Varga Tamás debreceni fotóművész három fotóalbuma is eljutott a FakTúra folyóirathoz a szerző ajánlásával. A téli-télies hideg napok, gyakran késztetnek minket a bekuckózásra, ilyenkor „fókuszba” kerülhetnek a könyvek, ezek az egyre mostohább sorsú entitások. Ha szereti a művészetkedvelő a klasszikus fotográfiát, analóg fényképezést ha nem, azzal egyet kell értsen velem, hogy Tamás albumai entitások, azaz véleményem szerint túlmutatnak fizikai valójukon. Többet „tükröznek”, hordoznak a lapok, mint a beléjük fektetett munka, energia, mint a készítésük szándéka.
Mindhárom hozzánk eljutott nagy alakú, keménytáblás kötésű művészeti album kézműves minőségű értem ez alatt, hogy nagyon szép kivitelű minőségi nyomdai munka. Zömében Varga portréfotográfiáit sorjázza, melyek ismert és kevésbé ismert, de vélhetően számára fontos személyeket mutat be, a nagyformátumú archaikus technikák megszokott hangulatával. Számomra pozitívum, hogy a ma divatos „archaizmusnak” nem a szépelgő vonalát viszi az alkotó. Jó érzékkel találta meg a maradiság progresszióját Tamás, s ez az egyedibb szemléletmód kiemeli őt a „régigépezők” tarkának nem mondható de népesedő táborából. Azért is jutott eszembe Vargáról a progresszió fogalma, mert az általam elismert alkotásai nekem gondolati progressziót hordoznak dacára „maradi” küllemüknek. Van képessége, tehetsége, formai érzéke ahhoz, hogy a látvány hangulattal, gondolati vagy kompozíciós tartalmakkal töltse fel, így lépve át a képzőművészeti szemléletű fotóművészet figyelemreméltó kortárs alkotói közé. Nem gondolom Tamásról, hogy a trendiség vezeti, én úgy érzem ő azért használ analóg technikát, mert ebben a vizuális nyelvben születnek meg nemegyszer költőinek is nevezhető, alapjában véve lírai hangvételű alkotásait.
Nekem a három album vonatkozásában a képünkön szereplő Fictures című album nyerte el legjobban a tetszésemet, melyet Varga képei és Burai Árpád írásai kovácsolnak egységes „kordokumentummá”. Akinek sikerült az érdeklődését felkelteni a művész képei iránt a lenti linkre kattintva elérheti az alkotó honlapját, ahol betekintést nyerhetünk sajátos hangulatú munkáiba, köszönjük az albumok megküldését!
keresztes zoltán underdogimages fotóművész kiállítása, fotó: magánarchívum
Kereszetes Zoltán fotóművész a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökségi tagja, a Fuga kortárs művészeti központban tulajdonosait veszített tárgyak nyomába ered, megpróbálva a szinte lehetetlennek tűnő feladatot, hogy a fotóművészet nyelvi, formai sajátosságaival töltse fel az elárvult holmikat. Ezek a valamikor nagyobb becsben tartott tárgyak a kiállítótérbe landolva, a róluk készült alkotások által próbálják bizonyítani fontosságukat, a világhoz való viszonyukat. Az alkotó igyekszik a tárgyak lelkét bemutatni, úgymond megszemélyesítve, személyiséggel feltöltve azokat, miközben azzal a társadalmi kérdéssel is foglalkozik, mit kezdünk a minket elárasztó, figyelem, újrahasznosítás hiányában szemétté avanzsáló entitásokkal. E hét vasárnap lesz ennek a nem mindennapi ötleten alapuló, szokatlan installálású tárlat finisszázsa, éljenek a lehetőséggel és látogassanak el a Fugába.
Rékasi Attila, Újpest
November 2-án este 7-kor bezár keresztes zoltán underdogimages tulajdonosaikat vesztett tárgyak szubjektiv és pontatlan leltára című kiállítása. A záróeseményen Marno János versei hangzanak el. Közreműködik Persányi Zsófi, Radnóti Róza és Rozs Tamás.
