Bittó Dóra, Rötzer Annamária, Szepesi Ágota és Szűcs Miklós alkotják azt a csoportot, akik a Budai Rajziskola idei végzős, 3. éves résztvevői. Ők elsősorban Lelkes A. Gergely festőművész és az iskola többi mesterének a tanítványai, de az utóbbi 10 héten mesterük jóvoltából én is „kezelésbe” vehettem őket.
Úgynevezett mesterkurzus megtartására kaptam felkérést, amit úgy értelmeztem, hogy ilyenkor mesterműveket illik létrehozni. A lazának látszóan koncepciózus, de elsősorban az egyéni munkára koncentráló kurzuson körüljártuk a mestermű fogalmát a lehető legobjektívebben, ezáltal bővítve és összefoglalva a művészi gyakorlat minőségi dimenzióit.
Kiváló hallgatóság jutott nekem. Munkáikban érvényesítették az önálló problémafelvetés, a hitelesség, a kép belső kohéziója, a következetesség, az önkritikus, kitartó munka, a megalkuvás-mentesség, a tudást összegző jelleg, a komplexitás, az önmeghaladást célzó saját felvállalás, a művészetben kibomló, magától értetődő szabadság-megélés… kritériumait.
Bittó Dóra sokat vállalva, rengeteg rajzi tanulmányon keresztül megközelítve a témájához szükséges szakmai biztonságot, alkotott figurális, mégis érzékien megmunkált festői színházat. Rötzer Annamária lassú, türelmes útkereséssel talált rá egy számára nagy jelentőséggel bíró szakrális épületegyüttes ízig-vérig festői és sok tapasztalatot összegző, érzékenyen reflexív megfogalmazására. Szepesi Ágota szabadon csapongó, gyors felvázolásokhoz szokott munkamódját valamelyest megfékezve, több különböző felvetését is magas szinten járta körül, érlelte ki, emelte szélesebb értelművé. Szűcs Miklós következetes alkotó. Eredetien festői, relief hatásokra is apelláló munkái a kurzus során egy ellentét kép párra koncentrálva mélyebbé, koherensebbé, izgalmasabbá és érettebbé váltak.
Ez a Vészkijárat Galériában megvalósult közös kiállításuk alkalmas arra, hogy tisztán megmutatkozzon markánsan különböző karakterük, egyénileg jellegzetes útkeresésük. Ugyanakkor munkáik érettségével jogot is formálhatnak önálló sejtéseik további kidolgozására, bátor kiérlelésére, a festészetben tisztán megmutatkozó szellemi elevenség teljes megélésére.
Rékasi Attila Térfoglalók című fotókiállítása a Kettőspontban
Még pár napig megtekinthető a Rékasi Attila legújabb munkáiból összeállított kiállítás TérFoglalók címmel a Kettőspont Színház falán. Rékasi Attila sokoldalú művész, mi leginkább egy nagyon nehéz műfajban, a színházi előadásfotók kapcsán találkozunk a munkáival, amihez komoly dramaturgiai érzék szükségeltetik, előre meg kell érezni, melyik lesz az a nagyon erős, az előadás emblémájává váló néhány pillanat, amit érdemes megörökíteni. Feszített figyelem, a pillanatnyi élmény lenyomatai ezek a képek.
Rékasi Attila: Tértelenítés
Ezzel teljesen ellentétes hozzáállást képviselnek azok a képek, amiken a művész talált tárgyakat, látványokat, hangulatokat örökít meg. Elmélázás, ráérősség, szórt figyelem és a világ egészére való nyitottság szükséges hozzá.
Jelen kiállítás képeinek többsége azonban egy harmadik alkotási módot mutatnak be, Rudolf Dánielnek adott interjújában Rékasi Attila fényszobrászatnak nevezte ezt. A TérFoglalók fotói manipulált képek, a mélységgel, a színnel, a textúrákkal való játékok. Minden alkotásban van valami filmszerű, történet építhető köréjük. Némelyik cím bátorít is erre, a Szindbádi tér vagy a Terek által homályosan elnevezés egészen konkrét utalások. A Szindbádi tér színeivel, fény-árnyék játékával valóban behoz valami szecessziós hangulatot, a Terek által homályosan a párával, a gomolygással, a sötétítéssel egyenesen egy korai film noir kivágott filmkockája is lehetne. A Kibukkanó tér háza pszichothrillert idéz számunkra, a Térszekvenciák homlokzatát egy líraibb, elégikus filmesszében tudnánk elképzelni.
A filmes gondolkodás nem áll messze az alkotótól, tavaly az első Szirtes András Kísérleti Filmszemlén láthattunk már versfilmet tőle, és az idén július 2-5 között megrendezett második alkalmon is lesz lehetőségünk két új alkotásával megismerkedni.
A kiállítás slusszpoénjaként a Szélfútta tér egy spontán rendezettség, a természet minden manipulációs szándékot nélkülöző szeszélye komponálta, igazi talált tárgy.
