Kovács Gergely írása, illusztráció: Rékasi Attila-Talált terek térfoglalók sorozatból
Julinak vágja a tenyerét a szatyor füle. Átveszi a másik kezébe, majd húsz méterrel odébb megint cserél. Messziről látja, hogy a buszmegállóban nem fogja tudni letenni a lucskos betonra, a tisztaságból nem enged, akkor sem, ha utána egy óráig remegni fognak az ujjai. És ez még csak a fele ajándék, a többit házhoz szállítják. Juli régimódi, tudja, hogy ki minek örülne, nem hagyja a családra a választást egy-egy ajándékutalvány képében.
Egy kicsit talán mégis elszaladt velük idén a ló. Ferivel ugyan megbeszélték, hogy ha mindkét gyerek velük tölti az ünnepet, nem fognak garasoskodni, hadd lássák az egy szem unokájuk arcát, miközben bontogatja a csomagokat. De tényleg kell annyi minden annak a csöppségnek? Juli gyerekei jól keresnek, ajándékaik láttán nem győz sápadozni. Egyre drágábbak a karácsonyok és nem csak az infláció miatt. Ő már egy-egy szép rajzzal is beérné tőlük, mint amikor még iskolások voltak.
Jelenleg egy busz is megtenné, ülőhellyel. Lökhetne egyet erre a Jézuska, ha ráér. De szaporán, különben ez lesz az az év, amikor a kis Dorka megtudja, hogy Jézuska valójában nincs is. Persze aligha hisz még benne, a mai kölykök olyan gyorsan érnek, azt is tudják például, hogy ki a miniszterelnök. Hozzá úgy húszévesen értek el ezek az információk.
A megállóban csakugyan vizes a talaj, az a kevés hó gyorsan elolvadt a napsütésben. Juli átveszi a bal kezébe a terhet. Feri igazoltan van távol a szívműtétje után, a kocsi a szervízben, a banyatankhoz túl fiatal. A műanyag fülű OBI-s szatyor az instant karma a móhóságáért és a hiúságáért.
Az ülésekre nem teheti, az egyiken egy meghatározhatatlan korú nő ül, sörösdobozokkal teli reklámszatyorral, a másikon egy másfél-két éves kisgyerek térdel. Rajtuk kívül nincs más a megállóban.
Feltűnően szegényes, piszkos ruházatukról elkapja a tekintetét. A szemkontaktus ahhoz vezetne, hogy a nő pénzt kérne tőle, bizonyára a meséje is megvan hozzá. Juli szokott adni, de most nincs nála készpénz, csak egy százas, annyival mégse szúrhatja ki a szemüket. A legközelebbi automata legalább háromszáz méter. Ha legalább a péksüti meglenne még, amit a plázában vett. Egyébként meg nem ő a Jézuska, arról pedig igazán nem tehet, hogy a Fiú kétezer éve a füle botját sem mozdítja az emberekre.
Anya, látod?
Juli önkéntelenül is odanéz, a gyerek a megálló átlátszó plexifalán túlra mutat, kis arca olyan, mint aki csodát lát.
Nincs ott semmi.
Ragyog a sár, gügyögi és boldogan ringatózik előre-hátra az ülésen. Az anyja nem válaszol, idegesen néz körbe. Juli érzi mennyire védtelenek, még őhozzá képest is. Meglehet, fedél sincs a fejük felett, vagy talán épp onnan menekülnek. Vagy csak már megint elragadta a fantáziája. A gyerek még mindig az üvegfal mögötti területet bámulja. Mintha tényleg csillogna az a rész, ahogy a napfény százfelé törik rajta. Valami barom autós feltúrta ott a földet a kerekeivel.
A busz nyikorogva áll meg, Juli felcihelődik a szatyrával, senki sem segít. Szerencsére van ülőhely. Kinéz a megállóra, de az álló utasoktól nem látja az anyát és a gyereket. Talán még találkoznak, nem olyan nagy a város. Reméli, hogy lesz egy fa, ami mellé odaállhatnak másnap. A csillogó latyakra gondol és maga sem érti, miért lesz jókedve. Egészen holnap estig ki sem fog látszani a szennyes edények mögül.
Az ünnep szellemét az a tíz perc idézi, amikor a fa előtt a lemezzel együtt éneklik azt a néhány dalt, amit ilyenkor szokás. De ez így van rendjén, miattuk ne fájjon a feje a Jézuskának.
Hagylak dolgozni, mosolyog magában. A művház előtt betlehemest játszik egy iskolás csoport, a faárusok felől fenyőillat árad. A szatyor füle belecsíp a tenyerébe, de most ez is jó.
Kovács Gergely novellája, illusztráció: Rékasi Attila
– Jól van. Ötös alá.
Joli néni reménykedve pillantott a napocskás órára. Talán megússza az utolsó kiselőadást. Hiába. Még nyolc perc volt hátra a nagy szünetig. Márk és Zalán előrehozták a babzsákfoteleknek támasztott, hevenyészett virágállványt. Nem kellett nógatni őket, már kezdték is.
– A mi feladatunk az „Öntözz okosan” volt.
– Lássuk.
Zalán ráérősen a sarokban lévő csaphoz ment és vizet töltött egy kannába. Márk közben jobb híján az osztályra vigyorgott. Joli néni erre vágott egy grimaszt, de elégedetten nyugtázta a négyszintes fapolcot, amit a fiúk most felraktak a tanári asztalra.
– Remélem letörlitek a nyomait magatok után.
Zalán bizonytalanul bólintott, aztán belekezdett.
– Hát, szóval, el kell kezdeni locsolni… így – és már zúdította is a vizet a felső sorban zöldellő paradicsompalántákra. A padsorokból pusmogás hallatszott.
– Csitt! Igen, és…?
– És vágtuk egy lyukat a joghurtos palackok aljába – mondta Márk, miután a fél kanna vizet kiöntötte.
– És így a víz lecsorog… a többire – sietett a segítségére Zalán.
Joli nénit vihogás rángatta vissza valahonnan messziről a tanterembe. Az órára nézett. Négy perc. Egy fél élet.
– Aham – A nevetés most hangosabb volt, valaki azt suttogta, hogy ezek hülyék.
– Csend legyen! Hát… elég kókadtak azok a paprikák a második sorban. Alatta meg… az bab akarna lenni? Ki se látszik a dobozból.
– Ó, csak eleget kell locsolni – mondta Zalán és meglódította a kannát. A paradicsomos dobozok már csurig voltak, az asztalon kis víztócsa kavargott sárosan. Joli néni szeme az órára menekült a fiú vigyora elől. Ugyanígy vigyorgott, mikor a karjánál fogva húzta az igazgatói irodába, amiért megütötte a harmadikos Széki Zsófit. A felső dobozokból csordogált valami.
– Szerintetek sikerült okosan öntözni?
– Igen, csak kell még bele víz – harsogta Márk és alig bírta visszafojtani a röhögést – Kicsit várni kell.
Az osztály már zsibongani kezdett, ahogy a nagyszünet előtt mindig.
– Tessék megkóstolni a paradicsomot!
Joli néni legyintett.
– Ötödik Á! Még nincs vége az órának!
– Tessék csak megkóstolni – erősködött Zalán, mire Joli néni karja libabőrös lett, mert erről az ellentmondást nem tűrő hangról eszébe jutott a fiú apja, aki nemrég őt cibálta – képletesen – az igazgató elé.
– Kedves tanítónő a jövőben lesz szíves nem hozzáérni a gyerekhez – zárta le vivace az ügyet az ex-karvezető Kováts diri, majd a tajtékzó szülő távoztával sotto voce könyörgött, hogy Jolika drága emlékezzen rá, hogy a Márk-apuka meszeltette ki az iskolát, hát mit tegyen, ha az meg a Zalán-apukával vadászik együtt minden vasárnap.
Csengettek.
– Nem örülök. Hármas alá – kapta fel az osztálynaplót Joli néni, mielőtt elérte volna a víz – Ötödik Á rendezetten levonul az alagsorba, öltözik és kimegy az udvarra.
Márk és Zalán indult elsőnek, a polcot az asztalon hagyták. Joli néni nem tartóztatta őket. A tábla alól kivette a szivacsot, és a tócsa közepébe vágta. Le merte volna fogadni, hogy az apukák találták ki ezt a hülyeséget. Biztosan röhögtek is hozzá, mint a hülye kölkeik. A polc nem nyújtott választ. A harmadik sorban satnya babcsíra próbált megkapaszkodni a műanyagon. A legalsó dobozokban csak a föld porzott. Vajon azokba mit ültetettek az ebadták?
Vállat vont és mielőtt nekiállt volna feltakarítani a mocskot, leszakította az egyik pirospozsgás paradicsomot. Ahogy a lé szétáradt a szájpadlásán, lehunyta a szemét. Rég evett ilyen finomat.
Kovács Gergely novellája, illusztráció: Rékasi Attila
A Liffey folyó partján ültem és röhögtem. Előzőleg röptében vakartam meg egy sirály csőre alját, és elképzeltem, ahogy a megilletődöttségtől nekirepül az O’Connell hídnak. Már ha majd egyszer ennek az egésznek vége lesz. Az ütközést persze nem fogom látni. Addigra talán már nem is leszek a városban. Paula jutott az eszembe, a nő, akinek a melltartóból kibújó mozdulatára ébredtem újabban. Hiába, a gondolat tényleg gyorsabb a fénynél is, csak az elmém szabhat neki határt.
Döbbent arcára gondoltam, ahogy az asztalon lévő fehér műszert nézi. Ha léteztek is bármilyen határok, rég átléptem mindet.
Nagyot kortyoltam az ásványvizes palackból és nyugat felé néztem, ahol egy helyen a bágyadt decemberi napfény átverekedte magát a masszív felhőtakarón. Több folyadékot kell innom, akkor kevesebb hülyeség jut az eszembe. Mint például, hogy halott vagyok. Hisz minden életfunkcióm ellentmond a túlvilági létezésnek. A gyomrom halk morgással helyeselt: ideje volt valami élelmet szerezni.
Megvártam, amíg elmúlik a fülem zúgása, ami egyre gyakrabban fordult elő, és dudorászni kezdtem. Miért is nem tanultam meg játszani valamilyen hangszeren? Az iPad-et is elfelejtettem magammal hozni. Ma reggel – azaz az utolsó alvás után – valamiért a lehető leggyorsabban le akartam lépni a hotelből. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért éreztem némi megvetést Paula testtartásában. A pozitív terhességi teszt az asztalon igazán nem írható a számlámra.
Ami azt illeti, azt az egyetlen alkalmat leszámítva, hozzá sem értem. Úgy képzeltem, hogy ha megmozdítanám, megszűnne Paulának lenni, csupán egy védtelen porhüvely lenne, és ezt nem akartam, még akkor sem, ha ez idő szerint egyedül én jelenthetek rá veszélyt.
