MűteremTúra-Kusnyár Eveline festőművész keramikusnál jártunk

Fotók: Rékasi Attila

A családi házatokban, otthonodbam családi fészek „közepén” van a műtermed, nem igényled az alkotói magányt?

Az alkotás nem egy csapatmunka, hanem önálló tevékenység. Leghatékonyabban én is akkor tudok alkotni, hogyha csak erre összpontosítok és nem kell megszakítanom a folyamatot. Mivel azonban az ihletet a családomból merítem, néha inspiráló a gyerekeim jelenléte a műtermemben. Direkt kialakítottam nekik egy részt, ahol az eszközeik vannak, így amikor elkezdek festeni, ők is lefoglalják magukat. Szerencsére egyre ügyesebbek. Azt is tudják, mit hol találnak, ha esetleg valami egyéb eszközre lenne szükségük. Már nem kell mindenben segíteni nekik, így lehetőségem van elmélyülten alkotni.

Mondhatni patika rend van a lakás minden négyzetcentiméterén, úgy éreztem nem csak az interjú miatt, erre tippeltem a képeid konstruáltsága okán is. Az egy lelki igényed, vagy hétköznapi praktikusság? Hogy viszonyul ehhez a család, csemetéid kicsik még, hogy lehetséges ez a rend és tisztaság?

Ez inkább praktikusság, mint lelki igény. Az eszközeim elhelyezésének van egy rendszere. Amikor festek, vagy tervezek, szeretem a megfelelő anyagokat azonnal elővenni és így valóban az alkotási folyamatra figyelni. Mivel a gyerekek mellett csak korlátozott időt tudok a műteremben tölteni, alapvető fontosságú, hogy mindent azonnal megtaláljak. A gyerekek az elején szinte minden cuccomat szétpakolták. Volt olyan, hogy az alapozáshoz használt ecsetemet hetekkel később a fagyasztóban találtam meg. Ezután kénytelen voltam szabályokat alkotni. Használhatnak szinte mindent a műtermemből, de ugyanoda kell visszarakniuk, hiszen én ott fogom keresni. Ez tök jól bevált. Megtanulták a rendszert, így közösen használhatjuk a műtermet és az ősz hajszálaim is kevesebbnek tűnnek.

Mesélj kicsit a művészeti koncepciódról, illetve  festési technikáidról.

Munkáimban a gyerekeim mindennapjait örökítem meg. Ugyan létező jeleneteket festek, de az eseményeket összekeverem és kiegészítem, így a hétköznapi témák mellett saját múltam és gyerekkori élményeim is megjelennek. Ennek szimbóluma a nyúl, amit különböző formában, de szinte mindig a képeimre festek. A hétköznapi cselekedeteink mögötti boldog pillanatok érdekelnek. Gyerekeim még úgy tudnak örülni egy esős időszak csigainváziójának, hogy érdemes példát vennünk róluk. Szeretem ezeket a pillanatokat és ma már tudatosan figyelem és használom fel az alkotásnál.

Az alakok részletgazdag elemeit homogén színfelületekkel variálom. Gyakran használom a gyerekeim rajzainak részleteit is a képeimen, akár még nekik is megengedem, hogy belefessenek a képeimbe. Jelenleg egy barátnőmtől kapott, irodából kiselejtezett indigó készlettel kísérletezek. Érdekel a festés és a grafika kapcsolata.

A kerámia vonal, honnan hogyan jött, ott mintha az iparművészet dominánsabb lenne, vagy rosszul érzem?

A festészet mellett néhány éve kerámiával is kísérletezem. Mindig is élt bennem egy tárgyalkotó vonal. Néha szükségem van arra a fajta kikapcsolódásra, hogy teljesen elengedjem magam és az alkotás által egy másik síkba jussak. Festésnél már bennem vannak a tanult dolgok, még egy elmélyült alkotásnál is figyelek ezekre. Agyagozásnál viszont ezek nincsenek, pusztán egy meditatív, jótékony hatás érződik.

Jelenleg kisméretű szobrokat és tálakat készítek, ezek nem funkcionális, inkább dekoratív elemek. Folyamatosan keresem a kapcsolódást a festményeim és kerámiáim formavilága között. Gyakran kerülnek nyuszifülek, giliszták, csigák, vagy más a képeimen is megtalálható élőlények ezekre a tárgyakra.

Jól érzem, hogy nagyon tervszerűen dolgozol?

Mivel a családom miatt kevés időm jut az alkotásra, fontos számomra, hogy a műteremben hatékony legyek. Eleve az alapozás és egyéb fázisok száradási ideje is lelassít, fontos, hogy legyenek terveim. Általában a laptopomon tervezek, hiszen ezt egy altatáshoz is magammal tudom vinni. Kisfiam még így alszik el. Utazás közben is szoktam rajzolgatni, mindig van nálam füzet vagy legalább egy papírfecni. A festmény egészen az alkotás végéig változik ugyan, de a terv segít az iránymutatásban.

Egyre fontosabb személy vagy a kortárs művészet szövetében, mi az arány a műtermi munka és a menedzsment között?

Próbálok mindenre időt szánni, de ez nagyon nehéz. Tisztában vagyok vele, hogy elengedhetetlen például a social média jelenlét, a műtermi munkát mégis sokkal fontosabbnak értékelem. Próbálom megtalálni az arany középutat

Nagyon lazának, kiegyensúlyozottnak, boldognak tűnsz, mégsem kell pokolra menni, ha dudások akarunk lenni?

Hiszem, hogy lehet és érdemes örülni minden apró dolognak. Nagyon sokat tanulok ezzel kapcsolatban a gyerekeimtől, ők ösztönösen megtalálják ezeket a boldogságforrásokat. Szeretnék többet alkotni, fejlődni, néha őrlődök a feladatok és a vágyak között, vannak mélypontok amikor úgy érzem teljesen elvesztettem a türelmem, de ilyenkor veszek egy nagy levegőt, ránézek a gyerekeimre és rájövök, hogy megtaláltam a helyem.

Fontosnak tartod, hogy legyen időd a festésre, meg tudod mondani, hány kiállítható alkotásod van, illetve 70-80 éves korodra, lesz annyi, hogy mondjuk egy egyéni MODEM kiállításhoz elegendő legyen, beleférhet a Reigl Juditi volumen család, gyerekek, munka mellett is?