Rékasi Attila: Színekkel telített tér
Bármi is legyen a metódus, Rékasi Attila művészetét számunkra egységessé teszi az a Bényei József Minden élő című verséből választott gondolat, amit írásunk címének választottunk. Az életfeladattá tett szemlélődés, kíváncsiság, értékmentés.
KÖZELEBB — Alternatív Tárlatvezetés Drámainstruktorokkal Bánki Ákos Én Te Te Én című kiállításában
Bánki Ákos festőművész kiállítása önmagában is felér egy kalandtúrával az absztrakt festészet világába. Nem csak a képekkel köthetünk közelebbi ismeretséget a Kult7 Galériában, de a festmények mellett olyan káté-szerűen kifejtett magyarázatokat is kapunk, melyek orientálják a befogadót, végig vezetik egy úton, ahogy érdemes ezekhez a műalkotásokhoz közelíteni. A megfogalmazott kérdések valószínűleg minden kiállításjáró laikusban fölmerültek már, ha kihangosítani nem is illik ezeket. Sok ilyen kérdésre kapunk gondolatébresztő válaszokat, kritikusként a kedvencünk a
„Miért nem elég azt mondani, hogy tetszik vagy nem tetszik?”
A válasz pedig nem csak az absztrakt festészet, de minden műalkotás befogadása kapcsán használható. A másodpercek alatt meghozott ízlésítélet nem a végpontja a befogadásnak, inkább a kezdete, érdemes megvizsgálnunk, vajon miért vonz vagy taszít egy nonfiguratív kép, milyen komplexebb hangulati, érzelmi vagy akár gondolati asszociációkat hívott elő.
Ehhez az értelmezői munkához nyújtottak komoly segítséget az SZFE Drámainstruktor- drámajátékos osztály hallgatói: Dorogi Lili, Monoki Luca Anna és Bodor Kristóf. A program szervezését és kommunikációját Hajdú Léna, a METU Művészeti instruktor mesterszakos hallgatója vállalta. Sokkal izgalmasabb drámapedagógiai módszereket is bevetve kiállítást nézni, mint egyedül vagy párban elveszetten bolyongani a kiállítótérben. Ezt már megtapasztalhattuk a Simorág Táncirkusz múzeumpedagógiai programjain az erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban, a Szkéné Színházban a Cicikrisztus című előadáshoz készítettek a Rakpart3 színházi nevelési szakemberei egy ráhangoló foglalkozást, amiben nagy szerepet játszottak a BME építészhallgatóinak makettjei és néhány kortárs szépirodalmi szöveg. A Mesemúzeumban megtapasztalt foglalkozások is ötvözik a múzeumpedagógia és a drámapedagógia eszköztárát.
A felvezető skálajáték ezúttal nem csak bemelegítésül szolgált, a kérdések a tárlat befogadásához kapcsolódó, a képek mellett is olvasható káté felvetéseinek sűrítményei voltak. A kiinduló állapot, ahogy az alkalmi kiállításlátogatók neki indulnak a felfedező útnak. Kifejezetten érdekes egybevetni, hogy a kiállítás és a tárlatvezetés hatására mennyiben módosultak a hozott attitűdök, nyitottabbá tudtunk-e válni az absztrakt művészetre.
Ezután három csapatra osztva, de még mindig egyedül, azt kaptuk feladatul, hogy adjunk címet a csapatunknak osztott képeknek. Valamiféle fordítási feladat ez, a képek által kiváltott gomolygó érzések megragadása, értelmezése, verbalizálása. Az igazán érdekes szakasz ez után következett, amikor a csoportunk tagjaival összevetettük a tapasztalatainkat, megosztottuk címötleteinket. Eddig is azt gondoltuk, hogy nem csak egyéni, szubjektív értelmezései léteznek egy műalkotásnak, hanem van valamiféle objektív minősége is. Ezt parádésan igazolta a csoportmegbeszélés. Ugyanazt a festményt éreztük szorongást keltőnek, ugyanabban a képen fedeztünk föl egymástól függetlenül valami testiséget, volt olyan kép is, aminek ketten szinte ugyanazt a címet adtuk. Ez után a fölfedezés után már nagyon gördülékenyen tudtunk a további feladatokon is dolgozni. A mi csoportunknak hangokat, egy másik csoportnak mozdulatot, a harmadiknak bármilyen vendégszöveget kellett társítania a képeihez. A több érzékterület bekapcsolása nagyon jó ötlet, a verbalizáláshoz már szokva vagyunk, a hangzóssággal vagy a testtel kifejezett értelmezés azonban eddig hiányzott az eszköztárunkból. Végül a három csoport megoldásai egy közös mini performanszban realizálódtak.
Lenyűgözően átgondolt, nagyon jó ritmusú foglalkozást raktak össze nekünk a drámainstruktor-hallgatók. Szép a mindenkit egyszerre mozgató kezdet és lezárás kerete, elég idő adatik a teljes kiállítás végig nézésére egyedül és csoportban is, miközben a csoportbeosztás miatt néhány alkotással közelebbi kapcsolatba kerülhetünk. Valóban lemérhető a kezdeti válaszaink és a kiállítás hatására bennünk végbement változás a nyitó játékra adott, lejegyzett válaszaink újra olvasásával. Reméljük, hasonlóan kedves és nyitott nézőközönség részeként mások is kipróbálhatják ezt a rendhagyó tárlatvezetést.
