Kritika: Rékasi Attila, fotó Kovács B. Gábor kurátor
Kovács B. Gábor kurátor válogatása segíti a látogatót Farkas György, harminc éve elhunyt hivatásos festőművész sokoldalú munkásságának megismerésében. Az értő és igényes szelekció betekintést enged a különböző korszakok ikonikusnak mondható alkotásaiba. Farkas világa nagyon személyes, ugyanakkor a korára jellemző nonfiguratív tendenciákra is érzékenyen reagál, ám nekem az az érzésem volt, hogy nemcsak „trendiségből” foglalkozik az absztrakcióval. Belső érdeklődése és formabontó igénye vezeti a látvány, a tér felbontására, majd szuggesztív, hol lágy, hol temperamentumos újraépítésére. Festészete számomra erősen kötődik a tájhoz, ugyanakkor a hagyományokhoz, „népkultúrához” is. Bár a képek befogadhatóságát kicsit nehezíti a helyszín adottsága, a képek könyvespolcok feletti installálása – láttam ilyet Újpesten is, ott is zavart-, véleményem szerint komoly kvalitásokat is fel tud mutatni, meg tud csillantani ez a tárlat.
Rékasi Attila, Újpest
Farkas György festőművész idén 30 éve hunyt el. Tiszteletére, a Török utcai Könyvtárban második alkalommal mutatjuk be rendkívül széles és izgalmas művészetét az érdeklődőknek. Az OKN 2025 programsorozat keretében egy kötetlen beszélgetésre, tárlatvezetésre hívjuk vendégeinket, olvasóinkat október 8-án. A kiállítás november 7-ig tekinthető meg a könyvtár nyitvatartási idejében.
FSZEK Török utcai Könyvtár, 1023 Budapest, Török utca 7-9.
Egy alkotó életében, pályáján mérföldkő az első könyve megjelenése. Ne tagadjuk, minden megjelent könyv egy darabka halhatatlanság. Van amelyik nagyobb darab, van amelyik kisebb, ennek mértéke nagyon sok összetevőtől függ, és sokszor nem is az adott mű kvalitása okán adatik annak az örök emlékezetben való jelentősége.
Az Erdőszéli jegyzetek esetében inkább az a gondolat merült fel bennem a kötet létezése kapcsán, hogy meg akar-e valami születni? Amennyire én tudom, szerzőnk esetében nincs tudatos költői pályaépítés a verselés hátterében, Balogi költői munkája inkább olyan, mint a levegővétel. Bensőből fakadó ösztönös létszükséglet. Nekem egy Anya énekel a lapjairól, aki tele van őszinte szeretettel, elfogadással a Világ és saját létezése irányába. Feltétel nélküli szeretet sejlik, ami ki is akar áradni, világra akar jönni. Azt hiszem, ha a fogantatást – intimitása okán – nem is láttam, a cseperedést igen. Virág verses megnyilvánulásait régóta figyelem a közösségi oldalakon. Már a kezdeti időkben feltűnt ez az „ősanyai” világlátása, hogy ha rajta múlna, ha megtehetné, mindannyiunkról, minden élőről és élettelenről gondoskodna. Valahogy így lehet a költői képeivel, verses impresszióival is, hagyja, hogy azok megszülessenek. S ha megszületnek, nem rejti az erdő mélyére alkotásait. Hagyja, hogy kiteljesedjenek, kapcsolódjanak a világhoz, megtalálják helyüket annak színes forgatagában. A születés misztériumához hozzátartozik az a paradoxnak tűnő jelenség, hogy nemcsak a gyermek születik meg, hanem az anya is, akinek az élete már soha nem lehet olyan, mint a szülés aktusa előtt volt, ugyanis versei publikálásával megszületik Balogi Virág költő is. Ha akarta, ha nem, ha tetszik neki vagy nekünk, ha nem. Ezt a „szülői” szerepet Virág a lehető legnagyobb természetességgel éli meg, nem épít nagyobb fészket, mint amekkora kell, nem „acsarkodik”, mondhatnám finom marad és nőies. Az Erdőszéli jegyzetek, olyan, mint amilyennek egy első kötetnek lennie kell. Személyes, hangadó, kicsit „felvonultató”, de semmiképp sem „mindentbele”. Érzik rajta a szerkesztettség, ha az apai szigor nem is mindig. Engedjék meg, hogy kritikámban egyik személyes kedvencemet emeljem ki az elhangzott versek közül, amely számomra a legjobban fejezi ki Balogi világát. Ez a költemény a Krumpliversek 2 címet viseli (lent közölve). Azért emelem ki ezt a művet, mert véleményem szerint itt pillanthatunk bele az alkotó második verseskötetébe, ami sejtéseim szerint még mélyebbre hatolhat a személyesség világába. Mutatja ez a vers azt a megszületési rítust, amiről írtam, ahogy az emberben egy személyes gyermekkori élmény, „trauma” énekké érik. Ebben a versben szemlélhetjük azt is, hogy Virág költői képei milyen nagyon kifejezőek, milyen harmonikusan boltozzák a sorok felépítményét, szépen vezetik gondolati lépteinket a vers „csattanójára”, filozófiai mondanivalójára, s azt, ahogyan változik viszonyulásunk életünk folyamában a misztikum s a félelmek világától a profanitás és a funkcionalitás valóságába.
A Kettőspont Színházban volt a kötet első bemutatója, ami pont olyanra sikerült, mint amilyen a kötet: békés, nyugodt, befele figyelő, lírai, megfűszerezve egy csipetnyi érzékiséggel, amit Jászai Andrea zenéje festett. Horváth M. Zsófia személyes hangvételű kérdéseivel vezette a bemutatót, Formanek Csaba verseket olvasott fel a kötetből, Simon György űrgitárjátéka a kozmikus hátteret „simogatta” a kötet lapjai alá. Az est szépszámú érdeklődő jelenlétében zajlott. Összességében azt gondolom, az olvasóközönség egy szerethető, befogadható, „közérthető” verseskötetet kapott ajándékba Balogi Virág verselőtől, kíváncsian várjuk a folytatását!
Rékasi Attila, Újpest
Balogi Virág: Krumpliversek 2
Kislánykoromban sokszor küldtek a pincébe krumpliért. Többnyire száraz, hideg, savanyúszagú cellák voltak egymás mellett. Mindegyiken rács, lakat. Lassan mentem, le a harmadikról, utáltam egyedül bemenni oda. Mintha egy hüllő belsejében kopogtak volna lépteim. Hangosan csörgettem a kulcsokat, énekeltem vagy beszéltem magamban, hogy elzavarjam a pinceszellemeket. Katonás rendben álltak a polcokon a befőttek, szörpök. A sarokban egy régi bicikli, törött bútorok, és persze a láda. A láda, amibe még tekintetemmel sem nyúltam szívesen. Krumpli volt benne, amit kukacokként leptek el a rózsaszín csírák. Fenyegetőn néztek az ősz szakálluk, bibircsókos bőrük alól. Nem mertem hozzájuk érni. Féltem, hogy rámtekerednek. Soká elmaradtam a pincében, mire beparancsoltam a szatyorba az ebédhez valót. Ez gyakran ismétlődött, de mindig megúsztam. Aztán még sokat jártam a “pinyóba” így vagy úgy, ezért vagy azért alászállván. Még most is lenézek néha. A minap behoztam egy kis krumplit a kamrából. Milyen csúnyák, ráncosak, gondoltam, mégis áttüremkedik rinocérosz bőrükön az új élet rózsaszín reménye, arany pászmája. Milyen édes lesz a húsuk egy jó forró fürdő után és hogy fognak örülni a komposztlakók örökre levetett szerzetesi ruháiknak.
