könnyűzene

A FakTúra művészeti és kulturális folyóirat könnyűzenei oldala

Alice Cooper est a Kettőspontban – beszámoló az Özvegyek zenekar koncertjéről

Szerző:

Fotó: B. Kiss Anita

Ha jól számolok, nem sok olyan rockzenész maradt a legnagyobb kedvenceim közül, akit ilyen vagy olyan formációval ne láttam volna élőben. Persze vannak, akikről lekéstem (pl. a Rush, Pink Floyd), akikből kiábrándultam (Bon Jovi, Metallica) és akiket koromnál fogva esélyem se volt látni (Jimi Hendrix, The Doors) A két évvel ezelőtti dublini Guns n’ Roses bulival bezárulni látszott a kör, ahogy öregszik az ember, egyre kevesebb kedve van a tömegben órákig ácsorogni, töltse fel bármennyire is az élő muzsika ereje. A néhány megmaradt bakancslistás előadó közt mindenképp ott van Alice Cooper, akit tavaly nyáron a Hollywood Vampires élén óhajtottam volna megtekinteni, ám a koncertet Johnny Depp „állítólagos” lábtörése miatt az utolsó pillanatban lemondták.

Éppen ezért csillant fel a szemem egy este a Kettőspont színház büféjében ücsörögve, mikor átfutottam a friss októberi műsort. 26-ára az „Özvegyek” zenekar volt beírva programként, (nevükkel az 1975-ös „Black Widow” c. számra utalva) akik ennek megfelelően a jó öreg Vincent Furnier (ez Alice polgári neve, bizony, még neki is van ilyen) repertoárjával állnak színpadra. A várakozásomat csak növelte, hogy a koncert előtti este – szintén a Kettőspontban – a zenekar basszusgitárosa, Lehoczky Frigyes Alice-ről és a menedzseréről szóló remek andekdotákkal szórakoztatta a pultnál összeverődött társaságot. Megtudhattuk azt is, hogy a legnagyobb slágerek mellett különlegességekkel is készülnek másnapra.

És valóban, amikor szombat este negyed kilenckor belecsaptak a lecsóba, nem átallottak a „Who do you think we are”-ral kezdeni az 1981-es Special Forces című, new wave-s beütésű lemezről. A választás azért is érdekes, mert Cooper életének a nyolcvanas évek volt talán a legsötétebb időszaka, amikor is nyakig merült a drogok és az alkohol mocsarába, állítása szerint egyáltalán nem emlékszik az ekkortájt készült lemezekre. A furcsa az, hogy noha tényleg hallatszik rajtuk a szétesettség, és slágereknek is híján vannak, de még így is tele vannak kreativitással, Alice szarkasztikus humora pedig talán ezeken a legnyilvánvalóbb. A nóta mindenesetre meglepően működőképes volt nyitányként, utána pedig olyan ismertebb számok következtek, mint az „Under my wheels” vagy a „Spark in the Dark”.

A legtöbb dal persze a 70-es évek első feléből, az akkor még zenekarként működő Alice Cooper legkreatívabb és legsikeresebb korszakából csendült fel (I’m eighteen, School’s Out, Billion Dollar Babies, Be My Lover, Go to Hell), és egész sokat játszottak Cooper nyolcvanas évek végi – kilencvenes évek eleji hajmetálos reneszánszának idejéből is (House Of Fire, Bed of Nails, Love’s a Loaded Gun, Lost in America – külön örültem az egyik Hey Stoopid lemezes kedvencemnek, a Die for you-nak, amit Alice eddig még sose vett elő koncerten. Az 1994 utáni termésből egyedül a 2021-es Detroit City fért be a programba. A mellettem ülő fiatal hölgyek bánatára nem volt „Poison”, de mivel Frici előző este elkotyogta, hogy kimarad, így nem lepődtem meg, különösebben nem is hiányzott a mester leglakosságibb, leg-agyonnyúzottabb slágere.

Efféle arénákba való színpadias hard rock-ot nem is olyan egyszerű egy akkora színpadon prezentálni, mint amilyen a Kettősponté. Az ötfős csapat alig fért el a színpadon, ennek ellenére hamar jó hangulatot tudtak varázsolni a falak közé. Megtudhattuk, hogy kilenc év óta ez az első fellépésük, ebből fakadóan voltak kisebb csúszkálások a műsor első felében. Markó János dobos nyilván sokkal visszafogottabban kényszerült játszani a hely méretei miatt, de hozta a biztos alapokat a zene alá. Gajdics Éva végig mosolyogva ritmusgitározott, a szólógityós Lindenmayer Péter viszont nem tűnt különösebben lelkesnek, kissé statikus volt a színpadi jelenléte. A szólóiból sajnos a hangosítás miatt keveset hallhattunk, de amit igen, az alapján a játékára nem lehet panasz. Frici már jobban érezte a rock n’ rollt, laza terpeszben nyomta a basszust, és a közönséggel is ő kommunikált. A csapat legfőbb motorja azonban egyértelműen a frontember, Nagy Benedek, aki mindent megtett, hogy pörögjön a buli, többször is átöltözött, egyszerre hozta Alice nyegle és mégis erőteljes performanszát, ugyanakkor a mozgásában tetten érhető a Velvet Revolver korszakos Scott Weiland glam-es pimaszsága is. Remekül vitte végig a showt a vállán, mind látványban, mind az éneket illetően meggyőző volt, még úgy is, hogy Alice bácsi magasait nem erőltette.

