Kritika és szöveg: Rékasi Attila, drMáriás festménye (Art Market Budapest)
Közép-Európa legnagyobb művészeti vására ma estig még jegyváltással látogatható, egy igényesebb kézműves burger áráért egy sokszínű, zömében szakmailag minőségi képzőművészeti alkotással találkozhatunk, sőt, sok esetben meg is vásárolhatjuk azokat.
A kínálat rendkívül sokszínű és változatos. Kiemelkedőnek tartom a szobrászati anyagot, bár a festmények kínálata számszerűen a legnagyobb, de ide már meglátásom szerint becsúsztak szerényebb kvalitású munkák is. A nemzetközi összehasonlítás tekintetében a japán művészek munkái egyenletes, magas minőséget képviselnek. Az ArtMarket igyekszik követni azt a nemzetközi trendet, ami a fotó előretörését jelenti a műtárgypiacon. Ennek a nyugaton több évtizede követhető tendenciának próbál megfelelni azzal, hogy külön fotográfiai szekciót mutat be.
Az MTK Sportaréna udvarán, illetve a csarnokban bemutatott szobrászati művek különösen figyelemre méltók, nemigen találtam megkérdőjelezhető minőségű munkát közöttük. A változatos szobrászati anyag értékét korszerűsége mellett gyakran a művek elgondolkodtató jellege adja. A festészet vonatkozásában a nagy nevű, jobbnál jobb galériák, úgy mint a Várfok, a Godot s a pár éve létrehozott Nagyházi Contemporary is erős anyaggal képviselte legsikeresebb alkotóit a „nagy öregektől”, Buktától és fe Lugossyn át az ifjú Odor Bence Istvánig. A nagy nevek mellett üdítő színfoltokként jelennek meg alkotói csoportosulások, ahol számos, vagy néhány stand esetében három-négy művész érezte fontosnak megmutatkozni e patinás vásáron, reménykedve abban, hogy a befektetett bérleti díj eladások formájában megtérülhet. Közülük megemlíteném egyik kedvenc csoportomból a Content Art Projektből Barakony Zsófia festőművész nevét, aki expresszivitásával keltette fel figyelmem. Kiemelkedőnek tartom a Magyar Képzőművészeti Egyetem bemutatkozó anyagát is, az ifjú generáció meglepően kiforrott munkáival találkozhatunk, ha valakiknek itt a helyük, akkor a jövő hivatásos művészeinek mondhatni kötelező megmutatniuk magukat.
Végezetül az Erdész Galéria kiállítási terén átélt élményemről szeretnék megemlékezni. A többi standra jellemző „színkavalkád” sajátos ellenpontjaként itt a geometrikus és figurális művészeket a „színcsend” köti össze, szép egységes anyagukkal nagy felfedezettjeim lettek!
Bevallom, a képzőművészet nem a szakterületem, így nem csengett számomra ismerősen az Art Market Budapest kortárs képzőművészeti vásár neve, holott ez már a tizenhatodik a sorban; az elsőt még 2011-ben, a Millenáris parkban rendezték meg. Alighanem az idei is kimaradt volna az életemből, ha a FakTúra művészeti folyóirat nem delegál tudósítónak az esemény kvázi nulladik napján tartott sajtótájékoztatóra.
De laikusként is lenyűgözött az MTK Sportparkban kiállított művek sora. A mintegy 30 országból érkezett közel 100 kiállító elképesztően változatos és látványos műveket hozott magával. Az esemény nem hivatalos alapgondolata szerint a művészet akkor válhat közös ügyünkké, ha személyes kapcsolatunk lesz vele. Rajtam ne múljon, gondoltam, de előbb még végigültem a tájékoztatót, ahol az iménti gondolatot megfogalmazó Ledényi Attila, az Art Market Budapest alapító igazgatója mellett Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója a párhuzamosan zajló Liszt Ünnepről informált minket, valamint a rendezvény kulturális nagykövete, Péterfy Bori is szólt néhány kedves szót. Ő egyébként éppen aznap ünnepelte a születésnapját.
Sajtótájékoztatón Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója, Ledényi Attila, az Art Market Budapest alapító igazgatója, Péterfy Bori a rendezvény egyik nagykövete
A tájékoztató után bevetettem magam a csarnok összművészeti labirintusába. Nem kellett soká várnom az első benyomásokra. Az ezer színben pompázó művészeti kánaánt lehetetlen volt pár óra alatt feldolgozni; napok, de inkább hetek kellettek volna hozzá. Manapság annyi vészjósló fejlemény van a világban, hogy nem tudtam elhessegetni a gondolatot: tíz-húsz év múlva talán már egyáltalán nem lesznek ilyen események. Ezért is volt olyan mellbevágó az az életigenlés és gondolkodni akarás, ami a művek többségéből áradt. Eszképizmus? Vagy inkább tiltakozás a fenyegető jövő ellen? Akárhogy is, végigmenve a sorokon nem egy, a vége felé menetelő civilizációt láttam tükröződni.
A rendezvény bevallottan épít a fiatalokra, több hazai és külföldi művészeti iskola hallgatói is bemutatkozhatnak, sőt, Ledényi ki is emelte a vásár exkluzivitását: a legtöbb alkotással csak itt találkozhat a nagyérdemű. A FakTúrának fotózó Rékasi Attila fotóművész révén összeismerkedhettem néhány képzőművészetis hallgatóval, és mondhatom, tehetségekből nem lesz hiány a jövőben. Számomra lenyűgöző, milyen kiforrott képekkel állnak elő ezek a húszas éveik elején járó diákok. Kunkli Orsolya munkája bizarr mélységével, Pataki Kata Luca festőiségével, Kokai Lili expresszivitásával vívta ki csodálatomat. Azt gondolom, Ledényi elképzelése a fiatal tehetségek bevonásáról maradéktalanul megvalósult.
Pataki Kata Luca festménye az ArtMarket Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem standján (Fotó: Kovács Gergely)
Fotós kollégám szinte mindenkit ismert, de egy ismerős arc számomra is akadt: a megnyitón fellépő előadóművészek közt Fülep Máté operaénekest ismertem fel, akivel egykor a debreceni Csokonai Színház kórusában énekeltünk együtt.
Naiv csodálóként hozzáértő elemzésre természetesen nem vállalkozom. A Nagyházi Galéria standján viszont alkotókkal és az őket képviselő galeristákkal együtt néztünk meg néhány festményt, immár elemzőbb szemmel. Az általuk jónak tartott képeknél egy közös jellemzőt emlegettek: ezek a művek mintha ablakok lennének egy magasabb valóságba, önmagukon jóval túlmutatnak. Neveket és képcímeket ezen a helyen nem szeretnék említeni, mindenesetre láthattuk a fekete ötven árnyalatában játszó baranyai tájat, illetve a szobában háromdimenziós objektumként terpeszkedő ecsetvonásokat. Múltat, jelent – térben és téren kívül. És persze David Hasselhoffot.
