Még két hétig június elsejéig látogatható Katkó Tamás fotóművész (Magyar Fotóművészek Szövetsége) kiállítása a Műcsarnokban. Mivel magam is fotografálok színházat és volt is néhány kiállításom ilyen tematikájú nem autonóm munkáimból, érdekelt Tamás (aki ha nem tolakodás egy nagyon kedves „figura”) mire jutott színházi kötődésű, autonóm fotográfiai munkásságát összefoglaló, az 1980-as évektől a 2010-es évekre visszatekintő tárlatán ezzel a népszerű, de egyáltalán nem könnyű témával.
Tudtam, hogy Katkó figyelemre méltó művész, de én ezzel úgy vagyok amíg nem látom a munkákat addig ez csak egy hír számomra, nem evidencia. Nos Tamás kiállított munkái magas színvonalú, kifejezetten lírai hangvételű felvételek, zömmel az analóg korszakból, amikor még nem volt oly egyszerű a bemozdulásos felvételek esztétikus, úgymond tervezett megalkotása. Csak napok múlva, a negatív előhívásakor derült ki mi is került a szabad szemmel nem látható, a fény által megrajzolt, megfestett színek és formák kavalkádjának formaalkotó szerkezetébe. Ma a digitális gépek képernyőin azonnal láthatjuk a mozdulatsorok, bemozdulások eredményét. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy még így ezzel a technikai vérttel sem egyszerű mai napság sem egy tervezettnek tűnő, jól komponált képet gründolni, hiszen csak sejtjük a színész a táncos hova fog mozogni. Azt is megemlítem, hogy a negatívok esetében magas volt az egy kockára eső forintosítható költség, tehát azt sem gondolnám, hogy Tamás, művészi ambíciói beteljesítésére, korlátlan „kattogtathatott”, biztos vagyok benne nagyon is át kellett gondolja minden egyes expozícióját. Az eddigiek technikai kérdések, amik fontos, de a művészet szempontjából marginálisnak mondható kérdések. Mert ha Katkó a belenagyítás módszerével élt a jelenlegi anyag mesteri kompozícióinak megalkotásakor (erre utalhat a kópiák erős szemcsézettsége) az sem von le abból, hogy aki nem tud komponálni, akinek nincs magas esztétikai érzéke írd és mondd művészi vénája, az nehezen fog ilyen szép, már-már költői printeket a falra tenni. Említsem meg azt is, hogy a művész átérezve a hely szellemét, az elődök patinás névsorának súlyát, méltó színtű installálásban mutatja be felvételeit, az ezzel járó költségeket sem kímélve. Nyilván azt sem hallgathatom el, nem mindegy hol, milyen előadásokat van lehetősége a fotósnak felvételezni. Ez nem feltétlenül az esélyegyenlőség klasszikus terepe, de azt éreztem a képeket látva, hogy nem a „menő előadásokra bejuthatott” Tamás sikerének titka, hanem a lelke. A lélek, mely nyomot hagy a mindenkinek ugyanolyan ezüstszemcséket rejtő emulzión, ha van az embernek. Az én kedvenc képeim a kiállítottak közül képzőművészeti minőséget sugároznak, az ezüstszemcsék „durvaságát” abban az időben is szakmai hibának tekintették (mint mai napság a lapkák magas zajszintjét) de Katkó ezekre a „piktorialista” „foltocskákra” építette esztétikáját, az egységesség benyomását keltő anyag vizuális koncepcióját. (Itt jegyzem meg, hogy akkoriban divatos volt a nem zavaró, a témát erősítő, vagy szándékosan alkalmazott, esetleg pussholással szándékosan növelt szemcsés képeket Művészi szemcsézettségűnek nevezni). A lényeg a lényeg Tamásnál nagyon finoman szolgálják ezek a színfoltok a művészi hatást. Én ezeket az műalkotásokat tartom a legerősebbnek, de a nem ebbe az ívbe illeszkedő felvételek is remek munkák, csak azok esetében nem feltétlen érzem annyira egyértelműnek az egyéni látásmódot.
Kritikámat zárva, nem csak a színházrajongóknak ajánlom Katkó Tamás fotóművész műcsarnoki kiállítását, hanem minden művészetszeretőnek, tiszteljék meg a sok éves alkotói munkát, a jól összeállított retrospektív kép együttest azzal, hogy személyesen is felkeresik a Műcsarnokot.
Nagy érdeklődéstől kísérve megnyilt Budapesten Czér Péter szobrászművész és Koppány Attila festőművész kiállítása. A megnyitó jó hangulatban most is zajlik, Nikodém Norbert jazz gitárművész zenéje remek hangulatot teremt a képekhez, segítve a festő absztrakt kompozícióinak befogadását. Az ablakból jól beáramló fények életet vesznek a „folyosó” terében életre kelő galéria kiállított alkotásaiba. Emlékeim szerint a téli fényszegény kiállítások befogadásából sokat levon a mesterséges világítás rossz beállítása. Ennek a csalódásnak most nyoma sincs, a befogadó a művek minőségére koncentrálhat. A galéria a legjobb minőség interpretálójaként aposztrofálja magát, ahogy fogalmaztak, a legmagasabb az egy négyzetméterre eső Munkácsy-Díjasok száma. Vészabóra való tekintettel azt mondom szerencsére nem abban a négyzetben álltam, és a kurátor Klacsmann Péter is kifejezte, hogy most a Munkácsyval van egy kis „gond”, úgyhogy végül is egyetértettünk.
A szobrok befogadásához kell hajlam vagy nyitottság a groteszk, de akár az abszurd szemlélet irányába is.
Mindenesetre van kontraszt az absztrakt festmények és a „torzba” hajló szobrok között, talán mutat ebből valamit alábbi fotográfiám:
Klacsmann Péter ma estére egy – túlzás nélkül – világszínvonalú kvalitást mutató, gyönyörű énekesnőt hívott meg előadónak Orbán Borbála személyében, aki elbűvölte a közönséget!
Formanek Csaba a Kettőspont Színház igazgatója (mindenese) nem mindennapi vállalást tett, egy hétig naponta kétszer játssza a Diogenész című monodrámáját, hogy megmentse független teátrumát az anyagi ellehetetlenüléstől, ennek kapcsán készítettünk a színész-rendezővel interjút a jelenről és a jövőről.
FakTúra folyóirat: Ez a vállalás nagyon hercig, nem kíméled magad ezzel a maratonnal, de ez nem azt jelenti, hogy mindent egy lapra tettél fel? Ez ugye nem egy eldöntendő kérdés? Vagy a lét a tét?
Formanek Csaba: A színház végül is valahol arról szól, hogy minden pillanatban egy lapra teszünk fel mindent. Ettől lesz élő, valóságos és téttel bíró a jelenlétünk, ettől érzi a néző is, hogy valami „nagyobb”, személyesebb, egyszeri dolog részévé válik. Igen, a lét a tét, a jelen-lét – mindig is az volt. Ha pedig anyagilag, és nem filozófiailag teszed fel a kérdést, akkor is igen, rendkívül nehéz helyzetben vagyunk így az évad végére. Az adósságok egy jelentős részét ledolgoztuk, de maradt még belőle, és ráadásul jön a nyár, amikor nem nagyon lesznek programok, így bevétel sem. Ez a támogatói maraton erre szeretné felhívni a figyelmet. Fontos része, hogy nem segélyt kérünk, hanem előadásokat kínálunk – ebben a radikális formában, és választható jegyárakkal – bízva (vagy inkább reménykedve) benne, hogy áttörjük ennek hírével a buborékunkat, és a sokfelé tapasztalható érdektelenséget, legyintést, netán lesajnálást. Nekem megér ennyi energia-befektetést, hogy potenciálissá tegyük a közönség körének és érdeklődésének tágítását. Mivel pályázati támogatásokat alig – vagy elhanyagolható mértékben – kapunk, kénytelenek vagyunk a közönség – a közösség – kegyeire támaszkodni, még akkor is, ha a mai divat szerint a Kettőspontban inkább „rétegelőadások” mennek.
