„…minden jó művészet valahol mélyen ugyanazon dolog körül forog: fogja a teljességgel megismételhetetlent, a jellegzetest és egyetemessé teszi. Művészileg az egyedit az egyetemessel egyesíteni azt jelenti, hogy nem hagyjuk ki belőle a sajátosságokat, hanem inkább hangsúlyozzuk őket, hagyjuk, hogy az ismeretlen átragyogjon a művünkön. A háború és a művészet ellentétek, ahogy a háború és a béke is azok – ez ilyen egyszerű. A művészet béke.”
A Színházi Világnap idei üzenetét Jon Fosse norvég író, drámaíró fogalmazta meg, ami Németh Nikolett fordításában ma minden színházi előadás előtt elhangzik. A nobel-díjas művész gondolatait teljes egészében is érdemes megismerni. A világnap alkalmából három örömteli eseményről szeretnénk beszámolni, ami a napokban történt.
Idén is kiosztották a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja által 1998-ban alapított Hevesi Sándor- díjat, amit olyan Magyarországon élő és alkotó színházművészek vagy a színházért dolgozó személyek kaphatnak, akik a magyar színházművészet nemzetközi el- és megismertetéséért tettek. Idén alkotóművész kategóriában Bányai Tamás világítástervező, előadóművész kategóriában Szabó Réka ,táncos, koreográfus, a Tünet Együttes alapítója lett a díjazott. Teljes elfogultsággal jelentjük ki, hogy nekünk Gyarmati Kata, drámaíró, dramaturg, határokon átívelő színházi koprodukciók létrehozója kultúraközvetítő kategóriában kiosztott díja a legörömtelibb. Gyarmati Kata a Stúdió K Színház igazgatója, ami a Kétlámpás Blog kedves helye, és dramaturgiai munkáit is nagyon szeretjük, a Kutyaévek című Günter Grass – regény színpadi adaptációjának nagyszerűségét azóta sem sikerült senkinek túlszárnyalnia számunkra. A Kutyaévek a határokon átívelésre is jó példa, az előadást ugyanis Mirko Radonjić rendezte. Jelen évadát is ennek jegyében nyitotta a Stúdió K, három, friss, európai dráma fordításának felolvasó színházi előadásával, az Eurodram-mal együttműködve, és az évad első bemutatójában, a Káoszban is külföldi rendezővel, Diego de Breaval dolgoztak.
Az említett előadásokról itt olvashattok bővebben:
Nagyon szeretjük a fesztiválokat, és nagyon nem tudunk mit kezdeni a díjakkal. Az idei tatabányai MOST Feszten, vagyis a monodrámák és stúdiószszínházi előadások fesztiválján, is az volt az érdekes a díjakban számunkra, hogy mennyiben vág egybe a szakmai zsűri – Dohy Balázs, Molnár Zsófia és Zsurzs Kati – és a közönség ízlése a miénkkel. Úgy tűnik, eléggé egy húron pendülünk, a négy előadásból hármat már láttunk, és szerettük is őket, a negyediket, a legjobb monodrámának kihozott, Született: Wágner Emesét, a nagyon közeli jövőben fogjuk végre megnézni. Szalontay Tünde önéletrajzi elemekből felépülő produkcióját Szenteczki Zita rendezte, és április 4-én látható legközelebb a Jurányi Házban. A legjobb stúdiószínházi előadást, a Tér 12KREÓN ANTIGONÉ című produkcióját már háromszor láttuk a tavalyi bemutató óta. A Stúdió K Színházban fellelhető, legközelebb április 23-án, és nem csak a tatabányai zsűri, de mi is nagyon ajánljuk, akár diákcsoportokkal is. A nagyon erős szereplőgárda (Sipos György, Pallagi Melitta, Pájer Alma Virág, Bánki Mihály) és az elgondolkodtató koncepcióra épülő rendezés (Viktor Balázs) mellett, minket Bánki Mihály kardalokból átírt songjai vonzanak újra és újra vissza az előadásra. A legjobb alakítás különdíját a Szombathelyi Weöres Sándor Színház fiatalkorú bűnözőket alakító fiúcsapata, László Gáspár, Hajdu Péter István és Kuttner Bálint vehette át a Horváth János Antal által rendezett Kutyabaj című előadásért. Mondjuk azt kevéssé értjük, hogy a negyedik szereplő, Csonka Szilvia, hogy maradhatott ki a szórásból, az ő katalizátor szerepe nélkül a fiúk se mentek volna ekkorát. A közönségzsűrinek van humorérzéke, hiszen a RÉV Színház Jókedvvel, bőséggel című előadását választotta kedvencnek. Fábián Péter darabja ugyanis egy szavalóverseny zsűrijének manipulációtól sem mentes döntéséről szól. Mi a Kettőspont Színházban láthattuk az előadást, és nagyon szerettük.
Olvassátok el, a Kétlámpás Blog hogy látta ezeket az előadásokat:
Az utóbbi két napot a Jurányi Házban töltöttük a 6. Tantermi Színházi Szemlén. A 12 előadásból hatot tudtunk megnézni, és hármat már ismertünk, így csak három maradt ki az idei válogatásból. Számunkra a legfontosabb előadás a Hétpróbás Társulat szexedukációs programja, a Szex:Ed: Kabaré volt, a leginnovatívabbnak a DanteCasino Szentmihályi Hajnalka leszámolja önmagát című előadást tartottuk, a célközönséget az általunk látott előadások közül a KB35 Színházi Nevelési Társulás Kimondva-kimondatlanulja aktivizálta a legjobban, a legszebbnek az Independent Theater Hungary Hét krajcárját találtuk. Remekül éreztük magunkat ezen a pezsgő két napon. Mindezt sokkal-sokkal-sokkal hosszabban is kifejtettük a Kétlámpás Blogon található írásunkban. Ajánljuk olvasásra és keressétek az előadásokat!
Címlapfotót Rékasi Attila készítette a Kettőspont Színházi előadáson
A Forrás Művek Színtársulat Verőcén alakult egy baráti-civil közegből, első előadásukat – a generációs traumákat is boncolgató Csodálatos vadállatokat- nemrégiben bemutatták Budapesten is, a Kettőspont Színházban. Hogyan forrnak össze a „dunakanyari köztörzsiség” energiái egy színházi társulattá, mik a kezdet legnagyobb nehézségei és örömei, és merre tovább a jól sikerült indulás után? – ezekről a témákról kérdeztük Tóth Zsuzsannát, a társulat alapító-rendezőjét.
Nem gyakori manapság, hogy felnőtt, civil emberek színházi társulatot alapítanak kvázi a „semmiből”. Hogyan jött létre a Forrás Művek Színtársulat, és hogyan találtatok egymásra ilyen szép számmal Verőcén?
Hogy hol kezdődik igazán valami, azt nehéz volna megmondani. Talán az egyik napsütötte délután, mikor kint ültünk egy Dunára néző teraszon, bámészkodva a csillámló vizek felett, felötlött valakiben, hogy olvassunk fel egymásnak a legszeretettebb írásainkból. Akkor született az ötlet, hogy talán kicsit átgondolva, strukturálva még izgalmasabbá tehető, akár egy drámát is felolvashatnánk – a szerepeket külön-külön felolvasókra bízva. Elsőre mégsem egy drámát dolgoztunk fel, hanem egy felkérésnek eleget téve összeállítottam ajánlásaimat Weöres Sándor költészetéből, és baráti társaságomból – az erre örömmel vállalkozók közül – felolvasókat kértem fel. Később készült egy Karinthy-est is, hasonló dramaturgiával. Mindkét alkalom nyitott műhely volt, amihez felolvasóként bárki csatlakozhatott. A mostani társulat ezen alkalmakból nőtte ki magát.