Lehoczky Frigyes basszusgitár, fotó: B. Kiss Anita

A koncertet egy kb. 15 perces szünet osztotta két részre, ezalatt Formanek Csaba lépett a színpadra a Kettőspont színház (és a Kispont galéria) a negyedik születésnapjának alkalmából. Csaba felelevenített néhány emléket a kezdetekről, valamit egy részletet a Likvidátor című darabjából, amit azóta is meghatározó momentumnak tart a művészi pályáján. Majd ismét a zenekar következett, és a végére igazán belemelegedtek ők is, és mi is. Jómagam, ismervén a dalok nagy részét, végig dudorásztam, és ezzel nem voltam egyedül, a refréneket egész jól fújta a közönség. Az egyetlen komolyabb problémám az Özvegyek produkciójával a rövidsége volt, ha leszámítjuk a szünetet, kb. egy órás volt a játékidő, és bár a publikum kért ráadást a fergeteges School’s Out után, már csak meghajolni jött vissza a banda.

Ettől függetlenül nagyszerű élmény volt hallgatni ezeket az örökérvényű dalokat az Özvegyek tolmácsolásában egy – szerintem meglehetősen – alulértékelt rocklegendától. Ha Alice jön még erre valaha, természetesen ott lesz a helyem, de az Özvegyeket is bármikor szívesen megnézem újra, ha úgy alakul.

Kovács Gergely, Budapest

A Deep Purple-nél minden egyre megy

Szerző:

1968-as megalakulása óta a huszonharmadik stúdiólemezét adja ki a legendás brit ötösfogat. Ennyi még gombócból is sok, ám úgy tűnik, a Purple veretes hardrockját még mindig nem unja a nagyérdemű, hisz újabb albumaikat is nagy érdeklődés övezi. A tavalyi váratlan csere a gitárosi poszton tovább fokozta az izgalmakat: beválik-e az új fiú, Simon McBride, vagy túl nagy lesz neki Blackmore és Morse kabátja. A július 19-én megjelent, hülye című „=1” alapján az előbbi látszik valószínűbbnek.

Steve Morse közel harminc évnyi közös muzsikálás után hagyta el a fedélzetet, hogy nagybeteg felesége mellett lehessen. A csapat érthető módon nem tiltakozott a gitáros döntése ellen, és noha bőven rászolgáltak arra, hogy innentől fogva valamelyik trópusi paradicsomban szürcsöljék a koktélokat, eszük ágában sem volt bedobni a törülközőt.


Az új lemez hírére csak a vállamat vonogattam, úgy tűnt, 21-re húznak lapot. Már a 2017-es „Infinite” is laposabb volt elődjénél, covid-albumuk, a „Whoosh!” totál elwhoossant mellettem, azóta pedig csak egy felejthető feldolgozásalbummal jelentkeztek. Ugyanakkor a Purple-nél a vérfrissítés mindig új energiákat hozott magával, mint pl. a „Burn” (1974) vagy a „Purplendicular” (1996) esetében. Morse-szal kapcsolatban amúgy is gyakran felmerül, hogy a jazz-rock-ból jövő, kifinomult stílusa nem ér fel a zsigeri Blackmore feelinghez. Nekem, mint későn érkezettnek sosem volt vele problémám, és hát, valljuk be, a belépése előtti utolsó három lemez sem volt nagy eresztés. A vele készültek közül mégis csupán az emített „Purplendicular”-t és a 8 év szünet után visszatérő 2013-as „Now what”-ot éreztem igazán ihletett dolgozatnak. Így végül mégiscsak kíváncsi lettem, mire jutnak Gillan-ék a náluk jó 30 évvel fiatalabb McBride-dal.

Gyökeres változásról nincs szó, a Mélybíbor most is azt az elegáns, kimért, egy lehelletnyit talán öreguras, de szerethető hammondos hardrockot játssza, amit az elmúlt 30 évben. Mégis, már az első dalnál megéreztem valami vibrálást, feszültséget, ami egyértelműen hiányzott az utolsó lemezekről. Azokon mintha inkább a billentyű dominált volna, Morse pedig csak kísérte az eseményeket, néha villantva egy-egy ízesebb futamot. McBride itt máris nagyobb szerephez jut, játékán érződik az éhség, a motiváció, és a soundja is jóval vastagabb. Ami azt illeti, az egész lemez koszosabban szól, semmi cizella, és ez jól is áll neki. Mondhatni, a hardrock szóból a „hard” nem csak dísznek van ott.

Erre jó példa a nyitó „Show me”, ami egy ügyes, vissza-visszatérő téma köré épül. Már itt feltűnő, hogy a gitáros „ifjonti” energiája Viagraként hatott a vén rókák alkotókedvére. Sokszor mondják a jelenlegi Purple-re, hogy karrierjük levezető, jutalomjáték szakaszában vannak, ők pedig szemlátomást ki is egyeztek ezzel. Itt viszont az örömzenélés mellett kicsit újra megjelenik a kinyilatkoztatás vágya is, mintha eme dalcsokor most egy kicsivel fontosabb lett volna nekik. A cím a számomra nem túl szimpatikus „minden egy”-féle leegyszerűsítő világelméletekre hajaz, de szerencsére maguk a dalok nem ezt bocolgatják; itt-ott csipkelődnek, beszólnak pl. Instagram-huszároknak, de nem akarják megmondani a tutit. Jól teszik, a Purple-nél mindig is a szöveg volt a gyenge láncszem.

