A második Szirtes Filmszemle szervezői házigazdának kérték fel a fesztiválra bejutott filmek alkotóit. Mivel a többi művet én is csak a szemlén fogom látni, gondoltam, kedvcsinálóként leírom, miért volt számomra meghatározó élmény a tavalyi, első alkalom.
Az első és legfontosabb érvem az, hogy – már bocsánat – a legtöbb hollywoodi mozifilm halálosan unalmas számomra. Egy kaptafára készülnek, klisékből építkeznek – tisztelet a kivételnek. Mindig is a megszokottól eltérő filmi világokra voltam kíváncsi.
A művészfilmek ilyenek: nincs két egyforma, mindegyik egyedi, megismételhetetlen alkotói látomás. Számomra ezek akkor is többet érnek, ha – urambocsá – nem feltétlenül tetszenek. Megítélésüknek nem is kizárólag a tetszés az alapja, hanem az ember mint gondolkodó lény megismerésének lehetősége.
Jelenlegi tudásunk szerint az univerzumban a gondolkodás és az alkotás képessége annyira ritka és különleges jelenség, hogy önmagában is figyelemre méltó. Mi lehet ennél izgalmasabb, mint amikor egy kortársunk gondolataiba pillanthatunk be, és részesévé válhatunk annak az egyedi látásmódnak, amelyet művészete közvetít?
Véleményem szerint ez a néző számára a teremtés pillanatának újraélése. Ha lehetőségünk volna páholyból végignézni azt a pillanatot, amikor Isten megteremti a világot – a semmiből hozva létre valamit –, vajon kihagynánk?
Kalas Zsuzsa finisszázsán jártunk a Vészkijárat Galériában. A művésznő fogadott minket, majd Kovács Gábor barátommal csatlakoztunk a már jelenlévőkhöz. A kötetlen beszélgetés hamar a festészet irányába terelődött, majd a galéria utánozhatatlan hangulatú teraszáról beinvitált bennünket – saját megfogalmazása szerint – a varázslatosan intim kiállítótérbe.
A záróesemény nem pusztán búcsú volt, inkább egyfajta visszatekintés: a művésznő – a kánikulára való tekintettel röviden, mégis koncentráltan – betekintést engedett a képek megalkotásának koncepcionális és lelki folyamataiba. Elmondása szerint a festés kiindulópontja mindig egy konkrét történés: egy megtörtént jelenet, amely nem közvetlenül kerül a vászonra, hanem egy hangulati, intuitív képpé alakul. Ez a folyamat már önmagában is eltávolodás a narratívától: nem a történet, hanem annak lenyomata válik festői anyaggá.
A művek így nem illusztrációk, hanem transzformációk. A művész által évek alatt kikísérletezett technikai és metodikai eszközök révén a kiinduló élmény mintegy „szublimálódik”: a gondolati tartalom halmazállapotot vált, és fénnyé, színné, anyaggá alakul. Ez a festői attitűd a lírai absztrakció hagyományához közelíthető, ahol a személyes élmény nem eltűnik, hanem feloldódik a képi struktúrában.
A beszélgetés során felmerült bennem egy kérdés, amely – talán éppen a képek szerintem „szép”, derűs, kiegyensúlyozott világából fakadóan – elkerülhetetlennek tűnt: vajon minden történet, amelyből ezek a művek születnek, eleve „vidám”? Nem húzódnak meg mögöttük feszültségek, veszteségek vagy akár fájdalmas tapasztalatok?
A kérdés láthatóan meglepte a művészt, ami önmagában is beszédes. A kiállítás képei ugyanis első ránézésre esztétikusak, harmonikusak, sőt kifejezetten életigenlőnek hatnak. Ugyanakkor éppen ez a következetes harmónia vet fel értelmezési kérdéseket: vajon a festészet itt a világ affirmációja, vagy inkább annak átdolgozása, megszelídítése? Nem lehetséges-e, hogy a képekben megjelenő fényesség és egyensúly éppen a kiinduló élmények belső feldolgozásának eredménye?
Másképp fogalmazva: a festészet ebben az esetben nem a valóság tükre, hanem annak korrekciója. Egy olyan tér, ahol a történések nem változatlanul, hanem átalakítva, „megnemesítve” jelennek meg. Ez a folyamat közel áll ahhoz, amit a művészetelmélet katartikus transzformációnak nevez: a negatív vagy ambivalens tapasztalatok esztétikai formába öntése révén új minőséget nyernek.
A finisszázs így nem csupán egy kiállítás lezárása volt, hanem egy nyitott kérdés megfogalmazása is. A beszélgetés végén a művész és a kérdező között egyfajta hallgatólagos megállapodás született: a diskurzus folytatása szükséges. Mert a képek – minden látszólagos könnyedségük ellenére – nem adnak egyértelmű válaszokat. Inkább finoman ellenállnak az értelmezésnek, miközben mégis folyamatosan értelmezésre hívnak.
