művészeti és kulturális folyóirat
Képvers: Rékasi Attila
Van-e még értelme klasszikus verseket írni?
Van-e még értelme írni?
Van-e még értelme gondolkodni?
Van-e még értelme klasszikus fotográfiákat készíteni?
Van-e még értelme képet készíteni fényképezőgéppel?
Van-e még értelme értelmet keresni?
Kritika és fotó: Rékasi Attila
Beharangozómban már megírtam, miért akartam ellátogatni a Sziget Fesztiválra, és mit jelent nekem a Faithless zenéje. Kritikai írásomat egy rövid élménybeszámolóval kezdeném, amely ugyan nem közvetlenül a zenéhez kapcsolódik, hanem az újságírói etikához.
Megígértem egy újpesti hölgynek – aki egyik Sziget-publikációm alatt a szervezők „valagtisztítójának” nevezett, nem éppen ily szofisztikáltan –, hogy nem hallgatom el a hozzám eljutott észrevételét, (miszerint napok óta nem alszik a Sziget dübörgésétől). A FakTúra nonprofit folyóirat nem marketingmédia. A klasszikus újságírás szabályai szerint igyekszünk a köz fejlődését, jobb életminőségét szolgálni, ezért az olvasói kritikának is helye van nálunk.
A Sziget nulladik napján, a még „lakatlan” szigetről szóló képriportom elkészítése után, a hőségtől kissé fáradtan, de nagy reményekkel és kisebb aggodalmakkal érkeztem fél tíz táján a legendás Nagyszínpad elé, körülbelül tizenöt méterre a színpadtól.
Szabályosan fizikai fájdalmat éreztem a hangerőtől. Azt gondolom, nem azért mondom ezt, mert többet járok zeneakadémiai koncertekre, mint a Szigetre. Hifi-zek harmincöt éve, ifjonti koromban volt egy rövid DJ-zős korszakom is, mint gondolom, sok kamasznak, építettem több hangládát, Tankcsapda-fotózás közben pedig enyhe halláskárosodásom lett a bal fülemre. Úgy érzem, tudom, miről beszélek.
A Faithless koncertjén nem volt torz a hangzás, tehát nem volt túlvezérelve, egyszerűen csak – véleményem szerint – indokolatlanul hangos volt. A mellkasomban a közép- és mélyhangoktól szorító érzés lett úrrá, ami lassan a pánikroham irányába kezdett tolni. Láttam azonban, hogy mások is túlélik, úgyhogy próbáltam megszokni. Körülbelül másfél perc kellett, mire a szervezetem túljutott a dinamikai sokkon, és érzékelte, hogy mégiscsak a hőkupola visz majd el, nem ez lesz az utolsó koncertem.
Szóval, kedves olvasónk, egyetértek Önnel: én is túl hangosnak tartom a Szigetet. Itt jegyzem meg, hogy Majka koncertjén nem éreztem túltolva a hangerőt. Ha ez tudatos döntés volt a részéről, ezért tiszteletem neki; a többi előadó is követhetné a példáját. A Sziget idei, anyagilag veszteséges működéséről szóló nyilatkozatokhoz pedig csak annyit tennék hozzá – némi iróniával –, hogy talán a kisebb hangerő kisebb költséget is jelent. Nyilván nem értek az üzlethez.
No, a sokkon és az újságírói kötelességeken túljutva, kerüljön fókuszba a zene.
Aggodalmakkal érkeztem. Első és legfontosabb volt a frontember, Maxi Jazz hiánya, sajnálatos halála. Nekem Cipő halála is gyakorlatilag megszüntette a Republic létezését, ahogy Mercuryé a Queenét. Egy zenekar bizonyos tagja annyira összeforrhat a zenéjével, hogy hiánya után ugyanazt a nevet már egészen másképp halljuk.
A másik félelmem az volt, hogy én eddig a Faithless-szel elsősorban elektronikus együttesként találkoztam. Ha ez most koncert, vajon egy DJ-szettre fogok itt bólogatni? Nem kis félelmek ezek, amelyek könnyen előítéletekké érhetnek egy koncertlátogató lelkében.
Ezt a falat kellett áttörnie a zenekarnak.
Egyáltalán nem elütés a nagybetű: egy Zenekart hallottam, nem is akármilyet.
Természetesen a jól megírt és sokat hallgatott zene, mint az Insomnia, segített áttörni az előítélet falát. Ez a szám volt a lakmuszpapír, hiszen többször hallottam ezt a számot, mint anyámat és apámat énekelni, pedig apám gyakran nótázott.
Nos, nem tagadom, akkora ereje van annak a számnak, hogy az a plusz, miszerint hangszereken muzsikálva, élőben hallom, virágsziromként fújta szét a kőfalnak gondolt előítéleteimet.
Nem könnyű engem elvarázsolni, de a minőség mindig levesz a lábamról. Természetesen az is benne van ennek a katartikus élménynek a lélektanában, hogy ez volt a fiatalságom egy része: sok debreceni trance-buli, műterempartik, szerelmek és barátok illata és mozdulata öleli egymást.
Leírhatatlan élmény, azon ritka pillanatok egyike, melynél csak a szerelemben megélt pillanatok teljesebbek. Tér és idő szerelmeskedik, tűnik öröknek.
Mitől mondom azt, hogy ezt a koncertet egyfajta etalonként állítottam be a szigeti élményeimben?
Mert ahogy szép lassan túljutottunk a „kötelező” Insomnián, egyre jobban tudtam figyelni arra, hogy mennyire profi zenészek lélekkel teli zenéje szólt aznap este.
Nem szórakozni jöttem – szóltam magamra –, vedd le az érzelmi szemüveged!
Amikor a számomra ismeretlen „nem slágerek” sorjáztak, feltűnt a zenekarból egy figura. Ez a muzsikus a dob mögött ült, és Lénárt Attila barátom sokat hallott gondolatát idézte fel bennem, miszerint egy banda motorja a dobos.
Hihetetlen energiával dobolt Andy Treacey, akiről eddig nem is hallottam. Valamiért azonban úgy éreztem, mintha ismerhette volna Maxi Jazzt. Remélem, nem bántom meg: én ötvenkét évemet taposom, ő pedig láthatóan már kicsit többet. Kora ellenére – vagy éppen azért – mindenképp meghazudtolóan dinamikusan „püfölte” a bőröket.