Jelenleg nem a képeim mennyiségén van a fókusz. Jobban foglalkoztat, a mögöttes tartalom, a kísérletezés, az új formák keresése, a szimbólumok kialakítása. A gyerekeim születése után inkább kisebb méretű vásznakra dolgoztam, ezeket tudtam befejezni. Most végre újra van lehetőségem nagyméretű képeket festeni. Szuper lenne a MODEM-ben kiállítani, de messze még a 80 év! Esetleg előtte nem lehetne? 2024. július 4-én csütörtökön a HAB-ban nyílik kiállításom. Azért az is menő lesz.

Legyen én szurkolok neked, köszönöm, hogy beengedted a FakTúra folyóiratot a műtermedbe, sok sikert a jövőre is!

Interjú és fotók: Rékasi Attila, fotóművész

A Kusnyár Eveline művésznő honlapja:

https://eveline.kusnyar.com

Színház a csillámló vizek felett

Címlapfotót Rékasi Attila készítette a Kettőspont Színházi előadáson

A Forrás Művek Színtársulat Verőcén alakult egy baráti-civil közegből, első előadásukat – a generációs traumákat is boncolgató Csodálatos vadállatokat- nemrégiben bemutatták Budapesten is, a Kettőspont Színházban. Hogyan forrnak össze a „dunakanyari köztörzsiség” energiái egy színházi társulattá, mik a kezdet legnagyobb nehézségei és örömei, és merre tovább a jól sikerült indulás után? – ezekről a témákról kérdeztük Tóth Zsuzsannát, a társulat alapító-rendezőjét.

Nem gyakori manapság, hogy felnőtt, civil emberek színházi
társulatot alapítanak kvázi a „semmiből”. Hogyan jött létre a Forrás Művek
Színtársulat, és hogyan találtatok egymásra ilyen szép számmal Verőcén?

Hogy hol kezdődik igazán valami, azt nehéz volna megmondani. Talán az
egyik napsütötte délután, mikor kint ültünk egy Dunára néző teraszon,
bámészkodva a csillámló vizek felett, felötlött valakiben, hogy olvassunk fel
egymásnak a legszeretettebb írásainkból. Akkor született az ötlet, hogy talán
kicsit átgondolva, strukturálva még izgalmasabbá tehető, akár egy drámát is
felolvashatnánk – a szerepeket külön-külön felolvasókra bízva. Elsőre mégsem
egy drámát dolgoztunk fel, hanem egy felkérésnek eleget téve összeállítottam
ajánlásaimat Weöres Sándor költészetéből, és baráti társaságomból – az erre
örömmel vállalkozók közül – felolvasókat kértem fel. Később készült egy
Karinthy-est is, hasonló dramaturgiával. Mindkét alkalom nyitott műhely volt,
amihez felolvasóként bárki csatlakozhatott. A mostani társulat ezen alkalmakból
nőtte ki magát.

Miért éppen Garaczi László Csodálatos vadállatok című színművét
választottátok első előadásotok alapanyagául?

Ez nagyon az elején történt, nem volt még állandó társulati tagság, így magam
döntöttem a darabról, s kértem fel a szereplőket hozzá. Elegem lett a
töredékekből, a pár perces tartalmakból, szeretettem volna legalább egy
egyfelvonásost a többiekkel közösen felolvasni. Akkor még úgy képzeltem,
hogy a törzshelyünkre, a valaha volt Forrás kávézóba invitáljuk a közönséget, s
miközben a vendégek az asztalok körül iszogatgatnak, olyan lesz, mintha egy
rádiójátékot hallgatnánk, csak történetesen élőben.
S miért pont Garaczi? Megérintett, felkavart, saját budapesti fiatalkorom idézte,
az ismerős helyszínek, szereplők és hangulatok magukkal sodortak, olvasása
közben pedig egyre azon kaptam magam, hogy felkacagok, valami nyelvi
leleményen, poénon, áthalláson, vagy kósza asszociáción. Egyszerre mulattamés sírtam.
Úgy éreztem ez a darab alkalmas lesz arra, hogy megszólítsam a
hallgatóságot, hogy olyan utakra hívjam őket, ami megmozgatja, újraértékelésre
sarkallja őket, olyan érzékeny területeken is, ami egyébként sokszor önmagunk
elől is rejtegetett tabu. Szerettem volna elbeszélni, milyen bizonytalan mentális
állapotban vergődnek köröttünk sokan, időszerűnek éreztem, még ha a
Csodálatos vadállatok a 90-es évek fiatal generációjának története is, a
feszültsége, a felbolygatott kérdéskörök, traumák, családi problémák ma is
ugyanúgy jelen vannak, sőt a következő nemzedékeket szemlélve, talán
súlyosabban. S mindemellett valami olyasmit szeretettem volna, ami friss, mai,
közel jár a mindennapjainkhoz, elevenen érint és közel hoz.
Bár lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom így, hiszen mindeközben kezdő
színházcsinálóként nagy várakozás élt bennem, hogy vajon képesek leszünk-e a
színpadi játék csodájára, és megteremtjük-e néhány katartikus pillanat
lehetőségét? Mindenesetre ehhez Garaczi Laci darabját kitűnőnek éreztem.

Öt alkalommal mutattátok be eddig ezt a darabot felolvasószínházként,
miközben szinte teljes értékű szcenírozás és színészi jelenlét jellemzi az előadást.
Miért ezt a formát választottátok? Nem gondoltatok arra, hogy – akár menet
közben – „megszabadultok” az olvasópéldányoktól?

Többször volt róla szó, de ha a színészek megtanulják, és felállnak, mozognak,
játszanak, akkor teljesen át kell rendezni a darabot, és a szövegtanuláshoz se
fűlött akkor még a foguk. Egyszerűen nem voltunk még készen rá. Rendezőként
különben is szövegközpontúan álltam hozzá, a szöveget szerettem volna, minél
kevesebb csorbítással megosztani, kihangosítani, értelmezni. A felolvasás pedig
nagy könnyebbséget és kapaszkodót jelentett az amatőr színészek számára, így
egyszerűbb volt elcsábítani őket erre a munkára. Persze a próbák során hamar
kiütközött, milyen feszes keret egy asztal mögött ülve, olvasva előadni, ezért is
lazítottuk fel itt-ott néhány gesztussal, mozgással, árnyjátékkal. Mondjuk úgy,
hogy ez volt a társulat belépője egy igazi színpadi játékhoz. Most már szinte
mindenkit zavar a szövegkönyv, ami eddig mankó volt, lassacskán akadállyá
vált, ahogy magabiztosabbá váltak a szövegben, úgy haladtak volna karakterük
kibontakoztatásában, ami ugye nem igen megy egy A4-es lappal az arcod
előtt… A következő munkánk, már biztos, hogy nem felolvasószínház lesz.

