Hónap: 2026. június

Friss Hús Rövidfilmfesztivál – Az élet túl rövid, nézz filmeket!

Szerző:

Írta: Rudolf Dániel, képriport: Rékasi Attila

„Az élet túl rövid… nézz filmeket!” mottóval startolt el az idén tizennegyedik alkalommal megrendezett Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, ahol – mint azt megszokhattuk – a magyar és nemzetközi rövidfilmes termés legígéretesebb alkotásaiból tekinthetett meg egy nagy csokorra valót a közönség.

A május 28. és június 3. között a Puskin Moziban, valamint a Városháza udvarán megrendezett fesztiválon az élőszereplős és animációs alkotások mellett workshopok és szakmai programok várták az érdeklődőket, köztük a rövidfilmek jellegzetes hibáit, valamint a rövid műfaj kommunikációját és láthatóságát vizsgáló előadások. Ezúttal is megismerkedhettünk a fesztivál Friss Csillagaival, két fiatal színésztehetséggel, akiknek élő casting showban kellett helytállniuk – a megtiszteltetés ezúttal Major Irmát és Juhász Vincét érte. A hagyományos pitch fórumon pedig a kiválasztott alkotók filmterveiket mutathatták be a szakmai közönségnek.

A Friss Hús záróakkordjaként június 3-án, szerdán délután a Puskin Moziban Deák Dániel fesztiváligazgató és a zsűri átadta a fesztivál díjait, összesen tizenhárom kategóriában. A győztesek számára különösen fontos, hogy 2024 októbere óta a Friss Hús hivatalosan is Oscar-kvalifikáló fesztiválnak számít, így a Legjobb magyar élőszereplős- és animációs rövidfilm kategória nyertesei számára is esélyt ad, hogy elnyerhessék az aranyszobrocskát.

A XIV. Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál díjai:

Legjobb film: Konrád Zsuzsanna – Valami Vad

Legjobb animáció: Kreif Zsuzsanna – Adgwa Ata

Legjobb 30 alatti rendező Csaplár Júlia – Északi Part

Legjobb vágás: Czakó Judit – Citrom és márvány

Special mention: Paul Kurucz – Charlie is Not a Boy

Magyar Filmrendezők Szövetsége díja: Fárizs Mihály – Végem

Legjobb színészek: Fazakas Lóci és Bethlenfalvy Péter – Rift

Diákzsűri legjobb film: Dubinyák Réka – Szeplőtelen

Legjobb színésznő: Korontos-Porath Inez – Szeplőtelen

Special mention: Szilágyi Máté és Kereszty Róza – Miklós (28)

Legjobb külföldi animáció: Natalia Mirzoyan – Winter in March

Legjobb külföldi film: Raphaëlle Petit-Gille – Fanny at the Beach

A szenvedés esztétikuma – arannyal, rozsdával, Mel Gibsonnal

Szerző:

Fotó és esszé: Rékasi Attila

Fotóművészként sokat jövök-megyek: keresem azokat a vizuális motívumokat, amelyek nem pusztán láthatók, hanem valamiről beszélnek is. Ismerjük a közhelyet: „Egy kép többet mond ezer szónál.” Ennek igazságtartalmát most félreteszem. Sokkal inkább az érdekel, miként és milyen feltételek között válik egy kép jelentéshordozóvá – és mikor veszít ebből a jelentéséből.

Egy Krisztus-testet ábrázoló, köztéri feszület kapcsán merült fel bennem a kérdés: mikor és miért domesztikálódtak ezek az ábrázolások? Hogyan vált a szenvedés látványa elfogadhatóvá, sőt esztétikailag „fogyaszthatóvá” a városi és rurális terekben? Miért „könnyebb” egy aranyozott Megváltót szemlélni, mint egy passiósan, vérben ázó testet?

Alkotói sétáim során, amikor ilyen korpuszokba ütközöm, önkéntelenül is felidéződnek bennem Mel Gibson filmjének radikálisan naturalista képei. Nem pusztán azért, mert ezek az ábrázolások intenzívebbek, hanem mert nem engedik meg a néző számára az esztétikai távolság kényelmét. Aki kíváncsi arra, miként jelenhet meg ugyanaz a téma eltérő alkotói attitűdökön keresztül, annak érdemes ezt az alkotói utat is megismernie.

Mindeközben nyilvánvaló, hogy egy kis falusi közösség nem elsősorban esztétikai elvek mentén hoz döntéseket egy feszület megrendelésekor. Ezek a tárgyak sokszor történeti, vallási és közösségi funkciókat hordoznak, és gyakran évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt kerültek a helyükre. Egy műemléki környezetben pedig aligha indokolt a hagyományos Krisztus-ábrázolások „korszerűsítése”.

Mégis: a kortárs vizuális kultúra – különösen a film – másfajta képeket is folyamatosan jelenvalóvá tesz. Ezek a képek nem hagyják érintetlenül a befogadót, és visszahatnak arra is, ahogyan a megszokott, szelídített ábrázolásokat szemléljük. Ebben az értelemben a köztéri feszületek sem statikusak: újra és újra értelmeződnek a jelen vizuális tapasztalatai felől.

Ezt nevezhetjük egyfajta szekunder esztétikának: annak a jelentésrétegnek, amely nem az alkotás eredeti szándékából, hanem a befogadás történeti és kulturális kontextusából születik meg. Egy mű így akkor is képes működni, ha nem felel meg a jelen esztétikai elvárásainak – mert a befogadó saját tapasztalatain keresztül új jelentésekkel ruházza fel.

De felmerül a kérdés: elegendő-e ez? Megtartható-e egy ábrázolás esztétikai érvénye pusztán ezen a közvetett, „szekunder” szinten, ha a befogadó mégis hamisnak, kiüresedettnek érzi? Vagy éppen ez a feszültség – a megszokott forma és a megváltozott érzékelés között – az, ami újra és újra gondolkodásra késztet bennünket?

Rékasi Attila fotóművész, Újpest