Papp Károly a harmincadik Hajdú-Bihar megyei grafikai művésztelep derecskei termeiben alkot a nyár folyamán. Arra kértük, hogy néhány friss munkájával mutassa be művészetét a FakTúra folyóirat olvasóinak. Olyan alkotókat sorjázunk MűteremTúra rovatunkban, akik megítélésünk szerint kiemelkednek a mai magyar alkotók közül. Véleményünk szerint Papp munkái nagyobb figyelmet érdemelnek, nemcsak annak okán, hogy lapjai komoly irodalmi beágyazottsággal bírnak. Okot ad a kiemelt figyelemre az is, hogy rendkívül „finomak”, kimunkáltak: a sokszorosító grafika és az egyedi grafika határterületein mozogva hoznak progresszív dinamikát a „poros” műfajokba.
Alkotásai látomásszerűek, álomszerűek és megkapóan humanista hangvételűek. A spiritualitás megjelenése grafikáin inkább szimbolikusan, mint konkrétan történik: egyfajta energetikai hálót szőve köti össze minden alkotását. Sőt, az Arc nélkül I. című munkáján a klasszikus ikonográfiai motívum akár a dehumanizáció vádját is felvethetné. Az arc „kitörlése” azonban véleményem szerint nem elembertelenítés, hanem éppen a kollektivizálás aktusa. Az arc geometrikus formákra bontása számomra a figura kezében tartott könyv (Biblia) lapjai felé nyit átjárást: egy olyan képi gesztust, amely a kollektív, kulturális értelmezést erősíti. Ha tovább nézzük a sorozat képeit, talán nem tűnik légből kapottnak az előbbi gondolatsor.
Kérem, keressék a művész munkáit: véleményem szerint érdemesek a figyelemre!
Rékasi Attila, művészeti író (Újpest)
Papp Károly: Arc nélkül-I. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Arc nélkül-II. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Ready-I. (A Vakság sorozathoz) tollrajz
Papp Károly: Transzcendens etűdök, vegyes technika
Letűnt világok partján kerestelek, ott, ahol már csak az emlékek laknak. A kamerám a tükröződő vizet pásztázta; elillant, szép termálvizes összesimulásaink preerotikus emlékei kavarognak ma ott, ahol először érintettelek. Az idő geometrizált, kemény, szoborszerű, szögletes térformákká transzformálta lágy, kerek kebleid idomait. Ez maradt a fiatalságból. Mindig tudtam, hogy egyszer itt fogok állni, és téged újraalkotlak. Megérettél, vagy feloldódtál? Minden pillanatunk emlékművesedik? Minden teret rám zártál, mikor úgy döntöttél, nem csak engem szeretsz. Szárnyalj – mondtad, s mutattad az utat; galaxisnyi erőt gyűjtöttél, és azóta rozsdává hajlítod nekem a teret. Jeleket hagysz, amiket csak én tudok dekódolni. Szeretettel töltöd meg nekem a formákat, és megtanítod, hogy minden közös. Furcsa így várni az elmúlást, hogy már csak absztrakciókban mutatod meg magad: a szeretet anyag.
A klasszikus fotográfiának van egy olyan, ma is élő formája, amely megszületése, 1839 óta nem sokat változott a lényegét tekintve. Ez az a lényeg, amelyet sokan a fotó egyetlen kifejezési lehetőségének tartanak, és úgy aposztrofálják, mint a „pillanat művészetét”. Ennek a fajta képi nyelvnek a lényege, hogy valami megismételhetetlen, valami, ami ebben a formájában soha vissza nem térő látvány, kerül a fotografáló lencséjének végére. Persze ez önmagában kevés lenne, hiszen számtalan pillanatról mondható el, hogy megismételhetetlen, tehát ha ezt a logikát követnénk, minden kattintás „művészet” lenne. Belátható, hogy kell még valami plusz; ez pedig, ahogy én látom, általában a hangulat. Valami olyan sajátos érzés, amely plusz tartalommal tölti meg a megfagyasztott időt.
Véleményem szerint erős filmekkel, valamint a filmvilágot és a színházművészetet összekötő, remek, vicces, a végén pedig meghatóan szimbolikus képpel záruló performanszelőadással indult a hiánypótló II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle. Formanek Csaba és Szitás Balázs színházi improvizációja Szirtes András Balázs Béla-díjas filmszerész életrajzi regényére épült: annak ikonikus jeleneteit álmodták színpadra Kovács Bence „mozgásművészeti” segítségével.
A megnyitó után a filmszemle a Láthatatlan Budapest elnevezésű vetítési blokkal folytatódott, majd az alkotókkal való beszélgetéssel zárult, amelyet Lengyel Zoltán moderált. Az én „tapsmérőm”, illetve a közönségkérdések alapján Farkas Bianka „Az 56-os villamos kedves sofőrjének” és az „Irma álma szerdán” című professzionális animációs rövidfilmjei aratták a legnagyobb sikert, de minden film megkapta a maga, tapssal honorált elismerését. Természetesen a privát beszélgetésekben megjelentek a kritikai észrevételek is, ami szerintem egy ilyen filmszemle egyik legfontosabb értéke. Tavaly is volt szerencsém ott lenni az első filmszemlén, és kifejezett tapasztalatom, hogy a tavalyihoz képest sokkal kevesebb kritika fogalmazódott meg, ami bennem azt az érzetet keltette, hogy a beérkező filmek kvalitása növekvő tendenciát mutat.
Még három napig, vasárnapig ingyenesen látogatható a filmszemle a Kettőspont Színházban, ahol a terem légkondicionált. Jöjjenek, szerintem nem bánják meg: ha nyitottak a művészetre, ne hagyják ki – csak ajánlani tudom!