A folyóra néző Centrába mentem, úgy rémlett, maradt még néhány csípős goujon a forró pulton. Szerencsére tíz óra harminckor Dublinban rengeteg helyen lehet meleg ételt szerezni. Miután kimozdítom földi sorsukból a csirkefalatokat, gyorsan kihűlnek, ezért helyben fogyasztottam őket az ablak melletti asztalnál. Vajon Paula is ilyen hűvös és dermedt lenne tíz perc után, ha hanyatt dönteném az ágyra?
Belepirultam, amikor eszembe jutott az az ölelés a bárban átdorbézolt délelőtt után. Egy fél üveg Jamison sem volt elegendő mentség arra, amit tettem. Őrjítő volt érezni a teste melegét. Megúsztam anélkül, hogy különösebben elmozdítottam volna a helyéről, legalábbis nem zuhant a padlóra, cementes zsákként, mint általában a dolgok ebben a világban. Ahhoz egy ölelésnél, úgy látszik, erősebb lökés kell.
Elindultam a folyó mentén a Heuston állomás felé. Az úttesten könnyebb volt haladni, csupán arra kellett vigyáznom, hogy ne közvetlenül az autók orra előtt lépdeljek. Hátha egyszer csak megindulnak.
Nem voltam persze mindig ilyen bátor. Az első két „héten” alig mertem lelépni a járdáról. Hármat kellett aludnom ahhoz is, hogy az alkoholista lakótársam mellől átköltözzek a főutcán lévő Gresham hotelbe. Addigra bejártam a téboly összes állomását. Önkívületben róttam az utcákat és üvöltöztem, hátha meghallja valaki. Nem lehettem benne, biztos, hogy egyedül vagyok. Mással is megeshetett már az, ami velem, lehet, hogy az elmegyógyintézetek folyosói ehhez hasonló élménybeszámolóktól hangosak.
Felhágtam a legmagasabb házak tetejére, hogy minél messzebb láthassak. De nem mozgott semmi: A walesi komp lehorgonyzott a Bull’s Island mögött, és a Howth irányából érkező repülőgép sem akart földet érni.
A Liffey jéghideg vize térített magamhoz, és győzött meg róla, hogy nem haltam meg. Míg heves tüsszögések közepette gyalogoltam haza az albérletbe, hogy magamhoz vegyem néhány szükségesnek ítélt holmimat, volt időm eltöprengeni azon, vajon a közeli kőlépcső bele volt-e kalkulálva az ugrásba, amihez még ki tudtam evickélni, mielőtt megfagytam volna a négy-öt fokos vízben.
A Greshamre azért esett a választásom, mert dolgoztam ott, amíg – úgy vélem igaztalanul – ki nem rúgtak. Járt nekem ott egy en suite lakosztály a legfelső emeleten. A szobákba ugyan csak mágneskártyával lehetett bejutni, de a takarítók épp odafent ügyködtek, és nyitva hagyták az ajtókat. A Spire-ra néző fényűző apartman megfelelőnek tűnt arra, hogy rendbe szedjem a gondolataimat, a hálóba belépve azonban szabályosan megijedtem a tükör előtt pózoló Paula láttán.
Jobbnak láttam odébb állni, és a másodikon találtam is egy jellegtelen egyágyas szobát üresen.
A képtől azonban, ahogy három emelettel feljebb épp vetkőzni készül, nem tudtam szabadulni. Tizenöt alvással később merészkedtem vissza hozzá. Ugyanabban a hanyag pózban dőlt előre, egyik kezével hátranyúlva a melltartó pántja felé, a másikkal az asztalra támaszkodva. Az ágya nem volt bevetve, a takaró félig a földön, a lepedő enyhén gyűrött. Nem is igazán tudtam, mit csinálok, mikor a pólómat levetve bebújtam a paplan alá. Samponillatot éreztem és… igen, az övét, ahogy belefúrtam a párnába az arcom.
Ennyit engedélyeztem magamnak birtokolni Paulából, meg akartam mutatni, hogy egy úr minden helyzetben úr marad.
Legfőképp azért, mert ez az egész egyszerűen nem lehet valóságos. Nem baleset történt, nem valamilyen hiba a természeti törvényekben. Valaki vagy valami vizsgáztat, netán egyszerűen csak szórakozik velem. Nem mintha konyítanék bármit is a fizikához, de annyit azért tudok, hogy se a fény se a hang nem terjedhetne a jelenlegi helyzetben. A polcról levett csokinak továbbra is látszódnia kéne az eredeti helyén, ahol a fény érte és visszaverődött róla.
A kezemben tartott darab pedig elvileg láthatatlan lenne, akárcsak jómagam – egyedül a régi albérleti szobám ágyában vehetnék magamra egy pillantást, ahol utoljára értek el a fotonok.
Hangot se hallhatnék, Paula párnája mégis puhán susog a fejem alatt, ahogy a folyó is hangosan csobbant, amikor belevetettem magam. A gravitációról már nem is beszélve – ennek különösen a vécétartályoknál veszem hasznát. Az áram már makacsabb természet, így a zenéről, emberi beszédről le kellett mondanom. Semmilyen berendezés nem működik, ahogy a gyufa sem kap lángra – elektromos és kémiai reakciók egyedül a testemen belül zajlanak.
A Father Matthew hídnál tudatosult bennem, hogy már megint a Memorial Park felé visz a lábam, afelé a halovány égi fénycsík felé. Az utóbbi időben mindig ott kötök ki, pedig előtte eljártam úszni is (amivel egyúttal a fürdést is letudhattam), sőt voltam a Parlamentben és Trinity könyvtárában is, ahol egy pohár vörösborral a kezemben átlapozgattam a Kellsi Kódexet.
Aztán valahogy abbamaradtak ezek a dolgok. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy bármilyen értelmes tevékenységgel voltaképpen legalizálom ezt a rémálmot. Mintha csak engedelmesen magamra húznám ezt a várost beborító piszkosszürke szemfedőt – talán ezért is járok arra helyre, ahol kilyukadt.
A barátaim után sem akartam kémkedni. Múló idő híján elveszett belőlük mindaz, ami megkülönböztetné őket a többi mozdulatlan testtől. Azt sem akartam megkockáztatni, hogy valamilyen illetlen helyzetben találjam őket. A volt barátnőm utcája felé elsétáltam egyszer, de ugyanúgy a rosszullét kerülgetett, mint amikor legutóbb, egy nyári éjszakán arra jártam.
Egy kisboltban magamhoz vettem egy üveg Baileyst, és az üveget lóbálva tettem meg az utolsó lépéseket a focipályányi hely felé, ahol végre rám süthetett a nap. Leültem egy padra, és ittam egy kortyot a likőrből. Nem mondhatnám, hogy jólesett, ami nem is csoda: még csak kettőt aludtam a nagy berúgás óta, amikor is megtaláltam a módját, hogy legalább zenét hallgathassak.
A fülem zúgása adta az ötletet. Az egyik ötödik emeleti szoba hálójában találtam egy régi iPad-et, aminek beépített hangszórója volt. A gazdája, egy kövér fickó, éppen pornót nézett a laptopján. Gatyájában matató keze láttán átvillant az agyamon, hogy világ összes pucér nője az enyém, ha akarom.
Hosszú ideje nem éreztem olyan ébernek magamat, mint akkor, Paula szobája felé tartva. Lemostam, majd a számba vettem a készüléket, és a nyelvemmel próbáltam kitapogatni a bekapcsoló gombot. Eltartott egy darabig, amíg működésre bírtam, ám annál nagyobb volt az örömöm, mikor meghallottam a fogaim közül felcsendülni az első számot. Valami borzalmas hip-hop szám volt, és szinte elsírtam magam, annyira tetszett. Karjaimmal hadonászva körbeugráltam Paulát, akár párzási táncnak is elment volna.
Egy percig szentül hittem, hogy a zenére feléled, de persze rám se hederített, ezért úgy döntöttem, hogy a következő számot a bárban hallgatom meg. Jókedvemet csak az törte meg, amikor az ivás miatt ki kellett vennem a számból a muzsikát, de aztán ezt a problémát is orvosoltam egy szívószállal.
Azon vihorásztam, mekkorát nézne az a néhány ember a bárpultnál, amint egyszer csak felbukkanok a semmiből a hotel legdrágább whiskey-jét szürcsölve, egy iPad-dal a számban, a hátsómat gengszter-rapre billegetve a bárszéken. Végül mondtam egy harsány tósztot egykori menedzserem egészségére, aztán végignéztem a vendégeken, akik talán már réges-rég kijelentkeztek, és hazamentek a családjukhoz karácsonyra. Talán már az újévre is koccintottak. Letettem az üveget és felimbolyogtam Paulához.
Utána már csak az rémlik, hogy átölelem a derekánál, és egyre azt ismételgetem bőgve: Ne hagyjatok itt!
Még egyszer meghúztam a Baileys-t a padon, aztán olyan messzire dobtam az üveget, amennyire csak tudtam. Lehunytam a szemem, széttártam a karom, és egy pillanatig reménykedtem, hogy belekap a szél. Tudtam, hogy ideje tovább állnom, el kell hagynom ezt a koporsó-várost, ki kell érnem a felhők alól. Bejárhatom a Nagy Atlanti Utat a nyugati partvidéken, de akár át is evezhetek Wales-be, onnan pedig egy jó biciklivel a fél világot végigcsavaroghatom.
Néhány jó cselekedet is belefér, ha utam során rablásba, erőszakba vagy bármi gyanús dologba ütközöm.
Jó lesz így, főnök? Ha megmentek valakit, beindítod a motorokat?
Ugyanaz a várakozás fogott el, amit egész felnőtt életemben végigkísért. Igen, tényleg megtörténhet. Talán bennem van az egész helyzet kulcsa. Egy futó pillanatig érezni véltem egy roppant erőt, ami foglyul ejtett és belehajszolt egy olyan sebességbe, ami mellett minden más megállni látszik. Valahogy üresbe kéne tennem magam, de mire megtalálom a módját, lehet, hogy ősz öregember leszek. Talán észre sem veszem már, ha a világ ismét elindul a maga útján.
Bárhogy is van, mozgásban kell maradnom, ez az egyetlen módja, hogy megőrizzem az ép eszemet.
Nehéz volt a karom, ahogy kitárva tartottam, húzott a föld magához, mint egy cementes zsákot. A Gresham irányába pillantottam, mintha arrafelé sötétebb lett volna az ég, mint máshol. Mindjárt beesteledik, röhögtem el magam megint, és úgy döntöttem, hogy majd holnap megyek világgá. Esetleg holnapután. Nem vágytam másra, csak egy jó alvásra.
Megfogadtam, hogy rá se nézek Paulára, sem a tükörre, és benne arra a szakállas, árkos szemű, mosdatlan kriptaszökevényre. Ha majd a szobatársam egyszer befejezi a vetkőzést, csupán egy széttúrt ágyat talál majd, tele morzsával, papír zsebkendővel és néhány szexmagazinnal, az ablaknál egy széttört gitárt, az asztalán pedig egy gyémántberakásos karkötőt.
