Kezdődik(?)

Illusztráció: Rékasi Attila

Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.

A fiú észbe kap: nincs rajta jelmez! Az öltözőbe fut, nincs már ott senki, szabadon válogathat, ám a számára kedveseket már elvitték, vagy vastag fólia borítja, amihez tilos nyúlnia. Felkapja az első keze ügyébe kerülőt, szalad vissza a színpadhoz, de megint az ügyelőbe ütközik.

Még nem te jössz.

Leül egy ládára, kemény a fa alatta, felpattan, fel-alá járkál, a nyitány utolsó crescendója a gyomrába vág, az ügyelőfülkében a vénasszony elbóbiskolt, a következő percekben sem fogja tehát hívni. Halk klarinét viszi a prímet, egy díszletmunkás érkezik, int neki, hogy segítsen eltolni a ládát az útból. A klarinéthoz fájdalmas hegedű csatlakozik hívogatón. Megpillant egy estélyi ruhában a függöny előtt várakozó dámát, aki élénken mutogat neki valamit. Ez lesz a pillanat. A dáma a ládájára mutat.

Ott nincs jó helyen.

Egy sarokba tolja, a hegedű elvékonyodik, mire visszaér, a dáma már odaát jár, éles szopránjára elnémul a zenekar, tenor felel rá, valamit ünnepelnek, bekúszik közéjük a kórus, alájuk a vonósok, nagy crescendo emeli, körkörös motívum tartja a bent lévőket éteri magasban. A folyosó gyér fényében végigpillant magán, ez a jelmezt már kinőtte, újat kell hoznia. Kétszer is a rossz irányba fordul, bent kacag egy trilla, dörmögve hahotáz egy tuba. Őt nevetik.

Egy öltöny várja az öltözőben, eddig nem is látta, tapintása bársonyos, hónaljban elszakadt. Tűt, cérnát fog, megszúrja magát, ímmel-ámmal megfoltozza, legfeljebb nem emelgeti a karját a táncjelenetben. Azon mindenképp ott kell lennie. Siet vissza, de ezúttal végképp eltéved, mire a kulisszák mögé ér, az ügyelő szünetet hirdet és sajnálkozóan tárja szét felé a karjait. A szemüveg és a ráncok eltűntek, nem is olyan vén, csak szomorú, amint elfordul kérdő tekintete elől.

A ládájához lép, kijjebb húzza a sarokból, nehezebb lett, beletehettek valamit a kellékesek, de nem, egy lány ül rajta, jelentéktelen zöld kosztümben. Leül ő is, suttogni kezdenek, hangjukat elnyomja a hangoló zenekar moraja, az ügyelőpult üresen tátong velük szemben. Felpattan és beles a függöny mögé, odaát épp kihunytak a fények, nem lát semmit, egy-egy köhintést hall a nézőtér felől. Csak egy lépés és bent van, aztán már lesz, ami lesz. De a szövegének már az első sora sem jut az eszébe, ijedten néz a sötétben ücsörgő lány felé, nem látja, biztatja-e vagy magához inti.

Ledermed, a zenekar kivár, egy vékony fénycsík jelenik meg a színpad közepén, senki se látszik. Vidám trombita töri meg a csendet, visszamegy a ládához, nem ül rajta senki. Az ügyelőpult lámpácskája felgyullad, egy pillanatra mintha a lány karcsú alakját látná odabent, de nem, az ügyelő az, hullámos vörös haja a vállára omlik, feszülten követi a szövegkönyvet. Hogyan félhetett tőle? Feléje suttog, az ügyelő elpirul és ujját a szájára téve inti csendre.

A térdét felhúzva ül a ládán, keze papírost érint, egy újság az, benne kritika a darabról. Lassan betűzi a homályban, előbb bólogat, a fejét csóválja, aztán elhajítja. Magasan a feje fölött hatalmas felhő-kartonok úsznak, beléjük tudna markolni, hogy messze vigyék innen.

Közelebb húzza a ládát a függönyhöz, alig bírja mozdítani, erősen súrlódik, néha megáll, hátha túl nagy zajt csap. Kifullad, de szuszogni se mer, a dereka roppan. Résnyire húzza a függönyt, ehhez már nem kell bátorság. Kavargó fények közt suhanó alakokat lát, karokat, lábakat, a táncosok belelendülnek, egy szigorú, barázdált arc őrá néz… de hiszen nem láthatja onnan bentről. A forgatag alatt mintha meginogna a föld, egy oszlop dőlni kezd és maga alá temeti a barátságtalan alakot, majd egymás után a szereplők egy részét, köztük a szép dámát is. Már nem emlékszik, hogy mindez része-e az előadásnak, arra sem, hogy hősköltemény, tragédia, vagy bohózat-e, ami odabent zajlik, netán mind egyszerre. Tanácstalanul pillant az ügyelőfülke felé, de a zenére ringatózó szeplős leánytól nem várhat választ.

Lefekszik a ládára, feje alatt furcsán puha a fa, talán valaki otthagyott egy párnát, de nem párna az, hanem egy öl, egy kéz a haját cirógatja. A zöld ruhás naiva jött vissza. De mégsem, szürke fürtjei közül egy sokat látott szempár mered rá. A dáma az.

Nem szól, a szavak elkergetnék e megtört jelenést, a ládát mégis arrébb kéne vinni, hogy ne zavarják őket az izgága bonvivánok, szubrettek. A zenekar a visszatérő taktust játssza, ami végigkíséri a darabot, halkan dúdolni kezdi, két ütemmel később a társa is beszáll. Mellettük egy ifjú kórista a szöveget biflázza, segít neki, már emlékszik mindenre, hogy is felejthette el. A fülkéből egy fogszabályzós, vörös hajú kislány pisszeg nekik, aztán megbánástól szabadon, ránevet. Ő is mosolyog, így fordul vissza a dámához, de a ládán már nem ül rajta kívül más.

Kiegyenesedik, amennyire tagjai engedik, megragad egy kellékbotot és a függönyhöz botorkál vele, utoljára visszanéz a ládára, aztán reszkető kézzel megmarkolja a bársonyt. Odaát csönd támad, valaki elfelejtette a szövegét, kritikus mondat, enélkül képtelenség folytatni, súg, amíg meg nem hallják. A zenekar megkönnyebbülve indítja az utolsó dalt, a kislány hálásan biccent felé a fülkében. Nem szabadul a gondolattól, hogy a darab félkész, a szövegkönyv az öltözőben maradt, vissza kéne mennie, hogy odafirkantson egy tisztességes befejezést. Mégsem indul, a fődallam tér vissza, ennyire szépnek még sosem hallotta. Ott kéne lennie, legalább a végén, ha csak a sarokban megbújva is, de megszédül a lehetőségtől. Ilyen könnyű lenne?

Mire elcsoszog a fülkéig, a zene bejárja az egész színházat, belerezeg az összes díszlet, néhány szólamot mintha először hallana, már nincs idő megtanulni őket, a gong öblös kongása véget vet a finálénak, csak a klarinét sírja el még egyszer a refrént. Egy pici gyermek tipeg elé, haján finom szőkésvörös pihék, a keze felé nyúl.

Dere

A függöny mögött síri csend, a közönség még nem tért magához. Talán nem is lesz taps, mindenki hazament, és azon töpreng, mit is látott az imént. Látja, amint gyermek keze a rést kutatja a vásznon, a túloldalról friss fuvallat érkezik, a takarítók máris szellőztethetnek. El sem hiszi, hogy lámpalázas, a lába nem engedelmeskedik, pedig tudja, hogy nincs miért izgulnia, csak az első lépés lesz nehéz.