Az ember az érzékszervei fogságában él, és már a tudomány is pedzegeti, hogy létezhet egy teljesebb világ, amely számunkra rejtve van. Ez a kiállítás mégis mintha ízelítőt adna abból a világból.
Vannak akik úgy gondolják, hogy elegendő művészeti vásár van már Budapesten. Magam részéről azt gondolom, hogy minden sarkon lehetne egy, mint ahogy van kocsma és ázsiai bolt. A másik szempontom pedig az, hogy több Art fair belépőjeggyel látogatható, így nem minden társadalmi csoportnak van lehetősége rátekinteni arra mire költené a lottónyereményét. Summa summarum én nagy örömmel látogattam el a most induló fiatalokat preferőló új ingyenes művészeti vásárra a BUDAPEST INDEPENDENT ART FAIR.
Az a véleményem, hogy a Klauzál téri piac alkalmas arra, hogy teret adjon egy ilyen remek kezdeményezéshez. Világítását, ha nem is professzionálisnak, de az esetek többségében elegendőnek nevezhetjük. Nagyobb nézőszámot is befogadni képes, frekventált helyen van, jó tömegközlekedéssel. Pozitív volt, hogy számos galéria, értékesítési csoport jelent meg a standokon. A médiaművészetet leszámítva, szinte minden releváns művészeti orgánum képviseltette magát valamilyen szinten és minőségben a kerámiától a fotóig. Tagadhatatlan, hogy a már klasszikusok közé avanzsált Gross Arnold munkái is elérhetőek voltak, de őt leszámítva valóban erős túlsúlyban szerepeltek a fiatalabb korosztályok képviselői, ami nagyon üdvözlendő.
Reméljük, hogy nem lankad a lelkesedés és minden évben egyre bővülő kínálattal vár majd bennünket ez a hiánypótló családias és ezért is nagyon szerethető összességében színvonalasnak mondható vásár, ha tehetik vásároljanak munkákat, tanúsíthatom már néhány tízezer forintért is hozzájuthatunk eredeti kortárs műalkotásokhoz.
A művésznő 11 éve érkezett Magyarországra. Úgy tűnik, hogy otthonra lelt itt, de a múltját fizikailag otthon kellett hagynia Oroszországban. Megfigyelhető, hogy aki a hazáját elhagyva új életet kezd idegenben, annak idővel a családi múltja, a hátrahagyott tájak és emberek, történetek és a tárgyi, illetve nyelvi kultúra hangsúlyozottan felértékelődik. A látens identitás felerősödik. Talán ezért, talán másképpen, de ez a jelenség Anna esetében, a nagy képeinek témáiban egész pontosan dekódolható. Mi, az ideszületettek, ismerve Anna csodálatra méltó képességeit, gyermekei szemében is visszacsillogó értelmét és közvetlen, nyitott, mélyen emberi és barátságos személyiségét, megszeretjük őt és örömmel tudjuk magunk között. Ám könnyen érezhetjük a jelen levését zárójelbe tévő attitűdnek, hogy festményein sokat foglalkozik a tőlünk független múltjával, amit mi nem érthetünk teljesen, amivel nehéz azonosulnunk. Én festő vagyok, így elsősorban nagyszerű festészetet látok a műtermében, kevéssé foglalkozva annak a tematikai oldalával, de ezt a nosztalgikus szemléletét és ennek a problémáját nem tudom nem észrevenni. Ám ez nem lenne ok arra, hogy ne szervezzek neki kiállítást, a problémám a nagy képeivel inkább az, hogy itt nem férnének el méltóképpen. Viszont szerencsére láthattam ezeket a vázlatkönyveit, amelyeket installálhatóknak találtam e szűk térben, ráadásul már az új élete élményeit dolgozza fel bennük. Azt mi, Magyarországon is pontosan értjük, hogy miért jó a Balatonpart, a Horvát riviéra, vagy sokunknak akár a Cote d’Azur. Azt is átérezzük, hogy mit jelentenek nekünk a szomszédos Ausztria nagy hegyei közé ékelődő völgyek, vagy, hogy miben rejlenek a horgászat örömei. Itt tehát még az élményanyag is közössé válik, ezáltal Anna már tényleg a mi művészünk lett.
Szárazföldi lényekként rohangálva mindannyian tisztán észleljük, hogy mit jelent elérni az útjainkat lehatároló vízpartokat… és itt kezdődhet az a megélésünk, hogy teljes festészetként nézzünk Anna Riabchevskaya képeire. Látjuk, hogy Ő a híresen magas színvonalú orosz akadémikus iskolákon nevelkedett, de erős hatással volt rá a nyugati modernitás is. Észrevesszük, hogy Felix Vallotont is érintő, történeteket mesélő figurái miről számolnak be a Nicolas de Stael tájait, vagy Francis Bacon tereit is jól értő színfoltjaiban. Elmerülhetünk a megfeszített kompozíciókban, a nagy erővel fókuszba helyezett tárgyak, textúra foltok, pontosan eltalált szín élmények, új képi értelmet hordozó szöveg kivágások gyönyörűségében. Betekintést kapunk egy olyan festői szemléletbe, amely tudomásul veszi a saját határait: tehát az illuzionisztikus ábrázolást csak pont addig engedi kidolgozni, amíg az éppen hogy megpendíti bennünk a tárgyi és érzelmi dekódolás, még sok asszociációt hagyó, élményét. Ez a festészet hibátlanul, biztos kézzel egyensúlyoz a tiszta festői absztrakció és a látvány élmények érthetővé tétele között. A festészet hamisítatlan mátrixát olvashatjuk e vázlat gyűjteményekben, ahol átjárhatóvá válik a személyes és a közös élmény, a nyersen festett folt és a jelentés, a betű puszta grafikai minősége és annak új képi értelmet adó bekomponálása. Ugyanakkor a megkérdőjelezhetetlen szakmai tudás, a visszakövethető művészettörténeti hatások találkoznak ezeken a partokon a karakteresen sajátos, jól felismerhetően Annára jellemző szín visszafojtásokkal, az absztrakciós szint és mód önállóan kidolgozott, stílusos értékével.
Bár csak néhány kódot vázoltam fel itt és most Anna Riabchevskaya vázlatkönyveihez, de máris elértem azt a partot, ahonnan kezdve elég egyszerűen a szemünkkel pásztázni ezeket a szavak által bejárhatatlan tengeri élményeket.
