Hallottam már Fodor Shodor Balázs énekes gitáros énekművészetét, a Kettőspont Színházban. Aki egyszer hallotta az azonnal megszereti őt (meggyőződésem, hogy nagyon koncentrálni kell ahhoz, hogy az ember ne szeresse meg Balázst), sőt hamar függővé is válhat babonázó játékától. Így aztán hiába voltam holtfáradt két színházi éjszaka után, egyszerűen nem tudtam kihagyni a Mátyás utcai (Ferencváros) Óda Kocsma meghívását a Stand-up előadói zenei estre.
Azt kell mondjam, kifejezetten tovább növeli a Fodor Shodor hatást az, hogy egy intimebb kisebb térben játszik, mint amilyen az Óda. Jobban lehet figyelni azokra a ének- és gitárjáték-finomságokra amik az ő művészetét igazából unikálissá teszik. Amikor már az ember a gitár behangolását esztétikai élménynek éli meg, az már jelent valamit! Természetesen nem vagyok elfogult, hallottam én már sok énekest és jó pár gitárost, s mondhatnám, hogy azért ilyet tudnak mások is. Azonban Balázs annyira alkotó módon nyúl a hallgatóság által kért dalokba, szedi szét majd transzformálva pakolja össze őket, hogy zeneileg is egy stand-up bontakozik ki önálló produkcióként, amellett, hogy valóban a dalkultúra terjesztés jegyében sokat beszél, sztorizgat is a zenélésről a hozzá kapcsolódó élményeiről. Saját szerzeményei mellett régi dalokat is újraalkot megénekel közösen a közönségével. Nem tudom mikor szórakoztam ennyire önzetlenül, felszabadítóan. Olyat ad ez az este a közös éneklés lehetőségével amire gyermekkoromból emlékszem, mikor még a szüleim együtt ünnepelték a név- és születésnapokat a derecskei Zalka Máté utca felével.
Aztán az utcából Váczi Mihály utca lett, a szüleim fiatalsága elillant, apám már csak otthon énekelt sarlókalapálás közben, aztán fűnyíró került a házhoz, s a dalkultúrája is kihalt a kádárkockából. A kádárkockákból mediterrán házak és a Facebook elidegenedése lett, a mai fiatalok már beszélgetni sem nagyon beszélgetnek egymással, nemhogy együtt énekeljenek. Balázzsal beszélgetve, kiderült számomra, hogy ő még hisz abban, hogy a fiatalok is „megszerezhetők” a dalolás kultúrájának, felszabadító „gyógyító” erejének! Ajánlom tartsanak vele és az Ódával ha fiatalok, ha már kevésbé.
Kritika és szöveg: Rékasi Attila, drMáriás festménye (Art Market Budapest)
Közép-Európa legnagyobb művészeti vására ma estig még jegyváltással látogatható, egy igényesebb kézműves burger áráért egy sokszínű, zömében szakmailag minőségi képzőművészeti alkotással találkozhatunk, sőt, sok esetben meg is vásárolhatjuk azokat.
A kínálat rendkívül sokszínű és változatos. Kiemelkedőnek tartom a szobrászati anyagot, bár a festmények kínálata számszerűen a legnagyobb, de ide már meglátásom szerint becsúsztak szerényebb kvalitású munkák is. A nemzetközi összehasonlítás tekintetében a japán művészek munkái egyenletes, magas minőséget képviselnek. Az ArtMarket igyekszik követni azt a nemzetközi trendet, ami a fotó előretörését jelenti a műtárgypiacon. Ennek a nyugaton több évtizede követhető tendenciának próbál megfelelni azzal, hogy külön fotográfiai szekciót mutat be.
Az MTK Sportaréna udvarán, illetve a csarnokban bemutatott szobrászati művek különösen figyelemre méltók, nemigen találtam megkérdőjelezhető minőségű munkát közöttük. A változatos szobrászati anyag értékét korszerűsége mellett gyakran a művek elgondolkodtató jellege adja. A festészet vonatkozásában a nagy nevű, jobbnál jobb galériák, úgy mint a Várfok, a Godot s a pár éve létrehozott Nagyházi Contemporary is erős anyaggal képviselte legsikeresebb alkotóit a „nagy öregektől”, Buktától és fe Lugossyn át az ifjú Odor Bence Istvánig. A nagy nevek mellett üdítő színfoltokként jelennek meg alkotói csoportosulások, ahol számos, vagy néhány stand esetében három-négy művész érezte fontosnak megmutatkozni e patinás vásáron, reménykedve abban, hogy a befektetett bérleti díj eladások formájában megtérülhet. Közülük megemlíteném egyik kedvenc csoportomból a Content Art Projektből Barakony Zsófia festőművész nevét, aki expresszivitásával keltette fel figyelmem. Kiemelkedőnek tartom a Magyar Képzőművészeti Egyetem bemutatkozó anyagát is, az ifjú generáció meglepően kiforrott munkáival találkozhatunk, ha valakiknek itt a helyük, akkor a jövő hivatásos művészeinek mondhatni kötelező megmutatniuk magukat.
Végezetül az Erdész Galéria kiállítási terén átélt élményemről szeretnék megemlékezni. A többi standra jellemző „színkavalkád” sajátos ellenpontjaként itt a geometrikus és figurális művészeket a „színcsend” köti össze, szép egységes anyagukkal nagy felfedezettjeim lettek!