Rékasi Attila, Újpest
Az első nap és a további programok:
— JÚLIUS 2. CSÜTÖRTÖK —
18h MEGNYITÓ – Vándorszem, könyvbemutató 2005, vetítés (30 p) Szirtes András életrajzi regényének bemutatója az Írók Boltjában, beszélgetőtársai: Jancsó Miklós és Szabó István, felvétel: Sólyom András – Vándorszem (színházi jelenet a regényből – a Kettőspont Színház produkciója) (20 p) – Sólyom András filmrendező beszél Szirtesről – Döme Zsuzsanna Suzi, Ferencváros alpolgármesterének köszöntője – A szemlét megnyitja: Muhi András producer, a Magyar Filmszemle igazgatója
szünet és fogadás
20h 1. BLOKK – LÁTHATATLAN BUDAPEST 1. (65 perc) aparémálma (r: Almásy Ivor) arcok/helyek (r: Rözge Borisz) A tömb (r: Medvegy Albert) Az 56-os villamos kedves sofőrjének (r: Farkas Bianka) Cataclysm (r: Betlej Marcell) Egy nap (r: Görgényi Gábor) Érkezők (r: Burián Ármin) Irma álma szerdán (r: Farkas Bianka) Káposztásmegyeri Anzix (r: Rékasi Attila és Rudolf Dániel) Mártonhegyi Graffitik (r: Shikli Réka) We bark in the same tone of voice (r: Hidegkuti Kardos Luca)
szakmai beszélgetés
22h Letűnt világ – Nemes Gyula filmje (20 perc) utána beszélgetés az alkotóval életről, filmezésről, Szirtes Andrásról
— JÚLIUS 3. PÉNTEK —
16h 2. BLOKK – KÍSÉRLETI HORROR (62 perc) The Thing in the Coffin / A dolog a koporsóban (r: Lichter Péter)
szakmai beszélgetés – a rendező a vasárnap 16h-s programon vesz részt, ott fogunk beszélgetni vele erről a filmről is
18h 3. BLOKK – ETŰDÖK, ESSZÉK, PERFORMANSZOK, ABSZTRAKCIÓK (53 perc) A halálról (r: Rékasi Attila) Befelé (r: Juhos Fanni Mária, Csengery Dániel) body_s (r: Gyenes Zsolt) Distance (r: Vincze-Bába Gabriella) Ez a film egy videó (r: Tobai Botond) Hold Water (r: Gombos Lajos) Inner Landscape (r: Gyenes Zsolt) lonely (r: Cui Yue) Karácsonyi Nekrológ (r: Botos András) PINOCCHIO IL CAPITANO (r: Sunday Soros (Takács Máté)) r_or (r: Gyenes Zsolt) Silver rain (r: Vincze-Bába Gabriella) Unseen (r: Kovács Lívia) Visitors (r: Ovin Katipearachchi)
szakmai beszélgetés
20.30h 4. BLOKK – KÜLÖNÖS TÖRTÉNETEK 1. (82 perc) EGY EMBER TRAGÉDIÁJA A SOKBÓL (r: Takács Domonkos) Hogy kell Rizst főzni? (r: Vajdai Liza Vera) LYING TOGETHER (r: Cui Yue) Nincs nagy baj (r: Burns Katalin) Téli Vándor (r: feLugossy László, Cs.Nagy Sándor) Térden haraptak álmomban (r: Biró Rozália) Üvegtest (r: Szilágyi Edvin) vagyok (r: Kremeny Iringó)
szakmai beszélgetés
— JÚLIUS 4. SZOMBAT —
16h 5. BLOKK – KÜLÖNÖS TÖRTÉNETEK 2. (75 perc) Holdfényes út (r: Cs. Nagy Sándor)
szakmai beszélgetés
18h 6. BLOKK – LÁTHATATLAN BUDAPEST 2. (65 perc) Átmeneti központi probléma (r: Szoták Gergő) Ede megevé ebédem (r: László Gábor) Láthatatlan / Invisible (r: Pátkai Rozina) Péntek esti irgalom / Mercy on a Friday (r: Varga Mici és Maruszki Milán) rakpart angyalai (r: Feledy Bori) Ricercare (r: Roger Deutsch) Théta (r: Tóth Boglárka)
szakmai beszélgetés (a két Budapest-blokk egyben) Füzi Izabella filmtörténész közreműködésével
21h 8. BLOKK – TÁNC- és VERSFILMEK, ANIMÁCIÓK (62 perc) El Kazovszkij (r: Koncz Tamás István, Abuczki Ákos) Ephemeral Journeys 04 (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski) Fekete Igazolványok (r: Bodri Marcell, Igaz Réka) Important Work (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski) KITCHEN (r: Kovács Kinga, Jobbágy Bernadett) Létigék (r: Vincze-Bába Gabriella) Night Sky Elevator (r: Baksa-Soós Csanád) Npf (r: Iván Rebeka Anna, Benkő-Benczúr Anna) Pilinszky János: Meghatározás (r: Bordás Róbert, Pápai Rómeó, Horváth Kristóf) Solvers I. (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski) Solvers II. (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski) Téglahordók (r: Abuczki Ákos, Koncz Tamás István) Zabhegyező (r: Abuczki Ákos, Koncz Tamás István)
szakmai beszélgetés
— JÚLIUS 5. VASÁRNAP —
14h Filmroncsoló workshop (vezeti: Tobai Botond) Bevezetés az analóg kísérleti filmes technikákba Helyszín: udvar (kb. 5 fő vehet részt egyszerre, szükség esetén hirdetünk egy 2. menetet) Jelentkezni lehet: filmszemle@kettospont.org
16h A magyar kísérleti film helyzete és finanszírozása – lehetőségek egy nehezen kategorizálható műfajban (beszélgetés Gelencsér Gábor filmesztétával és Lichter Péter filmrendezővel) – Hogyan látjuk a hazai kísérleti film helyzetét? – Definiálható-e a műfaj? – Mit jelent ma a Balázs Béla Stúdió öröksége? Érdemes volna újraindítani? Ilyen és hasonló kérdésekkel járjuk körbe a magyar kísérleti film hagyományát és lehetséges jövőképeit.