Még két hétig, június elsejéig látogatható Katkó Tamás fotóművész (Magyar Fotóművészek Szövetsége) kiállítása a Műcsarnokban. Mivel magam is fotografálok színházat és volt is néhány kiállításom ilyen tematikájú, nem autonóm munkáimból, érdekelt Tamás (aki ha nem tolakodás egy nagyon kedves „figura”) mire jutott színházi kötődésű, autonóm fotográfiai munkásságát összefoglaló, az 1980-as évektől a 2010-es évekre visszatekintő tárlatán ezzel a népszerű, de egyáltalán nem könnyű témával.
Tudtam, hogy Katkó figyelemre méltó művész, de én ezzel úgy vagyok, amíg nem látom a munkákat, addig ez csak egy hír számomra, nem evidencia. Nos, Tamás kiállított munkái magas színvonalú, kifejezetten lírai hangvételű felvételek, zömmel az analóg korszakból, amikor még nem volt oly egyszerű a bemozdulásos felvételek esztétikus, úgymond tervezett megalkotása. Csak napok múlva, a negatív előhívásakor derült ki, mi is került a szabad szemmel nem látható, a fény által megrajzolt, megfestett színek és formák kavalkádjának formaalkotó szerkezetébe. Ma a digitális gépek képernyőin azonnal láthatjuk a mozdulatsorok, bemozdulások eredményét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy még így ezzel a technikai vérttel sem egyszerű mai napság sem egy tervezettnek tűnő, jól komponált képet gründolni, hiszen csak sejtjük, hogy a színész, a táncos hova fog mozogni. Azt is megemlítem, hogy a negatívok esetében magas volt az egy kockára eső forintosítható költség, tehát azt sem gondolnám, hogy Tamás, művészi ambíciói beteljesítésére, korlátlan „kattogtathatott”. Biztos vagyok benne, hogy nagyon is át kellett gondolja minden egyes expozícióját. Az eddigiek technikai kérdések, amik fontosak, de a művészet szempontjából marginálisnak mondhatók. Mert ha Katkó a belenagyítás módszerével élt a jelenlegi kiállítási anyag mesteri kompozícióinak megalkotásakor (erre utalhat a kópiák erős szemcsézettsége), az sem von le abból, hogy aki nem tud komponálni, akinek nincs magas esztétikai érzéke, írd és mondd művészi vénája, az nehezen fog ilyen szép, már-már költői printeket a falra tenni. Említsem meg azt is, hogy a művész átérezve a hely szellemét, az elődök patinás névsorának súlyát, méltó szintű installálásban mutatja be felvételeit, az ezzel járó költségeket sem kímélve. Nyilván azt sem hallgathatom el, nem mindegy hol, milyen előadásokat van lehetősége a fotósnak felvételezni. Ez nem feltétlenül az esélyegyenlőség klasszikus terepe, de azt éreztem a képeket látva, hogy Tamás sikerének titka nem az, hogy „menő előadásokra” juthatott be, hanem a lelke. A lélek, amely nyomot hagy a mindenkinek ugyanolyan ezüstszemcséket rejtő emulzión, ha van az embernek. Az én kedvenc képeim a kiállítottak közül képzőművészeti minőséget sugároznak, az ezüstszemcsék „durvaságát” abban az időben is szakmai hibának tekintették (mint manapság a lapkák magas zajszintjét), de Katkó ezekre a „piktorialista” „foltocskákra” építette esztétikáját, az egységesség benyomását keltő anyag vizuális koncepcióját. (Itt jegyzem meg, hogy akkoriban divatos volt a nem zavaró, a témát erősítő, vagy szándékosan alkalmazott, esetleg pussholással szándékosan növelt szemcsés képeket művészi szemcsézettségűnek nevezni). A lényeg a lényeg, Tamásnál nagyon finoman szolgálják ezek a színfoltok a művészi hatást. Én ezeket az műalkotásokat tartom a legerősebbnek, de a nem ebbe az ívbe illeszkedő felvételek is remek munkák, csak azok esetében nem feltétlen érzem annyira egyértelműnek az egyéni látásmódot.
Kritikámat zárva, nemcsak a színházrajongóknak ajánlom Katkó Tamás fotóművész műcsarnoki kiállítását, hanem minden művészetszeretőnek, tiszteljék meg a sok éves alkotói munkát, a jól összeállított retrospektív kép együttest azzal, hogy személyesen is felkeresik a Műcsarnokot.