E hét péntek este egy nem hétköznapi színházi élménnyel jutalmazhatják meg magukat a munkahét végén, ha ellátogatnak a Kettőspont Színház és Spirituális Ügynökség sajátos atmoszférájú tereibe, ahol a PIERROT és PRIGOZSIN az élet forgatagában című előadás mellé közösségi élményt is kapnak a szerencsések akik jegyet váltanak. Ács Tamás és Formanek Csaba „tragikomédiája” meglátásom szerint a mai magyar színházi drámajátszás egyik ékköve.
Nagyon összetett cselekménye finom érzékenységgel van szőve és öniróniát sem nélkülöző humorral van fűszerezve, azaz igazi színházi csemege. Azt is mondhatnám: „Megcsörren, hogy nyomorát jelentse”. Azonban ezt a költői utalást inkább úgy értem, hogy valójában mindannyiunk „nyomorát” jelenti, lévén legalább egyszer mindannyian beleesünk rövid földi létünk során a szerelem „sötét verem” állapotába. A nézőtéren nevetünk azon, hogy a fiúk egy plakátba lesznek szerelmesek, pontosabban egy plakáton ábrázolt nőbe, és ilyenkor feltesszük magunknak a magaslovas kérdést: Prigozsin, Progozsin, na de egy plakátba?
Aztán szép lassan rájövünk, hogy mi is a szerelem, milyen „fortélyos félelmek” irányítanak minket a párkapcsolatainkban, hogyan szeretjük birtokolni azt akit elvileg szeretünk. Legtöbbször csak akkor kezdünk ragaszkodni a szeretett plakátunkhoz, amikor más is szemet vetett rá. Ez a Monogám kapcsolatok megszokott dinamikája, néha egy kis gyilkossággal fűszerezve. Mindezt miért? Egy ideáért? Azért az egoizmuson nyugvó gondolatért, miszerint az az igazi szerelem ami kizárólagos, kisajátító? Tudunk valakit annyira szeretni, hogy ne tekintsük a tulajdonunknak?
Nincs benne jelenleg a köztudatban, pedig Gogol a klasszikusok egyik etalonja. Nem is divatos most orosz művészekkel turnézni. A fentiek mind igazak, de ha a klasszikusokat a modern színjátszás és a kiemelkedően minőségi színház szintjére emeljük, szinte mindegy a szerző személye. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fontos Gogol Egy őrült naplója című írásműve – mert fontos, ha egy a színház minden kifejezési eszközében járatos (szöveg, mozgás, dramaturgia) és magabiztosan fellépő színművész kezébe kerül. 2026. október 3-án este játszotta Ács Tamás Gogol művét olyan zseniálisan, hogy csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni; és akit a túlzottnak tűnő elismerésem zavar, az jöjjön el, nézze meg ezt az előadást, és vitatkozzunk róla, hogy szerinte miért gondolja az ellenkezőjét.
Nézzük tételesen. Ács olyan szinten bújt bele a főhős bőrébe, hogy már a nézővárás idejében elkezdte az előadást: a megérkező nézőt a múlt század eleji orosz csinovnyik polgári világába löki be, úgy, hogy nemcsak a miliőt teremti meg, de az ember tökéletesen megérzi egy hierarchikus világ hangulatát és tétjét is. Majd hét óra magasságában elkezdődik az előadás; megmarad az interakció, sőt fokozódik, de Tamás megteremti a drámai alapot Gogol szövegével. Azonban nem marad meg az irodalmi síkon, hanem nagyon nagy művészi érzékkel egy sajátos kortárs színházi kontextusba helyezi a sokak által avittasnak gondolt szöveget. Érzékletes játékával megfesti a régi korokból azt, amire a mai ember is vágyakozik: a férfinak a nő felé irányuló, mindenen túlmutató, őszinte rajongását és vágyakozását. Ács mindezt olyan érzékletes színészi eszközökkel jeleníti meg, hogy a néző olvad, mint a jég – legyen férfi vagy nő. Szeretnénk így szeretni, és szeretnénk így szeretve lenni, csak a mai egónk ezt nem engedi (tisztelet a kivételnek). Közben a művész mindvégig fenntartja a társadalomszociológiai feszültséget is, fenntartja a dzsentrisorba süllyedt, hivatalnokká lett nemesember meghasonulásának lélektani rajzát, elmeintézetig futó drámáját. Az ember azt érezte a Kettőspont Színház nézőterén, hogy Ács bármit el tudna játszani: varázlatos, sodró, sok nevetéssel fűszerezett este volt ez, ami annyit elmond az emberről, mint ezer telenovella sem!
Nem azért dolgozik egy sajtóorgánum, hogy elismeréseket kapjon – mégis jólesik, amikor visszajelzést kapunk arról, hogy munkánk eljut az olvasókhoz és a szakmához.
A Kettőspont Színház és Spirituális Ügynökség elkészítette a 2025–2026-os színházi évadának összegzését. A Szevasz tavasz című előadás ötödik játékestjén jelen lévő tudósítónk örömmel szembesült azzal, hogy szerkesztőségünk nyerte el a legtöbbet publikáló szaksajtó címet.
Külön köszönettel tartozunk Ritter Mártának, aki évek óta meghatározó szereplője színházi rovatunknak: ajánlói és jelenléte fontos része annak a figyelemnek, amelyet a független színházi közeg felé fordítunk.
Nonprofit működésünk keretében továbbra is várjuk színházi beszámolók, tudósítások és kritikák szerzőit. Célunk, hogy minél nagyobb figyelem irányuljon az alternatív színházi világra.
