Amióta nem emlékszem sem arra, aki vagyok, sem arra, ahonnan jöttem, szabadabban áramlik a levegő a tüdőm felé és vissza, fut a vér az ereimben, a szemem előtt olajos gördülékenységgel különös képek olvadnak egymásba, felfogni sincs időm őket, csupán gyanítom, hogy ezek röghöz kötött egykori világom utolsó tüneményei. Lehunyom a szemem, mert az elmém nem képes követni őket, és amikor kinyitom, egyenest a napba bámulok, nem vakít, nem igazi, kör alakú darabja az égnek a falevelek között,
A Fehér Vera: Mesterséges kör, a Let Them Breathe You című sorozatból, 2022.
negatívja mégis előttem táncol, amint az utca forgatagára irányítom a figyelmemet, körülöttem kocsonyásodik az idő, nagy levegőt veszek, mielőtt borostyánná merevedne, mögötte elmosódó alakok táncolnak, kinyújtott végtagokkal, egymást soha el nem érve,
Agócs József: Tánc, 2019.
már csak az iramot érzem, el fogok szédülni, kell egy tükör, amiben megkapaszkodom, másképp elzuhanok. Egy kirakat üvegében megpillantom magam –vénséges tibeti arc, férfié és nőé egyaránt lehet. Mellette felirat: néma embermese – ő volnék?
eM Soós György: Néma embermesék Tibetből, 2016
Közelítek hozzá, bebújok ráncai hasadékába, vissza önmagamba – hogy ki ez az önmagam, az még kérdés, tengernyi a válasz, látom is e tengert, hamuszürke víztömeg, kopár, sziklás partján ember nagyságú képkeret áll kapuként,
Fuchs Lehel: Képkapu, Ciprus, 2019
a belé zárt hullámok felé indulok. Víz és ég mind sötétebb lesz, már feketén ragyog, mint az éjféli égbolt, a keret mértani szövevényre bomlik. Egy szédítően magas bérház belső udvarán nézek felfelé, egyformán kopott ablakok és erkélyek mechanikus hálójára, melynek súlyát az ég fekete csíkja sem enyhíti.
Balogh Attila: Hong Kong, 2018
Valamelyik piszkos kis lyuk az enyém e toronyban. Érdemes-e tovább kutatni a személyazonosságomat? Teszek egy lépést hátra, ahol az előbb még a part volt, ekkor azonban világosság gyúl egy földszinti ajtó két szárnya közt, a fénycsík épp a lábamig ér.
London Katalin: Kijárat 3, 2010.
Az ajtó homályos szobára nyílik, itt látlak meg először egy hasadt tükörben, lehajtott fejjel, meztelenül állsz egy ódon konyhaszekrény előtt, melledet és ágyékodat elrejtik a törésvonalak,
Hitre Imola: Censored 2. részlet a Censored című sorozatból, 2018.
de már ennyiből is tudhatom, férfi vagyok; némi sajnálattal vetem le fele gúnyám, ekkor nézel fel, de csupán vérvörös ajkadban lehetek biztos, a szemüvegedről visszaverődő fény elrejti tekinteted – ez a fény belőlem eredne? Képtelenség. Oldaladba kerülök, most guggolsz, egy futó lendületével, talpadat magas sarok támasztja meg, hátad nyílként görbül előre,
Ajkai Dávid: Vogue Brasil, 2017.
egy biztos célra meredsz; lehetetlen keresztezni szemed sugarát. Szólok hozzád, de nem hallod, füledet egy szegfű takarja. Aztán mégis észreveszel, arcod fényködbe temetkezik,
Nyilas Ilona: Önarckép,1974.
valaki más hazudja rád, nem én, ezúttal tényleg látsz, egy másodperc, és egyetlen titkom sem marad az enyém. Hogy mindkettőnknek bizonyítsam, tévedek, magammal húzlak, fel a kockalabirintusba, szerény kis odúmba, valami fontosat akarok mutatni, csak akkor tudom meg, mit, amikor rátalálunk. Órákon keresztül mászunk felfelé egyforma folyosók és ajtók rendszerében, lábaid ólmosságát érzem, noha bárhová benyithatok, hozzám jutunk. Felrántom a legközelebbi ajtó kilincsét, mögötte végtelen beton, középen neonfény alatt egy alvó cédrus.
Martinkó Márk: Mesterséges Zöld No.8.
