Kritika és szöveg: Rékasi Attila, drMáriás festménye (Art Market Budapest)
Közép-Európa legnagyobb művészeti vására ma estig még jegyváltással látogatható, egy igényesebb kézműves burger áráért egy sokszínű, zömében szakmailag minőségi képzőművészeti alkotással találkozhatunk, sőt, sok esetben meg is vásárolhatjuk azokat.
A kínálat rendkívül sokszínű és változatos. Kiemelkedőnek tartom a szobrászati anyagot, bár a festmények kínálata számszerűen a legnagyobb, de ide már meglátásom szerint becsúsztak szerényebb kvalitású munkák is. A nemzetközi összehasonlítás tekintetében a japán művészek munkái egyenletes, magas minőséget képviselnek. Az ArtMarket igyekszik követni azt a nemzetközi trendet, ami a fotó előretörését jelenti a műtárgypiacon. Ennek a nyugaton több évtizede követhető tendenciának próbál megfelelni azzal, hogy külön fotográfiai szekciót mutat be.
Az MTK Sportaréna udvarán, illetve a csarnokban bemutatott szobrászati művek különösen figyelemre méltók, nemigen találtam megkérdőjelezhető minőségű munkát közöttük. A változatos szobrászati anyag értékét korszerűsége mellett gyakran a művek elgondolkodtató jellege adja. A festészet vonatkozásában a nagy nevű, jobbnál jobb galériák, úgy mint a Várfok, a Godot s a pár éve létrehozott Nagyházi Contemporary is erős anyaggal képviselte legsikeresebb alkotóit a „nagy öregektől”, Buktától és fe Lugossyn át az ifjú Odor Bence Istvánig. A nagy nevek mellett üdítő színfoltokként jelennek meg alkotói csoportosulások, ahol számos, vagy néhány stand esetében három-négy művész érezte fontosnak megmutatkozni e patinás vásáron, reménykedve abban, hogy a befektetett bérleti díj eladások formájában megtérülhet. Közülük megemlíteném egyik kedvenc csoportomból a Content Art Projektből Barakony Zsófia festőművész nevét, aki expresszivitásával keltette fel figyelmem. Kiemelkedőnek tartom a Magyar Képzőművészeti Egyetem bemutatkozó anyagát is, az ifjú generáció meglepően kiforrott munkáival találkozhatunk, ha valakiknek itt a helyük, akkor a jövő hivatásos művészeinek mondhatni kötelező megmutatniuk magukat.
Végezetül az Erdész Galéria kiállítási terén átélt élményemről szeretnék megemlékezni. A többi standra jellemző „színkavalkád” sajátos ellenpontjaként itt a geometrikus és figurális művészeket a „színcsend” köti össze, szép egységes anyagukkal nagy felfedezettjeim lettek!
Bevallom, a képzőművészet nem a szakterületem, így nem csengett számomra ismerősen az Art Market Budapest kortárs képzőművészeti vásár neve, holott ez már a tizenhatodik a sorban; az elsőt még 2011-ben, a Millenáris parkban rendezték meg. Alighanem az idei is kimaradt volna az életemből, ha a FakTúra művészeti folyóirat nem delegál tudósítónak az esemény kvázi nulladik napján tartott sajtótájékoztatóra.
De laikusként is lenyűgözött az MTK Sportparkban kiállított művek sora. A mintegy 30 országból érkezett közel 100 kiállító elképesztően változatos és látványos műveket hozott magával. Az esemény nem hivatalos alapgondolata szerint a művészet akkor válhat közös ügyünkké, ha személyes kapcsolatunk lesz vele. Rajtam ne múljon, gondoltam, de előbb még végigültem a tájékoztatót, ahol az iménti gondolatot megfogalmazó Ledényi Attila, az Art Market Budapest alapító igazgatója mellett Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója a párhuzamosan zajló Liszt Ünnepről informált minket, valamint a rendezvény kulturális nagykövete, Péterfy Bori is szólt néhány kedves szót. Ő egyébként éppen aznap ünnepelte a születésnapját.
Sajtótájékoztatón Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója, Ledényi Attila, az Art Market Budapest alapító igazgatója, Péterfy Bori a rendezvény egyik nagykövete
A tájékoztató után bevetettem magam a csarnok összművészeti labirintusába. Nem kellett soká várnom az első benyomásokra. Az ezer színben pompázó művészeti kánaánt lehetetlen volt pár óra alatt feldolgozni; napok, de inkább hetek kellettek volna hozzá. Manapság annyi vészjósló fejlemény van a világban, hogy nem tudtam elhessegetni a gondolatot: tíz-húsz év múlva talán már egyáltalán nem lesznek ilyen események. Ezért is volt olyan mellbevágó az az életigenlés és gondolkodni akarás, ami a művek többségéből áradt. Eszképizmus? Vagy inkább tiltakozás a fenyegető jövő ellen? Akárhogy is, végigmenve a sorokon nem egy, a vége felé menetelő civilizációt láttam tükröződni.
A rendezvény bevallottan épít a fiatalokra, több hazai és külföldi művészeti iskola hallgatói is bemutatkozhatnak, sőt, Ledényi ki is emelte a vásár exkluzivitását: a legtöbb alkotással csak itt találkozhat a nagyérdemű. A FakTúrának fotózó Rékasi Attila fotóművész révén összeismerkedhettem néhány képzőművészetis hallgatóval, és mondhatom, tehetségekből nem lesz hiány a jövőben. Számomra lenyűgöző, milyen kiforrott képekkel állnak elő ezek a húszas éveik elején járó diákok. Kunkli Orsolya munkája bizarr mélységével, Pataki Kata Luca festőiségével, Kokai Lili expresszivitásával vívta ki csodálatomat. Azt gondolom, Ledényi elképzelése a fiatal tehetségek bevonásáról maradéktalanul megvalósult.
Pataki Kata Luca festménye az ArtMarket Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem standján (Fotó: Kovács Gergely)
Fotós kollégám szinte mindenkit ismert, de egy ismerős arc számomra is akadt: a megnyitón fellépő előadóművészek közt Fülep Máté operaénekest ismertem fel, akivel egykor a debreceni Csokonai Színház kórusában énekeltünk együtt.
Naiv csodálóként hozzáértő elemzésre természetesen nem vállalkozom. A Nagyházi Galéria standján viszont alkotókkal és az őket képviselő galeristákkal együtt néztünk meg néhány festményt, immár elemzőbb szemmel. Az általuk jónak tartott képeknél egy közös jellemzőt emlegettek: ezek a művek mintha ablakok lennének egy magasabb valóságba, önmagukon jóval túlmutatnak. Neveket és képcímeket ezen a helyen nem szeretnék említeni, mindenesetre láthattuk a fekete ötven árnyalatában játszó baranyai tájat, illetve a szobában háromdimenziós objektumként terpeszkedő ecsetvonásokat. Múltat, jelent – térben és téren kívül. És persze David Hasselhoffot.