A Kettőspont Színház októberi műsora a FakTúra művészeti folyóiraton
A Kettőspont Színház fennállásának hat éve alatt a budapesti független színházak egyik meghatározó, az utolsók között kitartó teátruma lett! Azt is mondhatnám, hogy sok szempontból a független szcéna lakmuszpapírja. A színház vezetője, Formanek Csaba drámaíró, színművész szeptember végi, sorsfordító nyilatkozatában világossá tette, hogy az esedékes következő három évnek csak úgy tud felelősen nekikezdeni, vállalva a folyamatosan növekvő költségek terhét, ha a közönség bizonyságát teszi annak, hogy szüksége van erre a különleges színjátszó helyre és közösségi térre, tovább megyek: szellemi műhelyre. Ez a bizonyság pedig a jegyvásárlás. Ha nem mentjük meg ezt a színházat jegyek vásárlásával, az (utolsó?) októberi előadások helyeit feltöltve, akkor a novembernek már nem tud nekimenni a színház. Magyarul: ha nem állunk a pástra, összedől fővárosunk egyik utolsó független színművészeti bástyája. Kérem, ha tehetik, és szeretik az alternatív színjátszást, válogassanak a darabok közül, és váltsanak jegyet, de ha belefér, jöjjenek el minden előadásra. Én már láttam őket többször is, mind unikális élményt adó darab!
Hódít a retró, pörögnek a vintage tárgyak, közöttük a fényképezőgépek is. Nehéz olyan tévéstúdiót vagy podcastdíszletet találni, ahol nincs a háttérben egy régi fotómasina. Ennek okát én nemcsak a mindig az elmúlt korokra visszatekinteni vágyó, nosztalgiára fogékony emberi lélekben látom, hanem a letisztult, harmonikus dizájn és a jó minőségű anyagok reneszánszát sejtem a jelenség mögött.
A fotótörténet nemcsak a nagy áttörések és ikonikus eszközök története. Legalább ennyire szól azokról a gépekről is, amelyek csendben, különösebb mítosz nélkül szolgálták a mindennapi látást. A Canon Canonet 28-at ilyen kamerának tartom.
A hatvanas–hetvenes évek fordulóján a Canon már túl volt azon a pillanaton, amikor a Canonet név önmagában fogalommá vált. A kérdés ekkor már nem az volt, hogy lehet-e jó távmérős gépet (radfinger) készíteni, hanem az: ki férhet hozzá ehhez a minőséghez. A válasz egyik formája lett az 1968-ban megjelenő Canonet 28, majd annak 1971-es, finomított változata.
Megszületett egy megfizethető, automatikus, kompakt fényképezőgép. A 40 mm-es, f/2,8-as objektív és a programautomatika nem a fotós döntéseinek kitágítását, hanem a fényképezés aktusának liberalizációját jelentette. Egy olyan korszakban, amikor a technikai kontroll a fotográfiai gondolkodás egyik alapja volt, ez a gesztus már önmagában állásfoglalásnak tekinthető.
A Canonet 28 így nem a „szegény ember Leica-ja”, hanem inkább a kisebb forrásokkal rendelkező streetfotós Coltja, a csípőből tüzelés eszköze lett. És talán éppen ez az, ami miatt ma újra előkerül. A kortárs használók beszámolói alapján a Canonet 28 nemcsak egy point-and-shoot masina, hanem egy „ékszer” is, amellyel jelezhetjük, hogy a fotográfia egy elit ligájában játszunk. Ez a státusz is közelebb hozza a gépet a mai igényes fotóshoz.
A Canonet 28 így ma már nem pusztán eszköz, hanem viszony: egy olyan fotográfiai attitűd hordozója, amelyben a kontroll és a véletlen újra egymás mellé kerül.
Illusztráció: Rékasi Attila fotóművész, Edit kapitányának maszkja című printjének részlete, FakTúra folyóirat
A sajtóhírek és nemzetközi tudósítások szerint George Lucas egy évtizedeken át húzódó folyamat végére tett pontot: 2026 szeptemberében megnyílt a nagyközönség előtt grandiózus magánmúzeuma Los Angelesben, a Lucas Museum of Narrative Art. Az intézmény mintegy egymilliárd dolláros beruházásként valósult meg, egy közel 28 000 négyzetméteres épületben, amely egy 11 hektáros parkosított campus része. A teljes alapterületnek azonban csak egy része kiállítótér: a galériák összesen körülbelül 9–10 ezer négyzetmétert tesznek ki.
Ez a lépték így is jelentős, de pontosabb összevetést tesz lehetővé: nem nagyságrendi, hanem inkább többszörös különbségről beszélhetünk a hazai intézményekhez – például a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ – képest.
Ami igazán figyelemre méltó a múzeum koncepciójában, az nem pusztán a méret, hanem az a kulturális állítás, amelyet képvisel. Lucas kísérletet tesz arra, hogy csökkentse – vagy inkább érvénytelenítse – a „magas” és a populáris művészet közötti, sokak szerint mesterségesen fenntartott különbséget. Az intézmény deklaráltan a történetmesélő képi formák múzeuma: ugyanazon térben jelennek meg klasszikus festészeti művek, illusztrációk, képregények, mangák és filmes tárgykultúra elemei.