Nem tagadom, alig tudtam levenni róla a szemem. Megbűvölt ez a véleményem szerint zseniális muzsikus. Vagy akkor maradjunk kritikai hangvételben: ő vezette figyelmemet a zenekar többi tagjára, az énekesekre is. Gondolom, egy ilyen figura nem ülne le akárkik mögé dobolni.
Sister Bliss a billentyűk mögött felelt a dallamszekcióért, miközben Maxi hangja a régi dalokban továbbra is jelen volt.
Itt jutunk el első félelmem kibeszéléséig.
A fő dalokban – Insomnia, God Is a DJ vagy We Come 1 – Maxi „hallható”. De egyre jobban felkeltették figyelmemet az új, már Maxi nélküli zeneszámok is, ahol Amelia Fox és Nathan Ball éneke keltette fel a figyelmemet. Ha nem is annyira szuggesztív, de mindenképpen figyelemre méltó előadókat ismertem meg személyükben.
Ball karaktere és előadói minősége kifejezetten tetszett nekem, ajánlom az olvasók figyelmébe. Éneklését leginkább atmoszférateremtőnek éreztem: nem egyszerűen elénekelte a dalokat, hanem környezetet, teret teremtett köréjük. Ez pedig méltó egy nagyszínpadhoz.
És itt vált igazán érdekessé számomra a Faithless új korszaka. Ennek a Maxi nélküli korszaknak a karakterét számomra a Forever Free fémjelzi. Megmaradt a régi, meditatív, befelé néző zenei világ, de fiatalosabb, korszerűbb hangvételt éreztem benne. Mintha ugyanaz a gondolatvilág egy másik generáció hangján szólalna meg. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy legendás zenekar megpróbálja életben tartani a régi dalait. Új zenék születtek, és ezekben már nem a hiányt, hanem a folytatás lehetőségét hallottam. A zenekar ezekkel együtt is képes volt ugyanazt a professzionális, élő zenei energiát megteremteni, amely a régi slágereket körülvette.
Kritikám zárásaként azt sem hallgatom el, hogy összehasonlítva magyar előadókkal – csak azokkal, akiket én hallottam –, például ByeAlexszel vagy Majkával, csak zongorázni lehet a különbséget zenei minőség tekintetében. (Külön kritika tárgya).
Milyen alapon hasonlítgatom össze őket? Az alapján, hogy mindkét honi előadó műsorával először találkoztam élőben. És az volt a gondolatom, hogy nem attól leszünk sztárok, hogy széttetováltatjuk magunkat, napszemüvegben nyomjuk (bocs, Rózsi), vagy janiskodva, a sztárszerep mögé bújva beszélünk a közönséghez. A Faithlessnél éppen az ellenkezőjét láttam: alázatot a zene iránt. Andy Treacey és Sister Bliss nem magukat akarták megmutatni, hanem a zenét.
Kritika és fotók: Rékasi Attila, Újpest
Tudósítás és fotóriport: Rékasi Attila
Alkotóként szeretem bejárni a tereket olyankor, amikor még nem telnek meg emberek tömegeivel. Ilyenkor készülnek a fotók, a jegyzetek, a kritikák. Ma is a Szigeten leszek, a zárónapon.
A most közölt tudósításom – a lenti galéria képei – egy fotóriport arról, milyen terekbe, milyen hangulatokba érkeztek meg a szigetlakók a világ minden tájáról. A Sziget sajtóirodájának tájékoztatása szerint „Izlandtól Új-Zélandig, Kanadától Japánig szinte az egész világ készült a Szigetre”. Az idei nemzetközi lista valóban elképesztő képet mutat: 112 ország szerepel rajta, vagyis Magyarország mellett 111 külföldi országból vásároltak jegyet a fesztiválra.
Ahogy első, Szigetről szóló írásomban már megfogalmaztam, ez a fesztivál kell Magyarországnak. A kultúra és a művészet lehet az a terület, amelyben ennek a kis, természeti kincseket – lassan a vizet is ide kell értenünk – nélkülöző országnak az egyik kitörési lehetősége rejlik a szolgáltatások világában.
Megtehetnék, hogy a Szigetet kizárólag üzleti alapon szervezik. Tapasztalatom szerint azonban a fesztivál szervezőinek fontos a társadalmi beágyazottság is. Találkoztam a Szigeten lelki segítőkkel, művészekkel, adománygyűjtéssel, zöld szemlélettel, és palacsintasütő nyugdíjas hölgyekkel is.
Utóbbiak egy egyszerű cetlit hagytak az idén „visszatérő” Gerendás éttermében. Azt írták, szívesen sütnének palacsintát a fiataloknak a Szigeten.
Néha ilyen egyszerű egy jó ügyet felkarolni. Az önkéntes „pótnagymamáknak” köszönhetően az egész világ megkóstolhatta, milyen az, amikor a magyar nagymamák szeretetéből és önzetlenségéből sülnek a palik.
Talán ezért is érdekes a Sziget: miközben 112 ország fiataljai találkoznak itt egymással, a fesztivál időnként egészen egyszerű emberi gesztusoknak is teret ad. A világ eljön Budapestre, és néha elég hozzá egy cetli, egy palacsintasütő és néhány önkéntes „pótnagymama”, hogy egy kicsit otthonosabb legyen.
Szöveg és fotó: Rékasi Attila
Először voltam a Sziget fesztiválon – és ezzel még mindig nem előztem meg Szinetár Miklóst az „elmaradók versenyében”. Kossuth-díjas rendezőnk ugyanis 95 évesen, idén debütált a fesztiválon, és első alkalommal „rúgta a port” a Hajógyári-szigeten.
A nulladik napra érkeztem, kíváncsiságból: hogyan épül fel egy világhírű rendezvény? Újpesti lakosként évről évre hallgatom a vitákat a hangerőről. Sokak szerint már nincs helye ennek a fesztiválnak, nem a régi, „lejárt lemez”. A zene valóban hangos – erről majd a készülő Faithless-kritikámban írok részletesebben –, de a helyszínen járva inkább az a benyomás erősödött meg bennem: szükség van erre a fesztiválra.
Valóban, a közönség jelentős része külföldi, és a nagyszínpad kínálata sem mindig találkozik az ízlésemmel. Ugyanakkor nem egyetlen színpad működik: több térben, párhuzamosan zajlanak a programok, és szinte mindig akad olyan előadó, akire érdemes megállni.