Kovács Gergely, 2024.07.28 Budapest

Illusztráció: Rékasi Attila

Alice Cooper est a Kettőspontban – beszámoló az Özvegyek zenekar koncertjéről

Fotó: B. Kiss Anita

Ha jól számolok, nem sok olyan rockzenész maradt a legnagyobb kedvenceim közül, akit ilyen vagy olyan formációval ne láttam volna élőben. Persze vannak, akikről lekéstem (pl. a Rush, Pink Floyd), akikből kiábrándultam (Bon Jovi, Metallica) és akiket koromnál fogva esélyem se volt látni (Jimi Hendrix, The Doors) A két évvel ezelőtti dublini Guns n’ Roses bulival bezárulni látszott a kör, ahogy öregszik az ember, egyre kevesebb kedve van a tömegben órákig ácsorogni, töltse fel bármennyire is az élő muzsika ereje. A néhány megmaradt bakancslistás előadó közt mindenképp ott van Alice Cooper, akit tavaly nyáron a Hollywood Vampires élén óhajtottam volna megtekinteni, ám a koncertet Johnny Depp „állítólagos” lábtörése miatt az utolsó pillanatban lemondták.

Éppen ezért csillant fel a szemem egy este a Kettőspont színház büféjében ücsörögve, mikor átfutottam a friss októberi műsort. 26-ára az „Özvegyek” zenekar volt beírva programként, (nevükkel az 1975-ös „Black Widow” c. számra utalva) akik ennek megfelelően a jó öreg Vincent Furnier (ez Alice polgári neve, bizony, még neki is van ilyen) repertoárjával állnak színpadra. A várakozásomat csak növelte, hogy a koncert előtti este – szintén a Kettőspontban – a zenekar basszusgitárosa, Lehoczky Frigyes Alice-ről és a menedzseréről szóló remek andekdotákkal szórakoztatta a pultnál összeverődött társaságot. Megtudhattuk azt is, hogy a legnagyobb slágerek mellett különlegességekkel is készülnek másnapra.

És valóban, amikor szombat este negyed kilenckor belecsaptak a lecsóba, nem átallottak a „Who do you think we are”-ral kezdeni az 1981-es Special Forces című, new wave-s beütésű lemezről. A választás azért is érdekes, mert Cooper életének a nyolcvanas évek volt talán a legsötétebb időszaka, amikor is nyakig merült a drogok és az alkohol mocsarába, állítása szerint egyáltalán nem emlékszik az ekkortájt készült lemezekre. A furcsa az, hogy noha tényleg hallatszik rajtuk a szétesettség, és slágereknek is híján vannak, de még így is tele vannak kreativitással, Alice szarkasztikus humora pedig talán ezeken a legnyilvánvalóbb. A nóta mindenesetre meglepően működőképes volt nyitányként, utána pedig olyan ismertebb számok következtek, mint az „Under my wheels” vagy a „Spark in the Dark”.

A legtöbb dal persze a 70-es évek első feléből, az akkor még zenekarként működő Alice Cooper legkreatívabb és legsikeresebb korszakából csendült fel (I’m eighteen, School’s Out, Billion Dollar Babies, Be My Lover, Go to Hell), és egész sokat játszottak Cooper nyolcvanas évek végi – kilencvenes évek eleji hajmetálos reneszánszának idejéből is (House Of Fire, Bed of Nails, Love’s a Loaded Gun, Lost in America – külön örültem az egyik Hey Stoopid lemezes kedvencemnek, a Die for you-nak, amit Alice eddig még sose vett elő koncerten. Az 1994 utáni termésből egyedül a 2021-es Detroit City fért be a programba. A mellettem ülő fiatal hölgyek bánatára nem volt „Poison”, de mivel Frici előző este elkotyogta, hogy kimarad, így nem lepődtem meg, különösebben nem is hiányzott a mester leglakosságibb, leg-agyonnyúzottabb slágere.

Efféle arénákba való színpadias hard rock-ot nem is olyan egyszerű egy akkora színpadon prezentálni, mint amilyen a Kettősponté. Az ötfős csapat alig fért el a színpadon, ennek ellenére hamar jó hangulatot tudtak varázsolni a falak közé. Megtudhattuk, hogy kilenc év óta ez az első fellépésük, ebből fakadóan voltak kisebb csúszkálások a műsor első felében. Markó János dobos nyilván sokkal visszafogottabban kényszerült játszani a hely méretei miatt, de hozta a biztos alapokat a zene alá. Gajdics Éva végig mosolyogva ritmusgitározott, a szólógityós Lindenmayer Péter viszont nem tűnt különösebben lelkesnek, kissé statikus volt a színpadi jelenléte. A szólóiból sajnos a hangosítás miatt keveset hallhattunk, de amit igen, az alapján a játékára nem lehet panasz. Frici már jobban érezte a rock n’ rollt, laza terpeszben nyomta a basszust, és a közönséggel is ő kommunikált. A csapat legfőbb motorja azonban egyértelműen a frontember, Nagy Benedek, aki mindent megtett, hogy pörögjön a buli, többször is átöltözött, egyszerre hozta Alice nyegle és mégis erőteljes performanszát, ugyanakkor a mozgásában tetten érhető a Velvet Revolver korszakos Scott Weiland glam-es pimaszsága is. Remekül vitte végig a showt a vállán, mind látványban, mind az éneket illetően meggyőző volt, még úgy is, hogy Alice bácsi magasait nem erőltette.

Lehoczky Frigyes basszusgitár, fotó: B. Kiss Anita

A koncertet egy kb. 15 perces szünet osztotta két részre, ezalatt Formanek Csaba lépett a színpadra a Kettőspont színház (és a Kispont galéria) a negyedik születésnapjának alkalmából. Csaba felelevenített néhány emléket a kezdetekről, valamit egy részletet a Likvidátor című darabjából, amit azóta is meghatározó momentumnak tart a művészi pályáján. Majd ismét a zenekar következett, és a végére igazán belemelegedtek ők is, és mi is. Jómagam, ismervén a dalok nagy részét, végig dudorásztam, és ezzel nem voltam egyedül, a refréneket egész jól fújta a közönség. Az egyetlen komolyabb problémám az Özvegyek produkciójával a rövidsége volt, ha leszámítjuk a szünetet, kb. egy órás volt a játékidő, és bár a publikum kért ráadást a fergeteges School’s Out után, már csak meghajolni jött vissza a banda.

Ettől függetlenül nagyszerű élmény volt hallgatni ezeket az örökérvényű dalokat az Özvegyek tolmácsolásában egy – szerintem meglehetősen – alulértékelt rocklegendától. Ha Alice jön még erre valaha, természetesen ott lesz a helyem, de az Özvegyeket is bármikor szívesen megnézem újra, ha úgy alakul.