Az ember az érzékszervei fogságában él, és már a tudomány is pedzegeti, hogy létezhet egy teljesebb világ, amely számunkra rejtve van. Ez a kiállítás mégis mintha ízelítőt adna abból a világból.
E hét péntek este egy nem hétköznapi színházi élménnyel jutalmazhatják meg magukat a munkahét végén, ha ellátogatnak a Kettőspont Színház és Spirituális Ügynökség sajátos atmoszférájú tereibe, ahol a PIERROT és PRIGOZSIN az élet forgatagában című előadás mellé közösségi élményt is kapnak a szerencsések akik jegyet váltanak. Ács Tamás és Formanek Csaba „tragikomédiája” meglátásom szerint a mai magyar színházi drámajátszás egyik ékköve.
Nagyon összetett cselekménye finom érzékenységgel van szőve és öniróniát sem nélkülöző humorral van fűszerezve, azaz igazi színházi csemege. Azt is mondhatnám: „Megcsörren, hogy nyomorát jelentse”. Azonban ezt a költői utalást inkább úgy értem, hogy valójában mindannyiunk „nyomorát” jelenti, lévén legalább egyszer mindannyian beleesünk rövid földi létünk során a szerelem „sötét verem” állapotába. A nézőtéren nevetünk azon, hogy a fiúk egy plakátba lesznek szerelmesek, pontosabban egy plakáton ábrázolt nőbe, és ilyenkor feltesszük magunknak a magaslovas kérdést: Prigozsin, Progozsin, na de egy plakátba?
Aztán szép lassan rájövünk, hogy mi is a szerelem, milyen „fortélyos félelmek” irányítanak minket a párkapcsolatainkban, hogyan szeretjük birtokolni azt akit elvileg szeretünk. Legtöbbször csak akkor kezdünk ragaszkodni a szeretett plakátunkhoz, amikor más is szemet vetett rá. Ez a Monogám kapcsolatok megszokott dinamikája, néha egy kis gyilkossággal fűszerezve. Mindezt miért? Egy ideáért? Azért az egoizmuson nyugvó gondolatért, miszerint az az igazi szerelem ami kizárólagos, kisajátító? Tudunk valakit annyira szeretni, hogy ne tekintsük a tulajdonunknak?
Vannak akik úgy gondolják, hogy elegendő művészeti vásár van már Budapesten. Magam részéről azt gondolom, hogy minden sarkon lehetne egy, mint ahogy van kocsma és ázsiai bolt. A másik szempontom pedig az, hogy több Art fair belépőjeggyel látogatható, így nem minden társadalmi csoportnak van lehetősége rátekinteni arra mire költené a lottónyereményét. Summa summarum én nagy örömmel látogattam el a most induló fiatalokat preferőló új ingyenes művészeti vásárra a BUDAPEST INDEPENDENT ART FAIR.
Az a véleményem, hogy a Klauzál téri piac alkalmas arra, hogy teret adjon egy ilyen remek kezdeményezéshez. Világítását, ha nem is professzionálisnak, de az esetek többségében elegendőnek nevezhetjük. Nagyobb nézőszámot is befogadni képes, frekventált helyen van, jó tömegközlekedéssel. Pozitív volt, hogy számos galéria, értékesítési csoport jelent meg a standokon. A médiaművészetet leszámítva, szinte minden releváns művészeti orgánum képviseltette magát valamilyen szinten és minőségben a kerámiától a fotóig. Tagadhatatlan, hogy a már klasszikusok közé avanzsált Gross Arnold munkái is elérhetőek voltak, de őt leszámítva valóban erős túlsúlyban szerepeltek a fiatalabb korosztályok képviselői, ami nagyon üdvözlendő.
Reméljük, hogy nem lankad a lelkesedés és minden évben egyre bővülő kínálattal vár majd bennünket ez a hiánypótló családias és ezért is nagyon szerethető összességében színvonalasnak mondható vásár, ha tehetik vásároljanak munkákat, tanúsíthatom már néhány tízezer forintért is hozzájuthatunk eredeti kortárs műalkotásokhoz.
Nincs benne jelenleg a köztudatban, pedig Gogol a klasszikusok egyik etalonja. Nem is divatos most orosz művészekkel turnézni. A fentiek mind igazak, de ha a klasszikusokat a modern színjátszás és a kiemelkedően minőségi színház szintjére emeljük, szinte mindegy a szerző személye. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fontos Gogol Egy őrült naplója című írásműve – mert fontos, ha egy a színház minden kifejezési eszközében járatos (szöveg, mozgás, dramaturgia) és magabiztosan fellépő színművész kezébe kerül. 2026. október 3-án este játszotta Ács Tamás Gogol művét olyan zseniálisan, hogy csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni; és akit a túlzottnak tűnő elismerésem zavar, az jöjjön el, nézze meg ezt az előadást, és vitatkozzunk róla, hogy szerinte miért gondolja az ellenkezőjét.
Nézzük tételesen. Ács olyan szinten bújt bele a főhős bőrébe, hogy már a nézővárás idejében elkezdte az előadást: a megérkező nézőt a múlt század eleji orosz csinovnyik polgári világába löki be, úgy, hogy nemcsak a miliőt teremti meg, de az ember tökéletesen megérzi egy hierarchikus világ hangulatát és tétjét is. Majd hét óra magasságában elkezdődik az előadás; megmarad az interakció, sőt fokozódik, de Tamás megteremti a drámai alapot Gogol szövegével. Azonban nem marad meg az irodalmi síkon, hanem nagyon nagy művészi érzékkel egy sajátos kortárs színházi kontextusba helyezi a sokak által avittasnak gondolt szöveget. Érzékletes játékával megfesti a régi korokból azt, amire a mai ember is vágyakozik: a férfinak a nő felé irányuló, mindenen túlmutató, őszinte rajongását és vágyakozását. Ács mindezt olyan érzékletes színészi eszközökkel jeleníti meg, hogy a néző olvad, mint a jég – legyen férfi vagy nő. Szeretnénk így szeretni, és szeretnénk így szeretve lenni, csak a mai egónk ezt nem engedi (tisztelet a kivételnek). Közben a művész mindvégig fenntartja a társadalomszociológiai feszültséget is, fenntartja a dzsentrisorba süllyedt, hivatalnokká lett nemesember meghasonulásának lélektani rajzát, elmeintézetig futó drámáját. Az ember azt érezte a Kettőspont Színház nézőterén, hogy Ács bármit el tudna játszani: varázlatos, sodró, sok nevetéssel fűszerezett este volt ez, ami annyit elmond az emberről, mint ezer telenovella sem!
