Holnap, 2026. szeptember 5-én látható a Kettőspont Színház legfrissebb monodrámája, amelyet Formanek Csaba író-rendező ad elő. Szevasz tavasz címmel Formi új színházi ámokfutása nyilvános megszégyenülést ígér – én kétszer láttam a darabot, de ne gondoljuk, hogy csak dráma adatik az est folyamán.
Rég szórakoztam ilyen jól: több jelenet kifejezetten a szürrealitása, vagy épp a játékos abszurditása miatt nevettetett meg. A megformálás szatirikus, akár egy jól eltalált filmvígjátékban. Természetesen a gondolatébresztő szövegrészek sem maradnak el – ez a fajta „szégyenülés” Formi esetében már-már védjegy.
Az aktuálpolitika a cím sugallata ellenére csak érintőlegesen jelenik meg, inkább egy sajátos, nehezen megfogható hangulatot villant fel – valamit abból a kevesek által sejtett, elsöprőnek tűnő társadalmi „tavaszból”, amely talán bennünk zajlik.
Szombat este mi jobb dolgunk lehet, mint beülni egy elgondolkodtató, mégis szórakoztató, személyes és intim monodrámára a Ráday utca egyik legbarátságosabb színházi terébe? A hely nemcsak színház, hanem afféle spirituális találkozópont is: az előadás után könnyed beszélgetések, darabkibeszélések és spontán ismeretségek tere lesz, ahol valóban érdemes maradni egy kicsit.
Az amatőr szövetség kezdeményezésére 2003 óta ünneplik meg ezen a napon, augusztus 29-én. Ennek apropója, hogy 1840-ben Vállas Antal ezen a történelmi napon készítette el Magyarországon az első, nyilvános eseményen bemutatott dagerrotípiát: a Dunát és a budai Várat ábrázoló felvételeket a Magyar Tudományos Akadémia ülésén. Ezzel az aktussal hazánkban is útjára indult a fényképezés máig tartó sikertörténete. A találmányt a francia állam megvásárolta, és a világ rendelkezésére bocsátotta ingyenesen – köszönet érte.
Én harminckét éve fotografálok: filmre kezdtem, ma digitális gépekkel fényképezek, sőt telefonnal is. Több százezer felvételt készítettem, de még ennyi év után is meg tud állítani egy különleges látvány. Ez történt velem Lengyelországban, Krakkó gyönyörű városában a múlt héten. Ezzel a fotográfiával köszönöm meg Vállas Antalnak, hogy elhozta hozzánk ezt a csodát.
Sokat keseregtem leélt ötven évem alatt az elérhető filmek zömének bárgyú színvonalán. A film az 1920-as évek óta nemcsak művészeti forma, hanem hatalmas üzlet is lett. Mivel néhány elkészítésében személyesen is részt vettem, azt is tudom és megértem, hogy egy komoly, egész estés film elkészítése dollármilliárdokat emészt fel. Mondhatnánk: ez az oka annak a popularitás felé húzó, „nézőt kiszolgáló” igénytelenségnek, amely a hollywoodi produkciók jelentős részét jellemzi. Csakhogy amikor filmtörténetet tanultam, és visszanéztem a kezdeti próbálkozásokat, világossá vált: a startpisztoly eldördülésének pillanatában sem a magasművészet volt az elsődleges cél. Tisztelet a kivételnek.
Martin McDonagh a kortárs filmművészet egyik legizgalmasabb alkotója, akire érdemes odafigyelni. Mielőtt bárki azt vetné a szememre, hogy túl sokat várok a műfajtól, fontosnak tartom leszögezni: én is keresem a kikapcsolódást, a szórakozást a filmekben. McDonagh azonban újra és újra bizonyítja, hogy a magasművészet igényével készült mozgókép nem zárja ki a humort – sőt, egy társadalomkritikai, filozófiai dráma esetében épp az irónia válik a tükörtartás egyik legerősebb eszközévé.
A 2022-es A sziget szellemei már első képkockáival odabilincseli a nézőt. Egy elzárt ír szigeten játszódó történet két életre szóló barátság váratlan felbomlását követi, amelynek következményei fokozatosan súlyosbodnak . A számomra Tarr Béla világát idéző, fegyelmezett képi világ nem pusztán esztétikai keretet ad, hanem szinte önálló jelentéshordozóvá válik. Ezt erősíti Carter Burwell finoman rétegzett zenéje is.