Kovács Gergely, Budapest

Áradó kolorit, fémbeformált textúrák a BAB Galéria csodás terében

Fotók: Rékasi Attila


Knyihár Amarilla festőművész és Pokorny Attila szobrászművész alkotásai „Ár-Tér” címmel még láthatók a Budapest Art Bridge Galériában, amely a belváros szívének egyik legreprezentatívabb kiállítótere. Csak emiatt is érdemes betérni a tárlatra, de Knyihár dinamikusabb színeket megjelenítő koloritja és Pokorny érzékeny, a természeti elemeket felnagyító, az örökkévalóságba „öntő” térformálása miatt különösen ajánlott. Olyan nagyszabású, minőségi képzőművészeti élményeket szerezhetünk, amelyek méltóak Budapest világvárosi státuszához. Sok éve zajló tendencia a táblaképművészetben a képméretek folyamatos növekedése, legyen szó festészetről vagy fotóról. E közben az ingatlanárak, a művészetek befogadói és társadalmi marginalizálódása eredményeként egyre kisebb terekbe szoruló galériákról beszélhetünk fővárosunkban. Számomra sokszor bántó, hogy a belmagasság nélküli, szűk helyekre „beerőszakolt” nagyméretű munkák sora milyen módon rontja el egy-egy igéretes tárlat minőségét. A BAB-ba öröm bemenni; Knyihár zömében hatalmas vásznai remekül befogadhatóvá válnak, és egy loft lakás nagyvonalúságát adják. Természetesen a lényeg a műalkotások minősége, amivel a két alkotó tematikailag foglalkozik; meglátásom szerint azt magas színvonalon, a tartalom és a forma összhangjával közvetítik az anyagba. A kiállított munkákról kinek mi a véleménye, az mindig az egyéni megélés folyamata, és nagyon sok perszonális tényező eredménye. Személy szerint nekem tetszenek a kiállítás képei és szobrai. Amikor ilyen tárlaton járok, hamar megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy egyelőre nem aggódom a magyar művészetért, képzőművészetért. Meglátásom szerint sok tehetséges alkotó él még Magyarországon; változatos, minőségi, kreatív emberek dolgoznak, dacára a finoman szólva sem könnyű pályának. Nekem élmény volt erre a tárlatra ellátogatni; a nyüzsgő belvárosban egy energetizáló szigeten szerezhetünk szekunder természeti élményt, színekbe és formákba öntve.

Rékasi Attila, Újpest


Információk a tárlatról:

Knyihár Amarilla festőművész és Pokorny Attila szobrászművész ÁR-TÉR című kiállítása keddtől péntekig 12 és 18 óra, szombaton 10 és 16 óra között látogatható.

V. kerület, Kossuth utca 10. 14-es kapucsengő. BAB Galéria

#knyiharamarrila #pokornyattila #babgaleria #art #művészet #arterkiallitas #kepzomuveszet #rekasiattila

Gondolatok Králik Abigélről és Csajkovszkijról

Máv Szimfonikusok és Klárik Abigél hegedűművész „Pátosz” című Zeneakadémiai koncert, Fotó: Rékasi Attila


A MÁV Szimfonikus zenekar Zeneakadémiai koncertjére nagy várakozással ültem be, aminek az oka, hogy nem először hallottam őket és ritkán tudok a koncertjeik kapcsán negatív kritikát megfogalmazni, mint az az előző kritikáimból is kiderül. Most sem feltétlenül erről van szó, inkább azt mondanám, hogy nem volt a 2024. október 11-i Pátosz címmel meghirdetett műsoruk maradéktalanul teljes a számomra. Amennyire meg tudom ítélni, a zenekar most is fantasztikusan játszott, de katarzist csak a második részben előadott Csajkovszkij alkotás, a „Patetikus” szimfónia interpretációja tudott okozni nekem. Az első műsorrész Sosztakovics: Ünnepi nyitány; Szymanowski: II. hegedűverseny, op. 61. zenedarabok voltak, amiket Králik Abigél hegedűművész szólaltatott meg. Úgy éreztem, hogy ez az előadás most valahogy nem sikerült tökéletesre. Két dolgot éreztem, ami meggátolta bennem azt, hogy teljesen oda tudjam magam adni az élménynek. Az egyik az, hogy megítélésem szerint a zenekar hangosabban játszott, mint kellett volna, így a hegedűművész játéka kissé „elveszett” a térben. Az is megfogalmazódott bennem, hogy a darab az előadónak most „éppen” megvan, nem éreztem azt, hogy „szívből jön”, nem volt olyan érzésem, hogy belőle árad a muzsika. Igen tudom, ez egy nehéz darab, tán túl magasak az elvárásaim, és az is lehet, hogy tévedek. Itt jegyzem meg, az előadás zajos sikert aratott, olybá tűnt, rajtam kívül másokban hiányérzet nem maradt. Ezt hallva a szünetben eszembe is jutott, hogy lehet, nekem van rossz napom és kekeckedem? Kicsit aggódva ültem be a második részre, ám aggodalmam alaptalannak bizonyult. Hamar magával ragadtak a dallamok, Csajkovszkij világában utazva méltattam magamban zeneszerzői nagyságát, művészi talentumát. Szépen épült az érzelmi szál is. Az Allergo molto vivace csúcspontján térdre esett bennem a kekec, átadta helyét a beteljesülésnek, a borzongásnak, – ne szégyelljem – a gyönyörnek. Ha nem restelltem volna magam a viselkedésemért, felpattanok a helyemről és üvöltök, mint egy Vad Fruttik koncerten. Ezúttal érzéseimmel nem voltam egyedül. Nálam „bátrabbak”, bár tudták jól, nem illik beletapsolni az előadásba, mégsem bírták megállni. Megértem, lélekben én is velük tapsoltam. A negyedik tétel dinamikus részeinél megint kicsit hangosnak tűnt a zenekar, ami Farkas Róbert karmester legutóbbi általam hallott tökéletes vezénylése után meglepő volt számomra, de nem kizárt, hogy ez a CD-k tökéletességéhez szokott érzékelés számlájára írható. Magamban elmormoltam ugyan egy „no de Róbert”-et, de végül azzal az érzéssel tértem haza, hogy én csak kaptam, megérte eljönni!

Rékasi Attila, Újpest

#mavszimfonikuszenekar #králikabigel #zeneakademia #komolyzene #budapest #kritika

Október a Kettőspont Színházban nem csak bérleteseknek

Tartalmas és változatos műsorral várja látogatóit a Kettőspont Színház októberben is! Az évad egyik újdonsága, hogy bérletet is válthatunk az előadásokra. A nagy sikerrel futó „sikerdarabok”, mint a Pusztai Luca és Formanek Csaba alkotta Senki se mer egyedül élni, vagy az Ács Tamás megformálta Szókratész védőbeszéde mellett számomra új formációk is feltűnnek. Újdonság lesz például az Özvegyek Alice Cooper Tribute Band zenekar koncertje, amiben, ha jól látom, Lehoczky Frici barátom is megmutatkozik – ott a helyem! Örömmel látom, hogy továbbra is menetel Szitás Balázs remek Radnóti darabja, az Ikrek hava. Összefoglalva: színház magas fokon, ezért véleményem szerint akár jeggyel, akár bérlettel, Önöknek is ott a helyük! 🙂

#pusztailuca #formanekcsaba #acstamas #lehoczkyfrigyes #kettospontszinhaz #szitasbalazs #ozvegyek #szokratesz #vedobeszed #rekasiattila #senkisemmeregyedulelni

Mi vagyunk ’56 – interaktív akciószínház

Ma délután a Kettőspont / színház & spirituális ügynökségben jártunk operát hallgatni, a Kisképző Mezitlábas Opera nevű formációja adta elő utoljára Claudio Monteverdi Orfeoját. A remek előadás után vettük észre a színház kirakatában, hogy egy két éve látott különleges előadás újra elérhető lesz október 23-án a IX. kerületi Ferenc téren három időpontban is. A nemzeti ünnep méltó megünneplése lehet a részvétel, 12-13 éves kortól bátran ajánljuk bárkinek. Mi nagyon sokat tanultunk az előadásból a forradalom roma résztvevőiről, és jelentősen bővült az 1956-ról való tudásunk. A Független Színház Magyarország előadását Balogh Rodrigó írta és Szegedi Tamás András rendezte.