Miért éppen Garaczi László Csodálatos vadállatok című színművét választottátok első előadásotok alapanyagául?
Ez nagyon az elején történt, nem volt még állandó társulati tagság, így magam döntöttem a darabról, s kértem fel a szereplőket hozzá. Elegem lett a töredékekből, a pár perces tartalmakból, szeretettem volna legalább egy egyfelvonásost a többiekkel közösen felolvasni. Akkor még úgy képzeltem, hogy a törzshelyünkre, a valaha volt Forrás kávézóba invitáljuk a közönséget, s miközben a vendégek az asztalok körül iszogatgatnak, olyan lesz, mintha egy rádiójátékot hallgatnánk, csak történetesen élőben. S miért pont Garaczi? Megérintett, felkavart, saját budapesti fiatalkorom idézte, az ismerős helyszínek, szereplők és hangulatok magukkal sodortak, olvasása közben pedig egyre azon kaptam magam, hogy felkacagok, valami nyelvi leleményen, poénon, áthalláson, vagy kósza asszociáción. Egyszerre mulattamés sírtam. Úgy éreztem ez a darab alkalmas lesz arra, hogy megszólítsam a hallgatóságot, hogy olyan utakra hívjam őket, ami megmozgatja, újraértékelésre sarkallja őket, olyan érzékeny területeken is, ami egyébként sokszor önmagunk elől is rejtegetett tabu. Szerettem volna elbeszélni, milyen bizonytalan mentális állapotban vergődnek köröttünk sokan, időszerűnek éreztem, még ha a Csodálatos vadállatok a 90-es évek fiatal generációjának története is, a feszültsége, a felbolygatott kérdéskörök, traumák, családi problémák ma is ugyanúgy jelen vannak, sőt a következő nemzedékeket szemlélve, talán súlyosabban. S mindemellett valami olyasmit szeretettem volna, ami friss, mai, közel jár a mindennapjainkhoz, elevenen érint és közel hoz. Bár lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom így, hiszen mindeközben kezdő színházcsinálóként nagy várakozás élt bennem, hogy vajon képesek leszünk-e a színpadi játék csodájára, és megteremtjük-e néhány katartikus pillanat lehetőségét? Mindenesetre ehhez Garaczi Laci darabját kitűnőnek éreztem.
Öt alkalommal mutattátok be eddig ezt a darabot felolvasószínházként, miközben szinte teljes értékű szcenírozás és színészi jelenlét jellemzi az előadást. Miért ezt a formát választottátok? Nem gondoltatok arra, hogy – akár menet közben – „megszabadultok” az olvasópéldányoktól?
Többször volt róla szó, de ha a színészek megtanulják, és felállnak, mozognak, játszanak, akkor teljesen át kell rendezni a darabot, és a szövegtanuláshoz se fűlött akkor még a foguk. Egyszerűen nem voltunk még készen rá. Rendezőként különben is szövegközpontúan álltam hozzá, a szöveget szerettem volna, minél kevesebb csorbítással megosztani, kihangosítani, értelmezni. A felolvasás pedig nagy könnyebbséget és kapaszkodót jelentett az amatőr színészek számára, így egyszerűbb volt elcsábítani őket erre a munkára. Persze a próbák során hamar kiütközött, milyen feszes keret egy asztal mögött ülve, olvasva előadni, ezért is lazítottuk fel itt-ott néhány gesztussal, mozgással, árnyjátékkal. Mondjuk úgy, hogy ez volt a társulat belépője egy igazi színpadi játékhoz. Most már szinte mindenkit zavar a szövegkönyv, ami eddig mankó volt, lassacskán akadállyá vált, ahogy magabiztosabbá váltak a szövegben, úgy haladtak volna karakterük kibontakoztatásában, ami ugye nem igen megy egy A4-es lappal az arcod előtt… A következő munkánk, már biztos, hogy nem felolvasószínház lesz.
Kissé leegyszerűsítve a Csodálatos vadállatok a 90-es évek végén egy felnövő- felnőtt városi generáció életválságába ad betekintést, nem éppen könnyed olvasmány. Hogyan rezonáltak ezekre a témákra és figurákra a színészek a próbák során, és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől?
Ez nagyon érdekesen alakult. Kezdetben küzdenem kellett a darabért, a felkért színészek közül páran feltették a kérdést, hogy biztos jó választás-e? Emlékszem, első próbáink, ami a darab értelmezése körül forogtak, rendre éjszakába nyúló beszélgetésekbe fordultak, hiszen maga a szöveg rendkívül sűrű, szerteágazó, olykor vulgáris és töredezett. Még a cselekményszál sem magától értetődő, így volt, aki aggódott, hogyan jelenítjük ezt meg, hogy fog a közönség erre reagálni, „s miért kell már megint a nyomasztás, feltárni e belső tereket, ráadásul mindenféle kivezető iránymutatás nélkül?” De olyanok is akadtak a társulatban, akik nem töprengtek ilyesmin, és egyszerűen közösségi élményként, tartalmas szabadidős tevékenységként tekintenek a próbákra, kihívásnak tekintették a feladatot és egyszerűen beleálltak. Viszont, ami engem igazán meglepett és egyben megerősített a választás helyességében, az a közönség reakciója volt. Akivel csak szót váltottam az előadás után, szinte mindenki más-más jelenetet emelt ki, a saját személyes történetének tükrében. Ismét a szerzőt illeti a dicséret: a darab újszerű, kísérletező, időben és térben ide-oda ugráló szerkezete remek lehetőséget biztosított arra, hogy mindenféle problémakört a felszínre dobjon. Én úgy hívtam magamban: „a szélesspektrumú darab”, mivel mindenki talált benne valamit, ami számára jelentőségteljes volt, megérintette… De még a gegekkel is sokszor ez volt, az egyik előadáson harsány kacajt váltottak ki, a másikon semmit, a közönség kifürkészhetetlen.
Fotó: Rékasi Attila
Mik a legnagyobb nehézségek, amivel egy kezdő amatőr színházi csoportnak szembe kell néznie – és mi jelenti a legnagyobb örömet számotokra a színházcsinálásban?
A legkomolyabb nehézség a próbákra és a felkészülésre szánt idő megtalálása, és a többiekkel való egyeztetése. Munka és család mellett ez koránt sem egyszerű, s mégis, eddig sikerült megoldani, összetartani a csapatot, amit szerintem elsősorban annak az organikusan kialakuló közösségi együttlétnek köszönhetünk, amit a közös alkotómunka során megéltünk.
Vezetőként gondolom egyszerre kell szervezned és támogatnod a közösség munkáját – és kialakítanod a saját hangodat is rendezőként. Hogyan oldod meg ezt az egyének és a közösség érdekei között nyilván fel-felmerülő feszültséget?
Igyekszem minden felvetésre, óhaj-sóhajra, igényre, vagy problémára odafigyelni, őszinte és egyenes kommunikációval mindezeket megbeszélni, majd a lehetséges megoldások között optimalizálni. Ami olykor ellene megy rendezői szándékaimnak, de azt hiszem, ez természetes. Egy dologban vagyok hajthatatlan: hogy mind a szövegválasztásban, az előadásmódban, társulati megjelenésben nívós, érzékeny, hiteles csapat legyünk. A Vadállatokhoz például ragaszkodtam, mert meggyőződésem volt, hogy színvonalas, remek darabbal van dolgunk. De voltak helyzetek, amikor a többiek győztek meg, hogyan lenne jobb egy jelenet, egy hangsúly. Folyton változó körülményekkel kell kooperálni, lehetőleg sose levéve a kezed a finomhangolásról.
Mik a társulat további tervei, melyek a fejlődés tervezhető irányai?