Ezt a képet a választás előtt lőttem Újpesten. Úgy érzem, kérdésfelvetéseimhez megfelelő illusztráció. Így írtok ti, így éltek ti, így élünk mi. Magam nem gondoltam volna, hogy meg lehet rengetni annak a nihilnek az alapjait, amibe huppantunk itt, a harmadik gengszterváltás végén.
Nem nagyon reagált még a színházi szakma a földindulásszerű eseményekre. Úgy néz ki Formanek Csaba, Diogenész magyar hangja az első aki megszólal. Kérdem én: ki, ha ő nem? Aki színházalakú hordójában évről évre itta a fekete levest!
Vajon bosszút áll? Gúnyolódik, mint a Sziniszter a Felcsúti Rémen? Alázás lesz, mint amit nap mint nap látunk a magyar parlamentben? Vagy az „ÓkoriMai” kritikus filozófus „odapirít” a győztesnek is? Esetleg kiderül, hogy van harmadik út, van Nemzeti Hordó, ahol mindenkinek jut hely?
Nem tudom, mert még most jött a hír az előadásról, még most jön a premier, de úgy érzem a zsigereimben, hogy a Formanekre jellemző különutasság kerül majd felszínre a Kettőspont Színház viharvert, de örök reménnyel tatarozott falai között.
Rékasi Attila, Újpest
A színház bejegyzése, ahol a jegyek is elérhetőek, jöjjenek, ajánlom én kíváncsian várom az előadást, remélem találkozunk:
Kedves Barátaim, éjt nappallá téve munkálkodom az előadáson, lám, még a hajam is kinőtt tőle! És milyen szíp lett! A szöveg elkészült pár napja, szerintem remek, sírni fogtok, meg nevetni. A látvány őrületes, a színészetem fenomenális, de ítéljétek meg Ti a csütörtöki vagy szombati premeiren!
Mindössze a szövegtudásommal küzdök itt a célegyenesben, no meg marketingre sincs sok időm, szinte semmi. Segít, ha hívtok még embereket! Köszi!
Ha jönnétek, vegyetek jegyet, hogy lélekben jól legyek!
3-tól 20 ezer Ft-ig választhattok, kinek mire telik!
Édesanyám, Rékasi Imréné Borbély Margit nyolcvanéves az idén, és egész életében kertészkedett. Nem tagadom, fiatalon nem értettem, miért bíbelődik annyit a növényeivel. Aztán középkorom elején, a Derecskei Híreknek fotózva, az általam nagy tisztelettel övezett Nagy József gimnáziumi igazgató úrnak, egykori magyartanáromnak tettem fel a kérdést, miközben orchideáit fotografáltam. Tanár úr rám nézett, és öblös, szép hangján azt mondta: „Tudod, Ati, nekem ez a heppem!”
Egy kiállítás látogatása ilyen személyes élményeket is felszínre tud hozni, és már a témaválasztásával megindíthat egy diskurzust az alkotó és a néző között. A B32 Galéria a Bartók Bulvár egyik oszlopa; ha arra járok, mindig érdemes betérni. Kondor Attila képzőművész kiállítása ebbe a „bartókos”, igényes galériák utcájának miliőjébe – azt gondolom – jól beilleszthető.
A térbe belépve érzékeljük, hogy nem amatőr alkotó munkáit látjuk. Mindjárt az első, elém kerülő képről az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy kvalitását tekintve elfogadnám a magángyűjteményembe. Ez nem feltétlenül igaz minden kiállított munkára, ami nem jelenti azt, hogy azokat ne tartanám kiállításra méltónak; inkább azt gondolom, hogy az egész kiállítás koncepcióját szolgálják, mintsem a remekművek sorát bővítik.
Kicsit fenntartásokkal szoktam fogadni a galériákban elburjánzó videóinstallációkat, mert úgy érzem, manapság szinte „kötelező” ilyeneket is kiállítani, ha korszerűnek akarunk tűnni. Mivel kritikát írok, Kondor vetítését is végignéztem: ha nagy katarzist nem is éltem át, azt gondolom, funkcióját betölti, és némileg árnyalja a téma befogadását.
Ez a téma első ránézésre a kert, de inkább az Éden (annak elvesztése) és a jelenlét (annak megélése) szimbolikája kerül itt a fókuszba. Szeretett Édesanyám, igazgató Úr az a véleményem, hogy Kondor Attila kiállításán a kert több mint időtöltés, mint „hepp”: filozófiai, jelenlét szimbolika.
„Az élet túl rövid… nézz filmeket!” mottóval startolt el az idén tizennegyedik alkalommal megrendezett Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, ahol – mint azt megszokhattuk – a magyar és nemzetközi rövidfilmes termés legígéretesebb alkotásaiból tekinthetett meg egy nagy csokorra valót a közönség.
