112 országból érkeztek a Sziget Fesztiválra

Tudósítás és fotóriport: Rékasi Attila

Alkotóként szeretem bejárni a tereket olyankor, amikor még nem telnek meg emberek tömegeivel. Ilyenkor készülnek a fotók, a jegyzetek, a kritikák. Ma is a Szigeten leszek, a zárónapon.

A most közölt tudósításom – a lenti galéria képei – egy fotóriport arról, milyen terekbe, milyen hangulatokba érkeztek meg a szigetlakók a világ minden tájáról. A Sziget sajtóirodájának tájékoztatása szerint „Izlandtól Új-Zélandig, Kanadától Japánig szinte az egész világ készült a Szigetre”. Az idei nemzetközi lista valóban elképesztő képet mutat: 112 ország szerepel rajta, vagyis Magyarország mellett 111 külföldi országból vásároltak jegyet a fesztiválra.

Ahogy első, Szigetről szóló írásomban már megfogalmaztam, ez a fesztivál kell Magyarországnak. A kultúra és a művészet lehet az a terület, amelyben ennek a kis, természeti kincseket – lassan a vizet is ide kell értenünk – nélkülöző országnak az egyik kitörési lehetősége rejlik a szolgáltatások világában.

Megtehetnék, hogy a Szigetet kizárólag üzleti alapon szervezik. Tapasztalatom szerint azonban a fesztivál szervezőinek fontos a társadalmi beágyazottság is. Találkoztam a Szigeten lelki segítőkkel, művészekkel, adománygyűjtéssel, zöld szemlélettel, és palacsintasütő nyugdíjas hölgyekkel is.

Utóbbiak egy egyszerű cetlit hagytak az idén „visszatérő” Gerendás éttermében. Azt írták, szívesen sütnének palacsintát a fiataloknak a Szigeten.

Néha ilyen egyszerű egy jó ügyet felkarolni. Az önkéntes „pótnagymamáknak” köszönhetően az egész világ megkóstolhatta, milyen az, amikor a magyar nagymamák szeretetéből és önzetlenségéből sülnek a palik.

Talán ezért is érdekes a Sziget: miközben 112 ország fiataljai találkoznak itt egymással, a fesztivál időnként egészen egyszerű emberi gesztusoknak is teret ad. A világ eljön Budapestre, és néha elég hozzá egy cetli, egy palacsintasütő és néhány önkéntes „pótnagymama”, hogy egy kicsit otthonosabb legyen.

Sziget elsőre: hangos, de kell

Szöveg és fotó: Rékasi Attila

Először voltam a Sziget fesztiválon – és ezzel még mindig nem előztem meg Szinetár Miklóst az „elmaradók versenyében”. Kossuth-díjas rendezőnk ugyanis 95 évesen, idén debütált a fesztiválon, és első alkalommal „rúgta a port” a Hajógyári-szigeten.

A nulladik napra érkeztem, kíváncsiságból: hogyan épül fel egy világhírű rendezvény? Újpesti lakosként évről évre hallgatom a vitákat a hangerőről. Sokak szerint már nincs helye ennek a fesztiválnak, nem a régi, „lejárt lemez”. A zene valóban hangos – erről majd a készülő Faithless-kritikámban írok részletesebben –, de a helyszínen járva inkább az a benyomás erősödött meg bennem: szükség van erre a fesztiválra.

Valóban, a közönség jelentős része külföldi, és a nagyszínpad kínálata sem mindig találkozik az ízlésemmel. Ugyanakkor nem egyetlen színpad működik: több térben, párhuzamosan zajlanak a programok, és szinte mindig akad olyan előadó, akire érdemes megállni.

Az első benyomásaim összességében határozottan pozitívak. Már első pillantásra érzékelhető a szervezettség: professzionális kivitelezés, átgondolt működés. Külön öröm volt számomra a vizuális világ. A főutcát szegélyező zászlók, a kilátó, az Art Garden vagy a szelfipont mind azt sugallták, hogy ezek a terek nem pusztán funkcionálisak, hanem alkotói szemlélettel létrehozott, tudatosan formált installációk. Érezhető volt mögöttük a művészi jelenlét.

Számomra visszatérő kérdés minden nagy rendezvényen a mosdók állapota. Nem véletlenül: egy Svájcban élő barátom egyszer a Szimpla Kertben akadt ki azon, hogy a kétezer-ötszáz forintos soproni sör mellé milyen állapotok társulnak. Ehhez képest a Szigeten – legalábbis a nulladik napon – a mosdók tiszták és rendezettek voltak, ami kellemes meglepetést jelentett.

A sátram felállítása is gond nélkül ment, így már csak a koncertek maradtak hátra. Az élményekről hamarosan részletesen is beszámolok – addig csak annyit: hangerő az volt!

Rékasi Attila, Újpest

Százezer ember és egy hang – FakTúra a Szigeten

Írás és illusztráció: Rékasi Attila

El lehet-e veszni több tízezer ember között úgy, hogy közben közelebb kerülünk önmagunkhoz? A Sziget ezt az ellentmondást ígéri – mi pedig utánajárunk, igaz-e.

Nem voltam még a Sziget Fesztiválon. Sokáig azt képzeltem, úgy érezném magam ott, mint a fotómon a kavicsok: egy a sok közül, egymásba simulva, mégis külön. Több tízezer ember között talán csak egy lennék a hömpölygő masszában. Az eddigi évek zenei kínálata sem állt igazán közel az ízlésemhez.

Mégis, régóta foglalkoztat, milyen lehet egy ekkora, világszinten is jelentős rendezvény hangulata. Vajon egy nyitott térben, ekkora embertömegben megélhető-e a zene személyes ereje? Magával ragad majd, vagy inkább csendes szemlélődéssé szelídül bennem az élmény?

A Faithless Insomnia című száma ifjúságom egyik meghatározó zenei élménye. Nem azért, mert sláger volt – bár egy időben valóban mindenhol szólt –, hanem mert pontosan rezonált valamire bennem. Mindig rossz alvó voltam. Az alvást sokáig nem pihenésnek, hanem az életidő pazarlásának éltem meg: kieső időnek, amikor nem történik semmi, miközben annyi mindent akartam megérteni. Az egész világegyetemet fel akartam fedezni – szellemileg és fizikailag egyaránt.

Szellemileg a könyvek vezettek. Fizikailag pedig – talán nem meglepő módon – a nők közelsége. Ha a szellem és a test egyetlen jelenlétben találkozott, abból szerelem lett.

Talán ezért is érdekel, mit kezd ezzel az élményanyaggal egy fesztivál. Hogy a tömeg felold-e, vagy épp ellenkezőleg: kiélesíti a személyes emlékezetet.

Egy szó mint száz: a Faithless zenéje ma is megmozgatja bennem a múltba vesző szerelmek emlékeit. Hogy mindez hogyan szólal meg egy több tízezres térben – hamarosan kiderül.

A Sziget szervezőinek köszönhetően a FakTúra művészeti folyóirat ott lesz a 2026-os Sziget nulladik napján. Történetének eddigi legnagyobb vállalkozásaként próbál benyomást szerezni az emberi kultúra e sajátos, egyszerre személyes és kollektív teréről.

Rékasi Attila, Újpest