Holnap, 2026. szeptember 5-én látható a Kettőspont Színház legfrissebb monodrámája, amelyet Formanek Csaba író-rendező ad elő. Szevasz tavasz címmel Formi új színházi ámokfutása nyilvános megszégyenülést ígér – én kétszer láttam a darabot, de ne gondoljuk, hogy csak dráma adatik az est folyamán.
Rég szórakoztam ilyen jól: több jelenet kifejezetten a szürrealitása, vagy épp a játékos abszurditása miatt nevettetett meg. A megformálás szatirikus, akár egy jól eltalált filmvígjátékban. Természetesen a gondolatébresztő szövegrészek sem maradnak el – ez a fajta „szégyenülés” Formi esetében már-már védjegy.
Az aktuálpolitika a cím sugallata ellenére csak érintőlegesen jelenik meg, inkább egy sajátos, nehezen megfogható hangulatot villant fel – valamit abból a kevesek által sejtett, elsöprőnek tűnő társadalmi „tavaszból”, amely talán bennünk zajlik.
Szombat este mi jobb dolgunk lehet, mint beülni egy elgondolkodtató, mégis szórakoztató, személyes és intim monodrámára a Ráday utca egyik legbarátságosabb színházi terébe? A hely nemcsak színház, hanem afféle spirituális találkozópont is: az előadás után könnyed beszélgetések, darabkibeszélések és spontán ismeretségek tere lesz, ahol valóban érdemes maradni egy kicsit.
Sokat keseregtem leélt ötven évem alatt az elérhető filmek zömének bárgyú színvonalán. A film az 1920-as évek óta nemcsak művészeti forma, hanem hatalmas üzlet is lett. Mivel néhány elkészítésében személyesen is részt vettem, azt is tudom és megértem, hogy egy komoly, egész estés film elkészítése dollármilliárdokat emészt fel. Mondhatnánk: ez az oka annak a popularitás felé húzó, „nézőt kiszolgáló” igénytelenségnek, amely a hollywoodi produkciók jelentős részét jellemzi. Csakhogy amikor filmtörténetet tanultam, és visszanéztem a kezdeti próbálkozásokat, világossá vált: a startpisztoly eldördülésének pillanatában sem a magasművészet volt az elsődleges cél. Tisztelet a kivételnek.
Martin McDonagh a kortárs filmművészet egyik legizgalmasabb alkotója, akire érdemes odafigyelni. Mielőtt bárki azt vetné a szememre, hogy túl sokat várok a műfajtól, fontosnak tartom leszögezni: én is keresem a kikapcsolódást, a szórakozást a filmekben. McDonagh azonban újra és újra bizonyítja, hogy a magasművészet igényével készült mozgókép nem zárja ki a humort – sőt, egy társadalomkritikai, filozófiai dráma esetében épp az irónia válik a tükörtartás egyik legerősebb eszközévé.
A 2022-es A sziget szellemei már első képkockáival odabilincseli a nézőt. Egy elzárt ír szigeten játszódó történet két életre szóló barátság váratlan felbomlását követi, amelynek következményei fokozatosan súlyosbodnak . A számomra Tarr Béla világát idéző, fegyelmezett képi világ nem pusztán esztétikai keretet ad, hanem szinte önálló jelentéshordozóvá válik. Ezt erősíti Carter Burwell finoman rétegzett zenéje is.
A színészi játék külön fejezetet érdemel: Colin Farrell, Brendan Gleeson, Barry Keoghan és Kerry Condon nemcsak szerepeket formálnak meg, hanem egy teljes mikrokozmoszt építenek fel. A drámai feszültség nem látványos eszközökből, hanem apró rezdülésekből építkezik.
A forgatókönyv a mai filmes közegben ritka erényeket mutat: irodalmi igényű, feszes és mértéktartó. Nem magyaráz túl, hanem teret hagy a nézőnek – így válik hitelessé az a világ, amely a motorizáció előtti, zárt közösségek belső törvényei szerint működik. A karakterábrázolás pedig külön említést érdemel: abszurd, mégis ismerősen emberi, szinte mint egy Franz Kafka-novellában.
Mindez persze még nem garantálja, hogy egy film megszólítja a nézőt. Lehet tökéletesen felépített, mégis távol marad tőlünk. Engem azonban alkotó emberként bevonzott a film egyik mélyebb rétege: az a kérdésfelvetés, amely az emberi létezés és az alkotás egyik lételméleti kérdését firtatja. Nemcsak firtatja, de szembe is állítja a haszontalan időtöltés nihiljével. Nem szeretném elvenni a felfedezés élményét, ezért csak annyit mondok: érdemes időt adni ennek a filmnek. Ha hagyjuk hatni, előbb-utóbb visszanéz ránk – és kérdez.