A május 28. és június 3. között a Puskin Moziban, valamint a Városháza udvarán megrendezett fesztiválon az élőszereplős és animációs alkotások mellett workshopok és szakmai programok várták az érdeklődőket, köztük a rövidfilmek jellegzetes hibáit, valamint a rövid műfaj kommunikációját és láthatóságát vizsgáló előadások. Ezúttal is megismerkedhettünk a fesztivál Friss Csillagaival, két fiatal színésztehetséggel, akiknek élő casting showban kellett helytállniuk – a megtiszteltetés ezúttal Major Irmát és Juhász Vincét érte. A hagyományos pitch fórumon pedig a kiválasztott alkotók filmterveiket mutathatták be a szakmai közönségnek.
A Friss Hús záróakkordjaként június 3-án, szerdán délután a Puskin Moziban Deák Dániel fesztiváligazgató és a zsűri átadta a fesztivál díjait, összesen tizenhárom kategóriában. A győztesek számára különösen fontos, hogy 2024 októbere óta a Friss Hús hivatalosan is Oscar-kvalifikáló fesztiválnak számít, így a Legjobb magyar élőszereplős- és animációs rövidfilm kategória nyertesei számára is esélyt ad, hogy elnyerhessék az aranyszobrocskát.
A XIV. Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál díjai:
Legjobb film: Konrád Zsuzsanna – Valami Vad
Legjobb animáció: Kreif Zsuzsanna – Adgwa Ata
Legjobb 30 alatti rendező Csaplár Júlia – Északi Part
Legjobb vágás: Czakó Judit – Citrom és márvány
Special mention: Paul Kurucz – Charlie is Not a Boy
Magyar Filmrendezők Szövetsége díja: Fárizs Mihály – Végem
Legjobb színészek: Fazakas Lóci és Bethlenfalvy Péter – Rift
Diákzsűri legjobb film: Dubinyák Réka – Szeplőtelen
Legjobb színésznő: Korontos-Porath Inez – Szeplőtelen
Special mention: Szilágyi Máté és Kereszty Róza – Miklós (28)
Legjobb külföldi animáció: Natalia Mirzoyan – Winter in March
Legjobb külföldi film: Raphaëlle Petit-Gille – Fanny at the Beach
Fotóművészként sokat jövök-megyek: keresem azokat a vizuális motívumokat, amelyek nem pusztán láthatók, hanem valamiről beszélnek is. Ismerjük a közhelyet: „Egy kép többet mond ezer szónál.” Ennek igazságtartalmát most félreteszem. Sokkal inkább az érdekel, miként és milyen feltételek között válik egy kép jelentéshordozóvá – és mikor veszít ebből a jelentéséből.
Egy Krisztus-testet ábrázoló, köztéri feszület kapcsán merült fel bennem a kérdés: mikor és miért domesztikálódtak ezek az ábrázolások? Hogyan vált a szenvedés látványa elfogadhatóvá, sőt esztétikailag „fogyaszthatóvá” a városi és rurális terekben? Miért „könnyebb” egy aranyozott Megváltót szemlélni, mint egy passiósan, vérben ázó testet?
Alkotói sétáim során, amikor ilyen korpuszokba ütközöm, önkéntelenül is felidéződnek bennem Mel Gibson filmjének radikálisan naturalista képei. Nem pusztán azért, mert ezek az ábrázolások intenzívebbek, hanem mert nem engedik meg a néző számára az esztétikai távolság kényelmét. Aki kíváncsi arra, miként jelenhet meg ugyanaz a téma eltérő alkotói attitűdökön keresztül, annak érdemes ezt az alkotói utat is megismernie.
Mindeközben nyilvánvaló, hogy egy kis falusi közösség nem elsősorban esztétikai elvek mentén hoz döntéseket egy feszület megrendelésekor. Ezek a tárgyak sokszor történeti, vallási és közösségi funkciókat hordoznak, és gyakran évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt kerültek a helyükre. Egy műemléki környezetben pedig aligha indokolt a hagyományos Krisztus-ábrázolások „korszerűsítése”.
Mégis: a kortárs vizuális kultúra – különösen a film – másfajta képeket is folyamatosan jelenvalóvá tesz. Ezek a képek nem hagyják érintetlenül a befogadót, és visszahatnak arra is, ahogyan a megszokott, szelídített ábrázolásokat szemléljük. Ebben az értelemben a köztéri feszületek sem statikusak: újra és újra értelmeződnek a jelen vizuális tapasztalatai felől.
Ezt nevezhetjük egyfajta szekunder esztétikának: annak a jelentésrétegnek, amely nem az alkotás eredeti szándékából, hanem a befogadás történeti és kulturális kontextusából születik meg. Egy mű így akkor is képes működni, ha nem felel meg a jelen esztétikai elvárásainak – mert a befogadó saját tapasztalatain keresztül új jelentésekkel ruházza fel.