A színészi játék külön fejezetet érdemel: Colin Farrell, Brendan Gleeson, Barry Keoghan és Kerry Condon nemcsak szerepeket formálnak meg, hanem egy teljes mikrokozmoszt építenek fel. A drámai feszültség nem látványos eszközökből, hanem apró rezdülésekből építkezik.
A forgatókönyv a mai filmes közegben ritka erényeket mutat: irodalmi igényű, feszes és mértéktartó. Nem magyaráz túl, hanem teret hagy a nézőnek – így válik hitelessé az a világ, amely a motorizáció előtti, zárt közösségek belső törvényei szerint működik. A karakterábrázolás pedig külön említést érdemel: abszurd, mégis ismerősen emberi, szinte mint egy Franz Kafka-novellában.
Mindez persze még nem garantálja, hogy egy film megszólítja a nézőt. Lehet tökéletesen felépített, mégis távol marad tőlünk. Engem azonban alkotó emberként bevonzott a film egyik mélyebb rétege: az a kérdésfelvetés, amely az emberi létezés és az alkotás egyik lételméleti kérdését firtatja. Nemcsak firtatja, de szembe is állítja a haszontalan időtöltés nihiljével. Nem szeretném elvenni a felfedezés élményét, ezért csak annyit mondok: érdemes időt adni ennek a filmnek. Ha hagyjuk hatni, előbb-utóbb visszanéz ránk – és kérdez.
Fotó: Rékasi Attila (műteremlátgatás az előző Hajógyári KultFeszten)
A Népsziget egy százötven éve intenzív emberi hódítás alatt álló, mégis természetközeli mikrovilág, egyben a nehézségeken edződött, ezért nagyon is különleges művészi értékek, újító szellemi energiák egyik fontos származási területe már régóta. Azért is lehet ez így, mert a művészek elemi joga és érdeke a szabadságuk, az öntörvényűségük, sajátos életritmusuk megélésének a lehetősége, amit a Népsziget evidensen megad. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi években a kortárs képzőművészek, festők, szobrászok, fotósok, keramikusok, designerek és a kultúra más műfajait képviselő csoportosulások is egyre nagyobb számban, sokféle formációban alakították itt ki a műtermeiket, műhelyeiket, közösségi tereiket és hoztak létre egy sajátos, laza kapcsolati hálózatot. Figyelnek, számíthatnak egymásra, segítik egymást, néha összefogva is szerveznek tárlatokat, eseményeket, akciókat. Megértették, hogy ez a hely arra inspirál, hogy a külső elvárások helyett azt tartsák a legfontosabbnak, amit maguk tanulnak meg, dolgoznak ki, amit megfigyelnek és végiggondolnak, amiért megküzdenek, amit kiépítenek, amiért együttműködnek. Így megóvó, szabad, barátságos, szerethető világot, jövőt alkotó erőt képviselhetnek.
A volt hajójavító telepen működő művészek tudják, hogy ez már egy olyan „művészeti bázis”, ami túlnőtt az egyes különálló művészsorsokon. Organikus fejlődésével, kuriózumszerű élhetőségével és magas általános művészi színvonalával létezése a hazai művészeti élet általánosabb színességét is érinti. Ám mindez most veszélybe került.
Történelmi időpontban állunk éppen, hogy előre menekülve mentsünk meg egy jelentős építészeti, a folyami hajózásra épülő gazdasági, infrastrukturális, várostörténeti jelentőségű, az általános emberi viszonyokat javító, közösségi – és ami az alkotók számára a legfontosabb – művészeti, kulturális jövőképet is evidensen adó komplex értéket. Ennek érdekében Szeptember 12-ére, délelőtt 10 órától éjfélig tervezve, Népsziget Kultfeszt 3 néven szervezik meg a korábbiaknál még jelentősebb összművészeti esemény sorozatukat a műtermeiket is megnyitva, a Népsziget újpesti oldalán, a volt hajójavító üzem területén (bejárat: Zsilip utca 17.). A kooperáló művészek és más értékteremtő barátaik kiállításokkal, tárlatvezetésekkel, színházi és filmes produkciókkal, fényfestésekkel, irodalmi eseményekkel, kórus performansszal, workshopokkal, koncertekkel és fényfestésekkel, a közvetlen találkozások élményeivel, nonprofit jelleggel, szeretettel várják a közönséget!