Fotó: Rékasi Attila (műteremlátgatás az előző Hajógyári KultFeszten)
A Népsziget egy százötven éve intenzív emberi hódítás alatt álló, mégis természetközeli mikrovilág, egyben a nehézségeken edződött, ezért nagyon is különleges művészi értékek, újító szellemi energiák egyik fontos származási területe már régóta. Azért is lehet ez így, mert a művészek elemi joga és érdeke a szabadságuk, az öntörvényűségük, sajátos életritmusuk megélésének a lehetősége, amit a Népsziget evidensen megad. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi években a kortárs képzőművészek, festők, szobrászok, fotósok, keramikusok, designerek és a kultúra más műfajait képviselő csoportosulások is egyre nagyobb számban, sokféle formációban alakították itt ki a műtermeiket, műhelyeiket, közösségi tereiket és hoztak létre egy sajátos, laza kapcsolati hálózatot. Figyelnek, számíthatnak egymásra, segítik egymást, néha összefogva is szerveznek tárlatokat, eseményeket, akciókat. Megértették, hogy ez a hely arra inspirál, hogy a külső elvárások helyett azt tartsák a legfontosabbnak, amit maguk tanulnak meg, dolgoznak ki, amit megfigyelnek és végiggondolnak, amiért megküzdenek, amit kiépítenek, amiért együttműködnek. Így megóvó, szabad, barátságos, szerethető világot, jövőt alkotó erőt képviselhetnek.
A volt hajójavító telepen működő művészek tudják, hogy ez már egy olyan „művészeti bázis”, ami túlnőtt az egyes különálló művészsorsokon. Organikus fejlődésével, kuriózumszerű élhetőségével és magas általános művészi színvonalával létezése a hazai művészeti élet általánosabb színességét is érinti. Ám mindez most veszélybe került.
Történelmi időpontban állunk éppen, hogy előre menekülve mentsünk meg egy jelentős építészeti, a folyami hajózásra épülő gazdasági, infrastrukturális, várostörténeti jelentőségű, az általános emberi viszonyokat javító, közösségi – és ami az alkotók számára a legfontosabb – művészeti, kulturális jövőképet is evidensen adó komplex értéket. Ennek érdekében Szeptember 12-ére, délelőtt 10 órától éjfélig tervezve, Népsziget Kultfeszt 3 néven szervezik meg a korábbiaknál még jelentősebb összművészeti esemény sorozatukat a műtermeiket is megnyitva, a Népsziget újpesti oldalán, a volt hajójavító üzem területén (bejárat: Zsilip utca 17.). A kooperáló művészek és más értékteremtő barátaik kiállításokkal, tárlatvezetésekkel, színházi és filmes produkciókkal, fényfestésekkel, irodalmi eseményekkel, kórus performansszal, workshopokkal, koncertekkel és fényfestésekkel, a közvetlen találkozások élményeivel, nonprofit jelleggel, szeretettel várják a közönséget!
A részletes program:
Népsziget Kultfeszt3 program / 2026. 09. 12. (szombat):
10.00-10.30: Tízórai Dömötör László költővel – irodalmi haboskakaó gyerekeknek / Vészkijárat-Dömötör műterem
10.00-17.00: Nyitott műtermek / Kis Géza, Dokk Stúdió (Arnold Alen Mincu, Garancsi Tilda, Kármán Virág, Tolmár Bence, Bálint Norbert László, Cseh Dániel, Takács Rozina Sára, Török Tekla)Anna Riabchevskaya, Antal Malvina, Majoros Áron, Berkes Csilla, Éles Lóránt, Hóbor András, Vincze Ottó, Szaka Vivien, Kecső Kristóf, Bányász Kata, Vészkijárat Galéria és Műteremközösség (Kozák Kata, Nagy Edit, Kotormán Ábel, Miksa Bálint)
10.00-24.00: „JÖVŐ-KÉP” – A Népsziget Kult keretében dolgozó művészek kiállítása. / Régi Skurc terem
10.00-24.00: A Vészkijárat Műteremközösség alkotóinak tárlata (Dömötör Sámson, Kozák Kata, Kotormán Ábel, Nagy Edit, Miksa Bálint / Vészkijárat – nagy terem
10.00-24.00: Nunkovics Róbert a Népsziget hajójavító múltjáról szóló fotókiállítása / A Vészkijárat terasza alatt
12.00-15.00: Mozi: Buzási Gyopár, Hegyi Olivér és Kádár Melinda, azaz a Mediawave Karaván Válogatás animációs filmjeinek vetítése / Irregulari
14.00: Várkonyi Judit író: SZÓFESTÉS / ALÁFESTÉS: Local Vocal Velence Kamarakórus Páll Kata karnagy vezetésével / Vészkijárat nagy terem / (adomány javasolt)
15.00: Tizenötórai tea – irodalmi sztriptíz Dömötör László verseire, felnőtteknek. Közreműködik: Miss Marry és Lady Kate. (Dresszkód: Uraknak férfiruha, hölgyeknek női öltözet) / Irregulari
15.30-17.00: Sirokkó Szövetkezet: Réder Ferenc / Regős Simon: LASSÚSÁG Alcím: Kollokvium III szakaszban Milan Kundera emlékére. Támogató: Maszek Kultúrkör Egyesület / helyszínek felvonásonként: 1. Szaka Vivien és Kecső Kristóf műterme, 2. Berkesi Csilla, Éles Lóránt, Hóbor András és Vincze Ottó műterme, 3. Majoros Áron műterme / adomány elvárható!