Talán éppen ez adja Kalas Zsuzsa festészetének erejét: hogy a személyes történetekből kiindulva nem történeteket mesél el, hanem olyan képi tereket hoz létre, amelyekben a néző saját tapasztalatai is visszhangra találhatnak.
Interjú: Rékasi Attila, Fotó: Kettőspont Színház – Formanek Csaba Szirtes András filmművész „társaságában”
Rékasi Attila: Nagyon jól startolt tavaly a Filmszemle, mi is több cikkben foglalkoztunk vele. Te hogy látod, a második évre erősödött a mezőny, emelkedett a művek színvonala? Ha igen, ez miben nyilvánul meg?
Formanek Csaba:A Szirtes András Kísérleti Filmszemle hiánypótló rendezvény – ezt az alkotók is rendszeresen megerősítik. Budapesten nem ismerünk rendszeresen megrendezett kísérleti filmes fesztivált, bár mind az újraindult Magyar Filmszemle és a Friss Hús is rendelkezik kísérleti filmes szekciókkal. Nálunk azonban ez a műfaj a főszereplő, így szélesebb merítést végezhetünk. Éppen ezért tavaly és idén is az elmúlt 5 év filmterméséből lehetett művekkel nevezni, hogy feltérképezzük és bemutathassuk a hazai experimentális mozgókép minden spektrumát.
Emiatt is lehet, hogy – a magam részéről – nem tapasztalok különösebb erősödést (szerintem már az első szemle is erős volt), de gyengülést sem! Ami jó hír: egyrészt azt mutatja, hogy számos alkotó és régebben készült mű van még „talonban”, másrészt a vetítési programba került művek között is jócskán akad idei munka. Sőt, több esetben már célzottan a Szirtes Filmszemlére készültek el ezek az alkotások.
Sok a visszatérő alkotó, amit a tavalyi szemle sikerének is tulajdoníthatunk. A lényeg az számomra, hogy ez a kis filmfesztivál rövid idő alatt inspirációs forrás és egyféle pici „elosztóközpont” lett a kísérleti filmes berkekben, és bízom benne, hogy a kalandvágyó közönség körében is.
Közönségtalálkozó a tavalyi filmszemlén, sokan beszélgetnek – fotó: Szitás Balázs
R.A.: Feltűnt a kiírásban egy új, budapesti kategória. Ide hány film érkezett, és végül hány került be a programba? Volt-e vidéki nevező, akinek csak a témája kötődött a fővároshoz? Találkoztatok ebben a szekcióban meghökkentő, szokatlan alkotással?
F.Cs.: A „Láthatatlan Budapest” szekcióba összesen 32 művet jelöltek az alkotók (itt hagytunk egy „talán” lehetőséget is a nevezéskor, ezek is benne vannak). Ezek közül 19 alkotást fogunk vetíteni. Az ötlet onnan jött, hogy idén a Pro Cultura Urbis Közalapítvány pályázatán keresztül a Főváros is támogatja rendezvényünket, így kölcsönösen gyümölcsözőnek tűnt egy olyan külön kategóriát is meghirdetni, ami Budapest szubjektív filmes lenyomatát mutathatja be – azt remélem, hogy akár hosszú éveken keresztül is. Számomra az egyik legizgalmasabb mű egy amerikai úriember Budapestről szóló, sok-sok évet felölelő, Ricercare című filmnaplója. Az ő perspektívájából egészen más Budapest, mint amiben mi élünk nap mint nap, persze mégis nagyon ismerős. Felfrissítően és drámaian hatott rám, mennyire vonzó és elidegenítő is lehet egyszerre egy város, egy élőhely.
Ebben a szekcióban lesznek lírai és vadabb etűdök, különös történetek, animációk, életérzések, filmre rögzített performatív események. Nagyon változatos módon élünk itt, már ebből a kis termésből is látszik, mennyi szemlélet, viselkedés, látvány, kulturális jelenség jellemző kedves, szeretett – vagy éppen néha kevésbé szeretett – fővárosunkra, annak különféle kerületeire, utcáira, ikonikus vagy éppen elfeledett, elrejtett külső-belső helyszíneire.
R.A.: Melyek voltak a beválogatás fő szempontjai? Hová pozicionálja magát a fesztivál a filmes palettán?