Nemzeti büszkeségünk egy darabja a Magyar Optikai Művek gyártotta Ymmar 3,5/50mm kisfilmes alap objektív. Fotók: Rékasi Attila
Magyar objektív??? Igen kedves olvasó, volt egy olyan legendásabb korszaka a Magyar fényképezőgép gyártásnak, optikai és finommechanikai iparnak, amikor nemhogy világszínvonalú, de a világon a leginnovatívabb volt! A Pajtás fényképezőgép neve a boomereknek még talán ismerős lehet, de valljuk meg őszintén, ki hallott a Duflex fényképezőgép világsikeréről néhány magamfajta megszállott gyűjtőn kívül? Ha a Duflexről nem hallottunk, akkor szinte biztosan nem ismerik a Mometta Junior masinát, illetve annak a mai tesztünkben szereplő YMMAR 3,5/50 mm alapobjektívjét. Nos, ezért is hoztam létre a Rékasi Fotóművészeti Gyűjtemény derecskei múzeumtermét, hogy az egyetemes fényképezés, a magyar fényképezés tárgyi emlékei, történeti eseményei minden ember számára újra a figyelem fókuszába kerülhessenek.
Mometta Junior vintage fényképezőgép MOM gyártmány Budapest
Mivel a FakTúra egy művészeti folyóirat, ezért itt egy képalkotás szempontjából fontosabb, mondhatni kevésbé történeti megközelítést igyekszem bemutatni, értem ez alatt egy mai csúcstechnikának mondható, de „filléres” digitális vázon keltjük életre (szó szerint is -lásd később a tisztítás kapcsán írtakat) a hetven éve született magyar optikai ipari büszkeségemet. Megvizsgáljuk, mennyire számít „öreglánynak” ez az engem mindenek előtt meghatottsággal eltöltő üveg. Mi az oka a büszkeségemnek, meghatottságomnak azon kívül, hogy magyarként nyilván jó tudni, hogy egykoron iparilag is képesek voltunk világszínvonalon fotóobjektíveket gyártani -ráadásul tömeggyártásban- nem csak kutatói viszonylatban? Az, hogy ez a masina és lencséje gyűjtői szempontból is csemege, azaz nehezen becserkészhető ritkaságnak mondható kincs. Mikor ezt a cikket írom, csak az eBay-en találtam eladó példányt, ez vámmal, szállítással, ha jól számolok majd negyedmillió forintomba kerülne, szóval egy nem egyedi műtárgyról lévén szó (sorozatban gyártották, kereskedelmi forgalomba került) azért mondhatni meglehetősen drága vasról beszélünk. Egy igazi vintage-oldtimer-retró, tehát mai napság trendinek-fancynek mondható igazi kis ékszerről beszélünk. No de ne csak a szellemnek áldozzunk, adjunk a szemnek is, nézzük, hogyan is néz ki a Rékasi Fotóművészeti Gyűjtemény féltve őrzött tesztalanya a Fuji vázon:
A tesztalany Ymmar magyar objektív hetven év után is könnyedén alkalmazható a modern Fuji X-E1 milc fényképezőn egy adapter segítségével
Nem mehetünk el szó nélkül a sajátos, túlzás nélkül szépnek mondható dizájn, azaz formaterv mellett sem. Úgy a Mometta Junior fényképezőgép váz, mint a Ymmar objektív kifejezetten haladó forma, igényes anyagokból megalkotva. A MOM (Magyar Optikai Művek egyik fényképezőgépgyárunk neve, a fénykorban több is volt) Mometta kamerasorozata gyűjtői szempontból az úgynevezett Leica Copy gépek közé sorolódik, a legendás német Leitz gyár alkotta meg az első kisfilmes, azaz 35mm-es perforált mozifilmre dolgozó korszakalkotó, a riportfényképezést forradalmasító konstrukcióját. Ennek a német gépnek a „kistestvére” a magyar ritkaság. A korabeli sajtó dicsérte a Junior vastagabb, kézbe illőbb, kialakítását. Én azt emelném ki, hogy egy nagyon „mokány”, minőségi, szemrevaló gép ez, amit mindig öröm kézbe venni. „Forradalmi” megoldás volt az akkor születő német találmányú nemzetközi M42 „praktica” menetes csereobjektív foglalat alkalmazása a magyar gyártó részéről -mást ne mondjak ezért is-, mert így a kis Ymmar nagyon könnyen és olcsón adaptálható bármely ma használt DSLR vagy MILC digitális fényképezőgép rendszerre! Én a tesztem során egy legendás Fujifilm X-E1 vázon használtam a kis magyar „forradalmi” csodát.