Kovács Gergely írása, illusztráció: Rékasi Attila-Talált terek térfoglalók sorozatból
Julinak vágja a tenyerét a szatyor füle. Átveszi a másik kezébe, majd húsz méterrel odébb megint cserél. Messziről látja, hogy a buszmegállóban nem fogja tudni letenni a lucskos betonra, a tisztaságból nem enged, akkor sem, ha utána egy óráig remegni fognak az ujjai. És ez még csak a fele ajándék, a többit házhoz szállítják. Juli régimódi, tudja, hogy ki minek örülne, nem hagyja a családra a választást egy-egy ajándékutalvány képében.
Egy kicsit talán mégis elszaladt velük idén a ló. Ferivel ugyan megbeszélték, hogy ha mindkét gyerek velük tölti az ünnepet, nem fognak garasoskodni, hadd lássák az egy szem unokájuk arcát, miközben bontogatja a csomagokat. De tényleg kell annyi minden annak a csöppségnek? Juli gyerekei jól keresnek, ajándékaik láttán nem győz sápadozni. Egyre drágábbak a karácsonyok és nem csak az infláció miatt. Ő már egy-egy szép rajzzal is beérné tőlük, mint amikor még iskolások voltak.
Jelenleg egy busz is megtenné, ülőhellyel. Lökhetne egyet erre a Jézuska, ha ráér. De szaporán, különben ez lesz az az év, amikor a kis Dorka megtudja, hogy Jézuska valójában nincs is. Persze aligha hisz még benne, a mai kölykök olyan gyorsan érnek, azt is tudják például, hogy ki a miniszterelnök. Hozzá úgy húszévesen értek el ezek az információk.
A megállóban csakugyan vizes a talaj, az a kevés hó gyorsan elolvadt a napsütésben. Juli átveszi a bal kezébe a terhet. Feri igazoltan van távol a szívműtétje után, a kocsi a szervízben, a banyatankhoz túl fiatal. A műanyag fülű OBI-s szatyor az instant karma a móhóságáért és a hiúságáért.
Az ülésekre nem teheti, az egyiken egy meghatározhatatlan korú nő ül, sörösdobozokkal teli reklámszatyorral, a másikon egy másfél-két éves kisgyerek térdel. Rajtuk kívül nincs más a megállóban.
Feltűnően szegényes, piszkos ruházatukról elkapja a tekintetét. A szemkontaktus ahhoz vezetne, hogy a nő pénzt kérne tőle, bizonyára a meséje is megvan hozzá. Juli szokott adni, de most nincs nála készpénz, csak egy százas, annyival mégse szúrhatja ki a szemüket. A legközelebbi automata legalább háromszáz méter. Ha legalább a péksüti meglenne még, amit a plázában vett. Egyébként meg nem ő a Jézuska, arról pedig igazán nem tehet, hogy a Fiú kétezer éve a füle botját sem mozdítja az emberekre.
Anya, látod?
Juli önkéntelenül is odanéz, a gyerek a megálló átlátszó plexifalán túlra mutat, kis arca olyan, mint aki csodát lát.
Nincs ott semmi.
Ragyog a sár, gügyögi és boldogan ringatózik előre-hátra az ülésen. Az anyja nem válaszol, idegesen néz körbe. Juli érzi mennyire védtelenek, még őhozzá képest is. Meglehet, fedél sincs a fejük felett, vagy talán épp onnan menekülnek. Vagy csak már megint elragadta a fantáziája. A gyerek még mindig az üvegfal mögötti területet bámulja. Mintha tényleg csillogna az a rész, ahogy a napfény százfelé törik rajta. Valami barom autós feltúrta ott a földet a kerekeivel.
A busz nyikorogva áll meg, Juli felcihelődik a szatyrával, senki sem segít. Szerencsére van ülőhely. Kinéz a megállóra, de az álló utasoktól nem látja az anyát és a gyereket. Talán még találkoznak, nem olyan nagy a város. Reméli, hogy lesz egy fa, ami mellé odaállhatnak másnap. A csillogó latyakra gondol és maga sem érti, miért lesz jókedve. Egészen holnap estig ki sem fog látszani a szennyes edények mögül.
Az ünnep szellemét az a tíz perc idézi, amikor a fa előtt a lemezzel együtt éneklik azt a néhány dalt, amit ilyenkor szokás. De ez így van rendjén, miattuk ne fájjon a feje a Jézuskának.
Hagylak dolgozni, mosolyog magában. A művház előtt betlehemest játszik egy iskolás csoport, a faárusok felől fenyőillat árad. A szatyor füle belecsíp a tenyerébe, de most ez is jó.
Nem azért dolgozik egy sajtóorgánum, hogy elismeréseket kapjon – mégis jólesik, amikor visszajelzést kapunk arról, hogy munkánk eljut az olvasókhoz és a szakmához.
A Kettőspont Színház és Spirituális Ügynökség elkészítette a 2025–2026-os színházi évadának összegzését. A Szevasz tavasz című előadás ötödik játékestjén jelen lévő tudósítónk örömmel szembesült azzal, hogy szerkesztőségünk nyerte el a legtöbbet publikáló szaksajtó címet.
Külön köszönettel tartozunk Ritter Mártának, aki évek óta meghatározó szereplője színházi rovatunknak: ajánlói és jelenléte fontos része annak a figyelemnek, amelyet a független színházi közeg felé fordítunk.
Nonprofit működésünk keretében továbbra is várjuk színházi beszámolók, tudósítások és kritikák szerzőit. Célunk, hogy minél nagyobb figyelem irányuljon az alternatív színházi világra.
A Kettőspont Színház októberi műsora a FakTúra művészeti folyóiraton
A Kettőspont Színház fennállásának hat éve alatt a budapesti független színházak egyik meghatározó, az utolsók között kitartó teátruma lett! Azt is mondhatnám, hogy sok szempontból a független szcéna lakmuszpapírja. A színház vezetője, Formanek Csaba drámaíró, színművész szeptember végi, sorsfordító nyilatkozatában világossá tette, hogy az esedékes következő három évnek csak úgy tud felelősen nekikezdeni, vállalva a folyamatosan növekvő költségek terhét, ha a közönség bizonyságát teszi annak, hogy szüksége van erre a különleges színjátszó helyre és közösségi térre, tovább megyek: szellemi műhelyre. Ez a bizonyság pedig a jegyvásárlás. Ha nem mentjük meg ezt a színházat jegyek vásárlásával, az (utolsó?) októberi előadások helyeit feltöltve, akkor a novembernek már nem tud nekimenni a színház. Magyarul: ha nem állunk a pástra, összedől fővárosunk egyik utolsó független színművészeti bástyája. Kérem, ha tehetik, és szeretik az alternatív színjátszást, válogassanak a darabok közül, és váltsanak jegyet, de ha belefér, jöjjenek el minden előadásra. Én már láttam őket többször is, mind unikális élményt adó darab!