Felálltam a padról, de még mindig csukva volt a szemem. Láttam, ahogy kikapcsolom a melltartója pántját, és gyengéden ledöntöm az ágyra. A szoba levegőjében csikorgó repedések jelennek meg, ahogy magammal rántom a testét a pillanatok közt sötétlő űrbe. Legalább teherbe nem ejthetem már.
Várom, hogy meghalljam a sikolyát és vele együtt a takarítókét, a volt menedzseremét, a bármixerét, a boltosokét, de még a sirályét is, amit megtréfáltam, és amikor ez bekövetkezik, a legnagyobb hálával nyugtázom a rám kiszabott legszigorúbb büntetést is.
És ha mégsem hallok mást, csak a fülem csengését, és ez valóban a pokol, ahogy azt a tósztom végén beleüvöltöttem a bár csendjébe, akkor meg már úgyis mindegy.
Kovács Gergely novellája, illusztráció: Rékasi Attila
Az eső hátulról támadott, nem felülről, így mire odaértem az üzlethez, a pulóverem és a pólóm teljesen átázott, mintha belefeküdtem volna egy pocsolyába. Az volt a határozott érzésem, hogy csak operációval távolíthatók el a hátamról. Azt reméltem, hogy az időjárásban lesz annyi betyárbecsület, hogy ha már úgyis globalement melegszünk, lesz szíves szeptemberben bepótolni az elmaradt nyarat. Az elemek azonban szemlátomást azon dolgoztak, hogy az egész várost belefújják a tengerbe.
Elugrottam egy felém száguldó kerítésfoszlány elől és kinyitottam az ajtót. Idebent biztonságos, de azért az utcai redőnyöket lehúzva hagytam, csak a kirakati neont kapcsoltam be, egy kis film-noiros hangulatot kölcsönözve az apokalipszisnek odakint.
Az igazi veszélyt a semmittevés jelentette; hiába adta az ember a flegmát pultra tett lábbal nézve századjára a Sebhelyesarcút, együtt mormogva a főszereplővel, hogy „Nincs egyebem a világon, mint a merszem és az egyenes beszédem” – az unalomtól Tony Montana sem menthetett meg.
Márpedig délig nem számíthattam vevőkre, és később is csak páran lézengtek a polcok között; lehetőleg minél jobban szétszóródva a délutánban, mindig a legalkalmatlanabb időben érkezve, nehogy esetleg el tudjak kezdeni valami értelmeset csinálni.
Utóbbi gondolatomon Pacino is felröhögött, miközben valójában Michelle Pfeiffer-hez beszélt. Széttártam a karom. A város egyetlen videokazetta-kölcsönzőjét üzemeltetem. A húszas években ehhez kell csak a mersz, nem igaz, Tony? Úgyhogy pofa be, szippantsd fel az összes kokót, és halj meg tisztességgel, ahogy szoktál!
A polcoknál lévő villanyokat délig nem szoktam felkapcsolni; ebéd előtt úgyis csak a posta, a bogárirtók, szórólaposok meg a Jehova tanúi jönnek. Ma valahogy egyébként sem volt kedvem senkihez. Menjenek máshová, újdonságokkal úgysem szolgálhatok, VHS-re nem jön ki már friss mozi.
Pedig a bolt nem volt rossz ötlet, a retro nagyon megy manapság. Egy Rocky-t nem lehet streamelni, egyszerűen nem ugyanaz. A Marvel-féle csimbumm-cirkuszt nézzék, amin akarják, de egy Terminator nem lehet meg némi diszkrét sercegés nélkül. Az én példányom történetesen Lance Hendricksenbe fojtja bele a szót, amikor a paliról és annak afgán agaráról értekezik. E nélkül kapcsolnám is ki a francba.
Souza terroristái már a villa kertjében voltak, mikor az én ajtóm felől is motozás hallatszott. Hát persze, hogy is feledkezhettem meg Mathilde-ról, az egyik leghűségesebb törzsvásárlómról. A jelek szerint megint korán kezdte a napot, de legalább nem kellett felkapcsolnom neki a hátsó villanyokat. Elbóklászott így is, talán még jól is jött neki a sötét, hogy meghúzza a kis flaskáját, amit hiába próbál eltitkolni a kameráim figyelő szeme elől. Átázott kabátja úgy lógott rajta, mint egy szobainason.
Ma mintha többet mélázott volna a homályban, talán meg akart száradni egy kicsit. Végül csak előkerült egy tokkal a kezében.
– Leaving Las Vegas? – kacsintottam rá.
– Nagyon vicces. – Ahogy legtöbbször, most is a Skarlát betű-t hozta, a vacak Demi Moore-os változatot, nem az eredetit. Igaz, az nincs is meg a boltban.
– Hátha most másképp végződik – incselkedtem vele. Tíz másodpercig farkasszemet néztünk, aztán közelebb hajolt.
– You know nothing, Jon Snow – suttogta. Mintha tudnom kéne, hogy ez miből van. Nagy sóhajjal elindult kifelé, szinte nekem fájt, ahogy a záródó ajtó oldalba vágta. Már bántam a gúnyos hangnemet. Úgy látszik már teljesen elfelejtettem, hogy volt idő, mikor egészen bele voltam zúgva. Mikor még ki bírt menni egy ajtón.
Ami azt illeti, ebben az ítéletidőben nekem se volt kedvem kísérletezni. Tony medencében ázó hullája után a rojtosra koptatott Ponyvaregény felé nyúltam. A lejátszó háromszor kiköpte a kazettát, de végül megjelent a képernyőn Tim Roth és Amanda Plummer, az éttermi boxban.
– Bocsánat, hogy megzavarom a műélvezetben, de mondja csak, maga szerint, mondott Tarantino bármelyik filmjében bármi relevánsat a világról, amelyben élünk?
– Parancsol?
Egy kopott szürke öltönyös, napszemüveges fekete fickó állt a pult előtt, kabát nélkül. Biztos akkor jött be, amikor a videóval bénáztam.
– Úgy értem, mivégre a formabontó ötletek, a stilisztikai sziporkák, ha nem akar párbeszédet kezdeményezni a nézővel?
– A művészfilmek a bal hátsó sorban vannak, alul.
Vagy a jobb hátsóban lennének? Valamikor végignéztem majdnem mindet, de egy ideje nincs hozzájuk energiám. Hogy miért nincs, azt nem tudom.
– Sejtem is, hogy miket találok ott. Esetleg… nincs valami Hanneke-től? Cassavettes, Bergman, Bunuel, Tarkovszkij?
– Drága uram, nézzen szét, és vigye, amit szeretne.
– Kedves, hogy ezt mondja – hajtogatta szét összecsukható fehér botját egy hanyag mozdulattal.
– Bocs, nem tudtam, hogy… rosszul lát.
– Magánál jobban, sose féltsen engem – szökkent az ajtóhoz, és vakságát meghazudtoló fürgeséggel cikázott át az úttesten a szemközti mozi irányába.
– Jó szórakozást – morogtam, de még ocsúdni sem volt időm, máris jött a következő delikvens, egy újabb vén kecske. A vevőköröm nagy része nyugdíjas, ide menekülnek a négy fal közül. Egy szavam se lehet, ők tartanak el.
– Mit keresett itt az a csirkefogó?
Kellett néhány másodperc, mire leesett, hogy az előbbi fazonról beszélt.
– Felteszem, ugyanazt, mint maga.
– Nem hinném, hogy egyezne az ízlésünk. A neki való banánszájú komikusoknak nem én vagyok a célközönsége.
– Igazából elég kényes ízlésűnek tűnt. – Résnyire szűkült a szeme.
– Valóban? Akkor ajánljon valami tisztességes filmet, kényes ízléssel.
– Ne bántsátok a feketerigót? – kérdeztem ártatlan képpel.
– Viccelődik az úr, de hadd kérdezzek valamit? Mit fog szólni akkor, amikor már csak ezek csinálhatnak filmet? Mi lesz így a kultúránkkal? A történelmünkkel. A hőseinkkel? Mennek a szemétre? Mit pislog? Magát ez nem zavarja? Maga nem ebben az országban él?
Legszívesebben kihajítottam volna, de a kassza üresen tátongott; még a fele sem csorgott be a havi bérleti díjnak.
Gyorsan kitettem a pultra a Passiót és az Elfújta szél-t. Megvetően nézett rám.
– Még pár év és maga is lehúzhatja a redőnyt!
– Már le vannak húzva, látja?
Legyintett, és egy jelentőségteljes mozdulattal néhány papírpénzt dobott a pulton lévő üvegperselybe, amire az „A Jövő Zálogai Gyermekotthon részére” felirat volt rányomtatva, majd a filmekkel a hóna alatt hősiesen kivágtatott a viharba.
– Istenem… és egyre több az ilyen marha – jött egy mély hang az első polcok mellől. Kis híján ugrottam egyet ijedtemben. Ez az új módi, hogy besettenkednek és halálra rémítik az embert?
– Bocsánat, nem akartam megijeszteni. – szabadkozott néhány Pokémon tokkal a kezében. Kérdő tekintetemre csaknem pirulni kezdett.
– Nem nekem lesz, hanem az unokámnak. Nálam lesz a hétvégén, és ha nincs kéznél valami rajzfilm… jaj nekem.
– Azt visz, amit csak akar, uram.
– Az az iménti majom… Szörnyű! És ha esetleg vitába bocsátkozik velük, ugyanaz a néhány mondat az egész érvkészletünk. Esküszöm, bizonyos szint alatt az emberek épp olyan kiszámíthatók, mint Pavlov kutyája.
Arra gondoltam, hogy ama bizonyos szint felett is azok, legfeljebb valami randa tört lesz a számítás eredménye. De nem volt kedvem belemenni a témába, az ebédem már nagyon várta, hogy betegyem a mikrosütőbe.
– Lesz még valami?
– Nos, ha már így kérdi, igen. Tudja, az efféléknek épp a maga közönye ad táptalajt. Tényleg ennyire nem érdekli? Maga nem ebben a világban él? Bocsánat… ne haragudjon, hogy elragadtattam magam, végtére is az ön magánügye. Inkább ajánljon valami jót.
Minthogy még dél sem volt, de máris kitaszíttattam országból-világból, nem volt mit vesztenem, elhatároztam, hogy nagylelkű leszek.
– Kedves uram, ne aggódjon, az én üzletemben még demokrácia van, szabadon választhat.
Újabb megvető arckifejezés, lecsapta a Pokémont és az árát az asztalra, beleszórt a perselybe némi pénzt és szótlanul távozott.
Odakint tetőcserepek robbantak a járdán, autóriasztók kánonja szólt. Az ajtón át láttam, hogy egészen beborult, és a sötétségben új mélységek nyíltak, mintha az utca megfeneklett volna a tenger fenekén. De legalább a napom fénypontja, az étkezés még hátra volt. Ám alighogy lenyeltem az első falatot, különleges jelenségre figyeltem fel. Kint egy pillanatra lecsendesült az orkán, visszafojtott párás lélegzetnek tűnt a világ, aztán lassan kibontakozott belőle egy kalap és egy hosszú szoknya.
Ahogy belépett, egyből felismertem.
