AI vs Deep State – interjú a siker sci-fi alkotóival

Kép: AI vs Deep State

Tarol a nemzetközi rövidfilmfesztiválokon Weith Katalin rendező-producer sci-fi filmje, amelynek férfi főszereplője a Barátok közt sorozatból is ismert színész, Bodor Géza. Az eddig 51 díjat besöprő, komoly társadalmi és technológiai kérdéseket is felvető produkció és a magyar film kapcsán rég látott siker okán kérdezte az alkotókat a FakTúra művészeti folyóirat.

Katalin, Ön két neves amerikai stúdiumot is elvégzett, majd az ELTE filmkészítő szakán is diplomát szerzett, tehát hivatásos szakember, nyilván rálát a mai filmes közegre. De hogyan találta meg főszereplőnek Gézát? Sokan őt inkább a Kettőspont színházból, drámákból ismerünk.

Weith Katalin: Számomra viszont egy film, a Drága Elza című 2014-es produkció hozta az ismeretséget. Én itt társproducer voltam, Géza pedig remek szerepet, egy nagyon férfias karaktert játszott. Így amikor most ilyet kerestünk, nekem egyből bevillant Géza karaktere! Ez volt az egyik tényező. A másik pedig, hogy ebben a produkcióban elengedhetetlen a perfekt angol nyelvismeret, hogy a nyelvhasználat semmiképpen ne okozzon plusz figyelmet, a színész abszolút a játékra tudjon koncentrálni. Gézánál mindkettő megvan, láttam őt játszani, zseniális!

Géza, te miként reagáltál a felkérésre? Milyen kihívásokat hozott ez a filmszerep? Van olyan, amikor nem vállalsz el egy szerepet?

Bodor Géza: Természetesen nagyon örültem, amikor Katának eszébe jutottam. Ritkán, csak extrém esetekben utasítok vissza darabot, felkérést. Az a hozzáállásom, hogy egy színésznek a produkciót kell „szolgálni” és legjobb tudása szerint megfelelni a figura megformálásában, most is erre helyeztem a hangsúlyt. Talán az Ai-vel való közös munka hozott kihívásokat, de mivel én tech fan vagyok, ez nekem szerencsére nem volt újdonság. Inkább egy olyan kihívás előtt álltam, hogy hirtelen, gyorsan kellett megoldani a feladatot.

A rendezőhöz fordulok kérdésemmel: mi volt az alapja a forgatókönyvnek, honnan a film története? Úgy olvastam, egy sci-fi regény volt a kiindulás. Úgy érzékeltem, nem egy széles körben ismert mű az alap.

Weith Katalin: Tizennégy éve ismerkedtem meg az íróval, több művét olvastam, illetve a kiadóm jelenteti meg az álnéven író szerző sci-fi illetve összeesküvés elméleti könyveit. Nem véletlen ír álnéven, hiszen témafelvetései nagyon erősek, politikai trélerek, összeesküvés elméletek. Három kötetes Az elme gyilkosai című könyveket olvastam tőle, ezek adták a forgatókönyvhöz – amit együtt írtunk – a gondolati hátteret. Röviden: ezen írások főszereplője Julius Andon, akit Géza alakít és akiről tulajdonképpen szól ez az egész film, őrá építettem az egész projektet. Julius Andan tulajdonképpen egy fiktív szereplő, aki árulóvá válik a legfelsőbb kasztból, besokall, elege lesz és leleplezi mindazt a manipulációt, elnyomást és egyéb igaztalanságokat, amit huszonöt éven keresztül művelt. Ez a gondolat egészült ki fikciós elemekkel, úgymint a mesterséges intelligencia és Julius együttműködve milyen új világot tudnának létrehozni. Ehhez az írónk A világ a színfalak mögött című könyve is sok inspirációt adott. Rendezőként az én személyes „küldetésem” a fimmel egy boldogabb, jobb, mondhatni idealizált társadalom létrehozása.

Géza, mitől lesz izgalmas ez a film, mi hozhatja a sok díjat?

Bodor Géza: Ahogy Kata mondta, ez a történet Julius Andannak a története. Nagyon sokat dolgoztunk vele, hogy a vásznon is erős lehessen. A filmnek a fogadtatása egyenlőre nagyon kedvező, hisz több díjat is nyert. A világ a színfalak mögött könyv az egy alap, abból nőtt ki a történet, mondhatnánk, hogy ez egy spinoff tulajdonképpen, de attól válhat egy sztori izgalmassá, hogy belekerülnek szereplők, így egészen más dinamikája lesz a filmnek, mint amilyen a könyvnek van. Aki szereti a könyvet az szeretni fogja a filmet, de ha elolvasod a könyvet az még nem spoilerezi le a filmet. Szóval nagyon-nagyon izgalmas alkotás született, ami megjelenhet a díjak odaítélésénél is.

Nem vagyok filmszakértő, de ha jól láttam, egy olyan fesztiválon is díjazott lett a film, ahol az Oscar Díjjas Mindenki című magyar kisfilm is sikerrel szerepelt, ha lehet ilyet kérdezni egy rendezőtől, mennyire „rangos” díjakat tarol Julius Andan története?