Hódít a retró, pörögnek a vintage tárgyak, közöttük a fényképezőgépek is. Nehéz olyan tévéstúdiót vagy podcastdíszletet találni, ahol nincs a háttérben egy régi fotómasina. Ennek okát én nemcsak a mindig az elmúlt korokra visszatekinteni vágyó, nosztalgiára fogékony emberi lélekben látom, hanem a letisztult, harmonikus dizájn és a jó minőségű anyagok reneszánszát sejtem a jelenség mögött.
A fotótörténet nemcsak a nagy áttörések és ikonikus eszközök története. Legalább ennyire szól azokról a gépekről is, amelyek csendben, különösebb mítosz nélkül szolgálták a mindennapi látást. A Canon Canonet 28-at ilyen kamerának tartom.
A hatvanas–hetvenes évek fordulóján a Canon már túl volt azon a pillanaton, amikor a Canonet név önmagában fogalommá vált. A kérdés ekkor már nem az volt, hogy lehet-e jó távmérős gépet (radfinger) készíteni, hanem az: ki férhet hozzá ehhez a minőséghez. A válasz egyik formája lett az 1968-ban megjelenő Canonet 28, majd annak 1971-es, finomított változata.
Megszületett egy megfizethető, automatikus, kompakt fényképezőgép. A 40 mm-es, f/2,8-as objektív és a programautomatika nem a fotós döntéseinek kitágítását, hanem a fényképezés aktusának liberalizációját jelentette. Egy olyan korszakban, amikor a technikai kontroll a fotográfiai gondolkodás egyik alapja volt, ez a gesztus már önmagában állásfoglalásnak tekinthető.
A Canonet 28 így nem a „szegény ember Leica-ja”, hanem inkább a kisebb forrásokkal rendelkező streetfotós Coltja, a csípőből tüzelés eszköze lett. És talán éppen ez az, ami miatt ma újra előkerül. A kortárs használók beszámolói alapján a Canonet 28 nemcsak egy point-and-shoot masina, hanem egy „ékszer” is, amellyel jelezhetjük, hogy a fotográfia egy elit ligájában játszunk. Ez a státusz is közelebb hozza a gépet a mai igényes fotóshoz.
A Canonet 28 így ma már nem pusztán eszköz, hanem viszony: egy olyan fotográfiai attitűd hordozója, amelyben a kontroll és a véletlen újra egymás mellé kerül.
A művésznő 11 éve érkezett Magyarországra. Úgy tűnik, hogy otthonra lelt itt, de a múltját fizikailag otthon kellett hagynia Oroszországban. Megfigyelhető, hogy aki a hazáját elhagyva új életet kezd idegenben, annak idővel a családi múltja, a hátrahagyott tájak és emberek, történetek és a tárgyi, illetve nyelvi kultúra hangsúlyozottan felértékelődik. A látens identitás felerősödik. Talán ezért, talán másképpen, de ez a jelenség Anna esetében, a nagy képeinek témáiban egész pontosan dekódolható. Mi, az ideszületettek, ismerve Anna csodálatra méltó képességeit, gyermekei szemében is visszacsillogó értelmét és közvetlen, nyitott, mélyen emberi és barátságos személyiségét, megszeretjük őt és örömmel tudjuk magunk között. Ám könnyen érezhetjük a jelen levését zárójelbe tévő attitűdnek, hogy festményein sokat foglalkozik a tőlünk független múltjával, amit mi nem érthetünk teljesen, amivel nehéz azonosulnunk. Én festő vagyok, így elsősorban nagyszerű festészetet látok a műtermében, kevéssé foglalkozva annak a tematikai oldalával, de ezt a nosztalgikus szemléletét és ennek a problémáját nem tudom nem észrevenni. Ám ez nem lenne ok arra, hogy ne szervezzek neki kiállítást, a problémám a nagy képeivel inkább az, hogy itt nem férnének el méltóképpen. Viszont szerencsére láthattam ezeket a vázlatkönyveit, amelyeket installálhatóknak találtam e szűk térben, ráadásul már az új élete élményeit dolgozza fel bennük. Azt mi, Magyarországon is pontosan értjük, hogy miért jó a Balatonpart, a Horvát riviéra, vagy sokunknak akár a Cote d’Azur. Azt is átérezzük, hogy mit jelentenek nekünk a szomszédos Ausztria nagy hegyei közé ékelődő völgyek, vagy, hogy miben rejlenek a horgászat örömei. Itt tehát még az élményanyag is közössé válik, ezáltal Anna már tényleg a mi művészünk lett.
Szárazföldi lényekként rohangálva mindannyian tisztán észleljük, hogy mit jelent elérni az útjainkat lehatároló vízpartokat… és itt kezdődhet az a megélésünk, hogy teljes festészetként nézzünk Anna Riabchevskaya képeire. Látjuk, hogy Ő a híresen magas színvonalú orosz akadémikus iskolákon nevelkedett, de erős hatással volt rá a nyugati modernitás is. Észrevesszük, hogy Felix Vallotont is érintő, történeteket mesélő figurái miről számolnak be a Nicolas de Stael tájait, vagy Francis Bacon tereit is jól értő színfoltjaiban. Elmerülhetünk a megfeszített kompozíciókban, a nagy erővel fókuszba helyezett tárgyak, textúra foltok, pontosan eltalált szín élmények, új képi értelmet hordozó szöveg kivágások gyönyörűségében. Betekintést kapunk egy olyan festői szemléletbe, amely tudomásul veszi a saját határait: tehát az illuzionisztikus ábrázolást csak pont addig engedi kidolgozni, amíg az éppen hogy megpendíti bennünk a tárgyi és érzelmi dekódolás, még sok asszociációt hagyó, élményét. Ez a festészet hibátlanul, biztos kézzel egyensúlyoz a tiszta festői absztrakció és a látvány élmények érthetővé tétele között. A festészet hamisítatlan mátrixát olvashatjuk e vázlat gyűjteményekben, ahol átjárhatóvá válik a személyes és a közös élmény, a nyersen festett folt és a jelentés, a betű puszta grafikai minősége és annak új képi értelmet adó bekomponálása. Ugyanakkor a megkérdőjelezhetetlen szakmai tudás, a visszakövethető művészettörténeti hatások találkoznak ezeken a partokon a karakteresen sajátos, jól felismerhetően Annára jellemző szín visszafojtásokkal, az absztrakciós szint és mód önállóan kidolgozott, stílusos értékével.