Igen, ő az, abból a…
Csettintgetni kezdtem az ujjaimmal, miközben próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik filmben láttam. Valami kosztümösben. Ő közben az üzlet végébe ment, majd szép lassan közeledett felém, véletlenszerűen levéve egy-egy filmet a polcokról. Csodaszép volt, akárcsak a filmben. Vannak emberek, akik egyszerűen vonzzák a fotonokat, mintha egy fejlámpa követte volna a lépteit.
Úgy éreztem magam mellette, mint az elsüllyedt hajóval félig összenőtt „Bocskor Bill” Turner a Karib tenger kalózaiban, de azért tovább csettintgettem.
– Ne, ne, ne segítsen… mindjárt kitalálom. „Egy hölgy arcképe”?
Végre észrevett, titokzatos mosoly vibrált az arcán.
– Kisasszonyok? Szenvedélyek viharában? Értelem és érzelem?
Szelíden csóválta a fejét, és visszafordult a polcok felé. Egymás után szedegette le a dobozokat.
– Ah, ebben micsoda trampli voltam… Ebben egy igazi hülye picsa… Itt meg legalább négy kióval több a kelleténél. Mondja, egy filmje sincs, amiben valamennyire elfogadható vagyok? Á, végre! Igen, ebben voltam a csúcson.
– Az a „Tizenkét dühös ember”, hölgyem.
Különös módon, mintha még jobban ragyogott volna, miután ilyen lehetetlen helyzetbe hoztam. De talán nem is hallotta, amit mondtam, megigazította a frizuráját a védőfólia tükröződésében, aztán kilibbent az ajtón, és vitte magával a fényét is. Gyorsan felkapcsoltam az összes lámpát a helyiségben, de így még halottabbnak tetszett. Égett az arcom, a szívem dörömbölt. Felhúztam az esőkabátot, eltökéltem, hogy megtalálom, akármerre is ment és megkérdezem tőle, hogy melyik istenverte filmben szerepelt.
Mire azonban az ajtóhoz értem, az ég erői kiszabadultak pillanatnyi fogságukból és teljes erővel támadásba lendültek.
Hirtelen nagyon elfáradtam, alig bírtam visszatántorogni a pulthoz. Nagy nehezen begyömöszöltem a készülékbe a Pop, csajok, satöbbi-t, és a kihűlt kajámat csámcsogva bámultam John Cusack szerencsétlenkedéseit. Egy idő után úgy éreztem, jobb volna áttérni Clint Eastwood-ra. Ő legalább egy stabil pont, hozzá bátran igazíthatja az ember a lelki óráját. De túl lusta voltam kazettát cserélni.
A vihar még csak ekkor kezdett igazán rákapcsolni. Egy ponton úgy tűnt, mintha az az utcán felgyűlt víz mind be akarna törni a boltba. Rögtön tudtam, hogy a helyiség tulaja parkolt bele a Hummer-jével az üzlet mellett tóvá duzzadt pocsolyába. Gyors leltárt csináltam a fejemben, és arra jutottam, hogy az elmúlt hónapokban sikerült időben fizetnem a bérleti díjat. Kintről nehéz csizmák dobogása hallatszott. Többen is lennének? Talán volt egy számla, amit nem vettem észre?
A tulaj valósággal berobbant az üzletbe, négy másik fickó követte elegáns, könnyed gyapjúkabátban. Egy csepp víz se volt azokon a kabátokon. Egyikük sem köszönt, nem is néztek a pult felé. A tulaj néhány lépéssel a bolt végében termett és heves karmozdulatokkal magyarázott.
– Ez itt mind garázs lesz! De ne aggódjanak, bőven jut hely mindennek odafönt. Most már az egész háztömb az én tulajdonom.
A többiek udvariasan hümmögtek, miközben a tartóoszlopokat és falakat tapogatták a kezükkel. A filmekre egy pillantást se vetettek, de aztán az egyikük levette az „Összeomlás”-t a polcról. Bambán nézte Michael Douglas képét a borítón és lopva rám sandított.
– Most pedig irány a vendéglő. Ne aggódjanak, uraim, nekem ki fogják nyitni.
Ugyanolyan dér-dúrral ment kifelé is, mint ahogyan bejött, a többiek lomhán követték, engem egy pillantásra se méltattak. Szidtam az ostoba fejem, amiért nem szóltam egy szót se. Legalább annyit, hogy: „Hé”. Ennyit még Brad Pitt is ki tudott nyögni a Tiszta románc-ban, mikor beállított a maffia. Nem mintha sok múlott volna rajta, mint ahogy a bérleti díjon se. De hogy hogy férnek majd el itt az autók?
Miután elmentek, bevettem egy Xanax-ot és betettem a Piszkos Harry-t. A történetből nem is fogtam fel semmit, csak bámultam Clint kőkemény izzadt arcát. Megtapogattam a sajátom, puha volt, mint egy gyereké. Pattogtattam egy kis kukoricát a mikróban és kinyitottam egy üveg kólát. A nagy leszámolás puskalövéseire relaxáltam éppen, mikor megint nyílt az ajtó.
Jókora zöld ponchóba bugyolálva egy nő lépett be.
– Elnézést, nyitva vannak?
– Momentán nyitva, hölgyem.
– Ez igen, micsoda választék – nézett körbe és egy hanyag mozdulattal a földre dobta a ponchót. – Nahát, ez megvan magának? Ezer éve nem láttam.
Ezek után már csak megnéztem magamnak. A ruhája komolyabb alkalomhoz illett, haja már őszült itt-ott, mozdulataiban lehengerlő tudatosság. Nem nézelődött soká, egyenest felém tartott. Mielőtt hátrahőkölhettem volna, kinyúlt és levett egy kis darab popcornt a szám széléről.
– Segíthetek valamiben? – vigyorodtam el.
– Nos, mindenképp szükségem lesz a véleményére a választáshoz. – Ő is mosolygott. Úgy számoltam, hogy még tíz évvel korábban is egy istennő lehetett. Taníthatatlan eleganciával öregedett, mint a nagy francia dívák: Bardot, Denevue, Marceau, Bouquet.
– Csodálatos, hogy létezik még ilyen hely. Van egy kifogástalan állapotban lévő lejátszóm, viszont egy árva kazettám se maradt hozzá.
– Itt kedvére válogathat, hölgyem.
– Nem tudom, maga hogy van vele, – kicsit mintha elpirult volna – de nekem valahogy hiányoznak azok a régi jó szalaghibák.
– Ne is mondja. A vibráló csík a kép alján.
– Meg azok, amik felülről lefelé haladtak a legfontosabb jelenetek közepén – lépett közelebb.
– Ó, igen és persze a gyűrődések, ahogy húzta a hangot, mintha citromba harapott volna az ember – hajoltam ki a pult mögül.
– Az előző műsor szellemképei, amire rámásoltunk valami mást.
– A kék képernyő és az AV felirat, ha a szalag végképp bemondta az unalmast.
– Bizony. Nem egy filmet mentett meg a középszerűségtől.
Egyre nehezebb volt állni a tekintetét. Kissé frusztráló, mikor valaki úgy néz rád, hogy abban a nézésben minden benne van, csak arról nincs halvány fogalmad sem, hogy mi az a minden. Inkább kotorászni kezdtem a pult alatt.
– Már van is egy ötletem – és előhalásztam a Diploma előtt-öt. Az arca megrándult.
– Ó, ez igazán váratlan – mondta leplezetlen iróniával – inkább legyen mégis az Elvált nők klubja. Imádom Diane Keatont. Nahát, ez igazán nemes lelkű kezdeményezés – mutatott a perselyre és beledobott némi aprót.
–Viszlát – mondta csendesen és kiment. Ő volt az egyetlen, aki elköszönt.
Valami csattant egyet a felettem lévő, üresen tátongó emeleten. A tulaj adott hozzá egy biztonsági kulcsot, de nem foglalkoztam vele. Biztos kivágta a szél az egyik ablakot. Kint az esőt jég váltotta, bent pedig a fiatal Eastwood-ot az idősebb Eastwood. Nincs bocsánat – négy Oscar, két Golden Globe. Mire azonban kényelmesen belefészkelődtem volna a székbe, már nyílt is az ajtó. Oldalra néztem és alig hittem el, amit látok.
A bal első polc előtt két ötéves forma gyermek ácsorgott, egyforma neonkék kabátkában. A nemüket bajos lett volna eldönteni, mivel jókora VR-sisakot viseltek, csoda, hogy a nyakuk meg bírta tartani a fejüket. Vajon hogy az ördögbe láttak ki belőle? Minden lépésüknél azt vártam, hogy nekiütköznek valaminek, de eszük ágában sem volt ilyet tenni.
Ettől még nagyon úgy tűnt, hogy eltévesztették a házszámot. A fizikai hang- és képhordozókról legfeljebb hallomásból tudhattak. Ők már online néznek mindent; valószínűleg a sisakjukban is futott legalább két mese egyszerre. Legalább is, reméltem, hogy mesék.
Zöld fénycsík futott végig a poros kazetta-tokokon. A két kis ufó, türelmesen vizsgálgatta egy letűnt civilizáció maradványait, míg végül ők is rájöhettek, hogy rossz helyen járnak, és már ott sem voltak. Arra számítottam, hogy odakint a szél felkapja őket a szél, de valahogy sikerült talpon maradniuk. Vagány kis klambók, gondoltam, bár arra azért nem fogadtam volna, hogy eljutnak az utca végéig. Szegénykék. Nagy idők nagy tanúi lesznek, ahogy az iménti zsémbes öregurak is azok voltak a maguk idejében.
A mi generációnkat ugrotta csak át a történelem, bárhogyan próbáljuk is túlordítani a saját jelentéktelenségünket.
Az emeleten akkorát dübbent valami, hogy a bolt is belerázkódott. Mégiscsak fel kéne menni és ellenőrizni, vacilláltam hosszasan, azalatt pedig megint jött valaki. Friss levegő és finom parfümillat áradt be a boltba, én pedig áldottam a lustaságomat, ezt a látványt ugyanis kár lett volna elszalasztani.
Mintha a piros ruhás lány a Mátrix-ból lépett volna le a vászonról. Nercbundáját a földre hajította, akárcsak az előző nő a ponchóját. Talán nem ártana vennem egy fogast. Megszólalni sem mertem, féltem, hogy a látomás elillan.
Igazából nem volt miért aggódnom, hiszen ő is visszajáró vendég volt, még ha az utóbbi időben ritkábban is jött.
– Kezit csókolom, kedves! Mit ajánlhatok mára?
– Jaj, maga olyan kiállhatatlan… – mosolygott – tudja azt maga.
Tényleg tudtam, magam sem is értettem, mire volt jó ez a nyájaskodás. A bal hátsó sor végén lévő lefüggönyözött részre mutattam.
– Tudja az utat. Válogasson kedvére, senki sem fogja zavarni.
– Szeretném, ha maga választana nekem.
Hiszen ezt is eljátszottuk már korábban, úgy látszik ez a rohadt vihar mindent kimosott az agyamból.
