A FakTúra művészeti folyóirat nap fotója rovata, ahol ha nem is feltétlenül művészi színvonalú (ez lehet nézőpont kérdése is), de mindenképp fotográfiai igényességgel készített képekben gyönyörködhetünk
Az amatőr szövetség kezdeményezésére 2003 óta ünneplik meg ezen a napon, augusztus 29-én. Ennek apropója, hogy 1840-ben Vállas Antal ezen a történelmi napon készítette el Magyarországon az első, nyilvános eseményen bemutatott dagerrotípiát: a Dunát és a budai Várat ábrázoló felvételeket a Magyar Tudományos Akadémia ülésén. Ezzel az aktussal hazánkban is útjára indult a fényképezés máig tartó sikertörténete. A találmányt a francia állam megvásárolta, és a világ rendelkezésére bocsátotta ingyenesen – köszönet érte.
Én harminckét éve fotografálok: filmre kezdtem, ma digitális gépekkel fényképezek, sőt telefonnal is. Több százezer felvételt készítettem, de még ennyi év után is meg tud állítani egy különleges látvány. Ez történt velem Lengyelországban, Krakkó gyönyörű városában a múlt héten. Ezzel a fotográfiával köszönöm meg Vállas Antalnak, hogy elhozta hozzánk ezt a csodát.
Alkotóként szeretem bejárni a tereket olyankor, amikor még nem telnek meg emberek tömegeivel. Ilyenkor készülnek a fotók, a jegyzetek, a kritikák. Ma is a Szigeten leszek, a zárónapon.
A most közölt tudósításom – a lenti galéria képei – egy fotóriport arról, milyen terekbe, milyen hangulatokba érkeztek meg a szigetlakók a világ minden tájáról. A Sziget sajtóirodájának tájékoztatása szerint „Izlandtól Új-Zélandig, Kanadától Japánig szinte az egész világ készült a Szigetre”. Az idei nemzetközi lista valóban elképesztő képet mutat: 112 ország szerepel rajta, vagyis Magyarország mellett 111 külföldi országból vásároltak jegyet a fesztiválra.
Ahogy első, Szigetről szóló írásomban már megfogalmaztam, ez a fesztivál kell Magyarországnak. A kultúra és a művészet lehet az a terület, amelyben ennek a kis, természeti kincseket – lassan a vizet is ide kell értenünk – nélkülöző országnak az egyik kitörési lehetősége rejlik a szolgáltatások világában.
Megtehetnék, hogy a Szigetet kizárólag üzleti alapon szervezik. Tapasztalatom szerint azonban a fesztivál szervezőinek fontos a társadalmi beágyazottság is. Találkoztam a Szigeten lelki segítőkkel, művészekkel, adománygyűjtéssel, zöld szemlélettel, és palacsintasütő nyugdíjas hölgyekkel is.
Utóbbiak egy egyszerű cetlit hagytak az idén „visszatérő” Gerendás éttermében. Azt írták, szívesen sütnének palacsintát a fiataloknak a Szigeten.
Néha ilyen egyszerű egy jó ügyet felkarolni. Az önkéntes „pótnagymamáknak” köszönhetően az egész világ megkóstolhatta, milyen az, amikor a magyar nagymamák szeretetéből és önzetlenségéből sülnek a palik.
Talán ezért is érdekes a Sziget: miközben 112 ország fiataljai találkoznak itt egymással, a fesztivál időnként egészen egyszerű emberi gesztusoknak is teret ad. A világ eljön Budapestre, és néha elég hozzá egy cetli, egy palacsintasütő és néhány önkéntes „pótnagymama”, hogy egy kicsit otthonosabb legyen.
A klasszikus fotográfiának van egy olyan, ma is élő formája, amely megszületése, 1839 óta nem sokat változott a lényegét tekintve. Ez az a lényeg, amelyet sokan a fotó egyetlen kifejezési lehetőségének tartanak, és úgy aposztrofálják, mint a „pillanat művészetét”. Ennek a fajta képi nyelvnek a lényege, hogy valami megismételhetetlen, valami, ami ebben a formájában soha vissza nem térő látvány, kerül a fotografáló lencséjének végére. Persze ez önmagában kevés lenne, hiszen számtalan pillanatról mondható el, hogy megismételhetetlen, tehát ha ezt a logikát követnénk, minden kattintás „művészet” lenne. Belátható, hogy kell még valami plusz; ez pedig, ahogy én látom, általában a hangulat. Valami olyan sajátos érzés, amely plusz tartalommal tölti meg a megfagyasztott időt.