F.F.: A FakTúra részéről az első dolog, ami feltűnt a Kettőspont Színház ajánlata kapcsán, hogy nagyon baráti a jegyek ára. Amikor ismerőseimmel beszélek arról, miért nem járnak színházba, sokan nem is tudják, hogy ilyen olcsón is magas színvonalú színművészeti élményhez lehet jutni. Ha bérletet vesz valaki, az milyen időn belül jár le, alkalomra szól, vagy arra az évadra?
F. Cs.: A jegyárakat elvi okokból arra a szintre állítjuk be, ahol még nagyjából mindenki számára elérhetővé válik. Ehhez képest további kedvezményt kaphat, aki bérletet vált, hiszen a 3 vagy 5 alkalom így olcsóbb lesz, mintha egyenként váltaná meg a jegyeit. Szabadbérletekről van szó, ami bármire felhasználható a műsorkínálatból az adott évadban. Nálunk ez legalább július elejéig fog tartani, úgyhogy még simán vehet bárki idei bérletet – ígérem, lesz mire beváltania. A Diogenész-maraton esetében pedig kifejezetten rétegzett a jegyvásárlási lehetőség, 3-10.000 Ft-ig, mert azt szeretném, hogy lényegében mindenki maga árazza be, milyenszinten tudja támogatni a létünket, illetve mennyi bizalmat ad nekünk, amennyiben esetleg először látogat el hozzánk. Jelenleg azért erősen látszik, hogy ez a bizalom összességében nagyon csekély, de elnézve az ország és a társadalom mentális állapotát, valamint az időhöz, a figyelemhez és a jelenléthez való viszonyát, én végül nem csodálkozom ezen különösebben. Diogenész dolga azonban mégis az, hogy embert keressen. Így nem fogok megtörni, akkor sem, ha lesz olyan előadás, amit üres nézőtér előtt kell előadnom.
F.F.: Te hogyan látod, nevezhető sikerdarabnak a hordólakó története? Szeretik az emberek, mik az eddigi visszajelzések?
F. Cs.: Néhány adat az elmúlt 9 évből: 65 előadás zajlott le 28 településen, 4 országban, kisebb-nagyobb nézőtér előtt, 8-tól 150 főig. Számos dicsérő kritika született, színészi, írói díj, fesztivál-fődíj; játszottam már „úri” közönségnek, diákoknak, díszünnepélyen, az erdő szélén, a világ közepén és végén, színházat alig vagy egyáltalán nem látottaknak „bíráknak és bolondoknak”, ésatöbbi. Ha az a siker mérföldköve, hogy összejött-e ebből az íróval, Weiner Sennyey Tibivel egy akár közös Ferrari-nk, akkor sajnos nem sikeres az előadás. Én szeretem játszani, és úgy veszem észre, nem csak rám van jó értelemben véve nevelő hatással, hanem a másokra is. Mondjuk hogy „emberibbnek” érezzük magunkat utána? Döntse el mindenki, aki megnézi! Diogenész ugyanakkor ellentmondásos figura, ha magadra veszed ezt a szerepet, „azonosulsz vele”, könnyű beleesni a hibáiba is. Ezt a maratont egyféle személyes megtisztulásnak is szánom, hogy leválasszam magamról a figurával való hosszú együttélés kártékony hatásait. Mondjuk azt, hogy végül is a maraton végére ebben mérem majd le a sikert – személyes értelemben.
F.F: Aki még nem látta, szerinted mivel kap többet, mintha egy mindenkit érdeklő szerelmi monodrámát néz meg?
F. Cs.: Vannak „mindenkit érdeklő szerelmi monodrámák”?
F.F.: Több mint hatvanszor, mondhatjuk nagy sikerrel játszottad a Diogenész című monodrámát. Az eddigi nézőkkel beszélgetve, mindenki úgy nyilatkozott, hogy egy nagyon személyes és bensőséges színházi élményben volt része. Ezt a „szcenikai” minimalizmust a függetlenek szerény lehetőségei, vagy művészi szempontok hozták? Jelzem nekem nem hiányoztak a nagy díszletek, fények stb. Sőt!
F. Cs.: Ennek az előadásnak a szcenikai minimalizmusa nem a szerény lehetőségek miatt jött létre, hanem mert ez illett a címszereplőhöz. Diogenész, aki a történelmi alakhoz hasonlóan a darabban is azt hirdeti, hogy nincs szükségünk anyagi javakra, az attól való függőségeinktől meg kell szabadulni, nem viselne el egy gazdagon díszletezett színpadot. Ehhez mérten az előadás élménye szinte teljesen „lekorlátozódik” a szövegre és a színészre, amitől élesebb lesz Diogenész mondanivalója is, ellentmondásossága is. A történet jó része a néző képzeletében – ilyen értelemben is egy bensőséges térben – kel életre. Én végül is ennek a bensőséges térnek vagyok a „bábjátékosa”, persze a közönséggel együtt. Ha jól mozgatom a szálakat, jól hívom játékba az embereket, a néző azt fogja érezni, amire a legjobban szüksége van, de amit sem a szerző, sem én, sem a néző maga nem tudhatott előzetesen.
F.F.: Számítasz-e arra, hogy ezalatt az egy hét alatt, míg napjában kétszer is előadod a darabot, egy néző többször is megnézi? Ha igen, te mint színházi ember miért javasolnád ezt?
F. Cs.: Tudok olyan nézőről, aki 10 előadást vállalt „velem”, és lesz egy dokumentumfilmes stáb, Szandtner Dani és csapata, akik végigkísérik a maratont, rögzítik ennek a hétnek az eseményeit. (Ha majd a Netflix lehozza a végeredményt, jót fogok röhögni azon, hogy mi a siker valójában.) A magam részéről „egészségesen” 3 megtekintést ajánlok az elszántaknak: egyet az eleje felé, egyet a közepén, és aztán a végén. Ebből a három pontból szerintem érdekes lehet letapogatni, milyen ívet járhat be egy diogenészi életmód. De megígérem, hogy azokra, akik ennél több megtekintést vállalnak, nagyon fogok vigyázni, hogy ne égjenek ki a sok diogenészkedéstől.
Igen, végső soron Diogenészhez illik ez a repetíció, mert az egy bő órába sűrített, kalandokkal teli, anekdotikus életút mögött a mindennapok ismétlődése húzódhat meg nála is – mint ahogy talán mindannyiunknál. Abban bízom, hogy ez a vállalásom önmagam és mások számára is megfoghatóbbá, konkrétabbá, jelenvalóbbá és élhetőbbé, otthonosabbá teszi azt a ciklikusságot, amit napról-napra a választott vagy a ránk szabott életmódunk során megélünk vagy „elszenvedünk”. Azt javaslom a nézőknek, hogy legalább egyszer jöjjenek el a hét során, de gondoljanak ide többször is. Gondoljanak – akár saját kényelmükből-kényelmetlenségükből a „Diogenészekre”: a hajléktalanokra, a menekültekre, az alkoholistákra, a rabszolgákra, a háborúk áldozataira, a mindannyiunkban lévő ítélkezőre és megítéltre. „Legyetek éberek!”