Miksa Bálint festőművész, Újpest
Fotó: Rékasi Attila (kép a megnyitóról, balra Miksa Bálint festőművész, jobbra a kiállító)
Illusztráció: Rékasi Attila fotóművész, Edit kapitányának maszkja című printjének részlete, FakTúra folyóirat
A sajtóhírek és nemzetközi tudósítások szerint George Lucas egy évtizedeken át húzódó folyamat végére tett pontot: 2026 szeptemberében megnyílt a nagyközönség előtt grandiózus magánmúzeuma Los Angelesben, a Lucas Museum of Narrative Art. Az intézmény mintegy egymilliárd dolláros beruházásként valósult meg, egy közel 28 000 négyzetméteres épületben, amely egy 11 hektáros parkosított campus része. A teljes alapterületnek azonban csak egy része kiállítótér: a galériák összesen körülbelül 9–10 ezer négyzetmétert tesznek ki.
Ez a lépték így is jelentős, de pontosabb összevetést tesz lehetővé: nem nagyságrendi, hanem inkább többszörös különbségről beszélhetünk a hazai intézményekhez – például a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ – képest.
Ami igazán figyelemre méltó a múzeum koncepciójában, az nem pusztán a méret, hanem az a kulturális állítás, amelyet képvisel. Lucas kísérletet tesz arra, hogy csökkentse – vagy inkább érvénytelenítse – a „magas” és a populáris művészet közötti, sokak szerint mesterségesen fenntartott különbséget. Az intézmény deklaráltan a történetmesélő képi formák múzeuma: ugyanazon térben jelennek meg klasszikus festészeti művek, illusztrációk, képregények, mangák és filmes tárgykultúra elemei.
A gyűjtemény és a kiállítási struktúra egyaránt ezt az inkluzív szemléletet erősíti. A múzeum több tízezer műtárgyat felölelő anyaga – a barlangrajzoktól a kortárs vizuális kultúráig – nem kronologikus vagy stiláris alapon, hanem tematikus egységek mentén szerveződik. Ez a rendezési elv önmagában is állásfoglalás: a narratíva, azaz a történet válik elsődlegessé a műfaji hierarchiákkal szemben.
Külön hangsúlyt kapnak azok az alkotók is, akik a hagyományos művészeti intézményrendszerben jellemzően perifériára szorultak: illusztrátorok, képregényrajzolók, látványtervezők – mindazok, akiknek munkája eddig leginkább a stáblisták hosszan gördülő sorai között volt olvasható. A Lucas Múzeum ebben az értelemben nemcsak gyűjt, hanem újra is pozicionál: láthatóvá tesz egy olyan vizuális kultúrát, amely eddig inkább jelen volt, mint elismert.
Ismét egy fergeteges KultFeszt a Népszigeten! Tegnap, 2026. szeptember 12-én nagy érdeklődés mellett, koncertekkel, színházi előadásokkal, nyitott műtermekkel, családi programokkal és csoportos kiállításokkal zajlott a rendezvény az újpesti Hajógyári-szigeten. A Miksa Bálint nevével fémjelzett NAPS zenekar koncertje az Atno kert udvarán az egész Népszigetnek hirdette: nagyon is él a szürke betonfalak mögött a művészet.
Mindenütt mosolygó, barátságos emberek jártak-keltek a semmihez sem hasonlítható atmoszférájú hajógyári műtermekben. Talán csak akkor tűntek el a mosolyok a jelenlévők arcáról, amikor a Skurc Galéria terében Wehner Tibor művészettörténész megnyitó szövege felhangzott a „JÖVŐ-KÉP” című össznépszigeti képzőművészeti kiállítás megnyitóján.
A történész kemény szavakkal indított, amelyek szomorú képet festettek a rendszerváltás óta regnáló kormányok és kulturális döntéshozók működéséről. Rámutatott azokra az elkeserítő tendenciákra, miszerint a politika, a parlament szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a magyar képzőművészetet – és azon belül, Wehner szerint, különösen a kiemelkedő teljesítményeket.
Teljes joggal kérte számon a több mint harmincéves mulasztásokat: a képzőművészet, a magasművészet marginalizálását. A népszigeti művészkolóniák életterének, a volt Hajógyári-szigetnek a lakóteleppé fejlesztését is ebbe a történelmi hibasorozatba illesztette, és felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy olyan értékek létét veszélyezteti a magántőke játszótere, amely unikális – és ha elvész, pótolhatatlan.
Fotó: Rékasi Attila (műteremlátgatás az előző Hajógyári KultFeszten)
A Népsziget egy százötven éve intenzív emberi hódítás alatt álló, mégis természetközeli mikrovilág, egyben a nehézségeken edződött, ezért nagyon is különleges művészi értékek, újító szellemi energiák egyik fontos származási területe már régóta. Azért is lehet ez így, mert a művészek elemi joga és érdeke a szabadságuk, az öntörvényűségük, sajátos életritmusuk megélésének a lehetősége, amit a Népsziget evidensen megad. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi években a kortárs képzőművészek, festők, szobrászok, fotósok, keramikusok, designerek és a kultúra más műfajait képviselő csoportosulások is egyre nagyobb számban, sokféle formációban alakították itt ki a műtermeiket, műhelyeiket, közösségi tereiket és hoztak létre egy sajátos, laza kapcsolati hálózatot. Figyelnek, számíthatnak egymásra, segítik egymást, néha összefogva is szerveznek tárlatokat, eseményeket, akciókat. Megértették, hogy ez a hely arra inspirál, hogy a külső elvárások helyett azt tartsák a legfontosabbnak, amit maguk tanulnak meg, dolgoznak ki, amit megfigyelnek és végiggondolnak, amiért megküzdenek, amit kiépítenek, amiért együttműködnek. Így megóvó, szabad, barátságos, szerethető világot, jövőt alkotó erőt képviselhetnek.
A volt hajójavító telepen működő művészek tudják, hogy ez már egy olyan „művészeti bázis”, ami túlnőtt az egyes különálló művészsorsokon. Organikus fejlődésével, kuriózumszerű élhetőségével és magas általános művészi színvonalával létezése a hazai művészeti élet általánosabb színességét is érinti. Ám mindez most veszélybe került.
Történelmi időpontban állunk éppen, hogy előre menekülve mentsünk meg egy jelentős építészeti, a folyami hajózásra épülő gazdasági, infrastrukturális, várostörténeti jelentőségű, az általános emberi viszonyokat javító, közösségi – és ami az alkotók számára a legfontosabb – művészeti, kulturális jövőképet is evidensen adó komplex értéket. Ennek érdekében Szeptember 12-ére, délelőtt 10 órától éjfélig tervezve, Népsziget Kultfeszt 3 néven szervezik meg a korábbiaknál még jelentősebb összművészeti esemény sorozatukat a műtermeiket is megnyitva, a Népsziget újpesti oldalán, a volt hajójavító üzem területén (bejárat: Zsilip utca 17.). A kooperáló művészek és más értékteremtő barátaik kiállításokkal, tárlatvezetésekkel, színházi és filmes produkciókkal, fényfestésekkel, irodalmi eseményekkel, kórus performansszal, workshopokkal, koncertekkel és fényfestésekkel, a közvetlen találkozások élményeivel, nonprofit jelleggel, szeretettel várják a közönséget!