Weith Katalin: Nem csak a film rövid, az elkészülési ideje is az volt, tavaly áprilisban indult a projekt, amikor elkészült a végleges változat, teszteltük online egy zárt vetítésen, amit kétezren néztek meg. A filmnézők hatszáz kérdőívet küldtek vissza és nagyon pozitív volt a visszajelzés, erre alapozva, kezdtük el az angol nyelven forgatott filmünk nemzetközi fesztiválokra való nevezését. Ezeken a megmérettetéseken első körben online formában versengenek az alkotások a havonta vagy negyedévente megrendezett fesztiválokra általában több ezer filmet neveznek. Akik itt első helyezést értek el, azok bekerülnek az éves rendezvényre és ott megmérettetődnek egy nagyon komoly zsűri előtt. Én eleve csak olyan fesztiválra neveztem be a filmet ami úgynevezett IMDb által elfogadott fesztivál, mert az már rögtön egy szűrő. Amikor megnyertünk egy fesztivált, akkor kaptunk egy IMDb linket, hogy feltölthetjük magunkat és az IMDb kereszt ellenőrzést is végzett, így mondhatni nem „futottak még” kategóriájú fesztiválokra sikerült bejutnunk. Igyekeztem figyelni arra is, hogy hol vannak azok a városok, ahol a filmvilág koncenrálódik, tehát ahol utána majd az élő vetítésen megjelennek olyan befektetők, producerek, akik érdeklődhetnek az alkotás iránt, ezért Los Angeles-t és a többi jelentős filmes amerikai városokat és angliai fesztiválokat céloztunk meg.

Itt szeretném elmondani, hogy most vasárnap (2024. júnus 2.) lesz nyilvános a film, eddig zárt csatornán volt a fesztiválok miatt, vasárnap indul egy komplex weboldal is, sok információ lesz rajta a film kapcsán, úgyhogy meg lehet nézni az alkotást és lesz egy „beavatottaknak” szóló jelentkezési lehetőség, regisztráció is, ugyanis egy közösséget hozzunk létre azoknak, akik szeretnének hasonló módon egy „jobb” világot létrehozni és velük folyamatosan kommunikálni fogunk, heti hírlevél és minden egyéb formában.

Mit mondhatok? Ötvenegy díj csak eddig! Gratulálok és azt ígérhetem a FakTúra folyóirat követni fogja ezt a példátlan sikert, köszönöm az interjút.

Rékasi Attila, Budapest 2024. május 30.

Néhány a díjak közül:

A film honlapja:

Alázattal, szenvedéllyel, ritmussal Radnóti

Fotó: Rékasi Attila

Szereti-e még valaki ma Radnóti Miklóst? Nekem, amikor irodalomra kerítem a szót, nagyon sokan mondják, hogy igen, Ő a kedvencem. Szólok, nehogy lemaradjanak azok, akik kedvelik, tisztelik Őt, hogy holnap egy nagyon fontos estje lesz a Kettőspont Színházban ennek a zseniális irodalmárnak, akit most csak azért nem nevezek költőnek, mert Szitás Balázs színművész Ikrek hava önálló estjén egy Radnóti vers sem hangzik el. Az életét a hazájáért adó író prózája lesz előadva, nem „kisiskolás fokon”. Volt szerencsém a főpróbán fényképezni, ami természetesen nem egy primer befogadói élmény, hiszen dolgoztam, a képre kellett koncentráljak, de így is megérintett Balázs értő és magas színvonalú interpretációja. Orgánuma, szöveggel való együtt lüktetése ért el hozzám szinte azonnal, dacára a köztünk lévő kamerának. Úgy érzem, közelebb kerültem Radnótihoz, sokszor éreztem úgy, „jelen” van, itt van köztünk. Méltatlan, értelmetlen, soha fel nem fogható, meg nem bocsájtható halálát nem lehet feldolgozni, annyi vigaszunk lehet, hogy olyan fontos színházi emberek, mint jelen esetben Szitás Balázs rendező, előadó és Formanek Csaba vezető, aki színházába fogadta ezt a szerintem nem mindennapi produkciót, nem feledik el költő óriásunkat. Kérek mindenkit, mi nézők se tegyük, vásároljunk jegyet, őrizve ezzel emlékét!

https://www.jegy.hu/program/radnoti-miklos-ikrek-hava-162011/1141907

Az Ikrek hava Radnóti Miklós egyetlen prózai műve. Sodró lendületű, ritmikus és dallamos, hol humoros, hol megrázó erejű alkotás.

Mélyre merülünk Radnóti boldog és mégis traumatikus gyermekkorába. Az emlékek láncolatán át felsejlik egy ember, egy sors, egy korszak: egy költő születése.

Előadja: Szitás Balázs

Olyan lüktetése van, mint egy zenei remekműnek – interjú Szitás Balázs Radnóti estje kapcsán

Fotók: Rékasi Attila

Radnóti költeményeit sokan szeretik, köztük én is, el is fogok jönni az önálló estedre, de
érdekelne, miért őt választottad a Kettőspontos bemutatkozásodra?