F.F: Fel vagy e készülve az esetleges kudarcokra, számoltál-e ezzel? Nyugtasd meg a Kettőspont-rajongók egyre szélesedő táborát, hogy akkor is lesz tovább és vannak még ötleteid, ha bármi nem úgy sül el, ahogy tervezted! Mik a tervek a jövőre?
F. Cs.: Először is, nyugtassanak meg a „rajongók” engem, hogy így együtt és jelentős új közönséget bevonva áttörjük a plafont, és kilépünk az érdektelenség szürke zónájából. Egyedül nem megy. Ehhez az is szükséges, hogy aki csak teheti, mozgasson meg maga körül minél több embert, hogy eljusson a maraton híre sokakhoz. Akkor van esélyünk. Különben ebben a kulturális és politikai zajban a kicsi, de értékes dolgok elvesznek és egy szegényes, kaotikus világban fogunk élni. Nem csak a saját, de mások igen jó produkcióinak is méltó figyelmet szeretnék teremteni itt a Kettőspont Színházban, a maratonnak ez is célja. Meg az is, hogy általában a független színházakra, mint a magyar kultúra egy jelentős szeletére és rendkívüli értékére felhívja a figyelmet. Mondok pár példát a saját házunk tájáról, amiket még ebben az évadban megnézhetnek nálunk a nézők. Mindenképpen ajánlom a Liselotte és a május című bábelőadást, ami rendkívül tehetséges fiatalok szívvel-lélekkel készített friss és varázslatos munkája. Másik remek zenés-bábos előadásunk a Kohó Műhelytől A kovács kutyája, ami a felnőtté válás egyszerre vidáman kalandos és szívszorító története. A gyerekeket és szülőket A leprikónok átka fogja egyaránt elbűvölni, Ács Tamás érzékenyen vadóc előadásában. Nagy izgalommal várjuk a NemArt Színház De Sade-premierjét (egy újabb őrült filozófus a merészebb nézőknek!) és nagyszerűen sikerült Tallér Edina darabjának adaptációja is, Az egy perccel tovább, ahol egy párkapcsolat lélektanában – mint hullámvasúton – utazhatunk két nagyszerű színész vezetésével. Személyes „kedvencem” Szemerédi Bernadett Szólongatás című katartikus monodrámája, mely szintén hatalmas és gyógyító erejű vállalás: a terméketlenség kapcsán vezet be minket az anyaság, és egyáltalán a meg(nem)születés mélységes, ellentmondásoktól hemzsegő kérdéseibe. Számos nagyszerűnek ígérkező est vár még ránk idén is, a felsoroltakon túl is. Kövessék a programjainkat, legyenek „bátorak”! A jövő évad jelenleg tervezhetetlen, de annyit tudok mondni, hogy valami lesz! Mert olyan még nem volt, ne lett volna semmi se, haha! A többiről pedig majd beszélgetünk a maraton után. Most futni kell! A Diogenész-maraton részletei és jegyvásárlás: https://www.kettospont.org/eloadasok/diogenesz
Ezt az előadást, mindenkinek látni kell, aki kihagyja egy nagyon önfeledt szép és sok nevetésben fürdő élményt hagy ki. Azért ugrott be az Angol film klasszikus a darab kapcsán, mert utoljára talán azon nevettem annyit, mint a Liselottén. Talán az sem túlzó megállapítás részemről, hogy az abszurditást sem nélkülözi az előadás. A karakterek a bábok a dramaturgia, a zene, a fényelés, a díszlet minden színpadi elem tökéletesen szolgálja a befogadást az önzetlen „szórakozást”!
Tegnap másodjára volt szerencsém látni a Liselotte és a május című bábokra komponált tragikomédiát, ami másodjára is levett a lábamról, elvarázsolt!
Nagyon nehéz a színpadon egy egész darab alatt megtartani, lekötni a nézők figyelmét. A Liselotte alatt az idő egyszerűen elrepül velünk, mert nagyon cselekményes „pörgős” az előadás, utazunk egyik beteljeselületlenségtől a másikig, a szemünk előtt bomlik ki egy jó szándékú fiatal lány párkeresési kálváriája, de nagyon hamar ráismerünk a korunkra, a ma valóban abszurdnak is nevezhető társkeresős próbálkozásainkra. Igen ez az igazság, többségünk ugyanígy csetlik-botlik, vagy csetlett-botlott a párkeresés bonyolult életvitelünkkel egyre bonyolódó próbálkozástengerében. Ha nem a figurákból, akkor a szituációkból ismerhetünk magunkra, tegye fel a kezét akinek elsőre sikerült. Ugye nem sokan vannak! No hát erről és még nagyon sok finom rétegről szól ez a színpadi műalkotás, de ha valaki csak a játékosok nagyságában leli örömét, az sem fog csalódni, menjenek el ma este vagy holnap este, garantálom, hogy nem fogják megbánni a kanapéból való kapitulációt!
Mindig jó tehetséges fiatalokat látni a színházművészetben, de nem mindig nyújt ekkora élményt, hiszen sokszor a pályakezdők még útkeresők. Kiss Dorina rendező, Russa Karina és Lajhó Máté színművészek, de Horváth Márk tervező is profi munkát végeztek a darab megalkotásával, amihez kiváló alapot adott Pozsgai Zsolt azonos című drámája.
Rékasi Attila, Újpest
Bábos tragikomédia felnőtteknek – a Színház- és Filmművészeti Egyetem előadása
Liselotte vágyik a szerelemre. Miért is ne kaphatná meg? Hiszen egy szép, virágzásában lévő hölgy, kedves mosollyal, láthatóan rendezett körülmények között… De amikor közel kerülne egy-egy férfihoz, valahogy mindig szörnyűséges dolog történik. Vagy lehet, hogy eleve nem illettek egymáshoz? Mégis, furcsa, egyre közelibb, egyre ismerősebb az a titokzatos alak, aki mindig itt van vele. Talán ő volna az igazi?
Ma 18 órakor a Vészkijárat Galériában a festői indusztriális hajógyári helyszínen tárlatvezetést tartott Halasi Zoltán költő és Krajcsovics Éva Munkácsy-Díjas festőművész, a “Kafka szobája” című kiállításon. A Vészkijárat egy 2021-ben alapított Galéria és műteremközösség, amibe nagyon sok munkát tett bele Miksa Bálint kiváló festőművész, becsempészve Újpest területére a legnagyobb betűs magaművészetet, személye, ízlése, szakmai hozzáértése garantálja a kiemelkedő minőségű munkát felmutató képzőművészek felvonultatását. Ebbe a sorba remekül illeszkedik Krajcsovics ezen nagyon érzékeny „lírai” képsorozata, mely Kafka szellemét idézi meg a festészet „rituáléján” átszűrve nagyon személyes intim hangulatot teremtve a falatnyi, de hangulatos térben. Túlzás nélkül mondhatom, szinte elrepült az a másfél óra, melyet Halasi érdeklődő, néhol „provokatív” tárlatvezetése fémjelzett. Az irodalmár nem csak a festőművésznő, de Kaffka világát is a fókuszba hozta és többször bizonyságát adta, hogy nemcsak olvasata, de érti is a cseh irodalom kiemelkedő alkotóját. Kifejezetten tetszet, hogy Halasi nem akart a szakértő szerepében tetszelegni, nagyon közvetlen, humoros, interaktív a művészekre (Éva és Kaffka) érzékenyen reagáló a művekre összpontosító attitűdje mellett fontosnak tartotta a műtermi, alkotói folyamat érzékeltetését is, ami maradéktalanul sikerült is.