Nem csak a tartalom, de a forma is tartogat izgalmakat. Az eseményeknek nem csak szemlélői, de résztvevői is lehetünk. A sétaszínházi és a részvételi színházi forma ötvözése teszi kuriózummá ezt a produkciót. Mi a Kőbányai Sörgyárban láttuk, kíváncsiak vagyunk, a Ferenc téri helyszínen hogy működik. Olvassátok el a 2022-es alkalomról szóló kritikánkat, válasszatok egy időpontot, és regisztráljatok az előadásra!

https://ketlampas.blog.hu/2022/11/05/mi_vagyunk_446

 

Ács Tamás interjú: Leprikónok átka

Illusztráció: Rékasi Attila

Faktúra részéről Rékasi Attila: Tamás, amikor én láttam ezt a darabot, a felnőttek és a gyerekek is nagyon jól szórakoztak. Nem ciki beülni ősz halántékkal vagy egyedül sem. Ez cél volt az előadás megalkotásánál?

Gyermekkoromban rajongtam a dobókockás kalandkönyvekért, és amikor találkoztam Varró Dani hasonló stílusban megírt meséjével, egyből tudtam, hogy előadást szeretnék belőle készíteni. Úgy gondolom, hogy a szöveg és a belőle készített mesejátékunk minden korosztálynak tartogat humort és mondanivalót. Egy igazi családi előadást szerettünk volna létrehozni.

Ki lesz most a zenésztársad? Mondanál róla pár gondolatot, illetve a zene szerepéről a darabban?

Bergics András zenész az alkotótársam ebben az előadásban. Korábban is dolgoztunk együtt a Forrás Színház Székely betlehemes című produkciójában, és már ott barátok lettünk. Amikor felmerült a mese létrehozásának gondolata, egyből tudtam, hogy őt szeretném felkérni a darab zenei világának megalkotásához. Fantasztikus zenét komponált a meséhez, ötvözve a magyar, a kelta és a világzenei motívumokat, amit minden előadáson ő maga ad elő, időnként szerepekbe is bújva.

Fantasztikus volt látni, hogy a „mobilfüggőnek” (lásd iskolai telefonstop) titulált mai gyermekeket milyen hamar be tudtad vonni a játékba. Az interakció sajátja a darabnak, ettől nem statikus. Jól láttam, hogy aktívak a gyerekek?

Az előadás minden ízében interaktív, hiszen Varró Dani is úgy írta meg a szöveget, hogy az olvasó dönti el, a hős milyen döntéseket hozzon. A dramatizáció során én is szerettem volna ezt megtartani, így felkínálom a lehetőséget a nézőknek, hogy irányítsák a hős útját, amit nagyon szoktak élvezni. Az előadás így soha nem válhat rutinná, hiszen minden nézőtér máshogy reagál a látottakra, amire nekünk minden alkalommal rezonálnunk kell. Ettől válik élővé a mesejáték.

A te repertoárodban hol szerepel ez a darab, hiszen nagy szerencsére sok „komolyabb” drámát is játszol?

Számomra minden alkalommal felüdülést jelent játszani ezt az előadásomat, hiszen sok fajsúlyos, nehéz és megterhelő darabot tartok repertoáron (Platón: Szókratész védőbeszéde, Gogol: Az őrült naplója, Kafka: Jelentés az Akadémiának, Babits Mihály: Jónás könyve). Ebben az előadásomban maximálisan kiélhetem a játékos és gyermeki énemet, amit nagyon élvezek újra és újra.

Lehet tudni a jövőről? Ezt vagy mást fogsz még játszani a Kettőspontban? Ha nem, hol láthat még a közönség?

Szerencsére sok felkérésem van szerte az országban. Egy hete volt a legfrissebb bemutatóm Székesfehérváron a V54-ben, Mikó Csaba: Apa, avagy egy gyilkosság anatómiája című drámájából. Ezen kívül nagy álmom válik valóra, hogy végre közös darabot hozunk létre Formanek Csabival. Egy nagyon érdekes előadást próbálunk, melynek címe Game of my life lesz. Október 23-án lesz a bemutatónk a Kettőspontban. Erre az előadásra is várjuk szeretettel a kedves nézőket!

Interjú, fotó: Rékasi Attila, Újpest


A Kettőspont Színház ajánlója:

ÁTOK és ŐRÜLET!

Szombaton dupla programmal érkezik hozzánk Ács Tamás:

– 15.30h Varró Dániel: A leprikónok átka – élőzenés interaktív mesejáték

– 19h Gogol: Az őrült naplója

😍 Ha támogatói jegyet vásárolsz valamelyik előadásra, azzal megnézheted a másikat is!

👉Jegyek és bérletek:

https://www.kettospont.org/jegyek

(Szabadbérleteink egész évadban beválthatók az aktuális előadásokra!)

#acstamas #formanekcsaba #kettospontszinhaz #varródaniel #leprikónok #budapest #rekasiattila #fakturafolyoirat

A-kit érdekel?! Diogenész Kávéházról

Illusztráció: Rékasi Attila

Filozófiai est a Kettőspont Színházban, micsoda ötlet! Ez már a negyedik volt, az elsőre is szerettem volna eljutni, de örülök, hogy a NEGYEDIKRE KIS KÉSÉSSEL, DE ODAÉRTEM. Belépve adta magát a nem túl eredeti, de azért derültséget kiváltó: „Elnézést, elfilozofáltam az időt” poénom. Kicsit nehezen indult be a Formanek Csaba által szervezett és Nemes László filozófus által vezetett beszélgetés. Mint megtudtam, szoktak adni egy vezérfonalat a kávéházaknak, ami általában kötődik a teátrum azonos nevű monodrámájához. Ezt azonban igen szabadon kezelik, tehát ha úgy alakul, bármiről lehet „filozofálni”. A mostani téma ajánlást is Weiner Sennyey Tibor említett drámája ihlette, mégpedig a kezdő jelenet, amikoris az ókori hordólakó filozófus, Diogenész kutyaként csaholva embert keres a nézők között. Nemes László néhány gondolatban felvezette, mire is gondoltak, azaz hogyan határozható meg az ember fogalma, mi különbözteti meg az embert az állattól. Mitől kutya egy kutya, vajon ő gondol-e, s ha gondol, minek gondolja magát? Esetleg embernek? Az ember falkatársának? Az ember gazdájának? (Néhány arisztokratikusan viselkedő blöki – én biztos vagyok benne -, meg van győződve, hogy az ember, a „gazda” azért van, hogy Őt kiszolgálja.) A kezdetben tartózkodó közönség később megnyílt, egyre több interakcióval gazdagítva a beszélgetést. A résztvevők elemző attitűdje tehát hamar a kocsmafilozófián túlmutató nagy bölcseleti kérdések felé terelte a szót, ilyetén: „az ember vajon felsőbbrendű lény-e?” Volt, aki szerint abszolút. Ám ha igen, akkor miért? Mivel próbálhatjuk meg bizonyítani ezt az állítást? Ezekből a kérdésekből indulva majd’ másfél órás eszmecsere alakult ki, s egészen addig jutott e „filozófiai fakultás” ad-hoc közössége, hogy ki szeretne delfin lenni, illetve a delfinek okosabbak-e, mint az emberek?

