Rékasi Attila fotóművész

Egy kis ország nagy tehetségei – Észt filmest

Szerző:

Kritika és fotó: Rékasi Attila

A Kettőspont Színház szeret nyitni más művészetek felé is, így az idei II. Szirtes András kísérleti filmszemle után egy újabb izgalmas filmes esttel szolgálta az érdeklődő közönséget. Megáll az Észt című vetítésükön tíz filmalkotást láthattunk két blokkban. Természetesen szakmai beszélgetéssel indult a fórum, amelyen a szervezők, rendezők mutatták be projektjüket és az est filmjeiről is diskuráltak.

Ami engem illet, az első blokk három filmje közül az első Three words in Seto that the World needs (director: Nolwenn Guiziou) ’15 volt számomra a leginkább figyelemreméltó, sajátos – még ha nem is feltétlenül unikális – fényképezése kedvemre való volt. A további kettő, cím szerint Minun Buabo (director: Ida Lepparu) ’5 és Right, Grandma (director: Orsolya Szitka) ’10 kevésbé ragadott magával. A blokkról összességében az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy nem a legsikerültebb alkotásokat tartalmazta, nem tudták maradéktalanul megragadni vagy fenntartani a figyelmemet. 

Az est egy animációs blokkal folytatódott. Itt már több vetítést is érdekesnek találtam, közülük is kettő kiemelkedőt, ami érdemes bővebb kifejtésre. A 16 perces Ajasööja / Eating Time (2025) lenyűgözött. Mari Kivi filmje olyan karakteres, művészi, megkapó vizuális világgal bír, ami párját ritkítja, s amennyire fotóművészként meg tudom ítélni, a szereplők animálása is profi munkának tűnt, szépen „siklottak” a képkockák. A másik külön szót érdemlő produkció a Kiievi tort / Kyiv Cake című, amelyet Mykyta Lyskov jegyez (2025, ’22) Ez a rajzfilm számomra a Beavis and Butt-head képi világát idézte, de nagyon egyedi művészibb karakterrel. A néha vicces, máskor zavarba ejtő, megint máskor meghökkentő képsorozat témáját a háború borzalmai ihlették, s ily módon végeredményben a szívfájdító alkotások sorát gazdagítja.

Összességében elmondható, hogy az első blokk „altatása” után az animációs munkák színes és érzelemgazdag csokra jócskán javított a mérlegen, Észtország tehetséges alkotóiból jópárat felvonultatva. Érdemes volt végigülni a beszélgetésekkel kicsit hosszabbra nyúló estét és megismerni az észt nép lelkének néhány hideg sóhaját. 

Rékasi Attila fotóművész, Újpest

Az Észt filmest programja a Kettőspont Színház műsorán:

Estonia Blows My Mind! – Estonian Animation and Short Films

Válogatás a Finn-Ugor Filmfesztivál (FUFF) terméséből és az elmúlt évek észt animációs munkáiból.

A selection of films from the Finno-Ugric Film Festival (FUFF) and Estonian animated films from recent years.

A tervezett program / Planned programme:

FUFF-válogatás / FUFF selection:
• Three words in Seto that the World needs (dir: Nolwenn Guiziou) ’15
• Minun Buabo (director: Ida Lepparu) ’5
• Right, Grandma (director: Orsolya Szitka) ’10

Animációs filmek / Animated films:
• Ajasööja / Eating Time (director: Mari Kivi), 2025 ’16
• Kiievi tort / Kyiv Cake, (director: Mykyta Lyskov), 2025, ’22
• Pingviin / Penguin, (director: Kaspar Jancis), 2026 ’15
• Öö mõtted / A Serious Thought, (dir: Jonas Taul), 2026, ’16
• Gate (director: Francesco Rosso), 2022, ’4
• Koer / The Dog, (director: Kaspar Jancis), 2025, ’6
• Uka-uka (dir: Henri Veermäe), 2026, ’12

A vetítésen vendégeink / Our guests at the screening:
Csüllög Edina, producer
Helent Unt, animációs rendező / animation director

A Finn-Ugor Filmfesztivál (FUFF) 2014-ben jött létre azzal a céllal, hogy találkozási lehetőséget teremtsen a finnugor kultúrákhoz kötődő filmesek, közösségek és közönség számára. Az évek során a fesztivál nemzetközi platformmá nőtte ki magát, amely ma már a világ más őslakos közösségeinek filmesei és történetei felé is nyitott.

The Finno-Ugric Film Festival (FUFF) was founded in 2014 to create a meeting place for filmmakers, communities and audiences connected to Finno-Ugric cultures. Over the years, the festival has grown into an international platform that also welcomes Indigenous filmmakers and stories from around the world.

Elsodort egy dalkultúra terjesztő est, az Óda Kocsmában

Szerző:

Kritika és fotók: Rékasi Attila

Hallottam már Fodor Shodor Balázs énekes gitáros énekművészetét, a Kettőspont Színházban. Aki egyszer hallotta az azonnal megszereti őt (meggyőződésem, hogy nagyon koncentrálni kell ahhoz, hogy az ember ne szeresse meg Balázst), sőt hamar függővé is válhat babonázó játékától. Így aztán hiába voltam holtfáradt két színházi éjszaka után, egyszerűen nem tudtam kihagyni a Mátyás utcai (Ferencváros) Óda Kocsma meghívását a Stand-up előadói zenei estre.