F.Cs.: Első körben a rendelkezésre álló vetítési idő szabott korlátot, beleértve színházunk kapacitását is. Lehetne például délelőtti vetítéseket is tartani, de munkatárs kellene, kinyitni, elindítani a filmeket, figyelni a vendégekre, alkotókra. Másrészt nagyon fontosnak tartjuk a vetítési blokkok utáni beszélgetéseket is, ahol meghallgatjuk az alkotókat inspirációikról, filmjeik születési körülményeiről, ők pedig szembesülhetnek a közönség reakcióival. Ez a kommunikáció nagyon segít a sokszor elszigetelten dolgozó, kevés vetítési lehetőséghez jutó filmeseknek, és a közönséghez is közelebb hozza a sokszor igen furcsa nyelvezettel fogalmazó, komfortzónából kibillentő műveket.
Amikor a vetítési időhöz kell szabni a programot, nyilván „hátrányban részesülnek” a hosszabb lélegzetű alkotások, ott már nagyon működnie kell egy filmnek, hogy valóban indokolja a befektetett figyelmet és időt egy alapvetően inkább rövidfilmes mezőnyben. Személyesen az egyik kedvencem az idei programból Cs. Nagy Sándor Holdfényes út című mozija, amit mind a 75 percéért érdemes lesz megnézni szombat délután 4 órától.
A „zsűri” előválogatók tagjai
Ezeken túl az előnézők szubjektív ízlése döntött. (Nem szeretem sem az előzsűri, sem a válogató kifejezést, mivel nem gondoljuk rangsorállítóknak magunkat.) Mindannyian három kategóriába sorolhattuk első körben a műveket: igen / nem / talán, és egy megosztott táblázatban minden alkotáshoz írtunk egy rövid gondolatot (amolyan indoklást). Elolvastuk egymás szempontjait is, átgondoltuk, ha kellett, javítottunk az „értékelésen” (rontásra nem nagyon volt példa). A vitás filmeket újra átbeszéltük immár személyesen, ha úgy éreztük, még javítottunk felfelé. Végül kialakult egy nagy összesített „igen / nem / talán” halmaz. Összeadva a vetítési időket, úgy láttuk, hogy az igen és talán szavazatot kapott műveket egyaránt meghívjuk.
Ami még érdekes lehet, hogy több esetben felmerült a nevezett film kísérleti jellege, vagyis, hogy idevaló-e. Mit jelent az, hogy kísérleti film? A magam részéről azt gondolom, nem lehet ennek a fogalomnak egzakt definíciót adni, korosztályonként, alkotói tapasztalattól, tehetségtől, szociológiai körülményektől függően minden film kicsit másként „kísérleti”. Nekem az is elég volt, ha árnyalatnyit eltér a hagyományosabb narratíváktól vagy megszokott vizualitástól, ugyanakkor számomra nagyon fontos volt, hogy lehetőleg ne pusztán a néző idegeivel, hanem saját témájával, formanyelvével, történetével kísérletezzen.
Olykor nehéz ezt elválasztani ebben a műfajban, így szerintem társaim nevében is mondhatom: összességében abszolút vállaljuk a közös döntést, ami született, még ha volt – nem sok egyébként – pár film, ahol a végén sem egyezett a véleményünk.
Összességében tehát lesznek professzionális alkotások, amatőr produkciók, diákfilmek, vizsgafilmek, merész, „igazi” kísérleti művek, teljesen egyedi, besorolhatatlan mozgóképes csemegék. Nagyon változatos, olykor üdítően, máskor szédítően sokféle vizuális és lelki élmény részesei lehetnek, akik eljönnek hozzánk szemlézni.
Arról pedig, hogy hová pozícionáljuk magunkat?… Én sehová. Szirtes András emléke miatt jött létre ez a szemle, én magam nem a klasszikus értelemben vett filmszakmai intézményrendszerből érkezem (régebben filmes újságíróként dolgoztam, csináltam pár rövidfilmet, szerepeltem néhány kisebb-nagyobb filmben, de ennyi). A Kettőspont Színház tere és technikai lehetőségei viszont adottak egy ilyesféle rendezvényhez, és jólesik olykor kinézni a színpadi alkotásból, a mindennapok színházi dolgaiból. Alkotóként is inspirál mások mozgóképes munkája: friss, júniusi színházi bemutatóm, a Szevasz tavasz! videós betéteire biztosan ösztönzően hatott, hogy előtte-közben megnéztem közel 90 kísérleti filmet.
R.A.: Úgy rémlik, ismerted Szirtes Andrást. Mit gondolsz, mit szólna a mostani szemléhez, ha itt lenne közöttünk? Esetleg vállalná a zsűrizést is?