– Fáradjon a pulthoz, aranyos. Lássuk… Ez itt például nagyon ízléses, tudja, direkt nőknek készül, előjáték, meg minden… Ilyesmiket szokott vinni, nem?
– Maga igazán drága, de nem kell szégyenlősködnie.
– Nos, ebben itt… tudja, hölgyek más hölgyekkel…
– Maga mit néz szívesen?
A kérdés váratlanul ért, már épp rámutattam volna az első filmre, amit ajánlottam, de kíváncsisága láttán inkább a pult alá nyúltam.
– Ebben, izé… egyszerre elölről is, meg… hátulról is… érti, mire gondolok. Ejha, úgy látom, valamilyen díjat is kapott.
– Jaj, ne izguljon már, engedje el magát. Én most teljesen önre bízom magam. Ez a maga napja.
Érdekes nézőpont. Idejét sem tudom már a napnak, amit utoljára az enyémnek éreztem. De hát ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam egy ilyen tündér szavait. Ez most nem a kételkedés ideje volt. Kicsit mélyebbre nyúltam.
– Ebben, tudja, van a nő és vannak a többiek… – és a fülébe súgtam, hogy mit csinálnak a nővel a többiek. Úgy mosolygott rám, mintha egy csokor virágot nyújtottam volna át neki.
– Tökéletes! Vihetem is?
– Nem, ezeknek csak a tokját tartom itt, mindjárt hozom.
A raktárban meg kellett álljak egy pillanatra, hogy lecsendesítsem a szívdobogásom. Mire visszaértem a filmmel, a lány már nem volt sehol, az adománygyűjtő üveg pedig üresen állt a pulton.
Nevetni kezdtem a saját feledékenységemen. A múltkor is pontosan ugyanez történt. De hát lehet egy ilyen nőre haragudni? Önkéntelenül is azt számolgattam, vajon elég pénz gyűlik-e össze a következő látogatásáig.
Fentről továbbra is furcsa zajok érkeztek, de úgy határoztam, hogy majd másnap mérem fel a károkat. Négy emelet csak nem ázhat be egyszerre. Az óra hét harmincat mutatott, ideje volt leltározni és hazamenni. Egész tűrhető nap volt. A képenyőn Bill Munny éppen farkasszemet nézett a halállal. Csípőből tüzeltem felé az ujjammal.
– Halott vagy, öregfiú.
A kazettán valamilyen rendezői változat lehetett, a párbaj közepén ugyanis Clint váratlanul köpött egyet.
Fotóművészként sokat jövök-megyek: keresem azokat a vizuális motívumokat, amelyek nem pusztán láthatók, hanem valamiről beszélnek is. Ismerjük a közhelyet: „Egy kép többet mond ezer szónál.” Ennek igazságtartalmát most félreteszem. Sokkal inkább az érdekel, miként és milyen feltételek között válik egy kép jelentéshordozóvá – és mikor veszít ebből a jelentéséből.
Egy Krisztus-testet ábrázoló, köztéri feszület kapcsán merült fel bennem a kérdés: mikor és miért domesztikálódtak ezek az ábrázolások? Hogyan vált a szenvedés látványa elfogadhatóvá, sőt esztétikailag „fogyaszthatóvá” a városi és rurális terekben? Miért „könnyebb” egy aranyozott Megváltót szemlélni, mint egy passiósan, vérben ázó testet?
Alkotói sétáim során, amikor ilyen korpuszokba ütközöm, önkéntelenül is felidéződnek bennem Mel Gibson filmjének radikálisan naturalista képei. Nem pusztán azért, mert ezek az ábrázolások intenzívebbek, hanem mert nem engedik meg a néző számára az esztétikai távolság kényelmét. Aki kíváncsi arra, miként jelenhet meg ugyanaz a téma eltérő alkotói attitűdökön keresztül, annak érdemes ezt az alkotói utat is megismernie.
Mindeközben nyilvánvaló, hogy egy kis falusi közösség nem elsősorban esztétikai elvek mentén hoz döntéseket egy feszület megrendelésekor. Ezek a tárgyak sokszor történeti, vallási és közösségi funkciókat hordoznak, és gyakran évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt kerültek a helyükre. Egy műemléki környezetben pedig aligha indokolt a hagyományos Krisztus-ábrázolások „korszerűsítése”.
Mégis: a kortárs vizuális kultúra – különösen a film – másfajta képeket is folyamatosan jelenvalóvá tesz. Ezek a képek nem hagyják érintetlenül a befogadót, és visszahatnak arra is, ahogyan a megszokott, szelídített ábrázolásokat szemléljük. Ebben az értelemben a köztéri feszületek sem statikusak: újra és újra értelmeződnek a jelen vizuális tapasztalatai felől.
Ezt nevezhetjük egyfajta szekunder esztétikának: annak a jelentésrétegnek, amely nem az alkotás eredeti szándékából, hanem a befogadás történeti és kulturális kontextusából születik meg. Egy mű így akkor is képes működni, ha nem felel meg a jelen esztétikai elvárásainak – mert a befogadó saját tapasztalatain keresztül új jelentésekkel ruházza fel.
De felmerül a kérdés: elegendő-e ez? Megtartható-e egy ábrázolás esztétikai érvénye pusztán ezen a közvetett, „szekunder” szinten, ha a befogadó mégis hamisnak, kiüresedettnek érzi? Vagy éppen ez a feszültség – a megszokott forma és a megváltozott érzékelés között – az, ami újra és újra gondolkodásra késztet bennünket?
Az újpesti Szindbád gyalog indult a vasúti hídnak. Jobb kívülről szagolni a gőzmozdony pöfékelte buja füstpamacsokat, s jobban látni annak a Duna vizére rajzolt, hullámokkal cicázó gomolyait, ha gyalog kél az ember – igazolta magában döntését a férfi, dacára sajgó tagjainak. Amúgy is asszonynépnek való a melegded szalonkocsi. Aki éhet akar nyerni a római parti csemegékhez, az biz nem ül vasparipára – dörmögte orra alá. A kiadó sem fizetett, azt a keveset ne jegyre költse, ki csak jambusokkal tudja tölteni a magyar kincstárat. Lenézett. Milyen szédítőek ezek a vashidak, de hasznosak – merengett Szindbád. A megyeriek úszhatnak, míg ő száraz lábbal azon mélázhat, ifjúsága reményteli, karcsú szoknyái ezek a pilonok. Ejh mennyi kíváncsiság dohogott akkoribb a legényben: mit rejthetnek azok a szoknyakelmék, s vajh a szebb, finomabb kelme alatt szebb, finomabb lábacskák rejteznek? Nem nyughatott, míg ki nem derítette, s lebbentett ezért számát se tudja mennyit, s még képzelt hozzá, ahányat látott. A víg molnárnétól a Wolfner bárónéig volt szoknyák lebbentője, lábacskák erdejében bolyongva kereste a bizonyost, a megnyugvást. Nevetést, könnyeket, boldogságot, bánatot talált, de soha meg nem érkezett, folyvást úton volt. A gondolatok. A leggyorsabb gőzösök a gondolatok! Még fel sem nézett a szoknyák feletti szépségekre, a szegecselt vashíd karcsú K betűire és már Buda földjét tapodta. Ilyenkor mindig visszanézett szeretett Újpestjére és ezt gondolta: lapos mint a guta, mint a pelyván nevelt lánka, ám téved, ki úgy hiszi, hogy csak a telt, duzzadó kebel olthatja vágyát a férfiúnak, hiszen ezer színe van a szépségnek. Klárák, Klotildok, Kingák óhhh, éltek-e még, gondoltok-é a ti Szindbádotokra, úgy ahogy ő Újpestjére, s remeg-e még ajkatok a csókok emlékétől? Mily nehéz elengedni azokat a szattyán finom kacsókat, a lefejtett csipkekendőket.. hová lett a fiatalság, hová lettek a Római part ízei? Ezen töprengett Szindbád, s közben sétapálcájávál megkocogtatta a híd utolsó vaskorlátját. Visszaviszel még – vonta kérdőre -, vagy itt ér az elmúlás a csónakházak, vendéglők és cigányprímások között? Ritkán telíti tagjait már a vágyakozás, de most ráfordulva a dunaparti sétányra összefutott a nyál a szájában, ráncos arcára aprócska mosoly húzódott a toluló emlékektől. „Ejh, vajon ott szolgál-e még a Bivalyos vendéglőben az a minden hájjal megkent pincér, bizonyos Vendelin, kinek asszonyát megszöktettem anno, mikor még nem gondoltam a holnappal? A békási vagy az endrei böllértől hozzák-e manapság a csontot a velős pirítóshoz? A békásit ugyanis nem szenvedhetem, igen közel esik Budához, ott gyönge szénán tartják a jószágot – az intézőtől tudom – s a rosszul hízlalt marha veleje olyan, mint a fűrészpor, csak morzsol az ember szájában, nem ken az semmit, nyelhetetlen. S a kenyeret helyben sütik-e még vagy a Moskovitzék budai üzletéből való? Tudni illik, hogy csakis a helyben sütött kenyéren olvad jól a velő. Annak útja a kemencéből egyenesen az asztalra vezet, ezért vágata még friss, s kívül ha meg is pirul, belül omlós, meleg, mint az érintetlen női öl.” Eképp morfondírozott Szindbád régi törzshelyéről, hol minden reménye szerint új séfet vettek azóta, mert az a kutyaütő, akit Vendelin oly bőszen rekommendált ‘897-ben – gyalázat! – nem Mildenbergertől hozatta a Sert! Nem ettől a tisztességes, újpesti zsidó embertől, aki az égért be nem csapna senkit! Úgy Pesten, mint Budán, csak az ő nektárjának van három ujj habja, ami néki a serital frisseségének kizárólagos bizonyítéka. Mildenberger sere, mint az érett asszony csókja: keser, de jólesőn csiklanja a szomjúhos férfi ajakát. „Ha jó ebédet ádnak ma, tán még a csónakházba is befordulok, s ha Clark Ádámot már le nem is győzhetném, még mindig oly szép mozdulatokkal evezek, mint ő, amikor elvitte az érmet az orrom elől. Lágy most a Duna, hívogat. Micsoda bohém, izgalmas, nagy időket éltünk akkoriban itt a Rómain! Nyár, forróság, szerelem.. – mintha a sétálóknak beszélt volna, ám a parton egy lélek nem járt. Szindbádnak most tűnt fel, hogy egy szál felöltőben rója útját, holott sál is elkélne már, rigóké helyett varjak károgása üti a fülét. Felemelve fejét elbizonytalanodott, több a zöld még, alig köhög a sárga. Maholnap november, hát mi ez a zölden hagyott rengeteg? Hova tűntek a fabódék, miért magasodnak tükrözőszemű bérpaloták? A Légszesz utca fennebb van, rossz irányba fordultam volna a hídról? – kérdezte fennhangon magától, majd újra visszatért gondolataihoz. Nem… nem… itt az első csónakház, de zárva: mégiscsak ősz lehet. Megkésett ősz. Nem is baj, jól illik egy megkésett élethez. Ez marad már nekem, az újpesti Szindbádnak, aki fiatalon is öreg volt, vagy annak tűnt. Gyorsan élt, mert olyan volt a harmincas évek, hamar cseperedtek akkortájt a költők. Ez marad nekem, a zöld lombok közé lassan bekéredzkedő sárga, vörös majd barna levelek szimfóniája. Gondosan hintett betűk ezek a levelek, szavakká csomósodnak és elhitetik velem, hogy van történetem, hogy nem bolyongtam hiába, hogy az a sok könny az asszonyszemekben nem illúzió volt csupán. Így tűnődött tovább, ballagva a Római őszében, merengőn idézve hajdanvolt szerelmei alakját, s bár egyik karcsúbb és csinosabb volt mint a másik, szomorúan nyugtázta, hogy minden nő arca olyan, mint a másiké. Hogy a nők: egyformák. A Fellininél jobbra fordult. Alászállt a színes korlátok között és – mintha a hídon térne vissza -, besétált a Dunába, szeretett Újpestje felé véve az irányt.