Kiemelten ajánlom a Liselotte és a május című tragikomédiát, fantasztikus előadás! A színészek csodálatosan formálják meg szerepeiket, viszont sajnos nagyon ritkán tudják játszani egyéb elfoglaltságaik miatt, már csak ezért is érdemes sietni megnézni őket!
Formanek Csaba nagy vállalást tett színházunk megmentésére: egy Diogenész maratont tol le a hónap második felében. Aki látta ezt a monodrámát, annak újra nézése is ajánlom. Én magam legalább négyszer láttam, de mindig nagy élmény.
Premier is lesz, a De Sade, naná, hogy megnézem! Tegyenek így önök is. Hangsúlyozom, nem csak a színház, a darabok miatt, hanem a fantasztikus helyszín miatt is érdemes látogatni a Kettőspontot, hisz minden előadás után beszélgetni lehet az előadókkal, a művelt közönséggel.
A Klisé Társulat igazán megadta a módját legújabb alkotásuk bemutatásának, egy igen hangulatos eseményt rendeztek kisfilmjük premierjére a Bem moziba. Az este házigazdája, Kovács Dominik Róbert, pörgősen és flottul koordinálta az eseményeket, és vezette a film utáni pódiumbeszélgetést. Tóth-Lederhaas Csongort színházi rendezőként már a társulat Villámrandi című előadása kapcsán megismertük, most filmrendezőként is bemutatkozott. Rendezőasszisztensként Tóth-Lederhaas Miriam és Király Cintia segítették a munkáját, akiknek ez szintén új szerepkör volt. Nem csak a pódiumbeszélgetésből, de magából a filmalkotásból is kiderült számunkra, hogy ez minden részt vevő számára egy szerelemprojekt volt, minden alkotó és támogató a közös játék örömét kereste a létrehozásban. Legeslegelső lépésként szükség volt egy olyan inspiráló szövegre, ami mögé mindenki szívvel lélekkel beállhatott.
A Fiatal Drámaírók Háza évente több drámaíró-pályázatot is meghirdet egy aktuális hívószót megadva. Ez az Okuláré Projekt, aminek felolvasó színházi alkalmai lassan már az egész planétát belakják. A beérkezett szövegek közül a kiválasztottak továbbfejlesztésében szakemberek – dramaturgok, drámaírók – segítenek, színpadra a három legizgalmasabb kerül. A Klisé tagjai rendszeres résztvevői a színpadra állításoknak, így találkozott Tóth-Lederhaas Csongor a 2024 őszi forrás hívószóra kiírt egyfelvonásosok között Jámbor Aliz Telefon-saudade című darabjával. Két, lelkes, innovatív csapat kezdeményezése ért tehát össze a kisfilmben, és ez már önmagában is ünneplésre ad okot.
Két, fantasztikus női szerepet kínál ez a bensőséges kamaradráma. Andai Katalin a Klisé tagjainak művészi beszéd tanára volt a KIMI-ben, Balogh Orsolyával pedig együtt játszanak a társulat tagjai Hódi Virág drámájában, a Bonciban. A filmben telefonon keresztül hallható hangokat frissen végzett KIMI-s hallgatók kölcsönözték a filmhez. Major Gyula és Molnár Előd operatőrként, Horváth Ákos világosítóként és Cseh István zeneszerzőként alkotta a stábot. Molnár Réka fotósként kísérte végig a csapat munkáját, neki köszönhető a film plakátja és a hangulatos stábfotók, werkképek, amit a Klisé Társulat facebbok oldalán is megtaláltok.
„Saudade: – Portugál eredetű kifejezés, egy nehezen lefordítható hangulat, jelentése; egyfajta nosztalgikus, de erős és fájdalmas vágyakozás valami vagy valaki után, akit vagy amit nagyon szeretsz, de már elvesztettél. A szó jelentése túlmutat a puszta nosztalgián, mivel magában hordozza annak a felismerését is, hogy a vágyott személy vagy dolog talán soha nem tér vissza. A Telefon-Saudade ezt az érzelmi állapotot járja körül egy anya szemén keresztül. Az elveszett kapcsolat és egy hiányzó hang a telefon másik végén.”
Az időskori magány, az elvesztett fiú miatti sosem gyógyuló fájdalom mellett más történet is fut ebben a nagyon sűrű filmben. Andai Katalin és Balogh Orsolya anya-lánya kettőse nem csak az Anya drámájára irányítja rá a figyelmet, de ugyanilyen empátiával fordul a felnőtt Lány felé is. A tékozló fiú -történet egy variációjaként ráirányítja a figyelmet arra a keveset boncolgatott szenvedésre, amit az otthon maradt, kötelességtudó testvér érezhet, amikor szülője mellőzi. Egy egész életen át jelen lenni és mégis árnyékként létezni a másik ember számára nem kevésbé fájdalmas, mint a feldolgozhatatlan gyász. Andai Katalin és Balogh Orsolya nagyon finom eszközökkel jeleníti meg ezt a helyzetet. Izgalmassá teszi a szituációt az az oszcilláció, hogy a kapcsolatban folyamatosan újra definiálódik, hogy ki a gyerek és ki a felnőtt. Ki szorul érzelmi támaszra és ki nyújtja azt. A Balogh Orsolya által játszott Lány sóvárgása az Anya történeteire a már szintén nem jelen lévő Apáról megmutatják azt a gyermeki ént, akit a felelősségteljes felnőtt én maga előtt is rejteget.
A humor sem hiányzik az alapvetően líraira hangszerelt történetből. Az idős korhoz általában csupa negatív hangulatú érzelmet, tulajdonságot társítunk, és nem vesszük észre, hogy milyen előnyöket is tartogat. Andai Katalin karakterének „telefonbetyárkodása” ráirányítja a figyelmet ezekre. A megszűnő megfelelési kényszer felszabadítóan hat, van valami irigyelhető merészség, kalandvágy ebben az idős nőben, amikor azt teszi, amire szüksége van. A korlátlanul rendelkezésre álló idő lehet nyomasztó ásító űr is, de alkalmat ad arra is, hogy azt és addig csinálja a szereplő, amit csak akar. Ha egy budai cukrászdában nyomozna napokig titokzatos hívója után, megteheti. A történet zárlata, Anya és Lánya nyitása egymás felé, szintén reménnyel töltött el minket.
A film fényképezése elképesztően gyönyörű. Borongós, lágy, szépiaszerű árnyalatok, érdekes fókuszok teremtik meg a képi világot. Érdemes figyelni, mikor mit emel ki és mit hagy homályban az operatőr. Cseh István zenéje diszkrét, de minden pillanatot átsző, erősíti a jelenetek hangulatát.
Reméljük, minél hamarabb, minél többen találkozhattok ezzel a miniatűr műremekkel.
Idén ünnepli 15. születésnapját a Láthatáron Csoport, ebből az alkalomból egy egész hetet kitöltő eseménysorozat szerveződött, aminek keretében a Láthatáron munkái és a színházi nevelés volt a témája a Klubrádió Ötös című műsorának, a Tilos Rádióban Feuer Yvette volt a Kétlámpás csodálatos barátainak vendége és meg lehetett nézni a legtöbb futó előadást szerte a városban. Természetesen szülinapi mulatság is volt, a Kettőspont Színház adott otthont annak a kerekasztal-beszélgetésnek, ami videóbejátszásokkal színesítve elmesélte a Láthatáron Csoport eredettörténetét, sok szó esett a jelenleg is futó tíz előadásukról, és a jövő évad izgalmas terveiről is sok mindent megtudhattak az érdeklődők. A kötött program után pezsgő és házi sütemények mellett még sokáig folyt kisebb csoportokban az emlékidézés és a további tervek szövögetése.