Az első benyomásaim összességében határozottan pozitívak. Már első pillantásra érzékelhető a szervezettség: professzionális kivitelezés, átgondolt működés. Külön öröm volt számomra a vizuális világ. A főutcát szegélyező zászlók, a kilátó, az Art Garden vagy a szelfipont mind azt sugallták, hogy ezek a terek nem pusztán funkcionálisak, hanem alkotói szemlélettel létrehozott, tudatosan formált installációk. Érezhető volt mögöttük a művészi jelenlét.
Számomra visszatérő kérdés minden nagy rendezvényen a mosdók állapota. Nem véletlenül: egy Svájcban élő barátom egyszer a Szimpla Kertben akadt ki azon, hogy a kétezer-ötszáz forintos soproni sör mellé milyen állapotok társulnak. Ehhez képest a Szigeten – legalábbis a nulladik napon – a mosdók tiszták és rendezettek voltak, ami kellemes meglepetést jelentett.
A sátram felállítása is gond nélkül ment, így már csak a koncertek maradtak hátra. Az élményekről hamarosan részletesen is beszámolok – addig csak annyit: hangerő az volt!
Rékasi Attila, Újpest
Írás és illusztráció: Rékasi Attila
El lehet-e veszni több tízezer ember között úgy, hogy közben közelebb kerülünk önmagunkhoz? A Sziget ezt az ellentmondást ígéri – mi pedig utánajárunk, igaz-e.
Nem voltam még a Sziget Fesztiválon. Sokáig azt képzeltem, úgy érezném magam ott, mint a fotómon a kavicsok: egy a sok közül, egymásba simulva, mégis külön. Több tízezer ember között talán csak egy lennék a hömpölygő masszában. Az eddigi évek zenei kínálata sem állt igazán közel az ízlésemhez.
Mégis, régóta foglalkoztat, milyen lehet egy ekkora, világszinten is jelentős rendezvény hangulata. Vajon egy nyitott térben, ekkora embertömegben megélhető-e a zene személyes ereje? Magával ragad majd, vagy inkább csendes szemlélődéssé szelídül bennem az élmény?
A Faithless Insomnia című száma ifjúságom egyik meghatározó zenei élménye. Nem azért, mert sláger volt – bár egy időben valóban mindenhol szólt –, hanem mert pontosan rezonált valamire bennem. Mindig rossz alvó voltam. Az alvást sokáig nem pihenésnek, hanem az életidő pazarlásának éltem meg: kieső időnek, amikor nem történik semmi, miközben annyi mindent akartam megérteni. Az egész világegyetemet fel akartam fedezni – szellemileg és fizikailag egyaránt.
Szellemileg a könyvek vezettek. Fizikailag pedig – talán nem meglepő módon – a nők közelsége. Ha a szellem és a test egyetlen jelenlétben találkozott, abból szerelem lett.
Talán ezért is érdekel, mit kezd ezzel az élményanyaggal egy fesztivál. Hogy a tömeg felold-e, vagy épp ellenkezőleg: kiélesíti a személyes emlékezetet.
Egy szó mint száz: a Faithless zenéje ma is megmozgatja bennem a múltba vesző szerelmek emlékeit. Hogy mindez hogyan szólal meg egy több tízezres térben – hamarosan kiderül.
A Sziget szervezőinek köszönhetően a FakTúra művészeti folyóirat ott lesz a 2026-os Sziget nulladik napján. Történetének eddigi legnagyobb vállalkozásaként próbál benyomást szerezni az emberi kultúra e sajátos, egyszerre személyes és kollektív teréről.
Rékasi Attila, Újpest
Képvers és illusztráció: Rékasi Attila
Hát eljöttél. Mondták már negyven éve, hogy el fogsz jönni. Volt, aki hitte, volt, aki összeesküvés-elméletnek gondolt. Én úgy voltam veled, abból bajunk nem lehet, ha óvatosak vagyunk, ha vigyázunk veled.
Mondták, hogy lehet, meg fogsz ölni. Vagy a gyermekeimet, ha nemzek. Az utánam jövőket. A testvérem gyermekeit, azok gyermekeit. A családomat.
Miattunk lettem gyáva, és éltem szerényen, félve téged. Próbáltalak nem hergelni. Próbáltam meggyőzni másokat, hogy ne biztassanak, ne alázzanak, ne köpjenek szembe téged. Nem nagyon lett foganatja.
Azt ígérték, nem leszel elég erős ahhoz, hogy engem még életemben megölj. Most látom, a portám földjére léptél. Itt van még köztünk a kert, a lakásom ajtaja.
Fegyverem is van. Néha használom a klímámat, hogy védekezzek ellened, hogy elriasszalak, ha már nem bírom a tőled való félelmem szenvedéseit.
Amikor az erdőtüzekről, az általad elkövetett gyilkosságokról értesülök, bűntudatom van. Az én lelkemen szárad a fák, az emberek halála. Nem tettem eleget, vállalhattam volna több ismeretterjesztést, de én a művészetemre koncentráltam.
Most, hogy eljöttél értem, mondd, egy marad-e, aki megnézze a képeimet, ha engem már megöltél?