Pillanatnyilag egy költészetnapi verses előadáson dolgozunk, amit értelemszerűen április 11-én mutatunk be Verőcén. Két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt mi itt vagyunk itthon, szinte kötelező dolgunknak tartjuk, hogy egy ilyen alkalmat támogassunk, jelen legyünk, másrészt titkos rendezői gondolatom, hogy remek próba a színészeknek a szövegtanulás terepén, ami eddig még nem volt gyakorlat. Több színészmesterségbeli workshop-ot is tartottunk már külső, professzionális segítséget is bevonva, ezeket a jövőben is folytatni szeretnénk. Valamint kimunkálás alatt áll egy Mrozek-előadás, amit a társulatból arra vállalkozókkal hamarosan próbálni szeretnék.
A Dunakanyar – innen a belvárosból szemlélve – egyre pezsgőbb közegnek tűnik számomra. Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség? Milyen szerepe lehet ebben a Forrás Műveknek?
Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség. De ez már évtizedek óta zajlik, és sokkal lazább kapcsolódásokkal, mint gondolnánk. Hol fellángol ez a közösségi lét, és pezseg és pörög, lehet, hogy egy koncert, előadás, vagy épp egy kaláka miatt. Máskor meg leesik, visszazuhan. Nincs neve, nincs vezetője, nincs állandó tagsága, nincs iránya, és nem lesz sose kész, egy alaktalan, örökkön változó izé. Egy valami talán mégis állandó ebben a közegben, az alap hangütés, ami nyitott, elfogadó, szívélyes és baráti. Bár most jut eszembe: a szintén verőcei illetőségű Aznap Zenekar nevet adott ennek a jelenségnek, „éljen a dunakanyari köztörzsiség!”- valahogy így szokott búcsúzni a frontember. Kicsi ez a Dunakanyar, a kulturális értékekre érzékeny közönséget folyton összefújja valahol a szél. Így találkozunk, tudunk egymásról, s sokszor inspirálunk, együttműködünk, kapcsolódunk is. Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a nagyvárosi léttől, hogy mindez valahogy emberléptékű maradt.
Mi a legnagyobb öröm a számotokra a színházban?
A társulat tagjainak válaszaiból:
„Más bőrébe belebújva, megkönnyül a saját búja, meg lehet úgy hülyének menni, hogy nem kell hülyének lenni, a közönség meg bólogat, meg pénzt dobál, meg bókokat!”
„Az együtt alkotás, mi más?”
” A csoportban feloldódás, spontán kreativitás, erős önismeret- és személyiségfejlesztés.”
„A figyelem, a fókusz gyakorlása önmagunk és egymás iránt. A szerep megtalálása az emberi mivoltunk jegyeinek kutatásával.”
Az interjút készítette Formanek Csaba, a Kettőspont Színház művészeti vezetője (nem jelzett fotók: magánarchívum)
Hatalmas tömeg (aki nem korábban érkezett, már nehezen fért a képekhez), kiállítás két helyszínen, Magyar Fotóművészek Szövetsége egy tárlaton a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója alkotóival a Pécsi Galériában és a Martyn Galériában. Itt a jó idő csak ezekért a kiállításokért is érdemes Pécsre látogatni, rég lehetett ekkora volumenű anyagot így együtt látni, mely a legfrissebb munkák mellett majd harminc év alkotásaira tekint vissza szemlézve a kortárs magyar fotóművészet legjobb alkotóit.
FakTúra: Két hét múlva nyílik jubileumi tárlatod az Újpest Galériában, ennek kapcsán szeretnélek szakmailag kicsit jobban megismerni. Egy vidéki kisvárosban nőttél fel a 80-as 90-es években, ahol a fényképezőgép inkább volt családi eseményeket kiszolgáló kellék, mint művész eszköze. Ebben a közegben mi vitt téged a fotózás felé? Miért pont a fotó?
Sőt, egy három gyermeket nevelő szerény körülmények között élő családban nevelkedtem, úgyhogy fényképezőgépünk nem is volt. Néhány fotó, amit hivatásos fényképészek készítettek óvodai ballagásról, tablóképek, egy-két albumra való esküvői fotó rokonoktól: ennyi volt a fényképekkel való kapcsolata a családomnak. Papír és ceruza volt, ezért rajzoltam gyermekként (nem túl tudatosan, nem is túl jól), lánglelkű ifjúként verseket fabrikáltam, de ezek a próbálkozások még nem voltak értékelhető alkotások. A művészi lélek (nagyon érzékeny gyermek voltam, illetve volt bennem egyfajta különcség, amit a tanáraim is szóvá tettek) megvolt bennem, illetve jó eszű voltam – mondom a tanáraim után -, tanulás nélkül is jó érdemjegyem voltak, több tantárgyban kiemelkedő voltam, kémia, történelem, irodalom. Aztán Kozma László sógorom külföldre ment dolgozni és hozott egy Premier 620-as kompakt gépet. Életemben előszőr fényképeztem! 18 éves voltam ekkor. Természetesen negatív analóg filmre készültek a képek, amiket előhívatva megdöbbentett azok valóság hűsége. Letaglózott az, hogy általuk meg tudtam állítani az idő múlását. A katonaságnál összeismerkedtem Zombor Ferenc őrnagy, repülő irányító tiszttel, aki azóta is atyai jóbarátom. Ő hobbiként fényképezett, gépeket szervizelt. Megjavította az első, fillérekért vásárolt Zenit tükörreflexes „profi” kamerámat, amivel már a szolgálati idő alatt próbáltam elvontabb, nem emlékkép igényű, azon túlmutató felvételeket készíteni, kifejezetten művészi szándékkal (természetesen akkor még csak a szándék volt meg hozzá). Az azonban ott eldőlt, hogy ezzel a művészeti ággal akarok foglalkozni, úgyhogy leszerelve olyan munkát választottam, ahol sok szabadidőm volt és elkezdtem képezni magam. Minden elérhető könyvet megvettem, azokból tanultam. Akkora szenvedéllyel, hogy egyszer elolvastam és már tudtam is a lényegét kívülről. Két év tanulás, gyakorlás után a Debreceni Fotóklubba vittem el a művészi igényű fotóimat. Azonnal felvettek tagnak. Olyan felvételekkel érkeztem, amik kapcsán nagy jövőt jósoltak nekem, kiállították alkotásaimat.
FakTúra: Harminc éve vagy a pályán, mi az, ami ennyi év után is motivál és alkotásra ösztönöz? Tudatosan vagy ösztönösen alkotsz? Igen, 30 év már nem csak fellángolás, néha az ember akár fel is adná, de egyszerűen nem tud szabadulni ettől a szenvedélytől és amikor már azt gondolja, hogy vége, akkor mindig támad egy újabb ötlete vagy egy újabb érzés ragadja el, hogy kamerát ragadjon vagy új képzőművészeti projekten kísérletezzen. Motiválni, úgy gondolom, semmi nem motivál, ez inkább egyfajta „kényszerűség” erő. Tudatosan és ösztönösen is alkotok, ezek kéz a kézben járnak, mindkettőre szükség van. A tudatosság, ha másban nem is, abban mindenképp megjelenik, hogy hivatásos művészként, el kell helyezzem a munkáimat a világ művészetében, nem tehetek úgy, mintha nem létezne művészettörténet. A montázsaim elkészítésénél is szerep jut a tudatosságnak, hiszen a műfajból adódóan sok áthallás, utalás születik a képeken.