Bár csak néhány kódot vázoltam fel itt és most Anna Riabchevskaya vázlatkönyveihez, de máris elértem azt a partot, ahonnan kezdve elég egyszerűen a szemünkkel pásztázni ezeket a szavak által bejárhatatlan tengeri élményeket.
Miksa Bálint festőművész, Újpest
Fotó: Rékasi Attila (kép a megnyitóról, balra Miksa Bálint festőművész, jobbra a kiállító)
Kovács Gergely novellája, illusztráció: Rékasi Attila
– Jól van. Ötös alá.
Joli néni reménykedve pillantott a napocskás órára. Talán megússza az utolsó kiselőadást. Hiába. Még nyolc perc volt hátra a nagy szünetig. Márk és Zalán előrehozták a babzsákfoteleknek támasztott, hevenyészett virágállványt. Nem kellett nógatni őket, már kezdték is.
– A mi feladatunk az „Öntözz okosan” volt.
– Lássuk.
Zalán ráérősen a sarokban lévő csaphoz ment és vizet töltött egy kannába. Márk közben jobb híján az osztályra vigyorgott. Joli néni erre vágott egy grimaszt, de elégedetten nyugtázta a négyszintes fapolcot, amit a fiúk most felraktak a tanári asztalra.
– Remélem letörlitek a nyomait magatok után.
Zalán bizonytalanul bólintott, aztán belekezdett.
– Hát, szóval, el kell kezdeni locsolni… így – és már zúdította is a vizet a felső sorban zöldellő paradicsompalántákra. A padsorokból pusmogás hallatszott.
– Csitt! Igen, és…?
– És vágtuk egy lyukat a joghurtos palackok aljába – mondta Márk, miután a fél kanna vizet kiöntötte.
– És így a víz lecsorog… a többire – sietett a segítségére Zalán.
Joli nénit vihogás rángatta vissza valahonnan messziről a tanterembe. Az órára nézett. Négy perc. Egy fél élet.
– Aham – A nevetés most hangosabb volt, valaki azt suttogta, hogy ezek hülyék.
– Csend legyen! Hát… elég kókadtak azok a paprikák a második sorban. Alatta meg… az bab akarna lenni? Ki se látszik a dobozból.
– Ó, csak eleget kell locsolni – mondta Zalán és meglódította a kannát. A paradicsomos dobozok már csurig voltak, az asztalon kis víztócsa kavargott sárosan. Joli néni szeme az órára menekült a fiú vigyora elől. Ugyanígy vigyorgott, mikor a karjánál fogva húzta az igazgatói irodába, amiért megütötte a harmadikos Széki Zsófit. A felső dobozokból csordogált valami.
– Szerintetek sikerült okosan öntözni?
– Igen, csak kell még bele víz – harsogta Márk és alig bírta visszafojtani a röhögést – Kicsit várni kell.
Az osztály már zsibongani kezdett, ahogy a nagyszünet előtt mindig.
– Tessék megkóstolni a paradicsomot!
Joli néni legyintett.
– Ötödik Á! Még nincs vége az órának!
– Tessék csak megkóstolni – erősködött Zalán, mire Joli néni karja libabőrös lett, mert erről az ellentmondást nem tűrő hangról eszébe jutott a fiú apja, aki nemrég őt cibálta – képletesen – az igazgató elé.
– Kedves tanítónő a jövőben lesz szíves nem hozzáérni a gyerekhez – zárta le vivace az ügyet az ex-karvezető Kováts diri, majd a tajtékzó szülő távoztával sotto voce könyörgött, hogy Jolika drága emlékezzen rá, hogy a Márk-apuka meszeltette ki az iskolát, hát mit tegyen, ha az meg a Zalán-apukával vadászik együtt minden vasárnap.
Csengettek.
– Nem örülök. Hármas alá – kapta fel az osztálynaplót Joli néni, mielőtt elérte volna a víz – Ötödik Á rendezetten levonul az alagsorba, öltözik és kimegy az udvarra.
Márk és Zalán indult elsőnek, a polcot az asztalon hagyták. Joli néni nem tartóztatta őket. A tábla alól kivette a szivacsot, és a tócsa közepébe vágta. Le merte volna fogadni, hogy az apukák találták ki ezt a hülyeséget. Biztosan röhögtek is hozzá, mint a hülye kölkeik. A polc nem nyújtott választ. A harmadik sorban satnya babcsíra próbált megkapaszkodni a műanyagon. A legalsó dobozokban csak a föld porzott. Vajon azokba mit ültetettek az ebadták?
Vállat vont és mielőtt nekiállt volna feltakarítani a mocskot, leszakította az egyik pirospozsgás paradicsomot. Ahogy a lé szétáradt a szájpadlásán, lehunyta a szemét. Rég evett ilyen finomat.
Illusztráció: Rékasi Attila fotóművész, Edit kapitányának maszkja című printjének részlete, FakTúra folyóirat
A sajtóhírek és nemzetközi tudósítások szerint George Lucas egy évtizedeken át húzódó folyamat végére tett pontot: 2026 szeptemberében megnyílt a nagyközönség előtt grandiózus magánmúzeuma Los Angelesben, a Lucas Museum of Narrative Art. Az intézmény mintegy egymilliárd dolláros beruházásként valósult meg, egy közel 28 000 négyzetméteres épületben, amely egy 11 hektáros parkosított campus része. A teljes alapterületnek azonban csak egy része kiállítótér: a galériák összesen körülbelül 9–10 ezer négyzetmétert tesznek ki.
Ez a lépték így is jelentős, de pontosabb összevetést tesz lehetővé: nem nagyságrendi, hanem inkább többszörös különbségről beszélhetünk a hazai intézményekhez – például a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ – képest.
Ami igazán figyelemre méltó a múzeum koncepciójában, az nem pusztán a méret, hanem az a kulturális állítás, amelyet képvisel. Lucas kísérletet tesz arra, hogy csökkentse – vagy inkább érvénytelenítse – a „magas” és a populáris művészet közötti, sokak szerint mesterségesen fenntartott különbséget. Az intézmény deklaráltan a történetmesélő képi formák múzeuma: ugyanazon térben jelennek meg klasszikus festészeti művek, illusztrációk, képregények, mangák és filmes tárgykultúra elemei.
A gyűjtemény és a kiállítási struktúra egyaránt ezt az inkluzív szemléletet erősíti. A múzeum több tízezer műtárgyat felölelő anyaga – a barlangrajzoktól a kortárs vizuális kultúráig – nem kronologikus vagy stiláris alapon, hanem tematikus egységek mentén szerveződik. Ez a rendezési elv önmagában is állásfoglalás: a narratíva, azaz a történet válik elsődlegessé a műfaji hierarchiákkal szemben.