F.Cs.: Andrással a Tűzraktérben ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze 2008-9 táján. Neki ott volt a filmes műterme, nekünk pedig az akkori színházunk. Nagyon sokat tanultam tőle, elsősorban némi jó értelemben vett csibészséget, bátorságot, humort és derűt – mindezt az élethez és az alkotáshoz szükséges egyedi, saját szemlélet kialakításához. A Tűzraktér után egy darabig ritkán találkoztunk személyesen, de közben belépett az egyesületünkbe, segített távolról is tanácsaival, lelkes hozzászólásaival. Aztán érzékeltem, – pedig még éppen a Covid előtt voltunk – hogy nagyon elszigetelődött Kisorosziban, betegeskedett is, így hát néhány barátommal meglátogattuk a 68. születésnapján, 2019. július 6-án. Azt mondta egy idő után, hogy mi nyugodtan maradjunk fenn, ameddig akarunk, ő majd visszavonul aludni, mert nem sokáig tud ülni a fájó dereka miatt. Mégis egész éjjel szórakoztatott minket az udvaron, elképesztő történetekkel, amiken könnyesre röhögtük magunkat. Aztán a Covid után már a Kettőspontban volt két alkalommal a születésnapi vetítése (melyeket korábban mindig ő maga szervezett a város különféle pontjain). Ebből adódott, hogy az emlékére alapított filmszemle minden évben július 6 körül legyen.
Formanek a nagy Szirtes-kép előtt – fotó: Szitás Balázs
Őszintén szólva nem tudom, mit mondana. Talán nekem elhinné, hogy ez így jó…
Amúgy mindig nagyon jólesett neki, amikor a filmjeiről beszéltünk, mert szerintem ahhoz képest, hogy milyen rendkívüli látásmóddal és egyéniséggel rendelkezett, méltatlanul ismeretlen maradt a Szirtes-életmű. Ő meg nagyon ezen keresztül kapcsolódott a világhoz, a filmkészítés életforma, sőt talán kapcsolódási aktus volt a számára. Amit aztán élete végén csodálatos versekbe fordított át, de mint elmesélte, fejben akkor is filmezett.
Az ő szellemisége miatt sem hirdettünk zsűrit idénre sem, nem szeretnénk külön díjazni a filmeket. Abban persze biztos vagyok, hogy lennének filmek, amik nagyon tetszenének neki, és lennének, amik kevésbé. De nem nagyon sokat gondolkodom ezen, mert Andrástól éppen azt tanultam meg, hogy a saját látásmódomat képviseljem, nem kell megpróbálnom sem az ő, sem más szemével nézni a dolgokat. Legfeljebb játékból. Az mondjuk jól esik. Van itt egy nagy portré róla a színházban, amin kedélyesen int felénk. Sokszor azon kapom magam, hogy beszélek hozzá. Néha hallani vélem a válaszokat is. Általában jókat nevetünk, és mindig van valami csibészes bölcsessége, amitől sokkal jobb lesz minden.
A nagyinterjút készítette: Rékasi Attila, Újpest
II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle idei kirakati installációja a Ráday utca 39 szám alatti Kettőspont Színház kirakatában
A filmeket előválogatta: – Németh Anita, forgatókönyvíró, dramaturg, – Szandtner Dániel, operatőr, – Formanek István, a Bethlen Téri Színház kommunikációs vezetője, filmes szakember, – Formanek Csaba, író, rendező, színész, a Kettőspont vezetője. A Láthatatlan Budapest szekcióba nevezett filmek válogatásában segítséget nyújtott:
– Dr. Füzi Izabella, filmesztéta, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszék docense)
A II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle támogatói:
Budapest Főváros Önkormányzata, Pro Cultura Urbis Közalapítvány, Ferencváros Önkormányzata, NFI – Nemzeti Fimarchívum, Dúzsi Borászat
Németh Anita és Sólyom András a 2025-ös szemlén – fotó: Szandtner Dániel
Bittó Dóra, Rötzer Annamária, Szepesi Ágota és Szűcs Miklós alkotják azt a csoportot, akik a Budai Rajziskola idei végzős, 3. éves résztvevői. Ők elsősorban Lelkes A. Gergely festőművész és az iskola többi mesterének a tanítványai, de az utóbbi 10 héten mesterük jóvoltából én is „kezelésbe” vehettem őket.
Úgynevezett mesterkurzus megtartására kaptam felkérést, amit úgy értelmeztem, hogy ilyenkor mesterműveket illik létrehozni. A lazának látszóan koncepciózus, de elsősorban az egyéni munkára koncentráló kurzuson körüljártuk a mestermű fogalmát a lehető legobjektívebben, ezáltal bővítve és összefoglalva a művészi gyakorlat minőségi dimenzióit.
Kiváló hallgatóság jutott nekem. Munkáikban érvényesítették az önálló problémafelvetés, a hitelesség, a kép belső kohéziója, a következetesség, az önkritikus, kitartó munka, a megalkuvás-mentesség, a tudást összegző jelleg, a komplexitás, az önmeghaladást célzó saját felvállalás, a művészetben kibomló, magától értetődő szabadság-megélés… kritériumait.