Szívrohamot kapott úszás közben és belefulladt a termálfürdő hidegvizes medencéjébe. Mindössze 42 éves volt. Így halt meg Doktor Mengele, a náci orvos is, csak ő a tengerbe fulladt bele Brazíliában és persze jóval idősebb korában. Sosem kapták el, hiába kutatott utána a fél világ. G. sohasem akart orvos lenni, tűzoltó annál inkább, de elutasították a jelentkezését a tetoválás miatt az alkarján, legalábbis ő ezt híresztelte. Mások szerint a pszichológiai alkalmasságin bukott el, azért szórták ki, mert túlságosan perverz válaszokat adott a személyiségét firtató kérdésekre. A tetkó amúgy egy mexikói koponyát ábrázolt, alatta „Rocco” felirattal, utóbbi becenevet még gimis korában kapta a csajoktól, ugyanis legalább olyan mesterien csinálta hátulról, mint az azonos nevű olasz pornócsillag. Persze ezt is csak ő maga híresztelte. Az első komolyabb emlékem G.-vel kapcsolatban, amikor hatévesen a játszótéren összevesztünk, mert szerinte Farkas Bertalan nem is akkora hős, a tévében szándékosan úgy mutatták, hogy jobb kiállásúnak tűnjön és talán nem is járt soha az űrben. A vita annyira elfajult, hogy G. megharapta a karom, én pedig fejbe vágtam őt a lapáttal, sokáig megmaradt a púp a fején. Néhány hónappal korábban volt a csernobili atombaleset, anyám attól félt, a szél veszélyes sugárzást hordoz, ezért akkoriban csak napi egy órát engedett le a játszótérre. Évekkel később, amikor G. összejött az első barátnőjével, elmentünk hármasban a diszkóba, ahol a neonfényben G. arca és karja olyan furcsa zölden csillogott, hogy mondtam is anyámnak, biztosan többet mehetett ki a játszótérre annak idején, mint én. A családja elég zűrös volt, az apja otthagyta őket, aztán később halálra itta magát, mumifikálódva feküdt egy fürdőkádban, mire napokkal később rátaláltak a szomszédok. Az anyja újra megházasodott, egy jugoszláv fazonhoz ment hozzá, valami Dejánhoz, aki több millió forintot lenyúlt a városi szerb nemzetiségi önkormányzattól, de váltig állította, hogy népi hangszerek készítéséből lett pénze. Persze ő is szerette az italt, és amikor beivott, agresszív lett. Kamaszként G. sokat fantáziált arról, hogy patkánymérget tesz a mostohaapja ételébe, de persze sosem merte megtenni, hiába mondogatta fennhangon, hogy úgyis kegyelmet adna neki a köztársasági elnök. Miután kiszórták a tűzoltósági rostán, a nagybátyja autószervizében és használt autó kereskedésében kapott munkát, naphosszat nézte a statisztikákat, ki hány járgányt vett meg, mennyi karburátort kellett kicserélni, közben tette a szépet az irodistalányoknak, akiknek imponált a rámenős, de mégis kedves, figyelmes stílusa. A haját olyan formára nyíratta, mint a Scooter frontemberének volt, ez is sok csajnak bejött akkoriban. Egyszer véletlenül rosszul parkolt és összezúzta az egyik eladandó kocsi motorháztetőjét, a nagybátyja kicsapta a balhét, levonja a fizetéséből, mindegy, hogy rokon. G. viszont a szerelőkre hárította a felelősséget és sikerült is kirúgatnia az egyiküket. Ekkor jött rá, mekkora tehetsége van a rábeszéléshez. Pár évvel később összeállt az egyik beszállítóval és saját bizniszt alapított, hűtőfolyadékkal és ablaktörlőkkel üzletelt, egész jól ment neki, sikerült egy kisebb vagyont összeharácsolnia. Az irodájukat egy felüljáró alatt rendezte be, tetszett neki, hogy akármikor is megy be, mindig árnyékban van, még nyáron sem látja a napot, ha kinéz az ablakon, ez olyan rejtélyes légkört teremtett körülötte. Összeszólalkozott az egyik ismerősével, aki lebuzizta, válaszként G. széttörte a söröspoharat a fazon hátán. A sértett feljelentette testi sértésért, egy évig járogattak a bíróságra, végül G.-t csak pár nap közmunkára és egy kisebb összegű kártérítésre ítélték. Alig egy évre rá már országos cimborák voltak, együtt jártak kenuzni Gödre a Dunához, G. pénzt is adott kölcsön korábbi ellenségének, amikor az megszorult a pókeradósságokkal. G.
büszke volt rá, hogy az ellenségeit is képes a legjobb barátaivá tenni, csak erőfeszítés kérdése a dolog. Egyszer középsuliban belógtunk egy másodosztályú focimeccsre, átkúsztunk a beléptető kapu alatt, amikor a biztonsági őr észrevett minket és ki akart tessékelni, G. odaadta neki ajándékba a sálját és két doboz ukrán cigit. A fazon nem csupán hagyta, hogy bemenjünk, a meccs után meghívott minket fröccsözni. G. egy biliárdszalonban ismerte meg Ágit, aki akkor még Puttó Ferinek, egy köpcös szőnyegkereskedő vállalkozónak a barátnője volt, de nem igazán kedvelte a Ferit, a háta mögött inkább a török üzletfelekkel enyelgett titokban. Kiváló biliárdjátékos volt, jobb, mint G., az első találkozásukkor alaposan le is alázta őt, amit G. ugyan sértésnek vett, valahogy felizgatta a dolog és elkezdett utána érdeklődni a csajnak. Egy héttel később egy medencés bulin Erdőkertesen lesmárolta Ágit, azt mondta neki, ha máshoz is olyan jól ért, mint a biliárdhoz, elválaszthatatlanok lesznek. Közölte Puttó Ferivel, hogy Ági mostantól az ő barátnője és neki egy szava nem lehet emiatt. Így is történt, aztán a kettesben töltött horvátországi nyaralásukon megkérte Ági kezét. G. ekkor már egy pizzéria tulajdonosa volt, Rocco’s Pizza and Grill néven ment a hely a Duna- parttól nem messze, tágas kerthelyiség, a belső térben biliárdasztalok, péntek esténként retró diszkó. A húsimádó pizzájukat sokan dicsérték, de szerintem az igazi aduász a tejfölös alapú Vezúv-pizza volt. Aznap, amikor megszületett a kisfia, G. minden ismerősét meghívta egy zártkörű partira, ő állta a sört és a viszkit és még a szakácsot is meggyőzte, hogy maradjon és rittyentsen nekünk vacsorát. Ritkán részegedett le, de akkor nagyon, az este végefelé a nyakamba akaszkodott és könnyes szemmel emlegette a régi időket. Másnap reggel rohant a kórházba egy hatalmas virágcsokorral és egy fél embernyi méretű plüss elefánttal. A következő időszak a szerelem jegyében telt, Ági gondoskodott a gyerekről, G. pedig, amikor ideje engedte, igyekezett az újdonsült családjával foglalkozni, elvitte őket kirándulni, állatkertbe, vidámparkba. Az első házassági évfordulójukon elmentek Ciprusra nyaralni, G. lábát megvágta egy kagyló a tengerben, azt hitte, ott menten elvérzik, de a mentők gyorsan rendbe tették, állítólag azóta is látszik az alvadt vére a part homokjában. A boldogság azonban nem tartott sokáig, ahogy eltelt egy-két év, Ági egyre jobban ráunt G.-re, elege lett belőle, hogy folyton az étteremben tölti az időt, a biznisz mellett sosem jut elég ideje őrá, mire hazaér, hullafáradt és semmihez sincs kedve. Időközben G.-nek meggyűlt a baja a könyvelőjével, aki lenyúlt tőle egy nagyobb összeget. Szólt pár haverjának, éjszaka kirángatták az ipsét az ágyából, elvitték az autóút szélén egy gödörhöz, lapátot adtak a kezébe és ráparancsoltak, hogy ásson. Annyira halálra rémült, hogy sírva könyörgött G.-nek, minden pénzt visszafizet, csak ne haragudjon rá. Ági ekkoriban kezdett újra a törökökhöz járni, az egyik régi hapsijával feküdt össze, sokszázezret érő kézzel varrt keleti szőnyegeken falták egymást. Az üzlet körüli teendők egyre jobban leterhelték G.-t, akinek folyamatosan viaskodnia kellett az alkalmazottjaival, a beszállítókkal, olykor még a városvezetéssel is, akik nehezményezték, hogy túl keveset fizet és túl sokat elfoglal a Duna-partból. Amikor nem volt elég kapacitása a futároknak, ő maga vitte ki a pizzákat a különböző címekre, akár még Pest külső kerületeibe is, máskor a szakács nem bírta a terhelést és sírva zuhant össze félórával konyhazárás előtt, G.-nek kellett betennie a pizzákat a sütőbe. Az egyik alkalommal annyira stresszes lelkiállapotban volt, hogy nem állt fel neki, amikor Ágival ágyba bújtak, hiába próbáltak minden trükköt bevetni, szégyenszemre csak nyalásra és ujjazásra futotta. Ági ettől kezdve egyre jobban tartózkodott tőle, hogy G.-vel összefeküdjön, inkább Ömerhez járt, aki nem csak testileg elégítette ki, de elvitte kocsikázni a Mercédeszében, strandra, moziba,