16.00: Tárlatvezetés Robin Sperling és Szabó Ottó Robotto „A gép a hibás?” c. kiállításán Maria Strelnikova kurátorral és Ilia Filin interaktív közreműködésével / Vészkijárat Galéria / (adomány javasolt)
17.00: A „JÖVŐ-KÉP” c. össznépszigeti képzőművészeti kiállítás megnyitója / Kiállítók: Antal Malvina, Arláth Krisztina, Bálint Norbert László, Bányász Kata, Berkes Csilla, Cseh Dániel, Dömötör Sámson, Esse Bánki Ákos, Éles Lóránt, Garancsi Tilda, Kármán Virág, Kecső Kristóf, Kiss Géza, Kotormán Ábel, Kozák Kata, Lakatos László, Majoros Áron, Nicholas Manila, Miksa Bálint, Mincu Arnold Alen, Mohácsi Eszter, Nagy Edit, Nunkovics Róbert, Péli Barna, Anna Riabchevskaya, Rozman Csenge, Szaka Vivien, Takács Rozina Sára, Tolmár Bence, Török Tekla / Megnyitja: Wehner Tibor művészettörténész
17.00-20.00: Hangszerek – kérdések – válaszok:, T. Bali / Fluxton Studio alkotóbázis-műterem, Rosinflux interaktív hanginstalláció (chill) / Fluxton kert
19.00-24.00: Fényfestések: Mizsei Lili (analóg fénytöréses dinamikus fényfestés), Litkey Bendegúz (analóg fényfestés), Ost x Maximova: „Rue Saint Maur” (konceptuális vetítés),Tolmár Bence (analóg statikus fényfestés) a LaLuz Visuals és Megyeri András szponzorációjával, az Irregulari fényművészei (változó színes fények), Atno (állandó fényinstalláció)
18.45-20.00: Naps zenekar koncertje /Atno kert
20.30-22.00: Korai Electric koncert / Atno kert
22.00-02.00: Techno buli / Atno (fizetős!)
22.00-24.00: Rosinflux: noiseambient, Hiacs: noise–electro, Sesheta: Dj set After / Vészkijárat nagy terem / (adomány javasolt)
Beharangozómban már megírtam, miért akartam ellátogatni a Sziget Fesztiválra, és mit jelent nekem a Faithless zenéje. Kritikai írásomat egy rövid élménybeszámolóval kezdeném, amely ugyan nem közvetlenül a zenéhez kapcsolódik, hanem az újságírói etikához.
Megígértem egy újpesti hölgynek – aki egyik Sziget-publikációm alatt a szervezők „valagtisztítójának” nevezett, nem éppen ily szofisztikáltan –, hogy nem hallgatom el a hozzám eljutott észrevételét, (miszerint napok óta nem alszik a Sziget dübörgésétől). A FakTúra nonprofit folyóirat nem marketingmédia. A klasszikus újságírás szabályai szerint igyekszünk a köz fejlődését, jobb életminőségét szolgálni, ezért az olvasói kritikának is helye van nálunk.
A Sziget nulladik napján, a még „lakatlan” szigetről szóló képriportom elkészítése után, a hőségtől kissé fáradtan, de nagy reményekkel és kisebb aggodalmakkal érkeztem fél tíz táján a legendás Nagyszínpad elé, körülbelül tizenöt méterre a színpadtól.
Szabályosan fizikai fájdalmat éreztem a hangerőtől. Azt gondolom, nem azért mondom ezt, mert többet járok zeneakadémiai koncertekre, mint a Szigetre. Hifi-zek harmincöt éve, ifjonti koromban volt egy rövid DJ-zős korszakom is, mint gondolom, sok kamasznak, építettem több hangládát, Tankcsapda-fotózás közben pedig enyhe halláskárosodásom lett a bal fülemre. Úgy érzem, tudom, miről beszélek.
A Faithless koncertjén nem volt torz a hangzás, tehát nem volt túlvezérelve, egyszerűen csak – véleményem szerint – indokolatlanul hangos volt. A mellkasomban a közép- és mélyhangoktól szorító érzés lett úrrá, ami lassan a pánikroham irányába kezdett tolni. Láttam azonban, hogy mások is túlélik, úgyhogy próbáltam megszokni. Körülbelül másfél perc kellett, mire a szervezetem túljutott a dinamikai sokkon, és érzékelte, hogy mégiscsak a hőkupola visz majd el, nem ez lesz az utolsó koncertem.