A korai klasszikusokkal nyilván ez a korong sem vetekedhet, kár is lenne ilyesmit várni a nyolcadik x felé ballagó uraktól. Az ember vére mégis felpezsdül a lendületes „Sharp Shooter”-től, és „Now You’re Talking”-től, együtt énekli Gillan-nel a „Pictures Of You”, és a „Portable Door” fülbemászó refrénjeit. A „Lazy Sod” és a „No Money To Burn” egészen a Machine Head albumig kanyarodik vissza, és a két balladisztikusabb nóta is rendben van, Gillan rég volt ilyen szenvedélyes, bár hangszálai már nem mindig tudják követni oda, ahová menni akar. Ezen azért túl lehet lépni, pláne Don Airey és McBride remek gitár-billentyű párbajait hallgatva. Az utolsó „Bleeding Obvious” c. tételben is nagyot mennek, itt még a Dream Theater neve is eszembe jutott, ez a kedvencem talán a nyitó nóta mellett.

Még nem tudni, hogy az „=1” hol fog elhelyezkedni a zenekar életművében,, nekem mindenesetre határozottan tetszik ez az új hozzáállás, és a kritikákat hallva nem vagyok ezzel egyedül. Most kivételesen búcsúzkodni sem akarnék tőlük, van ott még a tankban legalább egy albumra való.

Kovács Gergely írása, kép magánarchívum

Klasszik-rock parádé Újpesten

Szerző:

Fotó: Rékasi Attila

Klasszik-rock parádé – Rock Cover Night; Kedélyes Urak, Chili Con Carne – Május 10. Újpesti Kultúrális Központ – Ifjúsági Ház

Május idusán egy kellemes Duna-menti séta után az újpesti Ifjúsági Ház előtt ért az este, Rékasi Attila barátom társaságában. A hívószó ezúttal a klasszikus rock volt: egy Deep Purple és egy Red Hot Chili Peppers tribute-zenekar lépett fel aznap este. Az intézmény dolgozóinak szívélyes útbaigazítása után, némi sörrel felfegyverkezve elfoglaltuk a helyünket a nézőtér szélén felállított asztaloknál. A Rock Cover Night címmel futó esemény eredetileg hét órás kezdéssel volt meghirdetve, ehhez képest körülbelül háromnegyed 8-kor csapott a húrok közé a Chili Con Carne. Mikor megérkeztünk, alig lézengtek néhányan a teremben, de bíztunk benne, hogy mire a zene felharsan, legalább fél ház lesz. A közönség azonban csak nem akart odatalálni, amit nem kis megütközéssel vettünk tudomásul, de erről majd később.

Bevallom, noha szimpatizálok a Chilivel egy ideje, nem ismerem behatóan a munkásságukat, így jó pár nótát nem tudtam beazonosítani. A színpadon a zenekar mindenesetre beleadott mindent, még ha kezdetben egy kicsit statikus is volt az előadásuk. Több nóta is elhangzott az első nagy sikerlemez, a Blood Sugar Sex Magic előtti vadócabb időszakból, és a harmadik nóta környékén kezdtek belemelegedni a srácok. A nézőtér közepén táncikáló néhány néző legalább vissza tudott valamit sugározni a színpadról áramló energiából. 

Az énekes hamar nekivetkezett, és Anthony Kiedis-t idézve ugrált szünet nélkül, hibátlanul hozva közben a dallamokat, a basszer és a dobos is feelingesen hozta a témákat, egyedül a gitáros színpadi jelenlétével nem voltam teljesen kibékülve, igaz, hogy maga Frusciante sem szántja fel a deszkákat általában. Pontosan és érzéssel nyomták, a hangosítással azonban sajnos akadtak problémák, végig volt egy alapzúgás, ami a csendesebb daloknál volt zavaró. Összességében nem érheti panasz a produkciót, a vállalásukat teljesítették, az anyabanda hőskorához  képest persze visszafogottabban, de, végül is, kinek is hiányzott volna 2024-ben az egy szál zoknis megjelenés, nem igaz? A nagy slágerek (Give it away, Californication, Other Side) a vége felé jöttek, kerekké téve a produkciót.

KOVRövid átszerelés után jöttek a Kedélyes Urak a Purple dalokkal, és bár a Chiliék is jól nyomták, azért rögtön érződött, hogy itt már egy évtizedek óta összeszokott, profi banda szól. A Rockbook szerint 1985-ben alakultak (talán Gillanék újbóli, 84-es összeborulása inspirálta őket), majd hosszabb szünetet követően 2008-től zenélnek ismét aktívan. Gazdag múlt áll tehát a csapat mögött, rutinosan csaptak bele a Burn című örökzöldbe. Persze a leglegendásabb felállás, a MK2 éra is képviseltette magát, másodiknak a Speed King jött az In Rock c. alapvetésről, és ekkor már én sem tudtam az asztalnál maradni, bementem csápolni, noha sajnos a második etapra sem lettünk többen. A csapat frenetikusan idézte meg a híres gitár-orgona párbajokat, közben kétszer is kikacsintottak az egyik legsikeresebb Purple utódzenekar, a Whitesnake karrierjére is (Fool for your loving, Ain’t no love in the heart of the city.)
Sajnos a késés miatt rövidített programot játszottak, pedig a jelenlevők biztosan nem bántak volna kétszer ennyi nótát –  egy ilyen életműből bőven lehet csemegézni. Így végül maradtak a legsikeresebb Machine Head album meganótái, a Highway Star, Lazy és persze a dédanyám által is ismert Smoke on the Water – ezekkel nem lehet hibázni, nem mintha egyébként lett volna gyenge pontja a produkciónak. Érdemes őket elcsípni majd, az énekesük elmondása szerint ősszel játszanak ismét Újpesten.
A koncert után sikerült néhány szót váltanunk Kedélyesék basszusgitárosával, aki szintén nem értette, miért volt ilyen kevés fizetővendég. A két zenekart 2600 forint ellenében lehetett megnézni, ennek a programnak ilyen áron, a kb. 120 ezer fős Újpest kellős közepén, péntek este ennél sokkal több embert kellett volna bevonzania. A rock iránti általános érdektelenség ellenére is lefogadom, hogy sokan eljöttek volna, ha például nem egy szem plakát lett volna kitéve a kerületben, az Ifjúsági Ház bejáratánál. Több helyen lett itt elbaltázva a szervezés, amibe e helyütt felesleges is talán belemenni, csak azt sajnálom, hogy sok gitárzenét szerető embernek lehetett volna egy szuper estéje, ha tudnak a koncertről. A Chili Con Carnén és a Kedélyes Urakon mindenesetre nem múlott volna.