Az elsőkötetes szerző a könyvbemutatón, fotó: Rékasi Attila
Kritika és fotó: Rékasi Attila – FakTúra művészeti folyóirat
Buda szívében, Cseh Tamás bronzszobrától egy kőhajításra egy másik nagyon mélyen ható lírikusnak nyílt kiállítása Turbulenciák címmel a múlt héten, ahova a FakTúra művészeti folyóiratot is meghívták. Miksa képeihez hasonlót még nem nagyon láttam sem a magyar sem a nemzetközi képzőművészeti scénában. Úgy technikailag, mint formailag és gondolkodásmódjában nagyon egyedinek tartom képi világát, ami a legjobbak közé emeli őt véleményem szerint, ezért örömmel látogattam el az Íme Kult Tér Galéria termeibe. Ismertem már a művész munkáit, mert több ízben volt szerencsém járni az újpesti műtermében, azonban ez az intim, sajátos építészeti formákkal rendelkező tér most új kontextusba helyezte a művészetét. A műterem „zsúfoltságából” kiszabaduló remekművek nemhogy belakják a teret, de azt kell mondanom valósággal „úszni” kezdenek benne, és nemcsak egyénileg mutatnak minőséget, hanem egymással párbeszédbe elegyedve adnak plusz értelmezést a szemlélőnek. Miksa sajátosan egyedi festményeinek „határtalansága” – értem ez alatt azt, hogy nem kvadrátosak és nincs keretük, csak a térrel viaskodó képszélük teljesen átértelmezi a klasszikus galériatér fogalmat is. Mintha a Hubble űrteleszkóp lencséjén keresztül kémlelnénk az univerzumot, csak ott a háttér szénfekete, fénytelen. Ott az űrben árnyék sem sejlik, a fekete háttér elnyelné. Itt Budán a kitett képek szerencsére árnyékot tudnak vetni, ami egy nagyon különleges hangulatot kölcsönöz minden Miksa Bálint képnek. Érdemes azonban nem csak távolról szemlélni a művész miniuniverzumát, mert az apró részletek, a piktúra is rendkívül figyelemre méltó és a finom ecsetvonások rengetege is ezernyi csodát rejt. Aki esetleg nem jut el a kiállításra, vagy magával vinné valamely módon az élményt, annak megoldást kínál az alkotótól rendkívül kedvező, kiadói áron megvásárolható gyönyörű, nagy formátumú, keménytábla kötésű, színes művészeti könyvalbum, ami bemutatja az eddig született alkotásokat (művész elérhetősége). Jön a fényszegény évszakok sora, mi is lehetne energetizálóbb, mint Miksa fényfestményeinek színkaválkádjában gyönyörködni egy fűtött szobában! Karácsonyra is életre szóló ajándék lehet, csak ajánlani tudom ezt az élményt.
Azzal zárnám recenzióm, hogy ez a kiállítás szokatlan kérdéseket szült bennem: lehet űrsétát tenni egy budai pincében? Minden jel arra utal, hogy igen!
A kiállítás része a Bartók Béla Boulvard budai Eleven Ősz eseménysorozatnak, a kiállítást Szabó Noémi művészettörténész nyitotta meg és október 10-ig látogatható csütörtökönként 15 és 18 óra között.
Rékasi Attila, Újpest
Az esemény közleménye: Szeretettel várunk MIKSA BÁLINT Turbulencia című kiállításának megnyitójára szeptember 26-án, pénteken 19:00 órakor az Íme Kult Térben.
A kiállítást SZABÓ NOÉMI művészettörténész nyitja meg
Az organikusan növekvő módszertannal készült, szabad sziluettes „lebegő” festmények különleges esztétikai élmény ígérnek.
Miksa Bálint 2012 végétől kezdte szabad sziluettes festészetének kiérlelését. Képeit egy pontból fejleszti, majd kiszabadítja őket a hordozó felületből. A festmények szabad, lebegő, önálló entitásokká válnak. Festői világmodellekként is felfoghatók.
Légy részese az élménynek, és érezd jól magad egy kedves baráti társaságban!
Megtekinthető: október 10-ig nyitvatartási időben (csütörtökönként 15:00- 18:00) és a kapcsolódó programok alatt.