Én gyerekkorom óta foglalkozom filozófiával, összevont szigorlatom is volt belőle a főiskolán, de az eseményt megelőzően felmerült bennem a kérdés: csütörtök este hatkor, munka után vajon rajtam kívül kit érdekel a filozófia? Örömmel láttam, tapasztaltam, hogy bizony sokakat! S hogy nem csupán passzív ez az érdeklődés, hanem komoly, előremutató eszmecserék szintjén is megmutatkozik. Nagyon ajánlom tehát, A-kit érdekel, az mindenképp részesüljön az egymás tiszteletén alapuló vitakultúra kávéházi gyakorlatából!

Rékasi Attila, Újpest

A következő kávéház okt. 29-én lesz 18.30-kor, a belépés díjtalan!

A Színház beharangozója:

A nagy sikerre való tekintettel a 2024/24-ös évadban is folytatódik a DIOGENÉSZ KÁVÉHÁZ a KETTŐSPONTBAN!

Gyertek bátran, jó lesz most is! (Ha ki is találtunk egy nagyszerű témát, azt egyelőre nem áruljuk el.)

„Én vagyok Alexandrosz, a nagy király”, „Én pedig Diogenész, a kutya.” Az éleseszű, városi provokátort, értékek átértékelőjét, a társadalom elé görbe tükröt állító legendás athéni filozófust, az „őrjöngő Szókratészt”, valamint Formanek Csaba nagyszerű Diogenész alakítását megidézve indítjuk útjára ezt a különleges filozófiai eseménysort, a Filozófiai Kávéház mintájára.

A helyszínen választott témáról beszélgetünk közösen, szellemesen, nyíltan és bátran, megalkuvást nem ismerve, másfél óra terjedelemben. Ehhez keresünk embert. Diogenész mi vagyunk!

A beszélgetést vezeti: Nemes László filozófus.

Találkozunk a Kettőspontban (Bp. Ráday utca 39.),
SZEPTEMBER 19-én, csütörtökön este, 18:00-tól!

Utána 20:00-tól Weiner Sennyey Tibor DIOGENÉSZ című darabját nézhetitek meg Formanek Csaba előadásában.

A Kávéházi programra a belépés ingyenes!

Színházkedvelő könyvmolyok, figyelem! – színház a 29. Könyvfesztiválon

Szeptember 26-án nyílik a Millenárison a 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ennek beharangozójaként szedtünk össze néhány, színházi vonatkozású őszi megjelenést és könyves vonatkozású színházi eseményt. Látogassatok ki a Könyvfesztiválra, keressétek a vonatkozó előadásokat, és olvassatok minden nap!

Elsőként a Selinunte Kiadó legeslegújabb kortárs, magyar szerzők drámáiból összerakott válogatását ajánljuk. A kötetben Bíró Bence: MAGYARTENGER; Tasnádi István: MIKOR HAZUDTAM?; Hajdu Szabolcs: A LEGKÖZELEBBI EMBER; Lőrinczy Attila: HARAGOSSZIGET; Kerékgyártó István: SKORPIÓ; Háy János: ELEM című művei olvashatóak. Az Elem október 18-án a Szkéné Színházban meg is nézhető, Bérczes László rendezését Mucsi Zoltán és Kerekes Éva játssza. A Magyartengert Alföldi Róbert rendezésében a Centrál Színház műsorán találjátok, októberben többször is. A Legközelebbi ember a Radnóti Színházban megy, még szeptember 28-ra is van jegy. A Skorpiót a Belvárosi Színházban keressétek!

Ugyancsak a Selinunte Kiadó adta ki Kárpáti Péter első regényét, A Térkép a túlvilágról-t, melyet a szerző, a felolvasó színházi változat sikerén felbuzdulva színdarabbá dolgozott át. A Trafó House-beli előbemutató után az előadás premierjét a Thealter Fesztiválon tartották, most ősszel azonban visszatért a Trafóba, szeptember 30-án lesz látható. Az előbemutatóról itt számoltunk be nektek:

Az Athenaeum Kiadó idén gyönyörű kiadásban jelentette meg Érzelmes Klasszikusok című sorozatában William Somerset Maugham Színház című 1938-as regényét, melyből Szabó István a Csodálatos Júliát forgatta. Az új kiadás dísze lehet minden könyvespolcnak.

Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című, a Jelenkor Kiadónál megjelent műve egyszerre nyűgözte le a szakmát és az olvasókat is, hiszen 2024-ben egyszerre tudta elhozni a Meríés-díj zsűrije által kiosztott és a közönség által megszavazott díjat is. De igazán attól lesz nekünk különösen érdekes ez a regény, hogy egyfelől színházi közegben játszódik, másfelől az Örkény István Színház tervez belőle bemutatót 2025. márciusára. A dramaturgiai munkát Ari-Nagy Barbara végzi, az előadást Gáspár Ildikó rendezi, és a szereposztás is izgalmas. Mi biztos újraolvassuk addig.

A Gólem Színház ebben az évadban könyvklubbal színesíti programkínálatát. Az első közös olvasmány Mikołaj Łoziński Stramer című könyve lesz Hermann Péter fordításában a Poligráf Könyvkiadó kiadásában. Az érdeklődők a szerzővel is találkozhatnak a Könyvfesztiválon, szeptember 28-án a Gólem Színház vezetője, Borgula András beszélget vele, a Gólem Ifjúsági Társulat két tagja, Sefel Rebeka és Lendvai Péter pedig felolvas a műből. Természetesen dedikáltatni is lehet majd a regényt.

Tóth Krisztina mesekönyveit, a Malac és liba sorozatot a KL Színház és a Kabóca Bábszínház bábelőadásán keresztül is megismerhetitek a legkisebb olvasókkal szeptember 29-én 10 órakor. A Manó Könyvek menő könyvek.

Szombaton Nagypál Gábor olvas föl a könyvfesztivál díszvendégének az izlandi Jón Kalman Stefánsson műveiből, Gyárfás Dorka pedig a szerzővel beszélget. Szintén szombati program a Momentán Társulat improvizációs előadása, ezúttal a dél-koreai irodalomra hangszerelve. Vasárnap a Pagony Mesedélelőttön a Bartók Színházzal találkozhatnak az érdeklődők, vagy a szintén díszvendég Franciaország standjánál zenés felolvasószínház segítségével ismerkedhetnek a francia kortárs irodalommal. Megjelent a színházi szerzőként is zseniális Mikó Csaba legújabb, kiskamaszoknak szóló kalandregénye, A legendák hivatala a Mítoszvadászok sorozat harmadik köteteként a Lampion Kiadónál. A szerző és az illusztrátor, Orbán Orsolya szombaton délben dedikál.

Végül, de nem utolsó sorban Spiró György új drámakötete kapcsán beszélget Szegő János a szerzővel. A kötetet a Magvető Kiadónál keressétek!

Radnótival a Magyar Dráma Napján

Fotó: Rékasi Attila

Nem a tragikus sorsú költőóriás jut az eszünkbe, ha a Magyar Dráma műfajára gondolunk, ez talán nem újdonság. Szitás Balázs színművésznek sikerült azonban egy új színt hozni a budapesti, a magyar és -lokalitása okán- a világ drámajátszásának palettájára azzal, hogy egy monodrámában álmodta a „Világot jelentő deszkára” Radnóti Ikrek hava című prózáját. Meglátásom szerint a Kettőspont Színházat vezető Formanek Csaba nagyon érzékeny választása volt a repertoárból a Szitás darabbal ünnepelni ezt a minden teátrum számára jeles napot, melyet a Magyar Írószövetség indított országos útjára 1984-ben. Azt hiszem a négy évtizedes kerek évfordulón unikális választás minden színház-látogatónak Balázs intim, elgondolkodtató de legfőbb megrázó estje, hiszen magas szakmaisággal szerkesztette színpadra a prózát és rendkívül szenzibilisen formálja meg a szerepet.