A gyűjtemény és a kiállítási struktúra egyaránt ezt az inkluzív szemléletet erősíti. A múzeum több tízezer műtárgyat felölelő anyaga – a barlangrajzoktól a kortárs vizuális kultúráig – nem kronologikus vagy stiláris alapon, hanem tematikus egységek mentén szerveződik. Ez a rendezési elv önmagában is állásfoglalás: a narratíva, azaz a történet válik elsődlegessé a műfaji hierarchiákkal szemben.
Külön hangsúlyt kapnak azok az alkotók is, akik a hagyományos művészeti intézményrendszerben jellemzően perifériára szorultak: illusztrátorok, képregényrajzolók, látványtervezők – mindazok, akiknek munkája eddig leginkább a stáblisták hosszan gördülő sorai között volt olvasható. A Lucas Múzeum ebben az értelemben nemcsak gyűjt, hanem újra is pozicionál: láthatóvá tesz egy olyan vizuális kultúrát, amely eddig inkább jelen volt, mint elismert.
Ismét egy fergeteges KultFeszt a Népszigeten! Tegnap, 2026. szeptember 12-én nagy érdeklődés mellett, koncertekkel, színházi előadásokkal, nyitott műtermekkel, családi programokkal és csoportos kiállításokkal zajlott a rendezvény az újpesti Hajógyári-szigeten. A Miksa Bálint nevével fémjelzett NAPS zenekar koncertje az Atno kert udvarán az egész Népszigetnek hirdette: nagyon is él a szürke betonfalak mögött a művészet.
Mindenütt mosolygó, barátságos emberek jártak-keltek a semmihez sem hasonlítható atmoszférájú hajógyári műtermekben. Talán csak akkor tűntek el a mosolyok a jelenlévők arcáról, amikor a Skurc Galéria terében Wehner Tibor művészettörténész megnyitó szövege felhangzott a „JÖVŐ-KÉP” című össznépszigeti képzőművészeti kiállítás megnyitóján.
A történész kemény szavakkal indított, amelyek szomorú képet festettek a rendszerváltás óta regnáló kormányok és kulturális döntéshozók működéséről. Rámutatott azokra az elkeserítő tendenciákra, miszerint a politika, a parlament szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a magyar képzőművészetet – és azon belül, Wehner szerint, különösen a kiemelkedő teljesítményeket.
Teljes joggal kérte számon a több mint harmincéves mulasztásokat: a képzőművészet, a magasművészet marginalizálását. A népszigeti művészkolóniák életterének, a volt Hajógyári-szigetnek a lakóteleppé fejlesztését is ebbe a történelmi hibasorozatba illesztette, és felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy olyan értékek létét veszélyezteti a magántőke játszótere, amely unikális – és ha elvész, pótolhatatlan.
Nyakunkon az ősz. A fotográfiában ez nem egyszerűen évszakváltást jelent, hanem a látás feltételeinek átrendeződését. A kontrasztok eltűnnek, a kontúrok feloldódnak, és a tér — amelyhez a szemünk és a gépeink egyaránt igazodni próbálnak — bizonytalanná válik.
A Comacchióban készült felvételemen ez a bizonytalanság nem pusztán hangulati elem, hanem maga a kép szervezőereje. A köd nem eltakar, hanem átír: a hidak, a házfalak, a víz tükröződése nem egyértelműen különülnek el, hanem egymásba csúsznak. A tér nem mélységként, hanem rétegek egymásra vetüléseként kezd működni. A víz felszíne megkettőzi a látványt, miközben a köd ezt a kettősséget is elbizonytalanítja — nem tudni, mi tartozik a „valós” térhez, és mi annak visszfénye.
Ebben a közegben a mozgás különös hangsúlyt kap. A madarak szétszórt rajzata nem egyszerűen életet visz a képbe, hanem tovább bontja annak stabilitását. Míg az épített környezet — a híd íve, a lépcsők geometriája — a rend érzetét hordozza, addig a levegőben szétírt formák ennek az ellenpontjai. A kettő együtt egy olyan vizuális állapotot hoz létre, amely egyszerre tűnik szilárdnak és feloldódónak.
Technikai értelemben ez az a helyzet, ahol a fotográfia eszközei is „bizonytalanná” válnak. A kontraszt hiánya nemcsak esztétikai kérdés: az élességállítás — legyen az manuális vagy automatikus — kapaszkodók nélkül marad. Amit a szem nehezen különít el, azt a gép is nehezen méri. A kontrasztalapú rendszerek működése ilyenkor válik láthatóvá a maga korlátaiban: az élesség nem adottság, hanem keresés eredménye.
Ezért az ilyen helyzetekben a fotós döntése nem csupán technikai, hanem értelmezési gesztus is. A nagyobb rekeszérték — f/8 vagy f/11 — használata nem egyszerűen a hibák elkerülését szolgálja, hanem egyfajta biztonsági zóna létrehozását a bizonytalan térben. A fókusz közelebbi pontra helyezése pedig annak elfogadása, hogy a kép nem egyetlen éles sík köré szerveződik, hanem egy tágabb, lebegő tartományban válik értelmezhetővé.
A kompozícióban egyetlen erős színjel jelenik meg: a kép előterében álló piros-kék oszlop. Nem illeszkedik a környezet tónusvilágába, éppen ezért válik viszonyítási ponttá. Miközben a háttér feloldódik a ködben, ez az elem rögzíti a néző tekintetét — egyfajta vizuális horgonyként működik egy olyan térben, ahol minden más elmozdulni látszik.