A TESZTKÉPEK elemzése során a Magyar Optikai Művek YMMAR 3,5/50mm kisfilmes alap objektívjét vesszük górcső alá.
Lássuk a medvét! Elöljáróban néhány szó a teszteléshez használt fényképezőgép vázról. Tizenhat megapixeles foveon lapkás Fujifilm X-E1 kameravázra adaptáltam a gyárilag M42 szabvány objektívrögzítő menettel rendelkező objektívet. Ez a váz számomra egy legenda. Először Gueth Péter író barátom által ismerkedtem meg a váz képességeivel és nyugodtan mondhatjuk, lenyűgözött a masina képminősége. A speciális hatszögletű pixeleknek köszönhetően a Fuji képalkotása nagyon egyedi, -van aki azt mondja- filmszerűbb, a film szemcséjéhez hasonlóbb hangulatot ad magas iso értéken is. Meg akartam tudni a YMMAR valódi képességeit ezért, választottam ezt a vázat a tesztemhez. Mivel lassan több mint harminc éve tanítom is a fotográfiát, az edukációs igény is mindig munkálkodik bennem, a gyűjteményem Mometta Junior gépét ékíti a tesztben szereplő lencse. Amikor lecsavartam a vázról láttam, hogy nem volt még megtakarítva a lencse, legalábbis mióta nálam van, biztosan nem. Ennek oka, hogy ha nem értünk hozzá, gyűjtőként nem tanácsos szakértelem nélkül tisztogatni az üvegeket, mert könnyen visszafordíthatatlan, maradandó sérülést okozhatunk féltett kincsünkben. Hogy a legegyszerűbbet, s leggyakoribbat mondjam: nekiesünk egy ronggyal és a lencsén megragadt porszemekkel smirgliszerűen jól összekarcolásszuk a frontlencsét, ami akár lágyabb rajzot, de esztétikai hibát biztosan okoz, ami pedig csökkenti gépünk piaci értékét. Mivel én megtanultam a lencsék tisztítását, a legtöbb esetben magam szoktam elvégezni az objektíveim külső tisztítását, de most arra gondoltam, ha már teszt, érdekes lehetne egy fotósétát tenni így tisztítatlan állapotában is, hogy lássuk milyen optikai deformitást okoz az „opálos” front és hátsó lencse. Az első tesztképsorozat -ha mást nem írok- a többi is úgy lesz megjelenítve, hogy az első kép a tisztítatlan, a második a tisztítás utáni, a harmadik a kontroll lencse által alkotott képet mutatja be. Kontroll lencsének egy nagy kedvencemet, egy Helios 44M orosz 58mm alapobjektívjét használtam, mert ezeknek a ruszki lencséknek a világon a legkülönlegesebb képalkotásuk van, és ahogy én tudom, ugyanaz a Tessar rendszerű lencse, mint a YMMAR. Mindkét gyártó a Zeiss német cég világsikerű konstrukcióját vette alapul. Itt jegyzem meg, az általam hasznát Helios egy kiemelkedően jól sikerült darab, az oroszok a rossz nyelvek szerint nem tudtak két egyforma lencsét legyártani, magam harminc éve közel ötven Helit teszteltem és valóban ritka a kiemelkedő éles rajzú köztük. Az ilyen élesrajzoló heliosok ára is négyszerese az átlagos rajzú heliosokhoz képest. Mint láthatjuk, a brit zászlóval ékített kerékpárnyereg fotóján, a tisztítatlan Ymmar fátyolos lágy rajzot ad, színben is tompább, „sápatagabb”. A középső tisztított obi már vállalható képet ad, de ha összevetjük az orosszal, magyar szív ide-oda, a Heli jobban, élesebben rajzol. Mentségére mondjuk el a honi lencséről, hogy a Heli húsz évvel modernebb tervezésű üveg.
