Filozófiai est a Kettőspont Színházban, micsoda ötlet! Ez már a negyedik volt, az elsőre is szerettem volna eljutni, de örülök, hogy a NEGYEDIKRE KIS KÉSÉSSEL, DE ODAÉRTEM. Belépve adta magát a nem túl eredeti, de azért derültséget kiváltó: „Elnézést, elfilozofáltam az időt” poénom. Kicsit nehezen indult be a Formanek Csaba által szervezett és Nemes László filozófus által vezetett beszélgetés. Mint megtudtam, szoktak adni egy vezérfonalat a kávéházaknak, ami általában kötődik a teátrum azonos nevű monodrámájához. Ezt azonban igen szabadon kezelik, tehát ha úgy alakul, bármiről lehet „filozofálni”. A mostani téma ajánlást is Weiner Sennyey Tibor említett drámája ihlette, mégpedig a kezdő jelenet, amikoris az ókori hordólakó filozófus, Diogenész kutyaként csaholva embert keres a nézők között. Nemes László néhány gondolatban felvezette, mire is gondoltak, azaz hogyan határozható meg az ember fogalma, mi különbözteti meg az embert az állattól. Mitől kutya egy kutya, vajon ő gondol-e, s ha gondol, minek gondolja magát? Esetleg embernek? Az ember falkatársának? Az ember gazdájának? (Néhány arisztokratikusan viselkedő blöki – én biztos vagyok benne -, meg van győződve, hogy az ember, a „gazda” azért van, hogy Őt kiszolgálja.) A kezdetben tartózkodó közönség később megnyílt, egyre több interakcióval gazdagítva a beszélgetést. A résztvevők elemző attitűdje tehát hamar a kocsmafilozófián túlmutató nagy bölcseleti kérdések felé terelte a szót, ilyetén: „az ember vajon felsőbbrendű lény-e?” Volt, aki szerint abszolút. Ám ha igen, akkor miért? Mivel próbálhatjuk meg bizonyítani ezt az állítást? Ezekből a kérdésekből indulva majd’ másfél órás eszmecsere alakult ki, s egészen addig jutott e „filozófiai fakultás” ad-hoc közössége, hogy ki szeretne delfin lenni, illetve a delfinek okosabbak-e, mint az emberek?
Én gyerekkorom óta foglalkozom filozófiával, összevont szigorlatom is volt belőle a főiskolán, de az eseményt megelőzően felmerült bennem a kérdés: csütörtök este hatkor, munka után vajon rajtam kívül kit érdekel a filozófia? Örömmel láttam, tapasztaltam, hogy bizony sokakat! S hogy nem csupán passzív ez az érdeklődés, hanem komoly, előremutató eszmecserék szintjén is megmutatkozik. Nagyon ajánlom tehát, A-kit érdekel, az mindenképp részesüljön az egymás tiszteletén alapuló vitakultúra kávéházi gyakorlatából!
Rékasi Attila, Újpest
A következő kávéház okt. 29-én lesz 18.30-kor, a belépés díjtalan!
A Színház beharangozója:
A nagy sikerre való tekintettel a 2024/24-ös évadban is folytatódik a DIOGENÉSZ KÁVÉHÁZ a KETTŐSPONTBAN!
Gyertek bátran, jó lesz most is! (Ha ki is találtunk egy nagyszerű témát, azt egyelőre nem áruljuk el.)
„Én vagyok Alexandrosz, a nagy király”, „Én pedig Diogenész, a kutya.” Az éleseszű, városi provokátort, értékek átértékelőjét, a társadalom elé görbe tükröt állító legendás athéni filozófust, az „őrjöngő Szókratészt”, valamint Formanek Csaba nagyszerű Diogenész alakítását megidézve indítjuk útjára ezt a különleges filozófiai eseménysort, a Filozófiai Kávéház mintájára.
A helyszínen választott témáról beszélgetünk közösen, szellemesen, nyíltan és bátran, megalkuvást nem ismerve, másfél óra terjedelemben. Ehhez keresünk embert. Diogenész mi vagyunk!
A beszélgetést vezeti: Nemes László filozófus.
Találkozunk a Kettőspontban (Bp. Ráday utca 39.), SZEPTEMBER 19-én, csütörtökön este, 18:00-tól!
Utána 20:00-tól Weiner Sennyey Tibor DIOGENÉSZ című darabját nézhetitek meg Formanek Csaba előadásában.