FakTúra: Érzed-e szükségét annak, hogy lépést tarts a szakmában történő változásokkal, lekövetsd az újításokat? Ha igen hogy tudod ezt megtenni? Ha nem, mi ennek az oka? Ha nem érezném szükségét, akkor is valamilyen szinten rajta kellene hogy tartsam a szemem a „pályán”, hiszen ez a tanult szakmám. Úgy technikailag mint művészileg fél szemem rajta tartom a dolgokon, de az alkotói munkámra nincs túl nagy hatással ez a figyelés, vagy legalábbis csak nagyon ritkán. Inkább ez a magam útját járom típus vagyok. Én analóggal kezdtem fényképezni, tehát ha nem követném a változásokat akkor még mindig analóggal fotóznék és akkor nagyon trendi lennék, de én a forradalmat és a lehetőséget láttam az elektronikus változásban, úgyhogy digitális fényképezőgépekkel dolgozom, sőt ma a legtöbbet telefonnal fotózom.
FakTúra: Mikor lesz egy alkotásod „teljesen kész”? Mit jelent számodra ez a kifejezés ha fotókról van szó? Létezik-e tökéletesen befejezett műalkotás? Az attól függ, hogy montázst készítek vagy klasszikus fotót. Klasszikus fotónál viszonylag egyszerűbb a helyzet, az bizonyos szempontból már az expozíció pillanatában kész van, de én mindig végzek utómunkát is. Nagyon ritka az, hogy semmilyen utólagos korrekció ne kelljen. Ennek az az oka, hogy a a digitális kép – ugyanúgy mint régen a negatív – egy nyers kép, azon még, ha nagyon keveset is, de utólag biztos, hogy egy-két paramétert be kell állítani. Mivel én sokat foglalkozom kísérletező, illetve fotómontázs technikákkal, így viszonylag sokszor van az, hogy hetekig, hónapokig dolgozom egy képen, többször félreteszem, előveszem a munkát, mire egy kép elkészül, ahogy te fogalmaztál „teljesen kész” lesz, ez akkor jön el, ha két hét ránemnézés után elővéve, úgy érzem, sem hozzátenni, sem elvenni nem tudnék belőle. Természetesen létezik tökéletesen befejezett műalkotás, sőt, műalkotás meglátásom szerint csak a tökéletesen befejezett kép lehet!
FakTúra: Szakmailag és helyileg hol látod magad 10-15 év múlva? Lesz Rékasi 60/40? Amikor rosszat álmodom, akkor a fronton egy lövészárokban hasalok rettegve. Nagyon-nagyon remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni, én voltam katona és voltam harci helyzetben is élesben, a hátam közepére sem kívánom a háborút, nem hiszem, hogy képes lennék emberek életét kioltani, megrögzött pacifista vagyok. Amikor nem álmodom rosszat, akkor a realitás talaján állok. Régebben azt gondoltam, mivel tanulmányaim is ezt jósolták, hogy 50 év felett már nem nagyon alkot új dolgokat egy művész, nem nagyon tud eredetit mutatni, de vagy elírták a személyi adataimat, vagy nem feltétlenül mindenkire igazak a kutatások eredményei, ugyanis egyelőre – legnagyobb csodálkozásomra – vannak még kreatív ötleteim, bízok a jövőben. Reményeim szerint Újpesten leszek, lesz 60/40, bár ez már olyan finisesen hangzik, de az idő nem kegyelmez senkinek, miért pont nekem kegyelmezne?
FakTúra: A fotó a pillanatot ragadja meg. Melyik volt életedben az a momentum az elmúlt 30 évben amelyet mindenképp megörökítenél?
Na most beletrafáltál egy sarokpontomba – erre mindig harapni szoktam – pár éve írtam egy tanulmányt arról, ami mindig is bosszantott engem: „a fotó a pillanat művészete”, miszerint azt ragadja meg, illetve a fotó a pillanatról szól. Szerintem ez maximum csak egy fizikai jellemzője. De vegyünk csak egy egyszerű gyermek portrét. A pillanat belőle az, amikor éppen a fejére esik a labda és édesen, vagy ijedten hunyorít. Ám amikor „csak” belenéz a kamerába, ami megrajzolja őt, az sokkal több egy pillanatnál. Meglátásom szerint az egy antropológiai tanulmányként fogható fel inkább. Ha nem tévedek, a saját életem kapcsán kérdezted ezt. El kell mondjam, hogy szerencsére nagyon-nagyon sok olyan pillanat van az eddigi életemben, ami megörökítésre érdemes, úgyhogy ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Ezen pillanatok zöme a művészethez kötődik, a másik része pedig Hölgyekhez, szerelmekhez illetve a barátaimhoz. Ha kifejezetten egy pillanatot kellene mondanom, akkor az az első saját alkotásaimat tartalmazó önálló könyvem kézbevétele, mert arra mondtam fiatalon, ha egyszer megjelenik egy könyv nyomtatásban, amin csak az én nevem szerepel, akkor már elértem mindent, amit akartam, a többi csak hab a tortán!
FakTúra: Jelenleg milyen művészeti és kulturális projekteken dolgozol? Hol láthatjuk/olvashatjuk a munkáidat, hol találkozhatunk veled mostanában?
Művészetileg mostanában két általam kitalált, létrehozott technika művészeti megvalósításán dolgozom, amik egy teljesen új vizuális világot hoznak létre, ennek első munkája az Anita kapitánya című alkotásom volt. Folytatom ezt a vonalat és van egy teljesen új is, de az még nem publikus. Kulturális projektként megemlíteném a honlapom portfólió részének feltöltését a teljességre törekedve (ez hatalmas munka lesz), illetve továbbra is sokat foglalkozom önkénteskedéssel a Kettőspont Színházban, illetve az általam alapított civil szervezeteimet Újpesten próbálom újraéleszteni. Tagként sok alkotó közösségben is dolgozom, igyekszem azokban is helyt állni. 2024-ben áprilisban indul a Rékasi 50/30 program és kiállítás sorozat. Április 5-én az Újpest Galériában nyitunk, 25-én a születésnapomon folytatjuk a Kettőspont színházban. Olvasni a Tanka János irodalmi kör honlapján lehet írásműveimet.
„Épp ezért a bábművészet a legalkalmasabb arra, hogy kortárs nézőt neveljen: egy bábos koncepció mögött mindig felfedezhető egy filozófiai sík is, a vizuális absztrakció a gyönyörködtetés mellett el is gondolkodtat. A bábszínház valódi „Gesamtkunstwerk”, ahol a képzőművészet, a színészi játék, az irodalom, a mozgásművészet, a zene, a mozgókép egyenrangúan, egymást erősítve van jelen a készülő műalkotásban. Szintézise mindannak, amit a különböző művészeti ágak külön-külön tudnak, így a nézőre gyakorolt hatásuk is megsokszorozódik.”
Az idei Bábszínházi Világnap magyar üzenetét Meczner János, a Budapest Bábszínházat 25 évig igazgató rendező, egyetemi tanár írta a Magyar Bábművészek Szövetségének felkérésére. Az üzenet a szövetség oldalán olvasható, és itt megtalálható a világnap nemzetközi üzenete is, amit idén Blanca Felipe Rivero, az UNIMA, a Nemzetközi Bábművész Szövetség, kubai központjának alelnöke írt.
Nagyon szeretjük a bábszínházat, és rajongunk a Budapest Bábszínház színészei és bábtervezői iránt. Véleményünk szerint jelenleg Magyarország leginnovatívabb, legizgalmasabb kőszínháza ez a műhely. Csodáljuk a nyitottságukat a kortárs irodalomra és a független színházi alkotókra, akiket gyakran bevonnak az előadásaik létrehozásába. Tanárként és kritikusként is modellértékűnek tartjuk azt a kommunikációt, amit a Bábszínház közönségszervezése és színházi nevelési műhelye folytat, a tanárműhelyek kihagyhatatlan alkalmak számunkra. Az idei évadban a Péntek úr csodálatos barátai és a Nem félünk a sötétben volt eddig a két kedvenc előadásunk, de a Krabat a fekete malombant is figyelemreméltónak találtuk. Nagyon várjuk a két hátra lévő bemutatót, az olvasópróba fázisban járó Hamupipőkét, és a késő tavasszal esedékes Szomjas trollt is. Figyelemmel kísérjük a Budapest Bábszínház művészeinek külsős, más csapatokkal készített előadásait is. Pájer Alma Virágot legutóbb az Apertúra hírszínházában és a Tér12 csodálatos KREÓN ANTIGONÉ-jában láttuk. Legközelebb a Bethlen téri Színházba, Barna Zsombor vásári bábjátékára, a Batu-tá kalandjaira vagyunk hivatalosak, illetve a MU Színházba Kovács Domokos és L. Nagy Attila közös fizikai bábszínházi produkciójára a Tryangle-ra.