Kissé leegyszerűsítve a Csodálatos vadállatok a 90-es évek végén egy felnövő-
felnőtt városi generáció életválságába ad betekintést, nem éppen könnyed
olvasmány. Hogyan rezonáltak ezekre a témákra és figurákra a színészek a
próbák során, és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől?

Ez nagyon érdekesen alakult. Kezdetben küzdenem kellett a darabért, a felkért
színészek közül páran feltették a kérdést, hogy biztos jó választás-e?
Emlékszem, első próbáink, ami a darab értelmezése körül forogtak, rendre
éjszakába nyúló beszélgetésekbe fordultak, hiszen maga a szöveg rendkívül
sűrű, szerteágazó, olykor vulgáris és töredezett. Még a cselekményszál sem
magától értetődő, így volt, aki aggódott, hogyan jelenítjük ezt meg, hogy fog a
közönség erre reagálni, „s miért kell már megint a nyomasztás, feltárni e belső
tereket, ráadásul mindenféle kivezető iránymutatás nélkül?”
De olyanok is akadtak a társulatban, akik nem töprengtek ilyesmin, és
egyszerűen közösségi élményként, tartalmas szabadidős tevékenységként
tekintenek a próbákra, kihívásnak tekintették a feladatot és egyszerűen
beleálltak. Viszont, ami engem igazán meglepett és egyben megerősített a
választás helyességében, az a közönség reakciója volt. Akivel csak szót
váltottam az előadás után, szinte mindenki más-más jelenetet emelt ki, a saját
személyes történetének tükrében. Ismét a szerzőt illeti a dicséret: a darab
újszerű, kísérletező, időben és térben ide-oda ugráló szerkezete remek
lehetőséget biztosított arra, hogy mindenféle problémakört a felszínre dobjon.
Én úgy hívtam magamban: „a szélesspektrumú darab”, mivel mindenki talált
benne valamit, ami számára jelentőségteljes volt, megérintette… De még a
gegekkel is sokszor ez volt, az egyik előadáson harsány kacajt váltottak ki, a
másikon semmit, a közönség kifürkészhetetlen.

Fotó: Rékasi Attila

Mik a legnagyobb nehézségek, amivel egy kezdő amatőr színházi csoportnak
szembe kell néznie – és mi jelenti a legnagyobb örömet számotokra a
színházcsinálásban?

A legkomolyabb nehézség a próbákra és a felkészülésre szánt idő megtalálása,
és a többiekkel való egyeztetése. Munka és család mellett ez koránt sem
egyszerű, s mégis, eddig sikerült megoldani, összetartani a csapatot, amit
szerintem elsősorban annak az organikusan kialakuló közösségi együttlétnek
köszönhetünk, amit a közös alkotómunka során megéltünk.

Vezetőként gondolom egyszerre kell szervezned és támogatnod a közösség
munkáját – és kialakítanod a saját hangodat is rendezőként. Hogyan oldod meg
ezt az egyének és a közösség érdekei között nyilván fel-felmerülő feszültséget?

Igyekszem minden felvetésre, óhaj-sóhajra, igényre, vagy problémára
odafigyelni, őszinte és egyenes kommunikációval mindezeket megbeszélni,
majd a lehetséges megoldások között optimalizálni. Ami olykor ellene megy
rendezői szándékaimnak, de azt hiszem, ez természetes. Egy dologban vagyok
hajthatatlan: hogy mind a szövegválasztásban, az előadásmódban, társulati
megjelenésben nívós, érzékeny, hiteles csapat legyünk. A Vadállatokhoz például
ragaszkodtam, mert meggyőződésem volt, hogy színvonalas, remek darabbal
van dolgunk. De voltak helyzetek, amikor a többiek győztek meg, hogyan lenne jobb egy jelenet, egy hangsúly. Folyton változó körülményekkel kell kooperálni,
lehetőleg sose levéve a kezed a finomhangolásról.

Mik a társulat további tervei, melyek a fejlődés tervezhető irányai?

Pillanatnyilag egy költészetnapi verses előadáson dolgozunk, amit
értelemszerűen április 11-én mutatunk be Verőcén. Két legyet ütünk egy
csapásra, egyrészt mi itt vagyunk itthon, szinte kötelező dolgunknak tartjuk,
hogy egy ilyen alkalmat támogassunk, jelen legyünk, másrészt titkos rendezői
gondolatom, hogy remek próba a színészeknek a szövegtanulás terepén, ami
eddig még nem volt gyakorlat. Több színészmesterségbeli workshop-ot is
tartottunk már külső, professzionális segítséget is bevonva, ezeket a jövőben is
folytatni szeretnénk. Valamint kimunkálás alatt áll egy Mrozek-előadás, amit a
társulatból arra vállalkozókkal hamarosan próbálni szeretnék.

A Dunakanyar – innen a belvárosból szemlélve – egyre pezsgőbb közegnek
tűnik számomra. Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható
közösség? Milyen szerepe lehet ebben a Forrás Műveknek?

Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség. De ez
már évtizedek óta zajlik, és sokkal lazább kapcsolódásokkal, mint gondolnánk.
Hol fellángol ez a közösségi lét, és pezseg és pörög, lehet, hogy egy koncert,
előadás, vagy épp egy kaláka miatt. Máskor meg leesik, visszazuhan. Nincs
neve, nincs vezetője, nincs állandó tagsága, nincs iránya, és nem lesz sose kész,
egy alaktalan, örökkön változó izé.
Egy valami talán mégis állandó ebben a közegben, az alap hangütés, ami nyitott,
elfogadó, szívélyes és baráti. Bár most jut eszembe: a szintén verőcei illetőségű
Aznap Zenekar nevet adott ennek a jelenségnek, „éljen a dunakanyari
köztörzsiség!”- valahogy így szokott búcsúzni a frontember. Kicsi ez a
Dunakanyar, a kulturális értékekre érzékeny közönséget folyton összefújja
valahol a szél. Így találkozunk, tudunk egymásról, s sokszor inspirálunk,
együttműködünk, kapcsolódunk is.
Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a nagyvárosi léttől, hogy mindez valahogy emberléptékű maradt.

Mi a legnagyobb öröm a számotokra a színházban?


A társulat tagjainak válaszaiból:

„Más bőrébe belebújva, megkönnyül a saját búja, meg lehet úgy hülyének
menni, hogy nem kell hülyének lenni, a közönség meg bólogat, meg pénzt
dobál, meg bókokat!”


„Az együtt alkotás, mi más?”


” A csoportban feloldódás, spontán kreativitás, erős önismeret- és
személyiségfejlesztés.”