bárokba, még valamelyik török légiós focista születésnapi partijára is eljutottak. A dolog persze idővel G. fülébe jutott, ismerősei húzni kezdték, hogy az asszony inkább a török csődörökön szeret lovagolni, mintsem az öreg Rocco tűzoltócsövén. Ezen annyira feldühödött, hogy titokban beleolvasott Ági chateléseibe a mobilján és kiderült, a rosszindulatú pletykák igazak. A törökök metélt farka biztos jobb az enyémnél, vágta Ági fejéhez, amikor számon kérte. Az legalább működik, válaszolta a nő, mire G. akkorát bepancsolt az arcába a pecsétgyűrűs kezével, hogy hónapokig látszódott a nyoma. Ági azt hazudta, elesett a jeges úton, azért lett véraláfutásos seb az arcán. Hónapokig dúlt a háború, G. hiába próbálta elérni, hogy Ági ne járjon a törökhöz vagy másokhoz, nem sikerült hatnia rá, se szép szóval, se erőszakkal. A végső csapást az jelentette, amikor G. dühében az étterem közepén, a haverjai és pár vendég szeme láttára vágta szájon Ágit. DJ Maci, a nagydarab, százkilencvenöt magas házi lemezlovas, aki egészen addig barátjaként tisztelte G.-t, annyira felháborodott, hogy bepancsolt egyet a saját főnökének. Másnap Ági és a gyerek elköltöztek G.-től, állítólag Puttó Ferihez mentek, és elkezdődött a válási procedúra. G. hiába könyörgött Áginak, rendbe fogja hozni a dolgokat, hiszen ő az élete értelme, soha senkit nem szeretett ennyire, nélküle nem érzi magát teljes embernek, Ágit nem érdekelte a szövege. A következő lotyódat áltasd ezzel, ne engem, hátha ő jobban beveszi. Ekkoriban G. gyakran összejárt a régi haverokkal, köztük velem is, volt, amikor hajnalig biliárdoztunk vagy pókereztünk, miközben elsírta nekünk a bánatát. Előfordult, hogy csak azért hagyott engem nyerni, hogy jutalmul meghívhasson még egy-két italra és addig is panaszkodhasson nekem. Néha egészen furcsa témáknál kötött ki. Lehet, hogy a Farkas Bertalan tényleg járt az űrben. Most már mindent elhiszek. A pizzéria tönkrement, amibe belejátszott, hogy a megnövekedett költségek mellett G.-nek elég tetemes gyerektartást is kellett fizetnie, valamint teljesen elvesztette a lelkesedését. Nem harcolt már sem az önkormányzattal, sem az üzletfelekkel és azt is magasról leszarta, hogy a szakács néha beleköp vagy vaskosan ráizzad a pizzára. Sokszor csak ült a hátsó helyiségben egymagában, számolta a legyeket az asztalon. Nem volt búcsúbuli, a Rocco’s egyszer csak csendben lehúzta a rolót, igazából nem is nagyon érdekelt senkit a hely sorsa. Van még tíz másik étterem a környéken. Pár hónappal később G. elköltözött a városból, többnyire elvesztettük vele a kapcsolatot, annyit tudtunk róla, taxizgat, néha pedig ukrán cigivel üzletel, hogy a tartozásait rendezni tudja. Azt beszélték, összejött egy nála tíz évvel fiatalabb jógaoktató csajjal, de ennél többet senki sem hallott. DJ Maci mesélte, hogy egy alkalommal látta G. kocsiját a városban, a polgármesteri hivatal előtt. Várt egy darabig, hátha felbukkan maga G. is, de csak egy vastag napszemüveget viselő, furcsa férfit látott, aki belovagolt a térre és egy nagy X-el ellátott dossziét tett az autó ablakába, aztán gyorsan távozott, ugyanúgy ahogy érkezett, lóháton. Egyesek úgy gondolták, a különös figura G. egyik régi alvilági kapcsolata lehet, mások szerint a titkosszolgálat embere, akiktől G. megbízást kapott cserébe egy nagy rakás pénzért és bizonyos bűnei megbocsátásért. Az igazság persze sohasem derült ki. G. haláláról is csak az anyjától értesültünk. Kevesen jöttek el a temetésre, se Ági, se az időközben általános iskolássá lett fiuk nem volt ott, de Puttó Feri valamilyen okból kifolyólag odatolta a képét. Az elhunyt mindig szerető fia volt édesanyjának, barátai mindenkor számíthattak rá, a szíve tele volt szeretettel, önzetlenséggel, olvasta egy papírról az előre megírt szöveget a pap. A szertartás után lehajtottam egy felest G. tiszteletére, ekkor hallottam, hogy épp aznap délelőtt leégett az egykori Rocco’s pizzéria épülete, a tűzoltók egy órán keresztül küzdöttek a lángokkal. Akaratlanul is röhögnöm kellett.
Délceg társai között a félig kidőlt, kopaszocska lucfenyő úgy festett, mintha szándékosan akarná nevetségessé tenni a kórház parkja mögötti látképet. Bal tövénél szemérmetlenül mutogatta csenevész gyökereit, miközben vígan dacolt a fel–feltámadó novemberi széllel.
„Ferde vigyázzban, mint fizetésnapon apánk” – ötlött fel Juliban egy régi Bikini dal. Persze, nem is így szólt, Erdős elvtárséknak gyanús volt ez a sor, így a lemezre már „fizetésnapon a fák” került. Nemrég olvasott csak az eredeti változatról. De lám, közel negyven év után már így is van értelme – grimaszolt egyet a tükörképének az szívsebészet folyosóját bevilágító hangszigetelt ablak előtt. Apja arcát akarta felidézni, helyette a nevelőapja vigyorát sikerült, azt, amivel napokkal a fizetés felvétele után haza méltóztatott jönni. Rég túl van már ezen a vigyoron, ez az egyik előnye, ha az ember megöregszik, de ha az eszébe villan, még mindig elcsodálkozik, hogyan lett neki Ferije, két gyereke, unokája, kertes háza, meg a többi.
Mindegy már ez is, csak Feri jöhessen mihamarabb haza.
Megfordult és belesett a kórterem nyitott ajtaján. A férjéből csak a vézna lábai látszottak, a többit kitakarták a doktoranduszok. Nem is bánta, hogy most nem látja a mellén lévő kötszer alól kilógó csövek és egyéb kütyük garmadáját, úgy nézett ki Feri, mint egy robot, valami vacak, ősrégi scifiből. De a szemei végre élnek, és a szörnyű apuviccei is visszatértek, amivel annyit heccelik az unokájával. A műtét sikerült, a beteg is él, és még vécépapír is volt a retyón – akarhat ennél többet bárki ma a magyar egészségügytől? Csak a menzát kell valahogy túlélni.
A kórteremmel szemben volt négy műanyag ülés, az ajtóhoz legközelebbin egy nő ült. Néhány évvel lehetett idősebb Julinál. A köszönésen már túl voltak, Juli leült a kettővel arrébb lévő székre. Direkt nem a másik szélen, az udvariatlanság lett volna. Elvégre sorstárs mindenki ezen a folyosón. Mindazonáltal nem bánta, hogy a nő a mobiljával volt elfoglalva, most, hogy Feri túl van a nehezén, egyedül aludni lett volna kedve. Pár napja még beszédesebb volt az intenzív osztály folyosóján, szinte összekapaszkodva (legalább is most így rémlett neki) öntötték ki egymásnak a szívüket egy fiatalasszonnyal. Az ő férje harmincnyolc évesen kapott szívrohamot, Feri aznapi műtétjét miatta halasztották el.
Juli is elővette a telefonját, és a korábban megnyitott online cikkhez („Sereghajtók lettünk Európában”) navigált. Az Ausztriát tárgyaló bekezdés, ahol korábban abbahagyta az olvasást, nem tudta lekötni, ki–kibámult az ablakon. Ott, a némán zúgó fenyvesen túl – valahol rohadt messze – ott van Ausztria. Jó, valójában fogalma sincs mi van arra, itt északkeleten inkább Ukrajna az esélyesebb. A csálé fenyőn állapodott meg a tekintete, ahogy rezzenéstelenül állta a széllökéseket. Igazi keleti fajta, kilóg a segge a földből, mégis, milyen jól elvan itt.
– Úgy látom, mindjárt vége a vizitnek – szólalt meg a nő. – Ideje. Kihez tetszett jönni? – Bárándi Józsefhez, a nagy mackó a kedves férje mellett, az ablaknál – Juli az ajtó felé fordította a fejét, nem mintha onnan láthatott volna bárkit. – Mikor műtötték? – Ó, ez már a harmadik volt, a múlt héten, de azt mondták, hogy valószínűleg lesz még egy. Bypass. Az kemény, gondolta Juli. Amennyire tudja, a bypass nem gyerekjáték. Ferié ehhez képest egyszerű rutinműtét. – A férjemé szívbillentyű. A nő nem felelt, így Juli folytatta. – Persze őt is felvágták, egész Európában katéterrel csinálják már, csak nálunk meg Romániában nem. Legfeljebb magánban, ötmillióért. – Hát igen – felelte a nő szórakozottan. Egy darabig hallgattak, Juli máris bánta az előbbi mondatot. Már megint nem bírta ki, hogy politizáljon. Tamás fia is épp ilyen dünnyögéssel szokott válaszolni a skype–on, ha kitér az épp aktuális disznóságokra, utána nem győz szabadkozni, amiért elragadtatta magát. – És miért kellett három műtét? – Jaj, hát megvolt az első, utána szépen gyógyult is az uram, haza is jött, de megint rosszul lett. Bevérzett, azt mondták, ahogy beért vele a mentő, már vitték is műteni. Utána már benntartották, de megint… szóval, csak vérzik.
Juli már emlékezett, hogy Feri beszélt neki az egyik szobatársáról, aki, úgy tűnik, már lemondott a gyógyulásról. Közelebb hajolt, hogy megfogja a nő kezét, de aztán túlzásnak érezte a gesztust. – Ne tessék aggódni, ez egy elég jó hírű sebészet, kész csoda, hogy itt… – elharapta a végét – rendbe fog jönni. – Ühm – sóhajtott nagyot Bárándiné – Most jól van, jó étvággyal evett, de tegnap elesett a folyosón. Azt mondja a doktor, hogy ő sem érti, mitől vérzik.
Most Juli hallgatott. Dehogyisnem érti az orvos, azért van a diplomája, hogy értse. Bizonyára el is mondta az okokat, de bizonyára könnyebb a sors, vagy ha úgy tetszik, Isten akaratának tulajdonítani a történteket, jobban meg tud vele békélni, mint azzal, hogy Józsi bácsi szívének minimum harminc kiló túlsúlyt kellett cipelni évtizedekig, a diétával pedig alighanem elkéstek.
Máris milyen rosszhiszemű.
– Az a lényeg, hogy megint lesz műtét, tehát látnak esélyt a gyógyulásra – akarta mondani, de a Bárándiné arcán lévő szelíd mosoly elhallgattatta, csak a szeme árulkodott arról, hogy nem sokat aludt az elmúlt napokban. Én nem lennék ilyen erős, gondolta, és eszébe jutott a fiatalasszonnyal való kétségbeesett beszélgetése. Igen, rutinműtét, tudja ő is, csak hát annyi rosszat hall az ember a kórházi állapotokról. És még nem készült fel. A fia külföldön, a lánya ugyan Pesten, de nála nincs hely, itt marad egyedül abban a nagy házban. Kinek tudja azt ott falun eladni annyiért, amennyit érne? Hiába írtak mindketten végrendeletet, és tervezték el előre évekkel ezelőtt, hogy mik a teendők arra az esetre, ha… de ne most, ne most!