Igazából egy ideje gondolkodom azon, hogy újra színpadra lépjek, de megfogadtam, hogy csak olyan szöveggel, vagy történettel szeretnék a nézők elé állni, ami annyira megfog, hogy nem tudom nem megcsinálni. Újraolvastam tavaly szeptemberben az Ikrek havát, és azonnal tudtam, hogy megvan, amit kerestem. Néhány hétig még csak ízlelgettem a szöveget, mint a jó bort, utána kezdtem csak el vele dolgozni. Mondhatjuk úgy is, hogy a szöveg választott engem, és nem én a szöveget. (Nevet). Rengeteg közös élményem van Radnóti gyerekkorával. Nem pontosan az történt meg velem, ami vele, de hasonló élményeim vannak. És azt hiszem, sokan mondhatjuk el magunkról ugyanezt. Ezért zseniális a szöveg, mert univerzális problémákat vázol a költő egyéni történetén keresztül. Teszi mindezt ritmikusan, dallamosan és érzelmektől fűtve. Olyan lüktetése van, mint egy zenei remekműnek.

Ha már Radnóti, mennyire tartod Őt ma aktuálisnak? Nekem a háborúk miatt hátborzongatóan
aktuális.


Hát igen, rátapintottál a lényegre. Persze nemcsak a háborúk miatt. Ahogy azt fentebb kifejtettem, univerzális állapotokkal dolgozik a szöveg. Dehát az is árulkodó, hogy a költő mikor fejezte be a kéziratot. 1939 augusztus végén. Érezhető a bizonytalanság és a háborúra készülő Európa túlfűtöttsége. De talán egy idézet a műből jobban megvilágítja ezt az állapotot: “Riasztó újságcímek között jöttem idáig, ma újra Európa sorsa dől el, izgatottan és ünnepélyesen élek, de kezdem megszokni már.” Ezt szerintem ma bármelyikünk mondhatná. Hátborzongató, hogy ez az idézet már 85 éves… Ahogy a kapcsolatairól, az érzelmeiről, az érzéseiről mesél, az pedig időtlen. Radnóti egyre aktuálisabb olvasmány.

Nem nagy kockázat egy költőre alapozni egy színházi estet, meg lehet így tölteni a nézőteret?

Nem tudok erre válaszolni, nem vagyok marketingszakember. (Nevet). A szöveg nem egy költemény, hanem egy konkrét történet az egyik legnagyobb költőnk életének egy részéről. Egy sztori, ha úgy tetszik. Zenei dallamokkal, pontosan kiszámított dramaturgiai ívekkel. Gyakorlatilag színpadra van teremtve. Megfelelő jelenléttel előadva katartikus élményt adhat.
Ez egy olyan szöveg, amit meglepően kevesen ismernek. Pedig nem is hosszú, és nem is nehezen befogadható. Kicsit küldetésemnek is érzem, hogy minél több emberhez eljuttassam ezt a csodát, mert az Ikrek hava maga a csoda.



Mi számodra a legnagyobb kihívás ebben a darabban?

Erre a premier után szeretnék válaszolni. (Nevet)

Mivel hívnád fel magadra a nézők figyelmét? Mi adta eddig művészi munkásságodnak, irodalmi kötődéseidnek a gerincét?

Sokfelé sodort az élet. Először színész voltam, egészen hosszú ideig, aztán 9 évig táncos. Külföldön játszottam egy ideig. 2020-ban megkaptam az év legjobb férfiszínészének járó díjat a New York Film Awardson.
Amikor elkezdtem újra tanulni, a filmen kívül mindent abbahagytam, mert nem szerettem volna egy seggel több lovat megülni. Tavaly szereztem meg a filmrendező diplomámat, de mesterre már forgatókönyvíró szakra mentem. Azt hiszem most kezd bennem összeérni az a sokfajta dolog, amivel foglalkoztam, vagy éppen foglalkozom. Mert ezek mind egy tőről fakadnak, és egyfelé vezetnek. Mindegy, hogy a végén vászonra, vagy táncszőnyeggel leterített padlóra álmodom-e a produktumot.

Mennyire fog jellemezni téged a színpadon a Radnótihoz első blikkre jobban illő visszafogottság, vagy meglepetést fogsz okozni?

A színpadon szinte bárki, és bármilyen lehetek. Amelyik figurát meg tudom teremteni, az élni fog. Persze, az általam életre keltett figura csak belőlem tud táplálkozni, hiszen van egy testalkatom, izomzatom, hangom, lelki beállítottságom, mint mindenkinek. De ezeket az attribútumokat másképpen tudja használni egy színész.

Mi a véleményed a FakTúra folyóiratról, hogy érzed tud segíteni egy induló fiatal művésznek
egy ilyen művészeti online folyóirat?


Nagyon fontosnak tartom. Az által, hogy teret kapunk a gondolataink kifejtésére, lehetőséget kapunk a leendő közönségünkkel elkezdeni egyfajta kommunikációt. Ezért nagyon köszönöm neked a lehetőséget, és nagyon-nagyon sok olvasót kívánok a FakTúrának!

Formanek Csaba a Hegy Gyermekei, nem csak filmfanoknak!