Azt kell mondjam, kifejezetten tovább növeli a Fodor Shodor hatást az, hogy egy intimebb kisebb térben játszik, mint amilyen az Óda. Jobban lehet figyelni azokra a ének- és gitárjáték-finomságokra amik az ő művészetét igazából unikálissá teszik. Amikor már az ember a gitár behangolását esztétikai élménynek éli meg, az már jelent valamit! Természetesen nem vagyok elfogult, hallottam én már sok énekest és jó pár gitárost, s mondhatnám, hogy azért ilyet tudnak mások is. Azonban Balázs annyira alkotó módon nyúl a hallgatóság által kért dalokba, szedi szét majd transzformálva pakolja össze őket, hogy zeneileg is egy stand-up bontakozik ki önálló produkcióként, amellett, hogy valóban a dalkultúra terjesztés jegyében sokat beszél, sztorizgat is a zenélésről a hozzá kapcsolódó élményeiről. Saját szerzeményei mellett régi dalokat is újraalkot megénekel közösen a közönségével. Nem tudom mikor szórakoztam ennyire önzetlenül, felszabadítóan. Olyat ad ez az este a közös éneklés lehetőségével amire gyermekkoromból emlékszem, mikor még a szüleim együtt ünnepelték a név- és születésnapokat a derecskei Zalka Máté utca felével.

Aztán az utcából Váczi Mihály utca lett, a szüleim fiatalsága elillant, apám már csak otthon énekelt sarlókalapálás közben, aztán fűnyíró került a házhoz, s a dalkultúrája is kihalt a kádárkockából. A kádárkockákból mediterrán házak és a Facebook elidegenedése lett, a mai fiatalok már beszélgetni sem nagyon beszélgetnek egymással, nemhogy együtt énekeljenek. Balázzsal beszélgetve, kiderült számomra, hogy ő még hisz abban, hogy a fiatalok is „megszerezhetők” a dalolás kultúrájának, felszabadító „gyógyító” erejének! Ajánlom tartsanak vele és az Ódával ha fiatalok, ha már kevésbé.

Rékasi Attila, Újpest

Ma még látogatható az ArtMarket, érdemes a figyelemre

Szerző:

Kritika és szöveg: Rékasi Attila, drMáriás festménye (Art Market Budapest)

Közép-Európa legnagyobb művészeti vására ma estig még jegyváltással látogatható, egy igényesebb kézműves burger áráért egy sokszínű, zömében szakmailag minőségi képzőművészeti alkotással találkozhatunk, sőt, sok esetben meg is vásárolhatjuk azokat.

A kínálat rendkívül sokszínű és változatos. Kiemelkedőnek tartom a szobrászati anyagot, bár a festmények kínálata számszerűen a legnagyobb, de ide már meglátásom szerint becsúsztak szerényebb kvalitású munkák is. A nemzetközi összehasonlítás tekintetében a japán művészek munkái egyenletes, magas minőséget képviselnek. Az ArtMarket igyekszik követni azt a nemzetközi trendet, ami a fotó előretörését jelenti a műtárgypiacon. Ennek a nyugaton több évtizede követhető tendenciának próbál megfelelni azzal, hogy külön fotográfiai szekciót mutat be.

Az MTK Sportaréna udvarán, illetve a csarnokban bemutatott szobrászati művek különösen figyelemre méltók, nemigen találtam megkérdőjelezhető minőségű munkát közöttük. A változatos szobrászati anyag értékét korszerűsége mellett gyakran a művek elgondolkodtató jellege adja. A festészet vonatkozásában a nagy nevű, jobbnál jobb galériák, úgy mint a Várfok, a Godot s a pár éve létrehozott Nagyházi Contemporary is erős anyaggal képviselte legsikeresebb alkotóit a „nagy öregektől”, Buktától és fe Lugossyn át az ifjú Odor Bence Istvánig. A nagy nevek mellett üdítő színfoltokként jelennek meg alkotói csoportosulások, ahol számos, vagy néhány stand esetében három-négy művész érezte fontosnak megmutatkozni e patinás vásáron, reménykedve abban, hogy a befektetett bérleti díj eladások formájában megtérülhet. Közülük megemlíteném egyik kedvenc csoportomból a Content Art Projektből Barakony Zsófia festőművész nevét, aki expresszivitásával keltette fel figyelmem. Kiemelkedőnek tartom a Magyar Képzőművészeti Egyetem bemutatkozó anyagát is, az ifjú generáció meglepően kiforrott munkáival találkozhatunk, ha valakiknek itt a helyük, akkor a jövő hivatásos művészeinek mondhatni kötelező megmutatniuk magukat.

Végezetül az Erdész Galéria kiállítási terén átélt élményemről szeretnék megemlékezni. A többi standra jellemző „színkavalkád” sajátos ellenpontjaként itt a geometrikus és figurális művészeket a „színcsend” köti össze, szép egységes anyagukkal nagy felfedezettjeim lettek!

Rékasi Attila fotóművész, Újpest

Prigozsin, Prigozsin, na de egy plakátba?

Szerző:

Ajánló és fotó: Rékasi Attila

E hét péntek este egy nem hétköznapi színházi élménnyel jutalmazhatják meg magukat a munkahét végén, ha ellátogatnak a Kettőspont Színház és Spirituális Ügynökség sajátos atmoszférájú tereibe, ahol a PIERROT és PRIGOZSIN az élet forgatagában című előadás mellé közösségi élményt is kapnak a szerencsések akik jegyet váltanak. Ács Tamás és Formanek Csaba „tragikomédiája” meglátásom szerint a mai magyar színházi drámajátszás egyik ékköve. 