„A figyelem, a fókusz gyakorlása önmagunk és egymás iránt. A szerep megtalálása az emberi mivoltunk jegyeinek kutatásával.”

Az interjút készítette Formanek Csaba, a Kettőspont Színház művészeti vezetője
(nem jelzett fotók: magánarchívum)

Két világ, egy tér

Kőrösi Papp Kálmán festménye és Magyari Balázs szobra társaságában a megnyitó előtti pillanatokban

E két Világot a művészi minőségen kívül összeköti a kozmosz. Esetükben ez nem tudósítói túlzás, hanem a közös érdeklődés, közös téma. Magyari Balázs szobrászművész és Kőrösi Papp Kálmán festőművész alkotásait egy számomra szokatlan, másoknak is talán „egzotikusnak” tűnő helyen láthatjuk: a Vajdahunyad várában, jobban mondva annak a városligeti klónjában. Jópár évet éltem a környéken, számtalanszor róttam hangulatos utcáit, bevallom tehát, nem a kortárs képzőművészet kapcsán égett bele retinámba a környék. Most azonban e két kiforrott, mondhatni pályája csúcsán lévő művésszel örömteli módon egészülnek ki ezzel kapcsolatos korábbi élményeim. Ajánlom a kiállítást mindazoknak, akik két egyedi művész kozmoszi világát szeretnének befogadni és nem mellesleg egy csodás palotát is látni.

Szuperhősök és nippek a MMG Galériában

Soltis Miklós SZÜRKE ZÓNA című kiállításán járt a FakTúra folyóirat a Magyar Műhely Galériában

Fotó: Rékasi Attila

Irónia, humor, társadalomkritika a falakon, mindenképp tekintsék meg az ingyenesen látogatható kiállítást, nekünk nagyon tetszett, rég láttunk ilyen remek egyéni kiállítást.


,,És akkor imigyen szóla egy égi hang: Mesélj. Ne féld a meséket, mesélj.” (Esterházy Péter)

A Magyar Műhely Galéria (Akácfa utca 20, Budapest 1072, Magyarország)

Soltis Miklós: SZÜRKE ZÓNA | Festmények és installációk

Megnyitó: 2024. február 7-én, szerdán 18 órára. Megnyitó beszédet mond Fekete Ádám író, rendező.

A kiállítás megtekinthető március 1-ig, munkanapon 10 és 17 óra között.

Lázas várakozásban, ma MAMŰ megynyitó

Ezekben a pillanatokban nyílik a Mamű Galériában egy izgalmas csoportos kiállítás, Lázgörbe címmel, mi már láttuk nagyon ajánljuk a megtekintését, az anyag szerintünk vegyes, mind tematika, mind minőség szempontjából, látogassanak el a tárlatra és gondolják át egyetértenek e velünk, mindaddig is közreadunk néhány izgalmas munka a tárlatról.

RANDOM VI. – LÁZGÖRBE / FEVER CURVE / RANDOM VI
2024.02.02. -02.23.

KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEK / EXHIBITING ARTISTS:
ANTAL Malvina | BARTUS Ferenc | BÁCS Emese | BODOR Anikó | DARADICS Árpád | DÉR Virág | ELEKES Károly | FEKETE Tibor | GESZTELYI NAGY Zsuzsa | GULYÁS Andrea Katalin | GYENES Zsolt | GYŐRFFY Sándor | HERMANN Zoltán | HOLLÓ István | KACSÓ Fugecu | KOROKNAI Zsolt | LOSONCZY Béla | LŐRINCZ Emőke | LUCZA Zsigmond | MAROS Lili | NAGY Árpád Pika | NAGY Zopán | NAYG István | NÉMETH Róbert | OCSKAY László Doky | PAPP Ildikó | PETŐ Hunor | POKORNY Attila | RÉVÉSZ Ákos | SEBESTYÉN Zoltán | SZIGETI Csongor | SZITÁS Bernadett | TASKOVICS Éva | TORÓ Annamari | ZAKARIÁS István | ZIRCZI Judit

MEGNYITÓ / OPENING:
2024. február 2. 19.00 / 2 February 2024, 7 pm

MEGNYITJA / OPENING BY: PETŐ Hunor

„A nagy zabàlás” emészthető menüvel

Kovács Lili: Óvatlan duvatlanok 2023, akril, vászon

Telthàzzal fut a megnyitó a Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében, a patinás falak között a modernitás is megjelenik, sokszínű színvonalas anyag sejlik, most egyik kedvencemet adom közre, ha tehetik jöjjenek el, tehetséges fiatalok kortárs tendeciái közé.

Tokaj Art Wine – Négy negyed kritika

Enzsöly Kinga Alkotása

Örömteli, hogy ebben az untig emlegetett nehéz hazai és nemzetközi helyzetben még nyílnak új galériák az országban, jelen esetben Budapesten. A Tokaj Art Wine Galériában jártunk, aminek a Négy negyed nevet viselő második tárlata kapcsán nem volt kisebb az ambíciója, minthogy Magyarország legígéretesebb négy jövőbeni festőművészét mutassa be a közönségnek. Nem kis vállalás. No, de ahogy mondani szokták, a szavaknak súlya van, nagy várakozással néztem meg a kiállítást. Ehhez képest az egyik negyed (már ha a cím a kiállítók számára utal, amit feltételezek) számomra gyenge alkotásokkal mutatta meg magát, a négyes három másik tagjai pedig az átlagtól nem elütő művészi munkákkal jelent meg a falakon. Nekem, aki lassan harminc éve foglalkozom képzőművészettel, semmi újszerűt, semmi meglepőt, semmi „különlegeset” nem adott ez az anyagegyüttes. Nem gondolnám, hogy ezek közül az alkotók közül fog kikerülni a jövő irányadó képzőművésze. Nyilván kizárni sem tudom ennek lehetőségét, de ezek a munkák nekem egyenlőre nem sejtetik a dicső jövőt. A friss Galéria első tárlata – ha jól sikerült kinyomoznom – Tereskova művésznő nevéhez fűződött, talán emiatt is vártam többet.