Kovács Gergely

Milyen MorálEz és Soul Wanders kritika

Szerző:

Egy friss zenei alakulat, a nagyon találó és humort sem nélkülöző nevű Milyen MorálEz koncertjén járt a FakTúra. Mint Baka Szilárd Elvis énekes, dalszerző frontember elmondta olyannyira friss még a csapat, hogy az elsőre elhangzó Hollywood című nótát tegnap a próbán írta, ott ahol ma felléptek, az újpesti ifjúsági ház deszkáin.

Az öttagú zenekar végig nagyon jó színvonalon, pontosan, dinamikusan játszott, igazi Rock and Roll hangulatot teremtve a hallgatóságnak, professzionális hangszeres játék, dob, gitár, bőgő mindet hibátlannak véltem, az ének Elvis mellett Rostás Regina esetében is rendben volt. Az egy órás műsor alatt, ami délután hat órától kezdődött, végig saját dalokat adott elő a banda. Ezekből nekem a csúcspontot a kocsmadaluk jelentette, ami a Lábvizem munkacímet viselte. A dal hallgatása közben mindenkinek táncmozdulatokat lüktetett a lába, nekem pedig azon jártak a gondolataim, hogy abszolút el tudom a zenekart bármelyik fesztivál színpadán képzelni, biztos, hogy remek hangulatot teremtenének. A FakTúra hamarosan induló youtube csatornáján egy rövid videóetűd lesz majd látható a koncertről ízelítőként, keressék majd a kedves olvasók 🙂

Kritikaként azt tudom megemlíteni, hogy sajnos a hangosítás nem sikerült tökéletesre, a valószínűleg jól megírt dalszövegek 70 százalékát nem lehetett érteni, amit nem csak én vettem észre, egy hölgy mellettem szintén erre panaszkodott. Azonban szívesebben emlékszem a remek koncertélményre, Felvinczi Attila nem véletlenül muzsikált Demjén mellett is, fantasztikusan játszott ma este. A doboknál Őri Zsolt remekül dobolt, Barna Gyuri jó kedvel pengette a basszusgitárt, az egész koncert jó hangulatú, vidám esemény volt.

A Milyen MorálEz koncertje után volt szerencsém belehallgatni a Soul Wanders formáció koncertjébe is. Esetükben az – egyébként mindkét együttesben szereplő – Rostás énekművészetét tudom kiemelni, véleményem szerint gyönyörű hangja van, csodaszépen énekel! Bármelyik együttesbe futna bele az olvasó, mindenképp ajánljuk a meghallgatásukat, igazi koncertélmény!

Slash – Slash (2010)

Szerző:

Illusztrácó: Rékasi Attila

Még jól emlékszem, hogy egyáltalán nem szerettem a Guns ‘n Rosest. Túl durva, túl nyers, a tagok meg bunkónak, agresszívnek tűntek a Paradise City klippjében. Tizenegy voltam, és a mikulásnapi ajándékozás során az egyik osztálytársamtól naná, hogy az Appetite For Destruction-t kaptam, amolyan nevelő célzattal. Becsületemre legyen mondva, legalább kétszer legyűrtem otthon, egy-két rész még tetszett is, aztán egy sértődés miatt visszaadtam az illetőnek. Snitt, ugrás ’91 nyarára: 14 vagyok, nagy az izgalom, láttuk a T2 trailerét a tv-ben (minden esti reklámblokkban lenyomták), tuti megnézzük a moziban, már elég nagy vagyok hozzá, hiába korhatáros. Az MTV-n meg persze ezerrel dübörög a You Could Be Mine, de nem jön be, mindig lehalkítom, csak a filmbejátszások érdekelnek a klippben. Hiába, akkor épp az első – és utolsó – rapkorszakomat élem (a Kylie Minogue, Michael Jackson rajongás után). Aztán néhányszor véletlenül marad a hang, és azon kapom magam, hogy kezdem dúdolgatni a dallamot, és hamarosan már bömböltetem, ha látom valahol. Kritikai érzék bekapcs, sok műanyag szemét ki, kisrocker korszak indul. Anyám meg mindig átkiabál, ha épp Guns megy valamelyik csatornán. 90-es évek eleje, változik a rockvilág, sok izgalmas, eredeti zene, talán a rock utolsó aranykora, ebbe csöppenek bele. Naná, hogy király!