Illusztráció: Rékasi Attila

Méhek, anyák, gyermekek címmel lesz május 5-én 15 órai kezdéssel verseket és filmeket felvonultató anyáknapi program a Ráday utca 39. szám alatti Kettőspont Színházban, ahol Formanek első egyszereplős filmalkotása nézhető meg újra. A színházi drámái után ez a saját rendezésű alkotás egy sokkal spirituálisabb, filozofikusabb alkotás, ami meglátásom szerint szép képi és filmes nyelvezettel lett megalkotva. Egy hegy, egy házikó és Lali kutya szerepelnek még a rendezőn kívül a filmben, ami nagyon bensőséges hangulatvilágú, talán ez indokolhatja az Anyák napi vetítést. Kis költségvetése ellenére egy ízig vérig szerzői film, ami egyenlőre népszerűségében nem „veri” a Most vagy sohát (már, hogy akciófilmesen fejezzem ki magam), de ez az alkotás is bővelkedik akcióban, jönnek, mennek, nézelődnek, étkeznek, fürdenek. Már ha nem csak azt tekintjük akciónak amikor hülyére verik egymást és halomra ölik a szereplőket. Félre téve az összehasonlítást a Formanek film lényege meglátásom szerint, egyfajta életérzés, értékként definiált életmód bemutatása, ez abszolút sikerült is az alkotónak! Mivel a vetítés után lehetőség lesz beszélgetni a szerzővel, hangot adhatunk esetleges észrevételeinknek, véleményüknek, Csaba erre nagyon nyitott, ahogy én tudom, örül is ha van visszajelzés!

Forgács Gábor humorforgácsai

Fotó: Rékasi Attila

Tegnap este a Kettőspont színházban Forgács Gábor színész, humorista, szinkronszínész Humorforgácsok című előadását láttam, melyet Csifó Dorinával és Kárpáti Leventével vittek színpadra a Ráday utcában összesen hat alkalommal ebben az évadban.

Én ahhoz a generációhoz tartozom, amely a Szeszélyes évszakokon és a Gálvölgyi-Shown nőtt fel, igy az a fajta humor, amit Forgács Gábor képvisel szerves része volt gyerekkoromnak. Talán nem a sajátom, hiszen nem  választottam, de nosztalgiával és biztonságérzettel tölt el, azzal  a tudattal, hogy amit gyermekként szerettem, szerethető lehet ebben az önmagából régen kifordult világban.

Mit kaptam Forgács Gábortól tegnap este? Először is patikamérlegen adagolt Forgács humort, remekül kitalált, jól megrendezett összeállítást mindabból, ami ő: standup comedy, helyzetkomikum, kabaré, dalok, a kihagyhatatlan jódli, finoman de egyértelműen megfogalmazott társadalomkritika, közéleti utalásokkal melyek mindig aktuálisak és persze az elmaradhatatlan svájci sapka és munkás karakter, amit senki nem tud úgy mint ő. Na és persze a sztorik… Honthy Hanna, Hofi Géza, Bessenyei Ferenc..  jó, hogy van még, aki emlékszik rájuk.

Amit még kaptam tőle és vele csodásan kooperáló színésztársaitól az az élmény, hogy minden, ami a színpadon történik nekem, a nézőnek szól, még ha az előadás szinte minden pontja a művész úr személyéhez, munkásságához kapcsolódik, egy percig nem éreztem úgy, hogy az öncélú lenne. A darabnak a közönség pont úgy részese volt, mint a színpadon játszó színészek, bár az elismerés egyértelműen az utóbbiakat illeti meg. A szereplők közötti kedves élcelődés, humoros odaszólások, könnyeddé és személyessé tették az egész előadást.

Forgács Gábor egyike azon színészeknek, akik nagyon tudják, hogy kell a színpadon lenni. Legyen szó tv kabaréról vagy egy kis, alternatív színházról 30 férőhellyel, ugyanazt a minőséget kapja a kedves néző. Bár személyes véleményem, hogy ez utóbbi esetben még annál is többet.

A Kettőspont színház az a hely, ami teret ad modern, alternatív színdaraboknak, képzőművészeti kiállításoknak, amatőr és profi színjátszó társulatok darabjainak, gyerekprogramoknak, filmvetítéseknek és most még bővült a színpaletta ezzel az egyik korábbihoz sem hasonlítható előadással. Számomra ez a varázsa ennek a helynek, hogy mindig egy kicsit mást ad, mer kockázatot vállalni és én hiszek benne, hogy ez a jó út.

A darab a jelen állás szerint már csak két alkalommal, ma április 20-án és holnap este lesz látható a Ráday utcában. Mindenkinek ajánlom. Nosztalgia, szeretet, minőség, csak kaphat az ember ha megnézi, mi mást kívánhatunk még? Ha én kívánhatnék még valamit, az az lenne, hogy Forgács Gábor soha ne érezze azt, hogy amit ad, az már nem elég. Isten tartsa meg őt nekünk még sokáig, minden jót kívánunk Művész Úr! 