Szóval, kedves olvasónk, egyetértek Önnel: én is túl hangosnak tartom a Szigetet. Itt jegyzem meg, hogy Majka koncertjén nem éreztem túltolva a hangerőt. Ha ez tudatos döntés volt a részéről, ezért tiszteletem neki; a többi előadó is követhetné a példáját. A Sziget idei, anyagilag veszteséges működéséről szóló nyilatkozatokhoz pedig csak annyit tennék hozzá – némi iróniával –, hogy talán a kisebb hangerő kisebb költséget is jelent. Nyilván nem értek az üzlethez.
No, a sokkon és az újságírói kötelességeken túljutva, kerüljön fókuszba a zene.
Aggodalmakkal érkeztem. Első és legfontosabb volt a frontember, Maxi Jazz hiánya, sajnálatos halála. Nekem Cipő halála is gyakorlatilag megszüntette a Republic létezését, ahogy Mercuryé a Queenét. Egy zenekar bizonyos tagja annyira összeforrhat a zenéjével, hogy hiánya után ugyanazt a nevet már egészen másképp halljuk.
A másik félelmem az volt, hogy én eddig a Faithless-szel elsősorban elektronikus együttesként találkoztam. Ha ez most koncert, vajon egy DJ-szettre fogok itt bólogatni? Nem kis félelmek ezek, amelyek könnyen előítéletekké érhetnek egy koncertlátogató lelkében.
Ezt a falat kellett áttörnie a zenekarnak.
Egyáltalán nem elütés a nagybetű: egy Zenekart hallottam, nem is akármilyet.
Természetesen a jól megírt és sokat hallgatott zene, mint az Insomnia, segített áttörni az előítélet falát. Ez a szám volt a lakmuszpapír, hiszen többször hallottam ezt a számot, mint anyámat és apámat énekelni, pedig apám gyakran nótázott.
Nos, nem tagadom, akkora ereje van annak a számnak, hogy az a plusz, miszerint hangszereken muzsikálva, élőben hallom, virágsziromként fújta szét a kőfalnak gondolt előítéleteimet.
Nem könnyű engem elvarázsolni, de a minőség mindig levesz a lábamról. Természetesen az is benne van ennek a katartikus élménynek a lélektanában, hogy ez volt a fiatalságom egy része: sok debreceni trance-buli, műterempartik, szerelmek és barátok illata és mozdulata öleli egymást.
Leírhatatlan élmény, azon ritka pillanatok egyike, melynél csak a szerelemben megélt pillanatok teljesebbek. Tér és idő szerelmeskedik, tűnik öröknek.
Mitől mondom azt, hogy ezt a koncertet egyfajta etalonként állítottam be a szigeti élményeimben?
Mert ahogy szép lassan túljutottunk a „kötelező” Insomnián, egyre jobban tudtam figyelni arra, hogy mennyire profi zenészek lélekkel teli zenéje szólt aznap este.
Nem szórakozni jöttem – szóltam magamra –, vedd le az érzelmi szemüveged!
Amikor a számomra ismeretlen „nem slágerek” sorjáztak, feltűnt a zenekarból egy figura. Ez a muzsikus a dob mögött ült, és Lénárt Attila barátom sokat hallott gondolatát idézte fel bennem, miszerint egy banda motorja a dobos.
Hihetetlen energiával dobolt Andy Treacey, akiről eddig nem is hallottam. Valamiért azonban úgy éreztem, mintha ismerhette volna Maxi Jazzt. Remélem, nem bántom meg: én ötvenkét évemet taposom, ő pedig láthatóan már kicsit többet. Kora ellenére – vagy éppen azért – mindenképp meghazudtolóan dinamikusan „püfölte” a bőröket.
Nem tagadom, alig tudtam levenni róla a szemem. Megbűvölt ez a véleményem szerint zseniális muzsikus. Vagy akkor maradjunk kritikai hangvételben: ő vezette figyelmemet a zenekar többi tagjára, az énekesekre is. Gondolom, egy ilyen figura nem ülne le akárkik mögé dobolni.
Sister Bliss a billentyűk mögött felelt a dallamszekcióért, miközben Maxi hangja a régi dalokban továbbra is jelen volt.
Itt jutunk el első félelmem kibeszéléséig.
A fő dalokban – Insomnia, God Is a DJ vagy We Come 1 – Maxi „hallható”. De egyre jobban felkeltették figyelmemet az új, már Maxi nélküli zeneszámok is, ahol Amelia Fox és Nathan Ball éneke keltette fel a figyelmemet. Ha nem is annyira szuggesztív, de mindenképpen figyelemre méltó előadókat ismertem meg személyükben.
Ball karaktere és előadói minősége kifejezetten tetszett nekem, ajánlom az olvasók figyelmébe. Éneklését leginkább atmoszférateremtőnek éreztem: nem egyszerűen elénekelte a dalokat, hanem környezetet, teret teremtett köréjük. Ez pedig méltó egy nagyszínpadhoz.