Nem tudom Madách vagy Paulai Ede mit szólna ehhez a darabválasztáshoz, ehhez az interpretációhoz, vajon megérintené e őket az eszköztelenség, a sallangmentesség, a természetesség vagy kardjukba dőlnének a világ „pőreségét” látva, vagy esetleg az akkoriban jellemző vehementális reakcióval, kiáltozva, füttyögve botrányba fullasztanák az előadást és felháborodásuknak hangot adva követelnék a Formaneken miért nem egy „veretes” a Nemzethez méltóbb nagyszabásúbb darabbal ünnepel? Az én véleményem szerint ennél nemzetibben, méltóbban, nagyszabásúbban nemigen lehetne ünnepelni a Magyar Dráma Napját, minthogy megélhetjük Radnóti Miklós költő egyetlen prózai remekművének színpadi adaptációját. Különleges, minőségi ünneplés ez.

Remélem nem ér a pátosz vádja a fenti elismerő kritikám okán, de ha kételkednek a hozzáértésemben, ne legyenek restek, menjenek el ma, a Magyar Dráma Napján a Kettőspont Szíházba, és nézzék meg Szitás Balázst.

Rékasi Attila, Újpest

JEGY- és BÉRLETINFÓ: https://www.kettospont.org/jegyek


Előadja és rendezte: Szitás Balázs
Fény: Formanek Csaba

Az Ikrek hava Radnóti Miklós egyetlen prózai műve. Sodró lendületű, ritmikus és dallamos, hol humoros, hol megrázó alkotás.
Mélyre merülünk Radnóti boldog és mégis traumatikus gyermekkorába. Az emlékek láncolatán át felsejlik egy ember, egy sors, egy korszak: egy költő születése.

​KRITIKA:
​”Szitás Balázs alkotása hiteles, megrendítő és elgondolkodtató színház lett, érdemes volt a nyári este könnyedségét felcserélni erre a súlyos élményre.” (Két Lámpás blog)
https://ketlampas.blog.hu/2024/07/06/ikrek_hava_516

További információk:
https://www.kettospont.org/ikrekhava

#szitasbalazs #radnotimiklos #formanekcsaba #kettospontszinhaz #magyardramanapja #rekasiattila #magyariroszovetseg #budapest #szinhazkritika

Indul a Kettőspont Színház új évada, bérletvásárlás még 15-ig

Nem fogy a lendület a független Ráday utcai Kettőspont Színháznál és a Kispont Galériában, szeptemberben sok izgalmas előadással, programmal indítják a 2024/25 évadot. Kedvenceim sorakoznak, Pusztai Luca és Formanek Csaba Senkiséje, Formanek jácta Diogenésze mellett, a döbbenetesen jó Ikrek hava is műsorra kerül Szitás Balázs lebilincselő játékában, Ács Tamás Leprikónokja Varró Dánielt hozza el a teátrumba, de újdonságok is lesznek, opera kedvelőként nagyon várom Monteverdi Orfeóját!

Fotó: Rékasi Attila

A SZÍNHÁZ FELHÍVÁSA: VISSZATÉRSZ? – TÖRZSUTAS lennél? – esetleg MECÉNÁS?

Ha már úgyis tudod, hogy nem csak egyszer fordulsz meg nálunk a következő 10 hónapban, itt a remek lehetőség!

Hamarosan indul az új évad nálunk is, és ennek örömére bevezetjük új bérlet-rendszerünket!

👉 Váltsd meg – szeptember 10-ig kedvezményesen! – jegyeidet és / vagy bérleteidet a Kettőspontba, hogy legyenek remek élményeink és találkozásaink ❤

Részletek itt: https://www.kettospont.org/jegyek

Lassan – Márfi Márk új drámája hamarosan a Lóvasúton

Fotó: Simándi Nóra

2023. december elején számoltunk be a Kétlámpás facebook oldalán egy friss felolvasó színházi élményünkről, és reményünket fejeztük ki, hogy ezzel nem ér véget a történet, és az ígéretes palántából színpompás növénnyé fejlődhet Márfi Márk Lassan című drámája.

„Fantasztikus felolvasó színházi eseményen jártunk ma este az Óbudai Társaskörben. A Színházi Dramaturgok Céhe Nyílt Fórum programjának keretében jutott el felolvasó színházi fázisba Márfi Márk második darabja, a Lassan. A Mikó Csaba mentorálásával készült drámát Szikszai Rémusz rendezte meg. Váradi Eszter Sára és Katona Péter Dániel mindössze két próbával csodálatos összjátékot produkálva alakította a Lassan két karakterét. Már ezen a bemutatón kiderült, hogy sokakat megérintő témájával, briliáns szerkezetével, összetett karaktereivel a következő év nagy dobása lehet. Ennek a drámának mindenképpen színpadon a helye!”

A Lassan tovább építi a szerző diplomamunkájaként készült TELIK című monodráma világát. A kétszereplőssé bővített forma anya és fia találkozásáról, a köztük lévő párbeszédképtelenségről mesél. A kommunikációs szakadék áthidalásában egy színdarab képez hidat, annak összeolvasásán keresztül közeledik egymáshoz a két szereplő. A Kétlámpást mostanában nagyon foglalkoztatja a színház a színházban megoldásokra épülő cselekményvezetés. Hosszan beszélgettünk erről Csernai Mihállyal a legutóbbi Kétlámpás Csodálatos Barátaiban a Tilos Rádión, és az Instant Mecenatúra Fesztivál szombat délutáni beszélgetésén is ezt a témát járjuk körül az Apertúra, az Imposztor Színházi Társulat és a Tér12 előadásai kapcsán. A Lassan egészen egyedi módon használja fel ezt a szituációt, a fiktív drámaszöveg, mint katalizátor, nagyon érdekes megoldásokat hívhat elő, szép feladat elé állítja a rendezőt.

Fotó: Simándi Nóra

Ahogy a képeken is látható az Anyát Für Anikó, a Fiút a szerző, Márfi Márk alakítja majd. A bemutató dátuma is ki van már tűzve, 2025. március 8-án, a Lóvasúton láthatjuk először a Lassant. Ehhez azonban ránk, reménybeli nézőkre is szükség van. Támogatói jegyek vásárlásával segíthetjük a produkció létrejöttét. A Kétlámpás hisz abban, hogy a közösségi finanszírozás járható út, és nem csak anyagi szempontból van hozadéka, hanem színház kinyílását, egy új, aktívabb nézői szerep kialakulását is elősegíti. Mi magunk is támogattuk már ilyen formában több előadás létrejöttét vagy egy könyv megírását, de a Tilos Rádió is közösségi adóként működik, a közreműködők és a hallgatók erőfeszítéseinek eredményeként. Ha felkeltette a lehetőség az érdeklődéseteket, itt találtok információt a támogatási lehetőségekről és további gyönyörű fotókat is nézegethettek:

https://www.marfimark.hu/lassan/?fbclid=IwY2xjawFI2R9leHRuA2FlbQIxMAABHerA5P6TRGCK8MlUS5COCbtGx0r_QxPBUc1eXBnvdN9NgnVxqNISQcfy-Q_aem__vkO7B5zLEtNMvtF2_Tz0A