Színház a csillámló vizek felett

Címlapfotót Rékasi Attila készítette a Kettőspont Színházi előadáson

A Forrás Művek Színtársulat Verőcén alakult egy baráti-civil közegből, első előadásukat – a generációs traumákat is boncolgató Csodálatos vadállatokat- nemrégiben bemutatták Budapesten is, a Kettőspont Színházban. Hogyan forrnak össze a „dunakanyari köztörzsiség” energiái egy színházi társulattá, mik a kezdet legnagyobb nehézségei és örömei, és merre tovább a jól sikerült indulás után? – ezekről a témákról kérdeztük Tóth Zsuzsannát, a társulat alapító-rendezőjét.

Nem gyakori manapság, hogy felnőtt, civil emberek színházi
társulatot alapítanak kvázi a „semmiből”. Hogyan jött létre a Forrás Művek
Színtársulat, és hogyan találtatok egymásra ilyen szép számmal Verőcén?

Hogy hol kezdődik igazán valami, azt nehéz volna megmondani. Talán az
egyik napsütötte délután, mikor kint ültünk egy Dunára néző teraszon,
bámészkodva a csillámló vizek felett, felötlött valakiben, hogy olvassunk fel
egymásnak a legszeretettebb írásainkból. Akkor született az ötlet, hogy talán
kicsit átgondolva, strukturálva még izgalmasabbá tehető, akár egy drámát is
felolvashatnánk – a szerepeket külön-külön felolvasókra bízva. Elsőre mégsem
egy drámát dolgoztunk fel, hanem egy felkérésnek eleget téve összeállítottam
ajánlásaimat Weöres Sándor költészetéből, és baráti társaságomból – az erre
örömmel vállalkozók közül – felolvasókat kértem fel. Később készült egy
Karinthy-est is, hasonló dramaturgiával. Mindkét alkalom nyitott műhely volt,
amihez felolvasóként bárki csatlakozhatott. A mostani társulat ezen alkalmakból
nőtte ki magát.

Miért éppen Garaczi László Csodálatos vadállatok című színművét
választottátok első előadásotok alapanyagául?

Ez nagyon az elején történt, nem volt még állandó társulati tagság, így magam
döntöttem a darabról, s kértem fel a szereplőket hozzá. Elegem lett a
töredékekből, a pár perces tartalmakból, szeretettem volna legalább egy
egyfelvonásost a többiekkel közösen felolvasni. Akkor még úgy képzeltem,
hogy a törzshelyünkre, a valaha volt Forrás kávézóba invitáljuk a közönséget, s
miközben a vendégek az asztalok körül iszogatgatnak, olyan lesz, mintha egy
rádiójátékot hallgatnánk, csak történetesen élőben.
S miért pont Garaczi? Megérintett, felkavart, saját budapesti fiatalkorom idézte,
az ismerős helyszínek, szereplők és hangulatok magukkal sodortak, olvasása
közben pedig egyre azon kaptam magam, hogy felkacagok, valami nyelvi
leleményen, poénon, áthalláson, vagy kósza asszociáción. Egyszerre mulattamés sírtam.
Úgy éreztem ez a darab alkalmas lesz arra, hogy megszólítsam a
hallgatóságot, hogy olyan utakra hívjam őket, ami megmozgatja, újraértékelésre
sarkallja őket, olyan érzékeny területeken is, ami egyébként sokszor önmagunk
elől is rejtegetett tabu. Szerettem volna elbeszélni, milyen bizonytalan mentális
állapotban vergődnek köröttünk sokan, időszerűnek éreztem, még ha a
Csodálatos vadállatok a 90-es évek fiatal generációjának története is, a
feszültsége, a felbolygatott kérdéskörök, traumák, családi problémák ma is
ugyanúgy jelen vannak, sőt a következő nemzedékeket szemlélve, talán
súlyosabban. S mindemellett valami olyasmit szeretettem volna, ami friss, mai,
közel jár a mindennapjainkhoz, elevenen érint és közel hoz.
Bár lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom így, hiszen mindeközben kezdő
színházcsinálóként nagy várakozás élt bennem, hogy vajon képesek leszünk-e a
színpadi játék csodájára, és megteremtjük-e néhány katartikus pillanat
lehetőségét? Mindenesetre ehhez Garaczi Laci darabját kitűnőnek éreztem.

Öt alkalommal mutattátok be eddig ezt a darabot felolvasószínházként,
miközben szinte teljes értékű szcenírozás és színészi jelenlét jellemzi az előadást.
Miért ezt a formát választottátok? Nem gondoltatok arra, hogy – akár menet
közben – „megszabadultok” az olvasópéldányoktól?