A Budapest Bábszínházról írott kritikáinkat itt találjátok. A legtöbb előadás még repertoáron van, érdemes őket bepótolni:
A Stúdió K Színház bábelőadásaira még most is vissza-visszajárunk, pedig már nem tudunk alibi gyereket vinni rájuk. Németh Ilona bábjainak finom szépségével és melankóliájával nem tudunk betelni, és még mindig nagyon élvezzük azokat a míves szövegeket – Zalán Tibor vagy Tóth Réka Ágnes munkáit – amikből ezek a produkciók készültek. Márciusban és áprilisban látható lesz náluk A kíváncsi kiselefánt és a Kengurukölyök a legkisebbek örömére, kicsit nagyobbaknak az Odüsszeusz bolyongásai, a még nagyobbaknak és a felnőtteknek pedig A kék madár.
Ma ünnepeljük a Költészet Világnapját is, és természetesen ezzel az ünneppel kapcsolatban is tudunk ajánlani programokat. Április 6-án negyedik születésnapját ünnepli a VerShaker, az egész napos ünnepi programra szeretettel várnak mindenkit az Itt és Most Színház közösségi terébe. Aki nem tud személyesen jelen lenni, azoknak nagyon ajánljuk a VerShaker youtube-csatornáját, ahol szinte kimeríthetetlen mennyiségű műsor található költőkről, versekről. Mi eddig három különböző programjukon jártunk, és mindhármat nagyon élveztük. A költőbemutató események közül a Závada Péterrel való beszélgetésen voltunk ott, játszottunk a VersJátékokon, és legutóbb megismerhettük Nagypál Gábor kedvenc versét a RUSZT Fesztivál utolsó napján a Versmegfejtőben.
Kortárs költők alkotásaiból hoz létre előadást az Apertúra egy rendhagyó helyszínen, az erzsébetvárosi Janikovszky Éva parkban március 30-án délben. Bán Bálint első rendezésében Benkó Bence, Borsányi Dániel, Formán Bálint, Király Dániel, Meyer Lili szerepel. A szervezők azt kérik, hozzunk magunkkal esernyőt, akkor is, ha derült lesz az ég. Izgalmas performansznak ígérkezik, mi mindenképpen ott leszünk.
Március 20. a gyermek- és ifjúsági színházak nemzetközi ünnepe. Az ASSITEJ (Gyermek- és ifjúsági színházak világszervezete) által meghirdetett világnapon idén Sue Giles, az ASSITEJ elnöke fogalmazta meg a világnap üzenetét. Érdemes teljes terjedelmében elolvasni, mi csak egy gondolatot emelnénk ki:
„Művészeti formánk közvetlenül olyan témákkal foglalkozik és olyan helyzeteket interpretál, amelyekkel a gyerekek a mindennapi életükben szembesülnek – értő és megértő hangon szólva hozzájuk. Mindezzel a saját helyzetükre való reflexiójukat segítjük: biztonságos közegben feltárjuk az őket érintő problémákat, igazságot kínálunk a lehetőségek mellett, és olyan jövőt vagy utat vetítünk eléjük, ami elképzelhetővé teszi számukra a változást. Az alkotás aktusa reményteli.”
Itthon egyre nehezebb a színházi nevelési műhelyek helyzete, a pályázati források alig csörgedeznek, az iskolákkal való kapcsolattartást sok helyen megnehezíti a tankerületi bürokrácia, az információ ezekről a remek lehetőségekről nehézkesen jut el a célközönséghez, azokhoz a pedagógusokhoz, agilisebb szülőkhöz, diákokhoz, akik megszervezhetnék ezeket a találkozásokat. Szeretnénk pár olyan műhelyre és előadásra felhívni a figyelmet, akiket érdemes keresni. Ezeket a figyelemre méltó kezdeményezéseket többféleképpen is támogathatjuk. Elsősorban, ha jegyet váltunk az előadásaikra vagy meghívjuk a produkciókat az iskolákba, másrészt a legtöbb csapat különböző adományoldalakon gyűjt egy-egy projektre, ezek az akciók a honlapjukon vagy facebook-oldalukon fellelhetőek, harmadrészt a legtöbb társulatnak felajánlhatjuk adónk 1%-át. Ha tehetjük, éljünk ezekkel a lehetőségekkel!
Március 26-án, 19.30-kor játssza a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ a Marczibányi téren a Felejthetetlen című előadását. A vitaszínházzal egybekötött darabot Vilmos Noémi írta és Szalai Ádám rendezte. A játszók: Lipták Ildikó, Papp Dániel mv., Kenéz Ágoston mv. és Jobbágy Kata. A látvány Molnár Anna munkája, az egyik kedvenc díszletünk tőle. Mi is egy felnőtteknek játszott előadáson találkoztunk a produkcióval, és az egyik legmeghatározóbb vitaszínházi élményünk lett. Parázs vitákat lehet folytatni nézőtársainkkal a generációk kapcsolatáról, az idősebbek és a fiatalok kötelezettségeiről, jogairól és elvárásairól. Középiskolás kortól nagyon ajánljuk.
Az Apertúra legújabb osztálytermi színházi előadása a Nóra április 4-én lesz látható a Csányi utcában. Ibsen Babaházából inspirálódva Király Dániel egy nagyon aszimmetrikus párkapcsolaton keresztül foglalkozik a párkapcsolatok, a kapcsolati erőszak és az ebből való kilépés problémájával részvételi színházi formában. A nézők több ponton beléphetnek a történetbe, tanácsaikkal alakíthatják annak menetét. Az előadás utáni beszélgetésen a közönség együtt boncolgathatja tovább a témát az alkotókkal, Meyer Lilivel, Urbán Richárddal, Koós Boglárkával és a rendezővel. Mi a nyílt főpróbán találkoztunk az előadással, középiskolás tesztközönséget is magunkkal hozva. A beszélgetést még jóval az előadás után is hosszasan folytattuk, a célközönség tehát könnyen tudott kapcsolódni a látottakhoz.
A Jurányi Házban, ahogy azt már korábbi írásunkban jeleztük, március 25-26-án Tantermi Színházi Szemle lesz. Nagyon várjuk az előadásokat, két csapat produkcióját már láttuk, de szívesen nézzük újra őket. A RÉV Színház Belém égsz című produkciója egy másik szemszögből néz a Nóra kapcsán már említett párkapcsolati problémákra, és szintén nagyon érdekesen alkalmazza a részvételi színházi formát. Ez az előadás is középiskolásokhoz szól, érdemes keresni. Mi a RUSZT Fesztivál keretében a Kettőspontban láttuk főként szakmabeliek társaságában, és hosszú órákig elemeztük a látottakat. Szivák-Tóth Viktor drámáját a szerző rendezésében Balla Richie, Kiss Tünde, Szántó Dániel játsszák. A Nézőművészeti Kft7 nap című előadás már 7-8. osztálytól ajánlható, az iskolai zaklatás a témája, két remek színésznő, Bajor Lili és Kőszegi Mária előadásában. Az egyik kedvenc ifjúsági könyvünkből, Eve Ainsworth azonos című művéből Scherer Péter rendezett előadást. Mindig nagyon megörülünk, amikor az általános iskola felső tagozata számára is elérhető előadásra bukkanunk, ez a korosztály még mindig elég mostohán van kezelve színházi berkekben.