Fotó: Simándi Nóra

A TELIKet is meg lehet nézni, legközelebb október 26-ra vannak elérhető jegyek. Mi nagyon szerettük Márfi Márk monodrámáját, a szerencsések legutóbb a Városmajori Színház szemléjén láthatták a Kristály Színtérben, igen jó társaságban. Igen ritka, hogy egy független produkció, pláne egy monodráma ilyen sikeres legyen, de a TELIK már az 50. előadáson is túl jár, határon innen és túl számtalan helyszínre utazott már, és még a kritikusokat is megmozgatta. A Kétlámpás itt írt róla:

https://ketlampas.blog.hu/2022/03/15/telik_822

Radák Eszter kiállítás Budán performatív megnyitóval

Filp Csaba és Radák Eszter festőművész a szerdai megnyitón, fotók: Rékasi Attila

Buda egyik ékköve a Barabás Villa és az impozáns épületet körülölelő hegyrefutó, a zajból a nyugalom szigeteként kiemelkedő kert. A kapun átlépve majd jobbra tartva egy hangulatos üvegfalú galériába jutunk, ahol meglátásunk szerint igazán otthonra találtak Radák Eszter nyugalmat, harmóniát árasztó olajfestményei. Számszerint nyolc nagy méretű munka. Nem mindennapi performatív megnyitót láthatott, hallhatott a szép számú közönség, Filp Csaba festőművész egy angol dalszöveg adaptálásával reagált a kiállítás „Engedjétek be a jó időt, amíg még lehet!” címére hajazva, „Csabi Sheen”-ként jelent meg a galériában, surranót húzva a képzőművészeti egyetem logóját szakaszjelvényként viselve „zubbonyán” és így adta elő humorral fűszerezett a művésznő alkotói világát „lefestő” írását.

Radák Eszter Klimó Károly, és Maurer Dóra tanítványaként végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, a Pécsi Tudományegyetem DLA-képzése alatt mestere Keserü Ilona volt. Elvégezte a Hubert Schmalix vezette Akademie der Bildende Kunst Wien mesterosztályát és részt vett Salzburgban, Hermann Nitsch kurzusán, a Sommerakademie für Bildende Kunston. Intermédia, valamint festő és vizuális nevelés képzettsége mellett diplomázott az ELTE bölcsészkarán, esztétika szakán.

Filp Csaba megnyitószövege:

Mindjárt elvonyítom a Purple Raint. Ez a kiállító művész által adott képcímek legjellegzetesebbje,
Eszter, amikor leteszi az ecsetet, és nézi a kész képet, azt adja címnek ami éppen eszébe jut. Na jó
nem mindig azt. Ilyen a mostani kiállításának a címe is, ami egy tanács, vagy felszólítás, hogy
engedjük be a jó időt amíg még lehet. Ez a mondat is, ahogy sajnos vagy nem sajnos a mondatok
általában többféleképpen értelmezhető. A kiállított képeket nézve, bármelyik vásznat, nem úgy tűnik,
hogy bármit is be kellene oda engedni. Mindegyik képen van valami alapvetően hívogató távlat, be
lehetne hosszan úszni a vízbe az aranyhídon, ki lehetne lépni az ablakon, keresztül a
gyümölcsöskosáron, óvatos mozdulattal szét lehetne hajtani a gyönyörű sárga függönyt, mondom,
hívogat a távlat a képeken. Ha szándékosan félreértem, én MSZFCS, aki vagyok, azaz megnyitó
személy Filp Csaba, kijelentem, hogy az időt kérem nem lehet beengedni, ez kérem szépen hülyeség,
az idő kérem ott van mindenütt. És csak akkor rossz, ha elrontja magának az ember. Normális.
Szaknyelven szólva derített képek ezek, a fény egyenletesen öleli körbe a képépítő elemeket, az
árnyékok színesek, egyetemes, zárt, éteri univerzum mindegyik, mélyen humanista a mögöttük álló
szemlélet, semmi odaégetett keserű fekete kozma, vagy rohadó gyümölcs, a jól ismert evilági magyar
barna pörköltszaft, még a kupi is rend rajtuk, semmi lepergő festék vagy porcsík az ablakkereten, fitt,
nett, harmónikus képeket látunk.
Csak- Esztert idézve ismét- a rárücsközésekben, a pimpelésekben, a gesztusokban jelenik meg az a
mikrovilág, azaz szín-tér, ahol az olajfesték vaskos anyaga van használva, ott lesz észrevétlen módon
személyes, ott van az a hely, ahol ha volt, a rossz idő ki lett cifrázva. Közelebb lépve, tovább
fókuszálva az ecsetvonásokra, akkurátusan festett pöttyökre, mintákra, alkalmi fordítást kell
eszközölnöm, elnézését kérve a hallgatóságtól, mert eléggé botcsinálta fordító vagyok, és a kevesek
által ismert Gaspara Stampa költőnőtől idézek:
Hogy lehet ez, nem tudom jól értetni, de mégis érzem, a nagy szerencsém miatt, hogy szívembe új
erős stílus van mintázva.
Nézem a kiállított képeket, engedjük be a jó időt amíg még lehet, nézem, nézem és mindjárt
elvonyítom, hogy let the sunshine in. De másként fokozom:
Io provo che per mia gran ventura mi sento il cor di novo stile impresso.
Nem gondoltam volna soha, hogy Eszter kiállítását valaha én nyitom meg, se esztéta se bölcsész nem
vagyok, az meg tényleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy reneszánsz költőnőt fordítsak neki. Végtelen
gazdag a világ, amíg akkora szerencse adatik, hogy be tudjuk engedni a jó időt.
A kiállítást ezennel megnyitom.

Holtunkiglan? – Rómeó és Júlia kalandkönyv

Lőrincz Andrea – Nagy Ádám: Holtunkiglan? – Rómeó és Júlia kalandkönyv, Athenaeum Kiadó, Budapest, 2024.

Már a megjelenés előtt felfigyeltünk az Athenaeum Kiadó Kötelezők újratöltve sorozatának új kötetére, a főhős te vagy típusú lapozgatós kalandkönyvek írásában rutinosan mozgó Lőrincz Andrea – Nagy Ádám szerzőpáros Rómeó és Júlia variációjára. Főleg azért, mert el nem tudtuk képzelni, hogy egy ennyire egy irányba mutató történetet hogy lehet úgy csűrni-csavarni, hogy győztesként kerüljünk ki a kalandból. És vajon mi fogja jelenteni a győzelmet? Az-e, ha eljuttatjuk szereplőinket a már ismert tragikus végkifejletig, vagy ha valamilyen kiskaput találva békésebb jövő felé kormányozzuk őket?

A könyv Rómeóként és Júliaként is végigjátszható. Előzetes elvárásainkkal szemben Júlia történetszála sokkal több izgalommal kecsegtet, több trükköt kell bevetnie a szabad mozgás érdekében, és van olyan út, ahol vele élhetjük át a megpróbáltatásokat a pestis sújtotta Veronában. A drámaolvasást kevésbé kedvelők számára rossz hír, hogy ez a játékos forma nem váltja ki az eredeti mű elolvasását vagy megnézését, segítséget a továbbgondolásban és a feldolgozásban nyújthat. Valójában fanfiction-ként működik, a legérdekesebb a két fiatal gyerekkorának kidolgozása. A szerzők a dráma sűrített idejét kitolták hat hónapra, ennek következményeképp egy hiteles kamaszszerelem kibontakozását segíthetjük döntéseinkkel, így viszont a shakespeare-i lehengerlő lendület és a katarzis elmarad. Ezért gondoljuk, hogy nem a tragédia helyett, hanem mellett élvezhető igazán.