Többször volt róla szó, de ha a színészek megtanulják, és felállnak, mozognak,
játszanak, akkor teljesen át kell rendezni a darabot, és a szövegtanuláshoz se
fűlött akkor még a foguk. Egyszerűen nem voltunk még készen rá. Rendezőként
különben is szövegközpontúan álltam hozzá, a szöveget szerettem volna, minél
kevesebb csorbítással megosztani, kihangosítani, értelmezni. A felolvasás pedig
nagy könnyebbséget és kapaszkodót jelentett az amatőr színészek számára, így
egyszerűbb volt elcsábítani őket erre a munkára. Persze a próbák során hamar
kiütközött, milyen feszes keret egy asztal mögött ülve, olvasva előadni, ezért is
lazítottuk fel itt-ott néhány gesztussal, mozgással, árnyjátékkal. Mondjuk úgy,
hogy ez volt a társulat belépője egy igazi színpadi játékhoz. Most már szinte
mindenkit zavar a szövegkönyv, ami eddig mankó volt, lassacskán akadállyá
vált, ahogy magabiztosabbá váltak a szövegben, úgy haladtak volna karakterük
kibontakoztatásában, ami ugye nem igen megy egy A4-es lappal az arcod
előtt… A következő munkánk, már biztos, hogy nem felolvasószínház lesz.

Kissé leegyszerűsítve a Csodálatos vadállatok a 90-es évek végén egy felnövő-
felnőtt városi generáció életválságába ad betekintést, nem éppen könnyed
olvasmány. Hogyan rezonáltak ezekre a témákra és figurákra a színészek a
próbák során, és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől?

Ez nagyon érdekesen alakult. Kezdetben küzdenem kellett a darabért, a felkért
színészek közül páran feltették a kérdést, hogy biztos jó választás-e?
Emlékszem, első próbáink, ami a darab értelmezése körül forogtak, rendre
éjszakába nyúló beszélgetésekbe fordultak, hiszen maga a szöveg rendkívül
sűrű, szerteágazó, olykor vulgáris és töredezett. Még a cselekményszál sem
magától értetődő, így volt, aki aggódott, hogyan jelenítjük ezt meg, hogy fog a
közönség erre reagálni, „s miért kell már megint a nyomasztás, feltárni e belső
tereket, ráadásul mindenféle kivezető iránymutatás nélkül?”
De olyanok is akadtak a társulatban, akik nem töprengtek ilyesmin, és
egyszerűen közösségi élményként, tartalmas szabadidős tevékenységként
tekintenek a próbákra, kihívásnak tekintették a feladatot és egyszerűen
beleálltak. Viszont, ami engem igazán meglepett és egyben megerősített a
választás helyességében, az a közönség reakciója volt. Akivel csak szót
váltottam az előadás után, szinte mindenki más-más jelenetet emelt ki, a saját
személyes történetének tükrében. Ismét a szerzőt illeti a dicséret: a darab
újszerű, kísérletező, időben és térben ide-oda ugráló szerkezete remek
lehetőséget biztosított arra, hogy mindenféle problémakört a felszínre dobjon.
Én úgy hívtam magamban: „a szélesspektrumú darab”, mivel mindenki talált
benne valamit, ami számára jelentőségteljes volt, megérintette… De még a
gegekkel is sokszor ez volt, az egyik előadáson harsány kacajt váltottak ki, a
másikon semmit, a közönség kifürkészhetetlen.

Fotó: Rékasi Attila

Mik a legnagyobb nehézségek, amivel egy kezdő amatőr színházi csoportnak
szembe kell néznie – és mi jelenti a legnagyobb örömet számotokra a
színházcsinálásban?

A legkomolyabb nehézség a próbákra és a felkészülésre szánt idő megtalálása,
és a többiekkel való egyeztetése. Munka és család mellett ez koránt sem
egyszerű, s mégis, eddig sikerült megoldani, összetartani a csapatot, amit
szerintem elsősorban annak az organikusan kialakuló közösségi együttlétnek
köszönhetünk, amit a közös alkotómunka során megéltünk.

Vezetőként gondolom egyszerre kell szervezned és támogatnod a közösség
munkáját – és kialakítanod a saját hangodat is rendezőként. Hogyan oldod meg
ezt az egyének és a közösség érdekei között nyilván fel-felmerülő feszültséget?

Igyekszem minden felvetésre, óhaj-sóhajra, igényre, vagy problémára
odafigyelni, őszinte és egyenes kommunikációval mindezeket megbeszélni,
majd a lehetséges megoldások között optimalizálni. Ami olykor ellene megy
rendezői szándékaimnak, de azt hiszem, ez természetes. Egy dologban vagyok
hajthatatlan: hogy mind a szövegválasztásban, az előadásmódban, társulati
megjelenésben nívós, érzékeny, hiteles csapat legyünk. A Vadállatokhoz például
ragaszkodtam, mert meggyőződésem volt, hogy színvonalas, remek darabbal
van dolgunk. De voltak helyzetek, amikor a többiek győztek meg, hogyan lenne jobb egy jelenet, egy hangsúly. Folyton változó körülményekkel kell kooperálni,
lehetőleg sose levéve a kezed a finomhangolásról.

Mik a társulat további tervei, melyek a fejlődés tervezhető irányai?