Kun Fruzsina alkotása a Tokaj Art Wine Galéria Négy negyed kiállításán

Félreértés ne essék, nem nézhetetlen ez a kiállítás. Még az általam legkevésbé értékelt Kun Fruzsina munkái sem amatőr vagy vállalhatatlan munkák, csak nekem nem hozzák azt a képzőművészeti minőséget, amihez én hozzá vagyok szokva. Sibitka Anna munkái szín- és formavilágában erősen emlékeztettek befutott művészekéire, de vajon egyediség tekintetében elégséges-e, hogy láthatósági mellényben ábrázolunk aktokat, s ha igen, ezesetben is elmondható, hogy talán a hiperrealista festésmód jobban adta volna a kontrasztot. Enzsöly Kinga akvarelljei rendben vannak, de itt véget is ért a művész velem való kommunikációja. Cianotípia kollázsa számomra indokolatlan és túlzó. Attól, hogy valamit archaikus technikával valósítunk meg, még nem lesz izgalmas. Vajon mi indokolja eme választását, mit adott hozzá az eredeti koncepcióhoz? Makkai-Kovács Beatrix munkái a Négy negyed mezőnyéből némileg kiemelkednek, ami a kiforrottságot illeti, unikalitásról azonban az ő esetében sem beszélhetünk. Összegezve benyomásaimat: nem gondolom, hogy a Négy negyed kiállítás eleget tett volna fent említett vállalásának, legalábbis ennek a kiállított anyagnak a tükrében nem, de remélem, egy jövőbeni tárlaton rám cáfolnak majd az alkotók!

A megnyitóról szóló beharangozónkat Nagy merítés közepes fogás címmel ide kattintva találja a FakTúra folyóiraton

Sibitka Anna alkotásai

Makkai-Kovács Beatrix alkotása

Nagy merítés közepes fogás Tokaj Art Wine kiállítás Budapesten

„Az Aela gyűjtemény támogatásával a kARTc Kulturális Egyesület minden évben kiválasztja az év legsikeresebbnek ígérkező képzőművészeit.”

A meghívóban ez állt, ó – gondoltam – ez a FakTúra művészeti folyóiratot nagyon is  érdekli, mondhatni pont ez az, amit keresünk! Uccu neki, el is mentünk megnézni a kiállítást. A Batthyány- örökmécses szoknyáján egy csoda szép polgári ház első emeletén nyílt meg a galéria, ahol a képek mellett remek borokat is kóstolhatunk, vásárolhatunk. A galéria nagyon jó, második kiállításuk ez, de érezhetően nagy a felütés és átjárja a helyet a pénz szaga, amivel persze nincs semmi baj, sőt, pénzt, pénzt, pénzt a magyar művészetbe!  Rengetegen voltak, pedig csak regisztrációval volt látogatható az egyébként ingyenes megnyitó. Mint kiderült, egy tokaji borház hosszútávúnak tűnő, művésztelepet is üzemeltető ambíciójának budapesti manifesztációja a hely. Hamarosan szakmai kritikával is jelentkezünk, addig is néhány fotó a megnyitóról:


A 2023-as évben ezt az elismerést négy női képzőművész kapta az ő képeiket tekinthetjük meg a galériában:
Enzsöly Kinga, Kun Fruzsina, Makkai-Kovács Beatrix, Sibitka Anna.
A legújabb műveiket 2024. január 17-én közösen állítják ki a Tokaj Art Wine Galériában. Budapest, Hold utca 21. 1.emelet (70-es kapucsengő)
Kurátor: Meggyesházi Éda

Nagy Imre Gyula festőművész kiállítása Újpesten

Az idén 83 éves mester konstruktív geometrikus festményeiből láthat válogatást az érdeklődő közönség az ÚKK Ifjúsági Ház (1042 István út 17-19.) kiállítóterében. Megítélésünk szerint műfajában kiemelkedő minőségű egységes festészeti anyagot állított össze a tárlat rendezője. A mester már több mint húsz éve alkot ezen a vonalon, az elmélyülés érezhető a kiállító térbe lépve. Harmónia nyugalom lengi be a tárlatot, érdemes délelőtt érkezni ha lehetőségünk van rá, mert olyankor kisebb az intézményben a forgalom és jobban koncentrálhatunk a munkákra.

Nagy Imre Gyula: Körkompozíció lent és fent (2020, 80x80cm)

MűteremTúra – Filp Csaba Munkácsy-díjas festőművésznél jártunk

-Nem elégszem meg csak a vásznakkal!-

-Régóta foglalkozol a fogyasztói társadalom problémáival. Mik az ezzel kapcsolatos aktualitások, min dolgozol, mik a tervek?

Filp Csaba Jelenleg a génmódosítás, annak környezet rongáló aspektusa foglalkoztat. Ezen kívül a fölösleges vásárlási és (a konzumált fast food) étkezési szokások, illetve a pazarlás. Napjainkban mindez már nyilvánvaló problémát okoz. Az én művészetem jó ideje ezzel a jelenséggel foglalkozik, annyi az újdonság, hogy nem csak festek, hanem más dolgokat is csinálok, például objektek készítésének irányába is fordultam. Három évvel ezelőtt készítettem egy húsoltárt, ezt te is figyelemmel kísérted a Caffart Nemzetközi Művésztelepen Baján. „Hús imapad oltárképekkel szobor”-nak kereszteltük el együtt. Szívesen folytatnám ezen a vonalon, viszont némileg akadályoz, hogy egy olyan műterem áll rendelkezésemre, ami gyakorlatilag megtelt, és nem igazán tudom már hol tárolni ezeket a nem kis méretű plasztikákat. 100×80 cm-es munkákról beszélünk. Ha egy rendes kiállítást akarok, rögtön megtelik egy fél műterem.

-Azt gondolnánk, egy kortárs képzőművész probléma rendszerének fókuszában az áll, hogy mit alkosson, de esetedben ezek szerint a hely, a tárolás. Látsz valami kiutat?

Filp Csaba Vagy raktárt bérel az ember, vagy nem tud raktárt bérelni, pont! Ha valaki nagyon sikeres még életében, az bérel vagy vásárol helyet. Ez a ritkább eset. Van, aki kevésbé sikeres életében, de annál sikeresebb élete után. Ez a gyakoribb a dolog természete miatt. Nekem nincs alkotási válságom vagy problémám, tele vagyok ötlettel, van kvázi ihletem, volna mit csinálni, inkább az infrastruktúra hiánya, ami nagyon visszafog.

-Munkáidat nézve egy ismerősöm azt kérte, mondjam el, miért ilyen a témaválasztásod. Én azt feleltem neki, hogy az idea, a gondolat a fontos, ami a képek hátterében van. Hallgatóm további kérdését tolmácsolom feléd: akkor ez konceptuális művészet?