A részletes program:
Népsziget Kultfeszt3 program / 2026. 09. 12. (szombat):
10.00-10.30: Tízórai Dömötör László költővel – irodalmi haboskakaó gyerekeknek / Vészkijárat-Dömötör műterem
10.00-17.00: Nyitott műtermek / Kis Géza, Dokk Stúdió (Arnold Alen Mincu, Garancsi Tilda, Kármán Virág, Tolmár Bence, Bálint Norbert László, Cseh Dániel, Takács Rozina Sára, Török Tekla)Anna Riabchevskaya, Antal Malvina, Majoros Áron, Berkes Csilla, Éles Lóránt, Hóbor András, Vincze Ottó, Szaka Vivien, Kecső Kristóf, Bányász Kata, Vészkijárat Galéria és Műteremközösség (Kozák Kata, Nagy Edit, Kotormán Ábel, Miksa Bálint)
10.00-24.00: „JÖVŐ-KÉP” – A Népsziget Kult keretében dolgozó művészek kiállítása. / Régi Skurc terem
10.00-24.00: A Vészkijárat Műteremközösség alkotóinak tárlata (Dömötör Sámson, Kozák Kata, Kotormán Ábel, Nagy Edit, Miksa Bálint / Vészkijárat – nagy terem
10.00-24.00: Nunkovics Róbert a Népsziget hajójavító múltjáról szóló fotókiállítása / A Vészkijárat terasza alatt
12.00-15.00: Mozi: Buzási Gyopár, Hegyi Olivér és Kádár Melinda, azaz a Mediawave Karaván Válogatás animációs filmjeinek vetítése / Irregulari
14.00: Várkonyi Judit író: SZÓFESTÉS / ALÁFESTÉS: Local Vocal Velence Kamarakórus Páll Kata karnagy vezetésével / Vészkijárat nagy terem / (adomány javasolt)
15.00: Tizenötórai tea – irodalmi sztriptíz Dömötör László verseire, felnőtteknek. Közreműködik: Miss Marry és Lady Kate. (Dresszkód: Uraknak férfiruha, hölgyeknek női öltözet) / Irregulari
15.30-17.00: Sirokkó Szövetkezet: Réder Ferenc / Regős Simon: LASSÚSÁG Alcím: Kollokvium III szakaszban Milan Kundera emlékére. Támogató: Maszek Kultúrkör Egyesület / helyszínek felvonásonként: 1. Szaka Vivien és Kecső Kristóf műterme, 2. Berkesi Csilla, Éles Lóránt, Hóbor András és Vincze Ottó műterme, 3. Majoros Áron műterme / adomány elvárható!
16.00: Tárlatvezetés Robin Sperling és Szabó Ottó Robotto „A gép a hibás?” c. kiállításán Maria Strelnikova kurátorral és Ilia Filin interaktív közreműködésével / Vészkijárat Galéria / (adomány javasolt)
17.00: A „JÖVŐ-KÉP” c. össznépszigeti képzőművészeti kiállítás megnyitója / Kiállítók: Antal Malvina, Arláth Krisztina, Bálint Norbert László, Bányász Kata, Berkes Csilla, Cseh Dániel, Dömötör Sámson, Esse Bánki Ákos, Éles Lóránt, Garancsi Tilda, Kármán Virág, Kecső Kristóf, Kiss Géza, Kotormán Ábel, Kozák Kata, Lakatos László, Majoros Áron, Nicholas Manila, Miksa Bálint, Mincu Arnold Alen, Mohácsi Eszter, Nagy Edit, Nunkovics Róbert, Péli Barna, Anna Riabchevskaya, Rozman Csenge, Szaka Vivien, Takács Rozina Sára, Tolmár Bence, Török Tekla / Megnyitja: Wehner Tibor művészettörténész
17.00-20.00: Hangszerek – kérdések – válaszok:, T. Bali / Fluxton Studio alkotóbázis-műterem, Rosinflux interaktív hanginstalláció (chill) / Fluxton kert
19.00-24.00: Fényfestések: Mizsei Lili (analóg fénytöréses dinamikus fényfestés), Litkey Bendegúz (analóg fényfestés), Ost x Maximova: „Rue Saint Maur” (konceptuális vetítés),Tolmár Bence (analóg statikus fényfestés) a LaLuz Visuals és Megyeri András szponzorációjával, az Irregulari fényművészei (változó színes fények), Atno (állandó fényinstalláció)
18.45-20.00: Naps zenekar koncertje /Atno kert
20.30-22.00: Korai Electric koncert / Atno kert
22.00-02.00: Techno buli / Atno (fizetős!)