Megint ugrunk: 2010, pár száz lemezzel később. Az ízlésem jócskán kiszélesedett, hol van már a Guns-polós korszakom, meg az amibenszintivanazgáz hozzáállás. Mégis felfigyelek, mikor a volt Guns-tagok, vagy épp az „Axl és a többiek” megjelentetnek valamit. Hiába, első szerelem. Most Slash volt a soros, és ha nem is rágom tövig a körmöm, jóleső várakozással teszem be a cd-t a lejátszóba.

Szerencsére nem vártam gunsos muzsikát a változatos énekesgárda miatt, így a dögös, modern Ghost le is vesz egyből a lábamról, meg hát Astbury (The Cult) hangja még mindig ász. Ozzy nótájával később sikerül megbarátkozni, pedig elég sabbath-os, valahol úgy a Sabotage környékéről. Aztán jön a meglepetés: a Black Eyed Peas pacsirta, Fergie olyan döggel vezeti elő a Beautiful Dangerous-t hogy nem is nagyon értem mit keres még abban a gagyi ugra-bugra izében. Abba’ van a pénz, azért. Mindegy.

Tehát már a felvezetés is király, pedig még csak most jön Myles Kennedy nótája – mit mondjak, nem véletlen, hogy végül őt kérte fel a cilinderes a turnéra, hangjában ott van Robert Plant és Chris Cornell, de persze saját stílusban. Ha már Cornell, következőnek ő jön, és bár alig ismerni fel a hangját ezzel a falsetto-val, libabőrös dallamokat hoz.

És így tovább, végig, igaz az album második fele leheletnyivel kevésbé karakteres. Jó nóták váltakoznak szuper nótákkal, itt van Lemmy papa, Kid Rock, sőt még Iggy Pop is. A legtöbb nótánál érzek egy afféle kortalanságot, mindenféle trendek fölött állást, pedig nagyon változatos a felhozatal. Az tuti, hogy 90-es években iszonyú nagyon ütött volna ez a zeneanyag, bár így is az év egyik sikerlemeze, (még ha ez manapság nem is jelent már arany- és platinalemezeket), igazi rock-házibuliba való cucc.

Kreativitása teljében van az öreg boglyashajú, könnyedén pipálta le a Chinese Democracy-t, ezek után nem sírok a klasszikus Guns-reunionért. Viszont máris várom a következő Slash-lemezt, ha minden igaz, végig Myles Kennedy-vel a mikrofon mögött.

Steven Wilson – Grace for Drowning

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

A múltkori Yes-kritikában a 60-as, 70-es éveket emlegettem, mint különösen kreatív művészeti időszakot, különösen a rockzenét illetőleg. Való igaz, hogy legendás zenekarok tucatszám adtak ki korszakalkotó albumokat, amik akkor egy kivételesen fogékony közegbe cseppentek. A progresszív rock aranykora szerencsére nem múlt el nyomtalanul: a 90-es évekre szárba szökött a Yes, Genesis, Pink Floyd és még sok más zenekar által elültetett mag.

Az új hullám zászlóshajói közt a legnépszerűbbek a The Flower Kings, a Spock’s Beard valamint a Porcupine Tree voltak. Utóbbi zenekar páratlan atmosztférájú lemezeket jelentetett meg a 90-es években, a korai Pink Floyd pszichedeliája találkozott a Radiohead melankóliájával, de az elszállósabb tánczenék és a kemény rock is a csapat eszköztárához tartoztak. A 2000-es évek elejétől aztán bekeményítettek, ezáltal egyre nagyobb hírnévre tettek szert, de a hangulati többlet szerencsére megmaradt. Nem túlzás állítani, hogy remekművek sorát tették le az asztalra, (Lightbulb Sun, In Absentia, Deadwing, Fear of a Blank Planet) nem mellesleg olyan hangzással, amilyenről a legtöbb banda még csak álmodni se szokott. A banda zenei agytrösztje, producere, egyben cikkünk tárgyának szerzője: Steven Wilson.

Noha a Porcupine Tree muzsikája sokat változott a kezdetektől fogva, az utóbbi néhány album egy jól meghatározható irányt követett, amitől a főnök egyre szűkebbnek érezte az alkotói mozgásterét. Így a Tree most pihenőpályán van, ám nem maradunk hoppon, a Grace for Drowning azóta már a második szólólemeze Wilsonnak, és a kanyarban van a harmadik is. Míg az első, Insurgentes című munkája még magán viseli az anyabanda stílusjegyeit, a Grace-en sikerült eléggé elrugaszkodnia mindattól, amit eddig csinált.

Steven egész egyszerűen visszatért a forráshoz, oda, ahol minden elkezdődött, azaz a késői hatvanas, korai hetvenes évekbe. Ám ahelyett, hogy készített volna egy a korszakra jellemző lemezt, csupán azt a kompromisszumoktól mentes alkotói szabadságot vette át, amit a 70-es évek végétől egyre inkább kiszorított az üzleti szemlélet. Célját maradéktalanul megvalósította: ritkán születik manapság eféle művészalbum, ami teljesen fittyet hány a közízlésre, vagy ilyen-olyan marketing szempontokra. Alighanem a PT rajongóknak is feladja a leckét ez a kísérletező anyag, bár Steven jellegzetes hangja és dallamvilága elegendő kapaszkodót nyújt.

