Címlapfotót Rékasi Attila készítette a Kettőspont Színházi előadáson
A Forrás Művek Színtársulat Verőcén alakult egy baráti-civil közegből, első előadásukat – a generációs traumákat is boncolgató Csodálatos vadállatokat- nemrégiben bemutatták Budapesten is, a Kettőspont Színházban. Hogyan forrnak össze a „dunakanyari köztörzsiség” energiái egy színházi társulattá, mik a kezdet legnagyobb nehézségei és örömei, és merre tovább a jól sikerült indulás után? – ezekről a témákról kérdeztük Tóth Zsuzsannát, a társulat alapító-rendezőjét.
Nem gyakori manapság, hogy felnőtt, civil emberek színházi
társulatot alapítanak kvázi a „semmiből”. Hogyan jött létre a Forrás Művek
Színtársulat, és hogyan találtatok egymásra ilyen szép számmal Verőcén?
Hogy hol kezdődik igazán valami, azt nehéz volna megmondani. Talán az
egyik napsütötte délután, mikor kint ültünk egy Dunára néző teraszon,
bámészkodva a csillámló vizek felett, felötlött valakiben, hogy olvassunk fel
egymásnak a legszeretettebb írásainkból. Akkor született az ötlet, hogy talán
kicsit átgondolva, strukturálva még izgalmasabbá tehető, akár egy drámát is
felolvashatnánk – a szerepeket külön-külön felolvasókra bízva. Elsőre mégsem
egy drámát dolgoztunk fel, hanem egy felkérésnek eleget téve összeállítottam
ajánlásaimat Weöres Sándor költészetéből, és baráti társaságomból – az erre
örömmel vállalkozók közül – felolvasókat kértem fel. Később készült egy
Karinthy-est is, hasonló dramaturgiával. Mindkét alkalom nyitott műhely volt,
amihez felolvasóként bárki csatlakozhatott. A mostani társulat ezen alkalmakból
nőtte ki magát.
Miért éppen Garaczi László Csodálatos vadállatok című színművét
választottátok első előadásotok alapanyagául?
Ez nagyon az elején történt, nem volt még állandó társulati tagság, így magam
döntöttem a darabról, s kértem fel a szereplőket hozzá. Elegem lett a
töredékekből, a pár perces tartalmakból, szeretettem volna legalább egy
egyfelvonásost a többiekkel közösen felolvasni. Akkor még úgy képzeltem,
hogy a törzshelyünkre, a valaha volt Forrás kávézóba invitáljuk a közönséget, s
miközben a vendégek az asztalok körül iszogatgatnak, olyan lesz, mintha egy
rádiójátékot hallgatnánk, csak történetesen élőben.
S miért pont Garaczi? Megérintett, felkavart, saját budapesti fiatalkorom idézte,
az ismerős helyszínek, szereplők és hangulatok magukkal sodortak, olvasása
közben pedig egyre azon kaptam magam, hogy felkacagok, valami nyelvi
leleményen, poénon, áthalláson, vagy kósza asszociáción. Egyszerre mulattamés sírtam.
Úgy éreztem ez a darab alkalmas lesz arra, hogy megszólítsam a
hallgatóságot, hogy olyan utakra hívjam őket, ami megmozgatja, újraértékelésre
sarkallja őket, olyan érzékeny területeken is, ami egyébként sokszor önmagunk
elől is rejtegetett tabu. Szerettem volna elbeszélni, milyen bizonytalan mentális
állapotban vergődnek köröttünk sokan, időszerűnek éreztem, még ha a
Csodálatos vadállatok a 90-es évek fiatal generációjának története is, a
feszültsége, a felbolygatott kérdéskörök, traumák, családi problémák ma is
ugyanúgy jelen vannak, sőt a következő nemzedékeket szemlélve, talán
súlyosabban. S mindemellett valami olyasmit szeretettem volna, ami friss, mai,
közel jár a mindennapjainkhoz, elevenen érint és közel hoz.
Bár lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom így, hiszen mindeközben kezdő
színházcsinálóként nagy várakozás élt bennem, hogy vajon képesek leszünk-e a
színpadi játék csodájára, és megteremtjük-e néhány katartikus pillanat
lehetőségét? Mindenesetre ehhez Garaczi Laci darabját kitűnőnek éreztem.