Bittó Dóra sokat vállalva, rengeteg rajzi tanulmányon keresztül megközelítve a témájához szükséges szakmai biztonságot, alkotott figurális, mégis érzékien megmunkált festői színházat. Rötzer Annamária lassú, türelmes útkereséssel talált rá egy számára nagy jelentőséggel bíró szakrális épületegyüttes ízig-vérig festői és sok tapasztalatot összegző, érzékenyen reflexív megfogalmazására. Szepesi Ágota szabadon csapongó, gyors felvázolásokhoz szokott munkamódját valamelyest megfékezve, több különböző felvetését is magas szinten járta körül, érlelte ki, emelte szélesebb értelművé. Szűcs Miklós következetes alkotó. Eredetien festői, relief hatásokra is apelláló munkái a kurzus során egy ellentét kép párra koncentrálva mélyebbé, koherensebbé, izgalmasabbá és érettebbé váltak.
Ez a Vészkijárat Galériában megvalósult közös kiállításuk alkalmas arra, hogy tisztán megmutatkozzon markánsan különböző karakterük, egyénileg jellegzetes útkeresésük. Ugyanakkor munkáik érettségével jogot is formálhatnak önálló sejtéseik további kidolgozására, bátor kiérlelésére, a festészetben tisztán megmutatkozó szellemi elevenség teljes megélésére.
Rékasi Attila Térfoglalók című fotókiállítása a Kettőspontban
Még pár napig megtekinthető a Rékasi Attila legújabb munkáiból összeállított kiállítás TérFoglalók címmel a Kettőspont Színház falán. Rékasi Attila sokoldalú művész, mi leginkább egy nagyon nehéz műfajban, a színházi előadásfotók kapcsán találkozunk a munkáival, amihez komoly dramaturgiai érzék szükségeltetik, előre meg kell érezni, melyik lesz az a nagyon erős, az előadás emblémájává váló néhány pillanat, amit érdemes megörökíteni. Feszített figyelem, a pillanatnyi élmény lenyomatai ezek a képek.
Rékasi Attila: Tértelenítés
Ezzel teljesen ellentétes hozzáállást képviselnek azok a képek, amiken a művész talált tárgyakat, látványokat, hangulatokat örökít meg. Elmélázás, ráérősség, szórt figyelem és a világ egészére való nyitottság szükséges hozzá.
Jelen kiállítás képeinek többsége azonban egy harmadik alkotási módot mutatnak be, Rudolf Dánielnek adott interjújában Rékasi Attila fényszobrászatnak nevezte ezt. A TérFoglalók fotói manipulált képek, a mélységgel, a színnel, a textúrákkal való játékok. Minden alkotásban van valami filmszerű, történet építhető köréjük. Némelyik cím bátorít is erre, a Szindbádi tér vagy a Terek által homályosan elnevezés egészen konkrét utalások. A Szindbádi tér színeivel, fény-árnyék játékával valóban behoz valami szecessziós hangulatot, a Terek által homályosan a párával, a gomolygással, a sötétítéssel egyenesen egy korai film noir kivágott filmkockája is lehetne. A Kibukkanó tér háza pszichothrillert idéz számunkra, a Térszekvenciák homlokzatát egy líraibb, elégikus filmesszében tudnánk elképzelni.
A filmes gondolkodás nem áll messze az alkotótól, tavaly az első Szirtes András Kísérleti Filmszemlén láthattunk már versfilmet tőle, és az idén július 2-5 között megrendezett második alkalmon is lesz lehetőségünk két új alkotásával megismerkedni.
A kiállítás slusszpoénjaként a Szélfútta tér egy spontán rendezettség, a természet minden manipulációs szándékot nélkülöző szeszélye komponálta, igazi talált tárgy.
Rékasi Attila: Színekkel telített tér
Bármi is legyen a metódus, Rékasi Attila művészetét számunkra egységessé teszi az a Bényei József Minden élő című verséből választott gondolat, amit írásunk címének választottunk. Az életfeladattá tett szemlélődés, kíváncsiság, értékmentés.
KÖZELEBB — Alternatív Tárlatvezetés Drámainstruktorokkal Bánki Ákos Én Te Te Én című kiállításában
Bánki Ákos festőművész kiállítása önmagában is felér egy kalandtúrával az absztrakt festészet világába. Nem csak a képekkel köthetünk közelebbi ismeretséget a Kult7 Galériában, de a festmények mellett olyan káté-szerűen kifejtett magyarázatokat is kapunk, melyek orientálják a befogadót, végig vezetik egy úton, ahogy érdemes ezekhez a műalkotásokhoz közelíteni. A megfogalmazott kérdések valószínűleg minden kiállításjáró laikusban fölmerültek már, ha kihangosítani nem is illik ezeket. Sok ilyen kérdésre kapunk gondolatébresztő válaszokat, kritikusként a kedvencünk a
„Miért nem elég azt mondani, hogy tetszik vagy nem tetszik?”