Ma este jegyvásár a Kettőspontban, itt vannak a színészek, alkotók is, kedvezmények, a vásárlók tombolán jegyeket nyerhetnek! Beszélgetés, klubhangulat. Mi már itt vagyunk, Ágnes báránykám, Az ötször született fiú, Jelentés az akadémiának. Gyertek!
Igen, hamarosan újra indul a Ráday utcán az élet! A Kettőspont Színház idei évada is kezdetét veszi, és többek között ötvenegyedjére is megnézhetjük Weiner Sennyey Tibor remek monodrámáját Formanek Csabától. Az ötvenedik jubileumi előadás apropóján készült nagy sikerű interjúkant itt olvashatják újra a színházba járók:
Egy kőszínházban is nagy dolog, ha egy darab eljut az ötvenedik előadásig, egy független színház esetében azt gondolom, ez még inkább érvényes! A Kettőspont Színház a Ráday utca színfoltja, spirituális ügynökség, azaz remek közösségi tér is! Mindig jó a hangulat, de 2023. december 21-én a szokottnál is nagyobb volt a készülődés. Ahogy mondani szokták, a csillárról is lógtak a Diogenész című Weiner Sennyey Tibor tollából született monodráma ötvenedik, jubileumi előadásán. A FakTúra Művészeti és Kulturális folyóirat Formanek Csaba rendezőt, színészt kérdezte szerepéről, a darabról, érzéseiről és a jövőről.
– Csaba, ez az első ötvenedik előadást megélt darab az életedben?
Formanek Csaba: Nem, évekkel ezelőtt az Étellift című előadásunkkal eljutottunk majdnem hetvenig, ha jól emlékszem. Monodrámából ez az első ekkora széria, de remélem, hogy a Hádésszal is elérem majd ezt az előadásszámot. A Diogenésszel pedig most már megcélozhatjuk a 100-at!
– Amennyire tudom, kőszínházban is becsületes, ha egy darab ötven előadást megél, azért ez nagy dolog, azt gondolom, az írónak és neked is rendezőnek, előadónak. Más érzés, más hangulat az ötvenediket játszani, vagy ugyanolyan mint bármelyik előadást?
F. Cs.: Talán csak azért volt ezúttal picit más, mert tudtam, hogy a közönség is tudja, hogy ez most egyféle jubileum, így minden bizonnyal van egy magas elvárás. Ez az érzés azonban az előadás közben bennem teljesen feloldódott, és úgy érzem, a nézőkben is. Ami még nagyon meghatározó volt – és ennek az 50. előadás is oka lehetett -, hogy nagyon sokan jöttek el, talán ennyien még nem is ültek a Diogenészen a Kettőspontban, és elég jó érzés ilyen létszámú közönségnek játszani.
– Ennek tükrében felvetődik bennem a kérdés, milyen érzés az, amikor nem megy jól egy darab és le kell venni a repertoárról?
F. Cs.: A „nem megy jól” kifejezés nagyon relatív, mert arra is vonatkozhat, hogy kevés nézőt vonz be, vagy arra is, hogy kevésbé jó az előadás. Ez utóbbi számos okból is előállhat: a színészi játék, a megírt szöveg vagy maga a rendezés nem elég találó, nem elég mély, nem elég aktuális, stb. Vagy mindezek különböző variációi. Nem tagadom, mindegyikből volt már tapasztalatom. Ilyen esetben én igyekszem elemezni magamban, hol lehet a hiba, mi a gyengeség, lehet-e rajta javítani. Önmagában egy-egy ilyen tényező még nem elég, hogy egy sok munkával összehozott előadástól megváljunk, azonban ha több ilyen merül fel egyszerre, illetve hosszabb távon sem javul a helyzet, akkor olykor hamarabb kell megválni egy-egy előadástól, mint ahogy azt az ember szíve szerint tenné. És hát nyilván ez nem túl jó érzés, marad benned valami hiány, valami betöltetlenség, amit jó esetben fel tudsz majd használni egy következő alkotási folyamatban.
– Mi lehet vajon a Diogenész titka? Mitől futhatott ilyen jó szériát ez a monodráma?
F. Cs.: A Diogenész esetében több szerencsés szál futott össze, és érlelődött meg az évek során. Az egyik kétségtelenül Weiner Sennyey Tiborral való barátságunk és évek óta tartó színházi együttműködésünk, aminek ez a szöveg is egy eredménye volt, hiszen már az elejétől rám írta a darabot, és bár a szöveg teljesen Tibor munkája, a dramaturgiában már megírás közben is voltak észrevételeim, amiket ő nagyon értő és ihletett módon épített bele a végső változatba.