A részletes program:
Népsziget Kultfeszt3 program / 2026. 09. 12. (szombat):
10.00-10.30: Tízórai Dömötör László költővel – irodalmi haboskakaó gyerekeknek / Vészkijárat-Dömötör műterem
10.00-17.00: Nyitott műtermek / Kis Géza, Dokk Stúdió (Arnold Alen Mincu, Garancsi Tilda, Kármán Virág, Tolmár Bence, Bálint Norbert László, Cseh Dániel, Takács Rozina Sára, Török Tekla)Anna Riabchevskaya, Antal Malvina, Majoros Áron, Berkes Csilla, Éles Lóránt, Hóbor András, Vincze Ottó, Szaka Vivien, Kecső Kristóf, Bányász Kata, Vészkijárat Galéria és Műteremközösség (Kozák Kata, Nagy Edit, Kotormán Ábel, Miksa Bálint)
10.00-24.00: „JÖVŐ-KÉP” – A Népsziget Kult keretében dolgozó művészek kiállítása. / Régi Skurc terem
10.00-24.00: A Vészkijárat Műteremközösség alkotóinak tárlata (Dömötör Sámson, Kozák Kata, Kotormán Ábel, Nagy Edit, Miksa Bálint / Vészkijárat – nagy terem
10.00-24.00: Nunkovics Róbert a Népsziget hajójavító múltjáról szóló fotókiállítása / A Vészkijárat terasza alatt
12.00-15.00: Mozi: Buzási Gyopár, Hegyi Olivér és Kádár Melinda, azaz a Mediawave Karaván Válogatás animációs filmjeinek vetítése / Irregulari
14.00: Várkonyi Judit író: SZÓFESTÉS / ALÁFESTÉS: Local Vocal Velence Kamarakórus Páll Kata karnagy vezetésével / Vészkijárat nagy terem / (adomány javasolt)
15.00: Tizenötórai tea – irodalmi sztriptíz Dömötör László verseire, felnőtteknek. Közreműködik: Miss Marry és Lady Kate. (Dresszkód: Uraknak férfiruha, hölgyeknek női öltözet) / Irregulari
15.30-17.00: Sirokkó Szövetkezet: Réder Ferenc / Regős Simon: LASSÚSÁG Alcím: Kollokvium III szakaszban Milan Kundera emlékére. Támogató: Maszek Kultúrkör Egyesület / helyszínek felvonásonként: 1. Szaka Vivien és Kecső Kristóf műterme, 2. Berkesi Csilla, Éles Lóránt, Hóbor András és Vincze Ottó műterme, 3. Majoros Áron műterme / adomány elvárható!
16.00: Tárlatvezetés Robin Sperling és Szabó Ottó Robotto „A gép a hibás?” c. kiállításán Maria Strelnikova kurátorral és Ilia Filin interaktív közreműködésével / Vészkijárat Galéria / (adomány javasolt)
17.00: A „JÖVŐ-KÉP” c. össznépszigeti képzőművészeti kiállítás megnyitója / Kiállítók: Antal Malvina, Arláth Krisztina, Bálint Norbert László, Bányász Kata, Berkes Csilla, Cseh Dániel, Dömötör Sámson, Esse Bánki Ákos, Éles Lóránt, Garancsi Tilda, Kármán Virág, Kecső Kristóf, Kiss Géza, Kotormán Ábel, Kozák Kata, Lakatos László, Majoros Áron, Nicholas Manila, Miksa Bálint, Mincu Arnold Alen, Mohácsi Eszter, Nagy Edit, Nunkovics Róbert, Péli Barna, Anna Riabchevskaya, Rozman Csenge, Szaka Vivien, Takács Rozina Sára, Tolmár Bence, Török Tekla / Megnyitja: Wehner Tibor művészettörténész
17.00-20.00: Hangszerek – kérdések – válaszok:, T. Bali / Fluxton Studio alkotóbázis-műterem, Rosinflux interaktív hanginstalláció (chill) / Fluxton kert
19.00-24.00: Fényfestések: Mizsei Lili (analóg fénytöréses dinamikus fényfestés), Litkey Bendegúz (analóg fényfestés), Ost x Maximova: „Rue Saint Maur” (konceptuális vetítés),Tolmár Bence (analóg statikus fényfestés) a LaLuz Visuals és Megyeri András szponzorációjával, az Irregulari fényművészei (változó színes fények), Atno (állandó fényinstalláció)
18.45-20.00: Naps zenekar koncertje /Atno kert
20.30-22.00: Korai Electric koncert / Atno kert
22.00-02.00: Techno buli / Atno (fizetős!)
22.00-24.00: Rosinflux: noiseambient, Hiacs: noise–electro, Sesheta: Dj set After / Vészkijárat nagy terem / (adomány javasolt)
2026. július 13-án megnyílt a Hajdú-Bihari Grafikai Művésztelep Derecskén. A tíz napos alkotótábor idén 30. jubileumát ünnepelte. A jeles alkalomból a telep elmúlt három évtizedének válogatott anyaga fogadta a megnyitóra érkezőket a Derecske Városi Művelődési Központ és Könyvtár kiállító termében és folyosóin. A művésztelepen részt vevő alkotók mindig büszkén vállalták az ide történő meghívást, hiszen nem csak a megye egyik legkiemelkedőbb professzionális alkotó közösségéről van szó, hanem az ország talán egyetlen szakgrafikai művésztelepéről, amelynek a sokszorosító grafika hagyományos eljárásai állnak a fókuszában, kiemelt szerepet kapva a rézkarckészítés. A művésztelep alkotói az évek során több mint ezerpéldányos grafikai gyűjteménnyel gazdagították ez idáig a várost, melyek között rézkarcok, akvatinta technikával készült lapok, fametszetek, linómetszetek, kollográfiák és egyéb kísérletező eljárások mellett litográfiák is születtek. Az idei évben megrendezett tábor alkalmával emlékeztek az alkotók és szervezők az elmúlt évtizedek munkájára, eredményeire, tiszteletüket rótták le azok előtt az alkotók előtt, akik már nem vehetnek részt a munkában, közülük is adózva Móré Mihály, Debrecen híres művésze, a telep fődíját jelentő Móré-díj névadója tiszteletének, aki sajnálatos halála miatt csak a legelső Hajdú-Bihari Grafikai Művésztelepen vehetett részt. A telep a 30. jubileum alkalmával köszönetet nyilvánított Pardi Sándor alapítónak, korábbi művésztelep vezetőnek. Szerepét Lénárt Attila grafikusművész (2024-es Móré-díjjal kitüntetett alkotó) vette át, aki a művelődési házzal és Tamus István művészeti vezetővel egyeztetve több innovatív programmal készült az idei telepre. Mint azt az új vezetőtől megtudtuk, a tábor a jövőben több új célt is kitűzött maga elé. A korábbi magas színvonalú szakmai munka megtartása mellett nagy hangsúlyt kap a közösség erősítése, az új programelemek megvalósítása, valamint a lakosság és a helyi vállalkozók bevonása. „Fontos számunkra, hogy a művésztelep munkáját minél többen megismerjék, a lakosság személyesen találkozhasson az alkotókkal és lehetőséget kapjon belátni a kulisszák mögé. Ennek érdekében nyílt napot hirdettünk és könnyűzenei koncerttel egybekötve vittük ki az alkotókkal a grafikát Derecske város főterére, amelynek hatalmas sikere volt. A közösségi programok mellett a fenntarthatóság jegyében szükség van a fiatalításra. Elsőként az aktív, már kiforrott stílussal rendelkező középgeneráció művészeit kívánom megszólítani és meghívni a következő évek táboraiba, azokat, akik országosan is magas szinten űzik a sokszorosító grafika technikáit. Sok mindent már az idei telep első pár napjában tudtunk egyeztetni, de az alkotókkal egész évben kapcsolatot tartva lehetőségem fog nyílni a folyamatos szakmai párbeszédre. Ezt fontosnak tartom, hogy a technikai és egyéb feltételek javítását célzó javaslatokat is tehessek a körülményeket biztosító Derecske Városi Önkormányzat és a művelődési ház felé, akikkel kiváló együttműködésben állunk, így a lehetőség adott lesz a további fejlesztésekre, annak érdekében, hogy ez a harminc éve működő hagyomány ne szakadhasson meg.”– nyilatkozta az új telepvezető.