Nagyon összetett cselekménye finom érzékenységgel van szőve és öniróniát sem nélkülöző humorral van fűszerezve, azaz igazi színházi csemege. Azt is mondhatnám: „Megcsörren, hogy nyomorát jelentse”. Azonban ezt a költői utalást inkább úgy értem, hogy valójában mindannyiunk „nyomorát” jelenti, lévén legalább egyszer mindannyian beleesünk rövid földi létünk során a szerelem „sötét verem” állapotába. A nézőtéren nevetünk azon, hogy a fiúk egy plakátba lesznek szerelmesek, pontosabban egy plakáton ábrázolt nőbe, és ilyenkor feltesszük magunknak a magaslovas kérdést: Prigozsin, Progozsin, na de egy plakátba?

Aztán szép lassan rájövünk, hogy mi is a szerelem, milyen „fortélyos félelmek” irányítanak minket a párkapcsolatainkban, hogyan szeretjük birtokolni azt akit elvileg szeretünk. Legtöbbször csak akkor kezdünk ragaszkodni a szeretett plakátunkhoz, amikor más is szemet vetett rá. Ez a Monogám kapcsolatok megszokott dinamikája, néha egy kis gyilkossággal fűszerezve. Mindezt miért? Egy ideáért? Azért az egoizmuson nyugvó gondolatért, miszerint az az igazi szerelem ami kizárólagos, kisajátító? Tudunk valakit annyira szeretni, hogy ne tekintsük a tulajdonunknak?

Rékasi Attila, Újpest

A premiert követő kritikánkat itt olvashatják:
https://faktura.webleg.hu/szabadon-gondolkodva-kuzdeni-es-szabadon-szeretni-pierrot-es-prigozsin-kritika/

Jegyeket itt vásárolhatnak:
A hét eseményei bohócokkal és filozófusokkal az Ács-Formanek-, valamint a francia-orosz-görög tengelyen (és tengeren!):

okt. 16. péntek 19h Pierrot és Prigozsin az élet forgatagában

okt. 17. szombat 19h 100. Diogenész! (Szókratész védőbeszédével)

Szombatra már igen korlátozott számban vannak jegyek, érdemes most rámozdulni. Mindenre, amíg lehet!

Jegyek: https://ujalkotomuhely.jegy.hu/

Új ingyenes művészeti vásár-fókuszban a fiatalok

Szerző:

Tudósítás és fotó: Rékasi Attila

Vannak akik úgy gondolják, hogy elegendő művészeti vásár van már Budapesten. Magam részéről azt gondolom, hogy minden sarkon lehetne egy, mint ahogy van kocsma és ázsiai bolt. A másik szempontom pedig az, hogy több Art fair belépőjeggyel látogatható, így nem minden társadalmi csoportnak van lehetősége rátekinteni arra mire költené a lottónyereményét. Summa summarum én nagy örömmel látogattam el a most induló fiatalokat preferőló új ingyenes művészeti vásárra a BUDAPEST INDEPENDENT ART FAIR.

Az a véleményem, hogy a Klauzál téri piac alkalmas arra, hogy teret adjon egy ilyen remek kezdeményezéshez. Világítását, ha nem is professzionálisnak, de az esetek többségében elegendőnek nevezhetjük. Nagyobb nézőszámot is befogadni képes, frekventált helyen van, jó tömegközlekedéssel. Pozitív volt, hogy számos galéria, értékesítési csoport jelent meg a standokon. A médiaművészetet leszámítva, szinte minden releváns művészeti orgánum képviseltette magát valamilyen szinten és minőségben a kerámiától a fotóig. Tagadhatatlan, hogy a már klasszikusok közé avanzsált Gross Arnold munkái is elérhetőek voltak, de őt leszámítva valóban erős túlsúlyban szerepeltek a fiatalabb korosztályok képviselői, ami nagyon üdvözlendő.

Reméljük, hogy nem lankad a lelkesedés és minden évben egyre bővülő kínálattal vár majd bennünket ez a hiánypótló családias és ezért is nagyon szerethető összességében színvonalasnak mondható vásár, ha tehetik vásároljanak munkákat, tanúsíthatom már néhány tízezer forintért is hozzájuthatunk eredeti kortárs műalkotásokhoz.

Rékasi Attila fotóművész, Újpest

Gogol kit érdekel? Ács Tamás megadja a választ

Szerző:

Kritika és fotó: Rékasi Attila

Nincs benne jelenleg a köztudatban, pedig Gogol a klasszikusok egyik etalonja. Nem is divatos most orosz művészekkel turnézni. A fentiek mind igazak, de ha a klasszikusokat a modern színjátszás és a kiemelkedően minőségi színház szintjére emeljük, szinte mindegy a szerző személye. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fontos Gogol Egy őrült naplója című írásműve – mert fontos, ha egy a színház minden kifejezési eszközében járatos (szöveg, mozgás, dramaturgia) és magabiztosan fellépő színművész kezébe kerül. 2026. október 3-án este játszotta Ács Tamás Gogol művét olyan zseniálisan, hogy csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni; és akit a túlzottnak tűnő elismerésem zavar, az jöjjön el, nézze meg ezt az előadást, és vitatkozzunk róla, hogy szerinte miért gondolja az ellenkezőjét.