Az első Ymmar magyar objektív tesztsor, tisztítatlan, tisztított, majd a helios objektív fotója
A laikus nézőnek is szembe tűnhet, hogy a Helios képe (harmadik fotó) sokkal kontrasztosabb, briliánsabb (olajosabb), a színek szebbek, teltebbek és ennek nem feltétlenül csak a fényviszonyok az oka (napsütés).
Második Yammar tesztképkor
Azt hiszem belátható, hogy második képsorunk is igazodik tapasztalatok terén az elsőhöz. A Ymmar helytáll, de be kell látni, a Helios 44M „legyőzi”. Vizsgáljuk meg a manapság nagyon trendivé váló bokeh kérdéskörét is. Bár az előző tesztképeken is érdemes megnézni a háttérmosás milyenségét, a következő képeket kifejezetten ebből a szempontból készítettem. A Ymmar védelmében elmondom, hogy a Heliosok a bokeh verhetetlen királyai, ők a legjobbak minden teszt szerint. Itt is igaz, amit fent írtam, hogy két heli sem egyforma, és a típusok között is erős különbség figyelhető meg tapasztalataim szerint. A legjobbak a Helios 44-2 lencsék, a tesztben szereplő 44M típusok meglátásom szerint a helik között a kevésbé erős bokeh lencsék, de még így is lenyűgözőek, mondjuk egy Tessar német objektívhez képest.
Ymmar bokeh tesztképsorozat
Mint a fenti képsor mutatja, a magyar Ymmar objektív is szépen mos mondjuk egy mai ötvenes lencséhez képest, de mint az jósolható volt, a Helios „kenterbe” veri, de mint írtam, ezen nincs mit csodálkozni, az orosz üvegek ebben verhetetlenek jelenleg a világon. Szakmailag azt még fontosnak tartom leírni a magyar versenyző védelmében, hogy a bokeh hatás a fényerő függvénye is, minél fényerősebb egy lencse annál erősebben jelentkezik a háttérmosás, és a Heliosok fix f:2 fényerővel bírnak a Ymmar f:3,5 kezdő fényerejével szemben, ez is oka lehet a kevésbé szembetűnő „térhajlító” hatásnak.
Összegezve elmondhatom, hogy a magyar objektív miatt nem kell szégyenkeznünk. Annak ellenére, hogy lassan több mint hetven éve gyártották le a MOM budapesti gépsorain, a mai napig a legmodernebb digitális fényképezőgépeken is megállja a helyét. Éles, kontrasztosnak mondható rajza van, az átlag felett szépen mossa a hátteret. Mechanikailag jó konstrukció hetven év után is, szervizelés nélkül is könnyen, simán jár a tubus, a pozíciót mégis tartja, ami magas műszaki minőségre és igényes anyaghasználatra utal. Erre nagyon büszkék lehetünk, hiszen ezen a téren véleményem szerint messze felülmúlja a tesztben szereplő Russz vetélytársát. Azt tapasztaltam még a teszt során, hogy az ellenfényt nehezen tolerálja (sokat veszít a színtelitettségéből), amit szakmai véleményem szerint a tükröződésgátló bevonat gyengébb minősége hozhat.
Nem fogy a lendület a független Ráday utcai Kettőspont Színháznál és a Kispont Galériában, szeptemberben sok izgalmas előadással, programmal indítják a 2024/25 évadot. Kedvenceim sorakoznak, Pusztai Luca és Formanek Csaba Senkiséje, Formanek jácta Diogenésze mellett, a döbbenetesen jó Ikrek hava is műsorra kerül Szitás Balázs lebilincselő játékában, Ács Tamás Leprikónokja Varró Dánielt hozza el a teátrumba, de újdonságok is lesznek, opera kedvelőként nagyon várom Monteverdi Orfeóját!
Fotó: Rékasi Attila
A SZÍNHÁZ FELHÍVÁSA: VISSZATÉRSZ? – TÖRZSUTAS lennél? – esetleg MECÉNÁS?