SZIRTES ANDRÁS EMLÉKÉRE: 19h – Szirtes András: A pronuma bolyok története (87 perc) 21h – Szeredi Csaba / Kaos Camping: SZÁRAZ ÚSZÁS – analóg filminstalláció és hangjáték (30 perc) 22h – Záróest és Szirtes születésnap
— A II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle támogatói: —- Budapest Főváros Önkormányzata, Pro Cultura Urbis Közalapítvány, Ferencváros Önkormányzata, NFI – Nemzeti Fimarchívum, Dúzsi Borászat
A második Szirtes Filmszemle szervezői házigazdának kérték fel a fesztiválra bejutott filmek alkotóit. Mivel a többi művet én is csak a szemlén fogom látni, gondoltam, kedvcsinálóként leírom, miért volt számomra meghatározó élmény a tavalyi, első alkalom.
Az első és legfontosabb érvem az, hogy – már bocsánat – a legtöbb hollywoodi mozifilm halálosan unalmas számomra. Egy kaptafára készülnek, klisékből építkeznek – tisztelet a kivételnek. Mindig is a megszokottól eltérő filmi világokra voltam kíváncsi.
A művészfilmek ilyenek: nincs két egyforma, mindegyik egyedi, megismételhetetlen alkotói látomás. Számomra ezek akkor is többet érnek, ha – urambocsá – nem feltétlenül tetszenek. Megítélésüknek nem is kizárólag a tetszés az alapja, hanem az ember mint gondolkodó lény megismerésének lehetősége.
Jelenlegi tudásunk szerint az univerzumban a gondolkodás és az alkotás képessége annyira ritka és különleges jelenség, hogy önmagában is figyelemre méltó. Mi lehet ennél izgalmasabb, mint amikor egy kortársunk gondolataiba pillanthatunk be, és részesévé válhatunk annak az egyedi látásmódnak, amelyet művészete közvetít?
Véleményem szerint ez a néző számára a teremtés pillanatának újraélése. Ha lehetőségünk volna páholyból végignézni azt a pillanatot, amikor Isten megteremti a világot – a semmiből hozva létre valamit –, vajon kihagynánk?
Kalas Zsuzsa finisszázsán jártunk a Vészkijárat Galériában. A művésznő fogadott minket, majd Kovács Gábor barátommal csatlakoztunk a már jelenlévőkhöz. A kötetlen beszélgetés hamar a festészet irányába terelődött, majd a galéria utánozhatatlan hangulatú teraszáról beinvitált bennünket – saját megfogalmazása szerint – a varázslatosan intim kiállítótérbe.
A záróesemény nem pusztán búcsú volt, inkább egyfajta visszatekintés: a művésznő – a kánikulára való tekintettel röviden, mégis koncentráltan – betekintést engedett a képek megalkotásának koncepcionális és lelki folyamataiba. Elmondása szerint a festés kiindulópontja mindig egy konkrét történés: egy megtörtént jelenet, amely nem közvetlenül kerül a vászonra, hanem egy hangulati, intuitív képpé alakul. Ez a folyamat már önmagában is eltávolodás a narratívától: nem a történet, hanem annak lenyomata válik festői anyaggá.
A művek így nem illusztrációk, hanem transzformációk. A művész által évek alatt kikísérletezett technikai és metodikai eszközök révén a kiinduló élmény mintegy „szublimálódik”: a gondolati tartalom halmazállapotot vált, és fénnyé, színné, anyaggá alakul. Ez a festői attitűd a lírai absztrakció hagyományához közelíthető, ahol a személyes élmény nem eltűnik, hanem feloldódik a képi struktúrában.
A beszélgetés során felmerült bennem egy kérdés, amely – talán éppen a képek szerintem „szép”, derűs, kiegyensúlyozott világából fakadóan – elkerülhetetlennek tűnt: vajon minden történet, amelyből ezek a művek születnek, eleve „vidám”? Nem húzódnak meg mögöttük feszültségek, veszteségek vagy akár fájdalmas tapasztalatok?
A kérdés láthatóan meglepte a művészt, ami önmagában is beszédes. A kiállítás képei ugyanis első ránézésre esztétikusak, harmonikusak, sőt kifejezetten életigenlőnek hatnak. Ugyanakkor éppen ez a következetes harmónia vet fel értelmezési kérdéseket: vajon a festészet itt a világ affirmációja, vagy inkább annak átdolgozása, megszelídítése? Nem lehetséges-e, hogy a képekben megjelenő fényesség és egyensúly éppen a kiinduló élmények belső feldolgozásának eredménye?
Másképp fogalmazva: a festészet ebben az esetben nem a valóság tükre, hanem annak korrekciója. Egy olyan tér, ahol a történések nem változatlanul, hanem átalakítva, „megnemesítve” jelennek meg. Ez a folyamat közel áll ahhoz, amit a művészetelmélet katartikus transzformációnak nevez: a negatív vagy ambivalens tapasztalatok esztétikai formába öntése révén új minőséget nyernek.