FakTúra kritika – A MÁV Szimfonikus Zenekar tegnap ünnepelte alapításának 80 éves jubileumát a Zeneakadémián, egy a közönség soraiban fergeteges sikert arató koncerttel. Nem gondoltam volna, hogy kortárs kompozíció – Sándor Máté fiatal zeneszerző Bényei dalok című alkotásán kívül- zsigereimig ható borzongást tud kiváltani belőlem. Bánkövi Gyula Loco című zeneműtárgya (nem találok jobb szót rá, mert a legremekebb festmények tárgyi minősítését kellene zenei összefüggésben megfogalmaznom) beírta nálam magát a legkitűnőbb művek, műremekek közé. Nemcsak annak okán sejlett fel Sándor énekműve, mert az is könnyekig hatott, hanem a kortársság „sztereotípiái” okán. Gyakran éri a mai alkotókat, kiváltképp a zeneköltőket az a kritika, hogy darabjaik élvezhetetlenek, befogadhatatlanok. Máté Bényei József költő verseire komponált munkája meglátásom szerint modern, „ennek ellenére” nyitott szívű, nem zeneértő számára is befogadható. Ha a Bényei dalokat befogadhatónak neveztem, akkor Bánkövi kompozícióját -ha nem sértem a mestert ezzel- kifejezetten „populárisnak” nevezném, értem ez alatt azt, hogy akinek ez sem befogadható, annak jelenleg komolyzenében nehéz lesz kedvencet találni. Kortárs mű ez azonban a javából, hiszen Bánkövi nem fülbemászó dallamvezetéssel, „slágergyártással” éri el a zenével való szimbióta befogadói állapotot, hanem a hangszerek hangalaki és karakterisztikai sajátosságainak, a szimfonikus zenekar adta lehetőségeknek a mesteri és értő finomságokkal fűszerezett megszólaltatásával. A szerző a darabot az Angliában kétszáz éve meginduló vasútközlekedésre emlékezve írta, a MÁV megrendelésére. Megbocsátom a szülinaposnak azt a véleményem szerint felszínes és közhelyes dramaturgiai elemet, hogy a darabban szereplő síp megszólaltatásánál az ütő szekció egyik játékosa piros vasutas tányérsapkában, indítótárcsáját magasba emelve bocsájtotta útjára az ősbemutató kezdő dallamait. Nem tudom elképzelni, hogy ez a partitúrában szerepelt, de ha igen, akkor én kérek elnézést a jelenlévőktől. Utoljára a bécsi újévi koncert közvetítésén láttam hasonló szcenikai elemet, azonnal kikapcsoltam a televíziót és azóta nem nézem a közvetítéseket. Azt gondolom, a Zeneakadémiára ennél kicsit „igényesebb” közönség jár, bár köhögős és mobilcsörgős „páciensekből” megint akadt a nézők soraiban, hacsak őket nem akarták ezzel „szolgálni”. No csak azért említem ezt az intermezzót, mert akkor még én is úgy gondoltam, hogy megint egy „kortárskodó” darabot kapunk, de Bánkövi gyakorlatilag egy induló gőzmozdonnyá változtatta a világhírű MÁV Szimfonikus zenekar ezer koncerten profivá kovácsolódó korpuszát. Sínpárrá lényegültek a rezesek, rajtuk gördültek a vonósok – sokasodó zenei lüktetéssel- a végtelen felé gyorsuló kerekeikkel, a fafúvósok színeikkel festették fel a süvítő gőz és a menetszél ecsetvonásait, az ütősök adták az út és a utasok lüktető dinamikáját; az egész zenekar együtt pedig az ember heroikus küzdelmét festette fel a képzeletbeli vászonra, mellyel a kiváló zeneszerző a távolság meghódítását, a modern ember megszületésének aktusát ábrázolta művészi zeneiséggel. Ettől még lehetne a darab egy ügyes blikkfang és akkor is okozhatna borzongást, de ennyitől még nem szoktak megindulni „künnyűim”. Azonban a darab közepe táján (tér és idő gyakorlatilag megszűnt számomra, nézzék el, ha tévedek az időzítést illetően) érkezett egy számomra katartikus élményt nyújtó tétel. Magamban utólag azt mondtam, hogy ez a fülkékben utazó első közlekedők megélésének zenei ábrázolása lehetett. Olyan gyönyörűséges, borzongató, megható, szomatikus és szellemi beteljesedést generált ez a dallamsor, ez a varázslatos muzsika, amihez hasonlót csak a szerelem magas fájáról tudnak szakajtani az abban járatosak. Egyszerűen boldog voltam! Utaztunk tovább és én úgy érzékeltem, kétszáz évet átutazva egy modern szerelvénnyel gördültünk be a sokat látott pályaudvarra – jelen esetben a Zeneakadémia patinás nagytermébe – a finálé szintén katartikus pillanataiban. Óriási siker, szűnni nem akaró vastaps. Telitalálat.
Így kell egy jubileumi koncertet elkezdeni! Nos, folytatni már nem biztos, hogy így folytattam volna. Következett a világhírű Wynton Marsalis trombitaversenye, Tarkövi Gábor trombitaművész szólójával csendült vagy „horkant” fel a mű számomra. Szó nem érheti a játék minőségét, a zenekar és a szólista is átlagon felül teljesített megítélésem szerint, de Marsalis úrral egyelőre nem leszünk kebelbarátok. Ez természetesen lehet ízlés kérdése is, úgyhogy mea culpa. A tudósítás szintjén leírom, hogy engem kivéve a közönség tombolva tapsolt, ezt nem tagadhatom le.
A szünet után bebizonyosodott, hogy a MÁV Szimfonikusok nem sajnálják a „tortát” – még az előző sorokkal kekeckedőnek tűnő, kritikát megfogalmazóktól sem. Olyan habot, koronaékkövet raktak fel a királyként tartott hallgatóság fejére, hogy az leírhatatlan. Világszínvonalú zenekarnak világszínvonalú zenemű! Akár ki is lehetne találni… hát persze, hogy Dvořák IX. szimfóniája, az Újvilág négy tétele adatott elő. Minden hangját ismerem. Fantasztikus kompozíció, túlzás nélkül mondhatom. A zeneműről ennyit, nem szorul rá az én dicséretemre. Nyilván a MÁV zenekar sem, most is tökéletesen játszottak. Karmesterüket, Farkas Róbert fiatal dirigenst „megszóltam” már párszor a szerintem túlzott dinamika miatt. Én most is lennebb csavartam volna a „hangerőt” itt-ott, de javuló tendenciát figyeltem ezen a téren, talán ezért is tűnt fel más. Amit nem neveznék ugyan hibának, de kihagyott lehetőségnek igen. Nem vagyok zenei szakember, zenekedvelő vagyok, tehát felvetésemről szívesen elbeszélgetnék más zene iránt érdeklődőkkel vagy szakemberekkel, akik hallották az előadást. Én úgy éreztem, hogy a harmadik tételben Farkas nem bontja ki eléggé a vonósokban rejlő lehetőségeket és ezzel kicsit visszafogja a darabban fellelhető zenei finomságokat. Közérthetőbben mondva nekem kicsit vattásabban szóltak a vonósok, mint szólhattak volna cizelláltabb dinamikai instrukciókkal.
Ezt leszámítva, az egész estre vonatkozólag csak dicsérni tudom Farkas Róbert karmester urat, mert ünnephez méltó katartikus estet álmodott, zenészei pedig a világ legjobbjai között, ez nem vitás! Sok sikert az egész zenekarnak, nekünk pedig minél több ilyen koncertet!
FakTúra ajánló: Rékasi Attila (fotó: ketospont.org)
Esendő tervek egy felvonásban a Magyar Dráma Napján, a Kettőspont Színház műsorán ma este héttől, Pusztai Luca és Formanek Csaba játékával, Lakatos Dániel segédletével. Remek darab, jó párszor láttam már, de mindig csodálatos színházi élmény volt. Szeptember 25-én este héttől Szitás Balázs értő játéka viszi tovább a stafétát Radnóti Ikrek hava című prózájának színpadra álmodásával. Mindenképp nézzék meg! Ha Mesterhármas bérletet vásárolnak a színháztól, akkor akár ebben a hónapban le is járhatják, mert kihagyhatatlannak mondom a Liselotte és a május című Pozsgai Zsolt bábdarabot felnőtteknek, ifjaknak. Ha tetszett a felsorolt három előadás, vehetnek egy új Mesterhármast vagy egy több alkalmas bérletet. Persze jegyet is tudnak váltani. Ajánlom még Ács Tamás által megformált Az őrült naplója című monodrámát és Balogi Virág első kötetes költő könyvbemutatóját Erdőszéli jegyzetek címmel a bőséges kínálatból.