De felmerül a kérdés: elegendő-e ez? Megtartható-e egy ábrázolás esztétikai érvénye pusztán ezen a közvetett, „szekunder” szinten, ha a befogadó mégis hamisnak, kiüresedettnek érzi? Vagy éppen ez a feszültség – a megszokott forma és a megváltozott érzékelés között – az, ami újra és újra gondolkodásra késztet bennünket?
Az adózók mintegy fele nem ajánlja fel adója 1%-át, pedig sok kicsi sokra megy alapon hatalmas segítség ez a kisebb színházaknak, társulatoknak. A NAV felmérése szerint ezen emberek 34%-a elfelejtkezik róla vagy nincs is tudatában a lehetőségnek, 12%-uk időhiányra hivatkozik, 12% nem talált megfelelő szervezetet, míg 13%-ukat nem érdekli a téma. Azért is jó lenne – a közvetlen anyagi segítségen túl – ha minél többen élnének a lehetőséggel, mert ebben a formában is megmutathatnánk, hogy szükségünk van a függetlenekre. A központi források elosztásakor is fontos érv lehet, hogy az adófizetők közül mennyien gondolják fontosnak a kultúra ezen szegmensét. Egyes felmérések szerint a színházba járók mintegy ötöde kifejezetten a független színházi előadásokat keresi. Képzeljük el azt az utópiát, hogy a színházakra szánt költségvetési források ötöde a mi igényeinket figyelembe véve a független színházaknál landolna!
Összeállításunkban néhány szívünknek kedves szervezetet ajánlunk figyelmetekbe, a Kétlámpás Blogon mindegyikről találtok írást, rengeteg szép élményünk fűződik hozzájuk. Adjatok, hogy továbbra is elkápráztathassanak minket!
Válasszatok magatoknak csillagot! Még jócskán tart az évad, találkozzunk május-júniusban is valamelyik előadáson!
Fotó és tudósítás: Rékasi Attila, képünkön a nagy sikert arató Naps (a 90-es évek kultikus képzőművész zenekara újratöltve)
Igazi fesztiválhangulat fogadott bennünket a Miksa Bálint és művésztársai által hatalmas munkával és anyagi áldozattal életre hívott, a családokat is megszólító fesztiválon. Számomra különösen izgalmas volt az indusztriális, „filmdíszlet”-hangulatú gyárépületek főutcáján sorjázó műtermek, valamint a kulturális és zenei helyszínek között hömpölygő, vidám tömeg látványa.
Mindenütt – kint és bent egyaránt – kisebb-nagyobb beszélgető csoportok, művészek és „civilek” akik kíváncsiak rájuk, nézők és hallgatók érdeklődő csoportjai váltották egymást a sokszínű terekben. Mosolygó, egymásnak köszönő, nyitott és értő fesztiválozók töltötték meg a teret.
Filip bemutatótermében most jártam először; tőle tudtam meg, hogy leginkább a dizájn foglalkoztatja. Tárgyaik igényes, kreatív munkák – érdemes időt szánni a különleges hangulatú terek felfedezésére, ahol a felkért lemezlovasok „hangművészeti” produkcióit is élvezhettük.
A tucatnyi műteremben hivatásos művészek legfrissebb alkotásait láthatjuk, miközben lehetőség nyílik a nyitott, befogadó alkotókkal való személyes találkozásra is. Az érdeklődőket – akár vásárlási szándékkal érkeznek – örömmel fogadják.
Miksa Bálint festőművész ezúttal énekesként is újra bemutatkozott az Atno terében: több évtized után ifjúkori zenekarával adott a fesztiválhoz méltó, lendületes koncertet. Saját, fiatalkori dalaik meglepő frissességgel szólaltak meg – számomra egyértelműen igazolták időtállóságukat. A Naps nevet viselő formáció, a „90-es évek kultikus képzőművész zenekara újratöltve” ötlete telitalálatnak bizonyult; nem túlzás azt állítani, hogy a koncert fergeteges sikert aratott.
A koncert után kérdésemre Miksa Bálint elmondta: fesztiváljuk nem titkolt célja a „művészeti találkozás” megteremtése mellett az is, hogy felhívja a figyelmet erre a különleges területre – akár a döntéshozók, a politika irányába is. Ez a fantasztikus művészközösség ugyanis egy, sokak által ellenzett lakóparképítési projekt árnyékában próbálja megőrizni sajátos hangulatát: egy zárt, mégis nyitott, Soho-ízű, magas minőséget képviselő, szerethető és befogadó közeget.