Ha már úgyis tudod, hogy nem csak egyszer fordulsz meg nálunk a következő 10 hónapban, itt a remek lehetőség!
Hamarosan indul az új évad nálunk is, és ennek örömére bevezetjük új bérlet-rendszerünket!
Váltsd meg – szeptember 10-ig kedvezményesen! – jegyeidet és / vagy bérleteidet a Kettőspontba, hogy legyenek remek élményeink és találkozásaink
Nagy sikerrel nyílt meg Derecskén Rékasi Attila fotóművész tárlata, Sándor Máté zeneszerző fuvoladarabját a szerző és Cseri Gyöngyi fuvolaművész adta elő, majd Hokné Zákány Marianna kurátor vezetésével egy studióbeszélgetesen „mesélt” az alkotó harminc éves pályafutása emlékezetes pillanatairól jó hangulatban, majd a megnyitó zárásaként Schvarzkopf Lujza mondta el Rékasi egyik kedvenc debreceni költöjének, Bényei Józsefnek Vásárfia című versét. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Rácz Anikó Derecske város polgármestere.
Hokné Zákány Marianna, a kiállítás kurátora a képekről:
Attila olyan képeket válogatott össze a városnap alkalmából nyíló jubileumi kiállítására, amelyek a derecskeiek számára nem csak képek, hanem emlékek is. Akarva akaratlanul elkezdtünk a képek láttán nosztalgiázni. Egymást követték a „Jeszusom! Te jó Ég! Erre már nem is emlékeztem! „ megnyilvánulások, amikor a képeket nyomtattam. Csak arra lettem figyelmes, hogy egyre többen lettünk és csak jöttek egymás után a sztorik. Jó volt egy kicsit megint a 80-as 90-es évekbe visszarepülni…
Hatalmas tömeg (aki nem korábban érkezett, már nehezen fért a képekhez), kiállítás két helyszínen, Magyar Fotóművészek Szövetsége egy tárlaton a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója alkotóival a Pécsi Galériában és a Martyn Galériában. Itt a jó idő csak ezekért a kiállításokért is érdemes Pécsre látogatni, rég lehetett ekkora volumenű anyagot így együtt látni, mely a legfrissebb munkák mellett majd harminc év alkotásaira tekint vissza szemlézve a kortárs magyar fotóművészet legjobb alkotóit.
Buda legfrekventáltabb részén (BARTÓK BÉLA ÚT 33. ), legalábbis művészeti szempontból mindenképp ismert környéken, nyílt egy kis üzlet nagy tervekkel, ami célul tűzte ki, hogy igazi találkozóhelye, szakmai fókuszpontja legyen az analóg fényképezés szerelmeseinek. Szemerey Bence ötletgazda cégtulajdonos elmondta az első inspiráció onnan jött, hogy a legnagyobb megdöbbenésére nem talált Budán egy megfelelő analóg témához értő fotólabort, illetve film árusítóhelyet. Sőt meglátása szerint a Pesti oldalon sincs túl sok fotólabor, ahol feltétlenül a professzionális magas minőség az, ami a legfontosabb. Budachrome néven saját kazettás új filmcsaládot hoztak létre, A DX kód azonos kazettákba kézműves módszerekkel betöltött nyersanyagok Kodak mozifilmekből vannak profi módon kiporciózva.
Két színes és egy monokróm film vásárolható jelenleg. Ez a színes nyersanyagtípus igényel némi egyedi figyelmet, házi hívása megoldható, de nagy szakértelmet igényel, ezért a Budachrome vállalja a filmkidolgozást és a szkennelést is. Szimpatikus volt nekem az interjú alatt, hogy a „csapat” nagyon szívén viseli az analóg fotózást olyannyira, hogy művelik is azt. A kérdések, nemhogy nem zavarják őket, de kifejezetten örülnek, ha segíthetnek az érdeklődőknek ezért is ajánljuk őket!
Váltsd meg – szeptember 10-ig kedvezményesen! – jegyeidet és / vagy bérleteidet a Kettőspontba, hogy legyenek remek élményeink és találkozásaink 