Filp Csaba Azt gondolom, hogy nem az. Hogy előbb van az idea, az teljesen evidens. Ötszáz évvel ezelőtt is arról volt szó, hogy az ember hozzá ne kezdjen semmihez, amíg nincs meg az idea, vagyis a kép a fejében. Ha ez megközelítőleg megvan, azt megpróbálja létrehozni anyagban, fizikailag, időben és térben, majd ehhez méri magát, ehhez az ideához. Az érdekli, hogy ami elkészült, az mennyiben felel meg az ideának. Itt nem szabad megalkudni! Tehát egyre pontosabban kellene megközelíteni ezeket az ideákat. Ez a rész alapvetően nem konceptuális ügy. Az viszont igen, hogy én sokat változtam, meg változom is még, sok olyan dolgot csinálok, amit előtte soha életemben nem csináltam, mondhatom magam kísérletező művésznek. Ma már azt gondolom, a táblaképnek örök érvénye van, de maga a festmény is lehet konceptuális ügy, tehát nem muszáj ábrázolni, ezt már régóta tudjuk, és lehet egészen elvont absztrakciókat csinálni, amik már ugyan táblaképeknek maradnak, de összetettebb gondolkodásról tesznek bizonyságot, úgyhogy a koncepció egyik része tisztázott. Más része pedig az, hogy én rajzoltam, szobrot készítettem, nagyon sok mindenbe kezdtem, de ennek most már mindig van egy térbeli aspektusa, egy más médiabeli aspektusa. Mindig elgondolkodom, hogy hogyan lehetne tágítani ezt a dolgot, nem elégszem meg „csak” a vásznakkal.

-Az is kérdésként merült fel a Kiscelli munkáidról beszélgetve, konkrétan a csatok kapcsán, hogy aki „csak” a tárgyak kinézetére fókuszált, azt is mondhatta: mi van itt, nincs ez befejezve? Ha azonban úgy szemlélte, hogy mi a csat, mint jelenség abban a térben, az angyalszobrokkal, a hímzett hatalmas iniciálészerű drapériával stb. akkor már inkább konceptuális dolgot sejthetett a befogadó.

Filp Csaba Volt egy kiállítás rész, amiben négy angyal tartott egy majd’ két négyzetméteres felületen háromszázegynehány fém csatot, aminek hol megvolt a bújtatója, hol csak a kerete volt meg. Ezt lehet nézni csatként, de az egész kiállítás nagyon szimbolikus volt, gyakorlatilag használhatatlan elemekből épült fel. Ezen el is gondolkodtam utólag: milyen romboló, hogy óriási energiával csináltam teljesen használhatatlan tárgyakat! A csatok sem feleltek meg a csat funkciónak, csak szimbólumként működtek. Ekként tekintve a csat potenciálisan össze tud kapcsolni dolgokat, össze tud kötni két véget, arra szolgál tehát, hogy összetartson, rögzítsen bezáruló dolgokat, és ez biztonságot ad. Ezt a szimbólumot emeltem ki és igen, ez már konceptuális ügy. Installációs elemek és jelentésváltozás, mondhatni jelentés „emelés” vagy metafora csomó.

-Így az ötvenet átlépve, tart még a kiscellis fiatalos lendület, akár az installáció, akár a táblaképfestészet vonatkozásában?

Filp Csaba Ezt nem tudom megmondani. Ismerek olyan kollégát, aki fest, fest, fest, utazik és fest tájképeket. Én nagyon különbözöm ettől. Én rajzoltam, én festettem, én kalapáltam, én műgyantáztam, én hímeztettem, én öntöttem, én fújtam, én főztem, én sokmindent kipróbáltam. Ilyen értelemben nem egyenletes az életművem és nem is tudom magam elképzelni abban a helyzetben, hogy festek ezer tájképet és igazából nem történik semmi.

-Tekintve, hogy gondolataid a környezetpusztítás, fogyasztás-túlfogyasztás, tehát korunk kérdései, problémái körül járnak, adódik a kérdés: mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról? Akár a körülötte zajló „hisztiről”? Szerinted hatással van-e a festészetre, te használod-e az alkotó munkádhoz, vagy el tudod-e képzelni, hogy használni fogod ezeket az algoritmusokat?

Filp Csaba Vázlatozni kitűnő. Eddig az embernek sokat kellett dolgoznia azon, ha mondjuk Joda mestert akarta egy tizedik századi ikon formájában megjeleníteni egy képen. A mesterséges intelligencia ezt egy másodperc alatt láthatóvá teszi. Csomó olyan helyzet kerül bele a kreáció során, amivel az ember előre nem számol. Ilyen értelemben van benne perspektíva. Úgy viszont nincs, hogy mondjuk végig tud-e csinálni egy életművet, úgy ahogy egy költő, egy festő vagy egy színész végigcsinál. Ezek ilyen eseti helyzetek és nem hiszem, hogy fel lehet tölteni valójában művészettel ezt a dolgot. Ehhez – közhely – érezni kell, hogy az ember művész, és az AI nem lesz soha művész. Nem vagyok képben teljesen, de ha például azt mondod az AI-nek, csinálj egy romantikus balladát, csinál nagyon jót kettőt is, de nem lesz belőle Keats vagy Hölderlin, mert megakad, hiszen nincs mögötte a vízió, csak mozaikok vannak összerakva.

-Az ideák mindkettőnknek fontos dolgok, értem ez alatt például a lovagi erényeket. Látsz-e arra esélyt, hogy valaha még visszarendeződjék a világ ebbe az irányba? Nyilván sarkantyú törések már nemigen lesznek, de az erkölcs, az etika társadalmi szintű fontossága visszatérhet-e? Visszakerülhetünk-e az általad is sokszor megénekelt Árkádiába?

Filp Csaba Érdekes kérdés. Árkádiába nem hiszem, hogy bejut az emberiség, sőt azt el tudom képzelni, hogy ez soha nem is volt realitás, de egy nagyon szép gondolat. Goethe azt mondta, Árkádia a költészet hazája, tehát van egy ország, ami a költészet országa, de ez teljesen fiktív ügy, ide nincs utazási iroda által kínált járat. Ennek az egyén szintjén megjelenő valósága, az például, hogy mennyi maradt a lovagiasságból, mennyire tiszteljük a nőket mondjuk, és hogy a tisztelet hiánya hogyan dobálja szét – teszem azt – a családokat, az nagyban függ attól, hogy ma szinte senkinek nincs normális mintája. Vegyünk mondjuk egy harminc fős gimnáziumi osztályt, az abba járó gyerekek hátterét képező családokat. Régen ez úgy festett, hogy volt 28 remek család és volt kettő, ami – mondjuk úgy -, ciki. Ma ez fordítva van. Mindenki ebből építkezik, mindenki a maga valóságában improvizál, valahogy próbálja megoldani ezt az egészet, amit az élet jelent, de senki sem tanult erről semmit. Én legalábbis nem, s ha körbe nézek, mások is kevesen. Nagy kérdések vannak: hogyan kellett volna apának, anyának lenni; hogyan kellett volna megoldani a problémákat; hogyan kellene normálisan felépíteni egy életet, hogy senki ne sérüljön bele. Jönnek ki az emberek zömében jó szándékúan, de sok sérüléssel. Honnan vegye a működő mintát? Zömében lövésünk nincs, hogyan lehet jól csinálni.