Rékasi Attila, Újpest
Képek a DOKK Studio és a Filip tereiről fotók Rékasi Attila
Ázott, kissé félelmetesen rejtélyes, de életteli mesevilágban járunk, ahol úgy tűnik, könnyű lehet művészként gyökeret verni. Ez így is van, bár számolni illik azzal is, hogy kemény viszonyokat kell itt ehhez a szükséges mértékben megpuhítanunk. Ez a százötven éve emberi hódítás alatt álló, tragikus történetekben is törődött mikrovilág a nehézségeken edződött, ezért nagyon is különleges művészi értékek, újító szellemi energiák egyik fontos származási területévé vált. Nem véletlen, hogy jóval előttünk már Mednyánszky László, majd Derkovits Gyula is alkotott itt. A vizek, a hajók látványa, a fénybeli és természeti tünemények, a közvetlenül körülöttünk működő indusztriális cégek barátságos dolgozói, a hajós emberek, még tágabban a körülölelő, nyüzsgő vízparti élet örömteli lehetőségei tényleg segítik azt, hogy élhető művészlétet alakítsunk itt ki. Továbbá fontos, hogy a HELY egy (fél-)sziget. Ez egy bizonyos fokú elzártságot, a zajos és egyre embertelenebb külvilágtól való függetlenség illúzióját adja. A képzőművészek elemi joga és érdeke a szabadságuk, az öntörvényűségük, sajátos életritmusuk megélésének a lehetősége, amit a Népsziget, pontosabban annak északi, Újpesthez tartozó, a régi Mahart hajójavító területére eső része, evidensen megad. Művész szemmel az is külön előnyt jelent, hogy innen percek alatt elérhető a metró, ami gyors kapcsolatot jelent a belvárossal. A kortárs képzőművészek, festők, szobrászok, fotósok, keramikusok és designerek itt sok féle formációban alakították ki műtermeiket és hoztak létre egy sajátos, laza kapcsolati hálózatot. Figyelnek, számíthatnak egymásra, segítik egymást, néha összefogva is szerveznek eseményeket, akciókat, tárlatokat, ahogy korábban a Colony Fesztiválokat, újabban a Népsziget Kult összművészeti ünnepeit. E TETTek által rajzolódik fel a Népsziget Budapest kulturális térképére. Közben maga a HELY szelleme is tanít valamire: Arra inspirál, hogy a külső elvárások helyett azt tartsuk a legfon-tosabbnak, amit magunk tanulunk meg, dolgozunk ki, amit megfigyelünk és végiggondolunk, amiért megküzdünk, amit kiépítünk, amiért együttműködünk. Így megóvó, szabad, barátságos, szerethető világot, jövőt alkotó erőt képviselhetünk. Most, azaz 2026. Május 15-én és 16-án, a Népsziget Kultfeszten is TETTlegesen mutatjuk meg, hogy ezen a HELYen mindez lehetséges.
A fesztivál programja:
Mikor? Május 15–16, péntek-szombat Hol? 1044, Budapest, Zsilip utca 9.
Az eseményen való részvétel ingyenes. A program folyamatosan bővül.
Május 15. PÉNTEK: - 17:00: Kalas Zsuzsa megnyitója a Vészkijárat galériában - 17:00–23:00: Nyitott műtermek program - 18:00: Tetthely című közös kiállítás megnyitója a régi Skurc műteremben
– Folyamatosan: A Vészkijárat Műteremközösség kiállítása a Vészkijárat Nagyteremben - 20:00: Naps (a 90-es évek kultikus képzőművész zenekara újratöltve) koncert: Atno - 22:00–09:00: Oázis: Atno (Az ezen az eseményen való részvétel kivételesen jegyvételhez kötött)
– További szabad afterpartyk a nyitott műtermekben, +meglepetés Filipnél
Május 16. SZOMBAT: - 16:00: Dömötör László (költő) „Ez kész cirkusz” c. előzetes könyvbemutatója. Közreműködik: Lakatos Emília légtornász: Vészkijárat Nagy Terem - 17:00–21:00: A Zsenge műhely kerámia workshopja - 17:00–23:00: Nyitott műtermek program és a Tetthely című kiállítás látogathatósága - 20:00: Baló Sámuel trió záró koncertje
Résztvevők: - Vészkijárat Műteremközösség: Miksa Bálint, Dömötör Sámson László, Nagy Edit, Kozák Kata, Kotormán Ábel - Dokk Stúdió: Takács Rozi, Cseh Dani, Kármán Virág, Bálint Norbert László, Rozman Csenge, Garancsi Tilda, Mincu Arnold Alen, Tolmár Bence, Manila Nicholas, Török Tekla - Atno - Továbbiak: Kecső Kristóf, Szaka Vivien, Nunkovics Róbert, Lakatos László, Antal Malvina, Péli Barna, Anna Riabchevskaia, Éles Lóránt, Berkes Csilla, Kiss Géza, Ana Fischer (Halász Anna), Mizsei Lili, Fülöp Tímea, Vim, Majoros Áron, Kalas Zsuzsa, Dr Gálosi Adrienn
A Kettőspont Színház és Spirituális ügynökség 2026. májusi programkínálata
Beköszönt a tavasz a Kettőspont Színház májusi programját szemlélve – ne ülj hát otthon egyedül! Vége a hidegnek, az ősznek: mozdulj ki végre, és szerezz színházi, koncert- és kiállítási élményeket a Ráday utca underground ékkövében.
