Nem fogy a lendület a független Ráday utcai Kettőspont Színháznál és a Kispont Galériában, szeptemberben sok izgalmas előadással, programmal indítják a 2024/25 évadot. Kedvenceim sorakoznak, Pusztai Luca és Formanek Csaba Senkiséje, Formanek jácta Diogenésze mellett, a döbbenetesen jó Ikrek hava is műsorra kerül Szitás Balázs lebilincselő játékában, Ács Tamás Leprikónokja Varró Dánielt hozza el a teátrumba, de újdonságok is lesznek, opera kedvelőként nagyon várom Monteverdi Orfeóját!
Fotó: Rékasi Attila
A SZÍNHÁZ FELHÍVÁSA: VISSZATÉRSZ? – TÖRZSUTAS lennél? – esetleg MECÉNÁS?
Ha már úgyis tudod, hogy nem csak egyszer fordulsz meg nálunk a következő 10 hónapban, itt a remek lehetőség!
Hamarosan indul az új évad nálunk is, és ennek örömére bevezetjük új bérlet-rendszerünket!
Váltsd meg – szeptember 10-ig kedvezményesen! – jegyeidet és / vagy bérleteidet a Kettőspontba, hogy legyenek remek élményeink és találkozásaink
Filp Csaba és Radák Eszter festőművész a szerdai megnyitón, fotók: Rékasi Attila
Buda egyik ékköve a Barabás Villa és az impozáns épületet körülölelő hegyrefutó, a zajból a nyugalom szigeteként kiemelkedő kert. A kapun átlépve majd jobbra tartva egy hangulatos üvegfalú galériába jutunk, ahol meglátásunk szerint igazán otthonra találtak Radák Eszter nyugalmat, harmóniát árasztó olajfestményei. Számszerint nyolc nagy méretű munka. Nem mindennapi performatív megnyitót láthatott, hallhatott a szép számú közönség, Filp Csaba festőművész egy angol dalszöveg adaptálásával reagált a kiállítás „Engedjétek be a jó időt, amíg még lehet!” címére hajazva, „Csabi Sheen”-ként jelent meg a galériában, surranót húzva a képzőművészeti egyetem logóját szakaszjelvényként viselve „zubbonyán” és így adta elő humorral fűszerezett a művésznő alkotói világát „lefestő” írását.
Radák Eszter Klimó Károly, és Maurer Dóra tanítványaként végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, a Pécsi Tudományegyetem DLA-képzése alatt mestere Keserü Ilona volt. Elvégezte a Hubert Schmalix vezette Akademie der Bildende Kunst Wien mesterosztályát és részt vett Salzburgban, Hermann Nitsch kurzusán, a Sommerakademie für Bildende Kunston. Intermédia, valamint festő és vizuális nevelés képzettsége mellett diplomázott az ELTE bölcsészkarán, esztétika szakán.