És itt vált igazán érdekessé számomra a Faithless új korszaka. Ennek a Maxi nélküli korszaknak a karakterét számomra a Forever Free fémjelzi. Megmaradt a régi, meditatív, befelé néző zenei világ, de fiatalosabb, korszerűbb hangvételt éreztem benne. Mintha ugyanaz a gondolatvilág egy másik generáció hangján szólalna meg. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy legendás zenekar megpróbálja életben tartani a régi dalait. Új zenék születtek, és ezekben már nem a hiányt, hanem a folytatás lehetőségét hallottam. A zenekar ezekkel együtt is képes volt ugyanazt a professzionális, élő zenei energiát megteremteni, amely a régi slágereket körülvette.
Kritikám zárásaként azt sem hallgatom el, hogy összehasonlítva magyar előadókkal – csak azokkal, akiket én hallottam –, például ByeAlexszel vagy Majkával, csak zongorázni lehet a különbséget zenei minőség tekintetében. (Külön kritika tárgya).
Milyen alapon hasonlítgatom össze őket? Az alapján, hogy mindkét honi előadó műsorával először találkoztam élőben. És az volt a gondolatom, hogy nem attól leszünk sztárok, hogy széttetováltatjuk magunkat, napszemüvegben nyomjuk (bocs, Rózsi), vagy janiskodva, a sztárszerep mögé bújva beszélünk a közönséghez. A Faithlessnél éppen az ellenkezőjét láttam: alázatot a zene iránt. Andy Treacey és Sister Bliss nem magukat akarták megmutatni, hanem a zenét.
Alkotóként szeretem bejárni a tereket olyankor, amikor még nem telnek meg emberek tömegeivel. Ilyenkor készülnek a fotók, a jegyzetek, a kritikák. Ma is a Szigeten leszek, a zárónapon.
A most közölt tudósításom – a lenti galéria képei – egy fotóriport arról, milyen terekbe, milyen hangulatokba érkeztek meg a szigetlakók a világ minden tájáról. A Sziget sajtóirodájának tájékoztatása szerint „Izlandtól Új-Zélandig, Kanadától Japánig szinte az egész világ készült a Szigetre”. Az idei nemzetközi lista valóban elképesztő képet mutat: 112 ország szerepel rajta, vagyis Magyarország mellett 111 külföldi országból vásároltak jegyet a fesztiválra.
Ahogy első, Szigetről szóló írásomban már megfogalmaztam, ez a fesztivál kell Magyarországnak. A kultúra és a művészet lehet az a terület, amelyben ennek a kis, természeti kincseket – lassan a vizet is ide kell értenünk – nélkülöző országnak az egyik kitörési lehetősége rejlik a szolgáltatások világában.
Megtehetnék, hogy a Szigetet kizárólag üzleti alapon szervezik. Tapasztalatom szerint azonban a fesztivál szervezőinek fontos a társadalmi beágyazottság is. Találkoztam a Szigeten lelki segítőkkel, művészekkel, adománygyűjtéssel, zöld szemlélettel, és palacsintasütő nyugdíjas hölgyekkel is.
Utóbbiak egy egyszerű cetlit hagytak az idén „visszatérő” Gerendás éttermében. Azt írták, szívesen sütnének palacsintát a fiataloknak a Szigeten.
Néha ilyen egyszerű egy jó ügyet felkarolni. Az önkéntes „pótnagymamáknak” köszönhetően az egész világ megkóstolhatta, milyen az, amikor a magyar nagymamák szeretetéből és önzetlenségéből sülnek a palik.
Talán ezért is érdekes a Sziget: miközben 112 ország fiataljai találkoznak itt egymással, a fesztivál időnként egészen egyszerű emberi gesztusoknak is teret ad. A világ eljön Budapestre, és néha elég hozzá egy cetli, egy palacsintasütő és néhány önkéntes „pótnagymama”, hogy egy kicsit otthonosabb legyen.
Először voltam a Sziget fesztiválon – és ezzel még mindig nem előztem meg Szinetár Miklóst az „elmaradók versenyében”. Kossuth-díjas rendezőnk ugyanis 95 évesen, idén debütált a fesztiválon, és első alkalommal „rúgta a port” a Hajógyári-szigeten.
A nulladik napra érkeztem, kíváncsiságból: hogyan épül fel egy világhírű rendezvény? Újpesti lakosként évről évre hallgatom a vitákat a hangerőről. Sokak szerint már nincs helye ennek a fesztiválnak, nem a régi, „lejárt lemez”. A zene valóban hangos – erről majd a készülő Faithless-kritikámban írok részletesebben –, de a helyszínen járva inkább az a benyomás erősödött meg bennem: szükség van erre a fesztiválra.
Valóban, a közönség jelentős része külföldi, és a nagyszínpad kínálata sem mindig találkozik az ízlésemmel. Ugyanakkor nem egyetlen színpad működik: több térben, párhuzamosan zajlanak a programok, és szinte mindig akad olyan előadó, akire érdemes megállni.