Már a címe (Ima a fuldokláshoz) elárulja, hogy nem délutáni piknikhez való, kedélyes sanzongyűjteményről van szó. Hihetetlen mélységeket jár be a zene: olyan helyekről hoz fel érzéseket, hangulatokat, amiknek a létezéséről sem tudtam, vagy ha igen, már rég elfelejtettem. Fuldoklásról szerencsére szó sincs, hossza és fajsúlyossága ellenére meglepően gördülékeny muzsika, köszönhetően olyan közérthetőbb daloknak, mint a Deform To Form a Star, a Postcard, vagy az igézően gyönyörű Belle de Jour. A hosszabb tételekben viszont tényleg nem fukarkodnak a hangokkal. Különösen igaz ez a 23 perces, teljesen elborult Raider II-re. Ezután tényleg megkönnyebbülés a záró Like a dust I have cleared from my eye éteri lebegése.

Wilson hihetetlen zenészgárdát toborzott ehhez a produkcióhoz, és hagyja is őket kibontakozni, nem próbálja a megmozdulásaikat négy vagy nyolc ütembe sűríteni. Tény, hogy sokszor megszalad a szólisták keze, ám valahogy mégsem unalmasak ezek a részek, inkább kisebb utazások egy nagyobban. Persze olyan vendégmuzsikusoktól, mint Robert Fripp (King Crimson) Alex Lifeson (Rush) nem is várnánk rosszabbat. Megannyi hangszer színesíti az összképet: fuvola, szaxofon, klarinét, zongora, sőt vonósok is szerepelnek.

Széles érzelmi spektrumot fog át az album egésze, ám alapvetően befelé forduló, és szomorú, talán a legszemélyesebb, amit Wilson valaha akotott. Az interjúkban előszeretettel használta a spirituális szót, amit én roppant elcsépeltnek érzek, ám ha valami, a Grace tényleg képes egy lélekcsupaszító utazásra vinni bárkit, aki képes átadni magát neki. Odafigyelést igényel, de ha a hosszú jazzes szólók alatt elkalandozunk, az sem baj, valahogy mégis benne sodródunk öntudatlanul, hogy aztán a következő hangsúlyosabb téma kétszer olyan hatásos legyen. Nem könnyű szórakozás, de felemelő, egyszersmind hátborzongató élmény, ami után egy kicsit másnak látjuk a világot. Nem jobbnak, nem rosszabbnak. Igazibbnak.

Steve Lukather – Transition

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Ha azt mondom: Steve Lukather, a többség csak néz ki a fejéből bambán. Ha azt mondom: Toto, akkor a harmincasok bizonytalanul bólogatnak. Ha azt mondom: Africa (avagy Rosanna, netán Hold the line) akkor persze rögtön: Jaaaa! Hát azt ismerem! Való igaz, hogy a Toto-t a 90-es évek óta elkerüli a médiafigyelem, különösen Angliában és az USA-ban, pedig sose voltak hajbanda, hogy a feltámadó alternatív zene esküdt ellenségei legyenek, a zenéjükben pedig továbbra is meg volt a siker záloga. Egy rövid időre fel is oszlottak, de már újra vannak, tavaly Budapesten is jártak, és óriási bulit csináltak. Lukather, a csapatfőnök már egyenesen hazajár hozzánk, idén is jön új albumát bemutatni az A38-ra.

Az örökmozgó gitárhős játékát egyébként valószínűleg az is hallhatta, aki még életében nem találkozott egyetlen Toto szerzeménnyel sem. Michael Jackson Off the Wall-ján például ő szolgáltatta a funky-s alapokat a fényre fehéredő Mikey alá, de játszott Donna Summerrel, Richard Marx-szal, és egy seregnyi popsztárral. Ugyanakkor a fúziós jazz-ben is otthon van, ahogy jószerivel bármilyen stílusban. Nem a legtechnikásabb gitáros, de az egyik legsokoldalúbb.

Az utolsó Toto (Falling in Between, 2006) már jó rég volt, hál’istennel Luke azóta is folyamatosan jelentkezik jobbnál jobb eresztésekkel, melyek nem térnek el különösebben a késői Toto stílusától. Ebben a jazz-es elemekkel tarkított, fanyarul szentimentális pop-rockban kevesen alkotnak ilyen minőségben, manapság meg különösen hiánypótló ez a muzsika. A kilenc dalból legalább négyet nyugodtan játszhatna a rádió, de a többi is fogós. Szerintem Luke bátyó akkor is fülbemászó melódiákat írna, ha direkt az ellenkezőjére törekedne.

Az előző album, az All’s weel that ends well valamivel tüskésebb, rockosabb volt, több instrumentális résszel. Akkor a magánéleti válsága erősen rányomta a bélyegét a zenére, most viszont már jóval bizakodóbb hangvétel, ahogy a cím sugallja: egyfajta átmenet a sötétségből a fénybe. Luke elmondása szerint megszabadult démonaitól, valamint káros szokásaitól, és sokkal jobban érzi magát, mint pár éve. Ez persze nem jelent felszabadult örömhimnuszokat, sokkal inkább a mondanivaló letisztulását, ami magával hozott némi melankóliát, így a rockos momentumok most háttérbe szorultak. Egy popba ágyazott blueslemez a Transition, éjszakai autókázáshoz épp megfelelő. Különösen a névtelenség mögé bújó internetes gyűlölethuszárokat ostorozó Creep Motel tetszik, de a Last Man Standing is király azzal az „elhajtok a naplementébe” érzéssel. Az élénkebb Do I stand alone-ban az amcsi kormányt osztja egy kicsit, hogy mindenki örüljön, a címadóban pedig nekiereszti zenészeit néhány fergeteges jazz-es futamnak. A bluesos Rest of the World-nél Ritchie Sambora (Bon Jovi) szóló dolgai jutottak eszembe, és itt tűnik fel igazán, hogy mennyit fejlődött Luke hangja az utóbbi időben.