Jelenet Dióssi Gábor színművésszel az „Egy kisember triptichonja” című filmből (Szirtes András Kísérleti Filmszemle)
Rékasi Attila intrjúja
Egy filmfesztivál nem csak filmünnep, hanem egy nagyon fontos fórum arra, hogy egy-egy alkotás felkeltse a sajtó a közvélemény figyelmét. A FakTúra művészeti folyóirat is kiemelten foglalkozik a Szirtes András kísérleti filmszemlén valamely szempontból „kiemelkedő” mozival. A fiatal alkotókra igyekszünk még jobban odafigyelni, Schnabel Annabella fiatal, de egyáltalán nem kezdő művész. Tanult hivatása a filmművészet, figyelmünket mégis autonóm munkája keltette fel a kísérletező kedv és minőség sajátos szimbiózisa okán.
FakTúra-Rékasi Attila:A filmed szerény véleményem szerint kimagaslott a Szirtes András kísérleti filmszemle alkotásai közül, proffesszionalitásán felül sajátos hangulatával. Ez volt benne a kísérleti jelleg?
Schnabel Annabella: Számomra a kísérlet elsősorban abban rejlett, hogyan lehet egy klasszikus narratív szöveget absztrakt formába önteni. Érdekelt, hol húzódik a határ a játékfilmes és a kísérleti filmes megközelítés között, mivel magam a klasszikus elbeszélő iskola felől érkezem — ezt tanultam az SZFE-n. Talán épp ezért is jelentkeztem a Hamvas Béla Alapítvány Új Közjáték pályázatára, amelynek támogatásával készült a film: szerettem volna az egyetem után új műfajban is kipróbálni magam.
Formailag a triptichon szerkezetét választottam. Ez eredetileg hármas oltárképként állt templomokban, majd idővel önállósodott és profán képzőművészeti formává vált (például Francis Bacon triptichonjai, amik előképei is voltak a filmnek). Az Egy kisember triptichonjában három „oltárképet” alkottam meg, amelyek ugyanannak a történetnek a különböző perspektívái: az első a „kisember”, a második a „látogató”, a harmadik pedig a „rendszer” nézőpontja. Ezekhez képarányokat társítottam, amelyek folyamatosan “kinyílnak”, ahogy a nézőpontok is egyre komplexebbé válnak.
Az Örkényi “egyperces” rövidséget pedig hosszúsnittekben gondoltam tovább, így három darab egyperces „oltárkép” született. És ha már az idő szóba került: azzal is kísérletezni akartam, hogyan tud megállni, majd újra mozgásba lendülni a film mozgása, ritmusa.
R.A.: A te olvasatodban mitől kísérleti egy film, neked mennyire fontos a progresszió?
S.A.: Nagyon szeretem a fejlődést — nemcsak a filmezésben, hanem az élet más területein is. Fontosnak tartom a nyitottságot, a kreativitást, az új utak keresését. Szerintem erre már kisgyerekkortól érdemes lenne érzékenyíteni az embereket.
A kísérleti film számomra éppen ezért kísérleti: szabad a témájában, formájában, időkezelésében, esztétikájában, és még a befogadójában is (pl installációk, interaktív platformok, stb). De legfőbbképp nekem azért kísérleti, hogy nem akarja előre eldönteni, mi lesz a végeredmény, hanem önmaga játékából születik.
R.A.: Miért pont egy Örkény-egyperces lett a filmed alapja?
S.A.: Három szöveget választottam ki eredetileg: Platónt, Kafkát és Örkényt. Körülbelül ebben a sorrendben is szerettem volna őket megcsinálni, mert tartottam az “Örkényi abszurd” ábrázolásától. De végül Örkényre esett a zsűri választása. Őszintén, kissé meg is ijedtem, mert Örkény tipikusan az a szerző, akiről az egyetemen a tanáraid le szoktak tiltani. Nagyon nehéz — szinte lehetetlen — pontosan megcsinálni azt az abszurd, groteszk hangulatot, amit ő tudott. Éppen ezért, próbáltam nem ráfeszülni az Örkényi abszurdra, hanem inkább arra koncentrálni, ami engem érdekel ebben a kísérletben.
Úgy éreztem, Örkény szellemessége ebben a szövegben abban rejlik, hogy egy rendkívül filozofikus, transzcendens, már-már szakrális témát ütköztet a nyers kispolgárisággal és a hétköznapi egyszerűséggel. Egy kimondhatatlan, megfejthetetlen igazságot ad egy jelentéktelennek tűnő ember szájába — olyat, amellyel még a filozófusok sem birkóznának meg. Számomra ez a feszültség teremti meg a groteszket. Ezt akartam vizuálisan elmesélni, miközben megőrzöm azt a szocialista miliőt, amelyben Örkény egypercesei születtek
R.A.: Mi okozott nehézséget számodra a film elkészítésében?
S.A.: Az, hogy a mű tételmondata “Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe” — honnan jöjjön a portástól. Volt is jó pár instrukció variációm, amiket Quitt Laci igazi kísérletező szellemiséggel — nyitottsággal — vett. Nagyon jó volt vele együtt dolgozni, és szomorú, hogy azóta nincs már köztünk. Laci nagyon jó szívű, tehetséges, és különleges színész volt.
R.A.: Ez hanyadik filmed? Hol tanultál? Filmes pályád folytatod, ha igen milyen vonalon?
S.A.: 2020-ban diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező mesterképzésén, Gothár Péter és Schwechtje Mihály osztályában. Az egyetemen számos vizsgafilmet forgattunk, végül pedig a diplomafilmet is.
Azóta szabadúszóként dolgozom, szerencsére a szakmámban: olyan rendezői felkéréseket kapok, amelyekben örömömet lelem, és amelyek értéket is teremtenek (videoklipek, oktatási anyagok, reklámok).
Tavaly elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját, ennek keretében jelenleg egy animációs kisfilmen dolgozom. Ez már nagyobb lélegzetvételű munka, amelyen immár 2,5 éve munkálkodom autodidakta módon, hobbiból.
Ha minden jól megy, ezután a nagyjátékfilm felé fordulok, amit önerőből, szabadon szeretnék megvalósítani. Hogy milyen vonalon? Talán a legegyszerűbb, de egyben a legnehezebben képviselhető: az autentikusság vonalán.
R.A.: Ez volt az első filmes eseményed? Hogyan érezted magad a fesztiválon? Ha újra megrendezik ezt a fesztivált tervezed e, hogy ismét pályázol? Ezt a filmedet fogod versenyekre is nevezni?
S.A.: Nem, nem ez volt az első filmes eseményem: több mint ötven fesztiválon szerepeltek már a filmjeim. Ennek a kísérleti filmnek például a világpremierje a 30. Raindance International Film Festivalon volt, Anglia egyik leghíresebb fesztiválján. Ezen kívül bemutatták Olaszországban, Amerikában, Ausztráliában, Kínában, Indonéziában és Oroszországban is.