Az első benyomásaim összességében határozottan pozitívak. Már első pillantásra érzékelhető a szervezettség: professzionális kivitelezés, átgondolt működés. Külön öröm volt számomra a vizuális világ. A főutcát szegélyező zászlók, a kilátó, az Art Garden vagy a szelfipont mind azt sugallták, hogy ezek a terek nem pusztán funkcionálisak, hanem alkotói szemlélettel létrehozott, tudatosan formált installációk. Érezhető volt mögöttük a művészi jelenlét.
Számomra visszatérő kérdés minden nagy rendezvényen a mosdók állapota. Nem véletlenül: egy Svájcban élő barátom egyszer a Szimpla Kertben akadt ki azon, hogy a kétezer-ötszáz forintos soproni sör mellé milyen állapotok társulnak. Ehhez képest a Szigeten – legalábbis a nulladik napon – a mosdók tiszták és rendezettek voltak, ami kellemes meglepetést jelentett.
A sátram felállítása is gond nélkül ment, így már csak a koncertek maradtak hátra. Az élményekről hamarosan részletesen is beszámolok – addig csak annyit: hangerő az volt!
El lehet-e veszni több tízezer ember között úgy, hogy közben közelebb kerülünk önmagunkhoz? A Sziget ezt az ellentmondást ígéri – mi pedig utánajárunk, igaz-e.
Nem voltam még a Sziget Fesztiválon. Sokáig azt képzeltem, úgy érezném magam ott, mint a fotómon a kavicsok: egy a sok közül, egymásba simulva, mégis külön. Több tízezer ember között talán csak egy lennék a hömpölygő masszában. Az eddigi évek zenei kínálata sem állt igazán közel az ízlésemhez.
Mégis, régóta foglalkoztat, milyen lehet egy ekkora, világszinten is jelentős rendezvény hangulata. Vajon egy nyitott térben, ekkora embertömegben megélhető-e a zene személyes ereje? Magával ragad majd, vagy inkább csendes szemlélődéssé szelídül bennem az élmény?
A Faithless Insomnia című száma ifjúságom egyik meghatározó zenei élménye. Nem azért, mert sláger volt – bár egy időben valóban mindenhol szólt –, hanem mert pontosan rezonált valamire bennem. Mindig rossz alvó voltam. Az alvást sokáig nem pihenésnek, hanem az életidő pazarlásának éltem meg: kieső időnek, amikor nem történik semmi, miközben annyi mindent akartam megérteni. Az egész világegyetemet fel akartam fedezni – szellemileg és fizikailag egyaránt.
Szellemileg a könyvek vezettek. Fizikailag pedig – talán nem meglepő módon – a nők közelsége. Ha a szellem és a test egyetlen jelenlétben találkozott, abból szerelem lett.
Talán ezért is érdekel, mit kezd ezzel az élményanyaggal egy fesztivál. Hogy a tömeg felold-e, vagy épp ellenkezőleg: kiélesíti a személyes emlékezetet.
Egy szó mint száz: a Faithless zenéje ma is megmozgatja bennem a múltba vesző szerelmek emlékeit. Hogy mindez hogyan szólal meg egy több tízezres térben – hamarosan kiderül.
A Sziget szervezőinek köszönhetően a FakTúra művészeti folyóirat ott lesz a 2026-os Sziget nulladik napján. Történetének eddigi legnagyobb vállalkozásaként próbál benyomást szerezni az emberi kultúra e sajátos, egyszerre személyes és kollektív teréről.
Hát eljöttél. Mondták már negyven éve, hogy el fogsz jönni. Volt, aki hitte, volt, aki összeesküvés-elméletnek gondolt. Én úgy voltam veled, abból bajunk nem lehet, ha óvatosak vagyunk, ha vigyázunk veled.
Mondták, hogy lehet, meg fogsz ölni. Vagy a gyermekeimet, ha nemzek. Az utánam jövőket. A testvérem gyermekeit, azok gyermekeit. A családomat.
Miattunk lettem gyáva, és éltem szerényen, félve téged. Próbáltalak nem hergelni. Próbáltam meggyőzni másokat, hogy ne biztassanak, ne alázzanak, ne köpjenek szembe téged. Nem nagyon lett foganatja.
Azt ígérték, nem leszel elég erős ahhoz, hogy engem még életemben megölj. Most látom, a portám földjére léptél. Itt van még köztünk a kert, a lakásom ajtaja.
Fegyverem is van. Néha használom a klímámat, hogy védekezzek ellened, hogy elriasszalak, ha már nem bírom a tőled való félelmem szenvedéseit.
Amikor az erdőtüzekről, az általad elkövetett gyilkosságokról értesülök, bűntudatom van. Az én lelkemen szárad a fák, az emberek halála. Nem tettem eleget, vállalhattam volna több ismeretterjesztést, de én a művészetemre koncentráltam.
Most, hogy eljöttél értem, mondd, egy marad-e, aki megnézze a képeimet, ha engem már megöltél?