A sikerdarabok – mint a Pusztai Luca és Formanek Csaba megformálta Senki sem mer egyedül élni – mellett egy akár színháztörténetinek, de minimum történelminek nevezhető új közösségi drámát is „kieszelt” a teátrum rendezője, Formanek Csaba. A Szevasz, tavasz címen debütáló darab a friss országgyűlési választások érzelmi reakcióinak spontán szövegmegnyilvánulásaiból építkezik, és egy izgalmas, az improvizációt sem nélkülöző előadás formájában kel életre. Előbemutatóját 2026. május 22-én, este hét órai kezdettel láthatjuk; premierről lévén szó, érdemes mielőbb jegyet foglalni vagy vásárolni.
Nagy sikerrel debütált április 25-én a Sasz Flamenco-est, amely szenvedélyes, véget érni nem akaró áramlásával viharos sikert aratott a sokat látott kettőspontos falak között. Ezeket most Rékasi Attila budapesti fotóművész „fényszobrai” töltik meg színekkel és dinamikus formákkal, a kísérleti fotográfia jegyében megvalósuló kiállításon.
A fotóanyag könyvbemutató formájában is megjelenik a kínálatban: mindjárt a hónap indításaként, hatodikán Hegedűs Ákos / MORPHO Hardcore című kiadványa ígér izgalmas tartalmat – érdemes ellátogatni és belelapozni.
Május 28-án a szintén sok nézőt vonzó Piaf – A veréb című dramatizált dalest is műsorra kerül (Énekel, játszik, színpadra alkalmazta: Csépai Eszter, Zongorán kíséri: Darvas Kristóf), de új műfaj is bemutatkozik a Balance Táncműhely balettbemutatóján.
Igazán tartalmas és színes programkavalkád mellett arra is felhívnám olvasóink figyelmét, hogy a Kettőspont több mint egy színház: egy spirituális tér is, ahol közösségre találhat minden, a szellemi magányát levetni kívánó látogató.
Kritika és fotók Sárosi Mátyás Zsolt Televény című kiállításáról: Rékasi Attila
Az újpesti hajógyár apokaliptikus épületrészletei remek hangulati hátteret adnak a Vészkijárat Galéria legújabb, május 12-ig látogatható tárlatához, amely Miksa Bálint vezetése alatt vált bejáratott kiállítótérré. Mindezt azért gondolom így, mert Sárosi Mátyás Zsolt képei csak első pillantásra tűnnek idilli természeti ábrázolásoknak. Ha hosszabban időzünk a képek előtt, feltűnnek azok a rejtett, „shakespeare-i” attribútumok, amelyek világunk pusztulására reflektálnak.
A kortárs művészetben egyre dominánsabban jelenik meg az elmúlás, valamint az ember által okozott természeti pusztítás narratívája. Sárosi kiállításán ezt a gondolatvilágot a burjánzó, cizellált, ám elmúlónak is értelmezhető növényi és tájrészletek, illetve a bennük „elrejtett” emberi maradványok vagy az emberi kultúra szimbólumai jelenítik meg.
Első pillantásra grafikáknak gondolhatnánk a kiállított, nagy méretű táblaképeket, ám közelebbről szemlélve inkább tusalapú, festészeti igényű rajzokként írhatók le – bár nem kívánok technikai kérdésekben végső ítéletet mondani. A művek magas esztétikai minőségről és stabil, magabiztos technikai tudásról árulkodnak.
A kiállított képanyag egységes, jól installált, ami tovább erősíti azt az érzetet, hogy egy hivatásos, figyelemre méltó művész tárlatán járunk.
Az interjút Rudolf Dániel készítette, fotók: Rékasi Attila
Rudolf Dániel:Az új kiállításodon az elmúlt egy-két év műveiből láthatunk egy összeállítást. Hogyan jellemeznéd ezt az alkotói időszakodat? Milyen új (vagy éppen régi) irányokba mozdultál el az elmúlt években, és hogyan jelenik ez meg a kiállítás anyagában?
Rékasi Attila: Igen, friss munkákat fogok kiállítani. Sok anyagom van, sokat dolgozom, fotózom, 4-5 kiállítási anyag általában van a fiókomban. Most kifejezetten az autonóm képzőművészeti szemléletű legfrissebb munkáimból lesz egy kis válogatott anyag. Ez az alkotói időszakom az eddigiekre építve egy új, általam kikísérletezett technikára épül, de klasszikus digitális fotóexpozíciók is vannak a képek között, amiben semmi beavatkozás nincs. Egy új irány, hogy egyfajta fényszobrászati jellegű vonalat próbálok behozni a művészetembe.
Gyakran hangoztatod, hogy a fényképezésre elsősorban képzőművészetként tekintesz, a fizikai látvány „transzformációja” izgat elsősorban. Mit értesz pontosan ezen?
Röviden azt, hogy számomra a fényképművészet az nem a „pillanat művészete”, hanem egy ugyanolyan szerkesztésen, előre elgondoltságon, illetve intuitív improvizáción alapuló folyamat, mint mondjuk a festészet. Kézműves munka akkor is, ha digitálisan készítem.
Közismert rólad, hogy évtizedek óta foglalkoztat a tér, mint sajátos fizikai vagy éppen mentális forma megragadhatósága, ábrázolhatósága. Miért éppen a TérFoglalók címet kapta az új tárlat, és hogyan kapcsolódik ez a művészi irányodhoz, érdeklődésedhez?