A KB35 Színházi Nevelési Társulat is jelen lesz a fesztiválon egy általunk még nem ismert előadással, a Kimondva-kimondatlanul cíművel. A Varázsecsetttel Villant Bálint és Fodor Éva nemrég járt nálunk, erről már olvashattatok a FakTúrán. A Gizda című, középiskolásoknak szóló előadás is kedvencünk tőlük. Ha azon szeretnénk gondolkodni népesebb diákcsoportunkkal, hogy hogyan lehet jól segíteni valakin, aki szerintünk bajban van, akkor ezt az előadást válasszuk! Boda Tibor és Fazekas Anna Dorottya alakítása lenyűgöző, és mindketten nagyon értenek a megcélzott korosztály nyelvén.
Április 22-én a Jurányi Házban lesz újra látható a Láthatáron Csoport három szereplős, ókori görög környezetbe helyezett igen izgalmas tandrámája, a Kenyértörés. Fábián Péter írása és rendezése a tavalyi évben nagy kedvencünk volt. Hősiességről és hazaárulásról, szülő-gyerek kapcsolatokról, háborúról és békéről beszélgethetünk az előadás kapcsán. Csányi Dávid, Háda Fruzsina és Feuer Yvette játékában gyönyörködhetünk, ha ezt az előadást választjuk. A Láthatáron Csoport is gondol a kisebbekre is, nekik a Ketrecharc című előadásukat ajánljuk. Láttuk már iskolai környezetben is, maradandó élmény volt a gyerekeknek. Film is készült belőle, amit a feldolgozást segítő segédanyaggal együtt szintén szívesen visznek az alkotók az iskolákba.
Számunkra nagyon fontos műhely a MáSzínház, a Carlo és a Különös című színházi nevelési előadásaink a szívünkhöz nőttek. Ezek sajnos nagyközönség számára ritkán láthatóak, de iskolai csoportoknak elérhetőek. Legutóbb egy befogadott produkciót láttunk náluk alsó tagozatosokkal, a Hököm Project Mimózáék című előadása vicces és szívmelengető élmény volt. Remek bábos megoldásokkal, szerethető karakterekkel.
Végül, de nem utolsósorban, 11-12-es középiskolások és felnőttek számára ajánljuk a TrainingSpot TársulatRePlay című előadását, melyet már több, mint ötvenszer adtak elő az alkotók, ezekből háromhoz nekünk is szerencsénk volt. A sok improvizatív elemet tartalmazó, mindig megújuló előadás fontos beszélgetések kiindulópontja lehet. Az alapanyag Stephen Belber Tape című darabja, ami 1999-ben íródott, 2001-ben pedig filmes feldolgozás is készült belőle Richard Linklater rendezésében. Ebből készített nyelvileg leleményes átiratot Boda Tibor író-rendező. Legközelebb a győriek ismerkedhetnek az előadással, de Budapesten is gyakran elcsíphető, és természetesen, ez is meghívható iskolákba, de akár nagyobb baráti közösségekbe is.
A Gyermekszínházi Világnap jelmondata: „Vigyél egy gyereket színházba ma, vagy a színházat hozd el neki!” Erre szerettünk volna lehetőséget teremteni ünnepi ajánlónkkal.
A Kortárs Magyar Fotográfia 2024 kiállítás meghívója – Faktúra folyóirat
A külső szemlélőnek hosszú idő óta úgy tűnhetett, hogy magyarország legrangosabb fotóművészeti szervezete „eltűnt” a jó pár éve megfigyelhető bárkinek teret adó honi kulturális kavalkádból. Akár tűnhetett így is, belülről végigélve a folyamatokat én azt láttam, a társadalmi változások, a gazdasági környezet átalakulása, a demográfiai folyamatok megfejelve a koviddal nagy csapásokat mért minden civil szerveződésre, a szövetségre is. Az MFSZ is megvívta harcait és a jelek szerint újult erővel mutatja fel egyetemes értékeit, az általa létrehozott -előszobájaként is definiált- Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójával vállvetve egy majd kétszáz kortárs alkotót bemutató pécsi kiállítás keretében igyekszik „új” színt hozni hazánk kiállítási kínálatába.
Ha jól érzékelem az egyesülés hatvanadik születésnapján a Várkert Bazárban megrendezett nagyszabású Face-BOOM tárlathoz lehet mérni ezt a kiállítást úgy jelentőségében mint volumenében. Az is egy grandiózus, reprezentatív és látogatott esemény volt.
A pécsi tárlat nívóját tovább növeli, hogy egy minőségi, a munkákat, illetve azok leírását tartalmazó könyv is bemutatásra kerül a megnyitón 2024. március 23-án szombaton este öt órakor a Pécsi Galériában.
Kortárs Magyar Fotográfia 2024 A Magyar Fotóművészek Szövetsége egy generációkat összefogó csoportos kiállítást szervez közel 200 alkotó részvételével 2024 március 23. és április 28. között Pécsen, a Pécsi Galériában és a Martyn Ferenc Galériában.
A tárlat kurátora: Nagy Izabella A kiállításon köszöntőt mond: Hamarits Zsolt, Elnök, Magyar Fotóművészek Szövetsége. A kiállítást megnyitja: Fekete Valéria művészeti vezető
A két helyszínen párhuzamosan zajló kiállításon a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagjai (FFS) és a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjai (MFSZ) mutatják be legfrissebb munkáikat.
MFSZ tagok: A Fehér Vera, Agócs József, Ambrits Tamás, Apáti-Tóth Sándor, Arató András, Assay H. Péter, Balázs Zsolt, Balogh Attila, Dr.Baloghné Kovács Matild, Barcsi Diána, Barta Zsolt Péter, Bátorfi Andrea, Bátori Zsolt, Becze Anita, Belicza László Gábor, Benkő Imre, Beregi Edina, Chochol Etelka, Czimbal Gyula, Csikós Árpád, Csillag Pál, Csizik Balázs, Deim Balázs, Diósi Máté, Drégely Imre, Dusha Béla, Eifert János, eM Soós György, Erdős Gábor, Fábry Péter, Farkas Ildikó, Fedor Ilka, Fejér Zoltán György, Felicides Ildikó, Féner Tamás, Fuchs Lehel, Gaál Zoltán, Gál András, Gálos László, Galyasi Géza Attila, Gerhes Gábor, Glázer Attila, Gombos Lajos, Varga Tamás, Gőbölyös Luca, Gyenes Zsolt, Gyukics Péter, Haid Attila, Haris László, Haid Attila, Hajdú József, Hamarits Zsolt, Harnóczy Örs, Hegedűs 2 László, Herbst Rudolf, Herendi Péter, Hitre Imola, Homoga József, Horváth Barnabás, Horváth M Judit, Horváth Péter, Horváth Tamás, Ilku János, Jáger Viktor, Kállai Márton, Kaiser Ottó, Katona Bálint, Katkó Tamás, Kele János, Keleti Éva, Kerekes Emőke, /Keresztes Zoltán, Kis Lajos, Kiss-Kuntler Árpád,Kolozsi Beáta, Korniss Péter, Kovács Norbert, Kóti Réka, Körtvélyesi László, Landthaller Judit, Lehotka László, London Katalin, Martin Wanda, Martinkó Márk, Mánfai György, Mészáros János, Mezősi Ágnes, Módos Gábor, Molnár Zoltán, Mónos Gábor, Móser Zoltán, Mike Károly, Nagy Tamás, Nagy Zopán, Nyilas Ilona, Papp Elek, Polyvás Béla Albert, Ritter Doron, Rékasi Attila, Schild Tamás, Schreck Mo, Sélley Miklós, Seres Géza, Siklós Péter, Simon Csilla, Síró Lajos, Stalter György, Sulyok László, Szabó Béla, Szabó Ferenc, Szabó Judit (Meer), Szamódy Zsolt Olaf, Szilágyi László, Szilágyi Lenke, Sziráczki György, Szirányi István, Szita János, Szél Ágnes, Szolga Hajnal, Tamási Gábor, Tarjáni Antal, Tasnádi László, Timár Péter, Tombor Zoltán, Tóth Egó István, Tóth György, Tumbász András, Urbán Ádám, Váczi Anna, Vadászi Zoltán, Vágó Lévai Katalin, Dr. Varga Tamás, Venczel Attila, Vedres Ágnes, Vécsy Attila, Vizúr János, Wei Xiang, Zséger Olivia, Zsila Sándor.