Külön hangsúlyt kapnak azok az alkotók is, akik a hagyományos művészeti intézményrendszerben jellemzően perifériára szorultak: illusztrátorok, képregényrajzolók, látványtervezők – mindazok, akiknek munkája eddig leginkább a stáblisták hosszan gördülő sorai között volt olvasható. A Lucas Múzeum ebben az értelemben nemcsak gyűjt, hanem újra is pozicionál: láthatóvá tesz egy olyan vizuális kultúrát, amely eddig inkább jelen volt, mint elismert.
Kovács Gergely novellája, illusztráció: Rékasi Attila
A Liffey folyó partján ültem és röhögtem. Előzőleg röptében vakartam meg egy sirály csőre alját, és elképzeltem, ahogy a megilletődöttségtől nekirepül az O’Connell hídnak. Már ha majd egyszer ennek az egésznek vége lesz. Az ütközést persze nem fogom látni. Addigra talán már nem is leszek a városban. Paula jutott az eszembe, a nő, akinek a melltartóból kibújó mozdulatára ébredtem újabban. Hiába, a gondolat tényleg gyorsabb a fénynél is, csak az elmém szabhat neki határt.
Döbbent arcára gondoltam, ahogy az asztalon lévő fehér műszert nézi. Ha léteztek is bármilyen határok, rég átléptem mindet.
Nagyot kortyoltam az ásványvizes palackból és nyugat felé néztem, ahol egy helyen a bágyadt decemberi napfény átverekedte magát a masszív felhőtakarón. Több folyadékot kell innom, akkor kevesebb hülyeség jut az eszembe. Mint például, hogy halott vagyok. Hisz minden életfunkcióm ellentmond a túlvilági létezésnek. A gyomrom halk morgással helyeselt: ideje volt valami élelmet szerezni.
Megvártam, amíg elmúlik a fülem zúgása, ami egyre gyakrabban fordult elő, és dudorászni kezdtem. Miért is nem tanultam meg játszani valamilyen hangszeren? Az iPad-et is elfelejtettem magammal hozni. Ma reggel – azaz az utolsó alvás után – valamiért a lehető leggyorsabban le akartam lépni a hotelből. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért éreztem némi megvetést Paula testtartásában. A pozitív terhességi teszt az asztalon igazán nem írható a számlámra.
Ami azt illeti, azt az egyetlen alkalmat leszámítva, hozzá sem értem. Úgy képzeltem, hogy ha megmozdítanám, megszűnne Paulának lenni, csupán egy védtelen porhüvely lenne, és ezt nem akartam, még akkor sem, ha ez idő szerint egyedül én jelenthetek rá veszélyt.
A folyóra néző Centrába mentem, úgy rémlett, maradt még néhány csípős goujon a forró pulton. Szerencsére tíz óra harminckor Dublinban rengeteg helyen lehet meleg ételt szerezni. Miután kimozdítom földi sorsukból a csirkefalatokat, gyorsan kihűlnek, ezért helyben fogyasztottam őket az ablak melletti asztalnál. Vajon Paula is ilyen hűvös és dermedt lenne tíz perc után, ha hanyatt dönteném az ágyra?
Belepirultam, amikor eszembe jutott az az ölelés a bárban átdorbézolt délelőtt után. Egy fél üveg Jamison sem volt elegendő mentség arra, amit tettem. Őrjítő volt érezni a teste melegét. Megúsztam anélkül, hogy különösebben elmozdítottam volna a helyéről, legalábbis nem zuhant a padlóra, cementes zsákként, mint általában a dolgok ebben a világban. Ahhoz egy ölelésnél, úgy látszik, erősebb lökés kell.
Elindultam a folyó mentén a Heuston állomás felé. Az úttesten könnyebb volt haladni, csupán arra kellett vigyáznom, hogy ne közvetlenül az autók orra előtt lépdeljek. Hátha egyszer csak megindulnak.
Nem voltam persze mindig ilyen bátor. Az első két „héten” alig mertem lelépni a járdáról. Hármat kellett aludnom ahhoz is, hogy az alkoholista lakótársam mellől átköltözzek a főutcán lévő Gresham hotelbe. Addigra bejártam a téboly összes állomását. Önkívületben róttam az utcákat és üvöltöztem, hátha meghallja valaki. Nem lehettem benne, biztos, hogy egyedül vagyok. Mással is megeshetett már az, ami velem, lehet, hogy az elmegyógyintézetek folyosói ehhez hasonló élménybeszámolóktól hangosak.
Felhágtam a legmagasabb házak tetejére, hogy minél messzebb láthassak. De nem mozgott semmi: A walesi komp lehorgonyzott a Bull’s Island mögött, és a Howth irányából érkező repülőgép sem akart földet érni.
A Liffey jéghideg vize térített magamhoz, és győzött meg róla, hogy nem haltam meg. Míg heves tüsszögések közepette gyalogoltam haza az albérletbe, hogy magamhoz vegyem néhány szükségesnek ítélt holmimat, volt időm eltöprengeni azon, vajon a közeli kőlépcső bele volt-e kalkulálva az ugrásba, amihez még ki tudtam evickélni, mielőtt megfagytam volna a négy-öt fokos vízben.
A Greshamre azért esett a választásom, mert dolgoztam ott, amíg – úgy vélem igaztalanul – ki nem rúgtak. Járt nekem ott egy en suite lakosztály a legfelső emeleten. A szobákba ugyan csak mágneskártyával lehetett bejutni, de a takarítók épp odafent ügyködtek, és nyitva hagyták az ajtókat. A Spire-ra néző fényűző apartman megfelelőnek tűnt arra, hogy rendbe szedjem a gondolataimat, a hálóba belépve azonban szabályosan megijedtem a tükör előtt pózoló Paula láttán.
Jobbnak láttam odébb állni, és a másodikon találtam is egy jellegtelen egyágyas szobát üresen.
A képtől azonban, ahogy három emelettel feljebb épp vetkőzni készül, nem tudtam szabadulni. Tizenöt alvással később merészkedtem vissza hozzá. Ugyanabban a hanyag pózban dőlt előre, egyik kezével hátranyúlva a melltartó pántja felé, a másikkal az asztalra támaszkodva. Az ágya nem volt bevetve, a takaró félig a földön, a lepedő enyhén gyűrött. Nem is igazán tudtam, mit csinálok, mikor a pólómat levetve bebújtam a paplan alá. Samponillatot éreztem és… igen, az övét, ahogy belefúrtam a párnába az arcom.