Öt alkalommal mutattátok be eddig ezt a darabot felolvasószínházként,
miközben szinte teljes értékű szcenírozás és színészi jelenlét jellemzi az előadást.
Miért ezt a formát választottátok? Nem gondoltatok arra, hogy – akár menet
közben – „megszabadultok” az olvasópéldányoktól?
Többször volt róla szó, de ha a színészek megtanulják, és felállnak, mozognak,
játszanak, akkor teljesen át kell rendezni a darabot, és a szövegtanuláshoz se
fűlött akkor még a foguk. Egyszerűen nem voltunk még készen rá. Rendezőként
különben is szövegközpontúan álltam hozzá, a szöveget szerettem volna, minél
kevesebb csorbítással megosztani, kihangosítani, értelmezni. A felolvasás pedig
nagy könnyebbséget és kapaszkodót jelentett az amatőr színészek számára, így
egyszerűbb volt elcsábítani őket erre a munkára. Persze a próbák során hamar
kiütközött, milyen feszes keret egy asztal mögött ülve, olvasva előadni, ezért is
lazítottuk fel itt-ott néhány gesztussal, mozgással, árnyjátékkal. Mondjuk úgy,
hogy ez volt a társulat belépője egy igazi színpadi játékhoz. Most már szinte
mindenkit zavar a szövegkönyv, ami eddig mankó volt, lassacskán akadállyá
vált, ahogy magabiztosabbá váltak a szövegben, úgy haladtak volna karakterük
kibontakoztatásában, ami ugye nem igen megy egy A4-es lappal az arcod
előtt… A következő munkánk, már biztos, hogy nem felolvasószínház lesz.
Kissé leegyszerűsítve a Csodálatos vadállatok a 90-es évek végén egy felnövő-
felnőtt városi generáció életválságába ad betekintést, nem éppen könnyed
olvasmány. Hogyan rezonáltak ezekre a témákra és figurákra a színészek a
próbák során, és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől?
Ez nagyon érdekesen alakult. Kezdetben küzdenem kellett a darabért, a felkért
színészek közül páran feltették a kérdést, hogy biztos jó választás-e?
Emlékszem, első próbáink, ami a darab értelmezése körül forogtak, rendre
éjszakába nyúló beszélgetésekbe fordultak, hiszen maga a szöveg rendkívül
sűrű, szerteágazó, olykor vulgáris és töredezett. Még a cselekményszál sem
magától értetődő, így volt, aki aggódott, hogyan jelenítjük ezt meg, hogy fog a
közönség erre reagálni, „s miért kell már megint a nyomasztás, feltárni e belső
tereket, ráadásul mindenféle kivezető iránymutatás nélkül?”
De olyanok is akadtak a társulatban, akik nem töprengtek ilyesmin, és
egyszerűen közösségi élményként, tartalmas szabadidős tevékenységként
tekintenek a próbákra, kihívásnak tekintették a feladatot és egyszerűen
beleálltak. Viszont, ami engem igazán meglepett és egyben megerősített a
választás helyességében, az a közönség reakciója volt. Akivel csak szót
váltottam az előadás után, szinte mindenki más-más jelenetet emelt ki, a saját
személyes történetének tükrében. Ismét a szerzőt illeti a dicséret: a darab
újszerű, kísérletező, időben és térben ide-oda ugráló szerkezete remek
lehetőséget biztosított arra, hogy mindenféle problémakört a felszínre dobjon.
Én úgy hívtam magamban: „a szélesspektrumú darab”, mivel mindenki talált
benne valamit, ami számára jelentőségteljes volt, megérintette… De még a
gegekkel is sokszor ez volt, az egyik előadáson harsány kacajt váltottak ki, a
másikon semmit, a közönség kifürkészhetetlen.
Fotó: Rékasi Attila
Mik a legnagyobb nehézségek, amivel egy kezdő amatőr színházi csoportnak
szembe kell néznie – és mi jelenti a legnagyobb örömet számotokra a
színházcsinálásban?
A legkomolyabb nehézség a próbákra és a felkészülésre szánt idő megtalálása,
és a többiekkel való egyeztetése. Munka és család mellett ez koránt sem
egyszerű, s mégis, eddig sikerült megoldani, összetartani a csapatot, amit
szerintem elsősorban annak az organikusan kialakuló közösségi együttlétnek
köszönhetünk, amit a közös alkotómunka során megéltünk.