Szöveg: Maria Strelnikova, Vojnits-Purcsár Vito és Miksa Bálint, fotó: Rékasi Attila
Napjainkban a mesterséges intelligencia, az automatizáció és a digitális rendszerek egyre inkább meghatározzák mindennapi életünket: azt, hogy miként dolgozunk, kommunikálunk, gondolkodunk, és hogyan képzeljük el a jövőt. Herbert Marcuse szerint a technológia soha sem lehet politikailag semleges: olyan gazdasági és intézményi struktúrákban fejlődik, amelyek alakítják viselkedésünket, miközben önmagukat természetesnek és elkerülhetetlennek tüntetik fel.
A tudományos-fantasztikus irodalomban, a populáris kultúrában és a mesterséges intelligenciáról szóló mai diskurzusokban a technológiát gyakran önálló erőként ábrázolják, amely képes kicsúszni az emberi irányítás alól, sőt akár ellenünk is fordulhat. De vajon valóban elválasztható-e a technológia önmagunktól?
Ez a kiállítás nem a történelemtől független szereplőként tekint a technológiára, hanem az emberi képzelet, tudás és döntéshozatal kiterjesztéseként. Yuval Noah Harari arra emlékeztet bennünket, hogy mivel maga az ember is az evolúció terméke, minden, amit létrehozunk – a kőbaltától a mesterséges intelligenciáig –, ugyanúgy a természet része. Ebben az értelemben a technológia nem valami az emberiségen kívül álló jelenség, hanem annak egyik megnyilvánulása. A technológiák azonban soha sem automatikusan vagy szükségszerűen jönnek létre, hanem meghatározott történelmi döntések, intézmények és jövőképek eredményei, amelyek az emberi értékeket és törekvéseket tükrözik.
Ha azonban a technológia önmagunk kiterjesztése, felmerül egy ellenkérdés is: mi történik az emberi cselekvőképességgel, amikor döntéseinket egyre inkább gazdasági, politikai és technológiai struktúrák közvetítik? Hol kezdődik a felelősség, amikor tetteinket nálunk nagyobb rendszerek alakítják? A kiállítás egyszerre tartja érvényesnek e két állítást: a technológiai valóságot intézmények és hatalmi viszonyok formálják, ugyanakkor a szubjektivitás továbbra is ezek között a feltételek között bontakozik ki – olyan cselekvési formákban, amelyek nem e struktúrák ellenére, hanem éppen azok keretein belül jönnek létre.
Robin Sperling munkái a technológiát kulturális és ideológiai rendszerként mutatják be, amely észrevétlenül szervezi a mindennapi életet, miközben láthatóvá teszi az irányítás és a normalizáció általában rejtve maradó mechanizmusait.
Robotto / Szabó Ottó figyelmét a kontroll helyett a képzelet lehetőségeire irányítja. Talált tárgyakból és ipari anyagokból épített spekulatív mechanikus lényei a játék, az alternatív jövőképek, valamint az ember és gép közötti új kapcsolatok számára nyitnak teret.
A két alkotói gyakorlat együtt azt mutatja meg, hogy a technológiai rendszerek, intézmények és az emberi cselekvés kölcsönhatásban formálódik azok révén, akik részt vesznek benne, alkalmazkodnak hozzá, vagy éppen megkérdőjelezik azt.
A kiállítás arra hívja a látogatót, hogy megfigyelje a technológiai valóságot, és elgondolkodjon a saját helyéről benne. A technológiai rendszerek alakítják döntéseinket, ugyanakkor teret hagynak a tudatosságnak és a cselekvésnek is. A felelősség abban rejlik, hogy felismerjük: mindennapi szokásaink és döntéseink miként termelik újra – vagy éppen kérdőjelezik meg azt a technológiai valóságot, amelyben élünk.
Mindezt a tárlat természetesen a képzőművészet szabad vizuális nyelvén közelíti meg. Autentikus műalkotásokat szemlélhetünk, amelyek játékosan képesek kitágítani az értelmezéseket és az asszociációk terét.
Robin Sperling (London, 1963) brit képzőművész és fotográfus, akinek multidiszciplináris alkotói gyakorlata a festészetet, a sokszorosító grafikát, a ready-made-et, az enkausztikát és a nyomtatott áramköri lapokat (PCB) egyaránt magában foglalja. Természetes és talált anyagokkal – köztük agyaggal, viasszal, nyersolajjal, vulkáni hamuval és ipari maradványokkal – dolgozva az absztrakció, a konceptuális művészet és az anyagi folyamatok kapcsolatát vizsgálja, különös figyelemmel a természet, a technológia és az emberi beavatkozás metszéspontjaira. A Central Saint Martins College diplomája után Londonban és Berlinben élt és dolgozott, majd 2000-ben Délkelet-Magyarországra költözött, ahol jelenleg is él és alkot. Művei számos köz- és magángyűjteményben megtalálhatók.