Otthonunk lehet e hely? Rám meredsz, szemeinkben egymásra merőleges kérdések. Lennie kell itt még valaminek, ami jóváhagyja maradásunk, és a fa mögött, a föld fölött lebegve meg is lelem a szegfűd mását. Fellélegzem, máris megragadjuk a szárát, de nem történik semmi; keserves a felismerés: a virágot tartó kezek nem hozzánk tartoznak.
Ambrits Tamás: Szerelem 2020-2021. (digitális fotómontázs)
Két csonk kapaszkodik bele görcsösen, mi már nem férhetünk hozzá. A neon halk pukkanással kialszik, és emlékezni kezdek a világra, amelyből jövök, bár helyet és évszámot nem tudnék megnevezni. Nem várom meg, amíg a szoba rám hull, futásnak eredek, talán benned botlok meg, talán a küszöbben, néhány lépcsőfok és az utcán vagyok, romok közt, nehezen tisztul a kép, mintha egy golyó ütötte szélvédőn keresztül figyelném.
Mónos Gábor: Tájkép Csata közben, részlet a Délszláv háború című sorozatból, 1991.
Mánfai György: Apály, 2013
Torkom kiszárad, elhagyott csónakok,
majd egy strand behavazott csúszdája mellett visz az utam,
Kerekes Emőke: Strand, részlet az Losif, Alexe, Koloman című sorozatból, 2019
amin egykor boldogan siklottam lefelé. A nevedet kiáltom, hátha a közelben vagy még, az igazat üvölteném, de a szám tele van újságpapírral,
Haris László: Törvénytelen avantgarde, 1971.
bölcs bolondok gondolatait öklendezem fel csupán, azt is szalagcímekben. Amott végre mozgás: halászok jönnek szembe a parton,
Balázs Zsolt: Halászok, 2022
görnyedt háttal, megfeszült arccal, hosszú kötélen homályos alakzatot húznak. Egyszer már láttam őket, egy anya fiatal arca rémlik fel, a karján ülök, amikor észreveszem a komor menetet a nyitott ajtóból, kinyújtom a kezem, futnék hozzájuk, de ő szorosan fog: Nem szabad!
Schild Tamás: Nem szabad?!, Somogy, 2017
Nem ez az utad. Most mégis közéjük állok, segítek húzni, nem állhatunk meg, menet közben jár körbe a felejtés vize, hogy kimarja orrunkból a halbűzt, két korty között téged kutatlak, mígnem egy ajtó gyanánt lengedező áttetsző függönyön megtalálom csupasz torzódat,
Máthé András: Drapéria, 2020.
jobb így, nem bírnék a szemedbe nézni. Felém libbensz a szélben, először el-elhessegetlek, de végül engedek, drapéria-bőröd rám csavarodik, orromat por savanyás szaga üli meg, fojtani kezd, hörögve-kapálózva szabadulok, nincs miért maradjak, visszahúzatom magam a halászokkal a vízbe. Nyugalomra lelnék a habokban, de a víz nem enged lélegezni, süllyedek, kitapintom ősöreg tibeti arcom, ráncaimban megül az iszap és egyre mélyebbre hatol a fejembe. Tán százszor is megfulladok, míg végre sirályok vijjogására eszmélek, és újra meglátom magam – egy fiú bukkan vigyorogva elő a tengerből.
Molnár Zoltán: Velencei tó, Agárd, Magyarország, 2016.
Hisz mi sem történt; az ég könnyű, a víz nedves, a hangodat hallom a közelből. Pehelyként úszom a felszínen, hajam megszárad, szőkén lebeg, búzakalász a szél ringatta mezőn;
Zsila Sándor: Szellőszárnyán, 1996.
nem vagyok egyedül, mellettem is lengedeznek, olyanok, mint én; maga a búzamező vagyok, ringásom lassan elcsitul, és a mozdulatlan táblából egy arc nevet a napba,
Szilágyi Lenke: Kiss Erzsi, Pettend, 2001.
csak te lehetsz az, még ha nem is tudom a neved, lehunyt szemhéjad alatt egy újabb napra elegendő béke. Idáig ritkán jutok el, nincs is már tovább, ezért jöttem, ez az a perc, amit, érzem, már nem vehetnek el tőlem. És miután az ébresztőóra hangjára engedelmesen visszaólmosodom testem horgonyába egy fotókiállítás másnapján, néhány másodpercig csakugyan az enyém.
2024.05.02 Budapest
Kovács Gergő
Kovács Gergő író, előadóművész írói blogja:
https://taleteller.blog.hu/?token=689c129a88b1f90dd1ec2790e8dbde12