Több teret kapnak a mellékszereplők, ez a népes Mercutio-rajongóknak kifejezetten jó hír, a drámában csak említés szinten megjelenő Róza is kap háttértörténetet. Amitől viszont a Rómeó és Júliát jól ismerőknek is igazán szórakoztató játék lehet, az az ezernyi szövegszintű és tartalmi utalás más Shakespeare-művekre, de megjelennek a magyar irodalomból ismerős szövegek is, valamint a korban újdonságnak számító találmányok és eszmék. Ezekre vadászni kifejezetten szórakoztató. A mi kedvencünk Macbeth megidézése volt.

„Azonnal eszedbe ötlik, hogy apád minap említette, hogy ma pápai utasításra misét tartanak egy skót király áldozatainak lelki üdvéért. – Oly mértékben a király fejébe szállt a hatalom, hogy egyhamar vérben fürdött a skót társadalom. Azt beszélik, Macbethet nem is anya szülte, s kérdéses, uralma földi erőtől függ-e – meséled Júliának.”

Ez a részlet arra is rámutat, hogy nyelvileg is izgalmas a könyv szövege. Az elbeszélő részek a kalandkönyvek szövegformálását használják, míg a párbeszédek versben jelennek meg, utalva az eredeti mű formájára.

Mi egy hosszabb utazás unalmát űztük el a Holtunkiglan?-nal, de kifejezetten látunk fantáziát a tanórai fölhasználásban is. Az utalások ablakokat nyithatnak a szonettek, a Hamlet vagy a Lear király irányába, izgalmas szövegalkotási feladatok társíthatóak mellé, és még a reneszánsz kulturális pezsgése is megérezhető a segítségével. Kifejezetten kedvet kaptunk, hogy egy másik dráma, Az ember tragédiája, hasonló módszerű feldolgozását is kézbe vegyük szintén Lőrincz Andrea és Nagy Ádám tollából.

A Deep Purple-nél minden egyre megy

1968-as megalakulása óta a huszonharmadik stúdiólemezét adja ki a legendás brit ötösfogat. Ennyi még gombócból is sok, ám úgy tűnik, a Purple veretes hardrockját még mindig nem unja a nagyérdemű, hisz újabb albumaikat is nagy érdeklődés övezi. A tavalyi váratlan csere a gitárosi poszton tovább fokozta az izgalmakat: beválik-e az új fiú, Simon McBride, vagy túl nagy lesz neki Blackmore és Morse kabátja. A július 19-én megjelent, hülye című „=1” alapján az előbbi látszik valószínűbbnek.

Steve Morse közel harminc évnyi közös muzsikálás után hagyta el a fedélzetet, hogy nagybeteg felesége mellett lehessen. A csapat érthető módon nem tiltakozott a gitáros döntése ellen, és noha bőven rászolgáltak arra, hogy innentől fogva valamelyik trópusi paradicsomban szürcsöljék a koktélokat, eszük ágában sem volt bedobni a törülközőt.


Az új lemez hírére csak a vállamat vonogattam, úgy tűnt, 21-re húznak lapot. Már a 2017-es „Infinite” is laposabb volt elődjénél, covid-albumuk, a „Whoosh!” totál elwhoossant mellettem, azóta pedig csak egy felejthető feldolgozásalbummal jelentkeztek. Ugyanakkor a Purple-nél a vérfrissítés mindig új energiákat hozott magával, mint pl. a „Burn” (1974) vagy a „Purplendicular” (1996) esetében. Morse-szal kapcsolatban amúgy is gyakran felmerül, hogy a jazz-rock-ból jövő, kifinomult stílusa nem ér fel a zsigeri Blackmore feelinghez. Nekem, mint későn érkezettnek sosem volt vele problémám, és hát, valljuk be, a belépése előtti utolsó három lemez sem volt nagy eresztés. A vele készültek közül mégis csupán az emített „Purplendicular”-t és a 8 év szünet után visszatérő 2013-as „Now what”-ot éreztem igazán ihletett dolgozatnak. Így végül mégiscsak kíváncsi lettem, mire jutnak Gillan-ék a náluk jó 30 évvel fiatalabb McBride-dal.

Gyökeres változásról nincs szó, a Mélybíbor most is azt az elegáns, kimért, egy lehelletnyit talán öreguras, de szerethető hammondos hardrockot játssza, amit az elmúlt 30 évben. Mégis, már az első dalnál megéreztem valami vibrálást, feszültséget, ami egyértelműen hiányzott az utolsó lemezekről. Azokon mintha inkább a billentyű dominált volna, Morse pedig csak kísérte az eseményeket, néha villantva egy-egy ízesebb futamot. McBride itt máris nagyobb szerephez jut, játékán érződik az éhség, a motiváció, és a soundja is jóval vastagabb. Ami azt illeti, az egész lemez koszosabban szól, semmi cizella, és ez jól is áll neki. Mondhatni, a hardrock szóból a „hard” nem csak dísznek van ott.

Erre jó példa a nyitó „Show me”, ami egy ügyes, vissza-visszatérő téma köré épül. Már itt feltűnő, hogy a gitáros „ifjonti” energiája Viagraként hatott a vén rókák alkotókedvére. Sokszor mondják a jelenlegi Purple-re, hogy karrierjük levezető, jutalomjáték szakaszában vannak, ők pedig szemlátomást ki is egyeztek ezzel. Itt viszont az örömzenélés mellett kicsit újra megjelenik a kinyilatkoztatás vágya is, mintha eme dalcsokor most egy kicsivel fontosabb lett volna nekik. A cím a számomra nem túl szimpatikus „minden egy”-féle leegyszerűsítő világelméletekre hajaz, de szerencsére maguk a dalok nem ezt bocolgatják; itt-ott csipkelődnek, beszólnak pl. Instagram-huszároknak, de nem akarják megmondani a tutit. Jól teszik, a Purple-nél mindig is a szöveg volt a gyenge láncszem.

A korai klasszikusokkal nyilván ez a korong sem vetekedhet, kár is lenne ilyesmit várni a nyolcadik x felé ballagó uraktól. Az ember vére mégis felpezsdül a lendületes „Sharp Shooter”-től, és „Now You’re Talking”-től, együtt énekli Gillan-nel a „Pictures Of You”, és a „Portable Door” fülbemászó refrénjeit. A „Lazy Sod” és a „No Money To Burn” egészen a Machine Head albumig kanyarodik vissza, és a két balladisztikusabb nóta is rendben van, Gillan rég volt ilyen szenvedélyes, bár hangszálai már nem mindig tudják követni oda, ahová menni akar. Ezen azért túl lehet lépni, pláne Don Airey és McBride remek gitár-billentyű párbajait hallgatva. Az utolsó „Bleeding Obvious” c. tételben is nagyot mennek, itt még a Dream Theater neve is eszembe jutott, ez a kedvencem talán a nyitó nóta mellett.

Még nem tudni, hogy az „=1” hol fog elhelyezkedni a zenekar életművében,, nekem mindenesetre határozottan tetszik ez az új hozzáállás, és a kritikákat hallva nem vagyok ezzel egyedül. Most kivételesen búcsúzkodni sem akarnék tőlük, van ott még a tankban legalább egy albumra való.

Kovács Gergely írása, kép magánarchívum