Szöveg és fotó: Rékasi Attila
Először voltam a Sziget fesztiválon – és ezzel még mindig nem előztem meg Szinetár Miklóst az „elmaradók versenyében”. Kossuth-díjas rendezőnk ugyanis 95 évesen, idén debütált a fesztiválon, és első alkalommal „rúgta a port” a Hajógyári-szigeten.
A nulladik napra érkeztem, kíváncsiságból: hogyan épül fel egy világhírű rendezvény? Újpesti lakosként évről évre hallgatom a vitákat a hangerőről. Sokak szerint már nincs helye ennek a fesztiválnak, nem a régi, „lejárt lemez”. A zene valóban hangos – erről majd a készülő Faithless-kritikámban írok részletesebben –, de a helyszínen járva inkább az a benyomás erősödött meg bennem: szükség van erre a fesztiválra.
Valóban, a közönség jelentős része külföldi, és a nagyszínpad kínálata sem mindig találkozik az ízlésemmel. Ugyanakkor nem egyetlen színpad működik: több térben, párhuzamosan zajlanak a programok, és szinte mindig akad olyan előadó, akire érdemes megállni.
Az első benyomásaim összességében határozottan pozitívak. Már első pillantásra érzékelhető a szervezettség: professzionális kivitelezés, átgondolt működés. Külön öröm volt számomra a vizuális világ. A főutcát szegélyező zászlók, a kilátó, az Art Garden vagy a szelfipont mind azt sugallták, hogy ezek a terek nem pusztán funkcionálisak, hanem alkotói szemlélettel létrehozott, tudatosan formált installációk. Érezhető volt mögöttük a művészi jelenlét.
Számomra visszatérő kérdés minden nagy rendezvényen a mosdók állapota. Nem véletlenül: egy Svájcban élő barátom egyszer a Szimpla Kertben akadt ki azon, hogy a kétezer-ötszáz forintos soproni sör mellé milyen állapotok társulnak. Ehhez képest a Szigeten – legalábbis a nulladik napon – a mosdók tiszták és rendezettek voltak, ami kellemes meglepetést jelentett.
A sátram felállítása is gond nélkül ment, így már csak a koncertek maradtak hátra. Az élményekről hamarosan részletesen is beszámolok – addig csak annyit: hangerő az volt!
Rékasi Attila, Újpest