Korábbi filmjeimmel is sokfelé jártam: a pici, családias hangulatú fesztiváloktól kezdve a nagy presztízsű, csinnadrattás (A-kategóriás, Oscar-kvalifikáló) eseményekig, tengeren innen és túl. Hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, mert rengeteg élménnyel gazdagodtam — köztük a Szirtes Filmszemlén is.
Különösen tetszett a szemle közösségi jellege, főleg az, hogy verseny nélkül vetítették a filmeket. Ez az attitűd szerintem rátapint a kísérleti film lényegére: az ember szabadon készíti, mint egy megfigyelő, aki hagyja, hogy a film önállóan kezdjen mesélni.
Ezúton is szeretném megköszönni az alkotótársaimnak és a támogatóinknak (Flow Production, Mojzer Könyvkiadó), hogy megadták nekem ezt a kísérletező bizalmat.
Rékasi Attila kérdéseire Schnabel Annabella filmművész válaszolt, amit ezúton is köszönünk!
Program dús laza hétvégével üti fel a Kettőspont Színház és Spirituális Ügynökség a budapesti színházi szezont a Ráday utca szívében. A bakátsfesztre reflektálva, vagyis „hozzá simulva” kinyitja hívogató ajtaját és megmutatja ráncfelvarrott falait, illetve új programjait, bérletvásárlási lehetőséggel. Nézzük mit is kínálnak:
A Bakáts Feszt ideje alatt szept. 6-7-én szombaton és vasárnap 15 és 24h között megnyitjuk színházunkat, ahol remek társaságban és tevékenységek közepette fogjuk változatosan lopni a napot, és éjjelente csaholni a teliholdat.
Térj be hozzánk a Ráday u. 39-be egy kávéra, fröccsre, egy jó beszélgetésre, vagy sakkpartira! Válts helyben jegyet vagy bérletet az előadásokra!
Mi várható? – Kávéházi hangulat, találkozás a Kettőspont alkotóival – Rajz- és olvasósarok, meseolvasás kicsiknek és nagyoknak – Sakk, társasjátékok (hozhatsz is magaddal!) – Színházi kulisszajárás: less be a színfalak mögé! A színház vezetője beavat a Kettőspont működésének titkaiba (15h, 18h-kor, és 21h-kor fénytechnikai bemutató is) – Jegy- és bérletvásár (minden helyben megvásárolt jegy mellé meghívunk egy kávéra vagy üdítőre, minden bérlethez jár egy sör vagy egy pohár bor) – Hangulat függvényében adódhat zenei jam, kirakat-bábszínház, versfelolvasás, tánc és egyéb örömjátékok.
FIGYELEM, helyszíni fizetés csak készpénzzel! A büfében szintén, adományos alapon Várunk szeretettel!
Budapesten is ritka nagy érdeklődés kísérte az Aranyvölgy Művésztelep bemutatkozó tárlatát, melyet a Vészkijárat Galériában rendeztek meg. Egy szöget még éppen le lehetett volna ejteni, de nemcsak a kis galéria telt meg látogatókkal: a rendkívül hangulatos, indusztriális látványként is figyelemre méltó terasz, a fogadóterek és a műtermek is zsúfolásig megteltek. Néhányan még a lépcsőházból is „fluktuáltak” a képek elé Miksa Bálint festőművész, teleptag rövid, a művészek világára reflektáló megnyitóbeszéde után (a beszédet kritikám után közöljük egészében).
Miksa – a galéria vezetője – a FakTúra művészeti folyóirat hasábjain többször is bizonyította, hogy kiváló „szemmel” választja ki a kiállítókat. Egy-két képet leszámítva – amelyek számomra nem érték el a megszokott színvonalat – Bálint ezúttal is egy magas minőségű, jól szerkesztett válogatást állított össze a telepi anyagból.
Szeretném külön kiemelni Dóró Zsolt formailag izgalmas alkotásán kívül Családi Krisztina harmóniát sugárzó, vitális munkáját, valamint Miksa Bálint kimagaslóan érzékeny forma- és koloritkompozícióját. Túlzás nélkül állítható: az Aranyvölgy Művésztelep bármely budapesti vagy akár európai galériában is megtalálná a befogadó közönségét.
Dóró Zsolt munkája
Családi Krisztina alkotása
Miksa Bálint alkotása
Tapasztalatból tudom, hogy még a legjobb, legigényesebb művésztelepeken is előfordulhat egy-egy olyan meghívott alkotó, akinek munkája kissé alulteljesíti az elvárt színvonalat. De az ítélkezést bízzuk azokra, akik már próbáltak évről évre – vagy akár évtizedeken át – művésztelepet szervezni, vagy dolgoztak idegen, gyakran nomád körülmények között, úgy, hogy közben ott lebegett a fejük felett: az ország egyik legjobb művésztelepén alkotnak, a szakma „krémjével”, és csúcsminőséget várnak tőlük.
Mint a telep vezetőjétől megtudtuk, a festői Aranyos-patak völgye ad otthont 2022 óta évente megrendezett abaújkéri művésztelepnek, a Völgykapu vendégház hangulatos tereiben. Az elhangzottak alapján kijelenthető, hogy országos viszonylatban is ideálisak a körülmények az alkotómunka kiteljesedéséhez: minden művész külön, légkondicionált szobát és megfelelő műteremrészt kap a munkájához.
Az Aranyvölgy Művésztelepet Dr. Lipcsik Ildikó ügyvéd és férje, Tomkó István alapították, Családi Krisztina festőművész–kurátor együttműködésével, aki egyben a művésztelep szakmai vezetője is. Időpontját tekintve klasszikus nyári művésztelepről beszélhetünk, alkalmanként mintegy 10 meghívott, elismert művésszel.