A finisszázs így nem csupán egy kiállítás lezárása volt, hanem egy nyitott kérdés megfogalmazása is. A beszélgetés végén a művész és a kérdező között egyfajta hallgatólagos megállapodás született: a diskurzus folytatása szükséges. Mert a képek – minden látszólagos könnyedségük ellenére – nem adnak egyértelmű válaszokat. Inkább finoman ellenállnak az értelmezésnek, miközben mégis folyamatosan értelmezésre hívnak.
Talán éppen ez adja Kalas Zsuzsa festészetének erejét: hogy a személyes történetekből kiindulva nem történeteket mesél el, hanem olyan képi tereket hoz létre, amelyekben a néző saját tapasztalatai is visszhangra találhatnak.
Interjú: Rékasi Attila, Fotó: Kettőspont Színház – Formanek Csaba Szirtes András filmművész „társaságában”
Rékasi Attila: Nagyon jól startolt tavaly a Filmszemle, mi is több cikkben foglalkoztunk vele. Te hogy látod, a második évre erősödött a mezőny, emelkedett a művek színvonala? Ha igen, ez miben nyilvánul meg?
Formanek Csaba:A Szirtes András Kísérleti Filmszemle hiánypótló rendezvény – ezt az alkotók is rendszeresen megerősítik. Budapesten nem ismerünk rendszeresen megrendezett kísérleti filmes fesztivált, bár mind az újraindult Magyar Filmszemle és a Friss Hús is rendelkezik kísérleti filmes szekciókkal. Nálunk azonban ez a műfaj a főszereplő, így szélesebb merítést végezhetünk. Éppen ezért tavaly és idén is az elmúlt 5 év filmterméséből lehetett művekkel nevezni, hogy feltérképezzük és bemutathassuk a hazai experimentális mozgókép minden spektrumát.
Emiatt is lehet, hogy – a magam részéről – nem tapasztalok különösebb erősödést (szerintem már az első szemle is erős volt), de gyengülést sem! Ami jó hír: egyrészt azt mutatja, hogy számos alkotó és régebben készült mű van még „talonban”, másrészt a vetítési programba került művek között is jócskán akad idei munka. Sőt, több esetben már célzottan a Szirtes Filmszemlére készültek el ezek az alkotások.
Sok a visszatérő alkotó, amit a tavalyi szemle sikerének is tulajdoníthatunk. A lényeg az számomra, hogy ez a kis filmfesztivál rövid idő alatt inspirációs forrás és egyféle pici „elosztóközpont” lett a kísérleti filmes berkekben, és bízom benne, hogy a kalandvágyó közönség körében is.
Közönségtalálkozó a tavalyi filmszemlén, sokan beszélgetnek – fotó: Szitás Balázs
R.A.: Feltűnt a kiírásban egy új, budapesti kategória. Ide hány film érkezett, és végül hány került be a programba? Volt-e vidéki nevező, akinek csak a témája kötődött a fővároshoz? Találkoztatok ebben a szekcióban meghökkentő, szokatlan alkotással?
F.Cs.: A „Láthatatlan Budapest” szekcióba összesen 32 művet jelöltek az alkotók (itt hagytunk egy „talán” lehetőséget is a nevezéskor, ezek is benne vannak). Ezek közül 19 alkotást fogunk vetíteni. Az ötlet onnan jött, hogy idén a Pro Cultura Urbis Közalapítvány pályázatán keresztül a Főváros is támogatja rendezvényünket, így kölcsönösen gyümölcsözőnek tűnt egy olyan külön kategóriát is meghirdetni, ami Budapest szubjektív filmes lenyomatát mutathatja be – azt remélem, hogy akár hosszú éveken keresztül is. Számomra az egyik legizgalmasabb mű egy amerikai úriember Budapestről szóló, sok-sok évet felölelő, Ricercare című filmnaplója. Az ő perspektívájából egészen más Budapest, mint amiben mi élünk nap mint nap, persze mégis nagyon ismerős. Felfrissítően és drámaian hatott rám, mennyire vonzó és elidegenítő is lehet egyszerre egy város, egy élőhely.
Ebben a szekcióban lesznek lírai és vadabb etűdök, különös történetek, animációk, életérzések, filmre rögzített performatív események. Nagyon változatos módon élünk itt, már ebből a kis termésből is látszik, mennyi szemlélet, viselkedés, látvány, kulturális jelenség jellemző kedves, szeretett – vagy éppen néha kevésbé szeretett – fővárosunkra, annak különféle kerületeire, utcáira, ikonikus vagy éppen elfeledett, elrejtett külső-belső helyszíneire.
R.A.: Melyek voltak a beválogatás fő szempontjai? Hová pozicionálja magát a fesztivál a filmes palettán?
F.Cs.: Első körben a rendelkezésre álló vetítési idő szabott korlátot, beleértve színházunk kapacitását is. Lehetne például délelőtti vetítéseket is tartani, de munkatárs kellene, kinyitni, elindítani a filmeket, figyelni a vendégekre, alkotókra. Másrészt nagyon fontosnak tartjuk a vetítési blokkok utáni beszélgetéseket is, ahol meghallgatjuk az alkotókat inspirációikról, filmjeik születési körülményeiről, ők pedig szembesülhetnek a közönség reakcióival. Ez a kommunikáció nagyon segít a sokszor elszigetelten dolgozó, kevés vetítési lehetőséghez jutó filmeseknek, és a közönséghez is közelebb hozza a sokszor igen furcsa nyelvezettel fogalmazó, komfortzónából kibillentő műveket.