A válasz pedig nem csak az absztrakt festészet, de minden műalkotás befogadása kapcsán használható. A másodpercek alatt meghozott ízlésítélet nem a végpontja a befogadásnak, inkább a kezdete, érdemes megvizsgálnunk, vajon miért vonz vagy taszít egy nonfiguratív kép, milyen komplexebb hangulati, érzelmi vagy akár gondolati asszociációkat hívott elő.
Ehhez az értelmezői munkához nyújtottak komoly segítséget az SZFE Drámainstruktor- drámajátékos osztály hallgatói: Dorogi Lili, Monoki Luca Anna és Bodor Kristóf. A program szervezését és kommunikációját Hajdú Léna, a METU Művészeti instruktor mesterszakos hallgatója vállalta. Sokkal izgalmasabb drámapedagógiai módszereket is bevetve kiállítást nézni, mint egyedül vagy párban elveszetten bolyongani a kiállítótérben. Ezt már megtapasztalhattuk a Simorág Táncirkusz múzeumpedagógiai programjain az erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban, a Szkéné Színházban a Cicikrisztus című előadáshoz készítettek a Rakpart3 színházi nevelési szakemberei egy ráhangoló foglalkozást, amiben nagy szerepet játszottak a BME építészhallgatóinak makettjei és néhány kortárs szépirodalmi szöveg. A Mesemúzeumban megtapasztalt foglalkozások is ötvözik a múzeumpedagógia és a drámapedagógia eszköztárát.
A felvezető skálajáték ezúttal nem csak bemelegítésül szolgált, a kérdések a tárlat befogadásához kapcsolódó, a képek mellett is olvasható káté felvetéseinek sűrítményei voltak. A kiinduló állapot, ahogy az alkalmi kiállításlátogatók neki indulnak a felfedező útnak. Kifejezetten érdekes egybevetni, hogy a kiállítás és a tárlatvezetés hatására mennyiben módosultak a hozott attitűdök, nyitottabbá tudtunk-e válni az absztrakt művészetre.
Ezután három csapatra osztva, de még mindig egyedül, azt kaptuk feladatul, hogy adjunk címet a csapatunknak osztott képeknek. Valamiféle fordítási feladat ez, a képek által kiváltott gomolygó érzések megragadása, értelmezése, verbalizálása. Az igazán érdekes szakasz ez után következett, amikor a csoportunk tagjaival összevetettük a tapasztalatainkat, megosztottuk címötleteinket. Eddig is azt gondoltuk, hogy nem csak egyéni, szubjektív értelmezései léteznek egy műalkotásnak, hanem van valamiféle objektív minősége is. Ezt parádésan igazolta a csoportmegbeszélés. Ugyanazt a festményt éreztük szorongást keltőnek, ugyanabban a képen fedeztünk föl egymástól függetlenül valami testiséget, volt olyan kép is, aminek ketten szinte ugyanazt a címet adtuk. Ez után a fölfedezés után már nagyon gördülékenyen tudtunk a további feladatokon is dolgozni. A mi csoportunknak hangokat, egy másik csoportnak mozdulatot, a harmadiknak bármilyen vendégszöveget kellett társítania a képeihez. A több érzékterület bekapcsolása nagyon jó ötlet, a verbalizáláshoz már szokva vagyunk, a hangzóssággal vagy a testtel kifejezett értelmezés azonban eddig hiányzott az eszköztárunkból. Végül a három csoport megoldásai egy közös mini performanszban realizálódtak.
Lenyűgözően átgondolt, nagyon jó ritmusú foglalkozást raktak össze nekünk a drámainstruktor-hallgatók. Szép a mindenkit egyszerre mozgató kezdet és lezárás kerete, elég idő adatik a teljes kiállítás végig nézésére egyedül és csoportban is, miközben a csoportbeosztás miatt néhány alkotással közelebbi kapcsolatba kerülhetünk. Valóban lemérhető a kezdeti válaszaink és a kiállítás hatására bennünk végbement változás a nyitó játékra adott, lejegyzett válaszaink újra olvasásával. Reméljük, hasonlóan kedves és nyitott nézőközönség részeként mások is kipróbálhatják ezt a rendhagyó tárlatvezetést.
Ezt a képet a választás előtt lőttem Újpesten. Úgy érzem, kérdésfelvetéseimhez megfelelő illusztráció. Így írtok ti, így éltek ti, így élünk mi. Magam nem gondoltam volna, hogy meg lehet rengetni annak a nihilnek az alapjait, amibe huppantunk itt, a harmadik gengszterváltás végén.
Nem nagyon reagált még a színházi szakma a földindulásszerű eseményekre. Úgy néz ki Formanek Csaba, Diogenész magyar hangja az első aki megszólal. Kérdem én: ki, ha ő nem? Aki színházalakú hordójában évről évre itta a fekete levest!