Vezetőként gondolom egyszerre kell szervezned és támogatnod a közösség
munkáját – és kialakítanod a saját hangodat is rendezőként. Hogyan oldod meg
ezt az egyének és a közösség érdekei között nyilván fel-felmerülő feszültséget?
Igyekszem minden felvetésre, óhaj-sóhajra, igényre, vagy problémára
odafigyelni, őszinte és egyenes kommunikációval mindezeket megbeszélni,
majd a lehetséges megoldások között optimalizálni. Ami olykor ellene megy
rendezői szándékaimnak, de azt hiszem, ez természetes. Egy dologban vagyok
hajthatatlan: hogy mind a szövegválasztásban, az előadásmódban, társulati
megjelenésben nívós, érzékeny, hiteles csapat legyünk. A Vadállatokhoz például
ragaszkodtam, mert meggyőződésem volt, hogy színvonalas, remek darabbal
van dolgunk. De voltak helyzetek, amikor a többiek győztek meg, hogyan lenne jobb egy jelenet, egy hangsúly. Folyton változó körülményekkel kell kooperálni,
lehetőleg sose levéve a kezed a finomhangolásról.
Mik a társulat további tervei, melyek a fejlődés tervezhető irányai?
Pillanatnyilag egy költészetnapi verses előadáson dolgozunk, amit
értelemszerűen április 11-én mutatunk be Verőcén. Két legyet ütünk egy
csapásra, egyrészt mi itt vagyunk itthon, szinte kötelező dolgunknak tartjuk,
hogy egy ilyen alkalmat támogassunk, jelen legyünk, másrészt titkos rendezői
gondolatom, hogy remek próba a színészeknek a szövegtanulás terepén, ami
eddig még nem volt gyakorlat. Több színészmesterségbeli workshop-ot is
tartottunk már külső, professzionális segítséget is bevonva, ezeket a jövőben is
folytatni szeretnénk. Valamint kimunkálás alatt áll egy Mrozek-előadás, amit a
társulatból arra vállalkozókkal hamarosan próbálni szeretnék.
A Dunakanyar – innen a belvárosból szemlélve – egyre pezsgőbb közegnek
tűnik számomra. Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható
közösség? Milyen szerepe lehet ebben a Forrás Műveknek?
Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség. De ez
már évtizedek óta zajlik, és sokkal lazább kapcsolódásokkal, mint gondolnánk.
Hol fellángol ez a közösségi lét, és pezseg és pörög, lehet, hogy egy koncert,
előadás, vagy épp egy kaláka miatt. Máskor meg leesik, visszazuhan. Nincs
neve, nincs vezetője, nincs állandó tagsága, nincs iránya, és nem lesz sose kész,
egy alaktalan, örökkön változó izé.
Egy valami talán mégis állandó ebben a közegben, az alap hangütés, ami nyitott,
elfogadó, szívélyes és baráti. Bár most jut eszembe: a szintén verőcei illetőségű
Aznap Zenekar nevet adott ennek a jelenségnek, „éljen a dunakanyari
köztörzsiség!”- valahogy így szokott búcsúzni a frontember. Kicsi ez a
Dunakanyar, a kulturális értékekre érzékeny közönséget folyton összefújja
valahol a szél. Így találkozunk, tudunk egymásról, s sokszor inspirálunk,
együttműködünk, kapcsolódunk is.
Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a nagyvárosi léttől, hogy mindez valahogy emberléptékű maradt.
Mi a legnagyobb öröm a számotokra a színházban?
A társulat tagjainak válaszaiból:
„Más bőrébe belebújva, megkönnyül a saját búja, meg lehet úgy hülyének
menni, hogy nem kell hülyének lenni, a közönség meg bólogat, meg pénzt
dobál, meg bókokat!”
„Az együtt alkotás, mi más?”
” A csoportban feloldódás, spontán kreativitás, erős önismeret- és
személyiségfejlesztés.”
„A figyelem, a fókusz gyakorlása önmagunk és egymás iránt. A szerep megtalálása az emberi mivoltunk jegyeinek kutatásával.”
Az interjút készítette Formanek Csaba, a Kettőspont Színház művészeti vezetője
(nem jelzett fotók: magánarchívum)