A rádióműsorok visszahallgathatóak az alábbi linkeken:
A Kettőspontbeli beszélgetést Kiss Bea rádiós újságíró moderálta és egyre csak érkeztek a vendégek Feuer Yvette alapító mellé, hogy segítségükkel összeálljon ennek a hosszú tizenöt évnek a története. A vándorszínészet ekhós szekerekkel országot járó hőskorát megidéző kezdeteket Manyasz Erika és Háda Fruzsina segítettek felidézni. Az akkor még Bohócok a láthatáron névre hallgató formáció olyan gyerekelőadásokat vitt főként roma szegregátumokba, ami az egész közösségnek élményt adott. A bohócelőadás kellőképpen rugalmas és improvizatív forma, hogy bármilyen közönséghez alkalmazkodhasson, és kellőképpen interaktív, hogy a nézőket, főleg mozgásos játékokon keresztül, aktivizálja és bevonja a közös meseépítésbe. Ez az interaktivitás azóta is védjegye a Láthatáron Csoportnak, egyre bővülő, nagyon színes módszertannal és egyre több életkori csoportot megismertetve a színházi nevelési előadások és a független színházi produkciók nagyon színes világával.
A repertoár bővítése minden esetben újabb és újabb szakemberek csatlakozását jelentette. Romankovics Edit színházi nevelési szakember bevonása a csapat egyik legsikeresebb és legfontosabb előadását hozta létre. A KV Társulattal kooperációban létrehozott Kiállok érted című produkció célközönsége az állami gondoskodásban élő fiatalok, témája pedig a fiatalkori prostitúció. Ennek folytatása a Kiállok magamért, ami dokumentumszínházi előadásként, a történetek tulajdonosainak bevonásával járja az ország nevelőotthonait, hogy az előadással és a hozzá kapcsolódó beszélgetésekkel valamiféle stratégiát adjon a fiatalok kezébe. A Kiállok értednek nemzetközi visszhangja is lett, 2024-ben Bécsben SozialMarie díjjal jutalmazták.
A Láthatáron Csoport előadásai mindig valamiféle fontos, közös ügy köré szerveződnek. Színházi nevelési szakemberként Romankovics Edit és Háda Fruzsina azt boncolgatták, mik ezeknek az előadásoknak a sajátosságai. Milyen speciális szempontrendszernek, milyen szakmai elvárásoknak kell megjelenniük a létrehozásukban. Mi az az alkotói attitűd, ami elengedhetetlen a színházi nevelési előadásokban való részvételhez. Háda Fruzsina számára a feladat összetettsége gyakorolja a legnagyobb vonzerőt. Miközben kiváló színésznek kell lenni, aki az improvizáció terén is otthonosan mozog, a szerepből vezetett vita nagyon erős reflektivitást igényel, egy állandóan jelen lévő belső dramaturgot, aki átlátja és érzékeli a vitaszínházi közönség hangulatát, és, ha szükséges, finoman irányítani tudja az eseményeket. Meglepő, de megerősített tapasztalat, hogy ezek az előadások, a Kenyértörés különösen, remekül működnek vegyes csoportokban, kamaszok, fiatal felnőttek és az idősebb korosztály nézőpontjainak megjelenése, beszélgetése érdekes felismerésekkel gazdagíthatja a résztvevőket.
Ehhez a témához csatlakozott Kovács Bálint, a HVG kritikusa, és a Kétlámpás Blog részéről Ritter Márta. Kritikusként más elvárásrendszer érvényesül-e a színházi nevelési előadások megítélése esetében? Egyetértettünk abban, hogy ugyanolyan kritériumok mentén elemezzük ezeket az előadásokat is, mint a hagyományosabb formákat, csak itt más szempontokat is figyelembe kell vennünk. Fontos, hogy milyen pedagógiai célt tűzött maga elé az előadás, hogy miképpen illeszkedik a feldolgozás a színpadi történésekhez. Mennyire és milyen irányba sikerül aktivizálni a közönséget? Általános iskolában tanító pedagógusként nem lehetünk elég hálásak a Láthatáron Csoportnak, hogy gondolnak a 10-14 éves korosztályra is, nagyon nehéz számukra előadást találni. A Ketrecharc és a Pitbull Kamilla Gimnázium nekik szól, és az indulatkezelési problémákról, az erőszakmentes kommunikációról, a bullying működéséről generál fontos beszélgetéseket, miközben különleges színházi élménnyel gazdagítja az osztályokat. Ehhez a témához csatlakozott Takácsné Mandics Gabriella, ifjúságvédelmi tanácsadó és Szarka Eszter, Eötvös József Gimnázium magyar-történelem szakos tanára, akik megrendelői oldalról állnak kapcsolatban a Láthatáronnal. Természetesen a szerencsésebb helyzetű diákok számára is sokat adhatnak ezek az előadások. Az érzékenyítés, a társadalmi problémákra való nyitottság és a vitakultúra fejlesztése hatalmas hozadéka az ilyen élményeknek.
Takács Hajnal Manta traumaszakértő, a Hagyaték című előadás egyik szakértője arról beszélt, hogyan működhet közre a traumafeldolgozásban egy színházi előadás. Fontos, hogy az érintett néző egy közösség tagjaként élheti meg a problémáját. Egy olyan tükröt tarthat elé a produkció, ami kellő távolságot és rálátást biztosít, és így kezelhetőbbé teszi a traumát. A Hagyaték mellett sok szó esett a Mit ér, ha? című előadás felszabadító erejéről és bátorságáról. A negyven feletti nők szembenézése az öregedéssel, a halandósággal, a be nem teljesített vágyakkal, a láthatatlanná válással az ehhez kitalált okos, harsány és vicces varieté formában katartikus élménnyé válhat.
Végül a jövő évad terveiről esett szó, amihez a ti segítségetekre is szükség van. Mindenek előtt váltsatok jegyet a Láthatáron Csoport előadásaira, ha tehetitek, hívjátok őket iskolákba, vitaklubokba! És gondoljatok rájuk az 1%-ról való rendelkezésetek kapcsán! Legközelebb, május 7-én, szintén a Kettőspontban Korda Bonifác Tiszazug című drámájának felolvasó színházi változatával ismerkedhettek meg, 2026 januárjában lesz belőle előadás. Készül a Boldogságunk madara című felnőtteknek szóló bábelőadás is, amit mi különösen várunk.
Egy nagyon jól sikerült fotókiállítás megnyitóról tudósít a FakTúra művészeti folyóirat a Karinthy Szalon áprilisi tárlatáról. Apáti-Tóth Sándor ceglédi fotóművész a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjának Palackposta című tárlata nyílt meg március 25-én az impozáns budai kiállítóhelyen, folyóiratunk videó csatornáján kaphatnak kis hangulatjelentést a sok nézőt vonzó megnyitóról, Feledy Balázs művészettörténész, író tolmácsolásában, a videóban, Sándor Máté zeneszerző zenéje lett felhasználva, aki a Fiatal Alkotók Közösségének tagja.
Kádár és Zala kocká váltottak ki nagy érdeklődést a győri művelt közönségből a Torula Galéria indusztriális tereiben! Tudósítónk fotóinak tanúsága szerint Németh’79 Attila és Tóth Norbert Tegnapelőtt című kiállítása Győrben, Berka Attila és Nadrai Róbert performansza és az Apunk a punk koncertje vonzotta a látogatókat a megnyitóeseményre. Nem kis dolog ez a mai dehumanizált, elidegenedő, nehezenkimozdulós világban.