Rékasi Attila, Újpest
Tudósítás: FakTúra művészeti folyóirat, fotó: DGM
2026. július 13-án megnyílt a Hajdú-Bihari Grafikai Művésztelep Derecskén. A tíz napos alkotótábor idén 30. jubileumát ünnepelte. A jeles alkalomból a telep elmúlt három évtizedének válogatott anyaga fogadta a megnyitóra érkezőket a Derecske Városi Művelődési Központ és Könyvtár kiállító termében és folyosóin. A művésztelepen részt vevő alkotók mindig büszkén vállalták az ide történő meghívást, hiszen nem csak a megye egyik legkiemelkedőbb professzionális alkotó közösségéről van szó, hanem az ország talán egyetlen szakgrafikai művésztelepéről, amelynek a sokszorosító grafika hagyományos eljárásai állnak a fókuszában, kiemelt szerepet kapva a rézkarckészítés. A művésztelep alkotói az évek során több mint ezerpéldányos grafikai gyűjteménnyel gazdagították ez idáig a várost, melyek között rézkarcok, akvatinta technikával készült lapok, fametszetek, linómetszetek, kollográfiák és egyéb kísérletező eljárások mellett litográfiák is születtek. Az idei évben megrendezett tábor alkalmával emlékeztek az alkotók és szervezők az elmúlt évtizedek munkájára, eredményeire, tiszteletüket rótták le azok előtt az alkotók előtt, akik már nem vehetnek részt a munkában, közülük is adózva Móré Mihály, Debrecen híres művésze, a telep fődíját jelentő Móré-díj névadója tiszteletének, aki sajnálatos halála miatt csak a legelső Hajdú-Bihari Grafikai Művésztelepen vehetett részt. A telep a 30. jubileum alkalmával köszönetet nyilvánított Pardi Sándor alapítónak, korábbi művésztelep vezetőnek. Szerepét Lénárt Attila grafikusművész (2024-es Móré-díjjal kitüntetett alkotó) vette át, aki a művelődési házzal és Tamus István művészeti vezetővel egyeztetve több innovatív programmal készült az idei telepre. Mint azt az új vezetőtől megtudtuk, a tábor a jövőben több új célt is kitűzött maga elé. A korábbi magas színvonalú szakmai munka megtartása mellett nagy hangsúlyt kap a közösség erősítése, az új programelemek megvalósítása, valamint a lakosság és a helyi vállalkozók bevonása. „Fontos számunkra, hogy a művésztelep munkáját minél többen megismerjék, a lakosság személyesen találkozhasson az alkotókkal és lehetőséget kapjon belátni a kulisszák mögé. Ennek érdekében nyílt napot hirdettünk és könnyűzenei koncerttel egybekötve vittük ki az alkotókkal a grafikát Derecske város főterére, amelynek hatalmas sikere volt. A közösségi programok mellett a fenntarthatóság jegyében szükség van a fiatalításra. Elsőként az aktív, már kiforrott stílussal rendelkező középgeneráció művészeit kívánom megszólítani és meghívni a következő évek táboraiba, azokat, akik országosan is magas szinten űzik a sokszorosító grafika technikáit. Sok mindent már az idei telep első pár napjában tudtunk egyeztetni, de az alkotókkal egész évben kapcsolatot tartva lehetőségem fog nyílni a folyamatos szakmai párbeszédre. Ezt fontosnak tartom, hogy a technikai és egyéb feltételek javítását célzó javaslatokat is tehessek a körülményeket biztosító Derecske Városi Önkormányzat és a művelődési ház felé, akikkel kiváló együttműködésben állunk, így a lehetőség adott lesz a további fejlesztésekre, annak érdekében, hogy ez a harminc éve működő hagyomány ne szakadhasson meg.”– nyilatkozta az új telepvezető.
FakTúra művészeti folyóirat
Szöveg: Maria Strelnikova, Vojnits-Purcsár Vito és Miksa Bálint, fotó: Rékasi Attila
Napjainkban a mesterséges intelligencia, az automatizáció és a digitális rendszerek egyre inkább meghatározzák mindennapi életünket: azt, hogy miként dolgozunk, kommunikálunk, gondolkodunk, és hogyan képzeljük el a jövőt. Herbert Marcuse szerint a technológia soha sem lehet politikailag semleges: olyan gazdasági és intézményi struktúrákban fejlődik, amelyek alakítják viselkedésünket, miközben önmagukat természetesnek és elkerülhetetlennek tüntetik fel.
A tudományos-fantasztikus irodalomban, a populáris kultúrában és a mesterséges intelligenciáról szóló mai diskurzusokban a technológiát gyakran önálló erőként ábrázolják, amely képes kicsúszni az emberi irányítás alól, sőt akár ellenünk is fordulhat. De vajon valóban elválasztható-e a technológia önmagunktól?
Ez a kiállítás nem a történelemtől független szereplőként tekint a technológiára, hanem az emberi képzelet, tudás és döntéshozatal kiterjesztéseként. Yuval Noah Harari arra emlékeztet bennünket, hogy mivel maga az ember is az evolúció terméke, minden, amit létrehozunk – a kőbaltától a mesterséges intelligenciáig –, ugyanúgy a természet része. Ebben az értelemben a technológia nem valami az emberiségen kívül álló jelenség, hanem annak egyik megnyilvánulása. A technológiák azonban soha sem automatikusan vagy szükségszerűen jönnek létre, hanem meghatározott történelmi döntések, intézmények és jövőképek eredményei, amelyek az emberi értékeket és törekvéseket tükrözik.
Ha azonban a technológia önmagunk kiterjesztése, felmerül egy ellenkérdés is: mi történik az emberi cselekvőképességgel, amikor döntéseinket egyre inkább gazdasági, politikai és technológiai struktúrák közvetítik? Hol kezdődik a felelősség, amikor tetteinket nálunk nagyobb rendszerek alakítják? A kiállítás egyszerre tartja érvényesnek e két állítást: a technológiai valóságot intézmények és hatalmi viszonyok formálják, ugyanakkor a szubjektivitás továbbra is ezek között a feltételek között bontakozik ki – olyan cselekvési formákban, amelyek nem e struktúrák ellenére, hanem éppen azok keretein belül jönnek létre.
Robin Sperling munkái a technológiát kulturális és ideológiai rendszerként mutatják be, amely észrevétlenül szervezi a mindennapi életet, miközben láthatóvá teszi az irányítás és a normalizáció általában rejtve maradó mechanizmusait.
Robotto / Szabó Ottó figyelmét a kontroll helyett a képzelet lehetőségeire irányítja. Talált tárgyakból és ipari anyagokból épített spekulatív mechanikus lényei a játék, az alternatív jövőképek, valamint az ember és gép közötti új kapcsolatok számára nyitnak teret.
A két alkotói gyakorlat együtt azt mutatja meg, hogy a technológiai rendszerek, intézmények és az emberi cselekvés kölcsönhatásban formálódik azok révén, akik részt vesznek benne, alkalmazkodnak hozzá, vagy éppen megkérdőjelezik azt.
A kiállítás arra hívja a látogatót, hogy megfigyelje a technológiai valóságot, és elgondolkodjon a saját helyéről benne. A technológiai rendszerek alakítják döntéseinket, ugyanakkor teret hagynak a tudatosságnak és a cselekvésnek is. A felelősség abban rejlik, hogy felismerjük: mindennapi szokásaink és döntéseink miként termelik újra – vagy éppen kérdőjelezik meg azt a technológiai valóságot, amelyben élünk.
Mindezt a tárlat természetesen a képzőművészet szabad vizuális nyelvén közelíti meg. Autentikus műalkotásokat szemlélhetünk, amelyek játékosan képesek kitágítani az értelmezéseket és az asszociációk terét.