Nézzük tételesen. Ács olyan szinten bújt bele a főhős bőrébe, hogy már a nézővárás idejében elkezdte az előadást: a megérkező nézőt a múlt század eleji orosz csinovnyik polgári világába löki be, úgy, hogy nemcsak a miliőt teremti meg, de az ember tökéletesen megérzi egy hierarchikus világ hangulatát és tétjét is. Majd hét óra magasságában elkezdődik az előadás; megmarad az interakció, sőt fokozódik, de Tamás megteremti a drámai alapot Gogol szövegével. Azonban nem marad meg az irodalmi síkon, hanem nagyon nagy művészi érzékkel egy sajátos kortárs színházi kontextusba helyezi a sokak által avittasnak gondolt szöveget. Érzékletes játékával megfesti a régi korokból azt, amire a mai ember is vágyakozik: a férfinak a nő felé irányuló, mindenen túlmutató, őszinte rajongását és vágyakozását. Ács mindezt olyan érzékletes színészi eszközökkel jeleníti meg, hogy a néző olvad, mint a jég – legyen férfi vagy nő. Szeretnénk így szeretni, és szeretnénk így szeretve lenni, csak a mai egónk ezt nem engedi (tisztelet a kivételnek). Közben a művész mindvégig fenntartja a társadalomszociológiai feszültséget is, fenntartja a dzsentrisorba süllyedt, hivatalnokká lett nemesember meghasonulásának lélektani rajzát, elmeintézetig futó drámáját. Az ember azt érezte a Kettőspont Színház nézőterén, hogy Ács bármit el tudna játszani: varázlatos, sodró, sok nevetéssel fűszerezett este volt ez, ami annyit elmond az emberről, mint ezer telenovella sem!

Ragyog a sár

Szerző:

Kovács Gergely írása, illusztráció: Rékasi Attila-Talált terek térfoglalók sorozatból

Julinak vágja a tenyerét a szatyor füle. Átveszi a másik kezébe, majd húsz méterrel odébb megint cserél. Messziről látja, hogy a buszmegállóban nem fogja tudni letenni a lucskos betonra, a tisztaságból nem enged, akkor sem, ha utána egy óráig remegni fognak az ujjai. És ez még csak a fele ajándék, a többit házhoz szállítják. Juli régimódi, tudja, hogy ki minek örülne, nem hagyja a családra a választást egy-egy ajándékutalvány képében.

Egy kicsit talán mégis elszaladt velük idén a ló. Ferivel ugyan megbeszélték, hogy ha mindkét gyerek velük tölti az ünnepet, nem fognak garasoskodni, hadd lássák az egy szem unokájuk arcát, miközben bontogatja a csomagokat. De tényleg kell annyi minden annak a csöppségnek? Juli gyerekei jól keresnek, ajándékaik láttán nem győz sápadozni. Egyre drágábbak a karácsonyok és nem csak az infláció miatt. Ő már egy-egy szép rajzzal is beérné tőlük, mint amikor még iskolások voltak.

Jelenleg egy busz is megtenné, ülőhellyel. Lökhetne egyet erre a Jézuska, ha ráér. De szaporán, különben ez lesz az az év, amikor a kis Dorka megtudja, hogy Jézuska valójában nincs is. Persze aligha hisz még benne, a mai kölykök olyan gyorsan érnek, azt is tudják például, hogy ki a miniszterelnök. Hozzá úgy húszévesen értek el ezek az információk.

A megállóban csakugyan vizes a talaj, az a kevés hó gyorsan elolvadt a napsütésben. Juli átveszi a bal kezébe a terhet. Feri igazoltan van távol a szívműtétje után, a kocsi a szervízben, a banyatankhoz túl fiatal. A műanyag fülű OBI-s szatyor az instant karma a móhóságáért és a hiúságáért.

Az ülésekre nem teheti, az egyiken egy meghatározhatatlan korú nő ül, sörösdobozokkal teli reklámszatyorral, a másikon egy másfél-két éves kisgyerek térdel. Rajtuk kívül nincs más a megállóban.

Feltűnően szegényes, piszkos ruházatukról elkapja a tekintetét. A szemkontaktus ahhoz vezetne, hogy a nő pénzt kérne tőle, bizonyára a meséje is megvan hozzá. Juli szokott adni, de most nincs nála készpénz, csak egy százas, annyival mégse szúrhatja ki a szemüket. A legközelebbi automata legalább háromszáz méter. Ha legalább a péksüti meglenne még, amit a plázában vett. Egyébként meg nem ő a Jézuska, arról pedig igazán nem tehet, hogy a Fiú kétezer éve a füle botját sem mozdítja az emberekre.

Anya, látod?

Juli önkéntelenül is odanéz, a gyerek a megálló átlátszó plexifalán túlra mutat, kis arca olyan, mint aki csodát lát.

Nincs ott semmi.

Ragyog a sár, gügyögi és boldogan ringatózik előre-hátra az ülésen. Az anyja nem válaszol, idegesen néz körbe. Juli érzi mennyire védtelenek, még őhozzá képest is. Meglehet, fedél sincs a fejük felett, vagy talán épp onnan menekülnek. Vagy csak már megint elragadta a fantáziája. A gyerek még mindig az üvegfal mögötti területet bámulja. Mintha tényleg csillogna az a rész, ahogy a napfény százfelé törik rajta. Valami barom autós feltúrta ott a földet a kerekeivel.

A busz nyikorogva áll meg, Juli felcihelődik a szatyrával, senki sem segít. Szerencsére van ülőhely. Kinéz a megállóra, de az álló utasoktól nem látja az anyát és a gyereket. Talán még találkoznak, nem olyan nagy a város. Reméli, hogy lesz egy fa, ami mellé odaállhatnak másnap. A csillogó latyakra gondol és maga sem érti, miért lesz jókedve. Egészen holnap estig ki sem fog látszani a szennyes edények mögül.

Az ünnep szellemét az a tíz perc idézi, amikor a fa előtt a lemezzel együtt éneklik azt a néhány dalt, amit ilyenkor szokás. De ez így van rendjén, miattuk ne fájjon a feje a Jézuskának.