22.00-24.00: Rosinflux: noiseambient, Hiacs: noise–electro, Sesheta: Dj set After / Vészkijárat nagy terem / (adomány javasolt)
Alkotóként szeretem bejárni a tereket olyankor, amikor még nem telnek meg emberek tömegeivel. Ilyenkor készülnek a fotók, a jegyzetek, a kritikák. Ma is a Szigeten leszek, a zárónapon.
A most közölt tudósításom – a lenti galéria képei – egy fotóriport arról, milyen terekbe, milyen hangulatokba érkeztek meg a szigetlakók a világ minden tájáról. A Sziget sajtóirodájának tájékoztatása szerint „Izlandtól Új-Zélandig, Kanadától Japánig szinte az egész világ készült a Szigetre”. Az idei nemzetközi lista valóban elképesztő képet mutat: 112 ország szerepel rajta, vagyis Magyarország mellett 111 külföldi országból vásároltak jegyet a fesztiválra.
Ahogy első, Szigetről szóló írásomban már megfogalmaztam, ez a fesztivál kell Magyarországnak. A kultúra és a művészet lehet az a terület, amelyben ennek a kis, természeti kincseket – lassan a vizet is ide kell értenünk – nélkülöző országnak az egyik kitörési lehetősége rejlik a szolgáltatások világában.
Megtehetnék, hogy a Szigetet kizárólag üzleti alapon szervezik. Tapasztalatom szerint azonban a fesztivál szervezőinek fontos a társadalmi beágyazottság is. Találkoztam a Szigeten lelki segítőkkel, művészekkel, adománygyűjtéssel, zöld szemlélettel, és palacsintasütő nyugdíjas hölgyekkel is.
Utóbbiak egy egyszerű cetlit hagytak az idén „visszatérő” Gerendás éttermében. Azt írták, szívesen sütnének palacsintát a fiataloknak a Szigeten.
Néha ilyen egyszerű egy jó ügyet felkarolni. Az önkéntes „pótnagymamáknak” köszönhetően az egész világ megkóstolhatta, milyen az, amikor a magyar nagymamák szeretetéből és önzetlenségéből sülnek a palik.
Talán ezért is érdekes a Sziget: miközben 112 ország fiataljai találkoznak itt egymással, a fesztivál időnként egészen egyszerű emberi gesztusoknak is teret ad. A világ eljön Budapestre, és néha elég hozzá egy cetli, egy palacsintasütő és néhány önkéntes „pótnagymama”, hogy egy kicsit otthonosabb legyen.
Először voltam a Sziget fesztiválon – és ezzel még mindig nem előztem meg Szinetár Miklóst az „elmaradók versenyében”. Kossuth-díjas rendezőnk ugyanis 95 évesen, idén debütált a fesztiválon, és első alkalommal „rúgta a port” a Hajógyári-szigeten.
A nulladik napra érkeztem, kíváncsiságból: hogyan épül fel egy világhírű rendezvény? Újpesti lakosként évről évre hallgatom a vitákat a hangerőről. Sokak szerint már nincs helye ennek a fesztiválnak, nem a régi, „lejárt lemez”. A zene valóban hangos – erről majd a készülő Faithless-kritikámban írok részletesebben –, de a helyszínen járva inkább az a benyomás erősödött meg bennem: szükség van erre a fesztiválra.
Valóban, a közönség jelentős része külföldi, és a nagyszínpad kínálata sem mindig találkozik az ízlésemmel. Ugyanakkor nem egyetlen színpad működik: több térben, párhuzamosan zajlanak a programok, és szinte mindig akad olyan előadó, akire érdemes megállni.
Az első benyomásaim összességében határozottan pozitívak. Már első pillantásra érzékelhető a szervezettség: professzionális kivitelezés, átgondolt működés. Külön öröm volt számomra a vizuális világ. A főutcát szegélyező zászlók, a kilátó, az Art Garden vagy a szelfipont mind azt sugallták, hogy ezek a terek nem pusztán funkcionálisak, hanem alkotói szemlélettel létrehozott, tudatosan formált installációk. Érezhető volt mögöttük a művészi jelenlét.