Az ilyen képek nem a látvány egyértelmű rögzítéséről szólnak. Inkább arról a határhelyzetről, ahol a látás — legyen az emberi vagy gépi — elveszíti a bizonyosságát. A köd nemcsak a tájat alakítja át, hanem a megfigyelés módját is: a fotográfus nem azt rögzíti, amit tisztán lát, hanem azt a folyamatot, ahogyan a látvány egyáltalán létrejön.
Ebben az értelemben a köd nem hiány, hanem lehetőség. Nem elvesz a képből, hanem teret ad annak, hogy a fotográfia kilépjen a puszta leképezésből, és a bizonytalanságot — mint alapélményt — tegye láthatóvá.
Holnap, 2026. szeptember 5-én látható a Kettőspont Színház legfrissebb monodrámája, amelyet Formanek Csaba író-rendező ad elő. Szevasz tavasz címmel Formi új színházi ámokfutása nyilvános megszégyenülést ígér – én kétszer láttam a darabot, de ne gondoljuk, hogy csak dráma adatik az est folyamán.
Rég szórakoztam ilyen jól: több jelenet kifejezetten a szürrealitása, vagy épp a játékos abszurditása miatt nevettetett meg. A megformálás szatirikus, akár egy jól eltalált filmvígjátékban. Természetesen a gondolatébresztő szövegrészek sem maradnak el – ez a fajta „szégyenülés” Formi esetében már-már védjegy.
Az aktuálpolitika a cím sugallata ellenére csak érintőlegesen jelenik meg, inkább egy sajátos, nehezen megfogható hangulatot villant fel – valamit abból a kevesek által sejtett, elsöprőnek tűnő társadalmi „tavaszból”, amely talán bennünk zajlik.
Szombat este mi jobb dolgunk lehet, mint beülni egy elgondolkodtató, mégis szórakoztató, személyes és intim monodrámára a Ráday utca egyik legbarátságosabb színházi terébe? A hely nemcsak színház, hanem afféle spirituális találkozópont is: az előadás után könnyed beszélgetések, darabkibeszélések és spontán ismeretségek tere lesz, ahol valóban érdemes maradni egy kicsit.
Sokat keseregtem leélt ötven évem alatt az elérhető filmek zömének bárgyú színvonalán. A film az 1920-as évek óta nemcsak művészeti forma, hanem hatalmas üzlet is lett. Mivel néhány elkészítésében személyesen is részt vettem, azt is tudom és megértem, hogy egy komoly, egész estés film elkészítése dollármilliárdokat emészt fel. Mondhatnánk: ez az oka annak a popularitás felé húzó, „nézőt kiszolgáló” igénytelenségnek, amely a hollywoodi produkciók jelentős részét jellemzi. Csakhogy amikor filmtörténetet tanultam, és visszanéztem a kezdeti próbálkozásokat, világossá vált: a startpisztoly eldördülésének pillanatában sem a magasművészet volt az elsődleges cél. Tisztelet a kivételnek.
Martin McDonagh a kortárs filmművészet egyik legizgalmasabb alkotója, akire érdemes odafigyelni. Mielőtt bárki azt vetné a szememre, hogy túl sokat várok a műfajtól, fontosnak tartom leszögezni: én is keresem a kikapcsolódást, a szórakozást a filmekben. McDonagh azonban újra és újra bizonyítja, hogy a magasművészet igényével készült mozgókép nem zárja ki a humort – sőt, egy társadalomkritikai, filozófiai dráma esetében épp az irónia válik a tükörtartás egyik legerősebb eszközévé.
A 2022-es A sziget szellemei már első képkockáival odabilincseli a nézőt. Egy elzárt ír szigeten játszódó történet két életre szóló barátság váratlan felbomlását követi, amelynek következményei fokozatosan súlyosbodnak . A számomra Tarr Béla világát idéző, fegyelmezett képi világ nem pusztán esztétikai keretet ad, hanem szinte önálló jelentéshordozóvá válik. Ezt erősíti Carter Burwell finoman rétegzett zenéje is.
A színészi játék külön fejezetet érdemel: Colin Farrell, Brendan Gleeson, Barry Keoghan és Kerry Condon nemcsak szerepeket formálnak meg, hanem egy teljes mikrokozmoszt építenek fel. A drámai feszültség nem látványos eszközökből, hanem apró rezdülésekből építkezik.
A forgatókönyv a mai filmes közegben ritka erényeket mutat: irodalmi igényű, feszes és mértéktartó. Nem magyaráz túl, hanem teret hagy a nézőnek – így válik hitelessé az a világ, amely a motorizáció előtti, zárt közösségek belső törvényei szerint működik. A karakterábrázolás pedig külön említést érdemel: abszurd, mégis ismerősen emberi, szinte mint egy Franz Kafka-novellában.
Mindez persze még nem garantálja, hogy egy film megszólítja a nézőt. Lehet tökéletesen felépített, mégis távol marad tőlünk. Engem azonban alkotó emberként bevonzott a film egyik mélyebb rétege: az a kérdésfelvetés, amely az emberi létezés és az alkotás egyik lételméleti kérdését firtatja. Nemcsak firtatja, de szembe is állítja a haszontalan időtöltés nihiljével. Nem szeretném elvenni a felfedezés élményét, ezért csak annyit mondok: érdemes időt adni ennek a filmnek. Ha hagyjuk hatni, előbb-utóbb visszanéz ránk – és kérdez.