Hagylak dolgozni, mosolyog magában. A művház előtt betlehemest játszik egy iskolás csoport, a faárusok felől fenyőillat árad. A szatyor füle belecsíp a tenyerébe, de most ez is jó.

Kovács Gergely

Az utolsó szalmaszál? Kiállnak-e a nézők a független Ráday utcai színházért?

Szerző:

A Kettőspont Színház októberi műsora a FakTúra művészeti folyóiraton

A Kettőspont Színház fennállásának hat éve alatt a budapesti független színházak egyik meghatározó, az utolsók között kitartó teátruma lett! Azt is mondhatnám, hogy sok szempontból a független szcéna lakmuszpapírja. A színház vezetője, Formanek Csaba drámaíró, színművész szeptember végi, sorsfordító nyilatkozatában világossá tette, hogy az esedékes következő három évnek csak úgy tud felelősen nekikezdeni, vállalva a folyamatosan növekvő költségek terhét, ha a közönség bizonyságát teszi annak, hogy szüksége van erre a különleges színjátszó helyre és közösségi térre, tovább megyek: szellemi műhelyre. Ez a bizonyság pedig a jegyvásárlás. Ha nem mentjük meg ezt a színházat jegyek vásárlásával, az (utolsó?) októberi előadások helyeit feltöltve, akkor a novembernek már nem tud nekimenni a színház. Magyarul: ha nem állunk a pástra, összedől fővárosunk egyik utolsó független színművészeti bástyája. Kérem, ha tehetik, és szeretik az alternatív színjátszást, válogassanak a darabok közül, és váltsanak jegyet, de ha belefér, jöjjenek el minden előadásra. Én már láttam őket többször is, mind unikális élményt adó darab!

Rékasi Attila, Újpest

További információ, jegyek, stb.: https://www.kettospont.org/

Egy lenyűgöző analóg kamera, melyet majd hatvan éve alkottak – Canonet 28

Szerző:

Szöveg és fotó: Rékasi Attila

Hódít a retró, pörögnek a vintage tárgyak, közöttük a fényképezőgépek is. Nehéz olyan tévéstúdiót vagy podcastdíszletet találni, ahol nincs a háttérben egy régi fotómasina. Ennek okát én nemcsak a mindig az elmúlt korokra visszatekinteni vágyó, nosztalgiára fogékony emberi lélekben látom, hanem a letisztult, harmonikus dizájn és a jó minőségű anyagok reneszánszát sejtem a jelenség mögött.

A fotótörténet nemcsak a nagy áttörések és ikonikus eszközök története. Legalább ennyire szól azokról a gépekről is, amelyek csendben, különösebb mítosz nélkül szolgálták a mindennapi látást. A Canon Canonet 28-at ilyen kamerának tartom.

A hatvanas–hetvenes évek fordulóján a Canon már túl volt azon a pillanaton, amikor a Canonet név önmagában fogalommá vált. A kérdés ekkor már nem az volt, hogy lehet-e jó távmérős gépet (radfinger) készíteni, hanem az: ki férhet hozzá ehhez a minőséghez. A válasz egyik formája lett az 1968-ban megjelenő Canonet 28, majd annak 1971-es, finomított változata.

Megszületett egy megfizethető, automatikus, kompakt fényképezőgép. A 40 mm-es, f/2,8-as objektív és a programautomatika nem a fotós döntéseinek kitágítását, hanem a fényképezés aktusának liberalizációját jelentette. Egy olyan korszakban, amikor a technikai kontroll a fotográfiai gondolkodás egyik alapja volt, ez a gesztus már önmagában állásfoglalásnak tekinthető.

A Canonet 28 így nem a „szegény ember Leica-ja”, hanem inkább a kisebb forrásokkal rendelkező streetfotós Coltja, a csípőből tüzelés eszköze lett. És talán éppen ez az, ami miatt ma újra előkerül. A kortárs használók beszámolói alapján a Canonet 28 nemcsak egy point-and-shoot masina, hanem egy „ékszer” is, amellyel jelezhetjük, hogy a fotográfia egy elit ligájában játszunk. Ez a státusz is közelebb hozza a gépet a mai igényes fotóshoz.

A Canonet 28 így ma már nem pusztán eszköz, hanem viszony: egy olyan fotográfiai attitűd hordozója, amelyben a kontroll és a véletlen újra egymás mellé kerül.

Rékasi Attila műgyűjtő, Újpest

Szárazföldi lények és egyéb finomságok

Szerző:

Megnyitószöveg: Miksa Bálint, fotó: Rékasi Attila

A művésznő 11 éve érkezett Magyarországra. Úgy tűnik, hogy otthonra lelt itt, de a múltját fizikailag otthon kellett hagynia Oroszországban. Megfigyelhető, hogy aki a hazáját elhagyva új életet kezd idegenben, annak idővel a családi múltja, a hátrahagyott tájak és emberek, történetek és a tárgyi, illetve nyelvi kultúra hangsúlyozottan felértékelődik. A látens identitás felerősödik. Talán ezért, talán másképpen, de ez a jelenség Anna esetében, a nagy képeinek témáiban egész pontosan dekódolható. Mi, az ideszületettek, ismerve Anna csodálatra méltó képességeit, gyermekei szemében is visszacsillogó értelmét és közvetlen, nyitott, mélyen emberi és barátságos személyiségét, megszeretjük őt és örömmel tudjuk magunk között. Ám könnyen érezhetjük a jelen levését zárójelbe tévő attitűdnek, hogy festményein sokat foglalkozik a tőlünk független múltjával, amit mi nem érthetünk teljesen, amivel nehéz azonosulnunk. Én festő vagyok, így elsősorban nagyszerű festészetet látok a műtermében, kevéssé foglalkozva annak a tematikai oldalával, de ezt a nosztalgikus szemléletét és ennek a problémáját nem tudom nem észrevenni. Ám ez nem lenne ok arra, hogy ne szervezzek neki kiállítást, a problémám a nagy képeivel inkább az, hogy itt nem férnének el méltóképpen. Viszont szerencsére láthattam ezeket a vázlatkönyveit, amelyeket installálhatóknak találtam e szűk térben, ráadásul már az új élete élményeit dolgozza fel bennük. Azt mi, Magyarországon is pontosan értjük, hogy miért jó a Balatonpart, a Horvát riviéra, vagy sokunknak akár a Cote d’Azur. Azt is átérezzük, hogy mit jelentenek nekünk a szomszédos Ausztria nagy hegyei közé ékelődő völgyek, vagy, hogy miben rejlenek a horgászat örömei. Itt tehát még az élményanyag is közössé válik, ezáltal Anna már tényleg a mi művészünk lett. 