A darab szerintem abban is erős – és ez szintén Tibor érdeme-, hogy rendkívül egyszerűen, de annál erőteljesebben épít fel egy metafora-rendszert a főhős köré, és minden egyes mozzanat erkölcsi dilemmákat feszeget, de ezt az előadás humora és a figura szertelensége sokáig elrejti a néző elől, hogy aztán a végén a költői motívumok és a morális kérdések láncreakció-szerűen robbanjanak fel.
A harmadik ok talán abban keresendő, hogy az évek során elég szoros viszonyt tudtam felépíteni a figurához, így nem nagyon van különbség a saját érzéseim, élményeim és a darabbéli Diogenészé között. Pontosabban a szereplőt – mint amolyan személyiség-lehetőséget – tudom arra használni, hogy kissé „punkosabban” tudjak létezni, mint amennyire a hétköznapokban mernék. Ez a folyamat talán nem csak számomra, de a közönség számára is felszabadító.
A negyedik ok az, hogy a 2016-os bemutató óta ez az előadás sajnos csak egyre aktuálisabb lett. Annak idején a menekültválságra való reakcióként és néhány egyéb konkrét aktuálpolitikai utalás miatt elég élesen állásfoglalásra késztetett az előadás, ami sokak számára talán kellemetlen is volt. Mostanra azonban az idő ezt is „megoldotta”: a lényeg ugyanannyira aktuális, a túl közeli dolgok pedig már számunkra is kicsit történelmi távlatba kerültek. Most már könnyebb nevetni és megrendülni is, mert politikai színtérből egy személyesebb történet terévé vált az előadás, megőrizve és talán meg is erősítve az univerzális, mindenkire érvényes mondanivalót is.
És végül van egy úgymond technikai oka is ennek, ami ered a darab témájából és főhőséből: alig van szükség bármire is az előadáshoz, így nagyon könnyen utaztatható, költséghatékony és nagyon rugalmasan adaptálható szinte bármilyen térhez. Emiatt tudtunk eljutni vele az ország számos pontjára, az erdő közepétől lakásokon keresztül színházi terekig.
– Tudom, hogy szokott lenni előadások után egy beszélgetés a darab kapcsán a közönséggel, amit te nagyon szeretsz. Ehhez kapcsolódva kérdezem: volt már olyan, hogy az ott felmerült észrevétel, diskurzus befolyásolta a darabot és egy későbbi előadásba valami beépült vagy máshogy játszódott?
F. Cs.: Általában az a tapasztalatom, hogy a Diogenész esetében a közönség utólagos reakciói megerősítik bennünk és bennem azt, hogy ezt kb. így érdemes csinálni, illetve folytatni. Nem nagyon szokott előfordulni, hogy más irányt javasolnának a darabnak, a rendezésnek vagy a színészi játéknak, inkább az előadásban megszólaló témákat, helyzeteket, jelentéseket és azt a hatást szokták elemezni, amit az este rájuk gyakorolt. Szóval a legjobb hatás, ami beépül, az végső soron az, hogy igen gyakran érzem, hogy az emberkeresés sikerrel járt. Erre pedig nagy szükség van ebben az egyre képmutatóbb világban.
– Utolsó kérdésem az, van-e már új monodráma a terveid között, s ha igen, arról mi tudható, mi publikus?
F. Cs.: Januárban szünetet tartunk a Kettőspontban, amelynek során ezen a kérdésen is szeretnék majd meditálni. Vagyis igen, tervezek új előadást, de nem feltétlenül monodrámát… Abból van már kettő is, minek halmozni, ugyebár… Szóval van egy érdekes terv a tarsolyban, amihez lehet, hogy Tibinek is van némi köze, de ezt – mivel bennem is rengeteg a bizonytalanság – egyelőre fedje még egy kis jótékony homály.
Ja, és szilveszterkor bemutatok a színházunkban egy kisfilmet (lehet, hogy nem is olyan kicsit), amit nyáron forgattam, és bár van egy csomó szereplője, mégis „majdnem” monodráma lesz. Most zajlanak az utómunkák, még címe sincs. Ha jól sikerül, majd máskor is levetítem, de az internetre nem kerül fel, szeretném, ha az emberek összegyűlve, egymás társaságában, színházi élményként tudnák befogadni.
És ami még bizonyos: Diogenész folytatja, és tavasztól ismét aktív lesz, láthatjátok majd a Kettőspontban is, de házhoz is hívhatjátok a jövő évi emberkereső turné keretében.