Fotó: Rékasi Attila (műteremlátgatás az előző Hajógyári KultFeszten)
A Népsziget egy százötven éve intenzív emberi hódítás alatt álló, mégis természetközeli mikrovilág, egyben a nehézségeken edződött, ezért nagyon is különleges művészi értékek, újító szellemi energiák egyik fontos származási területe már régóta. Azért is lehet ez így, mert a művészek elemi joga és érdeke a szabadságuk, az öntörvényűségük, sajátos életritmusuk megélésének a lehetősége, amit a Népsziget evidensen megad. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi években a kortárs képzőművészek, festők, szobrászok, fotósok, keramikusok, designerek és a kultúra más műfajait képviselő csoportosulások is egyre nagyobb számban, sokféle formációban alakították itt ki a műtermeiket, műhelyeiket, közösségi tereiket és hoztak létre egy sajátos, laza kapcsolati hálózatot. Figyelnek, számíthatnak egymásra, segítik egymást, néha összefogva is szerveznek tárlatokat, eseményeket, akciókat. Megértették, hogy ez a hely arra inspirál, hogy a külső elvárások helyett azt tartsák a legfontosabbnak, amit maguk tanulnak meg, dolgoznak ki, amit megfigyelnek és végiggondolnak, amiért megküzdenek, amit kiépítenek, amiért együttműködnek. Így megóvó, szabad, barátságos, szerethető világot, jövőt alkotó erőt képviselhetnek.
A volt hajójavító telepen működő művészek tudják, hogy ez már egy olyan „művészeti bázis”, ami túlnőtt az egyes különálló művészsorsokon. Organikus fejlődésével, kuriózumszerű élhetőségével és magas általános művészi színvonalával létezése a hazai művészeti élet általánosabb színességét is érinti. Ám mindez most veszélybe került.
Történelmi időpontban állunk éppen, hogy előre menekülve mentsünk meg egy jelentős építészeti, a folyami hajózásra épülő gazdasági, infrastrukturális, várostörténeti jelentőségű, az általános emberi viszonyokat javító, közösségi – és ami az alkotók számára a legfontosabb – művészeti, kulturális jövőképet is evidensen adó komplex értéket. Ennek érdekében Szeptember 12-ére, délelőtt 10 órától éjfélig tervezve, Népsziget Kultfeszt 3 néven szervezik meg a korábbiaknál még jelentősebb összművészeti esemény sorozatukat a műtermeiket is megnyitva, a Népsziget újpesti oldalán, a volt hajójavító üzem területén (bejárat: Zsilip utca 17.). A kooperáló művészek és más értékteremtő barátaik kiállításokkal, tárlatvezetésekkel, színházi és filmes produkciókkal, fényfestésekkel, irodalmi eseményekkel, kórus performansszal, workshopokkal, koncertekkel és fényfestésekkel, a közvetlen találkozások élményeivel, nonprofit jelleggel, szeretettel várják a közönséget!
A részletes program:
Népsziget Kultfeszt3 program / 2026. 09. 12. (szombat):
10.00-10.30: Tízórai Dömötör László költővel – irodalmi haboskakaó gyerekeknek / Vészkijárat-Dömötör műterem
10.00-17.00: Nyitott műtermek / Kis Géza, Dokk Stúdió (Arnold Alen Mincu, Garancsi Tilda, Kármán Virág, Tolmár Bence, Bálint Norbert László, Cseh Dániel, Takács Rozina Sára, Török Tekla)Anna Riabchevskaya, Antal Malvina, Majoros Áron, Berkes Csilla, Éles Lóránt, Hóbor András, Vincze Ottó, Szaka Vivien, Kecső Kristóf, Bányász Kata, Vészkijárat Galéria és Műteremközösség (Kozák Kata, Nagy Edit, Kotormán Ábel, Miksa Bálint)
10.00-24.00: „JÖVŐ-KÉP” – A Népsziget Kult keretében dolgozó művészek kiállítása. / Régi Skurc terem
10.00-24.00: A Vészkijárat Műteremközösség alkotóinak tárlata (Dömötör Sámson, Kozák Kata, Kotormán Ábel, Nagy Edit, Miksa Bálint / Vészkijárat – nagy terem
10.00-24.00: Nunkovics Róbert a Népsziget hajójavító múltjáról szóló fotókiállítása / A Vészkijárat terasza alatt
12.00-15.00: Mozi: Buzási Gyopár, Hegyi Olivér és Kádár Melinda, azaz a Mediawave Karaván Válogatás animációs filmjeinek vetítése / Irregulari
14.00: Várkonyi Judit író: SZÓFESTÉS / ALÁFESTÉS: Local Vocal Velence Kamarakórus Páll Kata karnagy vezetésével / Vészkijárat nagy terem / (adomány javasolt)
15.00: Tizenötórai tea – irodalmi sztriptíz Dömötör László verseire, felnőtteknek. Közreműködik: Miss Marry és Lady Kate. (Dresszkód: Uraknak férfiruha, hölgyeknek női öltözet) / Irregulari
15.30-17.00: Sirokkó Szövetkezet: Réder Ferenc / Regős Simon: LASSÚSÁG Alcím: Kollokvium III szakaszban Milan Kundera emlékére. Támogató: Maszek Kultúrkör Egyesület / helyszínek felvonásonként: 1. Szaka Vivien és Kecső Kristóf műterme, 2. Berkesi Csilla, Éles Lóránt, Hóbor András és Vincze Ottó műterme, 3. Majoros Áron műterme / adomány elvárható!
