Fotóművészeti Ajánló

Budapesti terek-Ölelő tér

FakTúra: Két hét múlva nyílik jubileumi tárlatod az Újpest Galériában, ennek kapcsán szeretnélek szakmailag kicsit jobban megismerni. Egy vidéki kisvárosban nőttél fel a 80-as 90-es években, ahol a fényképezőgép inkább volt családi eseményeket kiszolgáló kellék, mint művész eszköze. Ebben a közegben mi vitt téged a fotózás felé? Miért pont a fotó?

Sőt, egy három gyermeket nevelő szerény körülmények között élő családban nevelkedtem, úgyhogy fényképezőgépünk nem is volt. Néhány fotó, amit hivatásos fényképészek készítettek óvodai ballagásról, tablóképek, egy-két albumra való esküvői fotó rokonoktól: ennyi volt a fényképekkel való kapcsolata a családomnak. Papír és ceruza volt, ezért rajzoltam gyermekként (nem túl tudatosan, nem is túl jól), lánglelkű ifjúként verseket fabrikáltam, de ezek a próbálkozások még nem voltak értékelhető alkotások. A művészi lélek (nagyon érzékeny gyermek voltam, illetve volt bennem egyfajta különcség, amit a tanáraim is szóvá tettek) megvolt bennem, illetve jó eszű voltam – mondom a tanáraim után -, tanulás nélkül is jó érdemjegyem voltak, több tantárgyban kiemelkedő voltam, kémia, történelem, irodalom. Aztán Kozma László sógorom külföldre ment dolgozni és hozott egy Premier 620-as kompakt gépet. Életemben előszőr fényképeztem! 18 éves voltam ekkor. Természetesen negatív analóg filmre készültek a képek, amiket előhívatva megdöbbentett azok valóság hűsége. Letaglózott az, hogy általuk meg tudtam állítani az idő múlását. A katonaságnál összeismerkedtem Zombor Ferenc őrnagy, repülő irányító tiszttel, aki azóta is atyai jóbarátom. Ő hobbiként fényképezett, gépeket szervizelt. Megjavította az első, fillérekért vásárolt Zenit tükörreflexes „profi” kamerámat, amivel már a szolgálati idő alatt próbáltam elvontabb, nem emlékkép igényű, azon túlmutató felvételeket készíteni, kifejezetten művészi szándékkal (természetesen akkor még csak a szándék volt meg hozzá). Az azonban ott eldőlt, hogy ezzel a művészeti ággal akarok foglalkozni, úgyhogy leszerelve olyan munkát választottam, ahol sok szabadidőm volt és elkezdtem képezni magam. Minden elérhető könyvet megvettem, azokból tanultam. Akkora szenvedéllyel, hogy egyszer elolvastam és már tudtam is a lényegét kívülről. Két év tanulás, gyakorlás után a Debreceni Fotóklubba vittem el a művészi igényű fotóimat. Azonnal felvettek tagnak. Olyan felvételekkel érkeztem, amik kapcsán nagy jövőt jósoltak nekem, kiállították alkotásaimat. 

FakTúra: Harminc éve vagy a pályán, mi az, ami ennyi év után is motivál és alkotásra ösztönöz? Tudatosan vagy ösztönösen alkotsz?
Igen, 30 év már nem csak fellángolás, néha az ember akár fel is adná, de egyszerűen nem tud szabadulni ettől a szenvedélytől és amikor már azt gondolja, hogy vége, akkor mindig támad egy újabb ötlete vagy egy újabb érzés ragadja el, hogy kamerát ragadjon vagy új képzőművészeti projekten kísérletezzen. Motiválni, úgy gondolom, semmi nem motivál, ez inkább egyfajta „kényszerűség” erő. Tudatosan és ösztönösen is alkotok, ezek kéz a kézben járnak, mindkettőre szükség van. A tudatosság, ha másban nem is, abban mindenképp megjelenik, hogy hivatásos művészként, el kell helyezzem a munkáimat a világ művészetében, nem tehetek úgy, mintha nem létezne művészettörténet. A montázsaim elkészítésénél is szerep jut a tudatosságnak, hiszen a műfajból adódóan sok áthallás, utalás születik a képeken.

FakTúra: Érzed-e szükségét annak, hogy lépést tarts a szakmában történő változásokkal, lekövetsd az újításokat? Ha igen hogy tudod ezt megtenni? Ha nem, mi ennek az oka?
Ha nem érezném szükségét, akkor is valamilyen szinten rajta kellene hogy tartsam a szemem a „pályán”, hiszen ez a tanult szakmám. Úgy technikailag mint művészileg fél szemem rajta tartom a dolgokon, de az alkotói munkámra nincs túl nagy hatással ez a figyelés, vagy legalábbis csak nagyon ritkán. Inkább ez a magam útját járom típus vagyok. Én analóggal kezdtem fényképezni, tehát ha nem követném a változásokat akkor még mindig analóggal fotóznék és akkor nagyon trendi lennék, de én a forradalmat és a lehetőséget láttam az elektronikus változásban, úgyhogy digitális fényképezőgépekkel dolgozom, sőt ma a legtöbbet telefonnal fotózom.

