2024 augusztus – FakTúra

Lőrincz Andrea – Nagy Ádám: Holtunkiglan? – Rómeó és Júlia kalandkönyv, Athenaeum Kiadó, Budapest, 2024.

Már a megjelenés előtt felfigyeltünk az Athenaeum Kiadó Kötelezők újratöltve sorozatának új kötetére, a főhős te vagy típusú lapozgatós kalandkönyvek írásában rutinosan mozgó Lőrincz Andrea – Nagy Ádám szerzőpáros Rómeó és Júlia variációjára. Főleg azért, mert el nem tudtuk képzelni, hogy egy ennyire egy irányba mutató történetet hogy lehet úgy csűrni-csavarni, hogy győztesként kerüljünk ki a kalandból. És vajon mi fogja jelenteni a győzelmet? Az-e, ha eljuttatjuk szereplőinket a már ismert tragikus végkifejletig, vagy ha valamilyen kiskaput találva békésebb jövő felé kormányozzuk őket?

A könyv Rómeóként és Júliaként is végigjátszható. Előzetes elvárásainkkal szemben Júlia történetszála sokkal több izgalommal kecsegtet, több trükköt kell bevetnie a szabad mozgás érdekében, és van olyan út, ahol vele élhetjük át a megpróbáltatásokat a pestis sújtotta Veronában. A drámaolvasást kevésbé kedvelők számára rossz hír, hogy ez a játékos forma nem váltja ki az eredeti mű elolvasását vagy megnézését, segítséget a továbbgondolásban és a feldolgozásban nyújthat. Valójában fanfiction-ként működik, a legérdekesebb a két fiatal gyerekkorának kidolgozása. A szerzők a dráma sűrített idejét kitolták hat hónapra, ennek következményeképp egy hiteles kamaszszerelem kibontakozását segíthetjük döntéseinkkel, így viszont a shakespeare-i lehengerlő lendület és a katarzis elmarad. Ezért gondoljuk, hogy nem a tragédia helyett, hanem mellett élvezhető igazán.

Több teret kapnak a mellékszereplők, ez a népes Mercutio-rajongóknak kifejezetten jó hír, a drámában csak említés szinten megjelenő Róza is kap háttértörténetet. Amitől viszont a Rómeó és Júliát jól ismerőknek is igazán szórakoztató játék lehet, az az ezernyi szövegszintű és tartalmi utalás más Shakespeare-művekre, de megjelennek a magyar irodalomból ismerős szövegek is, valamint a korban újdonságnak számító találmányok és eszmék. Ezekre vadászni kifejezetten szórakoztató. A mi kedvencünk Macbeth megidézése volt.

„Azonnal eszedbe ötlik, hogy apád minap említette, hogy ma pápai utasításra misét tartanak egy skót király áldozatainak lelki üdvéért. – Oly mértékben a király fejébe szállt a hatalom, hogy egyhamar vérben fürdött a skót társadalom. Azt beszélik, Macbethet nem is anya szülte, s kérdéses, uralma földi erőtől függ-e – meséled Júliának.”

Ez a részlet arra is rámutat, hogy nyelvileg is izgalmas a könyv szövege. Az elbeszélő részek a kalandkönyvek szövegformálását használják, míg a párbeszédek versben jelennek meg, utalva az eredeti mű formájára.

Mi egy hosszabb utazás unalmát űztük el a Holtunkiglan?-nal, de kifejezetten látunk fantáziát a tanórai fölhasználásban is. Az utalások ablakokat nyithatnak a szonettek, a Hamlet vagy a Lear király irányába, izgalmas szövegalkotási feladatok társíthatóak mellé, és még a reneszánsz kulturális pezsgése is megérezhető a segítségével. Kifejezetten kedvet kaptunk, hogy egy másik dráma, Az ember tragédiája, hasonló módszerű feldolgozását is kézbe vegyük szintén Lőrincz Andrea és Nagy Ádám tollából.

1968-as megalakulása óta a huszonharmadik stúdiólemezét adja ki a legendás brit ötösfogat. Ennyi még gombócból is sok, ám úgy tűnik, a Purple veretes hardrockját még mindig nem unja a nagyérdemű, hisz újabb albumaikat is nagy érdeklődés övezi. A tavalyi váratlan csere a gitárosi poszton tovább fokozta az izgalmakat: beválik-e az új fiú, Simon McBride, vagy túl nagy lesz neki Blackmore és Morse kabátja. A július 19-én megjelent, hülye című „=1” alapján az előbbi látszik valószínűbbnek.