Vizuális Művészeti Centrum-Pécsi Galériák Zsolnay Örökségkezelő Nkft A kiállítás fő támogatói: NKA, MMA. Az esemény támogatói a Bock Pincészet és a Kostas Oliva. Zenei háttér: Bodó Marci. A képanyag szakszerű szállítását Honfi Zsolt biztosította.
Az Apertúra havi rendszerességgel jelentkező HírHalász Programjának márciusi alkalmán jártunk. Ezúttal Benkó Bence írt és rendezett egy csütörtöki hírből bő másfél órás előadást az érdeklődőknek. A meghívott játszótársak ezúttal Nagypál Gábor, a Stúdió K színésze és Pájer Alma Virág, a Budapest Bábszínház és a Tér12 színésznője voltak. A Stúdió K Színház és az Apertúra elődje, a k2 Színház, szoros együttműködése már az ősidőkre tekint vissza, a Stúdió K nem csak befogadta az akkor szárnyait bontogató csapat előadásait, a Mielőtt az éj leszállt és A Cenci-házat, de közösen is hoztak létre emlékezetes előadásokat. Mi is egy ilyenen, a Dürrenmatt-átirat Bakfittyen figyeltünk föl a k2-re, miután már kihagyhatatlan volt számunkra a következő koprodukció, a Rettegés és ínség is. Nagypál Gábor tehát nem vendégként, inkább jó ismerősként érkezett a produkcióba, bár a jelen csapatból eddig csak Borsányi Dániellel állt együtt színpadon. Pájer Alma Virág is otthon érezhette magát, hiszen a Tér 12 K(i)útkeresőkjében Urbán Richárddal próbálnak színre vinni egy darabot a nézők segítségével, és ezt az előadást is az Apertúra Bázison láthatjuk. Így A gátőr című hírszínházi előadás szereplőgárdája miatt egyszerre volt nagyon ismerős és újszerű nézőknek és alkotóknak egyaránt.
Az alkotók: Bán Bálint, Borsányi Dániel, Nagypál Gábor, Urbán Richárd, Benkó Bence, Formán Bálint, Pájer Alma Virág, Papp Letícia
Ugyanezt az egyszerre otthonos és egyszerre originális élményt adta számunkra a színpadi játék is. Benkó Bence egy, a közelgő önkormányzati választásokon induló kormánypárti jelöltekről szóló, hírből inspirálódva Bacsó Béla 1969-es filmszatírájának, a Tanúnak egy figyelemre méltó parafrázisát írta meg erre az alkalomra. Feketevágás helyett egy lefóliázott mesekönyv birtoklása lesz az az apró botlás, ami miatt Gödény (Borsányi Dániel), az egyszeri, független színházi díszítő a politika karmai közé keveredik. Bibe (Nagypál Gábor), a kormánypárt nagy hatalmú manipulátora lehetőséget lát benne, ráadásul akkora a káderhiány a kormánypárton belül, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnia a hatalomnak, ha legalább látszatra működtetni akarja az országot. Így lesz Gödény kórházigazgató, a Stúdió K Színház vezetője és egy egyetem rektora, végül polgármesterjelölt. Ez a villódzás a film világa és 50 évvel későbbi valóságunk között hol felvillanyozó, hol félelmetes. Felvillanyozó a tisztelgés a színészelődök előtt, felidézni Kállai Ferenc, Őze Lajos, Both Béla és Versényi Ida alakítását méltó megemlékezés. Másfelől félelmetes, hogy ez a történet minden nosztalgikus felhang nélkül működik 2024 márciusában. A szállóigévé vált mondatok ebben az új kontextusban változtatás nélkül elhangozhatnak, a bornírtság, a hozzá nem értés, a hatalom túlkompenzáló kiszolgálása újra itt van köztünk. Urbán Richárd Rondella miniszterelnöke egészen félelmetes volt. Attól a kiüresedett tekintettől, a lárvaszerű arctól, a faék egyszerűségű gondolkodásmódtól, ami a hatalom legfőbb birtokosát jellemezte, a hideg futkosott a hátunkon. Ez a doktor miniszterelnökúrról alkotott paródia nem külsőségeiben hozta elénk a túl jól ismert figurát, hanem működésmódjában. Formán Bálint, mint egyre följebb kapaszkodó, gátlástalan és erőszakos csatlós, szintén pontos és lidérces alakítás.
„Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg múltjától.”
Ebben a hónapban még rengeteg alkalommal érdemes lesz visszatérni az Apertúra Bázisra. A csapattal ismerkedőknek a Hidegpont című előadást ajánlanánk, az élőzenével kísért, színházi közegben játszódó gengszterkomédia rendkívül szórakoztató, miközben a közéleti kérdésekre való reflexiót sem ússzuk meg. Teljessé az élmény akkor válik, ha ehhez a hónap második felében hozzánézzük a Rebelliseket és a PremierBullyt. Három nagyon különböző, mégis tematikájában egységet alkotó előadásról beszélhetünk, a három előadás külön-külön is lezárt egységet alkot, de a három együtt egy komplexebb képet ad. A Felhőkakukkvár a múlt hónapban nagy kedvencünkké vált, a KV Társulattal együtt létrehozott produkció Arisztophanész komédiáinak igen üde, fogyaszthatóvá tett variációja. A négy befogadott előadás mind különleges valamiben, egytől egyig színházi csemegék. A Kétlámpás Blogon az Apertúra címke alatt szinte az összes előadásról írott kritikánk megtalálható:
Ebben az évben azokat a női szerzőket gyűjtöttük össze, akiknek a munkáit 2023. március 8. és 2024. március 8. között láttuk. A képek sorrendjében: Gianina Cărbunariu, Csábi Anna, Dézsi Fruzsina, Gimesi Dóra, Háda Fruzsina, Hódi Virág Noémi, Kemény Zsófi, Line Knutzon, Lábán Katalin, Móga Piroska, O. Horváth Sári, Pass Andrea, Podlovics Laura, Gajda Anna, Romankovics Edit, Szabó Borbála, Szabó Imola Julianna, Szarvas Melinda, Szemerédi Bernadett, Tóth Réka Ágnes, Elise Wilk, Znajkay Zsófia. Mindannyiuknak nagyon köszönjük az élményt!