Pillanatnyilag egy költészetnapi verses előadáson dolgozunk, amit
értelemszerűen április 11-én mutatunk be Verőcén. Két legyet ütünk egy
csapásra, egyrészt mi itt vagyunk itthon, szinte kötelező dolgunknak tartjuk,
hogy egy ilyen alkalmat támogassunk, jelen legyünk, másrészt titkos rendezői
gondolatom, hogy remek próba a színészeknek a szövegtanulás terepén, ami
eddig még nem volt gyakorlat. Több színészmesterségbeli workshop-ot is
tartottunk már külső, professzionális segítséget is bevonva, ezeket a jövőben is
folytatni szeretnénk. Valamint kimunkálás alatt áll egy Mrozek-előadás, amit a
társulatból arra vállalkozókkal hamarosan próbálni szeretnék.

A Dunakanyar – innen a belvárosból szemlélve – egyre pezsgőbb közegnek
tűnik számomra. Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható
közösség? Milyen szerepe lehet ebben a Forrás Műveknek?

Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség. De ez
már évtizedek óta zajlik, és sokkal lazább kapcsolódásokkal, mint gondolnánk.
Hol fellángol ez a közösségi lét, és pezseg és pörög, lehet, hogy egy koncert,
előadás, vagy épp egy kaláka miatt. Máskor meg leesik, visszazuhan. Nincs
neve, nincs vezetője, nincs állandó tagsága, nincs iránya, és nem lesz sose kész,
egy alaktalan, örökkön változó izé.
Egy valami talán mégis állandó ebben a közegben, az alap hangütés, ami nyitott,
elfogadó, szívélyes és baráti. Bár most jut eszembe: a szintén verőcei illetőségű
Aznap Zenekar nevet adott ennek a jelenségnek, „éljen a dunakanyari
köztörzsiség!”- valahogy így szokott búcsúzni a frontember. Kicsi ez a
Dunakanyar, a kulturális értékekre érzékeny közönséget folyton összefújja
valahol a szél. Így találkozunk, tudunk egymásról, s sokszor inspirálunk,
együttműködünk, kapcsolódunk is.
Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a nagyvárosi léttől, hogy mindez valahogy emberléptékű maradt.

Mi a legnagyobb öröm a számotokra a színházban?


A társulat tagjainak válaszaiból:

„Más bőrébe belebújva, megkönnyül a saját búja, meg lehet úgy hülyének
menni, hogy nem kell hülyének lenni, a közönség meg bólogat, meg pénzt
dobál, meg bókokat!”


„Az együtt alkotás, mi más?”


” A csoportban feloldódás, spontán kreativitás, erős önismeret- és
személyiségfejlesztés.”


„A figyelem, a fókusz gyakorlása önmagunk és egymás iránt. A szerep megtalálása az emberi mivoltunk jegyeinek kutatásával.”

Az interjút készítette Formanek Csaba, a Kettőspont Színház művészeti vezetője
(nem jelzett fotók: magánarchívum)

Ember(i) kérdések a Kettőspontban

A FakTúra folyóirat Szókratész védőbeszédét emeli ki a Ráday utcai teátrum márciusi kínálatából, annak okán, hogy Ács Tamás eddig nekünk nem okozott csalódást, ha szereti a filozófiát, vagy csak a szellem nagyságát, akkor mindenképp érdemes ellátogatnia a Kettőspont Színházba 2024. március 27-én este hét órai kezdettel, és a világ pusztulásának kapujában gyönyörködni abban, mi nagy volt az Ember!

Kétszerkettő most biztos öt

Majorfalvi Bálint és Téglás Márton a Kettőspont Színház pódiumán, 2023 novemberében Fotó: Rékasi Attila

A címben szereplő matematikai anomália úgy köthető Az ötször született fiú címet viselő előadáshoz, hogy a jó humorú színész rendezők több színházi figura bőrbe bújva állítanak tükröt a teátrumok világának, illetve akár önmaguknak is. Volt szerencsém látni a produkciót és azt kell mondjam nagyon-nagyon jól éreztem magam, ciki nem ciki jól szórakoztam, jól éreztem magam! Megnézném még egyszer ezt a szerethető előadást és nem csak a remek színészi játék miatt. Vegyenek jegyet mielőbb, le ne maradjanak vasárnap este héttől a Kettőspont színházba várják önöket az alkotók, Majorfalvi Bálint és Téglás Márton ill.   Fábián Nikolett/Ferenci Péter fények, hangosítás.

Ács Tamás a Kettőspontban

Színházszeretők, elsőre színházba vágyók, bárki aki megnézne egy élménygazdag monodrámát!

Ma a budapesti Ráday utcai Kettőspont Színházban Ács Tamás Barátom frenetikus játékában rendezésében megy

Gogol Az őrült naplója című nem hétköznapi előadása, én láttam nagyon-nagyon ajánlom, még kapható jegy este 19 órakor kezdődik, aki nagyon spontán típus, 18:55-ig a helyszínen is vehet jegyet, ha addig online nem fogy el, úgyhogy inkább előre 🙂

(fotó: Rékasi)

Ady – Luca …

Rékasi Attila művészeti író színikritikája Formanek Csaba: Én vagyok a Kíváncsi c. monodrámájáról a FakTúra művészeti folyóirat színházművészeti rovatában

Pusztai Luca színművész Kíváncsi szerepében a Kettőspont Színház előadásán – Budapest