Szárazföldi lényekként rohangálva mindannyian tisztán észleljük, hogy mit jelent elérni az útjainkat lehatároló vízpartokat… és itt kezdődhet az a megélésünk, hogy teljes festészetként nézzünk Anna Riabchevskaya képeire. Látjuk, hogy Ő a híresen magas színvonalú orosz akadémikus iskolákon nevelkedett, de erős hatással volt rá a nyugati modernitás is. Észrevesszük, hogy Felix Vallotont is érintő, történeteket mesélő figurái miről számolnak be a Nicolas de Stael tájait, vagy Francis Bacon tereit is jól értő színfoltjaiban. Elmerülhetünk a megfeszített kompozíciókban, a nagy erővel fókuszba helyezett tárgyak, textúra foltok, pontosan eltalált szín élmények, új képi értelmet hordozó szöveg kivágások gyönyörűségében. Betekintést kapunk egy olyan festői szemléletbe, amely tudomásul veszi a saját határait: tehát az illuzionisztikus ábrázolást csak pont addig engedi kidolgozni, amíg az éppen hogy megpendíti bennünk a tárgyi és érzelmi dekódolás, még sok asszociációt hagyó, élményét. Ez a festészet hibátlanul, biztos kézzel egyensúlyoz a tiszta festői absztrakció és a látvány élmények érthetővé tétele között. A festészet hamisítatlan mátrixát olvashatjuk e vázlat gyűjteményekben, ahol átjárhatóvá válik a személyes és a közös élmény, a nyersen festett folt és a jelentés, a betű puszta grafikai minősége és annak új képi értelmet adó bekomponálása. Ugyanakkor a megkérdőjelezhetetlen szakmai tudás, a visszakövethető művészettörténeti hatások találkoznak ezeken a partokon a karakteresen sajátos, jól felismerhetően Annára jellemző szín visszafojtásokkal, az absztrakciós szint és mód önállóan kidolgozott, stílusos értékével.

Bár csak néhány kódot vázoltam fel itt és most Anna Riabchevskaya vázlatkönyveihez, de máris elértem azt a partot, ahonnan kezdve elég egyszerűen a szemünkkel pásztázni ezeket a szavak által bejárhatatlan tengeri élményeket.

Miksa Bálint festőművész, Újpest

Fotó: Rékasi Attila (kép a megnyitóról, balra Miksa Bálint festőművész, jobbra a kiállító)

Lecsorog

Szerző:

Kovács Gergely novellája, illusztráció: Rékasi Attila

– Jól van. Ötös alá.

Joli néni reménykedve pillantott a napocskás órára. Talán megússza az utolsó kiselőadást. Hiába. Még nyolc perc volt hátra a nagy szünetig. Márk és Zalán előrehozták a babzsákfoteleknek támasztott, hevenyészett virágállványt. Nem kellett nógatni őket, már kezdték is.

– A mi feladatunk az „Öntözz okosan” volt.

– Lássuk.

Zalán ráérősen a sarokban lévő csaphoz ment és vizet töltött egy kannába. Márk közben jobb híján az osztályra vigyorgott. Joli néni erre vágott egy grimaszt, de elégedetten nyugtázta a négyszintes fapolcot, amit a fiúk most felraktak a tanári asztalra.

– Remélem letörlitek a nyomait magatok után.

Zalán bizonytalanul bólintott, aztán belekezdett.

– Hát, szóval, el kell kezdeni locsolni… így – és már zúdította is a vizet a felső sorban zöldellő paradicsompalántákra. A padsorokból pusmogás hallatszott.

– Csitt! Igen, és…?

– És vágtuk egy lyukat a joghurtos palackok aljába – mondta Márk, miután a fél kanna vizet kiöntötte.

– És így a víz lecsorog… a többire – sietett a segítségére Zalán.

Joli nénit vihogás rángatta vissza valahonnan messziről a tanterembe. Az órára nézett. Négy perc. Egy fél élet.

– Aham – A nevetés most hangosabb volt, valaki azt suttogta, hogy ezek hülyék.

– Csend legyen! Hát… elég kókadtak azok a paprikák a második sorban. Alatta meg… az bab akarna lenni? Ki se látszik a dobozból.

– Ó, csak eleget kell locsolni – mondta Zalán és meglódította a kannát. A paradicsomos dobozok már csurig voltak, az asztalon kis víztócsa kavargott sárosan. Joli néni szeme az órára menekült a fiú vigyora elől. Ugyanígy vigyorgott, mikor a karjánál fogva húzta az igazgatói irodába, amiért megütötte a harmadikos Széki Zsófit. A felső dobozokból csordogált valami.