Semmi újdonsággal nem szolgál a Transition, de akár csak elődei, hamar hozzá tud nőni az emberhez. Egy idősödő ex-rocksztár őszinte gondolatai, melyek mindig számíthatnak egy maroknyi zenerajongó érdeklődésére szerte a világon. Találkozunk a hajón!

Yes – Fly From Here

Szerző:

Gyakorta találkozom a 20. század populáris művészetének elemzéseiben azzal a véleménnyel, miszerint a 60-as évek közepétől a 70-es évek közepéig tartó időszakot olyan jelentős szellemi fellendülés jellemezte,  amely azóta is példa nélkül álló dolog, hiába voltak később is kritikai sikerektől hangos hullámhegyek az elmúlt negyven évben. Annyi biztos, hogy megszámlálhatatlanul sok klasszikus alkotás született ekkor minden művészeti ágban, és talán sehol sem nyilvánvalóbb hatású ez a bő évtized, mint a könnyűzenében.

Az ötvenes évek egyszerű, olykor kifejezetten butácska, és pénzszagú zenei világa gyökeresen megváltozott a következő évtized derekára, amihez ugyan nagyban hozzájárult a Beatles és a The Rolling Stones világméretű sikere, ám az átalakulás itt is inkább a földalatti mozgalmakból kezdődött. Olyan zenekarok próbáltak meg kitörni a jófiús slágerek biztonságos világából, mint a The Kinks, a The Who, megjelenik a The Doors költői, kábszer-áztatta pszichedeliája, Eric Clapton a bluest emeli új szintekre, bejön Frank Zappa cinikus, kifordított slágeressége, majd totális zenei elvetemültsége, elindul a Pink Floyd. Mindezek hatására a fent említett két gigasztár banda is magára zárja a stúdiót, hogy minél egyedibb és kísérletezőbb muzsikával próbálja felvenni a versenyt az ifjú titánokkal. Lennonék 1967-es Bors őrmesterével, valamint az első Pink Floyd albummal pedig voltaképp megszületik az a zene, amit jobb híján mai napig is progresszív rocknak hívunk.

Az évtized fordulóján eme irányzat uralja a zenei világot, a tinédzserek hatalmas tömegei otthon nem slágereket üvöltetnek, hanem belemélyednek a komolyabb, összetettebb alkotásokba, a lemezborítókat és szövegeket böngészve. Ez ma már szinte elképzelhetetlen, de akkor bizony az igényesség volt a menő egy ideig. Pink Floyd, King Crimson, ELP, Genesis, Jethro Tull, és végül a Yes – ők a progrock „nagy hatos”-nak is hívott csúcsbandái.

Aztán a hetvenes évek közepén hanyatlásnak indult ez a zenei nirvána, amihez azért az is kellett, hogy az együttesek túlságosan nagy sztárok lettek, ugyanakkor kicsit ki is merültek zeneileg. Nem véletlen, hogy ez az időszak az, amikor feloszlik a King Crimson, Emersonék és a Yes pedig jó pár éves szünetet iktat be. A többiek ugyan továbbra is jól teljesítenek, de legnagyobb klasszikusaikat már megírták. Talán csak a Floyd csillaga ragyog ugyanolyan fényesen.

De nincs mit tenni, a zenei világ gyorsan maga mögött tudja a progresszív dinoszauruszokat, jön a punk és a disco, majd a new wave, ami radikális változást hoz az említett bandák zenéjében. Egyszerűsödés, slágerek, szintetizátorok. Kivétel nélkül mindenki behódol az új hangzásoknak, aztán ki jobban, ki rosszabbul jön ki az újításból.

A Yes is ezt az utat választja, már a ’78-as Tormato albumon is kevésbé fajsúlyos muzsikát nyomnak, aztán a ’80-as Drama albummal, immár megváltozott felállással egy igen érdekes hibrid születik, ami magán viseli a progresszív rock jegyeit is, de a listákat célzó törekvések is nyilvánvalóak. A Yes-kánon nem tartja alap klasszikusnak, de nagyon sokan szeretik ez a lemezt, amolyan titkos favorit, ráadásul az ősrajongók ellenszenvét kiváló mainstream siker még csak ezután jött az „Owner of a Lonely Heart” képében.

És hogy miért is említem a Drama albumot most a 2011-es lemezük kapcsán? Nos azért, mert rengeteg tagcsere után most, 10 évvel az utolsó album, a Magnification után épp a 80-as album felállása zenél Yes néven, annyi különbséggel, hogy az akkori énekes, Trevor Horn, itt most produceri teendőket látott el, az új pacsirta, Benoit David pedig egy Yes-tribute zenekarból érkezett frissítésként a betegeskedő Jon Anderson helyére.

A másik ok a Drama említésére, hogy a kezdő, csaknem 24 perces címadó eposz még valamikor a nyolcvanas évek elején, az említett korong felvételei közben született, és 30 évet pihent a dobozban, hogy aztán toldozgatva-foldozgatva idén napvilágot lásson. Valljuk be, ez már elég is egy jófajta zenei időutazáshoz, mégis, noha erősen érzodik rajta a 80-as évek elejének elektronizálódó, fülbemászó világa, a megszólalás nagyon is élo és modern. A nóta sok-sok hangulatot, remek dallamot rejt, és hossza ellenére sincs tele technikai villogással, inkább 3-4 nagyobb slágertéma tér vissza-vissza időnként. Remek darab, úgy progresszív, hogy észre se vesszük.