RobOtto / Szabó Ottó (Szekszárd, 1989) Zürichben élő magyar szobrászművész, aki újrahasznosított fémből, kőből és üvegből összeállított kinetikus szobrairól ismert. Mérnöki precizitást ötvöz játékos képzelőerővel: jellemzően talált ipari anyagokat alakít át dinamikus, mechanikusan mozgó alkotásokká, amelyek megőrzik korábbi életük nyomait, miközben elmosódnak bennük a szobrászat, a találmány és a történetmesélés határai. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen, majd a Zürichi Művészeti Egyetemen (ZHdK) szerzett diplomát. Munkáit Európa-szerte számos kiállításon mutatták be, és három éven át részesült a rangos Derkovits-ösztöndíjban. Képzőművészeti tevékenysége mellett elismert díszlet- és bábtervezőként is dolgozik színházi produkciókban.
Maria Strelnikova, Vojnits-Purcsár Vito és Miksa Bálint
A kiállítás 2026. Szeptember 15-ig tekinthető meg a Vészkijárat Galériában 1044 Budapest, Zsilip utca 9.
Újpesten ma lomtalanítás volt. Erről mindig Dulovits Jenő fotóművész, a világhírű „magyaros stílus” megteremtője és a szintén méltán világhírű Duflex fényképezőgép innovációs zsenije jut eszembe. Egy történet, amelyet róla olvastam – egy történet, amely koroktól és politikától függetlenül Magyarország szegénységének fokmérője.
Mindazok kedvéért, akik még soha nem hallottak egyik jelentős művészünkről, fussuk át röviden, ki is volt ő. Dulovits Jenő 1903. június 22-én született Ipolyságon, és Budapesten hunyt el, teljes feledésben, 1972. július 24-én. A magyar fotográfia egyik legjelentősebb, nemzetközileg is számon tartott alakjáról beszélünk. Nevét azonban nemcsak művészi munkái tették ismertté: több technikai újítás is fűződik mérnöki munkásságához. A legfontosabbak közé tartozik a Duto lágyrajzú előtétlencse és a Duflex fényképezőgép, amelyek révén a modern fotótechnika egyik korai megújítójává vált. Utóbbi a tükörreflexes fényképezőgépek fejlődésének fontos állomása volt, amely géptípus később a profi fotósok szinte kizárólagos eszközévé vált. Fotóművészként a fény lírai használatáról vált ismertté: képein az ellenfény és a finom tónusok különleges, mesteri alkalmazásával szerzett népszerűséget és követőket.
Tehát: a fentiek alapján van egy zsenink, akit a világ elismert, és akit a világ számos más országában nemzeti hősként tisztelnének – állami temetése lenne, és országos múzeumot alapítanának neki. Nos, mi történt szeretett kis Magyarországon Dulovits 1972-es halálakor? A család több száz forintot fizetett a kukásoknak, hogy hordják ki az örökölt lakásból a sok negatívot, kéziratot, fényképet – az ő megítélésük szerint szemetet – a kukáskocsira.
Öt éve lakom itt Újpesten, és azóta a lomtalanítást látva mindig ez a történet jut eszembe. Ne higgyük, hogy ez egyedi eset Magyarország pusztulásának történetében. Annyira büszkén mutogatjuk (helyesen) Csontváry kilencven festményét, amelyek teljes joggal a világ legjobbjai közé tartoznak, ha nem a legjobbak. Tudjuk-e, hogy ennek a kilencven festménynek a fennmaradása azon múlt, hogy egyetlen „rajongó”, aki felismerte művészetében az egyetemest, a piacon meghallotta, hogy árverezik a Csontváry-képeket, és azonnal odarohant megvásárolni őket? Aki azt mondaná, hogy „volt árverés, tehát az ország értette az értéket”, annak érdemes felidézni: a háború után vászonhiány volt, és a mester nagy méretű vásznait kocsiponyvaként árverezték el. Milyen szimbolikus kép ez! Elképzelem azt a krumpliárus parasztot, aki szekere ponyvájára felnézve egy általunk már soha meg nem ismert Csontváryt bámult – és talán részegen még le is vizelte.
Legyünk igazságosak: Milos Forman filmjéből is tudhatjuk, hogy Mozartot jeltelen tömegsírba temették a „hálás” Ausztriában, amely ma százmillió eurókat profitál évente a nevéből. Értem én, hogy máshol is előfordult ilyesmi, csakhogy a „sógoroknak” nem volt Trianonjuk – ott más erőforrások is rendelkezésre álltak. Magyarországnak, meglátásom szerint, nem szabadna így bánnia ezekkel a művészi és szellemi forrásaival, mert nekünk szinte csak ez maradt.
Zárásként még egy személyes tapasztalat: minden évben találok művészeti hagyatékokat lomtalanítás idején. Illusztrációm most nem egy ismert alkotó emlékét rögzíti, hanem egy ismeretlen hölgy múltját, amely szó szerint kihullik az idő markából. Tegnap még ott volt a nevére kiállított „Kiváló dolgozó” oklevél, bekeretezve, törött üveggel; mára, a seprés előtt, ennyi maradt az életművéből. A nyomozók és régészek tudják: a szemét sokszor beszédesebb, mint a hivatalos emlékezet. És amit a lomtalanításaink évről évre elmondanak, az nem pusztán feledékenység – hanem értékvesztés.
Papp Károly a harmincadik Hajdú-Bihar megyei grafikai művésztelep derecskei termeiben alkot a nyár folyamán. Arra kértük, hogy néhány friss munkájával mutassa be művészetét a FakTúra folyóirat olvasóinak. Olyan alkotókat sorjázunk MűteremTúra rovatunkban, akik megítélésünk szerint kiemelkednek a mai magyar alkotók közül. Véleményünk szerint Papp munkái nagyobb figyelmet érdemelnek, nemcsak annak okán, hogy lapjai komoly irodalmi beágyazottsággal bírnak. Okot ad a kiemelt figyelemre az is, hogy rendkívül „finomak”, kimunkáltak: a sokszorosító grafika és az egyedi grafika határterületein mozogva hoznak progresszív dinamikát a „poros” műfajokba.
Alkotásai látomásszerűek, álomszerűek és megkapóan humanista hangvételűek. A spiritualitás megjelenése grafikáin inkább szimbolikusan, mint konkrétan történik: egyfajta energetikai hálót szőve köti össze minden alkotását. Sőt, az Arc nélkül I. című munkáján a klasszikus ikonográfiai motívum akár a dehumanizáció vádját is felvethetné. Az arc „kitörlése” azonban véleményem szerint nem elembertelenítés, hanem éppen a kollektivizálás aktusa. Az arc geometrikus formákra bontása számomra a figura kezében tartott könyv (Biblia) lapjai felé nyit átjárást: egy olyan képi gesztust, amely a kollektív, kulturális értelmezést erősíti. Ha tovább nézzük a sorozat képeit, talán nem tűnik légből kapottnak az előbbi gondolatsor.
Kérem, keressék a művész munkáit: véleményem szerint érdemesek a figyelemre!