-A fogyasztás, a túlfogyasztás, amit te is ábrázolsz, a probléma gyökere, vagy a társadalom irányítói nyomják le a torkunkon a hamis ideákat, ettől bizonytalanodunk el? Vagy a kettő együtt?

Filp Csaba A személyes problémák látszólagos megoldása az evés, a vásárlás. Vannak olyan emberek, akik attól érzik jól magukat, ha vásárolhatnak és megőrülnek, ha ebben akadályozva vannak, a másik pedig az, akinek mindenféle értelemben az evés a pótlék. Az evés, a szájjal való tapasztalás érzése kikerülhetetlen, ennek az érzéki vonala nem csak az ízek érzete, hanem mindenféle értelemben az érzéki oldala. Ha az ember jóllakik, eltelik, akkor elpilled, jól érzi magát, lehiggad, hiszen gyomrában ott a finomság, a testnedvek áramlanak, lemegy a vérnyomás stb. stb. Nem véletlen, hogy most már Magyarországon is egyre több a túlsúlyos. Nem biztos, hogy ők azért esznek, mert valamit nagyon szeretnek, hanem legtöbbször pótcselekvés gyanánt. Nem a válogatott csemegék irányába mennek, hanem legyen olcsó, legyen sok, lásd nagyáruházak. És ez baj.

-Utolsó kérdés adja magát, merre tovább, lesz-e kiállításod, amire dolgozol, vagy függetlenül attól?

Filp Csaba Van konkrét ötletem, el is kellene kezdenem megalkotni, de az fog vissza, hogy nincs meg az infrastruktúra, de majd valahogy megoldom. Az eddigi tematika mentén, de új anyaggal készülök.

-Köszönjük az interjút!

Alternatív filmek szilveszterre

A Kettőspont Színház szilveszteri bulija az idén az eddigieknél csendesebbre sikeredett, de túlzás nélkül állíthatom, hogy zajos sikert arattak az este folyamán bemutatott kísérleti film alkotások, melyeket Szirtes András, Formanek István, Vaszkó Viktor és Formanek Csaba alkottak.

Formanek István A manufaktúra végnapjai című majd húsz éve készült filmje retro hangulatot is hordozott az arra fogékonyaknak, abszurd, nagyon humoros alkotás.

A Vaszkó Viktor nevével fémjelzett, színjátszó táborban forgatott film egy sajátosan megfogalmazott szerelmi történet, amely bennem néhol burleszkes hangulatot idézett, bár ennek okát én magam sem tudom megfogalmazni.

Az est fő filmje Formanek Csaba színész rendező Szirtes András emlékének ajánlott A hegy gyermekei című háromnegyed órás lírai, néhol filozofikus hangvételű filmetűdje volt.

Nem leszólva a többi alkotást, a legprofibban leforgatott film volt ez az este folyamán vetítettek közül. Fotóművészként is azt kell mondanom szépen lett képezve, nem csak ahhoz képest, hogy Csaba önmagát fényképezte. A sajátos hangulatú „selfmovie” másik gyermeke – mármint a hegy vonatkozásában – Csaba színésztársa Lali, no nem Kovács Lajos az Argó sztárja, hanem a Kada csúcs vándora, Sennyey Tibiék kutyusa, aki higgadt, manírmentes játékával, a rendezői túlkapásokra improvizációkkal reagáló attitűdjével oldja a filozófiai sík elmélyítő szándékát.

A filmen érezhető a színházi előélet, ami nem meglepő tekintettel az alkotó személyére. Premier vetítésről lévén szó a film még valószínűleg alakulni fog. Úgy gondolom egy kis feszesebbre vágással, némi filmes utómunkával még fokozható a nézői élmény, ami érzésem szerint nem csak a Kettősponthoz kötődő, hanem az alternatív filmekre nyitott közönség tetszését is elnyerheti.

Fodor Barbara fiatal festőművész kiállítása

2024. január 10-én 17:00-kor nyílik a kiállítás a Mester Galéria és Közösségi Térben!

Megnyitja: Barakonyi Zsombor DLA festőművész

A kiállított anyag február 2-ig tekinthető meg a Mester utca 5. szám alatt.

Esemény linkje:

https://facebook.com/events/s/fodor-barbara-festomuvesz-kial/710626717841535/

Diogenész ötvenedjére

Egy kőszínházban is nagy dolog, ha egy darab eljut az ötvenedik előadásig, egy független színház esetében azt gondolom, ez még inkább érvényes! A Kettőspont Színház a Ráday utca színfoltja, spirituális ügynökség, azaz remek közösségi tér is! Mindig jó a hangulat, de 2023. december  21-én a szokottnál is nagyobb volt a készülődés. Ahogy mondani szokták, a csillárról is lógtak a Diogenész című Weiner Sennyey Tibor tollából született monodráma ötvenedik, jubileumi előadásán. A FakTúra Művészeti és Kulturális folyóirat Formanek Csaba rendezőt, színészt kérdezte szerepéről, a darabról, érzéseiről és a jövőről.

– Csaba, ez az első ötvenedik előadást megélt darab az életedben?

Formanek Csaba: Nem, évekkel ezelőtt az Étellift című előadásunkkal eljutottunk majdnem hetvenig, ha jól emlékszem. Monodrámából ez az első ekkora széria, de remélem, hogy a Hádésszal is elérem majd ezt az előadásszámot. A Diogenésszel pedig most már megcélozhatjuk a 100-at!

– Amennyire tudom, kőszínházban is becsületes, ha egy darab ötven előadást megél, azért ez nagy dolog, azt gondolom, az írónak és neked is rendezőnek, előadónak. Más érzés, más hangulat az ötvenediket játszani, vagy ugyanolyan mint bármelyik előadást?

F. Cs.: Talán csak azért volt ezúttal picit más, mert tudtam, hogy a közönség is tudja, hogy ez most egyféle jubileum, így minden bizonnyal van egy magas elvárás. Ez az érzés azonban az előadás közben bennem teljesen feloldódott, és úgy érzem, a nézőkben is. Ami még nagyon meghatározó volt – és ennek az 50. előadás is oka lehetett -, hogy nagyon sokan jöttek el, talán ennyien még nem is ültek a Diogenészen a Kettőspontban, és elég jó érzés ilyen létszámú közönségnek játszani.