Szerencsére akad még pár olyan színházi díj, ami nem erodálódott, büszke lehet rá az is, aki adja, az is, aki kapja. Bár mélyen egyetértünk az április 3-án kezdődő NemesFeszt jelmondatával, miszerint A színház nem verseny, azért néhány díj mégis orientálhat, felhívhatja a figyelmet olyan előadásokra, amiket érdemes megnézni.
Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa
A Radnóti Zsuzsa által 2018-ban alapított Kortárs Magyar Dráma-díj az egyik ilyen. A 2025-ös nyertes Jánossy Lajos és Máté Gábor lettek Jánossy Lajos Örök hely és mindenhol idő című regényének Itt élet című színpadi adaptációjáért. A Kortárs Magyar Dráma-díj Különdíját Solt Róbert, Fullajtár Andrea és Borgula András vehette át ATíz hónap Babilon-ügy című előadás szövegkönyvéért, Galló Olga memoárkötetének dramatizálásáért és megvalósításáért. Az Itt élet a Katona József Színházban, a Tíz hónap Babilon-ügy a Gólem Színházban nézhető meg.
A laudációkat a Litera irodalmi portálon olvashatjátok.
A tatabányai Monodráma- és Stúdiószínházi Előadások Fesztiválja, a MOST Feszt az egyik kedvenc fesztiválunk, mert azokra az egy vagy kevés szereplős produkciókra irányítja a reflektorfényt, amelyek műfajuknál fogva még mindig küzdenek a nézői figyelemért. Mi nagyon szeretjük a monodrámát, a színjátszás magasiskolájának tartjuk, ha emlékeztek, idén nőnapi összeállításunk is ilyen formájú előadások csokrával ünnepelt. A MOST Feszt szakmai zsűrijét idén Egri Márta, színésznő, a Jászai Mari Színház társulatának tagja, Gabnai Katalin, színikritikus és Hegymegi Máté, rendező, színész alkotta, és közönség zsüri is volt, Krüpl Edit, Lollok Katalin és Zuber Éva képviselték a nézők véleményét.
A legjobb monodráma Halász Rita Mély levegő című regényéből készített előadás lett. Pálos Hanna lehengerlő alakítása. Mi nyáron láttuk a Szentendrei Teátrumban, ősztől a Jurányiba költözött. A szerzőnő Margó-díjas regénye is nagy siker, angolul és franciául is olvasható már.
A zsüri a Legjobb stúdiószínházi előadásnak Kárpáti Péter Térkép a túlvilágról című regényének saját kezű színpadi változatát választotta, a szerző rendezésében láthatták a szerencsések. A regényt is érdemes elolvasni, minket teljesen elvarázsolt a Selinunte Kiadó gondozásában megjelent kötet. Tóth Ildikó, Zsótér Sándor, Hevesi László, Jenővári Miklós és Kárpáti Péter játékát látni kell. Budapesten a Trafóban keressétek.
A Legjobb alakítás különdíját Dr. Pető Kata kapta a MILF című Kovács Viktor – Kovács Dominik által írt remeklésért. Ennek az előadásnak is a Jurányi a budapesti otthona, ott keressétek! Szórakoztató szöveg, kivételesen izgalmas látványvilág, és okos, önreflexív alakítás Pető Kata részéről, amit remekül egészít ki Rohonyi Barnabás játéka és jelenléte.
A CiciKrisztus című komédiában nyújtott szerethetően emberi, felszabadító erejű, ugyanakkor mosolyt fakasztó alakításáért a közönségzsűri díját Ficzere Béla kapta. Reméljük valamikor lesz szerencsénk az előadáshoz. A Nick Hornby-regényből készített darabot a Kiscelli Múzeumban találjátok.
A napokban adták át a A Maszk Országos Színészegyesület Gobbi Hildáról elnevezett életmű díját és a Soós Imre pályakezdő díjakat. Az életmű díjat idén Szerémi Zoltán, a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagja nyerte el. A Soós Imre díjat pedig Ács Petra, a Szegedi Nemzeti Színház művésze, és Hevesi László, a Thália Színház tagja kapta. Hevesi Lászlót láthatjátok a már említett Térkép a túlvilágról című előadásban.
Szükségünk volt már ezekre a jó hírekre, reméljük, ti is velünk örültök.
Márciusban három színházi kerekasztal-beszélgetésen is részt vettünk. Nem tanulság nélküli, ki mit kezd ezzel, a szerintünk már kissé elavult, formával, hogyan tudja érdekessé, dinamikussá tenni. Hogyan lehet kinyitni, a rendszerint szakmai közönség tapasztalatait bevonva valódi párbeszéddé tenni ezeket az alkalmakat?
Március 1-jén az Inga Kultúrkávézóban mutatta meg a Budapesti Skizó új bemutatójának demóját. A fölolvasó színházi formában prezentált hosszabb részletekhez csatlakozott a kerekesztal-beszélgetés. Tóth Jakab moderálásával Schultz Nóra, Závada Péter, Samudovszky Adrian és Sándor Dániel Máté beszélgetett készülő előadásukról, valamint arról, hogy a színház és más művészeti ágak vállaljanak-e politikai szerepet. Azóta megvolt a Fukuyama után című Thomas Köck mű bemutatója a Trafóban, kritikánkat hamarosan olvashatjátok a Kétlámpás Blogon. A világlátott alkotók, beszélgetőtársak részéről sok külföldi tapasztalat került elő a téma kapcsán, ahol politikum és színház gyümölcsöző találkozása megtörtént. Hazai példákat már kevésbé találtak, bár nekünk lett volna pár tippünk. Problematikusnak látják a beszélgetők, hogy nem feltétlenül azokhoz jut el egy közéleti témájú előadás, akikre igazán nagy hatást gyakorolhatna. A színháznéző nem szívesen vesz zsákbamacskát, egyetérteni jár a színházba. Felmerült, hogy milyen termékeny feszültség alakulhatna ki, ha mindenki olyan színházat is meglátogatna, ami nem esik bele a komfortzónájába.
Nekünk a beszélgetést hallgatva a Závada Péter fordításában megismert Prudencia Hart különös kivetkezése című előadás konferencia-jelenete jutott eszünkbe. A Stúdió K előadásában a kerekasztal körül ülők közül Samudovszky Adrian is érdekelt, a darabban ő moderálja a konferencia felszólalásait és vitáját. Valahogy ugyanaz volt az elrendezése, lefutása, dinamikája ennek az Ingabeli beszélgetésnek, mint a darabbeli konferenciaparódiának. A közönség túlnyomó többsége a szakma különböző szegmenseiből érkezett, így különösen kihagyott ziccernek érezzük, hogy nem vitattuk meg a készülő előadásról született benyomásokat. Szerintünk luxus lemondani az ilyen visszacsatolásokról, a bemutatót látva égetően szüksége lett volna az alkotóknak jó pár külső szemre.
