Kezdődik(?)

Illusztráció: Rékasi Attila

Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.

A fiú észbe kap: nincs rajta jelmez! Az öltözőbe fut, nincs már ott senki, szabadon válogathat, ám a számára kedveseket már elvitték, vagy vastag fólia borítja, amihez tilos nyúlnia. Felkapja az első keze ügyébe kerülőt, szalad vissza a színpadhoz, de megint az ügyelőbe ütközik.

Még nem te jössz.

Leül egy ládára, kemény a fa alatta, felpattan, fel-alá járkál, a nyitány utolsó crescendója a gyomrába vág, az ügyelőfülkében a vénasszony elbóbiskolt, a következő percekben sem fogja tehát hívni. Halk klarinét viszi a prímet, egy díszletmunkás érkezik, int neki, hogy segítsen eltolni a ládát az útból. A klarinéthoz fájdalmas hegedű csatlakozik hívogatón. Megpillant egy estélyi ruhában a függöny előtt várakozó dámát, aki élénken mutogat neki valamit. Ez lesz a pillanat. A dáma a ládájára mutat.

Ott nincs jó helyen.

Egy sarokba tolja, a hegedű elvékonyodik, mire visszaér, a dáma már odaát jár, éles szopránjára elnémul a zenekar, tenor felel rá, valamit ünnepelnek, bekúszik közéjük a kórus, alájuk a vonósok, nagy crescendo emeli, körkörös motívum tartja a bent lévőket éteri magasban. A folyosó gyér fényében végigpillant magán, ezt a jelmezt már kinőtte, újat kell hoznia. Kétszer is a rossz irányba fordul, bent kacag egy trilla, dörmögve hahotáz egy tuba. Őt nevetik.

Egy öltöny várja az öltözőben, eddig nem is látta, tapintása bársonyos, hónaljban elszakadt. Tűt, cérnát fog, megszúrja magát, ímmel-ámmal megfoltozza, legfeljebb nem emelgeti a karját a táncjelenetben. Azon mindenképp ott kell lennie. Siet vissza, de ezúttal végképp eltéved, mire a kulisszák mögé ér, az ügyelő szünetet hirdet és sajnálkozóan tárja szét felé a karjait. A szemüveg és a ráncok eltűntek, nem is olyan vén, csak szomorú, amint elfordul kérdő tekintete elől.

A ládájához lép, kijjebb húzza a sarokból, nehezebb lett, beletehettek valamit a kellékesek, de nem, egy lány ül rajta, jelentéktelen zöld kosztümben. Leül ő is, suttogni kezdenek, hangjukat elnyomja a hangoló zenekar moraja, az ügyelőpult üresen tátong velük szemben. Felpattan és beles a függöny mögé, odaát épp kihunytak a fények, nem lát semmit, egy-egy köhintést hall a nézőtér felől. Csak egy lépés és bent van, aztán már lesz, ami lesz. De a szövegének már az első sora sem jut az eszébe, ijedten néz a sötétben ücsörgő lány felé, nem látja, biztatja-e vagy magához inti.

Ledermed, a zenekar kivár, egy vékony fénycsík jelenik meg a színpad közepén, senki se látszik. Vidám trombita töri meg a csendet, visszamegy a ládához, nem ül rajta senki. Az ügyelőpult lámpácskája felgyullad, egy pillanatra mintha a lány karcsú alakját látná odabent, de nem, az ügyelő az, hullámos vörös haja a vállára omlik, feszülten követi a szövegkönyvet. Hogyan félhetett tőle? Feléje suttog, az ügyelő elpirul és ujját a szájára téve inti csendre.

A térdét felhúzva ül a ládán, keze papírost érint, egy újság az, benne kritika a darabról. Lassan betűzi a homályban, előbb bólogat, a fejét csóválja, aztán elhajítja. Magasan a feje fölött hatalmas felhő-kartonok úsznak, beléjük tudna markolni, hogy messze vigyék innen.

Közelebb húzza a ládát a függönyhöz, alig bírja mozdítani, erősen súrlódik, néha megáll, hátha túl nagy zajt csap. Kifullad, de szuszogni se mer, a dereka roppan. Résnyire húzza a függönyt, ehhez már nem kell bátorság. Kavargó fények közt suhanó alakokat lát, karokat, lábakat, a táncosok belelendülnek, egy szigorú, barázdált arc őrá néz… de hiszen nem láthatja onnan bentről. A forgatag alatt mintha meginogna a föld, egy oszlop dőlni kezd és maga alá temeti a barátságtalan alakot, majd egymás után a szereplők egy részét, köztük a szép dámát is. Már nem emlékszik, hogy mindez része-e az előadásnak, arra sem, hogy hősköltemény, tragédia, vagy bohózat-e, ami odabent zajlik, netán mind egyszerre. Tanácstalanul pillant az ügyelőfülke felé, de a zenére ringatózó szeplős leánytól nem várhat választ.