Újpesten ma lomtalanítás volt. Erről mindig Dulovits Jenő fotóművész, a világhírű „magyaros stílus” megteremtője és a szintén méltán világhírű Duflex fényképezőgép innovációs zsenije jut eszembe. Egy történet, amelyet róla olvastam – egy történet, amely koroktól és politikától függetlenül Magyarország szegénységének fokmérője.
Mindazok kedvéért, akik még soha nem hallottak egyik jelentős művészünkről, fussuk át röviden, ki is volt ő. Dulovits Jenő 1903. június 22-én született Ipolyságon, és Budapesten hunyt el, teljes feledésben, 1972. július 24-én. A magyar fotográfia egyik legjelentősebb, nemzetközileg is számon tartott alakjáról beszélünk. Nevét azonban nemcsak művészi munkái tették ismertté: több technikai újítás is fűződik mérnöki munkásságához. A legfontosabbak közé tartozik a Duto lágyrajzú előtétlencse és a Duflex fényképezőgép, amelyek révén a modern fotótechnika egyik korai megújítójává vált. Utóbbi a tükörreflexes fényképezőgépek fejlődésének fontos állomása volt, amely géptípus később a profi fotósok szinte kizárólagos eszközévé vált. Fotóművészként a fény lírai használatáról vált ismertté: képein az ellenfény és a finom tónusok különleges, mesteri alkalmazásával szerzett népszerűséget és követőket.
Tehát: a fentiek alapján van egy zsenink, akit a világ elismert, és akit a világ számos más országában nemzeti hősként tisztelnének – állami temetése lenne, és országos múzeumot alapítanának neki. Nos, mi történt szeretett kis Magyarországon Dulovits 1972-es halálakor? A család több száz forintot fizetett a kukásoknak, hogy hordják ki az örökölt lakásból a sok negatívot, kéziratot, fényképet – az ő megítélésük szerint szemetet – a kukáskocsira.
Öt éve lakom itt Újpesten, és azóta a lomtalanítást látva mindig ez a történet jut eszembe. Ne higgyük, hogy ez egyedi eset Magyarország pusztulásának történetében. Annyira büszkén mutogatjuk (helyesen) Csontváry kilencven festményét, amelyek teljes joggal a világ legjobbjai közé tartoznak, ha nem a legjobbak. Tudjuk-e, hogy ennek a kilencven festménynek a fennmaradása azon múlt, hogy egyetlen „rajongó”, aki felismerte művészetében az egyetemest, a piacon meghallotta, hogy árverezik a Csontváry-képeket, és azonnal odarohant megvásárolni őket? Aki azt mondaná, hogy „volt árverés, tehát az ország értette az értéket”, annak érdemes felidézni: a háború után vászonhiány volt, és a mester nagy méretű vásznait kocsiponyvaként árverezték el. Milyen szimbolikus kép ez! Elképzelem azt a krumpliárus parasztot, aki szekere ponyvájára felnézve egy általunk már soha meg nem ismert Csontváryt bámult – és talán részegen még le is vizelte.
Legyünk igazságosak: Milos Forman filmjéből is tudhatjuk, hogy Mozartot jeltelen tömegsírba temették a „hálás” Ausztriában, amely ma százmillió eurókat profitál évente a nevéből. Értem én, hogy máshol is előfordult ilyesmi, csakhogy a „sógoroknak” nem volt Trianonjuk – ott más erőforrások is rendelkezésre álltak. Magyarországnak, meglátásom szerint, nem szabadna így bánnia ezekkel a művészi és szellemi forrásaival, mert nekünk szinte csak ez maradt.
Zárásként még egy személyes tapasztalat: minden évben találok művészeti hagyatékokat lomtalanítás idején. Illusztrációm most nem egy ismert alkotó emlékét rögzíti, hanem egy ismeretlen hölgy múltját, amely szó szerint kihullik az idő markából. Tegnap még ott volt a nevére kiállított „Kiváló dolgozó” oklevél, bekeretezve, törött üveggel; mára, a seprés előtt, ennyi maradt az életművéből. A nyomozók és régészek tudják: a szemét sokszor beszédesebb, mint a hivatalos emlékezet. És amit a lomtalanításaink évről évre elmondanak, az nem pusztán feledékenység – hanem értékvesztés.
Látod, az ott a te ablakod. A te időablakod. Rám nyitottad, s minden öleléssel gyújtottál egy újabb csillagot. Nézd, hogy ragyognak.
Barlangban laktam, sötét volt és nyirkos, telve volt társas magánnyal, ürességgel és félelemmel. Féltem a sötéttől: tengernyi ablakot nyitottam. Mindegyik tele volt fénnyel és nappallal.
Aztán csendben nyitottál a barlangomon egy ablakot. Látod? Az ott a te ablakod. Csak abban vannak csillagok.
Az objektum 2026. július 22-én jelent meg a bajai főiskola főépületének ablakában.
Azonosítatlan repülő tárgyként azonosítottam. Gyorsan kellett exponálnom. A zár kattanásának hangjára a jelenség megszűnt.