Rékasi Attila, művészeti író (Újpest)
Papp Károly: Arc nélkül-I. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Arc nélkül-II. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Ready-I. (A Vakság sorozathoz) tollrajz
Papp Károly: Transzcendens etűdök, vegyes technika
Kalas Zsuzsa finisszázsán jártunk a Vészkijárat Galériában. A művésznő fogadott minket, majd Kovács Gábor barátommal csatlakoztunk a már jelenlévőkhöz. A kötetlen beszélgetés hamar a festészet irányába terelődött, majd a galéria utánozhatatlan hangulatú teraszáról beinvitált bennünket – saját megfogalmazása szerint – a varázslatosan intim kiállítótérbe.
A záróesemény nem pusztán búcsú volt, inkább egyfajta visszatekintés: a művésznő – a kánikulára való tekintettel röviden, mégis koncentráltan – betekintést engedett a képek megalkotásának koncepcionális és lelki folyamataiba. Elmondása szerint a festés kiindulópontja mindig egy konkrét történés: egy megtörtént jelenet, amely nem közvetlenül kerül a vászonra, hanem egy hangulati, intuitív képpé alakul. Ez a folyamat már önmagában is eltávolodás a narratívától: nem a történet, hanem annak lenyomata válik festői anyaggá.
A művek így nem illusztrációk, hanem transzformációk. A művész által évek alatt kikísérletezett technikai és metodikai eszközök révén a kiinduló élmény mintegy „szublimálódik”: a gondolati tartalom halmazállapotot vált, és fénnyé, színné, anyaggá alakul. Ez a festői attitűd a lírai absztrakció hagyományához közelíthető, ahol a személyes élmény nem eltűnik, hanem feloldódik a képi struktúrában.
A beszélgetés során felmerült bennem egy kérdés, amely – talán éppen a képek szerintem „szép”, derűs, kiegyensúlyozott világából fakadóan – elkerülhetetlennek tűnt: vajon minden történet, amelyből ezek a művek születnek, eleve „vidám”? Nem húzódnak meg mögöttük feszültségek, veszteségek vagy akár fájdalmas tapasztalatok?
A kérdés láthatóan meglepte a művészt, ami önmagában is beszédes. A kiállítás képei ugyanis első ránézésre esztétikusak, harmonikusak, sőt kifejezetten életigenlőnek hatnak. Ugyanakkor éppen ez a következetes harmónia vet fel értelmezési kérdéseket: vajon a festészet itt a világ affirmációja, vagy inkább annak átdolgozása, megszelídítése? Nem lehetséges-e, hogy a képekben megjelenő fényesség és egyensúly éppen a kiinduló élmények belső feldolgozásának eredménye?
Másképp fogalmazva: a festészet ebben az esetben nem a valóság tükre, hanem annak korrekciója. Egy olyan tér, ahol a történések nem változatlanul, hanem átalakítva, „megnemesítve” jelennek meg. Ez a folyamat közel áll ahhoz, amit a művészetelmélet katartikus transzformációnak nevez: a negatív vagy ambivalens tapasztalatok esztétikai formába öntése révén új minőséget nyernek.
A finisszázs így nem csupán egy kiállítás lezárása volt, hanem egy nyitott kérdés megfogalmazása is. A beszélgetés végén a művész és a kérdező között egyfajta hallgatólagos megállapodás született: a diskurzus folytatása szükséges. Mert a képek – minden látszólagos könnyedségük ellenére – nem adnak egyértelmű válaszokat. Inkább finoman ellenállnak az értelmezésnek, miközben mégis folyamatosan értelmezésre hívnak.
Talán éppen ez adja Kalas Zsuzsa festészetének erejét: hogy a személyes történetekből kiindulva nem történeteket mesél el, hanem olyan képi tereket hoz létre, amelyekben a néző saját tapasztalatai is visszhangra találhatnak.
Bittó Dóra, Rötzer Annamária, Szepesi Ágota és Szűcs Miklós alkotják azt a csoportot, akik a Budai Rajziskola idei végzős, 3. éves résztvevői. Ők elsősorban Lelkes A. Gergely festőművész és az iskola többi mesterének a tanítványai, de az utóbbi 10 héten mesterük jóvoltából én is „kezelésbe” vehettem őket.
Úgynevezett mesterkurzus megtartására kaptam felkérést, amit úgy értelmeztem, hogy ilyenkor mesterműveket illik létrehozni. A lazának látszóan koncepciózus, de elsősorban az egyéni munkára koncentráló kurzuson körüljártuk a mestermű fogalmát a lehető legobjektívebben, ezáltal bővítve és összefoglalva a művészi gyakorlat minőségi dimenzióit.
Kiváló hallgatóság jutott nekem. Munkáikban érvényesítették az önálló problémafelvetés, a hitelesség, a kép belső kohéziója, a következetesség, az önkritikus, kitartó munka, a megalkuvás-mentesség, a tudást összegző jelleg, a komplexitás, az önmeghaladást célzó saját felvállalás, a művészetben kibomló, magától értetődő szabadság-megélés… kritériumait.
Bittó Dóra sokat vállalva, rengeteg rajzi tanulmányon keresztül megközelítve a témájához szükséges szakmai biztonságot, alkotott figurális, mégis érzékien megmunkált festői színházat. Rötzer Annamária lassú, türelmes útkereséssel talált rá egy számára nagy jelentőséggel bíró szakrális épületegyüttes ízig-vérig festői és sok tapasztalatot összegző, érzékenyen reflexív megfogalmazására. Szepesi Ágota szabadon csapongó, gyors felvázolásokhoz szokott munkamódját valamelyest megfékezve, több különböző felvetését is magas szinten járta körül, érlelte ki, emelte szélesebb értelművé. Szűcs Miklós következetes alkotó. Eredetien festői, relief hatásokra is apelláló munkái a kurzus során egy ellentét kép párra koncentrálva mélyebbé, koherensebbé, izgalmasabbá és érettebbé váltak.
Ez a Vészkijárat Galériában megvalósult közös kiállításuk alkalmas arra, hogy tisztán megmutatkozzon markánsan különböző karakterük, egyénileg jellegzetes útkeresésük. Ugyanakkor munkáik érettségével jogot is formálhatnak önálló sejtéseik további kidolgozására, bátor kiérlelésére, a festészetben tisztán megmutatkozó szellemi elevenség teljes megélésére.
KÖZELEBB — Alternatív Tárlatvezetés Drámainstruktorokkal Bánki Ákos Én Te Te Én című kiállításában
Bánki Ákos festőművész kiállítása önmagában is felér egy kalandtúrával az absztrakt festészet világába. Nem csak a képekkel köthetünk közelebbi ismeretséget a Kult7 Galériában, de a festmények mellett olyan káté-szerűen kifejtett magyarázatokat is kapunk, melyek orientálják a befogadót, végig vezetik egy úton, ahogy érdemes ezekhez a műalkotásokhoz közelíteni. A megfogalmazott kérdések valószínűleg minden kiállításjáró laikusban fölmerültek már, ha kihangosítani nem is illik ezeket. Sok ilyen kérdésre kapunk gondolatébresztő válaszokat, kritikusként a kedvencünk a
„Miért nem elég azt mondani, hogy tetszik vagy nem tetszik?”