Ugyan mit számít, ki miben talál vigaszt?
– Be lehet menni – szólt oda a nővér.
Felálltak, Juli előre engedte Bárándinét. Már nem sok megbeszélnivalójuk maradt Ferivel, de még nem köszönt el tőle úgy, ahogy szeretett volna. Bárándiék sem sokat beszéltek, a férfi egy jókora tepertős pogácsát rágott, az asszony mögötte a párnákat igazgatta. A takarító érkezett a felmosószettel, úgyhogy megint ki kellett menniük. Bárándiné leült az előbbi helyére. Juli begombolta a kabátját, majd odalépett és megfogta a kezét.
– A legjobbakat kívánom. – kicsit remegett a hangja, pedig utált érzelgős lenni idegenek előtt. – Én is maguknak, kedves – mosolygott rá a másik és enyhén megszorította Juli kezét. Juli elindult a folyosón a liftek irányába, de egy ideig maga előtt látta az asszony árnyát, amint ott ül egyenes derékkal az ablak világító négyszögében.
Bárándiné elővette a telefonját, hogy folytassa a cikket, amit olvasott („Magyarország nevet utoljára!”), de a bekezdés, ami Brüsszelt tárgyalta, nem kötötte le igazán. Elnézte a ringó fenyvest odakint. Valahol mögötte ott kell legyen az a nevető ország, szinte ide hallani. Arra gondolt, hogy egyszer majd együtt nevet velük megint, és a széltépte kis fenyőt leste, hogy melyik pillanatban fordul ki a földből.
Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.
A fiú észbe kap: nincs rajta jelmez! Az öltözőbe fut, nincs már ott senki, szabadon válogathat, ám a számára kedveseket már elvitték, vagy vastag fólia borítja, amihez tilos nyúlnia. Felkapja az első keze ügyébe kerülőt, szalad vissza a színpadhoz, de megint az ügyelőbe ütközik.
Még nem te jössz.
Leül egy ládára, kemény a fa alatta, felpattan, fel-alá járkál, a nyitány utolsó crescendója a gyomrába vág, az ügyelőfülkében a vénasszony elbóbiskolt, a következő percekben sem fogja tehát hívni. Halk klarinét viszi a prímet, egy díszletmunkás érkezik, int neki, hogy segítsen eltolni a ládát az útból. A klarinéthoz fájdalmas hegedű csatlakozik hívogatón. Megpillant egy estélyi ruhában a függöny előtt várakozó dámát, aki élénken mutogat neki valamit. Ez lesz a pillanat. A dáma a ládájára mutat.
Ott nincs jó helyen.
Egy sarokba tolja, a hegedű elvékonyodik, mire visszaér, a dáma már odaát jár, éles szopránjára elnémul a zenekar, tenor felel rá, valamit ünnepelnek, bekúszik közéjük a kórus, alájuk a vonósok, nagy crescendo emeli, körkörös motívum tartja a bent lévőket éteri magasban. A folyosó gyér fényében végigpillant magán, ezt a jelmezt már kinőtte, újat kell hoznia. Kétszer is a rossz irányba fordul, bent kacag egy trilla, dörmögve hahotáz egy tuba. Őt nevetik.
Egy öltöny várja az öltözőben, eddig nem is látta, tapintása bársonyos, hónaljban elszakadt. Tűt, cérnát fog, megszúrja magát, ímmel-ámmal megfoltozza, legfeljebb nem emelgeti a karját a táncjelenetben. Azon mindenképp ott kell lennie. Siet vissza, de ezúttal végképp eltéved, mire a kulisszák mögé ér, az ügyelő szünetet hirdet és sajnálkozóan tárja szét felé a karjait. A szemüveg és a ráncok eltűntek, nem is olyan vén, csak szomorú, amint elfordul kérdő tekintete elől.
A ládájához lép, kijjebb húzza a sarokból, nehezebb lett, beletehettek valamit a kellékesek, de nem, egy lány ül rajta, jelentéktelen zöld kosztümben. Leül ő is, suttogni kezdenek, hangjukat elnyomja a hangoló zenekar moraja, az ügyelőpult üresen tátong velük szemben. Felpattan és beles a függöny mögé, odaát épp kihunytak a fények, nem lát semmit, egy-egy köhintést hall a nézőtér felől. Csak egy lépés és bent van, aztán már lesz, ami lesz. De a szövegének már az első sora sem jut az eszébe, ijedten néz a sötétben ücsörgő lány felé, nem látja, biztatja-e vagy magához inti.
Ledermed, a zenekar kivár, egy vékony fénycsík jelenik meg a színpad közepén, senki se látszik. Vidám trombita töri meg a csendet, visszamegy a ládához, nem ül rajta senki. Az ügyelőpult lámpácskája felgyullad, egy pillanatra mintha a lány karcsú alakját látná odabent, de nem, az ügyelő az, hullámos vörös haja a vállára omlik, feszülten követi a szövegkönyvet. Hogyan félhetett tőle? Feléje suttog, az ügyelő elpirul és ujját a szájára téve inti csendre.
A térdét felhúzva ül a ládán, keze papírost érint, egy újság az, benne kritika a darabról. Lassan betűzi a homályban, előbb bólogat, a fejét csóválja, aztán elhajítja. Magasan a feje fölött hatalmas felhő-kartonok úsznak, beléjük tudna markolni, hogy messze vigyék innen.
Közelebb húzza a ládát a függönyhöz, alig bírja mozdítani, erősen súrlódik, néha megáll, hátha túl nagy zajt csap. Kifullad, de szuszogni se mer, a dereka roppan. Résnyire húzza a függönyt, ehhez már nem kell bátorság. Kavargó fények közt suhanó alakokat lát, karokat, lábakat, a táncosok belelendülnek, egy szigorú, barázdált arc őrá néz… de hiszen nem láthatja onnan bentről. A forgatag alatt mintha meginogna a föld, egy oszlop dőlni kezd és maga alá temeti a barátságtalan alakot, majd egymás után a szereplők egy részét, köztük a szép dámát is. Már nem emlékszik, hogy mindez része-e az előadásnak, arra sem, hogy hősköltemény, tragédia, vagy bohózat-e, ami odabent zajlik, netán mind egyszerre. Tanácstalanul pillant az ügyelőfülke felé, de a zenére ringatózó szeplős leánytól nem várhat választ.
Lefekszik a ládára, feje alatt furcsán puha a fa, talán valaki otthagyott egy párnát, de nem párna az, hanem egy öl, egy kéz a haját cirógatja. A zöld ruhás naiva jött vissza. De mégsem, szürke fürtjei közül egy sokat látott szempár mered rá. A dáma az.
Nem szól, a szavak elkergetnék e megtört jelenést, a ládát mégis arrébb kéne vinni, hogy ne zavarják őket az izgága bonvivánok, szubrettek. A zenekar a visszatérő taktust játssza, ami végigkíséri a darabot, halkan dúdolni kezdi, két ütemmel később a társa is beszáll. Mellettük egy ifjú kórista a szöveget biflázza, segít neki, már emlékszik mindenre, hogy is felejthette el. A fülkéből egy fogszabályzós, vörös hajú kislány pisszeg nekik, aztán megbánástól szabadon, ránevet. Ő is mosolyog, így fordul vissza a dámához, de a ládán már nem ül rajta kívül más.
Kiegyenesedik, amennyire tagjai engedik, megragad egy kellékbotot és a függönyhöz botorkál vele, utoljára visszanéz a ládára, aztán reszkető kézzel megmarkolja a bársonyt. Odaát csönd támad, valaki elfelejtette a szövegét, kritikus mondat, enélkül képtelenség folytatni, súg, amíg meg nem hallják. A zenekar megkönnyebbülve indítja az utolsó dalt, a kislány hálásan biccent felé a fülkében. Nem szabadul a gondolattól, hogy a darab félkész, a szövegkönyv az öltözőben maradt, vissza kéne mennie, hogy odafirkantson egy tisztességes befejezést. Mégsem indul, a fődallam tér vissza, ennyire szépnek még sosem hallotta. Ott kéne lennie, legalább a végén, ha csak a sarokban megbújva is, de megszédül a lehetőségtől. Ilyen könnyű lenne?
Mire elcsoszog a fülkéig, a zene bejárja az egész színházat, belerezeg az összes díszlet, néhány szólamot mintha először hallana, már nincs idő megtanulni őket, a gong öblös kongása véget vet a finálénak, csak a klarinét sírja el még egyszer a refrént. Egy pici gyermek tipeg elé, haján finom szőkésvörös pihék, a keze felé nyúl.
Dere
A függöny mögött síri csend, a közönség még nem tért magához. Talán nem is lesz taps, mindenki hazament, és azon töpreng, mit is látott az imént. Látja, amint gyermek keze a rést kutatja a vásznon, a túloldalról friss fuvallat érkezik, a takarítók máris szellőztethetnek. El sem hiszi, hogy lámpalázas, a lába nem engedelmeskedik, pedig tudja, hogy nincs miért izgulnia, csak az első lépés lesz nehéz.
Szereti-e még valaki ma Radnóti Miklóst? Nekem, amikor irodalomra kerítem a szót, nagyon sokan mondják, hogy igen, Ő a kedvencem. Szólok, nehogy lemaradjanak azok, akik kedvelik, tisztelik Őt, hogy holnap egy nagyon fontos estje lesz a Kettőspont Színházban ennek a zseniális irodalmárnak, akit most csak azért nem nevezek költőnek, mert Szitás Balázs színművész Ikrek hava önálló estjén egy Radnóti vers sem hangzik el. Az életét a hazájáért adó író prózája lesz előadva, nem „kisiskolás fokon”. Volt szerencsém a főpróbán fényképezni, ami természetesen nem egy primer befogadói élmény, hiszen dolgoztam, a képre kellett koncentráljak, de így is megérintett Balázs értő és magas színvonalú interpretációja. Orgánuma, szöveggel való együtt lüktetése ért el hozzám szinte azonnal, dacára a köztünk lévő kamerának. Úgy érzem, közelebb kerültem Radnótihoz, sokszor éreztem úgy, „jelen” van, itt van köztünk. Méltatlan, értelmetlen, soha fel nem fogható, meg nem bocsájtható halálát nem lehet feldolgozni, annyi vigaszunk lehet, hogy olyan fontos színházi emberek, mint jelen esetben Szitás Balázs rendező, előadó és Formanek Csaba vezető, aki színházába fogadta ezt a szerintem nem mindennapi produkciót, nem feledik el költő óriásunkat. Kérek mindenkit, mi nézők se tegyük, vásároljunk jegyet, őrizve ezzel emlékét!
Az Ikrek hava Radnóti Miklós egyetlen prózai műve. Sodró lendületű, ritmikus és dallamos, hol humoros, hol megrázó erejű alkotás.
Mélyre merülünk Radnóti boldog és mégis traumatikus gyermekkorába. Az emlékek láncolatán át felsejlik egy ember, egy sors, egy korszak: egy költő születése.