– Szerintetek sikerült okosan öntözni?

– Igen, csak kell még bele víz – harsogta Márk és alig bírta visszafojtani a röhögést – Kicsit várni kell.

Az osztály már zsibongani kezdett, ahogy a nagyszünet előtt mindig.

– Tessék megkóstolni a paradicsomot!

Joli néni legyintett.

– Ötödik Á! Még nincs vége az órának!

– Tessék csak megkóstolni – erősködött Zalán, mire Joli néni karja libabőrös lett, mert erről az ellentmondást nem tűrő hangról eszébe jutott a fiú apja, aki nemrég őt cibálta – képletesen – az igazgató elé.

– Kedves tanítónő a jövőben lesz szíves nem hozzáérni a gyerekhez – zárta le vivace az ügyet az ex-karvezető Kováts diri, majd a tajtékzó szülő távoztával sotto voce könyörgött, hogy Jolika drága emlékezzen rá, hogy a Márk-apuka meszeltette ki az iskolát, hát mit tegyen, ha az meg a Zalán-apukával vadászik együtt minden vasárnap.

Csengettek.

– Nem örülök. Hármas alá – kapta fel az osztálynaplót Joli néni, mielőtt elérte volna a víz – Ötödik Á rendezetten levonul az alagsorba, öltözik és kimegy az udvarra.

Márk és Zalán indult elsőnek, a polcot az asztalon hagyták. Joli néni nem tartóztatta őket. A tábla alól kivette a szivacsot, és a tócsa közepébe vágta. Le merte volna fogadni, hogy az apukák találták ki ezt a hülyeséget. Biztosan röhögtek is hozzá, mint a hülye kölkeik. A polc nem nyújtott választ. A harmadik sorban satnya babcsíra próbált megkapaszkodni a műanyagon. A legalsó dobozokban csak a föld porzott. Vajon azokba mit ültetettek az ebadták?

Vállat vont és mielőtt nekiállt volna feltakarítani a mocskot, leszakította az egyik pirospozsgás paradicsomot. Ahogy a lé szétáradt a szájpadlásán, lehunyta a szemét. Rég evett ilyen finomat.

Kovács Gergő Dublin

George Lucas múzeuma: a pop végleg belép a kánonba?

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila fotóművész, Edit kapitányának maszkja című printjének részlete, FakTúra folyóirat

A sajtóhírek és nemzetközi tudósítások szerint George Lucas egy évtizedeken át húzódó folyamat végére tett pontot: 2026 szeptemberében megnyílt a nagyközönség előtt grandiózus magánmúzeuma Los Angelesben, a Lucas Museum of Narrative Art. Az intézmény mintegy egymilliárd dolláros beruházásként valósult meg, egy közel 28 000 négyzetméteres épületben, amely egy 11 hektáros parkosított campus része. A teljes alapterületnek azonban csak egy része kiállítótér: a galériák összesen körülbelül 9–10 ezer négyzetmétert tesznek ki. 

Ez a lépték így is jelentős, de pontosabb összevetést tesz lehetővé: nem nagyságrendi, hanem inkább többszörös különbségről beszélhetünk a hazai intézményekhez – például a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ – képest.

Ami igazán figyelemre méltó a múzeum koncepciójában, az nem pusztán a méret, hanem az a kulturális állítás, amelyet képvisel. Lucas kísérletet tesz arra, hogy csökkentse – vagy inkább érvénytelenítse – a „magas” és a populáris művészet közötti, sokak szerint mesterségesen fenntartott különbséget. Az intézmény deklaráltan a történetmesélő képi formák múzeuma: ugyanazon térben jelennek meg klasszikus festészeti művek, illusztrációk, képregények, mangák és filmes tárgykultúra elemei.

A gyűjtemény és a kiállítási struktúra egyaránt ezt az inkluzív szemléletet erősíti. A múzeum több tízezer műtárgyat felölelő anyaga – a barlangrajzoktól a kortárs vizuális kultúráig – nem kronologikus vagy stiláris alapon, hanem tematikus egységek mentén szerveződik. Ez a rendezési elv önmagában is állásfoglalás: a narratíva, azaz a történet válik elsődlegessé a műfaji hierarchiákkal szemben.

Külön hangsúlyt kapnak azok az alkotók is, akik a hagyományos művészeti intézményrendszerben jellemzően perifériára szorultak: illusztrátorok, képregényrajzolók, látványtervezők – mindazok, akiknek munkája eddig leginkább a stáblisták hosszan gördülő sorai között volt olvasható. A Lucas Múzeum ebben az értelemben nemcsak gyűjt, hanem újra is pozicionál: láthatóvá tesz egy olyan vizuális kultúrát, amely eddig inkább jelen volt, mint elismert.

Rékasi Attila, Újpest

Őrület vagy könnyedség? – Ezt az estét nem úszod meg nevetés nélkül

Szerző:

Ajánló és fotó: Rékasi Attila

Holnap, 2026. szeptember 5-én látható a Kettőspont Színház legfrissebb monodrámája, amelyet Formanek Csaba író-rendező ad elő. Szevasz tavasz címmel Formi új színházi ámokfutása nyilvános megszégyenülést ígér – én kétszer láttam a darabot, de ne gondoljuk, hogy csak dráma adatik az est folyamán.

Rég szórakoztam ilyen jól: több jelenet kifejezetten a szürrealitása, vagy épp a játékos abszurditása miatt nevettetett meg. A megformálás szatirikus, akár egy jól eltalált filmvígjátékban. Természetesen a gondolatébresztő szövegrészek sem maradnak el – ez a fajta „szégyenülés” Formi esetében már-már védjegy.