Rékasi Attila: Újpest
Miksa Bálint galériavezető megnyitószövege, elhangzott 2025. augusztus 1. 18:10 Vészkijárat Galéria újpesti hajógyári sziget:
Negyedik Aranyvölgy a Vészkijárat Galériában A lottón úgy nyerhet valaki, hogy közben sokan veszítenek. A politikában néhány hataloméhes szereplő nyer azzal, hogy sakkbábuvá degradálja az embereket. Az üzleti élet sikerei is jobbára mások kárán koncentrálnak vagyonokat. A művésztelepeknek viszont csak nyertesei vannak. Jók a művészeknek, akik új, izgalmas szakmai-szellemi közegekbe kerülhetnek általuk a kiállítási uborkaszezonok elszigeteltségéből, eközben szabadon alkothatnak, ellátást kapnak és tényleg jól érezhetik magukat. Jó egy művésztelep a szponzoroknak is, mert a legtöbb támogatási konstrukcióban gazdag és értékes gyűjteményeket gyarapíthatnak alacsony áron, miközben emberileg fontos barátságokat köthetnek, látókört szélesíthetnek, inspirálód-hatnak, időnként hála, szeretet, megbecsülés és főleg jókedv költözik a házuk tájára. A művésztelepek a falusi közösségeknek szintén jók, mert kitelepül hozzájuk valami a nagy-városok kulturális pezsgéséből és községük felkerül a nagybetűs művészet térképeire, ami erősebb pozitív kapcsolódást, némi társadalmi kohéziót ad számukra a külvilággal. Amúgy én csak egy rövid, személyes reflexiót akartam mondani, amihez képest végül a rövidség és a személyesség is csorbult egy kicsit. Egyszerűen nem tudok eléggé tervszerű lenni. Remélem ez megbocsátható. Tehát, ha távolabbról nézem az Abaújkérből nyíló zempléni völgyben, a Völgykapu Vendégházban évről évre zajló művésztelepet, azt látom, hogy a művészeti életet tekintve, országos léptékben is, valami fontos és jó történik ott. Egészen közelről, azaz a számomra, az én kis szemszögemből ez a művésztelep a művész-társadalomba vezető beragadt, csikorgó ajtóimat és ablakaimat nyitogatja úgy, hogy nem kell hozzá kibújnom a bőrömből. Új embereket ismerek meg, régebbieket ismerek meg jobban, miközben a magam módján csinálhatom a dolgomat minden gond nélkül, ráadásul jó szavakat zsebelhetek be mindehhez és még új vicceket (is) hallhatok. Ezeken felül, ahogy az elmúlt években, úgy idén is szerintem a stilisztikai sokszínűség óriási értéke az Aranyvölgyi művésztelepnek. Mohamed Abouelnaga természetes, élő, de ősi múltat idéző motívumai és matériái, Családi Kriszta egyre mélyülő, sokszor raszter-rétegek mögé rejtett festői esztétikája, Dóró Zsolt erős kompozíciókba zárt vizuális küzdőterei, Drienyovszky János letisztult, meditatív anyag-átvarázslásai, Hardy Ági sajátosan minuciózus, meglepő, tér-leképző tárgyteremtései, Major Kriszta karakteresen erős, karmolás hatású gesztus-rendszerei, Palásti Reni impresszionisztikusan kifejező pasztell virtuozitása, Romvári Marci élő, organikus, érzékeny folt-úsztatásai, Varga-Amár Laci régóta ikonikussá vált önreflexiói, Verebics Kati sokrétűen, mélyen átélt figuralitása, és talán az én lebegő kísérleteim is, összeadva egy roppant széles spektrumú képzőművészeti átnézetet mutatnak. Ami mégis összeragasztja ezt a sokféleséget, az az egymás iránti tisztelet, a művészi felnőttség, a szakmai empátia, ami gyakran a szinte gyermeki egymás-dolgaira-csodálkozásban és szabad alkotás-ban, hol pedig a közösségi lét, esetleg néha szintén gyerekes, örömeiben, vagyis valójában egy élhetőbb emberi világ akarásában mutatkozik meg. Mindennek az egyidejű deklarálásaként született meg ez a kiállítás. A művésztelep-szervező Családi Kriszta vitalitása, emberismerete, érték felismerő képessége hozott össze bennünket egymással és a vendéglátó-támogatóink, azaz Dr. Lipcsik Ildikó és Tomkó István határtalan élet-szeretetével, kultúrát is éltető jóságával. Nagy köszönet nekik és a „Satalana” legyen mindannyiunkkal!
A Rovás Nemzetközi Művésztelep tihanyi alkotó napjai alatt találkoztam MAŁGORZATA SARNECKÁval. A művésznő szobrászként mutatkozott be, ám hamar kiderült számomra, hogy egy ennél jóval sokoldalúbb alkotóról van szó. Sarnecka a képzőművészet „klasszikus” és modern médiumaiban is ugyanazzal a magas minőséggel dolgozik, ami a FakTúra számára oly fontos. Legújabb munkái, installációi interaktív gondolatébresztő taktilis objektumok, de a tájművészet is közel áll hozzá, én mégis képzőművészeti oldalát szeretném az olvasónak megcsillantani. Egy művészt szakmailag nem a személyisége szemszögéből szoktam vizsgálni, de Malgorzata esetében nem mehetek el szó nélkül amellett a tűz mellett, ami benne ég, ami belőle sugárzik. Fontos ez azért is, mert így könnyebben értelmezhető számomra szerteágazó érdeklődése, átlagon felüli munkabírása. Energiája áradt, inspirálóan hatott az egész művésztelep alatt. Nekem személy szerint, így túl a harmincadik művésztelepi évadomon, kis túlzással ezek a találkozások a legfontosabbak, ezekben az energiákban edződő életérzések, motiváló erők adják a közösségi alkotási alkalmak izgalmát.
Mint említetettem, szobrászként ismertem meg Sarna-t, de életútján végigtekintve nagyon megérintettek grafikai anyagai is. A tartalmi és formai minőség mellett megragadó az az „őserő”, ami lapjaiból árad. Mitikusnak tűnő, képzelet szülte alakjai sok esetben androgünök, antropomorfitásuk „mesebeli”. Konkétnak tűnő elvont figurákként jelennek meg bennem a befogadás aktusában. Világuk egyáltalán nem hat idegennek, a mesteri megformáltság, a művészi hitelesség okán létezésük valóságosnak tűnik; a humánum, az elfogadás, a rácsodálkozás hangulata kerít hatalmába. Ha valakinek a groteszk jut a képek láttán az eszébe, azt gondolom, ő sem jár rossz úton. Kérem ismerjék meg alkotónkat jobban, link alul.
Rékasi Attila, Újpest
A FakTúra művészeti folyóirat kéri olvasóit, hogy a művész oldalát is látogassák, ajánljuk:
Tavaly még ötlet sem volt, ma már úgy gondolhatunk rá, mint a filmművészet egyik izgalmas fűszerére. A Szirtes András filmszemle egycsapásra lett az útkereső filmesek műhelye. A FakTúrán már Ritter Márta írónk, aki mindhárom napon részt vett, nagy sikerrel számolt be az eseményről, cikk itt. Jómagam a filmszemle egyik fontos hozadékáról szeretnék értekezni, miszerint alkotóként én egy ingyenes és nagyon jó „mesterkurzusként” éltem meg a szemlén töltött napokat. Kezdő filmesként, nagyon sok kritikát kaptam Bényei versfilm című első saját készítésű kísérleti rövidfilmemre, a kritika javarészt jogos, ami reményeim szerint előre visz majd új utamon. Nagyon boldog voltam, hogy Kovács Gergő versmondó és Sándor Máté zeneszerző munkáját a filmemben csak elismerő szavak illették, hiszen így Bényei József költő (a film két versének alkotója) poézisére is sikerült reflektorfényt irányítanunk. Úgy érzem, rengeteget tanultam a filmszemlén töltött napjaimon, úgy technikailag, mint művészileg, hiszen nagyon színesre és sokrétűre sikerült ez az első filmszemle. Már mindjárt a kezdet kezdetén, hiszen Gelencsér Gábor (képünkön) filmesztéta előadással felérő megnyitószövegéből is sok történeti és esztétikai jellegű új információhoz juthattam, élmény volt hallgatni! Sok remek filmet láttam, melyek legjavából művészeti folyóiratunk hasábjain többel is igyekszünk megismertetni az érdeklődőket. Kis túlzással volt itt minden: döbbenet, rémület, sírás, nevetés, néha füstölgés egy-egy kevésbé sikerült produkció kapcsán. Azt mondhatom, hogy mindenképp pozitív, nagyon is pozitív a mérleg, soha jobb programot és időtöltést nem kívánhatunk magunknak. Reménykedem benne, hogy a szervezőknek Formanek Csaba, Németh Anita és Szandtner Dániel (hatalmas munkájukat ezúton is köszönve) nem vesztik lelkesedésüket és jövőre találkozunk a II. Szirtes András filmszemle vetítésein.