Fények által hajlított tér maradt utána.
A jelenség újradefiniálta számomra azt, ahogyan a fény természetéről gondolkodom. Az életről. A fény az élet, jelenlegi létformánk alapja. Sötétségből érkezünk a fényre a születés pillanatában, idegrendszerünk megtelik fényességgel, majd szép lassan gondolatokat, érzeteket karcol bele a külvilág. Aztán formákat kezdünk látni. Életlen formákat. Édesanyánk szívdobbanásai, énekei is életlen foltokként kötődnek be neuronjaink hálójába a szeretett személyhez, akinek ki vagyunk szolgáltatva. Azt az állapotot keresem, amikor még teljes volt a bizalom. Nem tudom, mikor és miért hajlottak el azok a dallal telt foltok, de a mai napig őket keresem, hogy kaput nyissanak a megbékélés világába.
Az objektum 2026. július 22-én jelent meg a bajai főiskola főépületének ablakában.
Papp Károly a harmincadik Hajdú-Bihar megyei grafikai művésztelep derecskei termeiben alkot a nyár folyamán. Arra kértük, hogy néhány friss munkájával mutassa be művészetét a FakTúra folyóirat olvasóinak. Olyan alkotókat sorjázunk MűteremTúra rovatunkban, akik megítélésünk szerint kiemelkednek a mai magyar alkotók közül. Véleményünk szerint Papp munkái nagyobb figyelmet érdemelnek, nemcsak annak okán, hogy lapjai komoly irodalmi beágyazottsággal bírnak. Okot ad a kiemelt figyelemre az is, hogy rendkívül „finomak”, kimunkáltak: a sokszorosító grafika és az egyedi grafika határterületein mozogva hoznak progresszív dinamikát a „poros” műfajokba.
Alkotásai látomásszerűek, álomszerűek és megkapóan humanista hangvételűek. A spiritualitás megjelenése grafikáin inkább szimbolikusan, mint konkrétan történik: egyfajta energetikai hálót szőve köti össze minden alkotását. Sőt, az Arc nélkül I. című munkáján a klasszikus ikonográfiai motívum akár a dehumanizáció vádját is felvethetné. Az arc „kitörlése” azonban véleményem szerint nem elembertelenítés, hanem éppen a kollektivizálás aktusa. Az arc geometrikus formákra bontása számomra a figura kezében tartott könyv (Biblia) lapjai felé nyit átjárást: egy olyan képi gesztust, amely a kollektív, kulturális értelmezést erősíti. Ha tovább nézzük a sorozat képeit, talán nem tűnik légből kapottnak az előbbi gondolatsor.
Kérem, keressék a művész munkáit: véleményem szerint érdemesek a figyelemre!
Rékasi Attila, művészeti író (Újpest)
Papp Károly: Arc nélkül-I. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Arc nélkül-II. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Ready-I. (A Vakság sorozathoz) tollrajz
Papp Károly: Transzcendens etűdök, vegyes technika
Letűnt világok partján kerestelek, ott, ahol már csak az emlékek laknak. A kamerám a tükröződő vizet pásztázta; elillant, szép termálvizes összesimulásaink preerotikus emlékei kavarognak ma ott, ahol először érintettelek. Az idő geometrizált, kemény, szoborszerű, szögletes térformákká transzformálta lágy, kerek kebleid idomait. Ez maradt a fiatalságból. Mindig tudtam, hogy egyszer itt fogok állni, és téged újraalkotlak. Megérettél, vagy feloldódtál? Minden pillanatunk emlékművesedik? Minden teret rám zártál, mikor úgy döntöttél, nem csak engem szeretsz. Szárnyalj – mondtad, s mutattad az utat; galaxisnyi erőt gyűjtöttél, és azóta rozsdává hajlítod nekem a teret. Jeleket hagysz, amiket csak én tudok dekódolni. Szeretettel töltöd meg nekem a formákat, és megtanítod, hogy minden közös. Furcsa így várni az elmúlást, hogy már csak absztrakciókban mutatod meg magad: a szeretet anyag.
A klasszikus fotográfiának van egy olyan, ma is élő formája, amely megszületése, 1839 óta nem sokat változott a lényegét tekintve. Ez az a lényeg, amelyet sokan a fotó egyetlen kifejezési lehetőségének tartanak, és úgy aposztrofálják, mint a „pillanat művészetét”. Ennek a fajta képi nyelvnek a lényege, hogy valami megismételhetetlen, valami, ami ebben a formájában soha vissza nem térő látvány, kerül a fotografáló lencséjének végére. Persze ez önmagában kevés lenne, hiszen számtalan pillanatról mondható el, hogy megismételhetetlen, tehát ha ezt a logikát követnénk, minden kattintás „művészet” lenne. Belátható, hogy kell még valami plusz; ez pedig, ahogy én látom, általában a hangulat. Valami olyan sajátos érzés, amely plusz tartalommal tölti meg a megfagyasztott időt.