Robin Sperling (London, 1963) brit képzőművész és fotográfus, akinek multidiszciplináris alkotói gyakorlata a festészetet, a sokszorosító grafikát, a ready-made-et, az enkausztikát és a nyomtatott áramköri lapokat (PCB) egyaránt magában foglalja. Természetes és talált anyagokkal – köztük agyaggal, viasszal, nyersolajjal, vulkáni hamuval és ipari maradványokkal – dolgozva az absztrakció, a konceptuális művészet és az anyagi folyamatok kapcsolatát vizsgálja, különös figyelemmel a természet, a technológia és az emberi beavatkozás metszéspontjaira. A Central Saint Martins College diplomája után Londonban és Berlinben élt és dolgozott, majd 2000-ben Délkelet-Magyarországra költözött, ahol jelenleg is él és alkot. Művei számos köz- és magángyűjteményben megtalálhatók.
RobOtto / Szabó Ottó (Szekszárd, 1989) Zürichben élő magyar szobrászművész, aki újrahasznosított fémből, kőből és üvegből összeállított kinetikus szobrairól ismert. Mérnöki precizitást ötvöz játékos képzelőerővel: jellemzően talált ipari anyagokat alakít át dinamikus, mechanikusan mozgó alkotásokká, amelyek megőrzik korábbi életük nyomait, miközben elmosódnak bennük a szobrászat, a találmány és a történetmesélés határai. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen, majd a Zürichi Művészeti Egyetemen (ZHdK) szerzett diplomát. Munkáit Európa-szerte számos kiállításon mutatták be, és három éven át részesült a rangos Derkovits-ösztöndíjban. Képzőművészeti tevékenysége mellett elismert díszlet- és bábtervezőként is dolgozik színházi produkciókban.
Maria Strelnikova, Vojnits-Purcsár Vito és Miksa Bálint
A kiállítás 2026. Szeptember 15-ig tekinthető meg a Vészkijárat Galériában
1044 Budapest, Zsilip utca 9.
Esszé és fotóillusztráció: Rákasi Attila
Újpesten ma lomtalanítás volt. Erről mindig Dulovits Jenő fotóművész, a világhírű „magyaros stílus” megteremtője és a szintén méltán világhírű Duflex fényképezőgép innovációs zsenije jut eszembe. Egy történet, amelyet róla olvastam – egy történet, amely koroktól és politikától függetlenül Magyarország szegénységének fokmérője.
Mindazok kedvéért, akik még soha nem hallottak egyik jelentős művészünkről, fussuk át röviden, ki is volt ő. Dulovits Jenő 1903. június 22-én született Ipolyságon, és Budapesten hunyt el, teljes feledésben, 1972. július 24-én. A magyar fotográfia egyik legjelentősebb, nemzetközileg is számon tartott alakjáról beszélünk. Nevét azonban nemcsak művészi munkái tették ismertté: több technikai újítás is fűződik mérnöki munkásságához. A legfontosabbak közé tartozik a Duto lágyrajzú előtétlencse és a Duflex fényképezőgép, amelyek révén a modern fotótechnika egyik korai megújítójává vált. Utóbbi a tükörreflexes fényképezőgépek fejlődésének fontos állomása volt, amely géptípus később a profi fotósok szinte kizárólagos eszközévé vált. Fotóművészként a fény lírai használatáról vált ismertté: képein az ellenfény és a finom tónusok különleges, mesteri alkalmazásával szerzett népszerűséget és követőket.
Tehát: a fentiek alapján van egy zsenink, akit a világ elismert, és akit a világ számos más országában nemzeti hősként tisztelnének – állami temetése lenne, és országos múzeumot alapítanának neki. Nos, mi történt szeretett kis Magyarországon Dulovits 1972-es halálakor? A család több száz forintot fizetett a kukásoknak, hogy hordják ki az örökölt lakásból a sok negatívot, kéziratot, fényképet – az ő megítélésük szerint szemetet – a kukáskocsira.
Öt éve lakom itt Újpesten, és azóta a lomtalanítást látva mindig ez a történet jut eszembe. Ne higgyük, hogy ez egyedi eset Magyarország pusztulásának történetében. Annyira büszkén mutogatjuk (helyesen) Csontváry kilencven festményét, amelyek teljes joggal a világ legjobbjai közé tartoznak, ha nem a legjobbak. Tudjuk-e, hogy ennek a kilencven festménynek a fennmaradása azon múlt, hogy egyetlen „rajongó”, aki felismerte művészetében az egyetemest, a piacon meghallotta, hogy árverezik a Csontváry-képeket, és azonnal odarohant megvásárolni őket? Aki azt mondaná, hogy „volt árverés, tehát az ország értette az értéket”, annak érdemes felidézni: a háború után vászonhiány volt, és a mester nagy méretű vásznait kocsiponyvaként árverezték el. Milyen szimbolikus kép ez! Elképzelem azt a krumpliárus parasztot, aki szekere ponyvájára felnézve egy általunk már soha meg nem ismert Csontváryt bámult – és talán részegen még le is vizelte.
Legyünk igazságosak: Milos Forman filmjéből is tudhatjuk, hogy Mozartot jeltelen tömegsírba temették a „hálás” Ausztriában, amely ma százmillió eurókat profitál évente a nevéből. Értem én, hogy máshol is előfordult ilyesmi, csakhogy a „sógoroknak” nem volt Trianonjuk – ott más erőforrások is rendelkezésre álltak. Magyarországnak, meglátásom szerint, nem szabadna így bánnia ezekkel a művészi és szellemi forrásaival, mert nekünk szinte csak ez maradt.
Zárásként még egy személyes tapasztalat: minden évben találok művészeti hagyatékokat lomtalanítás idején. Illusztrációm most nem egy ismert alkotó emlékét rögzíti, hanem egy ismeretlen hölgy múltját, amely szó szerint kihullik az idő markából. Tegnap még ott volt a nevére kiállított „Kiváló dolgozó” oklevél, bekeretezve, törött üveggel; mára, a seprés előtt, ennyi maradt az életművéből. A nyomozók és régészek tudják: a szemét sokszor beszédesebb, mint a hivatalos emlékezet. És amit a lomtalanításaink évről évre elmondanak, az nem pusztán feledékenység – hanem értékvesztés.
Rékasi Attila, Újpest
Képvers és fotó: Rékasi Attila
Látod, az ott a te ablakod. A te időablakod.
Rám nyitottad, s minden öleléssel gyújtottál egy újabb csillagot. Nézd, hogy ragyognak.