Ennyit engedélyeztem magamnak birtokolni Paulából, meg akartam mutatni, hogy egy úr minden helyzetben úr marad.
Legfőképp azért, mert ez az egész egyszerűen nem lehet valóságos. Nem baleset történt, nem valamilyen hiba a természeti törvényekben. Valaki vagy valami vizsgáztat, netán egyszerűen csak szórakozik velem. Nem mintha konyítanék bármit is a fizikához, de annyit azért tudok, hogy se a fény se a hang nem terjedhetne a jelenlegi helyzetben. A polcról levett csokinak továbbra is látszódnia kéne az eredeti helyén, ahol a fény érte és visszaverődött róla.
A kezemben tartott darab pedig elvileg láthatatlan lenne, akárcsak jómagam – egyedül a régi albérleti szobám ágyában vehetnék magamra egy pillantást, ahol utoljára értek el a fotonok.
Hangot se hallhatnék, Paula párnája mégis puhán susog a fejem alatt, ahogy a folyó is hangosan csobbant, amikor belevetettem magam. A gravitációról már nem is beszélve – ennek különösen a vécétartályoknál veszem hasznát. Az áram már makacsabb természet, így a zenéről, emberi beszédről le kellett mondanom. Semmilyen berendezés nem működik, ahogy a gyufa sem kap lángra – elektromos és kémiai reakciók egyedül a testemen belül zajlanak.
A Father Matthew hídnál tudatosult bennem, hogy már megint a Memorial Park felé visz a lábam, afelé a halovány égi fénycsík felé. Az utóbbi időben mindig ott kötök ki, pedig előtte eljártam úszni is (amivel egyúttal a fürdést is letudhattam), sőt voltam a Parlamentben és Trinity könyvtárában is, ahol egy pohár vörösborral a kezemben átlapozgattam a Kellsi Kódexet.
Aztán valahogy abbamaradtak ezek a dolgok. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy bármilyen értelmes tevékenységgel voltaképpen legalizálom ezt a rémálmot. Mintha csak engedelmesen magamra húznám ezt a várost beborító piszkosszürke szemfedőt – talán ezért is járok arra helyre, ahol kilyukadt.
A barátaim után sem akartam kémkedni. Múló idő híján elveszett belőlük mindaz, ami megkülönböztetné őket a többi mozdulatlan testtől. Azt sem akartam megkockáztatni, hogy valamilyen illetlen helyzetben találjam őket. A volt barátnőm utcája felé elsétáltam egyszer, de ugyanúgy a rosszullét kerülgetett, mint amikor legutóbb, egy nyári éjszakán arra jártam.
Egy kisboltban magamhoz vettem egy üveg Baileyst, és az üveget lóbálva tettem meg az utolsó lépéseket a focipályányi hely felé, ahol végre rám süthetett a nap. Leültem egy padra, és ittam egy kortyot a likőrből. Nem mondhatnám, hogy jólesett, ami nem is csoda: még csak kettőt aludtam a nagy berúgás óta, amikor is megtaláltam a módját, hogy legalább zenét hallgathassak.
A fülem zúgása adta az ötletet. Az egyik ötödik emeleti szoba hálójában találtam egy régi iPad-et, aminek beépített hangszórója volt. A gazdája, egy kövér fickó, éppen pornót nézett a laptopján. Gatyájában matató keze láttán átvillant az agyamon, hogy világ összes pucér nője az enyém, ha akarom.
Hosszú ideje nem éreztem olyan ébernek magamat, mint akkor, Paula szobája felé tartva. Lemostam, majd a számba vettem a készüléket, és a nyelvemmel próbáltam kitapogatni a bekapcsoló gombot. Eltartott egy darabig, amíg működésre bírtam, ám annál nagyobb volt az örömöm, mikor meghallottam a fogaim közül felcsendülni az első számot. Valami borzalmas hip-hop szám volt, és szinte elsírtam magam, annyira tetszett. Karjaimmal hadonászva körbeugráltam Paulát, akár párzási táncnak is elment volna.
Egy percig szentül hittem, hogy a zenére feléled, de persze rám se hederített, ezért úgy döntöttem, hogy a következő számot a bárban hallgatom meg. Jókedvemet csak az törte meg, amikor az ivás miatt ki kellett vennem a számból a muzsikát, de aztán ezt a problémát is orvosoltam egy szívószállal.
Azon vihorásztam, mekkorát nézne az a néhány ember a bárpultnál, amint egyszer csak felbukkanok a semmiből a hotel legdrágább whiskey-jét szürcsölve, egy iPad-dal a számban, a hátsómat gengszter-rapre billegetve a bárszéken. Végül mondtam egy harsány tósztot egykori menedzserem egészségére, aztán végignéztem a vendégeken, akik talán már réges-rég kijelentkeztek, és hazamentek a családjukhoz karácsonyra. Talán már az újévre is koccintottak. Letettem az üveget és felimbolyogtam Paulához.
Utána már csak az rémlik, hogy átölelem a derekánál, és egyre azt ismételgetem bőgve: Ne hagyjatok itt!
Még egyszer meghúztam a Baileys-t a padon, aztán olyan messzire dobtam az üveget, amennyire csak tudtam. Lehunytam a szemem, széttártam a karom, és egy pillanatig reménykedtem, hogy belekap a szél. Tudtam, hogy ideje tovább állnom, el kell hagynom ezt a koporsó-várost, ki kell érnem a felhők alól. Bejárhatom a Nagy Atlanti Utat a nyugati partvidéken, de akár át is evezhetek Wales-be, onnan pedig egy jó biciklivel a fél világot végigcsavaroghatom.
Néhány jó cselekedet is belefér, ha utam során rablásba, erőszakba vagy bármi gyanús dologba ütközöm.
Jó lesz így, főnök? Ha megmentek valakit, beindítod a motorokat?
Ugyanaz a várakozás fogott el, amit egész felnőtt életemben végigkísért. Igen, tényleg megtörténhet. Talán bennem van az egész helyzet kulcsa. Egy futó pillanatig érezni véltem egy roppant erőt, ami foglyul ejtett és belehajszolt egy olyan sebességbe, ami mellett minden más megállni látszik. Valahogy üresbe kéne tennem magam, de mire megtalálom a módját, lehet, hogy ősz öregember leszek. Talán észre sem veszem már, ha a világ ismét elindul a maga útján.
Bárhogy is van, mozgásban kell maradnom, ez az egyetlen módja, hogy megőrizzem az ép eszemet.
Nehéz volt a karom, ahogy kitárva tartottam, húzott a föld magához, mint egy cementes zsákot. A Gresham irányába pillantottam, mintha arrafelé sötétebb lett volna az ég, mint máshol. Mindjárt beesteledik, röhögtem el magam megint, és úgy döntöttem, hogy majd holnap megyek világgá. Esetleg holnapután. Nem vágytam másra, csak egy jó alvásra.