FakTúra: Mikor lesz egy alkotásod „teljesen kész”? Mit jelent számodra ez a kifejezés ha fotókról van szó? Létezik-e tökéletesen befejezett műalkotás?
Az attól függ, hogy montázst készítek vagy klasszikus fotót. Klasszikus fotónál viszonylag egyszerűbb a helyzet, az bizonyos szempontból már az expozíció pillanatában kész van, de én mindig végzek utómunkát is. Nagyon ritka az, hogy semmilyen utólagos korrekció ne kelljen. Ennek az az oka, hogy a a digitális kép – ugyanúgy mint régen a negatív – egy nyers kép, azon még, ha nagyon keveset is, de utólag biztos, hogy egy-két paramétert be kell állítani. Mivel én sokat foglalkozom kísérletező, illetve fotómontázs technikákkal, így viszonylag sokszor van az, hogy hetekig, hónapokig dolgozom egy képen, többször félreteszem, előveszem a munkát, mire egy kép elkészül, ahogy te fogalmaztál „teljesen kész” lesz, ez akkor jön el, ha két hét ránemnézés után elővéve, úgy érzem, sem hozzátenni, sem elvenni nem tudnék belőle. Természetesen létezik tökéletesen befejezett műalkotás, sőt, műalkotás meglátásom szerint csak a tökéletesen befejezett kép lehet!

FakTúra: Szakmailag és helyileg hol látod magad 10-15 év múlva? Lesz Rékasi 60/40?
Amikor rosszat álmodom, akkor a fronton egy lövészárokban hasalok rettegve. Nagyon-nagyon remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni, én voltam katona és voltam harci helyzetben is élesben, a hátam közepére sem kívánom a háborút, nem hiszem, hogy képes lennék emberek életét kioltani, megrögzött pacifista vagyok. Amikor nem álmodom rosszat, akkor a realitás talaján állok. Régebben azt gondoltam, mivel tanulmányaim is ezt jósolták, hogy 50 év felett már nem nagyon alkot új dolgokat egy művész, nem nagyon tud eredetit mutatni, de vagy elírták a személyi adataimat, vagy nem feltétlenül mindenkire igazak a kutatások eredményei, ugyanis egyelőre – legnagyobb csodálkozásomra – vannak még kreatív ötleteim, bízok a jövőben.
Reményeim szerint Újpesten leszek, lesz 60/40, bár ez már olyan finisesen hangzik, de az idő nem kegyelmez senkinek, miért pont nekem kegyelmezne?

FakTúra: A fotó a pillanatot ragadja meg. Melyik volt életedben az a momentum az elmúlt 30 évben amelyet mindenképp megörökítenél?

Na most beletrafáltál egy sarokpontomba – erre mindig harapni szoktam – pár éve írtam egy tanulmányt arról, ami mindig is bosszantott engem: „a fotó a pillanat művészete”, miszerint azt ragadja meg, illetve a fotó a pillanatról szól. Szerintem ez maximum csak egy fizikai jellemzője. De vegyünk csak egy egyszerű gyermek portrét. A pillanat belőle az, amikor éppen a fejére esik a labda és édesen, vagy ijedten hunyorít. Ám amikor „csak” belenéz a kamerába, ami megrajzolja őt, az sokkal több egy pillanatnál. Meglátásom szerint az egy antropológiai tanulmányként fogható fel inkább.
Ha nem tévedek, a saját életem kapcsán kérdezted ezt. El kell mondjam, hogy szerencsére nagyon-nagyon sok olyan pillanat van az eddigi életemben, ami megörökítésre érdemes, úgyhogy ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Ezen pillanatok zöme a művészethez kötődik, a másik része pedig Hölgyekhez, szerelmekhez illetve a barátaimhoz. Ha kifejezetten egy pillanatot kellene mondanom, akkor az az első saját alkotásaimat tartalmazó önálló könyvem kézbevétele, mert arra mondtam fiatalon, ha egyszer megjelenik egy könyv nyomtatásban, amin csak az én nevem szerepel, akkor már elértem mindent, amit akartam, a többi csak hab a tortán!

FakTúra: Jelenleg milyen művészeti és kulturális projekteken dolgozol? Hol láthatjuk/olvashatjuk a munkáidat, hol találkozhatunk veled mostanában?

Művészetileg mostanában két általam kitalált, létrehozott technika művészeti megvalósításán dolgozom, amik egy teljesen új vizuális világot hoznak létre, ennek első munkája az Anita kapitánya című alkotásom volt. Folytatom ezt a vonalat és van egy teljesen új is, de az még nem publikus. Kulturális projektként megemlíteném a honlapom portfólió részének feltöltését a teljességre törekedve (ez hatalmas munka lesz), illetve továbbra is sokat foglalkozom önkénteskedéssel a Kettőspont Színházban, illetve az általam alapított civil szervezeteimet Újpesten próbálom újraéleszteni. Tagként sok alkotó közösségben is dolgozom, igyekszem azokban is helyt állni.
2024-ben áprilisban indul a Rékasi 50/30 program és kiállítás sorozat. Április 5-én az Újpest Galériában nyitunk, 25-én a születésnapomon folytatjuk a Kettőspont színházban. Olvasni a Tanka János irodalmi kör honlapján lehet írásműveimet.