Amikor a vetítési időhöz kell szabni a programot, nyilván „hátrányban részesülnek” a hosszabb lélegzetű alkotások, ott már nagyon működnie kell egy filmnek, hogy valóban indokolja a befektetett figyelmet és időt egy alapvetően inkább rövidfilmes mezőnyben. Személyesen az egyik kedvencem az idei programból Cs. Nagy Sándor Holdfényes út című mozija, amit mind a 75 percéért érdemes lesz megnézni szombat délután 4 órától.
A „zsűri” előválogatók tagjai
Ezeken túl az előnézők szubjektív ízlése döntött. (Nem szeretem sem az előzsűri, sem a válogató kifejezést, mivel nem gondoljuk rangsorállítóknak magunkat.) Mindannyian három kategóriába sorolhattuk első körben a műveket: igen / nem / talán, és egy megosztott táblázatban minden alkotáshoz írtunk egy rövid gondolatot (amolyan indoklást). Elolvastuk egymás szempontjait is, átgondoltuk, ha kellett, javítottunk az „értékelésen” (rontásra nem nagyon volt példa). A vitás filmeket újra átbeszéltük immár személyesen, ha úgy éreztük, még javítottunk felfelé. Végül kialakult egy nagy összesített „igen / nem / talán” halmaz. Összeadva a vetítési időket, úgy láttuk, hogy az igen és talán szavazatot kapott műveket egyaránt meghívjuk.
Ami még érdekes lehet, hogy több esetben felmerült a nevezett film kísérleti jellege, vagyis, hogy idevaló-e. Mit jelent az, hogy kísérleti film? A magam részéről azt gondolom, nem lehet ennek a fogalomnak egzakt definíciót adni, korosztályonként, alkotói tapasztalattól, tehetségtől, szociológiai körülményektől függően minden film kicsit másként „kísérleti”. Nekem az is elég volt, ha árnyalatnyit eltér a hagyományosabb narratíváktól vagy megszokott vizualitástól, ugyanakkor számomra nagyon fontos volt, hogy lehetőleg ne pusztán a néző idegeivel, hanem saját témájával, formanyelvével, történetével kísérletezzen.
Olykor nehéz ezt elválasztani ebben a műfajban, így szerintem társaim nevében is mondhatom: összességében abszolút vállaljuk a közös döntést, ami született, még ha volt – nem sok egyébként – pár film, ahol a végén sem egyezett a véleményünk.
Összességében tehát lesznek professzionális alkotások, amatőr produkciók, diákfilmek, vizsgafilmek, merész, „igazi” kísérleti művek, teljesen egyedi, besorolhatatlan mozgóképes csemegék. Nagyon változatos, olykor üdítően, máskor szédítően sokféle vizuális és lelki élmény részesei lehetnek, akik eljönnek hozzánk szemlézni.
Arról pedig, hogy hová pozícionáljuk magunkat?… Én sehová. Szirtes András emléke miatt jött létre ez a szemle, én magam nem a klasszikus értelemben vett filmszakmai intézményrendszerből érkezem (régebben filmes újságíróként dolgoztam, csináltam pár rövidfilmet, szerepeltem néhány kisebb-nagyobb filmben, de ennyi). A Kettőspont Színház tere és technikai lehetőségei viszont adottak egy ilyesféle rendezvényhez, és jólesik olykor kinézni a színpadi alkotásból, a mindennapok színházi dolgaiból. Alkotóként is inspirál mások mozgóképes munkája: friss, júniusi színházi bemutatóm, a Szevasz tavasz! videós betéteire biztosan ösztönzően hatott, hogy előtte-közben megnéztem közel 90 kísérleti filmet.
R.A.: Úgy rémlik, ismerted Szirtes Andrást. Mit gondolsz, mit szólna a mostani szemléhez, ha itt lenne közöttünk? Esetleg vállalná a zsűrizést is?
F.Cs.: Andrással a Tűzraktérben ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze 2008-9 táján. Neki ott volt a filmes műterme, nekünk pedig az akkori színházunk. Nagyon sokat tanultam tőle, elsősorban némi jó értelemben vett csibészséget, bátorságot, humort és derűt – mindezt az élethez és az alkotáshoz szükséges egyedi, saját szemlélet kialakításához. A Tűzraktér után egy darabig ritkán találkoztunk személyesen, de közben belépett az egyesületünkbe, segített távolról is tanácsaival, lelkes hozzászólásaival. Aztán érzékeltem, – pedig még éppen a Covid előtt voltunk – hogy nagyon elszigetelődött Kisorosziban, betegeskedett is, így hát néhány barátommal meglátogattuk a 68. születésnapján, 2019. július 6-án. Azt mondta egy idő után, hogy mi nyugodtan maradjunk fenn, ameddig akarunk, ő majd visszavonul aludni, mert nem sokáig tud ülni a fájó dereka miatt. Mégis egész éjjel szórakoztatott minket az udvaron, elképesztő történetekkel, amiken könnyesre röhögtük magunkat. Aztán a Covid után már a Kettőspontban volt két alkalommal a születésnapi vetítése (melyeket korábban mindig ő maga szervezett a város különféle pontjain). Ebből adódott, hogy az emlékére alapított filmszemle minden évben július 6 körül legyen.
Formanek a nagy Szirtes-kép előtt – fotó: Szitás Balázs
Őszintén szólva nem tudom, mit mondana. Talán nekem elhinné, hogy ez így jó…
Amúgy mindig nagyon jólesett neki, amikor a filmjeiről beszéltünk, mert szerintem ahhoz képest, hogy milyen rendkívüli látásmóddal és egyéniséggel rendelkezett, méltatlanul ismeretlen maradt a Szirtes-életmű. Ő meg nagyon ezen keresztül kapcsolódott a világhoz, a filmkészítés életforma, sőt talán kapcsolódási aktus volt a számára. Amit aztán élete végén csodálatos versekbe fordított át, de mint elmesélte, fejben akkor is filmezett.