Igen, a régebbi képeimnek is gyakori témája volt a minket körülvevő, vagy az éppen bennem élő térképzetek világa. Azt gondolom, hogy mindennek, ami létezik, legyen az élő, élettelen, vagy csak egy bonyolultabb gondolat, a tér, legyen az konkrét vagy elvont, ad valóságot. A képzőművészet gondolati alapja a térelemekben való gondolkodás, minden motívum vagy szín, ami a képtérre kerül, az kontextusba helyeződik, meghatározza a teret, vagyis nemcsak azonnal kontextusba lép a többi képalkotó elemmel, de a puszta ottlétével új tereket hoz létre. Az én olvasatomban tehát elfoglalja a teret. Ezt a dinamikát én gyakran egyfajta „táncként” fogom fel, aminek ritmikai és időbeli elmei vannak. A klasszikus fotóimon például olyan „jeleneteket” ábrázolok, ahol az adott látvány abban a fényben, abból a látószögből egy szabad, de akár egy adott asszociációt indíthat el, vagy egy szokatlan létezésre világít rá. Így kapcsolódik a művészetemhez.
A kiállításon olyan különleges fotográfiai technikákkal készült alkotásokat is bemutatsz, melyeket te kísérleteztél ki. Mesélj ezekről bővebben!
Annak idején fiatalon a Debreceni Egyetem pedagógiai karán fotóművészeti témából írtam a szakdolgozatomat. Már akkor nagyon érdekelt, meddig marad meg egy művész kísérletező kreativitása, nem gondoltam volna, hogy én még ötven évesen olyan technikákat tudok behozni a munkáimba, aminek nincs előzménye. Lehet, azért adatott ez meg, mert mindig is a kísérleti fotográfia érdekelt, nagyon fiatalon letértem a klasszikus utakról, így próbáltam egyedi alkotásokat létrehozni.
Köztudott az is, hogy nem vagy tősgyökeres újpesti, mégis otthonodként tekintesz Észak-Pestre, a IV. kerületre. A kiállításon megjelennek a Berda Józseffel kapcsolatos Az újpesti Szindbád című írásod reflexiói is. Mit érdemes tudni erről a kapcsolatról?
Debrecen mellett Derecskén éltem és alkottam negyven éves koromig. Az alföldi embert lenyűgözik a dombok, a hegyek, a folyók, a vad erdőségek, a hajók látványa, úgyhogy szinte azonnal szerelembe estem Újpesttel. Boldog vagyok, hogy itt találtam meg több mint öt éve az otthonom. Minden nap úgy érzem, hogy nyaralok, rengeteget vagyok a Dunánál és barátaimat, művész kollégáimat is igyekszem ide csábítani, akiknek mindig megemlítem „elődömet”, az Újpesti bohém Berda Józsefet, akire emlékezve írtam meg Az újpesti Szindbád című novellámat. Ehhez az írásművemhez pedig több Újpesten készült fotográfiám is kapcsolódik.
Pár éve az ötvenedik születésnapodat ünnepelted egy tárlattal, de úgy tűnik, azóta sem csökken a tempód. Mik a terveid a következő évekre, hol láthatjuk a jövőben még a műveidet?
Az Újpest Galéria is meghívta 50/30 jubileumi tárlatomat két éve, remélem ha idén nem is, de jövőre újra ki tudok állítani itt. Nemrég a Caffart Képzőművészeti Egyesület, amelynek alapítója vagyok, két képemet is kiállította ugyanitt. Jövőre több tematikus kiállítást is szeretnék a több mint harminc éve épített fotóarchívumom képeiből, például a kereszteket ábrázoló fotósorozatomból, ehhez keresek galériákat.
Fekete Attila fotókiállításán Pokorny Szilárd író gondolatébresztőjét adja elő (fotó: Rékasi Attila, eredeti kompozíció a cikk végén)
Beindult a kiállítási szezon is: a Kettőspont teátrum nézőtéri galériájában április 19-ig tekinthetik meg az előadások, programok alkalmával Fekete Attila fotográfus A magyar foci látképe című fotókiállítását, mely görbe tükröt tart a magyar labdajátékot preferáló hatalomnak.
A sikerdarabok, mint a Senki se mer egyedül élni (Formanek–Pusztai), illetve a Pierrot és Prigozsin (Ács–Formanek), áprilisban is debütálnak újdonságokként a Ráday utcai játszóhelyen. Mindjárt a hónap elején, 4-én bemutatkozik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem vizsgaelőadása, az Ibusár: a Parti Nagy Lajos–Darvas Ferenc-darabot Dögei Mátyás rendezte.
Koncertek, flamencoest, Cseh Tamás dalköltészete mellett Rékasi Attila fotóművész legújabb alkotásait is megtekintheti 25-től a színházba betérő művészetkedvelő közönség a sokszínű tavaszi vitalitás összművészeti forgatagában.
csinosnak érzi magát.