Vajon bosszút áll? Gúnyolódik, mint a Sziniszter a Felcsúti Rémen? Alázás lesz, mint amit nap mint nap látunk a magyar parlamentben? Vagy az „ÓkoriMai” kritikus filozófus „odapirít” a győztesnek is? Esetleg kiderül, hogy van harmadik út, van Nemzeti Hordó, ahol mindenkinek jut hely?
Nem tudom, mert még most jött a hír az előadásról, még most jön a premier, de úgy érzem a zsigereimben, hogy a Formanekre jellemző különutasság kerül majd felszínre a Kettőspont Színház viharvert, de örök reménnyel tatarozott falai között.
Rékasi Attila, Újpest
A színház bejegyzése, ahol a jegyek is elérhetőek, jöjjenek, ajánlom én kíváncsian várom az előadást, remélem találkozunk:
Kedves Barátaim, éjt nappallá téve munkálkodom az előadáson, lám, még a hajam is kinőtt tőle! És milyen szíp lett! A szöveg elkészült pár napja, szerintem remek, sírni fogtok, meg nevetni. A látvány őrületes, a színészetem fenomenális, de ítéljétek meg Ti a csütörtöki vagy szombati premeiren!
Mindössze a szövegtudásommal küzdök itt a célegyenesben, no meg marketingre sincs sok időm, szinte semmi. Segít, ha hívtok még embereket! Köszi!
Ha jönnétek, vegyetek jegyet, hogy lélekben jól legyek!
3-tól 20 ezer Ft-ig választhattok, kinek mire telik!
Édesanyám, Rékasi Imréné Borbély Margit nyolcvanéves az idén, és egész életében kertészkedett. Nem tagadom, fiatalon nem értettem, miért bíbelődik annyit a növényeivel. Aztán középkorom elején, a Derecskei Híreknek fotózva, az általam nagy tisztelettel övezett Nagy József gimnáziumi igazgató úrnak, egykori magyartanáromnak tettem fel a kérdést, miközben orchideáit fotografáltam. Tanár úr rám nézett, és öblös, szép hangján azt mondta: „Tudod, Ati, nekem ez a heppem!”
Egy kiállítás látogatása ilyen személyes élményeket is felszínre tud hozni, és már a témaválasztásával megindíthat egy diskurzust az alkotó és a néző között. A B32 Galéria a Bartók Bulvár egyik oszlopa; ha arra járok, mindig érdemes betérni. Kondor Attila képzőművész kiállítása ebbe a „bartókos”, igényes galériák utcájának miliőjébe – azt gondolom – jól beilleszthető.
A térbe belépve érzékeljük, hogy nem amatőr alkotó munkáit látjuk. Mindjárt az első, elém kerülő képről az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy kvalitását tekintve elfogadnám a magángyűjteményembe. Ez nem feltétlenül igaz minden kiállított munkára, ami nem jelenti azt, hogy azokat ne tartanám kiállításra méltónak; inkább azt gondolom, hogy az egész kiállítás koncepcióját szolgálják, mintsem a remekművek sorát bővítik.
Kicsit fenntartásokkal szoktam fogadni a galériákban elburjánzó videóinstallációkat, mert úgy érzem, manapság szinte „kötelező” ilyeneket is kiállítani, ha korszerűnek akarunk tűnni. Mivel kritikát írok, Kondor vetítését is végignéztem: ha nagy katarzist nem is éltem át, azt gondolom, funkcióját betölti, és némileg árnyalja a téma befogadását.
Ez a téma első ránézésre a kert, de inkább az Éden (annak elvesztése) és a jelenlét (annak megélése) szimbolikája kerül itt a fókuszba. Szeretett Édesanyám, igazgató Úr az a véleményem, hogy Kondor Attila kiállításán a kert több mint időtöltés, mint „hepp”: filozófiai, jelenlét szimbolika.
„Az élet túl rövid… nézz filmeket!” mottóval startolt el az idén tizennegyedik alkalommal megrendezett Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, ahol – mint azt megszokhattuk – a magyar és nemzetközi rövidfilmes termés legígéretesebb alkotásaiból tekinthetett meg egy nagy csokorra valót a közönség.
A május 28. és június 3. között a Puskin Moziban, valamint a Városháza udvarán megrendezett fesztiválon az élőszereplős és animációs alkotások mellett workshopok és szakmai programok várták az érdeklődőket, köztük a rövidfilmek jellegzetes hibáit, valamint a rövid műfaj kommunikációját és láthatóságát vizsgáló előadások. Ezúttal is megismerkedhettünk a fesztivál Friss Csillagaival, két fiatal színésztehetséggel, akiknek élő casting showban kellett helytállniuk – a megtiszteltetés ezúttal Major Irmát és Juhász Vincét érte. A hagyományos pitch fórumon pedig a kiválasztott alkotók filmterveiket mutathatták be a szakmai közönségnek.