Az ő szellemisége miatt sem hirdettünk zsűrit idénre sem, nem szeretnénk külön díjazni a filmeket. Abban persze biztos vagyok, hogy lennének filmek, amik nagyon tetszenének neki, és lennének, amik kevésbé. De nem nagyon sokat gondolkodom ezen, mert Andrástól éppen azt tanultam meg, hogy a saját látásmódomat képviseljem, nem kell megpróbálnom sem az ő, sem más szemével nézni a dolgokat. Legfeljebb játékból. Az mondjuk jól esik. Van itt egy nagy portré róla a színházban, amin kedélyesen int felénk. Sokszor azon kapom magam, hogy beszélek hozzá. Néha hallani vélem a válaszokat is. Általában jókat nevetünk, és mindig van valami csibészes bölcsessége, amitől sokkal jobb lesz minden.
A nagyinterjút készítette: Rékasi Attila, Újpest
II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle idei kirakati installációja a Ráday utca 39 szám alatti Kettőspont Színház kirakatában
A filmeket előválogatta: – Németh Anita, forgatókönyvíró, dramaturg, – Szandtner Dániel, operatőr, – Formanek István, a Bethlen Téri Színház kommunikációs vezetője, filmes szakember, – Formanek Csaba, író, rendező, színész, a Kettőspont vezetője. A Láthatatlan Budapest szekcióba nevezett filmek válogatásában segítséget nyújtott:
– Dr. Füzi Izabella, filmesztéta, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszék docense)
A II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle támogatói:
Budapest Főváros Önkormányzata, Pro Cultura Urbis Közalapítvány, Ferencváros Önkormányzata, NFI – Nemzeti Fimarchívum, Dúzsi Borászat
Németh Anita és Sólyom András a 2025-ös szemlén – fotó: Szandtner Dániel
Ezt a képet a választás előtt lőttem Újpesten. Úgy érzem, kérdésfelvetéseimhez megfelelő illusztráció. Így írtok ti, így éltek ti, így élünk mi. Magam nem gondoltam volna, hogy meg lehet rengetni annak a nihilnek az alapjait, amibe huppantunk itt, a harmadik gengszterváltás végén.
Nem nagyon reagált még a színházi szakma a földindulásszerű eseményekre. Úgy néz ki Formanek Csaba, Diogenész magyar hangja az első aki megszólal. Kérdem én: ki, ha ő nem? Aki színházalakú hordójában évről évre itta a fekete levest!
Vajon bosszút áll? Gúnyolódik, mint a Sziniszter a Felcsúti Rémen? Alázás lesz, mint amit nap mint nap látunk a magyar parlamentben? Vagy az „ÓkoriMai” kritikus filozófus „odapirít” a győztesnek is? Esetleg kiderül, hogy van harmadik út, van Nemzeti Hordó, ahol mindenkinek jut hely?
Nem tudom, mert még most jött a hír az előadásról, még most jön a premier, de úgy érzem a zsigereimben, hogy a Formanekre jellemző különutasság kerül majd felszínre a Kettőspont Színház viharvert, de örök reménnyel tatarozott falai között.
Rékasi Attila, Újpest
A színház bejegyzése, ahol a jegyek is elérhetőek, jöjjenek, ajánlom én kíváncsian várom az előadást, remélem találkozunk:
Kedves Barátaim, éjt nappallá téve munkálkodom az előadáson, lám, még a hajam is kinőtt tőle! És milyen szíp lett! A szöveg elkészült pár napja, szerintem remek, sírni fogtok, meg nevetni. A látvány őrületes, a színészetem fenomenális, de ítéljétek meg Ti a csütörtöki vagy szombati premeiren!
Mindössze a szövegtudásommal küzdök itt a célegyenesben, no meg marketingre sincs sok időm, szinte semmi. Segít, ha hívtok még embereket! Köszi!
Ha jönnétek, vegyetek jegyet, hogy lélekben jól legyek!
3-tól 20 ezer Ft-ig választhattok, kinek mire telik!
Édesanyám, Rékasi Imréné Borbély Margit nyolcvanéves az idén, és egész életében kertészkedett. Nem tagadom, fiatalon nem értettem, miért bíbelődik annyit a növényeivel. Aztán középkorom elején, a Derecskei Híreknek fotózva, az általam nagy tisztelettel övezett Nagy József gimnáziumi igazgató úrnak, egykori magyartanáromnak tettem fel a kérdést, miközben orchideáit fotografáltam. Tanár úr rám nézett, és öblös, szép hangján azt mondta: „Tudod, Ati, nekem ez a heppem!”
Egy kiállítás látogatása ilyen személyes élményeket is felszínre tud hozni, és már a témaválasztásával megindíthat egy diskurzust az alkotó és a néző között. A B32 Galéria a Bartók Bulvár egyik oszlopa; ha arra járok, mindig érdemes betérni. Kondor Attila képzőművész kiállítása ebbe a „bartókos”, igényes galériák utcájának miliőjébe – azt gondolom – jól beilleszthető.
A térbe belépve érzékeljük, hogy nem amatőr alkotó munkáit látjuk. Mindjárt az első, elém kerülő képről az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy kvalitását tekintve elfogadnám a magángyűjteményembe. Ez nem feltétlenül igaz minden kiállított munkára, ami nem jelenti azt, hogy azokat ne tartanám kiállításra méltónak; inkább azt gondolom, hogy az egész kiállítás koncepcióját szolgálják, mintsem a remekművek sorát bővítik.