Barlangban laktam, sötét volt és nyirkos, telve volt társas magánnyal, ürességgel és félelemmel. Féltem a sötéttől: tengernyi ablakot nyitottam.
Mindegyik tele volt fénnyel és nappallal.
Aztán csendben nyitottál a barlangomon egy ablakot.
Látod? Az ott a te ablakod. Csak abban vannak csillagok.
Rékasi Attila Baja Caffart művésztelep 2026
Képvers és fotó: Rékasi Attila
Az objektum 2026. július 22-én jelent meg a bajai főiskola főépületének ablakában.
Azonosítatlan repülő tárgyként azonosítottam. Gyorsan kellett exponálnom. A zár kattanásának hangjára a jelenség megszűnt.
Fények által hajlított tér maradt utána.
A jelenség újradefiniálta számomra azt, ahogyan a fény természetéről gondolkodom. Az életről. A fény az élet, jelenlegi létformánk alapja. Sötétségből érkezünk a fényre a születés pillanatában, idegrendszerünk megtelik fényességgel, majd szép lassan gondolatokat, érzeteket karcol bele a külvilág. Aztán formákat kezdünk látni. Életlen formákat. Édesanyánk szívdobbanásai, énekei is életlen foltokként kötődnek be neuronjaink hálójába a szeretett személyhez, akinek ki vagyunk szolgáltatva. Azt az állapotot keresem, amikor még teljes volt a bizalom. Nem tudom, mikor és miért hajlottak el azok a dallal telt foltok, de a mai napig őket keresem, hogy kaput nyissanak a megbékélés világába.
Az objektum 2026. július 22-én jelent meg a bajai főiskola főépületének ablakában.
Rékasi Attila Baja Caffart művésztelep 2026
Kritika: Rékasi Attila, fotók: magánarchívum
Papp Károly a harmincadik Hajdú-Bihar megyei grafikai művésztelep derecskei termeiben alkot a nyár folyamán. Arra kértük, hogy néhány friss munkájával mutassa be művészetét a FakTúra folyóirat olvasóinak. Olyan alkotókat sorjázunk MűteremTúra rovatunkban, akik megítélésünk szerint kiemelkednek a mai magyar alkotók közül. Véleményünk szerint Papp munkái nagyobb figyelmet érdemelnek, nemcsak annak okán, hogy lapjai komoly irodalmi beágyazottsággal bírnak. Okot ad a kiemelt figyelemre az is, hogy rendkívül „finomak”, kimunkáltak: a sokszorosító grafika és az egyedi grafika határterületein mozogva hoznak progresszív dinamikát a „poros” műfajokba.
Alkotásai látomásszerűek, álomszerűek és megkapóan humanista hangvételűek. A spiritualitás megjelenése grafikáin inkább szimbolikusan, mint konkrétan történik: egyfajta energetikai hálót szőve köti össze minden alkotását. Sőt, az Arc nélkül I. című munkáján a klasszikus ikonográfiai motívum akár a dehumanizáció vádját is felvethetné. Az arc „kitörlése” azonban véleményem szerint nem elembertelenítés, hanem éppen a kollektivizálás aktusa. Az arc geometrikus formákra bontása számomra a figura kezében tartott könyv (Biblia) lapjai felé nyit átjárást: egy olyan képi gesztust, amely a kollektív, kulturális értelmezést erősíti. Ha tovább nézzük a sorozat képeit, talán nem tűnik légből kapottnak az előbbi gondolatsor.
Kérem, keressék a művész munkáit: véleményem szerint érdemesek a figyelemre!
Rékasi Attila, művészeti író (Újpest)
Papp Károly: Arc nélkül-I. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Arc nélkül-II. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Ready-I. (A Vakság sorozathoz) tollrajz
Papp Károly: Transzcendens etűdök, vegyes technika
Képvers és fotó: Rékasi Attila
Letűnt világok partján kerestelek, ott, ahol már csak az emlékek laknak. A kamerám a tükröződő vizet pásztázta; elillant, szép termálvizes összesimulásaink preerotikus emlékei kavarognak ma ott, ahol először érintettelek. Az idő geometrizált, kemény, szoborszerű, szögletes térformákká transzformálta lágy, kerek kebleid idomait. Ez maradt a fiatalságból. Mindig tudtam, hogy egyszer itt fogok állni, és téged újraalkotlak. Megérettél, vagy feloldódtál? Minden pillanatunk emlékművesedik? Minden teret rám zártál, mikor úgy döntöttél, nem csak engem szeretsz. Szárnyalj – mondtad, s mutattad az utat; galaxisnyi erőt gyűjtöttél, és azóta rozsdává hajlítod nekem a teret. Jeleket hagysz, amiket csak én tudok dekódolni. Szeretettel töltöd meg nekem a formákat, és megtanítod, hogy minden közös. Furcsa így várni az elmúlást, hogy már csak absztrakciókban mutatod meg magad: a szeretet anyag.
Rékasi Attila Baja Caffart művésztelep 2026
Fotó: Rékasi Attila
FakTúra – Rudolf Dániel: Milyen szempontok alapján választotta ki a zsűri a fesztiválra bekerült alkotásokat? Volt valamilyen speciális szempont, ami alapján válogattak?