A Friss Hús záróakkordjaként június 3-án, szerdán délután a Puskin Moziban Deák Dániel fesztiváligazgató és a zsűri átadta a fesztivál díjait, összesen tizenhárom kategóriában. A győztesek számára különösen fontos, hogy 2024 októbere óta a Friss Hús hivatalosan is Oscar-kvalifikáló fesztiválnak számít, így a Legjobb magyar élőszereplős- és animációs rövidfilm kategória nyertesei számára is esélyt ad, hogy elnyerhessék az aranyszobrocskát.
A XIV. Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál díjai:
Legjobb film: Konrád Zsuzsanna – Valami Vad
Legjobb animáció: Kreif Zsuzsanna – Adgwa Ata
Legjobb 30 alatti rendező Csaplár Júlia – Északi Part
Legjobb vágás: Czakó Judit – Citrom és márvány
Special mention: Paul Kurucz – Charlie is Not a Boy
Magyar Filmrendezők Szövetsége díja: Fárizs Mihály – Végem
Legjobb színészek: Fazakas Lóci és Bethlenfalvy Péter – Rift
Diákzsűri legjobb film: Dubinyák Réka – Szeplőtelen
Legjobb színésznő: Korontos-Porath Inez – Szeplőtelen
Special mention: Szilágyi Máté és Kereszty Róza – Miklós (28)
Legjobb külföldi animáció: Natalia Mirzoyan – Winter in March
Legjobb külföldi film: Raphaëlle Petit-Gille – Fanny at the Beach
Fotóművészként sokat jövök-megyek: keresem azokat a vizuális motívumokat, amelyek nem pusztán láthatók, hanem valamiről beszélnek is. Ismerjük a közhelyet: „Egy kép többet mond ezer szónál.” Ennek igazságtartalmát most félreteszem. Sokkal inkább az érdekel, miként és milyen feltételek között válik egy kép jelentéshordozóvá – és mikor veszít ebből a jelentéséből.
Egy Krisztus-testet ábrázoló, köztéri feszület kapcsán merült fel bennem a kérdés: mikor és miért domesztikálódtak ezek az ábrázolások? Hogyan vált a szenvedés látványa elfogadhatóvá, sőt esztétikailag „fogyaszthatóvá” a városi és rurális terekben? Miért „könnyebb” egy aranyozott Megváltót szemlélni, mint egy passiósan, vérben ázó testet?
Alkotói sétáim során, amikor ilyen korpuszokba ütközöm, önkéntelenül is felidéződnek bennem Mel Gibson filmjének radikálisan naturalista képei. Nem pusztán azért, mert ezek az ábrázolások intenzívebbek, hanem mert nem engedik meg a néző számára az esztétikai távolság kényelmét. Aki kíváncsi arra, miként jelenhet meg ugyanaz a téma eltérő alkotói attitűdökön keresztül, annak érdemes ezt az alkotói utat is megismernie.
Mindeközben nyilvánvaló, hogy egy kis falusi közösség nem elsősorban esztétikai elvek mentén hoz döntéseket egy feszület megrendelésekor. Ezek a tárgyak sokszor történeti, vallási és közösségi funkciókat hordoznak, és gyakran évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt kerültek a helyükre. Egy műemléki környezetben pedig aligha indokolt a hagyományos Krisztus-ábrázolások „korszerűsítése”.
Mégis: a kortárs vizuális kultúra – különösen a film – másfajta képeket is folyamatosan jelenvalóvá tesz. Ezek a képek nem hagyják érintetlenül a befogadót, és visszahatnak arra is, ahogyan a megszokott, szelídített ábrázolásokat szemléljük. Ebben az értelemben a köztéri feszületek sem statikusak: újra és újra értelmeződnek a jelen vizuális tapasztalatai felől.
Ezt nevezhetjük egyfajta szekunder esztétikának: annak a jelentésrétegnek, amely nem az alkotás eredeti szándékából, hanem a befogadás történeti és kulturális kontextusából születik meg. Egy mű így akkor is képes működni, ha nem felel meg a jelen esztétikai elvárásainak – mert a befogadó saját tapasztalatain keresztül új jelentésekkel ruházza fel.
De felmerül a kérdés: elegendő-e ez? Megtartható-e egy ábrázolás esztétikai érvénye pusztán ezen a közvetett, „szekunder” szinten, ha a befogadó mégis hamisnak, kiüresedettnek érzi? Vagy éppen ez a feszültség – a megszokott forma és a megváltozott érzékelés között – az, ami újra és újra gondolkodásra késztet bennünket?
csinosnak érzi magát.