Számomra visszatérő kérdés minden nagy rendezvényen a mosdók állapota. Nem véletlenül: egy Svájcban élő barátom egyszer a Szimpla Kertben akadt ki azon, hogy a kétezer-ötszáz forintos soproni sör mellé milyen állapotok társulnak. Ehhez képest a Szigeten – legalábbis a nulladik napon – a mosdók tiszták és rendezettek voltak, ami kellemes meglepetést jelentett.
A sátram felállítása is gond nélkül ment, így már csak a koncertek maradtak hátra. Az élményekről hamarosan részletesen is beszámolok – addig csak annyit: hangerő az volt!
El lehet-e veszni több tízezer ember között úgy, hogy közben közelebb kerülünk önmagunkhoz? A Sziget ezt az ellentmondást ígéri – mi pedig utánajárunk, igaz-e.
Nem voltam még a Sziget Fesztiválon. Sokáig azt képzeltem, úgy érezném magam ott, mint a fotómon a kavicsok: egy a sok közül, egymásba simulva, mégis külön. Több tízezer ember között talán csak egy lennék a hömpölygő masszában. Az eddigi évek zenei kínálata sem állt igazán közel az ízlésemhez.
Mégis, régóta foglalkoztat, milyen lehet egy ekkora, világszinten is jelentős rendezvény hangulata. Vajon egy nyitott térben, ekkora embertömegben megélhető-e a zene személyes ereje? Magával ragad majd, vagy inkább csendes szemlélődéssé szelídül bennem az élmény?
A Faithless Insomnia című száma ifjúságom egyik meghatározó zenei élménye. Nem azért, mert sláger volt – bár egy időben valóban mindenhol szólt –, hanem mert pontosan rezonált valamire bennem. Mindig rossz alvó voltam. Az alvást sokáig nem pihenésnek, hanem az életidő pazarlásának éltem meg: kieső időnek, amikor nem történik semmi, miközben annyi mindent akartam megérteni. Az egész világegyetemet fel akartam fedezni – szellemileg és fizikailag egyaránt.
Szellemileg a könyvek vezettek. Fizikailag pedig – talán nem meglepő módon – a nők közelsége. Ha a szellem és a test egyetlen jelenlétben találkozott, abból szerelem lett.
Talán ezért is érdekel, mit kezd ezzel az élményanyaggal egy fesztivál. Hogy a tömeg felold-e, vagy épp ellenkezőleg: kiélesíti a személyes emlékezetet.
Egy szó mint száz: a Faithless zenéje ma is megmozgatja bennem a múltba vesző szerelmek emlékeit. Hogy mindez hogyan szólal meg egy több tízezres térben – hamarosan kiderül.
A Sziget szervezőinek köszönhetően a FakTúra művészeti folyóirat ott lesz a 2026-os Sziget nulladik napján. Történetének eddigi legnagyobb vállalkozásaként próbál benyomást szerezni az emberi kultúra e sajátos, egyszerre személyes és kollektív teréről.
Újpesten ma lomtalanítás volt. Erről mindig Dulovits Jenő fotóművész, a világhírű „magyaros stílus” megteremtője és a szintén méltán világhírű Duflex fényképezőgép innovációs zsenije jut eszembe. Egy történet, amelyet róla olvastam – egy történet, amely koroktól és politikától függetlenül Magyarország szegénységének fokmérője.
Mindazok kedvéért, akik még soha nem hallottak egyik jelentős művészünkről, fussuk át röviden, ki is volt ő. Dulovits Jenő 1903. június 22-én született Ipolyságon, és Budapesten hunyt el, teljes feledésben, 1972. július 24-én. A magyar fotográfia egyik legjelentősebb, nemzetközileg is számon tartott alakjáról beszélünk. Nevét azonban nemcsak művészi munkái tették ismertté: több technikai újítás is fűződik mérnöki munkásságához. A legfontosabbak közé tartozik a Duto lágyrajzú előtétlencse és a Duflex fényképezőgép, amelyek révén a modern fotótechnika egyik korai megújítójává vált. Utóbbi a tükörreflexes fényképezőgépek fejlődésének fontos állomása volt, amely géptípus később a profi fotósok szinte kizárólagos eszközévé vált. Fotóművészként a fény lírai használatáról vált ismertté: képein az ellenfény és a finom tónusok különleges, mesteri alkalmazásával szerzett népszerűséget és követőket.