Március 22-én a Kelet-Nyugati Alkotóműhely Hosszú Hétvége elnevezésű programsorozatának keretében az RS9 Színház fogadta be a Függetlenek című kerekasztal-beszélgetést. Létmányi Attilának, a Kelet-Nyugati Alkotóműhely alapítójának, rendezőjének, a beszélgetés moderátorának szemmel láthatóan volt koncepciója. A független színházi létről, lehetőségekről, jövőképről eszmét cserélni három generáció képviselőit hívta meg: Lábán Katalint, rendezőt, színészt, az RS9 Színház igazgatóját, Gaál Attila Csabát, rendezőt, színész, az Epika Kulturális és Művészeti Alapítvány vezetőjét és Tőzsér István Martint, rendezőt, színészt, a TIM Stúdió vezetőjét. Ez már önmagában is érdekes felállás, a generációk párbeszéde kevéssé jellemző bármilyen témában. Ráadásul ezt a lehetőséget ki is használták a pódiumon ülők, számos kérdést tettek fel egymásnak, ami igencsak üdítő változatosság. Kerekasztal-beszélgetések esetén, tapasztalataink szerint, a beszélők a legritkább esetben beszélnek egymással, többnyire a moderátorral való dialógusok egymásutánja az alkalom.
Ami számunkra igazán izgalmassá tette a beszélgetést, az az a forma, amit Létmányi Attila kitalált a délután keretének. Számos idézettel készült, amit neves színházi alkotók, a szakmát és a függetleneket jól ismerő munkatársak fogalmaztak meg. A kerekasztal résztvevőinek ezekre kellett reagálnia, az elhangzott felvetések mentén járhatták körbe a független színházi lét számos aspektusát. Ez a pszeudo-párbeszéd jelentősen kitágította a formát, és nem csak a hallgatóság, de a beszélgetők számára is érdekessé tette a disputát. A leghevesebb reakciót Mácsai Pál szavai váltották ki, a független színházi alkotók idézetei többnyire a szakmában tapasztalható konszenzust képviselték, ezek esetében a személyes példák elmesélése, az állítások árnyalása, kibontása történt meg. A Mácsai-idézet arról szólt, hogy a mai magyar színházi nyelv – a kultúrpolitika szűklátókörűségének köszönhetően – nem elég kreatív, és a nézők ezért járnak kevésbé színházba. Az alkotók mind magukban, mind a környezetükben kísérletező kedvet, kreativitást látnak, lehet, hogy az Örkény leköszönő igazgatójának a kőszínházakat tekintve igaza van, de a függetleneket biztosan nem ez jellemzi. Szó esett még természetesen finanszírozási modellekről, nehezen meghozott kompromisszumokról, a közönség elérhetőségéről, megszólíthatóságáról. Érdekes szombat délután volt, örülünk, hogy ezt a programot választottuk akkor.
A Színházi világnapra időzítette a Színházi Kritikusok Céhe kerekasztal-beszélgetését A színházi lapok jövőjéről címmel. A Három Holló kistermében a színházi kritikával foglalkozók alkották a közönséget is, a beszélgetés terének elrendezése jól tükrözte, hogy szűk körben vagyunk, ugyanaz a cipő szorítja a résztvevők lábát. Turbuly Lilla, a céh társelnöke vezette a beszélgetést, a világnap nemzetközi üzenetének egy részletével indítva, és néhány, a színházi lapok finanszírozására vonatkozó elrettentő statisztikai adattal megszólítva a meghívottakat. A megszólalás sorrendjében Szűcs Katalin Ágnes színikritikust, a Criticai Lapok főszerkesztőjét, Králl Csaba tánckritikust, a Színház szerkesztőségi tagját, felelős kiadóját, Stuber Andrea színikritikust, a Spiritusz főszerkesztőjét, Tóth Bertát, a Színház.online főszerkesztőjét és Bodor Johanna táncművészt, koreográfust, a Magyar Színházi Társaság elnökét hallgathattuk meg. A még talpon lévő orgánumok közül a Revizor kimentette magát, az ő beszámolójuk a jelenlegi helyzetről meglehetősen hiányzott.
A szikár és visszafogott hangvételű helyzetértékelések nyomán kvázi egy halotti torrá alakult a beszélgetés. A színházi lapok és a színházi kritikusok helyzete reménytelen. A felületek, szerkesztőségek megszűnnek vagy a megszűnés határán vannak. Műhelyként már egyáltalán nem tudnak funkcionálni. Amikor a kritikai gondolkodásra, a kritikusi szakma utánpótlásképzésére, a nyomhagyásra és a reális visszajelzésre a legnagyobb szükség volna, a kritika elnémul. Feloldhatatlan dilemmák őrlik fel a kritikaírással foglalkozókat. Fenntartható-e a szakmai színvonal és a függetlenség anyagi források nélkül? Meddig tartható az ingyen munkára, az önkizsákmányolásra épülő szisztéma.
Nekünk még számos kérdés eszünkbe jutott, amiket egyfelől azért nem tettünk fel, mert nem vagyunk elég gyorsak, előbb át kellett gondolnunk a hallottakat, másfelől rohantunk a város másik végébe, előadásra. Ha a kritikaírás, mint megélhetést biztosító szakma, megszűnt, beszélhetünk-e Magyarországon egyáltalán profi kritikusról? Mi fog történni a színházi szakmával, ha az egyik jelentős alkotóeleme nem lesz? Nem létezhet-e egy olyan összefogás, ami átmenti a szakmát? Bár a színházaknak elemi érdeke lenne a kritikaírás megmentése, nehezen elvárható, hogy a létezésért küzdő függetlenek – ezen a napon jelentette be Karácsony Gergely, hogy a nekik szánt, a túlélést jelentő összeg, politikai pozícióharcok áldozata lett – bármit is tegyenek, vagy a finanszírozási megállapodás hiányában még évadot tervezni is képtelen kőszínházak segítő kezet nyújtsanak. Szomorúak és tanácstalanok vagyunk.
A fotókért köszönet a Budapesti Skizónak, Létmányi Attilának és Turbuly Lillának.
Apáti-Tóth Sándor nem csak a doen fotóművészeink egyike, de véleményem szerint nem csak korosztájának egyik kiemelkedő alkotója, de nálam az idei Balogh Rudolf díj szintmérője is. Mindig is tiszteltem sajátosan lírai, egyedi hangvételű, mindig komoly gondolatisággal is bíró alkotásait. Most oly szerencsések vagyunk, hogy a ceglédi alkotó a diktatúrák és szerelmek emlékeire visszatekintő új kiállítását Budán a Karinthy Szalon Galériában tekinthetjük meg a leköszönő Caffart kiállítás után április elsején.
Rékasi Attila fotóművész, Újpest
Az alkotó gondolatai:
„E kiállítás szokatlanul hosszú címe több, mint ötven év harminc-negyvenezer expozíciójának száz képbe való tömörítését takarja. Diktatúrák lenyomatait, szerelmek emlékeit, hétköznapi történetek szubjektívdokumentumait. Mostani tárlatomon ebből tárunk Önök elé szemelvényeket.”
Az idei év üzenetét Theodórosz Terzopulosz görög színházigazgató, tanár, író, az Attis Színházi Társulat alapítója és művészeti vezetője, a Színházi Olimpia ihletője és a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság elnöke fogalmazta meg. A magyarul Németh Nikolett fordítása tolmácsolja nekünk az idei év nagyon erős szavait. A teljes szöveg például itt olvasható:
„Vajon a színház reflektorfénye képes megvilágítani a társadalom traumáit ahelyett, hogy félrevezető módon önmagára irányítja a figyelmet?
Ezek olyan kérdések, amikre nincs végleges válasz, mert a színház a megválaszolatlan kérdéseknek köszönhetően létezik és tartja fent magát. Kérdések, melyeket Dionüszosz vetett fel áthaladva szülőházán, az ókori színházon, és folytatja néma menekülőútját a háború tájain, ma, a Színházi Világnapon.