Németh Anita: Négyen végeztük az előválogatást: Szandtner Dániel, operatőr; Formanek István, filmes szakember, a Bethlen Téri Színház kommunikációs vezetője; Formanek Csaba, a Kettőspont Színház vezetője és én, Németh Anita forgatókönyvíró, filmtörténész. Az idei program különlegessége volt a Láthatatlan Budapest szekció, amelynek válogatásában közreműködött még Dr. Füzi Izabella filmtörténész. Összesen 88 nevezés érkezett és végül 56 filmet válogattunk be a programba. Mivel ez egy filmszemle, ami leginkább egy találkozási lehetőséget, inspirációs teret kínál az alkotóknak és az alkotásoknak, ezért a legfontosabb szempont végeredményben az volt, hogy mi az a maximális film mennyiség, vetítési idő, ami belefér a szemle időkapacitásába. Ezen belül természetesen a „minőségbiztosításra” is törekedtünk. De elég nyitottak voltunk, az volt a cél, hogy minél több filmnek lehetőséget adjunk arra, hogy közönség elé kerülhessen. Hiszen a kísérleti film egy olyan kategória, aminek Magyarországon nincs túl sok bemutatási-bemutatkozási lehetősége, és ez a szemle részben pont azért jött létre, hogy ebben is támogassa ezt a műfajt. (Ami nem egy klasszikus értelemben vett műfaj.) Nagyon fontos, hogy a 2 éve újraindult Magyar Filmszemle programjában is helyett kapott a kísérleti filmes szekció. Muhi András, a Filmszemle igazgatója – aki megtisztelte rendezvényünket azzal, hogy az egyik megnyitója volt – meg is kérte a jelenlévő alkotókat, hogy nevezzék be műveiket a Filmszemlére is. Az esztergomi székhelyű, izgalmas nevű Celluloidra Revolverrel rendezvény is két éve indult, és szintén a kísérleti filmre fókuszál, de a nemzetközi színtér felé is nyitott.Fontosnak tartjuk ezeket a spontán létrejött kapcsolódásokat: jó, ha kialakul egy hálózat a magyar kísérleti filmek körül, mivel ez a kategória túlzottan háttérbe szorult az elmúlt 16 évben, bár ez az időszak általában véve sem tett jót a magyar filmnek. Természetesen mindhárom rendezvénynek megvannak a sajátosságai, mi Szirtes András örökségét, szellemiségét szeretnénk követni, őrizni, mivel a stábból többen is ismertük őt, én kifejezetten együtt is dolgoztam vele forgatókönyvíróként. Ezért is igyekeztem a szakmai szempontokat, a kísérleti jelleget jobban szem előtt tartani az előválogatás során. Természetesen voltak vitáink is: néhány alkotás esetén sikerült meggyőznőm a többieket, néhány megosztóbb kísérleti film esetében pedig nem. Ezek a filmek nem feltétlenül a narratívára, a történetmesélésre fókuszálnak, de a rendezést, a képi világot, a kísérletezést, az egyedi látásmódot, a témaválasztást erősen szem előtt tartottam, a tabutémáknak pedig különösen örültem, pláne, ha a formai megvalósítás is kísérleti, vagy legalábbis bátor, eredeti volt. A végeredményt tekintve hozzá kell tennem, hogy nemcsak kísérleti filmekből állt a program, bekerültek olyan konvencionálisabb kisjátékfilmek is, amikben markánsabb szerzői vagy kísérletező szemlélet tükröződött.
R. D.: Miért fontos ma a kísérleti film, a filmes avantgárd?
N. A.: Úgy gondolom, hogy a kísérleti film mindig fontos egy ország filmművészete, filmkultúrája szempontjából. Méghozzá azért, mert kísérletiség nélkül nincsen megújulás, nincsen progresszió a művészetben. A kísérleti film olyan, mint egy prizma: megsokszorozza és különböző irányokba szórja szét a fényét, vagyis a hatását, még olyan esetekben is, amikor ez a hatás nem kifejezetten szembeötlő. A magyar filmművészetben viszont ez elég látványos, mert az erős szerzői filmes hagyomány miatt valahogy különösen fontossá vált a kísérletezés, még akkor is, ha nem mindig kifejezetten kísérleti film született belőle. Vagyis a magyar filmművészetnek fontos jellemzője a kísérletezés. Volt azonban egy Balázs Béla Stúdiónk, ami kifejezetten egy kísérleti filmes műhely volt, vagyis a filmnyelv határait feszegető alkotások létrejöttét segítette, és ezek virágkorát jelentette a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, méghozzá úgy, hogy összesen egy nagyjátékfilm költségvetése volt az éves büdzséje. Az idei Szirtes Szemlénknek egy fontos szakmai kísérőprogramja volt egy kerekasztal beszélgetés, amely során Gelencsér Gábor filmtörténésszel, Muhi András producerrel, a Filmszemle igazgatójával és Lichter Péter filmrendezővel beszélgettem a magyar kísérleti fillm múltjáról, jelenéről, jövőjéről, szerepéről, helyéről. Téma volt a Balázs Béla Stúdió újraindítása is, ami természetesen a mai körülményekre adaptálva tudna megvalósulni, azonban ez sok kérdést felvet. Az elmúlt 16 évben a magyar filmfinaszírozási rendszerből teljes egészében hiányzott a kísérleti film kategóriája, vagyis kísérelti filmmel nem lehetett közpénzre pályázni. A tavasszal elindult Filmreform azonban úgy tűnik, ebben is változást jelenthet. De mindenképp egy alapos párbeszédre, egyeztetésre lesz szükség, és nemcsak a finanszírozási kérdések okán, hanem a megváltozott technológiai körülmények, a nemzetközi minták, a kísérleti film definíciós, kategorizációs és egyéb sajátosságai miatt is.
R. D.: Manapság, amikor bárki egy mobiltelefonnal filmet csinálhat, a kísérleti filmezésnek egészen új dimenziói nyílhatnak meg. Azt gondolja az ember, akár reneszánsza is jöhet a mainstreamen kívüli filmalkotásoknak. Mennyire ért ezzel egyet, mennyire látni napjainkban ezeket az új (vagy régi) irányokat? Milyen irányba tart az avantgárd film?
N. A.: A szemleprogramban is szerepelt olyan film, amit iPhone-nal forgattak, mégis dicséretet kapott az operatőri munkáért, méghozzá Sólyom András filmrendezőtől, aki Szirtes András barátja, kollégája és a szemlénk egyik megnyitója volt. Tehát manapság már valóban egyre természetesebb, hogy valaki mobiltelefont, vagy más, könnyen elérhető technikai eszközt használ filmkészítéshez. Vagyis kijelenthetjük, hogy a filmkészítés technikai hozzáférhetősége demokratizálódott, vagy legalábbis jóval demokratikusabb lett. Füzi Izabella filmtörténész, a Láthatatlan Budapest szekció kapcsán beszélt arról, hogy egyetemi okatóként azt tapasztalja, hogy a diákoknak manapság természetesebb, hogy fognak egy kamerát vagy egy mobiltelefont, és azonnal forgatni próbálnak, vagyis kísérleteznek. Miközben korábban sokkal inkább arra volt igényük, hogy beszéljenek a filmekről. A fent említett Filmreformos beszélgetésen pedig Lichter Péter rendezőtől hangzott el az, hogy a Balázs Béla Stúdió pont a technikai hozzáférhetőséget biztosította az alkotóknak, de erre ma már nem feltétlenül van szükség, vagy nem ugyanolyan mértékben. Ezért is kell majd a Filmreform kapcsán jól felmérni, kidolgozni, hogy egyáltalán milyen jellegű támogatásra, keretekre lehet igény, mivel azok a nemzetközi szervezetek, amik mintául szolgálhatnak, elsősorban nem a gyártást, hanem a terjesztést és az archiválást segítik. Gelencsér Gábor és Muhi András is hangsúlyozta viszont, hogy a BBS és a későbbi filmes műhelyek is – mint pl. a Muhi által vezetett Inforg, vagy a Durst György által vezetett Duna Műhely – egyben szellemi műhelyek, közösségek is voltak, amire nagy igény és szükség lehet most is. Tehát a megváltozott technikai körülmények mindenképpen hatnak manapság a filmkészítésre, a kísérletezésre és a kísérletiségre is, de hogy ez pontosan milyen irányokat jelöl ki, ill. milyen volumenű lesz, azt szerintem még korai lenne megítélni, részemről legalábbis biztosan. A kísérleti film mindig is marginális műfaj (vagyis kategória) volt, és nem tudom, hogy jöhet-e egyáltalán újabb robbanás ezen a területen a huszas és a hatvanas évek után a technikai változásoknak köszönhetően. Vagy inkább másra, pl. másfajta filmek készítésére fogják használni a hozzáférhetőbb technikát. Hiszen játékfilmeket, videoklipet és sorozatokat is forgattak már iPhone-nal.