Tehát: a fentiek alapján van egy zsenink, akit a világ elismert, és akit a világ számos más országában nemzeti hősként tisztelnének – állami temetése lenne, és országos múzeumot alapítanának neki. Nos, mi történt szeretett kis Magyarországon Dulovits 1972-es halálakor? A család több száz forintot fizetett a kukásoknak, hogy hordják ki az örökölt lakásból a sok negatívot, kéziratot, fényképet – az ő megítélésük szerint szemetet – a kukáskocsira.
Öt éve lakom itt Újpesten, és azóta a lomtalanítást látva mindig ez a történet jut eszembe. Ne higgyük, hogy ez egyedi eset Magyarország pusztulásának történetében. Annyira büszkén mutogatjuk (helyesen) Csontváry kilencven festményét, amelyek teljes joggal a világ legjobbjai közé tartoznak, ha nem a legjobbak. Tudjuk-e, hogy ennek a kilencven festménynek a fennmaradása azon múlt, hogy egyetlen „rajongó”, aki felismerte művészetében az egyetemest, a piacon meghallotta, hogy árverezik a Csontváry-képeket, és azonnal odarohant megvásárolni őket? Aki azt mondaná, hogy „volt árverés, tehát az ország értette az értéket”, annak érdemes felidézni: a háború után vászonhiány volt, és a mester nagy méretű vásznait kocsiponyvaként árverezték el. Milyen szimbolikus kép ez! Elképzelem azt a krumpliárus parasztot, aki szekere ponyvájára felnézve egy általunk már soha meg nem ismert Csontváryt bámult – és talán részegen még le is vizelte.
Legyünk igazságosak: Milos Forman filmjéből is tudhatjuk, hogy Mozartot jeltelen tömegsírba temették a „hálás” Ausztriában, amely ma százmillió eurókat profitál évente a nevéből. Értem én, hogy máshol is előfordult ilyesmi, csakhogy a „sógoroknak” nem volt Trianonjuk – ott más erőforrások is rendelkezésre álltak. Magyarországnak, meglátásom szerint, nem szabadna így bánnia ezekkel a művészi és szellemi forrásaival, mert nekünk szinte csak ez maradt.
Zárásként még egy személyes tapasztalat: minden évben találok művészeti hagyatékokat lomtalanítás idején. Illusztrációm most nem egy ismert alkotó emlékét rögzíti, hanem egy ismeretlen hölgy múltját, amely szó szerint kihullik az idő markából. Tegnap még ott volt a nevére kiállított „Kiváló dolgozó” oklevél, bekeretezve, törött üveggel; mára, a seprés előtt, ennyi maradt az életművéből. A nyomozók és régészek tudják: a szemét sokszor beszédesebb, mint a hivatalos emlékezet. És amit a lomtalanításaink évről évre elmondanak, az nem pusztán feledékenység – hanem értékvesztés.
A klasszikus fotográfiának van egy olyan, ma is élő formája, amely megszületése, 1839 óta nem sokat változott a lényegét tekintve. Ez az a lényeg, amelyet sokan a fotó egyetlen kifejezési lehetőségének tartanak, és úgy aposztrofálják, mint a „pillanat művészetét”. Ennek a fajta képi nyelvnek a lényege, hogy valami megismételhetetlen, valami, ami ebben a formájában soha vissza nem térő látvány, kerül a fotografáló lencséjének végére. Persze ez önmagában kevés lenne, hiszen számtalan pillanatról mondható el, hogy megismételhetetlen, tehát ha ezt a logikát követnénk, minden kattintás „művészet” lenne. Belátható, hogy kell még valami plusz; ez pedig, ahogy én látom, általában a hangulat. Valami olyan sajátos érzés, amely plusz tartalommal tölti meg a megfagyasztott időt.
Édesanyám, Rékasi Imréné Borbély Margit nyolcvanéves az idén, és egész életében kertészkedett. Nem tagadom, fiatalon nem értettem, miért bíbelődik annyit a növényeivel. Aztán középkorom elején, a Derecskei Híreknek fotózva, az általam nagy tisztelettel övezett Nagy József gimnáziumi igazgató úrnak, egykori magyartanáromnak tettem fel a kérdést, miközben orchideáit fotografáltam. Tanár úr rám nézett, és öblös, szép hangján azt mondta: „Tudod, Ati, nekem ez a heppem!”