Megfogadtam, hogy rá se nézek Paulára, sem a tükörre, és benne arra a szakállas, árkos szemű, mosdatlan kriptaszökevényre. Ha majd a szobatársam egyszer befejezi a vetkőzést, csupán egy széttúrt ágyat talál majd, tele morzsával, papír zsebkendővel és néhány szexmagazinnal, az ablaknál egy széttört gitárt, az asztalán pedig egy gyémántberakásos karkötőt.
Felálltam a padról, de még mindig csukva volt a szemem. Láttam, ahogy kikapcsolom a melltartója pántját, és gyengéden ledöntöm az ágyra. A szoba levegőjében csikorgó repedések jelennek meg, ahogy magammal rántom a testét a pillanatok közt sötétlő űrbe. Legalább teherbe nem ejthetem már.
Várom, hogy meghalljam a sikolyát és vele együtt a takarítókét, a volt menedzseremét, a bármixerét, a boltosokét, de még a sirályét is, amit megtréfáltam, és amikor ez bekövetkezik, a legnagyobb hálával nyugtázom a rám kiszabott legszigorúbb büntetést is.
És ha mégsem hallok mást, csak a fülem csengését, és ez valóban a pokol, ahogy azt a tósztom végén beleüvöltöttem a bár csendjébe, akkor meg már úgyis mindegy.
Ismét egy fergeteges KultFeszt a Népszigeten! Tegnap, 2026. szeptember 12-én nagy érdeklődés mellett, koncertekkel, színházi előadásokkal, nyitott műtermekkel, családi programokkal és csoportos kiállításokkal zajlott a rendezvény az újpesti Hajógyári-szigeten. A Miksa Bálint nevével fémjelzett NAPS zenekar koncertje az Atno kert udvarán az egész Népszigetnek hirdette: nagyon is él a szürke betonfalak mögött a művészet.
Mindenütt mosolygó, barátságos emberek jártak-keltek a semmihez sem hasonlítható atmoszférájú hajógyári műtermekben. Talán csak akkor tűntek el a mosolyok a jelenlévők arcáról, amikor a Skurc Galéria terében Wehner Tibor művészettörténész megnyitó szövege felhangzott a „JÖVŐ-KÉP” című össznépszigeti képzőművészeti kiállítás megnyitóján.
A történész kemény szavakkal indított, amelyek szomorú képet festettek a rendszerváltás óta regnáló kormányok és kulturális döntéshozók működéséről. Rámutatott azokra az elkeserítő tendenciákra, miszerint a politika, a parlament szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a magyar képzőművészetet – és azon belül, Wehner szerint, különösen a kiemelkedő teljesítményeket.
Teljes joggal kérte számon a több mint harmincéves mulasztásokat: a képzőművészet, a magasművészet marginalizálását. A népszigeti művészkolóniák életterének, a volt Hajógyári-szigetnek a lakóteleppé fejlesztését is ebbe a történelmi hibasorozatba illesztette, és felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy olyan értékek létét veszélyezteti a magántőke játszótere, amely unikális – és ha elvész, pótolhatatlan.
Nyakunkon az ősz. A fotográfiában ez nem egyszerűen évszakváltást jelent, hanem a látás feltételeinek átrendeződését. A kontrasztok eltűnnek, a kontúrok feloldódnak, és a tér — amelyhez a szemünk és a gépeink egyaránt igazodni próbálnak — bizonytalanná válik.
A Comacchióban készült felvételemen ez a bizonytalanság nem pusztán hangulati elem, hanem maga a kép szervezőereje. A köd nem eltakar, hanem átír: a hidak, a házfalak, a víz tükröződése nem egyértelműen különülnek el, hanem egymásba csúsznak. A tér nem mélységként, hanem rétegek egymásra vetüléseként kezd működni. A víz felszíne megkettőzi a látványt, miközben a köd ezt a kettősséget is elbizonytalanítja — nem tudni, mi tartozik a „valós” térhez, és mi annak visszfénye.
Ebben a közegben a mozgás különös hangsúlyt kap. A madarak szétszórt rajzata nem egyszerűen életet visz a képbe, hanem tovább bontja annak stabilitását. Míg az épített környezet — a híd íve, a lépcsők geometriája — a rend érzetét hordozza, addig a levegőben szétírt formák ennek az ellenpontjai. A kettő együtt egy olyan vizuális állapotot hoz létre, amely egyszerre tűnik szilárdnak és feloldódónak.
Technikai értelemben ez az a helyzet, ahol a fotográfia eszközei is „bizonytalanná” válnak. A kontraszt hiánya nemcsak esztétikai kérdés: az élességállítás — legyen az manuális vagy automatikus — kapaszkodók nélkül marad. Amit a szem nehezen különít el, azt a gép is nehezen méri. A kontrasztalapú rendszerek működése ilyenkor válik láthatóvá a maga korlátaiban: az élesség nem adottság, hanem keresés eredménye.
Ezért az ilyen helyzetekben a fotós döntése nem csupán technikai, hanem értelmezési gesztus is. A nagyobb rekeszérték — f/8 vagy f/11 — használata nem egyszerűen a hibák elkerülését szolgálja, hanem egyfajta biztonsági zóna létrehozását a bizonytalan térben. A fókusz közelebbi pontra helyezése pedig annak elfogadása, hogy a kép nem egyetlen éles sík köré szerveződik, hanem egy tágabb, lebegő tartományban válik értelmezhetővé.
A kompozícióban egyetlen erős színjel jelenik meg: a kép előterében álló piros-kék oszlop. Nem illeszkedik a környezet tónusvilágába, éppen ezért válik viszonyítási ponttá. Miközben a háttér feloldódik a ködben, ez az elem rögzíti a néző tekintetét — egyfajta vizuális horgonyként működik egy olyan térben, ahol minden más elmozdulni látszik.
Az ilyen képek nem a látvány egyértelmű rögzítéséről szólnak. Inkább arról a határhelyzetről, ahol a látás — legyen az emberi vagy gépi — elveszíti a bizonyosságát. A köd nemcsak a tájat alakítja át, hanem a megfigyelés módját is: a fotográfus nem azt rögzíti, amit tisztán lát, hanem azt a folyamatot, ahogyan a látvány egyáltalán létrejön.
Ebben az értelemben a köd nem hiány, hanem lehetőség. Nem elvesz a képből, hanem teret ad annak, hogy a fotográfia kilépjen a puszta leképezésből, és a bizonytalanságot — mint alapélményt — tegye láthatóvá.