Kicsit fenntartásokkal szoktam fogadni a galériákban elburjánzó videóinstallációkat, mert úgy érzem, manapság szinte „kötelező” ilyeneket is kiállítani, ha korszerűnek akarunk tűnni. Mivel kritikát írok, Kondor vetítését is végignéztem: ha nagy katarzist nem is éltem át, azt gondolom, funkcióját betölti, és némileg árnyalja a téma befogadását.
Ez a téma első ránézésre a kert, de inkább az Éden (annak elvesztése) és a jelenlét (annak megélése) szimbolikája kerül itt a fókuszba. Szeretett Édesanyám, igazgató Úr az a véleményem, hogy Kondor Attila kiállításán a kert több mint időtöltés, mint „hepp”: filozófiai, jelenlét szimbolika.
Fotóművészként sokat jövök-megyek: keresem azokat a vizuális motívumokat, amelyek nem pusztán láthatók, hanem valamiről beszélnek is. Ismerjük a közhelyet: „Egy kép többet mond ezer szónál.” Ennek igazságtartalmát most félreteszem. Sokkal inkább az érdekel, miként és milyen feltételek között válik egy kép jelentéshordozóvá – és mikor veszít ebből a jelentéséből.
Egy Krisztus-testet ábrázoló, köztéri feszület kapcsán merült fel bennem a kérdés: mikor és miért domesztikálódtak ezek az ábrázolások? Hogyan vált a szenvedés látványa elfogadhatóvá, sőt esztétikailag „fogyaszthatóvá” a városi és rurális terekben? Miért „könnyebb” egy aranyozott Megváltót szemlélni, mint egy passiósan, vérben ázó testet?
Alkotói sétáim során, amikor ilyen korpuszokba ütközöm, önkéntelenül is felidéződnek bennem Mel Gibson filmjének radikálisan naturalista képei. Nem pusztán azért, mert ezek az ábrázolások intenzívebbek, hanem mert nem engedik meg a néző számára az esztétikai távolság kényelmét. Aki kíváncsi arra, miként jelenhet meg ugyanaz a téma eltérő alkotói attitűdökön keresztül, annak érdemes ezt az alkotói utat is megismernie.
Mindeközben nyilvánvaló, hogy egy kis falusi közösség nem elsősorban esztétikai elvek mentén hoz döntéseket egy feszület megrendelésekor. Ezek a tárgyak sokszor történeti, vallási és közösségi funkciókat hordoznak, és gyakran évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt kerültek a helyükre. Egy műemléki környezetben pedig aligha indokolt a hagyományos Krisztus-ábrázolások „korszerűsítése”.
Mégis: a kortárs vizuális kultúra – különösen a film – másfajta képeket is folyamatosan jelenvalóvá tesz. Ezek a képek nem hagyják érintetlenül a befogadót, és visszahatnak arra is, ahogyan a megszokott, szelídített ábrázolásokat szemléljük. Ebben az értelemben a köztéri feszületek sem statikusak: újra és újra értelmeződnek a jelen vizuális tapasztalatai felől.
Ezt nevezhetjük egyfajta szekunder esztétikának: annak a jelentésrétegnek, amely nem az alkotás eredeti szándékából, hanem a befogadás történeti és kulturális kontextusából születik meg. Egy mű így akkor is képes működni, ha nem felel meg a jelen esztétikai elvárásainak – mert a befogadó saját tapasztalatain keresztül új jelentésekkel ruházza fel.
De felmerül a kérdés: elegendő-e ez? Megtartható-e egy ábrázolás esztétikai érvénye pusztán ezen a közvetett, „szekunder” szinten, ha a befogadó mégis hamisnak, kiüresedettnek érzi? Vagy éppen ez a feszültség – a megszokott forma és a megváltozott érzékelés között – az, ami újra és újra gondolkodásra késztet bennünket?
Fotó és tudósítás: Rékasi Attila, képünkön a nagy sikert arató Naps (a 90-es évek kultikus képzőművész zenekara újratöltve)
Igazi fesztiválhangulat fogadott bennünket a Miksa Bálint és művésztársai által hatalmas munkával és anyagi áldozattal életre hívott, a családokat is megszólító fesztiválon. Számomra különösen izgalmas volt az indusztriális, „filmdíszlet”-hangulatú gyárépületek főutcáján sorjázó műtermek, valamint a kulturális és zenei helyszínek között hömpölygő, vidám tömeg látványa.
Mindenütt – kint és bent egyaránt – kisebb-nagyobb beszélgető csoportok, művészek és „civilek” akik kíváncsiak rájuk, nézők és hallgatók érdeklődő csoportjai váltották egymást a sokszínű terekben. Mosolygó, egymásnak köszönő, nyitott és értő fesztiválozók töltötték meg a teret.
Filip bemutatótermében most jártam először; tőle tudtam meg, hogy leginkább a dizájn foglalkoztatja. Tárgyaik igényes, kreatív munkák – érdemes időt szánni a különleges hangulatú terek felfedezésére, ahol a felkért lemezlovasok „hangművészeti” produkcióit is élvezhettük.
A tucatnyi műteremben hivatásos művészek legfrissebb alkotásait láthatjuk, miközben lehetőség nyílik a nyitott, befogadó alkotókkal való személyes találkozásra is. Az érdeklődőket – akár vásárlási szándékkal érkeznek – örömmel fogadják.