Lefekszik a ládára, feje alatt furcsán puha a fa, talán valaki otthagyott egy párnát, de nem párna az, hanem egy öl, egy kéz a haját cirógatja. A zöld ruhás naiva jött vissza. De mégsem, szürke fürtjei közül egy sokat látott szempár mered rá. A dáma az.

Nem szól, a szavak elkergetnék e megtört jelenést, a ládát mégis arrébb kéne vinni, hogy ne zavarják őket az izgága bonvivánok, szubrettek. A zenekar a visszatérő taktust játssza, ami végigkíséri a darabot, halkan dúdolni kezdi, két ütemmel később a társa is beszáll. Mellettük egy ifjú kórista a szöveget biflázza, segít neki, már emlékszik mindenre, hogy is felejthette el. A fülkéből egy fogszabályzós, vörös hajú kislány pisszeg nekik, aztán megbánástól szabadon, ránevet. Ő is mosolyog, így fordul vissza a dámához, de a ládán már nem ül rajta kívül más.

Kiegyenesedik, amennyire tagjai engedik, megragad egy kellékbotot és a függönyhöz botorkál vele, utoljára visszanéz a ládára, aztán reszkető kézzel megmarkolja a bársonyt. Odaát csönd támad, valaki elfelejtette a szövegét, kritikus mondat, enélkül képtelenség folytatni, súg, amíg meg nem hallják. A zenekar megkönnyebbülve indítja az utolsó dalt, a kislány hálásan biccent felé a fülkében. Nem szabadul a gondolattól, hogy a darab félkész, a szövegkönyv az öltözőben maradt, vissza kéne mennie, hogy odafirkantson egy tisztességes befejezést. Mégsem indul, a fődallam tér vissza, ennyire szépnek még sosem hallotta. Ott kéne lennie, legalább a végén, ha csak a sarokban megbújva is, de megszédül a lehetőségtől. Ilyen könnyű lenne?

Mire elcsoszog a fülkéig, a zene bejárja az egész színházat, belerezeg az összes díszlet, néhány szólamot mintha először hallana, már nincs idő megtanulni őket, a gong öblös kongása véget vet a finálénak, csak a klarinét sírja el még egyszer a refrént. Egy pici gyermek tipeg elé, haján finom szőkésvörös pihék, a keze felé nyúl.

Dere

A függöny mögött síri csend, a közönség még nem tért magához. Talán nem is lesz taps, mindenki hazament, és azon töpreng, mit is látott az imént. Látja, amint gyermek keze a rést kutatja a vásznon, a túloldalról friss fuvallat érkezik, a takarítók máris szellőztethetnek. El sem hiszi, hogy lámpalázas, a lába nem engedelmeskedik, pedig tudja, hogy nincs miért izgulnia, csak az első lépés lesz nehéz.

Kovács Gergely, 2024.07.28 Budapest

A szerző blogja: taleteller.blog.hu

Illusztráció: Rékasi Attila

Alázattal, szenvedéllyel, ritmussal Radnóti

Fotó: Rékasi Attila

Szereti-e még valaki ma Radnóti Miklóst? Nekem, amikor irodalomra kerítem a szót, nagyon sokan mondják, hogy igen, Ő a kedvencem. Szólok, nehogy lemaradjanak azok, akik kedvelik, tisztelik Őt, hogy holnap egy nagyon fontos estje lesz a Kettőspont Színházban ennek a zseniális irodalmárnak, akit most csak azért nem nevezek költőnek, mert Szitás Balázs színművész Ikrek hava önálló estjén egy Radnóti vers sem hangzik el. Az életét a hazájáért adó író prózája lesz előadva, nem „kisiskolás fokon”. Volt szerencsém a főpróbán fényképezni, ami természetesen nem egy primer befogadói élmény, hiszen dolgoztam, a képre kellett koncentráljak, de így is megérintett Balázs értő és magas színvonalú interpretációja. Orgánuma, szöveggel való együtt lüktetése ért el hozzám szinte azonnal, dacára a köztünk lévő kamerának. Úgy érzem, közelebb kerültem Radnótihoz, sokszor éreztem úgy, „jelen” van, itt van köztünk. Méltatlan, értelmetlen, soha fel nem fogható, meg nem bocsájtható halálát nem lehet feldolgozni, annyi vigaszunk lehet, hogy olyan fontos színházi emberek, mint jelen esetben Szitás Balázs rendező, előadó és Formanek Csaba vezető, aki színházába fogadta ezt a szerintem nem mindennapi produkciót, nem feledik el költő óriásunkat. Kérek mindenkit, mi nézők se tegyük, vásároljunk jegyet, őrizve ezzel emlékét!

https://www.jegy.hu/program/radnoti-miklos-ikrek-hava-162011/1141907

Az Ikrek hava Radnóti Miklós egyetlen prózai műve. Sodró lendületű, ritmikus és dallamos, hol humoros, hol megrázó erejű alkotás.

Mélyre merülünk Radnóti boldog és mégis traumatikus gyermekkorába. Az emlékek láncolatán át felsejlik egy ember, egy sors, egy korszak: egy költő születése.

Előadja: Szitás Balázs