16.00: Tárlatvezetés Robin Sperling és Szabó Ottó Robotto „A gép a hibás?” c. kiállításán Maria Strelnikova kurátorral és Ilia Filin interaktív közreműködésével / Vészkijárat Galéria / (adomány javasolt)
17.00: A „JÖVŐ-KÉP” c. össznépszigeti képzőművészeti kiállítás megnyitója / Kiállítók: Antal Malvina, Arláth Krisztina, Bálint Norbert László, Bányász Kata, Berkes Csilla, Cseh Dániel, Dömötör Sámson, Esse Bánki Ákos, Éles Lóránt, Garancsi Tilda, Kármán Virág, Kecső Kristóf, Kiss Géza, Kotormán Ábel, Kozák Kata, Lakatos László, Majoros Áron, Nicholas Manila, Miksa Bálint, Mincu Arnold Alen, Mohácsi Eszter, Nagy Edit, Nunkovics Róbert, Péli Barna, Anna Riabchevskaya, Rozman Csenge, Szaka Vivien, Takács Rozina Sára, Tolmár Bence, Török Tekla / Megnyitja: Wehner Tibor művészettörténész
17.00-20.00: Hangszerek – kérdések – válaszok:, T. Bali / Fluxton Studio alkotóbázis-műterem, Rosinflux interaktív hanginstalláció (chill) / Fluxton kert
19.00-24.00: Fényfestések: Mizsei Lili (analóg fénytöréses dinamikus fényfestés), Litkey Bendegúz (analóg fényfestés), Ost x Maximova: „Rue Saint Maur” (konceptuális vetítés),Tolmár Bence (analóg statikus fényfestés) a LaLuz Visuals és Megyeri András szponzorációjával, az Irregulari fényművészei (változó színes fények), Atno (állandó fényinstalláció)
18.45-20.00: Naps zenekar koncertje /Atno kert
20.30-22.00: Korai Electric koncert / Atno kert
22.00-02.00: Techno buli / Atno (fizetős!)
22.00-24.00: Rosinflux: noiseambient, Hiacs: noise–electro, Sesheta: Dj set After / Vészkijárat nagy terem / (adomány javasolt)
Beharangozómban már megírtam, miért akartam ellátogatni a Sziget Fesztiválra, és mit jelent nekem a Faithless zenéje. Kritikai írásomat egy rövid élménybeszámolóval kezdeném, amely ugyan nem közvetlenül a zenéhez kapcsolódik, hanem az újságírói etikához.
Megígértem egy újpesti hölgynek – aki egyik Sziget-publikációm alatt a szervezők „valagtisztítójának” nevezett, nem éppen ily szofisztikáltan –, hogy nem hallgatom el a hozzám eljutott észrevételét, (miszerint napok óta nem alszik a Sziget dübörgésétől). A FakTúra nonprofit folyóirat nem marketingmédia. A klasszikus újságírás szabályai szerint igyekszünk a köz fejlődését, jobb életminőségét szolgálni, ezért az olvasói kritikának is helye van nálunk.
A Sziget nulladik napján, a még „lakatlan” szigetről szóló képriportom elkészítése után, a hőségtől kissé fáradtan, de nagy reményekkel és kisebb aggodalmakkal érkeztem fél tíz táján a legendás Nagyszínpad elé, körülbelül tizenöt méterre a színpadtól.
Szabályosan fizikai fájdalmat éreztem a hangerőtől. Azt gondolom, nem azért mondom ezt, mert többet járok zeneakadémiai koncertekre, mint a Szigetre. Hifi-zek harmincöt éve, ifjonti koromban volt egy rövid DJ-zős korszakom is, mint gondolom, sok kamasznak, építettem több hangládát, Tankcsapda-fotózás közben pedig enyhe halláskárosodásom lett a bal fülemre. Úgy érzem, tudom, miről beszélek.
A Faithless koncertjén nem volt torz a hangzás, tehát nem volt túlvezérelve, egyszerűen csak – véleményem szerint – indokolatlanul hangos volt. A mellkasomban a közép- és mélyhangoktól szorító érzés lett úrrá, ami lassan a pánikroham irányába kezdett tolni. Láttam azonban, hogy mások is túlélik, úgyhogy próbáltam megszokni. Körülbelül másfél perc kellett, mire a szervezetem túljutott a dinamikai sokkon, és érzékelte, hogy mégiscsak a hőkupola visz majd el, nem ez lesz az utolsó koncertem.
Szóval, kedves olvasónk, egyetértek Önnel: én is túl hangosnak tartom a Szigetet. Itt jegyzem meg, hogy Majka koncertjén nem éreztem túltolva a hangerőt. Ha ez tudatos döntés volt a részéről, ezért tiszteletem neki; a többi előadó is követhetné a példáját. A Sziget idei, anyagilag veszteséges működéséről szóló nyilatkozatokhoz pedig csak annyit tennék hozzá – némi iróniával –, hogy talán a kisebb hangerő kisebb költséget is jelent. Nyilván nem értek az üzlethez.
No, a sokkon és az újságírói kötelességeken túljutva, kerüljön fókuszba a zene.
Aggodalmakkal érkeztem. Első és legfontosabb volt a frontember, Maxi Jazz hiánya, sajnálatos halála. Nekem Cipő halála is gyakorlatilag megszüntette a Republic létezését, ahogy Mercuryé a Queenét. Egy zenekar bizonyos tagja annyira összeforrhat a zenéjével, hogy hiánya után ugyanazt a nevet már egészen másképp halljuk.