R. D.: Miért érdemes (a filmeket és a filmvetítéseken kívüli programokat is beleértve) ellátogatnia akár egy laikusnak, akár egy filmesnek erre a fesztiválra?
N. A.: Egyrészt ugyanazért, mint bármelyik másik fesztiválra: filmeket nézni. Minden fesztiválra járnak laikusok és filmesek is. És minden fesztiválon adódik a lehetőség, hogy találkozzanak filmesek filmesekkel, laikusok laikusokkal és keresztbe is, vagyis laikusok (vagy inkább filmbarátok) filmesekkel. Az utóbbinak a szervezett formái a közönségtalálkozók, Q&A beszélgetések, amelyek végén a közönség is kérdezhet. A mi fesztiválunk valójában egy szemle, ahol különösen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy mindenki találkozhasson mindenkivel, inspirálódhassanak, ismerkedhessnek a résztvevők. A programok után egy közös, kisebb térben maradhat mindenki, ahol ez nagyon gördülékenyen megy. De ezt segíti elő a nevezési díj és a belépő hiánya is, és ezért nem osztunk díjakat sem. A közösségen van a hangsúly. Emellett minden vetítési blokk után beszélgetünk azokkal az alkotókkal, akik személyesen eljönnek, és úgy tűnik, hogy ez sokakat motivál, főleg a fiatalabbakat, a kevésbé kanonizált filmkészítőket, de sokszor a profikat is. Úgy tűnik, hogy a beszélgetésre, a diskurzusra sokaknak van igénye, szerencsére.
A kísérő programok pedig releváns, kurrens szakmai témákat boncolgatnak, mélyebbre mennek, amikből tájékozódni, orientálódni lehet, de a filmesek számára is fontosak a szakmai diskurzus szempontjából. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezeket a szakmai kísérő programokat én találhattam ki, szervezhettem meg és bonyolíthattam le. A Láthatatlan Budapest szekcióhoz, ill. a Filmreformhoz kapcsolódó beszélgetésen kívül a megnyitó estéjén is sor került egy ilyenre. Levetítettük Nemes Gyula Letűnt világ című, 20 perces filmjét, és utána beszélgettünk vele, valamint a film egyik producerével, Durst Györggyel. Nemes 10 éven keresztül, 1998-2007 között forgatta ezt a művet a Kopaszi-gáton filmes technikával, 35-ösre, operatőrökkel. A legfiatalabbaknak ez már szinte történelem, magát a módszert és a technikát is beleértve. Szerintem sokat tanulhatnak egy ilyen elkötelezett, kitartó alkotótól, ill. egy ilyen elköteleződést igénylő módszertől. Nem véletlenül volt mester és tanítvány viszony Nemes Gyula és Szirtes András között, aki elképesztő kézműves technikával készítette például a Hajnal című 21 perces rövidfilmjét 7 éven keresztül. Ez pont a mobiltelefonos, gyors eredményt hozó, felgyorsult világhoz alkalmazkodó filmkészítés ellentéte, aminek létjogosultsága, fontossága nem csökken, csak megjelennek mellette új technikák, módszerek is. Durst Györgytől is megtudtuk, hogy nyitott a „divatosabb” műfajokra is, azzal együtt, hogy pályáját a Balázs Béla Stúdióban kezdte, ahol 1975-95 között titkárként, kvázi producerként és sokszor alkotótársként is rengeteg kísérelti film létrejöttét segítette, köztük Szirteséit is. Nemes Gyulával pedig a Duna Műhelyben dolgozott együtt, amit 1995-ben alapított. Durst mondataiban elképesztő tapasztalatok sűrűsödtek a kísérleti filmezésről, a műhelymunkáról és Szirtes András munkásságáról is. Az a kémia pedig, ami Durst és Nemes között a beszélgetés közben is kialakult, már önmagában is tükrözte a közös, műhelymunkás tapasztalatokat, a vérbeli filmes, kísérleti filmes attitüdöt, amiről nemcsak a szavak szintjén lehet tanulni. Ezekért az inspiráló élményekért, tapasztalatokért is érdemes eljönni a Szirtes András Kísérleti Filmszemlére jövőre is.
A FakTúra művészeti folyóiratnak az interjút Rudolf Dániel készítette
Író: Rékasi Attila, fotó: Lieszkovszki Veronika
A klasszikus fotográfiának van egy olyan, ma is élő formája, amely megszületése, 1839 óta nem sokat változott a lényegét tekintve. Ez az a lényeg, amelyet sokan a fotó egyetlen kifejezési lehetőségének tartanak, és úgy aposztrofálják, mint a „pillanat művészetét”. Ennek a fajta képi nyelvnek a lényege, hogy valami megismételhetetlen, valami, ami ebben a formájában soha vissza nem térő látvány, kerül a fotografáló lencséjének végére. Persze ez önmagában kevés lenne, hiszen számtalan pillanatról mondható el, hogy megismételhetetlen, tehát ha ezt a logikát követnénk, minden kattintás „művészet” lenne. Belátható, hogy kell még valami plusz; ez pedig, ahogy én látom, általában a hangulat. Valami olyan sajátos érzés, amely plusz tartalommal tölti meg a megfagyasztott időt.
Rékasi Attila, Újpest