A többi dal mellett sem érdemes szó nélkül elmenni: a The Man You Always Wanted Me To Be átlagos témái ugyan nem arattak sikert a különböző Yes fórumokon, és tényleg nem egy nagy durranás, de nekem bejön az álmodozós refrénje valamiért. Hasonló a helyzet a Hour of need balladájával. Az akusztikus gitáros Solitaire is inkább csak kellemes, viszont a szintén 80-as évekbeli ötletekre épülo Life On a Film Set, és a záró, a Drama-t leginkább megidéző, lendületes Into The Storm igazi telitalálat. Persze, mondhatjuk, hogy 10 év alatt kicsit több új muzsikát is össze lehetett volna hozni, de ez a végeredményen nem változtat, ami összességében meggyőző.

A klasszikus éra albumaihoz persze nem hasonlítható, sőt szerintem a Magnification is erősebb volt, ám valahogy kimondottan hallgattatja magát a Fly From Here, és ennél többet nem is kívánhat egy zenész, tehát hosszú kihagyás után egy új Yes lemez, amit büszkén vállalhathat a csapat. És szerintem búcsúzni sem érdemes még tőlük, mert úgy érzem, bőven van ott még, ahonnan ez jött. 

+AC/DC – Black Ice

Szerző:

llusztráció: Rékasi Attila

Hatmillió példány! Ennyi talált gazdára eddig a veterán ausztrál ötösfogat új lemezéből, és ez a szám a turné végéig valószínűleg újabb súlyos milliókkal növekszik majd. Nem túlzás állítani, a világ AC/DC lázban ég, utoljára a The Razor’s Edge megjelenésekor volt körülöttük ekkora hisztéria. Angusék is elhűltek az album fogadtatásakor, pedig jó pár sikerlemez van már mögöttük. A koncertek teltházasak, sok helyen kell repetát adniuk a rock n’roll-ra kiéhezett közönségnek, bizonyisten, már csak az Angust, vagy Brian-t sikító tizenéves kiscsajok hiányoznak.

Vajon miért ez az őrület egy olyan csapatnál, amelyik 35 éve gyakorlatilag ugyanazt a zenét játssza, meglepetések nélkül, ám mindig megbízhatóan? És vajon hányszor kapták már meg a következő generációktól, hogy öregek már, menjenek nyugdíjba, hogy aztán cirka 10 évenként főnixként támadjanak fel, és alapjaiban rengessék meg a világot?

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy az AC muzsikája egyetemes. Egyszerű, mint az egyszeregy, de ha meghallod, egyből kisüt a nap, még éjjel is, eltűnik az összes nyomorod, talán még akkor is, ha nemigen szívleled a rockot. Az meg nem is igazi rocker, aki nem kezdi a lábával ütemesen dobolni a taktust, ha felcsendül a Highway To Hell, a Back in Black, vagy a You Shook Me All Night Long. Bőven akad az AC/DC-nél változatosabb, művészibb zenét játszó csapatokból, ám ezek a lassan 60-as éveiket taposó arcok valamire kegyetlenül ráéreztek, ami az életérzést illeti. Angusékat a Parlamentbe! Mindegy melyikbe.

De vissza a kérdéshez, vajon mitől fogyott majd’ háromszor annyi a Fekete jégből, mint az elődjéből, a 2000-es keltezésű Stiff Upper Lip-ből. Talán a nyolcéves várakozás így kiéheztette a világot? Netán egy újabb generáció fedezte fel magának a bandát? Vagy a már szeptemberben kikerült kislemez, a Rock n’ Roll Train volt olyan fogós, amilyet a Big Gun óta nem hallottunk tőlük?

Akárhogy is, a világ szereti az AC/DC-t. Mindenféle zaftos médiabotrány nélkül adtak el több mint 200 millió lemezt a pályafutásuk alatt ezek a tinibálványnak nem igazán csúfolható emberkék, ez pedig csak a rajongók lojalitásával magyarázható.

És hogy a lemezről is ejtsek néhány szót: Az említett R. Train egy igazi rockhimnusz, mint mondjuk a Thunderstruck, de a Big Jack is hasonlóan fülbemászó, a döngölős War Machine pedig a TNT nyomdokain halad. Csodák csodája, de van pár újítás is a korongon: az Anything Goes Springsteen-es dallamai meglepnek, a bandától szokatlanul drámai hangvételű Rock ’n Roll Dream-től totál elhűltem, a Stormy May Day elején pedig a slide gitározásra kaptam fel a fejem. Az adu ász ezúttal Brian Johnson, aki most igaziból énekel, nem csak repeszt, sokszor ő adja el az adott dalt, szemben az utolsó két albummal, ahol szinte csak asszisztált a Young tesóknak. De Brendan O’Brien is fantasztikus munkát végzett, a hangzás lüktető, élő, dögös, és egészen a Back In Black-ig repít vissza minket, ami mellé nyugodt szívvel oda is lehet tenni a Black Ice-t, még az egy-két átlagosabb dal ellenére is.

Ahhoz képest, hogy egy darabig még az sem volt biztos, hogy egyáltalán lesznek új dalok, a csapat egy igazán ütős lemezzel tért vissza. Ezek után kifejezetten kíváncsi lennék a folytatásra, de ha mégsem lesz, akkor a Black Ice-nál méltóbb lezárása nem is lehetne egy korszakos banda szenzációs életművének!