1968-as megalakulása óta a huszonharmadik stúdiólemezét adja ki a legendás brit ötösfogat. Ennyi még gombócból is sok, ám úgy tűnik, a Purple veretes hardrockját még mindig nem unja a nagyérdemű, hisz újabb albumaikat is nagy érdeklődés övezi. A tavalyi váratlan csere a gitárosi poszton tovább fokozta az izgalmakat: beválik-e az új fiú, Simon McBride, vagy túl nagy lesz neki Blackmore és Morse kabátja. A július 19-én megjelent, hülye című „=1” alapján az előbbi látszik valószínűbbnek.
Steve Morse közel harminc évnyi közös muzsikálás után hagyta el a fedélzetet, hogy nagybeteg felesége mellett lehessen. A csapat érthető módon nem tiltakozott a gitáros döntése ellen, és noha bőven rászolgáltak arra, hogy innentől fogva valamelyik trópusi paradicsomban szürcsöljék a koktélokat, eszük ágában sem volt bedobni a törülközőt.
Az új lemez hírére csak a vállamat vonogattam, úgy tűnt, 21-re húznak lapot. Már a 2017-es „Infinite” is laposabb volt elődjénél, covid-albumuk, a „Whoosh!” totál elwhoossant mellettem, azóta pedig csak egy felejthető feldolgozásalbummal jelentkeztek. Ugyanakkor a Purple-nél a vérfrissítés mindig új energiákat hozott magával, mint pl. a „Burn” (1974) vagy a „Purplendicular” (1996) esetében. Morse-szal kapcsolatban amúgy is gyakran felmerül, hogy a jazz-rock-ból jövő, kifinomult stílusa nem ér fel a zsigeri Blackmore feelinghez. Nekem, mint későn érkezettnek sosem volt vele problémám, és hát, valljuk be, a belépése előtti utolsó három lemez sem volt nagy eresztés. A vele készültek közül mégis csupán az emített „Purplendicular”-t és a 8 év szünet után visszatérő 2013-as „Now what”-ot éreztem igazán ihletett dolgozatnak. Így végül mégiscsak kíváncsi lettem, mire jutnak Gillan-ék a náluk jó 30 évvel fiatalabb McBride-dal.
Gyökeres változásról nincs szó, a Mélybíbor most is azt az elegáns, kimért, egy lehelletnyit talán öreguras, de szerethető hammondos hardrockot játssza, amit az elmúlt 30 évben. Mégis, már az első dalnál megéreztem valami vibrálást, feszültséget, ami egyértelműen hiányzott az utolsó lemezekről. Azokon mintha inkább a billentyű dominált volna, Morse pedig csak kísérte az eseményeket, néha villantva egy-egy ízesebb futamot. McBride itt máris nagyobb szerephez jut, játékán érződik az éhség, a motiváció, és a soundja is jóval vastagabb. Ami azt illeti, az egész lemez koszosabban szól, semmi cizella, és ez jól is áll neki. Mondhatni, a hardrock szóból a „hard” nem csak dísznek van ott.
Erre jó példa a nyitó „Show me”, ami egy ügyes, vissza-visszatérő téma köré épül. Már itt feltűnő, hogy a gitáros „ifjonti” energiája Viagraként hatott a vén rókák alkotókedvére. Sokszor mondják a jelenlegi Purple-re, hogy karrierjük levezető, jutalomjáték szakaszában vannak, ők pedig szemlátomást ki is egyeztek ezzel. Itt viszont az örömzenélés mellett kicsit újra megjelenik a kinyilatkoztatás vágya is, mintha eme dalcsokor most egy kicsivel fontosabb lett volna nekik. A cím a számomra nem túl szimpatikus „minden egy”-féle leegyszerűsítő világelméletekre hajaz, de szerencsére maguk a dalok nem ezt bocolgatják; itt-ott csipkelődnek, beszólnak pl. Instagram-huszároknak, de nem akarják megmondani a tutit. Jól teszik, a Purple-nél mindig is a szöveg volt a gyenge láncszem.
A korai klasszikusokkal nyilván ez a korong sem vetekedhet, kár is lenne ilyesmit várni a nyolcadik x felé ballagó uraktól. Az ember vére mégis felpezsdül a lendületes „Sharp Shooter”-től, és „Now You’re Talking”-től, együtt énekli Gillan-nel a „Pictures Of You”, és a „Portable Door” fülbemászó refrénjeit. A „Lazy Sod” és a „No Money To Burn” egészen a Machine Head albumig kanyarodik vissza, és a két balladisztikusabb nóta is rendben van, Gillan rég volt ilyen szenvedélyes, bár hangszálai már nem mindig tudják követni oda, ahová menni akar. Ezen azért túl lehet lépni, pláne Don Airey és McBride remek gitár-billentyű párbajait hallgatva. Az utolsó „Bleeding Obvious” c. tételben is nagyot mennek, itt még a Dream Theater neve is eszembe jutott, ez a kedvencem talán a nyitó nóta mellett.
Még nem tudni, hogy az „=1” hol fog elhelyezkedni a zenekar életművében,, nekem mindenesetre határozottan tetszik ez az új hozzáállás, és a kritikákat hallva nem vagyok ezzel egyedül. Most kivételesen búcsúzkodni sem akarnék tőlük, van ott még a tankban legalább egy albumra való.
Kovács Gergely írása, kép magánarchívum