Nézzünk Dionüszosz, a színház és a mítosz eksztatikus istenének szemébe. Dionüszosz, aki egyesít múltat, jelent és jövőt, a kétszerszületett, Zeusz és Szemelé gyermeke, a fluid identitás kifejezője, nő és férfi, dühös és kedves, fenséges és állati, az őrület és értelem határán, rend és káosz, élet és halál közt egyensúlyozó akrobata. Dionüszosz alapvető ontológiai kérdése: “mivégre ez az egész?” – a kérdés, ami a mítosz gyökerének és az emberi rejtély sokrétű dimenzióinak egyre mélyebb vizsgálata felé tereli az alkotót.
Új narratív utakra van szükségünk, amelyek célja az emlékezet ápolása és egy új erkölcsi és politikai felelősség formálása, hogy kiléphessünk a mai középkor sokféle formát öltő diktatúrájából.”
Az ünnep kapcsán a Magyar Színházi Társaság is közleményt tett közzé. Érdemes elolvasni. Mi a Társaság facebook oldalán találtuk meg.
A Magyar Színházi Társaság az idei Színházi Világnaphoz kapcsolódóan fontosnak tartja közzétenni saját alapvetéseit is: a színház nem elválaszt, hanem összeköt, a kultúra és a művészet a józan igazság értékét, az emberi szabadság eszméit is adja nekünk. Szerintünk a színháznak újjá kell teremtenie a párbeszéd lehetőségét.
A Magyar Színházi Társaság hangsúlyosan mindent meg fog tenni a szakmaiatlan döntések miatt, illetve az egzisztenciálisan, morálisan méltatlan helyzetbe került kollégákért, a magyarországi színészek, alkotók, a színházban dolgozók anyagi és erkölcsi elismertetéséért, az igazság helyreállításáért. Meg kell óvnunk egymást!
A címet világnapi bejegyzésünkhöz Formanek Csaba, a Kettőspont / színház & spirituális ügynökség alapítója, vezetője, rendező, színész, író világnapi videóajánlójából merítettük. Mindhárom üzenetben hangsúlyos a párbeszéd, a személyes jelenlét és a szabadság gondolata. Mi beemelnénk még egy fogalmat, a felelősségét. Mi nézők, ugyanúgy felelősek vagyunk az alkotásért, mint a színpadon és mögötte állók. Nélkülünk nincs színház. A mi választásaink, a mi reakcióink, az előadás bennünk való tükröződése nélkül nincs színház. Jelenlétünk alkotótárssá tesz minket. És ez felelősség. Kinek és hogyan adjuk a tekintetünket? Kinek ajándékozzuk az értő figyelmünket, az időnket és nem utolsó sorban az anyagi forrásainkat? Ki merünk-e lépni a komfortzónánkból, merünk-e saját véleményt alkotni, meglátni az újat, a kicsit, a függetlent? Mi erre biztatnánk titeket, ébresszétek fel magatokban a kalandvágyat, menjetek olyan helyekre, ahol még sosem jártatok!
És, hogy ne maradjon üres szócséplés a bejegyzés, nézzünk néhány előadást, amit március 27-re és a hétvégére időzítettek az alkotók, de később is érdemes lesz keresni őket. A Kettőspont / színház & spirituális ügynökség a Game of My Life című legújabb Formanek Csaba rendezéssel várja a közönséget. Mi nagyon szerettük ezt az előadást, többek között azért, mert bár keresztül-kasul ismerjük a Ráday utcai játszóhelyet, majdnem sikerült eltévednünk, olyan izgalmasan lett kialakítva az előadás tere.
A Budapest Bábszínház műsorán délelőtt a Hamupipőke látható, ez a bábtechnikailag és a történetvezetés szintjén is különleges előadás. Átírója Gimesi Dóra, aki idén a HUBBY-tól megkapta az Év Gyerekönyve Díjat szerzői kategóriában Amikor mesélni kezdtek a fák című varázslatos kötetéért. Este Podlovics Laura írása-rendezése, a kamaszoknak és fiatal felnőtteket megszólító Nem félünk a sötétben-jére válthattok jegyet. Különlegessége az előadásnak, hogy főhősét Erdős Lili alakítja vendégként.
A Stúdió K színházban pénteken a régen játszott Káosz című előadásra érdemes ellátogatni. Mika Myllyaho fekete komédiáját Nyakó Júlia, Homonnai Katalin és Kakasy Dóra játsszák. Mi a bemutatón még Pallagi Melittával láttuk, úgyhogy nekünk is időszerű lenne ismét megnézni az új szereposztásban is Diego de Brea rendezését. Már most teltházas mindkét vasárnapi Prudentia Hart különös kivetkezése, érdemes résen lenni, hogy jegyet lehessen szerezni erre a sikerelőadásra.
E hét pénteken a Budapesti Skizó bemutatóján leszünk. Thomas Köck drámáját Sándor Dániel Máté rendezi. A szereposztás parádés, a zenét a Tér12 Antigonéjának kardalait jegyző Bánki Mihály írta, a szövegkönyvön a rendezővel Samudovszky Adrian dolgozott. Ilyen előzmények után izgatottan várjuk a végeredményt. jegyek még kaphatók, tartsatok velünk!
Ha nem bemutatóra mennénk, akkor újra megnéznénk az Apertúra Bázison március 28-án a Brománcot és újra jót vitatkoznánk nézőtársainkkal az előadás utáni feldolgozó beszélgetésen. Király Dániel csavaros időkezelésű írása-rendezése nem csak remek szórakozás, de vitaindítóként is nagyon működik. Mindenkit nagyon szerettünk az előadásban, de ez esetben Kocsis Gábor alakítása lenne a legnagyobb vonzerő, hogy megint megnézzük az Apertúra legutóbbi bemutatóját.
Újságunk a megnyitón járt a varázslatos hangulatú újpesti hajógyár területén elhelyezkedő, Dömötör Sámson László költő, képzőművész által működtetett Felhajtó Erő Stúdiógaléria és Hajózásemlékezeti Gyűjteményben. A megnyitón Dömötör néhány szóban bemutatta a galériát és a Hajózásemlékezeti Gyűjteményt, majd átadta a szót a „Tégla” projekt egyik vezetőjének. A FakTúra művészeti folyóirat videó csatornáján tekintheti meg a megnyitón készült videót, melyen Simon Tímea bemutatja az akciót.
A videót Rékasi Attila készítette, zene Sándor Máté
A kiállítás 2025. április 1-ig látogatható előzetes időpont egyeztetéssel a +36 30 613 7260 telefonszámon. Finisszázs: 2025. április 28., péntek 17.00 órától 18.30-ig
Helyszín: 1044 Budapest, Népsziget, Zsilip utca 9. G épület
A válogatásban szereplő téglák alkotói:
Aros Éva I Barna Regina I Danyel István I Dömötör Sámson László I Éberling Anikó I Eőry Emil I Fekete Balázs I Fórizs Nikoletta I Gábor Bence I Gábor Béla I Gedai Blanka I Gulyás Tamás I Helyes Jenő I Julia Smithing I Kacsák Tamás I Kammerlohr – Kováts László I Katona – Zsombori Mária I Kelner Viktória I Koroknai László I Kovács Johanna I Lajkó Nóra I Majoros Gabriella I Mészáros Gábor I Olajos György I Olivier Bonnin I Pethő Csilla I Revák István I Riegel Lili I Serényi H. Zsigmond I Simon Tímea I Tarjáni Ferenc I Toró Annamária I Vass Tímea I Viktoria Szabo
A megnyitó is nagyon jól sikerült rendezvény volt véleményem szerint a finisszázas is az lesz ajánlom vegyenek részt rajta!