Megkönnyeztem Lucát, Adyt, magamat. Igen. Várható volt, hiszen nem nehéz azonosulnom tragikus sorsú Költőkkel, Művészekkel és Formanek is jó ívvel építette fel a katarzist. Ez pont elég is lehetett volna, de már a darab elején éreztem, hogy Pusztai Luca nem küzd a megformálással, azonos a karakterrel és a Senkisében megcsodált színtérteremtő képessége nem csak egyszeri saját. Luca szép, de én annyi szép nőt fotografáltam már, hogy azzal ritkán lehet „megvenni”, amivel viszont szinte bármikor meglehet érinteni az az, amikor valaki attól szépül meg amit és ahogyan csinál. Az ember csak ott ül és rácsodálkozik, milyen kegyes a teremtő. Milyen bő kézzel tud mérni, hogy össze tudja hangolni a műveit, a fizikai szépséget nem rám pazarolta, aki úgyis a kamera mögött állok hanem arra aki a reflektorfénybe kell álljon, mert erre született. A lénye volt szép ahogy létezett a színpadon, a vonalai csak szolgálták a képességeit. Így indult számomra a darab, aztán jött egy olyan videóvetítési monológ ahol a művésznő két méteresre nagyított arca olyan elementárisan jelenítette meg egy „vívódó” ifjú hölgy angyali bájosságát, hogy szerettem volna ha az a pillanat örökké tart! Lehet én értettem félre, mert sok volt az élmény, de a színművészeti felvételizős jelenetben, a „botladozva” kezdő felvételiző egyszer úgy kezd el Adyt szavalni, hogy ott már majd eltört a mécsesem. A darab háromnegyedén azt kezdtem el csodálni, hogy én nem vagyok színházi ember, de ez nem könnyű, viszont tetemes szöveg és mily könnyedén labdázik vele Luca. Aztán kibomlik a csúcspont, jönnek Ady hangján (Csaba, Luca) a költőóriás válaszlevelei az esszenciális emberi érzékenység, finomság, szépség, szeretet szavakba foglalt ékkövei.
Taps, sötét, Kettőspontos bárpultnál álldogálás, hogy megölelhessem a Művésznőt.
„Világosodik lassacskán az elmém…”. Ati öregszel, lehet már nem vagy elég éber, vagy megint önmagad hatása alá kerültél, hol vannak a vitriolos józan szavak?
Aztán előbb ölelte Lucát egy ismert, általam nagyon tisztelt kőszínházi színművésznő. Az a jelenet egy külön novella tárgya, szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam.
Lehet, hogy öregszem és már nem vagyok elég éber, de azt a gratulációt látva éreztem, ebben az esetben nem erről volt szó!
Rékasi Attila, egy néző
Kettőspont Színház, Budapest. 2023. február 17. 19 óra
Én vagyok a Kíváncsi c. monodráma
Kíváncsi Illi szerepében: Pusztai Luca
Írta és rendezte: Formanek Csaba

Senki se …, de mindenkinek!

Rékasi Attila művészeti író színikritikája Formanek Csaba: Senki se mer egyedül élni c. drámájáról a FakTúra művészeti folyóirat színházművészeti rovatában

Pusztai Luca és Formanek Csaba a Senki se mer egyedül élni című drámában a Kettőspont Színház színpadán

Mondták nekem, hogy ez a darab nagyon jó. Csak az a baj velem, hogy több mint 25 éve foglalkozom alkotóművészettel aminek nálam szövődményi is vannak, mint a kovidnak. Például az, hogy a kritika az ember sejtjeibe ivódik. Egy műalkotásnak, műfajtól függetlenül a tökéletesség érzetét kell keltenie bennem. A színdarabokkal a színjátszással kapcsolatban is így vagyok, nem gondolom, hogy egy előadással szemben kevesebb elvárást kellene megfogalmazni, mint mondjuk egy festménnyel kapcsolatban. Egyenrangú minden művészeti ág, ugyanazok az elvárásaim is.

Nagyon szeretem a Kettöspont Színház előadásait, az egyik legjobb teátrum a piacon, de általában mindig találok olyan dolgot, amit azért én nem pont úgy csináltam volna.

Tegnap láttam a Senkisét pótszékes telt házzal ment, fáradt voltam, nem is igazi színházi hangulatban. Nem gondoltam volna, hogy életem egyik, ha nem a legnagyobb színházi élménye varázsol el, elfeledtetve, fáradtságot, hátfájást, háborút, ársapkákat, vagy azok hiányát azaz minden nyavalyát!

Pusztai Luca és Formanek Csaba által megalkotott darab lenyűgözött, ugyanazt éreztem, mint amikor a legkedvesebb festményeim előtt állok, vagy Vivaldit, vagy Metallicát hallgatok.

Progresszív, misztikus, elementáris, finom, brilliáns darab. Mindkét színművész hihetetlen profi átéléssel, végig érzékenyen, hitelesen formálta meg a szerepet. Sallangtalan tiszta minden, a fény, a hang, a díszlet, a világítás Lakatos Dániel felelt a dolgokért, abban sem láttam én hibát.

Ritkán mondok ilyet, de ez egy tökéletes este volt:

Színházművészet magas fokon, műalkotás!