A másik félelmem az volt, hogy én eddig a Faithless-szel elsősorban elektronikus együttesként találkoztam. Ha ez most koncert, vajon egy DJ-szettre fogok itt bólogatni? Nem kis félelmek ezek, amelyek könnyen előítéletekké érhetnek egy koncertlátogató lelkében.
Ezt a falat kellett áttörnie a zenekarnak.
Egyáltalán nem elütés a nagybetű: egy Zenekart hallottam, nem is akármilyet.
Természetesen a jól megírt és sokat hallgatott zene, mint az Insomnia, segített áttörni az előítélet falát. Ez a szám volt a lakmuszpapír, hiszen többször hallottam ezt a számot, mint anyámat és apámat énekelni, pedig apám gyakran nótázott.
Nos, nem tagadom, akkora ereje van annak a számnak, hogy az a plusz, miszerint hangszereken muzsikálva, élőben hallom, virágsziromként fújta szét a kőfalnak gondolt előítéleteimet.
Nem könnyű engem elvarázsolni, de a minőség mindig levesz a lábamról. Természetesen az is benne van ennek a katartikus élménynek a lélektanában, hogy ez volt a fiatalságom egy része: sok debreceni trance-buli, műterempartik, szerelmek és barátok illata és mozdulata öleli egymást.
Leírhatatlan élmény, azon ritka pillanatok egyike, melynél csak a szerelemben megélt pillanatok teljesebbek. Tér és idő szerelmeskedik, tűnik öröknek.
Mitől mondom azt, hogy ezt a koncertet egyfajta etalonként állítottam be a szigeti élményeimben?
Mert ahogy szép lassan túljutottunk a „kötelező” Insomnián, egyre jobban tudtam figyelni arra, hogy mennyire profi zenészek lélekkel teli zenéje szólt aznap este.
Nem szórakozni jöttem – szóltam magamra –, vedd le az érzelmi szemüveged!
Amikor a számomra ismeretlen „nem slágerek” sorjáztak, feltűnt a zenekarból egy figura. Ez a muzsikus a dob mögött ült, és Lénárt Attila barátom sokat hallott gondolatát idézte fel bennem, miszerint egy banda motorja a dobos.
Hihetetlen energiával dobolt Andy Treacey, akiről eddig nem is hallottam. Valamiért azonban úgy éreztem, mintha ismerhette volna Maxi Jazzt. Remélem, nem bántom meg: én ötvenkét évemet taposom, ő pedig láthatóan már kicsit többet. Kora ellenére – vagy éppen azért – mindenképp meghazudtolóan dinamikusan „püfölte” a bőröket.
Nem tagadom, alig tudtam levenni róla a szemem. Megbűvölt ez a véleményem szerint zseniális muzsikus. Vagy akkor maradjunk kritikai hangvételben: ő vezette figyelmemet a zenekar többi tagjára, az énekesekre is. Gondolom, egy ilyen figura nem ülne le akárkik mögé dobolni.
Sister Bliss a billentyűk mögött felelt a dallamszekcióért, miközben Maxi hangja a régi dalokban továbbra is jelen volt.
Itt jutunk el első félelmem kibeszéléséig.
A fő dalokban – Insomnia, God Is a DJ vagy We Come 1 – Maxi „hallható”. De egyre jobban felkeltették figyelmemet az új, már Maxi nélküli zeneszámok is, ahol Amelia Fox és Nathan Ball éneke keltette fel a figyelmemet. Ha nem is annyira szuggesztív, de mindenképpen figyelemre méltó előadókat ismertem meg személyükben.
Ball karaktere és előadói minősége kifejezetten tetszett nekem, ajánlom az olvasók figyelmébe. Éneklését leginkább atmoszférateremtőnek éreztem: nem egyszerűen elénekelte a dalokat, hanem környezetet, teret teremtett köréjük. Ez pedig méltó egy nagyszínpadhoz.
És itt vált igazán érdekessé számomra a Faithless új korszaka. Ennek a Maxi nélküli korszaknak a karakterét számomra a Forever Free fémjelzi. Megmaradt a régi, meditatív, befelé néző zenei világ, de fiatalosabb, korszerűbb hangvételt éreztem benne. Mintha ugyanaz a gondolatvilág egy másik generáció hangján szólalna meg. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy legendás zenekar megpróbálja életben tartani a régi dalait. Új zenék születtek, és ezekben már nem a hiányt, hanem a folytatás lehetőségét hallottam. A zenekar ezekkel együtt is képes volt ugyanazt a professzionális, élő zenei energiát megteremteni, amely a régi slágereket körülvette.
Kritikám zárásaként azt sem hallgatom el, hogy összehasonlítva magyar előadókkal – csak azokkal, akiket én hallottam –, például ByeAlexszel vagy Majkával, csak zongorázni lehet a különbséget zenei minőség tekintetében. (Külön kritika tárgya).
Milyen alapon hasonlítgatom össze őket? Az alapján, hogy mindkét honi előadó műsorával először találkoztam élőben. És az volt a gondolatom, hogy nem attól leszünk sztárok, hogy széttetováltatjuk magunkat, napszemüvegben nyomjuk (bocs, Rózsi), vagy janiskodva, a sztárszerep mögé bújva beszélünk a közönséghez. A Faithlessnél éppen az ellenkezőjét láttam: alázatot a zene iránt. Andy Treacey és Sister Bliss nem magukat akarták megmutatni, hanem a zenét.