Az általunk ebben az időszakban látott 135 előadásból 21-nek volt nő a szerzője. Ez siralmas 15%. Túlnyomó részt független színházi előadásokról van szó. Kíváncsiságból megnéztük négy budapesti kőszínház – a Katona József Színház, az Örkény István Színház, a Radnóti Miklós Színház és a Vígszínház – új bemutatóit és repertoárját, hátha csak mi választunk rosszul, és ha kőszínházba járnánk, ebből a szempontból kielégítőbb lenne az eredmény. Véletlenül ebben az esetben is 135 előadást számoltunk össze, ahol értelmezhető a szerzőség, és még alacsonyabb, 12%-os eredményt kaptunk. Itt azért megemlítendő, hogy az Örkény idei négy bemutatójából kettő is női szerző műve, Kincses Réka és Gáspár Ildikó jegyzik a szövegkönyveket. Természetesen ez az arány abból is adódik, hogy a klasszikus színműveket szinte kivétel nélkül férfiak írták, igazságtalan lenne tehát számonkérni a színházakon, hogy nem játszanak több női szerzőt. Valóban így lenne? Ennek a kérdésnek az eldöntéséhez átszámoltuk az általunk látott produkciókat, és csak a kortárs szerzők műveit vizsgáltuk. Az elmúlt évtizedekben csak sikerült annyit változnunk, hogy gond nélkül találhatunk nők által írt műveket. A 93 kortárs színpadi szöveget vizsgálva, amit megnézhettünk az elmúlt egy évben, valóban némi javulás mutatkozik. A férfi és női szerzők aránya így 70%-30%-ra módosul. Ez annak fényében tűnik igazán lemaradásnak, hogy ugyanerre az időszakra vonatkozó olvasmányaink különösebb odafigyelés nélkül hozzák a 55%-45%-os arányt, amit egyébként a főképp a kritikaíráshoz olvasott drámák és szövegkönyvek billentenek ki az egyensúlyból.
Nem csak a címben említett esélyegyenlőség miatt probléma ez, bár ez sem elhanyagolható szempont. Az, hogy egy nőnek szerzőként tized annyi esélye van színpadra kerülni saját drámájával vagy szövegkönyvével, mint egy férfi szerzőnek, mélyen igazságtalan. Ha fent felsorolt alkotók műveit megnézzük, pont ugyanolyan műfaji sokszínűséget találunk, mint a férfi szerzőknél. Az autobiografikus szövegek mellett klasszikusok átiratát vagy újramesélését, ökothrillert, történelmi drámát, fekete komédiát, mesét és kifejezetten politikus alkotást is találhatunk. Ha teljesen önző, nézői szempontból tekintünk a jelenségre, akkor nem csak felháborító, de kifejezetten káros is. Megfosztatunk olyan nézőpontoktól, melyekkel új ismereteket, tapasztalásokat szerezhetnénk a világról. Vétkes pazarlás ezeket a történeteket, meglátásokat, revelációkat az asztalfiókban hagyni. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennyi ötlet kárba vesszen. Ki tudja, lehet, hogy valamelyik égető társadalmi problémánk megoldásához innen jönne a döntő inspiráció vagy egyenesen a megoldás.
MMG Magyar Műhely Galériában ezekben a pillanatokban nyílik egy kiállítás, ami betekintést enged „Az európai és magyar kísérleti képregény retró-szemléje” címet viselő együttes lapokba. Grafikai lapok ezek, amik nagyon szemléletesen érzékeltetik ennek az eltűnő-feltűnő műfajnak a sokszínű világát: szavak helyett képriportunk, cím a zajló performanszból
A Simorág TánCirkusz – Detectivity és a Gláser Jakab Emlékalapítvány Teleki ’44 kutatási projektjének koprodukciója révén jött létre az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban az a rendhagyó színházi nyomozással egybekötött tárlatvezetés, amit most ingyenesen bárki kipróbálhat, aki regisztrál a dogirichard@gmail.com e-mail címen. A program még finomhangolás alatt áll, ebben is segíthetnek azok, akik most részt vesznek, ősztől lesz középiskolások számára elérhető.
A múzeum épületében, a Csányi utca 5. alatti bérházban valóban sok zsidó család élt, 1944 júniusában csillagos házzá nyilvánították. A Csillagos Házak projekt is egy nagyon érdekes kezdeményezés, az alábbi linken rengeteg információ mellett azt is meg tudjuk keresni, vajon a mi lakóhelyünk is csillagos ház volt-e.
A házban berendezett tárlat rekonstruálja egy zsidó nagypolgári otthon több helyiségét, egy nyomdász család otthonát, bepillanthatunk egy rabbi dolgozó szobájába, egy fényképész műtermébe és egy varrónő műhelyébe is. Páratlanul gazdag tárgyanyaggal ismerkedhetünk, minket Molnár Ildikó tárlatvezető kalauzolt, segített értelmezni a látottakat és felhívta a figyelmünket az apró részletekre. Segítőtársa, a tárlatvezetési forgatókönyv írója, Fris Kata kutató volt, aki a történeti háttérre vonatkozó kérdéseinket válaszolta meg. Ez már így önmagában is nagyon izgalmas lenne, de mi természetesen színházi oldalról keveredtünk bele a történetbe, és nem véletlen, hogy ez az írás a színházi ajánlók között kapott helyet.
A házat ugyanis egy szellem kísérti, aki valamit nagyon el akar mondani nekünk. A Szellem minden helyiségben megjelenik, mond egy rövid monológot vagy eljátszik egy párbeszédtöredéket, megérint tárgyakat. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy kövessük az általa elejtetett nyomokat, és próbáljuk meg összerakni, mi történhetett az első lakásban élő nagypolgári családdal a vészkorszakban. A kirajzolódó történetnek tétje van, egy testvér és egy gyerek túlélése. Nyomozásunk eredménye nem csak tisztázza ezeket a kérdéseket, de új kérdéseket is fölvet, arra ösztönöz, hogy mi is menjünk utána saját családunk történetének. Simor Ágnes nem csak játssza a Szellemet, de a történetet is ő írta, saját családjának történeteiből és fent maradt dokumentumaiból. Olyannyira személyes ez a történet, hogy még az „előadás” során felbukkanó levelekben is egyik felmenőjének kézírását utánozza az alkotó.
Ha már egy fotográfiával kiemelten foglalkozó felületen kaptunk helyet, említsük meg a tárlat fotós vonatkozásait. Kinszki Imre 1929-ben készült, a korabeli Király utcát megörökítő képének szemlélésébe teljesen beleveszett kis múzeumlátogató csapatunk, úgy kellett minket tovább noszogatni, hogy elhagyjuk a fényképész műtermének berendezett szobácskát. Itt hívták fel a figyelmünket Kis Pál fotóművész munkásságára is, akinek botlatókövét a figyelmesebb sétálók felfedezhetik a Király utcában, ahol napfényműterme volt. Naplóját Csillaggal nem jó járni most címmel a Magvető jelentette meg 2016-ban a Tények és Tanúk sorozatban.
A színház, a kiállítás és a nyomozós játék ötvözése rendkívül szórakoztató módja az ismeretszerzésnek. A hatalmas munkával összerakott programot csak ajánlani tudjuk mindenkinek, de kiváltképp a tanárokat ösztönöznénk, hogy nézzék meg, és vegyék fel osztályaik jövő évi programjába. A rendhagyó történelemóraként funkcionáló múzeumlátogatás ez esetben valóban élményszerűvé tenné a korszak tanítását.
A képek a Simorág TánCirkusz – Detectivity oldaláról és a Wikipédiáról származnak.
Ma nyílik egyik legkiválóbb, legszenzitívebb magyar fotóművészünk a ceglédi Apáti-Tóth Sándor tárlata Az idő kapujában címmel a Tihanyi Bencés Apátság Galériájában mely április 14-ig látogatható. Olyan kérdésekre keresi a választ a művész, mely előbb utóbb minden élőt érint. Miként távozunk a földi világból, milyen módon rejtélyes utakon. Nagyon nagy szeretettel ajánljuk a tárlatot, akár egy kirándulással összekötve az országból bárhonnan érdemes felkerekedni, Apáti-Tóth magas minőségű művészete garantált látogatói élményt ígér!