A válasz pedig nem csak az absztrakt festészet, de minden műalkotás befogadása kapcsán használható. A másodpercek alatt meghozott ízlésítélet nem a végpontja a befogadásnak, inkább a kezdete, érdemes megvizsgálnunk, vajon miért vonz vagy taszít egy nonfiguratív kép, milyen komplexebb hangulati, érzelmi vagy akár gondolati asszociációkat hívott elő.
Ehhez az értelmezői munkához nyújtottak komoly segítséget az SZFE Drámainstruktor- drámajátékos osztály hallgatói: Dorogi Lili, Monoki Luca Anna és Bodor Kristóf. A program szervezését és kommunikációját Hajdú Léna, a METU Művészeti instruktor mesterszakos hallgatója vállalta. Sokkal izgalmasabb drámapedagógiai módszereket is bevetve kiállítást nézni, mint egyedül vagy párban elveszetten bolyongani a kiállítótérben. Ezt már megtapasztalhattuk a Simorág Táncirkusz múzeumpedagógiai programjain az erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban, a Szkéné Színházban a Cicikrisztus című előadáshoz készítettek a Rakpart3 színházi nevelési szakemberei egy ráhangoló foglalkozást, amiben nagy szerepet játszottak a BME építészhallgatóinak makettjei és néhány kortárs szépirodalmi szöveg. A Mesemúzeumban megtapasztalt foglalkozások is ötvözik a múzeumpedagógia és a drámapedagógia eszköztárát.
A felvezető skálajáték ezúttal nem csak bemelegítésül szolgált, a kérdések a tárlat befogadásához kapcsolódó, a képek mellett is olvasható káté felvetéseinek sűrítményei voltak. A kiinduló állapot, ahogy az alkalmi kiállításlátogatók neki indulnak a felfedező útnak. Kifejezetten érdekes egybevetni, hogy a kiállítás és a tárlatvezetés hatására mennyiben módosultak a hozott attitűdök, nyitottabbá tudtunk-e válni az absztrakt művészetre.
Ezután három csapatra osztva, de még mindig egyedül, azt kaptuk feladatul, hogy adjunk címet a csapatunknak osztott képeknek. Valamiféle fordítási feladat ez, a képek által kiváltott gomolygó érzések megragadása, értelmezése, verbalizálása. Az igazán érdekes szakasz ez után következett, amikor a csoportunk tagjaival összevetettük a tapasztalatainkat, megosztottuk címötleteinket. Eddig is azt gondoltuk, hogy nem csak egyéni, szubjektív értelmezései léteznek egy műalkotásnak, hanem van valamiféle objektív minősége is. Ezt parádésan igazolta a csoportmegbeszélés. Ugyanazt a festményt éreztük szorongást keltőnek, ugyanabban a képen fedeztünk föl egymástól függetlenül valami testiséget, volt olyan kép is, aminek ketten szinte ugyanazt a címet adtuk. Ez után a fölfedezés után már nagyon gördülékenyen tudtunk a további feladatokon is dolgozni. A mi csoportunknak hangokat, egy másik csoportnak mozdulatot, a harmadiknak bármilyen vendégszöveget kellett társítania a képeihez. A több érzékterület bekapcsolása nagyon jó ötlet, a verbalizáláshoz már szokva vagyunk, a hangzóssággal vagy a testtel kifejezett értelmezés azonban eddig hiányzott az eszköztárunkból. Végül a három csoport megoldásai egy közös mini performanszban realizálódtak.
Lenyűgözően átgondolt, nagyon jó ritmusú foglalkozást raktak össze nekünk a drámainstruktor-hallgatók. Szép a mindenkit egyszerre mozgató kezdet és lezárás kerete, elég idő adatik a teljes kiállítás végig nézésére egyedül és csoportban is, miközben a csoportbeosztás miatt néhány alkotással közelebbi kapcsolatba kerülhetünk. Valóban lemérhető a kezdeti válaszaink és a kiállítás hatására bennünk végbement változás a nyitó játékra adott, lejegyzett válaszaink újra olvasásával. Reméljük, hasonlóan kedves és nyitott nézőközönség részeként mások is kipróbálhatják ezt a rendhagyó tárlatvezetést.
Édesanyám, Rékasi Imréné Borbély Margit nyolcvanéves az idén, és egész életében kertészkedett. Nem tagadom, fiatalon nem értettem, miért bíbelődik annyit a növényeivel. Aztán középkorom elején, a Derecskei Híreknek fotózva, az általam nagy tisztelettel övezett Nagy József gimnáziumi igazgató úrnak, egykori magyartanáromnak tettem fel a kérdést, miközben orchideáit fotografáltam. Tanár úr rám nézett, és öblös, szép hangján azt mondta: „Tudod, Ati, nekem ez a heppem!”
Egy kiállítás látogatása ilyen személyes élményeket is felszínre tud hozni, és már a témaválasztásával megindíthat egy diskurzust az alkotó és a néző között. A B32 Galéria a Bartók Bulvár egyik oszlopa; ha arra járok, mindig érdemes betérni. Kondor Attila képzőművész kiállítása ebbe a „bartókos”, igényes galériák utcájának miliőjébe – azt gondolom – jól beilleszthető.
A térbe belépve érzékeljük, hogy nem amatőr alkotó munkáit látjuk. Mindjárt az első, elém kerülő képről az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy kvalitását tekintve elfogadnám a magángyűjteményembe. Ez nem feltétlenül igaz minden kiállított munkára, ami nem jelenti azt, hogy azokat ne tartanám kiállításra méltónak; inkább azt gondolom, hogy az egész kiállítás koncepcióját szolgálják, mintsem a remekművek sorát bővítik.
Kicsit fenntartásokkal szoktam fogadni a galériákban elburjánzó videóinstallációkat, mert úgy érzem, manapság szinte „kötelező” ilyeneket is kiállítani, ha korszerűnek akarunk tűnni. Mivel kritikát írok, Kondor vetítését is végignéztem: ha nagy katarzist nem is éltem át, azt gondolom, funkcióját betölti, és némileg árnyalja a téma befogadását.
Ez a téma első ránézésre a kert, de inkább az Éden (annak elvesztése) és a jelenlét (annak megélése) szimbolikája kerül itt a fókuszba. Szeretett Édesanyám, igazgató Úr az a véleményem, hogy Kondor Attila kiállításán a kert több mint időtöltés, mint „hepp”: filozófiai, jelenlét szimbolika.