Miksa Bálint festőművész ezúttal énekesként is újra bemutatkozott az Atno terében: több évtized után ifjúkori zenekarával adott a fesztiválhoz méltó, lendületes koncertet. Saját, fiatalkori dalaik meglepő frissességgel szólaltak meg – számomra egyértelműen igazolták időtállóságukat. A Naps nevet viselő formáció, a „90-es évek kultikus képzőművész zenekara újratöltve” ötlete telitalálatnak bizonyult; nem túlzás azt állítani, hogy a koncert fergeteges sikert aratott.
A koncert után kérdésemre Miksa Bálint elmondta: fesztiváljuk nem titkolt célja a „művészeti találkozás” megteremtése mellett az is, hogy felhívja a figyelmet erre a különleges területre – akár a döntéshozók, a politika irányába is. Ez a fantasztikus művészközösség ugyanis egy, sokak által ellenzett lakóparképítési projekt árnyékában próbálja megőrizni sajátos hangulatát: egy zárt, mégis nyitott, Soho-ízű, magas minőséget képviselő, szerethető és befogadó közeget.
Rékasi Attila, Újpest
Képek a DOKK Studio és a Filip tereiről fotók Rékasi Attila
Kritika és fotók Sárosi Mátyás Zsolt Televény című kiállításáról: Rékasi Attila
Az újpesti hajógyár apokaliptikus épületrészletei remek hangulati hátteret adnak a Vészkijárat Galéria legújabb, május 12-ig látogatható tárlatához, amely Miksa Bálint vezetése alatt vált bejáratott kiállítótérré. Mindezt azért gondolom így, mert Sárosi Mátyás Zsolt képei csak első pillantásra tűnnek idilli természeti ábrázolásoknak. Ha hosszabban időzünk a képek előtt, feltűnnek azok a rejtett, „shakespeare-i” attribútumok, amelyek világunk pusztulására reflektálnak.
A kortárs művészetben egyre dominánsabban jelenik meg az elmúlás, valamint az ember által okozott természeti pusztítás narratívája. Sárosi kiállításán ezt a gondolatvilágot a burjánzó, cizellált, ám elmúlónak is értelmezhető növényi és tájrészletek, illetve a bennük „elrejtett” emberi maradványok vagy az emberi kultúra szimbólumai jelenítik meg.
Első pillantásra grafikáknak gondolhatnánk a kiállított, nagy méretű táblaképeket, ám közelebbről szemlélve inkább tusalapú, festészeti igényű rajzokként írhatók le – bár nem kívánok technikai kérdésekben végső ítéletet mondani. A művek magas esztétikai minőségről és stabil, magabiztos technikai tudásról árulkodnak.
A kiállított képanyag egységes, jól installált, ami tovább erősíti azt az érzetet, hogy egy hivatásos, figyelemre méltó művész tárlatán járunk.
„Diogenész embert keres a parlamentnél” fotó és illusztráció: Rékasi Attila (szoftver: Chat GPT)
Izgalmas, az OGY-választás előtti programkavalkádot ajánlunk: Diogenésszel (Formanek Csaba), a Szókratész védőbeszédével (Ács Tamás), valamint a „Vihar” című, Shakespeare írása nyomán készült előadással (Karaván Antikatartik társulat), premierrel. Ez utóbbi előadás először mutatkozik be a Ráday utcai teátrumban; a darabot Nagy Mátyás rendezi. A Debreceni Egyetemi Színház (DESZínház) vendégjátéka is most landol itt első ízben.
Mindezt megfejeli egy izgalmasnak ígérkező könyvbemutató Száraz Szofi Greggel. Beláthatja, kedves olvasóm: lesz itt mit választani — ha nem is OGY-t. Jobb!
Rékasi Attila, Újpest
Kettőspont Színház közleménye: Ismét beindulunk!
A belépős programokra itt vehetsz jegyet / bérletet: https://www.kettospont.org/jegyek Az Emberkereső Turné előadásai ingyenesek, helyfoglalás (ajánljuk): info@kettospont.org
Egy néző elmondása szerint a Kettőspont Színházban élő zongorakísérettel előadott, dramatizált sanzonesten nemcsak a feledhetetlen Edith Piaf dalaihoz kapcsolódhatunk, hanem a művésznő tragikus szerelmi életéhez is hiteles, lelki és emberi közelségbe kerülhetünk. Természetesen a legismertebb Piaf-dalok sem maradtak ki a Csépai Eszter énekművész által színpadra álmodott estből.
Megítélésem szerint nemcsak hibátlan éneklést hallhattunk, hanem Eszternek sikerült valódi párizsi hangulatot is teremtenie átéléssel interpretált előadásmódjával. Szem- és fültanúi lehettünk egy szeretetre vágyó nő viharos szerelmi krónikájának. A dalok közötti dramatizált „mesélés” a férfiak iránti vágyakozás ívére fűzte fel Piaf életének meghatározó alakjait, egészen a tragikus, drámai csúcspontig, amelyet a gondosan megválasztott dalok is szépen építettek.
Ahogyan ajánlóm címében is jeleztem, véleményem szerint a darab megtekintése kötelező minden Piaf-rajongó számára. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy azok a nézők sem fognak csalódni, akik eddig kevésbé ismerték Piaf művészetét, csupán nyitottak a minőségi énekművészetre, a szívügyek drámájára, netalán a francia, párizsi kultúra hangulatára.
Rékasi Attila, Újpest
Színházi sanzonest Édith Piaf születésének 110. évfordulójára –
„Amikor a közönség előtt állok, nagyon igyekszem egy fikarcnyit sem engedni az energiáimból. A legjobbat nyújtom, egész lelkem, egész szívem beleadom a sanzonjaimba, minden alkalommal azon vagyok, hogy emberi kapcsolatot teremtsek a nézőtérrel, közösséget találjak a hallgatóimmal…” Édith Piaf
csinosnak érzi magát.