Egy kiállítás látogatása ilyen személyes élményeket is felszínre tud hozni, és már a témaválasztásával megindíthat egy diskurzust az alkotó és a néző között. A B32 Galéria a Bartók Bulvár egyik oszlopa; ha arra járok, mindig érdemes betérni. Kondor Attila képzőművész kiállítása ebbe a „bartókos”, igényes galériák utcájának miliőjébe – azt gondolom – jól beilleszthető.
A térbe belépve érzékeljük, hogy nem amatőr alkotó munkáit látjuk. Mindjárt az első, elém kerülő képről az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy kvalitását tekintve elfogadnám a magángyűjteményembe. Ez nem feltétlenül igaz minden kiállított munkára, ami nem jelenti azt, hogy azokat ne tartanám kiállításra méltónak; inkább azt gondolom, hogy az egész kiállítás koncepcióját szolgálják, mintsem a remekművek sorát bővítik.
Kicsit fenntartásokkal szoktam fogadni a galériákban elburjánzó videóinstallációkat, mert úgy érzem, manapság szinte „kötelező” ilyeneket is kiállítani, ha korszerűnek akarunk tűnni. Mivel kritikát írok, Kondor vetítését is végignéztem: ha nagy katarzist nem is éltem át, azt gondolom, funkcióját betölti, és némileg árnyalja a téma befogadását.
Ez a téma első ránézésre a kert, de inkább az Éden (annak elvesztése) és a jelenlét (annak megélése) szimbolikája kerül itt a fókuszba. Szeretett Édesanyám, igazgató Úr az a véleményem, hogy Kondor Attila kiállításán a kert több mint időtöltés, mint „hepp”: filozófiai, jelenlét szimbolika.
Fotóművészként sokat jövök-megyek: keresem azokat a vizuális motívumokat, amelyek nem pusztán láthatók, hanem valamiről beszélnek is. Ismerjük a közhelyet: „Egy kép többet mond ezer szónál.” Ennek igazságtartalmát most félreteszem. Sokkal inkább az érdekel, miként és milyen feltételek között válik egy kép jelentéshordozóvá – és mikor veszít ebből a jelentéséből.
Egy Krisztus-testet ábrázoló, köztéri feszület kapcsán merült fel bennem a kérdés: mikor és miért domesztikálódtak ezek az ábrázolások? Hogyan vált a szenvedés látványa elfogadhatóvá, sőt esztétikailag „fogyaszthatóvá” a városi és rurális terekben? Miért „könnyebb” egy aranyozott Megváltót szemlélni, mint egy passiósan, vérben ázó testet?
Alkotói sétáim során, amikor ilyen korpuszokba ütközöm, önkéntelenül is felidéződnek bennem Mel Gibson filmjének radikálisan naturalista képei. Nem pusztán azért, mert ezek az ábrázolások intenzívebbek, hanem mert nem engedik meg a néző számára az esztétikai távolság kényelmét. Aki kíváncsi arra, miként jelenhet meg ugyanaz a téma eltérő alkotói attitűdökön keresztül, annak érdemes ezt az alkotói utat is megismernie.
Mindeközben nyilvánvaló, hogy egy kis falusi közösség nem elsősorban esztétikai elvek mentén hoz döntéseket egy feszület megrendelésekor. Ezek a tárgyak sokszor történeti, vallási és közösségi funkciókat hordoznak, és gyakran évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt kerültek a helyükre. Egy műemléki környezetben pedig aligha indokolt a hagyományos Krisztus-ábrázolások „korszerűsítése”.
Mégis: a kortárs vizuális kultúra – különösen a film – másfajta képeket is folyamatosan jelenvalóvá tesz. Ezek a képek nem hagyják érintetlenül a befogadót, és visszahatnak arra is, ahogyan a megszokott, szelídített ábrázolásokat szemléljük. Ebben az értelemben a köztéri feszületek sem statikusak: újra és újra értelmeződnek a jelen vizuális tapasztalatai felől.
Ezt nevezhetjük egyfajta szekunder esztétikának: annak a jelentésrétegnek, amely nem az alkotás eredeti szándékából, hanem a befogadás történeti és kulturális kontextusából születik meg. Egy mű így akkor is képes működni, ha nem felel meg a jelen esztétikai elvárásainak – mert a befogadó saját tapasztalatain keresztül új jelentésekkel ruházza fel.