Az aktuálpolitika a cím sugallata ellenére csak érintőlegesen jelenik meg, inkább egy sajátos, nehezen megfogható hangulatot villant fel – valamit abból a kevesek által sejtett, elsöprőnek tűnő társadalmi „tavaszból”, amely talán bennünk zajlik.

Szombat este mi jobb dolgunk lehet, mint beülni egy elgondolkodtató, mégis szórakoztató, személyes és intim monodrámára a Ráday utca egyik legbarátságosabb színházi terébe? A hely nemcsak színház, hanem afféle spirituális találkozópont is: az előadás után könnyed beszélgetések, darabkibeszélések és spontán ismeretségek tere lesz, ahol valóban érdemes maradni egy kicsit.

Rékasi Attila, Újpest

Jegyek és kedvezményes szabadbérletek: 
https://www.kettospont.org/jegyek

Egy fénykép – a Magyar Fotográfia Napján

Szerző:

Kép és szöveg: Rékasi Attila

Az amatőr szövetség kezdeményezésére 2003 óta ünneplik meg ezen a napon, augusztus 29-én. Ennek apropója, hogy 1840-ben Vállas Antal ezen a történelmi napon készítette el Magyarországon az első, nyilvános eseményen bemutatott dagerrotípiát: a Dunát és a budai Várat ábrázoló felvételeket a Magyar Tudományos Akadémia ülésén. Ezzel az aktussal hazánkban is útjára indult a fényképezés máig tartó sikertörténete. A találmányt a francia állam megvásárolta, és a világ rendelkezésére bocsátotta ingyenesen – köszönet érte.

Én harminckét éve fotografálok: filmre kezdtem, ma digitális gépekkel fényképezek, sőt telefonnal is. Több százezer felvételt készítettem, de még ennyi év után is meg tud állítani egy különleges látvány. Ez történt velem Lengyelországban, Krakkó gyönyörű városában a múlt héten. Ezzel a fotográfiával köszönöm meg Vállas Antalnak, hogy elhozta hozzánk ezt a csodát.

Szép fényeket.

Rékasi Attila, Újpest

Barátság, dráma, művészetfilozófia – McDonagh kegyetlenül szép filmjéről

Szerző:

Kritika és illusztráció: Rékasi Attila

Sokat keseregtem leélt ötven évem alatt az elérhető filmek zömének bárgyú színvonalán. A film az 1920-as évek óta nemcsak művészeti forma, hanem hatalmas üzlet is lett. Mivel néhány elkészítésében személyesen is részt vettem, azt is tudom és megértem, hogy egy komoly, egész estés film elkészítése dollármilliárdokat emészt fel. Mondhatnánk: ez az oka annak a popularitás felé húzó, „nézőt kiszolgáló” igénytelenségnek, amely a hollywoodi produkciók jelentős részét jellemzi. Csakhogy amikor filmtörténetet tanultam, és visszanéztem a kezdeti próbálkozásokat, világossá vált: a startpisztoly eldördülésének pillanatában sem a magasművészet volt az elsődleges cél. Tisztelet a kivételnek.

Martin McDonagh a kortárs filmművészet egyik legizgalmasabb alkotója, akire érdemes odafigyelni. Mielőtt bárki azt vetné a szememre, hogy túl sokat várok a műfajtól, fontosnak tartom leszögezni: én is keresem a kikapcsolódást, a szórakozást a filmekben. McDonagh azonban újra és újra bizonyítja, hogy a magasművészet igényével készült mozgókép nem zárja ki a humort – sőt, egy társadalomkritikai, filozófiai dráma esetében épp az irónia válik a tükörtartás egyik legerősebb eszközévé.

A 2022-es A sziget szellemei már első képkockáival odabilincseli a nézőt. Egy elzárt ír szigeten játszódó történet két életre szóló barátság váratlan felbomlását követi, amelynek következményei fokozatosan súlyosbodnak . A számomra Tarr Béla világát idéző, fegyelmezett képi világ nem pusztán esztétikai keretet ad, hanem szinte önálló jelentéshordozóvá válik. Ezt erősíti Carter Burwell finoman rétegzett zenéje is.

A színészi játék külön fejezetet érdemel: Colin Farrell, Brendan Gleeson, Barry Keoghan és Kerry Condon nemcsak szerepeket formálnak meg, hanem egy teljes mikrokozmoszt építenek fel. A drámai feszültség nem látványos eszközökből, hanem apró rezdülésekből építkezik.

A forgatókönyv a mai filmes közegben ritka erényeket mutat: irodalmi igényű, feszes és mértéktartó. Nem magyaráz túl, hanem teret hagy a nézőnek – így válik hitelessé az a világ, amely a motorizáció előtti, zárt közösségek belső törvényei szerint működik. A karakterábrázolás pedig külön említést érdemel: abszurd, mégis ismerősen emberi, szinte mint egy Franz Kafka-novellában.

Mindez persze még nem garantálja, hogy egy film megszólítja a nézőt. Lehet tökéletesen felépített, mégis távol marad tőlünk. Engem azonban alkotó emberként bevonzott a film egyik mélyebb rétege: az a kérdésfelvetés, amely az emberi létezés és az alkotás egyik lételméleti kérdését firtatja. Nemcsak firtatja, de szembe is állítja a haszontalan időtöltés nihiljével. Nem szeretném elvenni a felfedezés élményét, ezért csak annyit mondok: érdemes időt adni ennek a filmnek. Ha hagyjuk hatni, előbb-utóbb visszanéz ránk – és kérdez.

Rékasi Attila, Újpest