A szervezők részéről nem kis vállalás volt egy új film „fesztivál” elindítása (beszélgetések, fotókiállítás, jó hangulat). Most hagyjuk a zavaros időket, egyszerűen abba gondoljunk bele, mennyi munka egy ilyen fesztivál megszervezése. Sok munka, de ha jó húrt pengetnek meg a szervezők, akkor hamar sikertörténet kerekedhet. Ki gondolta volna, hogy egy független kísérleti filmfesztiválra 85 nevezés érkezik! Azt gondolom, ez már önmagában is sikernek nevezhető. Azonban itt nem ezen van a fókusz, hanem a filmművészeten. Itt lesz jelentősége a névadó személyének, akiről nem mondhatjuk el, hogy meg nem érett művész volt, hiszen Balázs Béla díjas filmrendezőről van szó. Szirtes András személyében szerény, közvetlen embert ismertem meg anno, nem hiszem, hogy gondolta volna, ily hamar egy művészetileg fontos filmszemle névadója lesz. Azt gondolom, azért nevezhetjük hiteles névadónak, mert az egész életét a független kísérleti film világában élte. A jelen szervezői a ma Szirtes Andrásait szólították meg, a jelek szerint eredményesen, hiszen három napba is épphogy besűríthető az elfogadott, hatvan film. Magam nagyon ritkán látok a mainstream filmek világában unikális alkotást. Kíváncsian várom, mit kínálnak nekünk a kortárs magyar filmalkotók, akik a kiírás szerint nem a megszokott, nem a „klisé” oldaláról közelítenek a mozgókép világához. A fesztivál filmjei ingyenesen megtekinthetők, de a helybiztosítás regisztrációhoz kötött. Még vannak szabad helyek, de nem árt fürgének lenni, e hét pénteken elrajtol az első Szirtes András Kísérleti Filmszemle.
A filmszemle eszmeiségéről a szervezők: Formanek Csaba, színész, rendező, a Kettőspont Színház vezetője, Németh Anita, dramaturg, forgatókönyvíró és Szandtner Dániel, operatőr akik nem versenyben gondolkodtak, így nyilatkoznak:
Szirtes András Kísérleti Filmszemle
2025. július 4-6., Kettőspont Színház
A Szirtes András Kísérleti Filmszemle – új kezdeményezésként idén először – közösségi fórumot, találkozási pontot és inspirációs teret kínál mindazok számára, akik a mozgókép határait feszegetik, új formákkal, gesztusokkal, érzékenységekkel kísérleteznek — és akik számára a film nem pusztán eszköz, hanem önálló gondolkodási forma.
„Amint megformáltan kimondasz valamit, amit senki más, máris tettél valamit.” (Szirtes András, Filmvilág-interjú, 1990/04.)
A szemle Szirtes András (1951–2023) Balázs Béla-díjas filmrendező szellemiségét idézi meg: a játékos radikalizmust, a konvenciók elutasítását, az alkotás szabadságát, az örök keresést és a szüntelen újraértelmezést. Filmszemlénk nem verseny, nem fesztivál, nem piac — hanem találkozás, megosztás és párbeszéd.
A Vészkijárat Galériában mindig izgalmas kiállításokat láthatunk. Most a pályakezdésre készülő, iskolai tanulmányokat folytató felnőtt útkeresők munkáiból láthatunk egy válogatást, ami igyekszik mindenkitől a legjobb munkát megmutatni, amelyet tanáruk, Miksa Bálint festőművész emelt ki a studium alatt készült alkotásokból. A ma este hat órakor zajló megnyitón Miksa mindenkiről mondott pár személyes, de szakmai jellegű összegzést.
A FakTúra folyóirat a kiemelkedő szakmai minőség okán két művészt külön ajánl a látogatók figyelmébe: bennük nem az útkeresést, hanem a beérő energiákat véltük felfedezni.
Még két hétig, június elsejéig látogatható Katkó Tamás fotóművész (Magyar Fotóművészek Szövetsége) kiállítása a Műcsarnokban. Mivel magam is fotografálok színházat és volt is néhány kiállításom ilyen tematikájú, nem autonóm munkáimból, érdekelt Tamás (aki ha nem tolakodás egy nagyon kedves „figura”) mire jutott színházi kötődésű, autonóm fotográfiai munkásságát összefoglaló, az 1980-as évektől a 2010-es évekre visszatekintő tárlatán ezzel a népszerű, de egyáltalán nem könnyű témával.