– Ennek tükrében felvetődik bennem a kérdés, milyen érzés az, amikor nem megy jól egy darab és le kell venni a repertoárról?

F. Cs.: A „nem megy jól” kifejezés nagyon relatív, mert arra is vonatkozhat, hogy kevés nézőt vonz be, vagy arra is, hogy kevésbé jó az előadás. Ez utóbbi számos okból is előállhat: a színészi játék, a megírt szöveg vagy maga a rendezés nem elég találó, nem elég mély, nem elég aktuális, stb. Vagy mindezek különböző variációi. Nem tagadom, mindegyikből volt már tapasztalatom. Ilyen esetben én igyekszem elemezni magamban, hol lehet a hiba, mi a gyengeség, lehet-e rajta javítani. Önmagában egy-egy ilyen tényező még nem elég, hogy egy sok munkával összehozott előadástól megváljunk, azonban ha több ilyen merül fel egyszerre, illetve hosszabb távon sem javul a helyzet, akkor olykor hamarabb kell megválni egy-egy előadástól, mint ahogy azt az ember szíve szerint tenné. És hát nyilván ez nem túl jó érzés, marad benned valami hiány, valami betöltetlenség, amit jó esetben fel tudsz majd használni egy következő alkotási folyamatban.

– Mi lehet vajon a Diogenész titka? Mitől futhatott ilyen jó szériát ez a monodráma?

F. Cs.: A Diogenész esetében több szerencsés szál futott össze, és érlelődött meg az évek során. Az egyik kétségtelenül Weiner Sennyey Tiborral való barátságunk és évek óta tartó színházi együttműködésünk, aminek ez a szöveg is egy eredménye volt, hiszen már az elejétől rám írta a darabot, és bár a szöveg teljesen Tibor munkája, a dramaturgiában már megírás közben is voltak észrevételeim, amiket ő nagyon értő és ihletett módon épített bele a végső változatba. 

A darab szerintem abban is erős – és ez szintén Tibor érdeme-, hogy rendkívül egyszerűen, de annál erőteljesebben épít fel egy metafora-rendszert a főhős köré, és minden egyes mozzanat erkölcsi dilemmákat feszeget, de ezt az előadás humora és a figura szertelensége sokáig elrejti a néző elől, hogy aztán a végén a költői motívumok és a morális kérdések láncreakció-szerűen robbanjanak fel. 

A harmadik ok talán abban keresendő, hogy az évek során elég szoros viszonyt tudtam felépíteni a figurához, így nem nagyon van különbség a saját érzéseim, élményeim és a darabbéli Diogenészé között. Pontosabban a szereplőt – mint amolyan személyiség-lehetőséget – tudom arra használni, hogy kissé „punkosabban” tudjak létezni, mint amennyire a hétköznapokban mernék. Ez a folyamat talán nem csak számomra, de a közönség számára is felszabadító. 

A negyedik ok az, hogy a 2016-os bemutató óta ez az előadás sajnos csak egyre aktuálisabb lett. Annak idején a menekültválságra való reakcióként és néhány egyéb konkrét aktuálpolitikai utalás miatt elég élesen állásfoglalásra késztetett az előadás, ami sokak számára talán kellemetlen is volt. Mostanra azonban az idő ezt is „megoldotta”: a lényeg ugyanannyira aktuális, a túl közeli dolgok pedig már számunkra is kicsit történelmi távlatba kerültek. Most már könnyebb nevetni és megrendülni is, mert politikai színtérből egy személyesebb történet terévé vált az előadás, megőrizve és talán meg is erősítve az univerzális, mindenkire érvényes mondanivalót is.

És végül van egy úgymond technikai oka is ennek, ami ered a darab témájából és főhőséből: alig van szükség bármire is az előadáshoz, így nagyon könnyen utaztatható, költséghatékony és nagyon rugalmasan adaptálható szinte bármilyen térhez. Emiatt tudtunk eljutni vele az ország számos pontjára, az erdő közepétől lakásokon keresztül színházi terekig.

– Tudom, hogy szokott lenni előadások után egy beszélgetés a darab kapcsán a közönséggel, amit te nagyon szeretsz. Ehhez kapcsolódva kérdezem: volt már olyan, hogy az ott felmerült észrevétel, diskurzus befolyásolta a darabot és egy későbbi előadásba valami beépült vagy máshogy játszódott?

F. Cs.: Általában az a tapasztalatom, hogy a Diogenész esetében a közönség utólagos reakciói megerősítik bennünk és bennem azt, hogy ezt kb. így érdemes csinálni, illetve folytatni. Nem nagyon szokott előfordulni, hogy más irányt javasolnának a darabnak, a rendezésnek vagy a színészi játéknak, inkább az előadásban megszólaló témákat, helyzeteket, jelentéseket és azt a hatást szokták elemezni, amit az este rájuk gyakorolt. Szóval a legjobb hatás, ami beépül, az végső soron az, hogy igen gyakran érzem, hogy az emberkeresés sikerrel járt. Erre pedig nagy szükség van ebben az egyre képmutatóbb világban.

– Utolsó kérdésem az, van-e már új monodráma a terveid között, s ha igen, arról mi tudható, mi publikus?

F. Cs.: Januárban szünetet tartunk a Kettőspontban, amelynek során ezen a kérdésen is szeretnék majd meditálni. Vagyis igen, tervezek új előadást, de nem feltétlenül monodrámát… Abból van már kettő is, minek halmozni, ugyebár… Szóval van egy érdekes terv a tarsolyban, amihez lehet, hogy Tibinek is van némi köze, de ezt – mivel bennem is rengeteg a bizonytalanság – egyelőre fedje még egy kis jótékony homály. 

Ja, és szilveszterkor bemutatok a színházunkban egy kisfilmet (lehet, hogy nem is olyan kicsit), amit nyáron forgattam, és bár van egy csomó szereplője, mégis „majdnem” monodráma lesz. Most zajlanak az utómunkák, még címe sincs. Ha jól sikerül, majd máskor is levetítem, de az internetre nem kerül fel, szeretném, ha az emberek összegyűlve, egymás társaságában, színházi élményként tudnák befogadni. 

És ami még bizonyos: Diogenész folytatja, és tavasztól ismét aktív lesz, láthatjátok majd a Kettőspontban is, de házhoz is hívhatjátok a jövő évi emberkereső turné keretében.