Filp Csaba megnyitószövege:
Mindjárt elvonyítom a Purple Raint. Ez a kiállító művész által adott képcímek legjellegzetesebbje, Eszter, amikor leteszi az ecsetet, és nézi a kész képet, azt adja címnek ami éppen eszébe jut. Na jó nem mindig azt. Ilyen a mostani kiállításának a címe is, ami egy tanács, vagy felszólítás, hogy engedjük be a jó időt amíg még lehet. Ez a mondat is, ahogy sajnos vagy nem sajnos a mondatok általában többféleképpen értelmezhető. A kiállított képeket nézve, bármelyik vásznat, nem úgy tűnik, hogy bármit is be kellene oda engedni. Mindegyik képen van valami alapvetően hívogató távlat, be lehetne hosszan úszni a vízbe az aranyhídon, ki lehetne lépni az ablakon, keresztül a gyümölcsöskosáron, óvatos mozdulattal szét lehetne hajtani a gyönyörű sárga függönyt, mondom, hívogat a távlat a képeken. Ha szándékosan félreértem, én MSZFCS, aki vagyok, azaz megnyitó személy Filp Csaba, kijelentem, hogy az időt kérem nem lehet beengedni, ez kérem szépen hülyeség, az idő kérem ott van mindenütt. És csak akkor rossz, ha elrontja magának az ember. Normális. Szaknyelven szólva derített képek ezek, a fény egyenletesen öleli körbe a képépítő elemeket, az árnyékok színesek, egyetemes, zárt, éteri univerzum mindegyik, mélyen humanista a mögöttük álló szemlélet, semmi odaégetett keserű fekete kozma, vagy rohadó gyümölcs, a jól ismert evilági magyar barna pörköltszaft, még a kupi is rend rajtuk, semmi lepergő festék vagy porcsík az ablakkereten, fitt, nett, harmónikus képeket látunk. Csak- Esztert idézve ismét- a rárücsközésekben, a pimpelésekben, a gesztusokban jelenik meg az a mikrovilág, azaz szín-tér, ahol az olajfesték vaskos anyaga van használva, ott lesz észrevétlen módon személyes, ott van az a hely, ahol ha volt, a rossz idő ki lett cifrázva. Közelebb lépve, tovább fókuszálva az ecsetvonásokra, akkurátusan festett pöttyökre, mintákra, alkalmi fordítást kell eszközölnöm, elnézését kérve a hallgatóságtól, mert eléggé botcsinálta fordító vagyok, és a kevesek által ismert Gaspara Stampa költőnőtől idézek: Hogy lehet ez, nem tudom jól értetni, de mégis érzem, a nagy szerencsém miatt, hogy szívembe új erős stílus van mintázva. Nézem a kiállított képeket, engedjük be a jó időt amíg még lehet, nézem, nézem és mindjárt elvonyítom, hogy let the sunshine in. De másként fokozom: Io provo che per mia gran ventura mi sento il cor di novo stile impresso. Nem gondoltam volna soha, hogy Eszter kiállítását valaha én nyitom meg, se esztéta se bölcsész nem vagyok, az meg tényleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy reneszánsz költőnőt fordítsak neki. Végtelen gazdag a világ, amíg akkora szerencse adatik, hogy be tudjuk engedni a jó időt. A kiállítást ezennel megnyitom.
2024. július 17-én kezdte meg tizenötödik művésztelepét a budapesti székhelyű Caffart Képzőművészeti Egyesület Baján, ahol már tizennegyedik éve rendezik meg a nemzetközi alkotóműhelyt. Mint mindig, az idén is sok új alkotó csatlakozott az egyesület meghívott tagjaihoz. A telep a hivatásos képzőművészeknek biztosít tíz napon át alkotási lehetőséget az Eötvös József Főiskola patinás és hűsítő falai között, ahol mindig nagy szeretettel, odafigyeléssel várják a művészeket, hiszen az intézményben működik a jelentős múltra visszatekintő EJF Kortárs Galéria, melynek művészeti vezetője Dr. Marczin István művészetszociológus, aki a telepet is vezeti. Fontosnak tartják a határon túli magyar alkotók bevonását is a művészeti munkában, igy idén is érkeztek alkotók Szerbiából, Romániából.
Lakó Dorka új munkáin dolgozik, fotó: Rékasi Attila
A telepen készült alkotásokból kiállítás készül majd, mely Baján és több városban is látható lesz majd a következő hónapokban. A telepen alkotó művészek:
Balogh Kristóf József ● Debreczeni Imre ● Filp Csaba ● Harmath István ● Harmath Ica ● Horváth Roland ● Kalácska Gábor ● Knyihár Amarilla ● Lakó Dorka ● László János ● Pap Gitta ● Papp Nikolett ● Rékasi Attila ● Soltis Miklós ● Somorai Renáta ● Sütő Róbert ● Szalma Zsóka ● Szécsi Ödön ● Tóth Norbert ● Török Ferenc
A családi házatokban, otthonodban a családi fészek „közepén” van a műtermed, nem igényled az alkotói magányt?