Tudtam, hogy Katkó figyelemre méltó művész, de én ezzel úgy vagyok, amíg nem látom a munkákat, addig ez csak egy hír számomra, nem evidencia. Nos, Tamás kiállított munkái magas színvonalú, kifejezetten lírai hangvételű felvételek, zömmel az analóg korszakból, amikor még nem volt oly egyszerű a bemozdulásos felvételek esztétikus, úgymond tervezett megalkotása. Csak napok múlva, a negatív előhívásakor derült ki, mi is került a szabad szemmel nem látható, a fény által megrajzolt, megfestett színek és formák kavalkádjának formaalkotó szerkezetébe. Ma a digitális gépek képernyőin azonnal láthatjuk a mozdulatsorok, bemozdulások eredményét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy még így ezzel a technikai vérttel sem egyszerű mai napság sem egy tervezettnek tűnő, jól komponált képet gründolni, hiszen csak sejtjük, hogy a színész, a táncos hova fog mozogni. Azt is megemlítem, hogy a negatívok esetében magas volt az egy kockára eső forintosítható költség, tehát azt sem gondolnám, hogy Tamás, művészi ambíciói beteljesítésére, korlátlan „kattogtathatott”. Biztos vagyok benne, hogy nagyon is át kellett gondolja minden egyes expozícióját. Az eddigiek technikai kérdések, amik fontosak, de a művészet szempontjából marginálisnak mondhatók. Mert ha Katkó a belenagyítás módszerével élt a jelenlegi kiállítási anyag mesteri kompozícióinak megalkotásakor (erre utalhat a kópiák erős szemcsézettsége), az sem von le abból, hogy aki nem tud komponálni, akinek nincs magas esztétikai érzéke, írd és mondd művészi vénája, az nehezen fog ilyen szép, már-már költői printeket a falra tenni. Említsem meg azt is, hogy a művész átérezve a hely szellemét, az elődök patinás névsorának súlyát, méltó szintű installálásban mutatja be felvételeit, az ezzel járó költségeket sem kímélve. Nyilván azt sem hallgathatom el, nem mindegy hol, milyen előadásokat van lehetősége a fotósnak felvételezni. Ez nem feltétlenül az esélyegyenlőség klasszikus terepe, de azt éreztem a képeket látva, hogy Tamás sikerének titka nem az, hogy „menő előadásokra” juthatott be, hanem a lelke. A lélek, amely nyomot hagy a mindenkinek ugyanolyan ezüstszemcséket rejtő emulzión, ha van az embernek. Az én kedvenc képeim a kiállítottak közül képzőművészeti minőséget sugároznak, az ezüstszemcsék „durvaságát” abban az időben is szakmai hibának tekintették (mint manapság a lapkák magas zajszintjét), de Katkó ezekre a „piktorialista” „foltocskákra” építette esztétikáját, az egységesség benyomását keltő anyag vizuális koncepcióját. (Itt jegyzem meg, hogy akkoriban divatos volt a nem zavaró, a témát erősítő, vagy szándékosan alkalmazott, esetleg pussholással szándékosan növelt szemcsés képeket művészi szemcsézettségűnek nevezni). A lényeg a lényeg, Tamásnál nagyon finoman szolgálják ezek a színfoltok a művészi hatást. Én ezeket az műalkotásokat tartom a legerősebbnek, de a nem ebbe az ívbe illeszkedő felvételek is remek munkák, csak azok esetében nem feltétlen érzem annyira egyértelműnek az egyéni látásmódot.
Kritikámat zárva, nemcsak a színházrajongóknak ajánlom Katkó Tamás fotóművész műcsarnoki kiállítását, hanem minden művészetszeretőnek, tiszteljék meg a sok éves alkotói munkát, a jól összeállított retrospektív kép együttest azzal, hogy személyesen is felkeresik a Műcsarnokot.
Nagy érdeklődéstől kísérve megnyilt Budapesten Czér Péter szobrászművész és Koppány Attila festőművész kiállítása. A megnyitó jó hangulatban most is zajlik, Nikodém Norbert jazz gitárművész zenéje remek hangulatot teremt a képekhez, segítve a festő absztrakt kompozícióinak befogadását. Az ablakból jól beáramló fények életet vesznek a „folyosó” terében életre kelő galéria kiállított alkotásaiba. Emlékeim szerint a téli fényszegény kiállítások befogadásából sokat levon a mesterséges világítás rossz beállítása. Ennek a csalódásnak most nyoma sincs, a befogadó a művek minőségére koncentrálhat. A galéria a legjobb minőség interpretálójaként aposztrofálja magát, ahogy fogalmaztak, a legmagasabb az egy négyzetméterre eső Munkácsy-Díjasok száma. Vészabóra való tekintettel azt mondom szerencsére nem abban a négyzetben álltam, és a kurátor Klacsmann Péter is kifejezte, hogy most a Munkácsyval van egy kis „gond”, úgyhogy végül is egyetértettünk.
A szobrok befogadásához kell hajlam vagy nyitottság a groteszk, de akár az abszurd szemlélet irányába is.
Mindenesetre van kontraszt az absztrakt festmények és a „torzba” hajló szobrok között, talán mutat ebből valamit alábbi fotográfiám:
Klacsmann Péter ma estére egy – túlzás nélkül – világszínvonalú kvalitást mutató, gyönyörű énekesnőt hívott meg előadónak Orbán Borbála személyében, aki elbűvölte a közönséget!
Ezt az előadást, mindenkinek látni kell, aki kihagyja egy nagyon önfeledt szép és sok nevetésben fürdő élményt hagy ki. Azért ugrott be az Angol film klasszikus a darab kapcsán, mert utoljára talán azon nevettem annyit, mint a Liselottén. Talán az sem túlzó megállapítás részemről, hogy az abszurditást sem nélkülözi az előadás. A karakterek a bábok a dramaturgia, a zene, a fényelés, a díszlet minden színpadi elem tökéletesen szolgálja a befogadást az önzetlen „szórakozást”!
Tegnap másodjára volt szerencsém látni a Liselotte és a május című bábokra komponált tragikomédiát, ami másodjára is levett a lábamról, elvarázsolt!
Nagyon nehéz a színpadon egy egész darab alatt megtartani, lekötni a nézők figyelmét. A Liselotte alatt az idő egyszerűen elrepül velünk, mert nagyon cselekményes „pörgős” az előadás, utazunk egyik beteljeselületlenségtől a másikig, a szemünk előtt bomlik ki egy jó szándékú fiatal lány párkeresési kálváriája, de nagyon hamar ráismerünk a korunkra, a ma valóban abszurdnak is nevezhető társkeresős próbálkozásainkra. Igen ez az igazság, többségünk ugyanígy csetlik-botlik, vagy csetlett-botlott a párkeresés bonyolult életvitelünkkel egyre bonyolódó próbálkozástengerében. Ha nem a figurákból, akkor a szituációkból ismerhetünk magunkra, tegye fel a kezét akinek elsőre sikerült. Ugye nem sokan vannak! No hát erről és még nagyon sok finom rétegről szól ez a színpadi műalkotás, de ha valaki csak a játékosok nagyságában leli örömét, az sem fog csalódni, menjenek el ma este vagy holnap este, garantálom, hogy nem fogják megbánni a kanapéból való kapitulációt!
Mindig jó tehetséges fiatalokat látni a színházművészetben, de nem mindig nyújt ekkora élményt, hiszen sokszor a pályakezdők még útkeresők. Kiss Dorina rendező, Russa Karina és Lajhó Máté színművészek, de Horváth Márk tervező is profi munkát végeztek a darab megalkotásával, amihez kiváló alapot adott Pozsgai Zsolt azonos című drámája.
Rékasi Attila, Újpest
Bábos tragikomédia felnőtteknek – a Színház- és Filmművészeti Egyetem előadása
Liselotte vágyik a szerelemre. Miért is ne kaphatná meg? Hiszen egy szép, virágzásában lévő hölgy, kedves mosollyal, láthatóan rendezett körülmények között… De amikor közel kerülne egy-egy férfihoz, valahogy mindig szörnyűséges dolog történik. Vagy lehet, hogy eleve nem illettek egymáshoz? Mégis, furcsa, egyre közelibb, egyre ismerősebb az a titokzatos alak, aki mindig itt van vele. Talán ő volna az igazi?