De felmerül a kérdés: elegendő-e ez? Megtartható-e egy ábrázolás esztétikai érvénye pusztán ezen a közvetett, „szekunder” szinten, ha a befogadó mégis hamisnak, kiüresedettnek érzi? Vagy éppen ez a feszültség – a megszokott forma és a megváltozott érzékelés között – az, ami újra és újra gondolkodásra késztet bennünket?
Fekete Attila fotókiállításán Pokorny Szilárd író gondolatébresztőjét adja elő (fotó: Rékasi Attila, eredeti kompozíció a cikk végén)
Beindult a kiállítási szezon is: a Kettőspont teátrum nézőtéri galériájában április 19-ig tekinthetik meg az előadások, programok alkalmával Fekete Attila fotográfus A magyar foci látképe című fotókiállítását, mely görbe tükröt tart a magyar labdajátékot preferáló hatalomnak.
A sikerdarabok, mint a Senki se mer egyedül élni (Formanek–Pusztai), illetve a Pierrot és Prigozsin (Ács–Formanek), áprilisban is debütálnak újdonságokként a Ráday utcai játszóhelyen. Mindjárt a hónap elején, 4-én bemutatkozik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem vizsgaelőadása, az Ibusár: a Parti Nagy Lajos–Darvas Ferenc-darabot Dögei Mátyás rendezte.
Koncertek, flamencoest, Cseh Tamás dalköltészete mellett Rékasi Attila fotóművész legújabb alkotásait is megtekintheti 25-től a színházba betérő művészetkedvelő közönség a sokszínű tavaszi vitalitás összművészeti forgatagában.
„Diogenész embert keres a parlamentnél” fotó és illusztráció: Rékasi Attila (szoftver: Chat GPT)
Izgalmas, az OGY-választás előtti programkavalkádot ajánlunk: Diogenésszel (Formanek Csaba), a Szókratész védőbeszédével (Ács Tamás), valamint a „Vihar” című, Shakespeare írása nyomán készült előadással (Karaván Antikatartik társulat), premierrel. Ez utóbbi előadás először mutatkozik be a Ráday utcai teátrumban; a darabot Nagy Mátyás rendezi. A Debreceni Egyetemi Színház (DESZínház) vendégjátéka is most landol itt első ízben.
Mindezt megfejeli egy izgalmasnak ígérkező könyvbemutató Száraz Szofi Greggel. Beláthatja, kedves olvasóm: lesz itt mit választani — ha nem is OGY-t. Jobb!
Rékasi Attila, Újpest
Kettőspont Színház közleménye: Ismét beindulunk!
A belépős programokra itt vehetsz jegyet / bérletet: https://www.kettospont.org/jegyek Az Emberkereső Turné előadásai ingyenesek, helyfoglalás (ajánljuk): info@kettospont.org
A MÁV Szimfonikus Zenekar kamarakoncertje már hagyomány Újpest városában, s minden alkalommal a képünk szerinti nagy számú, értő közönség jelenik meg. Legutóbb december 7-én, a Városházi Esték keretében többek között Bach és Ravel műveinek révén is csodálatos, professzionális muzsikában hangolódhattak az adventre az egybegyűltek. Ez az együttműködés több éve zajlik, mint ahogy az óvodai és iskolai koncertek is, utóbbiak – legnagyobb megdöbbenésemre és sajnálatomra – nem folytatódnak tovább..
A koncertestből számomra kiemelkedett Mozart D-dúr fuvolanégyesének második tétele, amit Székely Edit fuvolaművész, sok újpesti gyermek kedvenc előadóművésze, műsorvezetője szólaltatott meg. Virtuóz technikai megoldásokkal, Schunk Franciska hárfa kíséretével Chopin: Variációk egy Rossini témára című műve került terítékre, amit hatalmas tapssal, visszatapssal jutalmazott a hallgatóság. A vonós szekciót Pintér Dávid és Kerényi Dorottya alkotta hegedűn, Jobbágy Andor brácsán, Tomasz Máté csellón és Jobbágy Csongor nagybőgőn. Sólyomi Pál majdnem nem állt kötélnek, de legnagyobb örömünkre átéléssel telt játékával feloldotta a kezdés feszültségét.