Steve Morse közel harminc évnyi közös muzsikálás után hagyta el a fedélzetet, hogy nagybeteg felesége mellett lehessen. A csapat érthető módon nem tiltakozott a gitáros döntése ellen, és noha bőven rászolgáltak arra, hogy innentől fogva valamelyik trópusi paradicsomban szürcsöljék a koktélokat, eszük ágában sem volt bedobni a törülközőt.

Az új lemez hírére csak a vállamat vonogattam, úgy tűnt, 21-re húznak lapot. Már a 2017-es „Infinite” is laposabb volt elődjénél, covid-albumuk, a „Whoosh!” totál elwhoossant mellettem, azóta pedig csak egy felejthető feldolgozásalbummal jelentkeztek. Ugyanakkor a Purple-nél a vérfrissítés mindig új energiákat hozott magával, mint pl. a „Burn” (1974) vagy a „Purplendicular” (1996) esetében. Morse-szal kapcsolatban amúgy is gyakran felmerül, hogy a jazz-rock-ból jövő, kifinomult stílusa nem ér fel a zsigeri Blackmore feelinghez. Nekem, mint későn érkezettnek sosem volt vele problémám, és hát, valljuk be, a belépése előtti utolsó három lemez sem volt nagy eresztés. A vele készültek közül mégis csupán az emített „Purplendicular”-t és a 8 év szünet után visszatérő 2013-as „Now what”-ot éreztem igazán ihletett dolgozatnak. Így végül mégiscsak kíváncsi lettem, mire jutnak Gillan-ék a náluk jó 30 évvel fiatalabb McBride-dal.

Gyökeres változásról nincs szó, a Mélybíbor most is azt az elegáns, kimért, egy lehelletnyit talán öreguras, de szerethető hammondos hardrockot játssza, amit az elmúlt 30 évben. Mégis, már az első dalnál megéreztem valami vibrálást, feszültséget, ami egyértelműen hiányzott az utolsó lemezekről. Azokon mintha inkább a billentyű dominált volna, Morse pedig csak kísérte az eseményeket, néha villantva egy-egy ízesebb futamot. McBride itt máris nagyobb szerephez jut, játékán érződik az éhség, a motiváció, és a soundja is jóval vastagabb. Ami azt illeti, az egész lemez koszosabban szól, semmi cizella, és ez jól is áll neki. Mondhatni, a hardrock szóból a „hard” nem csak dísznek van ott.

Erre jó példa a nyitó „Show me”, ami egy ügyes, vissza-visszatérő téma köré épül. Már itt feltűnő, hogy a gitáros „ifjonti” energiája Viagraként hatott a vén rókák alkotókedvére. Sokszor mondják a jelenlegi Purple-re, hogy karrierjük levezető, jutalomjáték szakaszában vannak, ők pedig szemlátomást ki is egyeztek ezzel. Itt viszont az örömzenélés mellett kicsit újra megjelenik a kinyilatkoztatás vágya is, mintha eme dalcsokor most egy kicsivel fontosabb lett volna nekik. A cím a számomra nem túl szimpatikus „minden egy”-féle leegyszerűsítő világelméletekre hajaz, de szerencsére maguk a dalok nem ezt bocolgatják; itt-ott csipkelődnek, beszólnak pl. Instagram-huszároknak, de nem akarják megmondani a tutit. Jól teszik, a Purple-nél mindig is a szöveg volt a gyenge láncszem.

A korai klasszikusokkal nyilván ez a korong sem vetekedhet, kár is lenne ilyesmit várni a nyolcadik x felé ballagó uraktól. Az ember vére mégis felpezsdül a lendületes „Sharp Shooter”-től, és „Now You’re Talking”-től, együtt énekli Gillan-nel a „Pictures Of You”, és a „Portable Door” fülbemászó refrénjeit. A „Lazy Sod” és a „No Money To Burn” egészen a Machine Head albumig kanyarodik vissza, és a két balladisztikusabb nóta is rendben van, Gillan rég volt ilyen szenvedélyes, bár hangszálai már nem mindig tudják követni oda, ahová menni akar. Ezen azért túl lehet lépni, pláne Don Airey és McBride remek gitár-billentyű párbajait hallgatva. Az utolsó „Bleeding Obvious” c. tételben is nagyot mennek, itt még a Dream Theater neve is eszembe jutott, ez a kedvencem talán a nyitó nóta mellett.

Még nem tudni, hogy az „=1” hol fog elhelyezkedni a zenekar életművében,, nekem mindenesetre határozottan tetszik ez az új hozzáállás, és a kritikákat hallva nem vagyok ezzel egyedül. Most kivételesen búcsúzkodni sem akarnék tőlük, van ott még a tankban legalább egy albumra való.

Kovács Gergely írása, kép magánarchívum