Az alkotás nem egy csapatmunka, hanem önálló tevékenység. Leghatékonyabban én is akkor tudok alkotni, hogyha csak erre összpontosítok és nem kell megszakítanom a folyamatot. Mivel azonban az ihletet a családomból merítem, néha inspiráló a gyerekeim jelenléte a műtermemben. Direkt kialakítottam nekik egy részt, ahol az eszközeik vannak, így amikor elkezdek festeni, ők is lefoglalják magukat. Szerencsére egyre ügyesebbek. Azt is tudják, mit hol találnak, ha esetleg valami egyéb eszközre lenne szükségük. Már nem kell mindenben segíteni nekik, így lehetőségem van elmélyülten alkotni.
Mondhatni patika rend van a lakás minden négyzetcentiméterén, úgy éreztem nem csak az interjú miatt, erre tippeltem a képeid konstruáltsága okán is. Az egy lelki igényed, vagy hétköznapi praktikusság? Hogy viszonyul ehhez a család, csemetéid kicsik még, hogy lehetséges ez a rend és tisztaság?
Ez inkább praktikusság, mint lelki igény. Az eszközeim elhelyezésének van egy rendszere. Amikor festek, vagy tervezek, szeretem a megfelelő anyagokat azonnal elővenni és így valóban az alkotási folyamatra figyelni. Mivel a gyerekek mellett csak korlátozott időt tudok a műteremben tölteni, alapvető fontosságú, hogy mindent azonnal megtaláljak. A gyerekek az elején szinte minden cuccomat szétpakolták. Volt olyan, hogy az alapozáshoz használt ecsetemet hetekkel később a fagyasztóban találtam meg. Ezután kénytelen voltam szabályokat alkotni. Használhatnak szinte mindent a műtermemből, de ugyanoda kell visszarakniuk, hiszen én ott fogom keresni. Ez tök jól bevált. Megtanulták a rendszert, így közösen használhatjuk a műtermet és az ősz hajszálaim is kevesebbnek tűnnek.
Mesélj kicsit a művészeti koncepciódról, illetve festési technikáidról.
Munkáimban a gyerekeim mindennapjait örökítem meg. Ugyan létező jeleneteket festek, de az eseményeket összekeverem és kiegészítem, így a hétköznapi témák mellett saját múltam és gyerekkori élményeim is megjelennek. Ennek szimbóluma a nyúl, amit különböző formában, de szinte mindig a képeimre festek. A hétköznapi cselekedeteink mögötti boldog pillanatok érdekelnek. Gyerekeim még úgy tudnak örülni egy esős időszak csigainváziójának, hogy érdemes példát vennünk róluk. Szeretem ezeket a pillanatokat és ma már tudatosan figyelem és használom fel az alkotásnál.
Az alakok részletgazdag elemeit homogén színfelületekkel variálom. Gyakran használom a gyerekeim rajzainak részleteit is a képeimen, akár még nekik is megengedem, hogy belefessenek a képeimbe. Jelenleg egy barátnőmtől kapott, irodából kiselejtezett indigó készlettel kísérletezek. Érdekel a festés és a grafika kapcsolata.
A kerámia vonal, honnan hogyan jött, ott mintha az iparművészet dominánsabb lenne, vagy rosszul érzem?
A festészet mellett néhány éve kerámiával is kísérletezem. Mindig is élt bennem egy tárgyalkotó vonal. Néha szükségem van arra a fajta kikapcsolódásra, hogy teljesen elengedjem magam és az alkotás által egy másik síkba jussak. Festésnél már bennem vannak a tanult dolgok, még egy elmélyült alkotásnál is figyelek ezekre. Agyagozásnál viszont ezek nincsenek, pusztán egy meditatív, jótékony hatás érződik.
Jelenleg kisméretű szobrokat és tálakat készítek, ezek nem funkcionális, inkább dekoratív elemek. Folyamatosan keresem a kapcsolódást a festményeim és kerámiáim formavilága között. Gyakran kerülnek nyuszifülek, giliszták, csigák, vagy más a képeimen is megtalálható élőlények ezekre a tárgyakra.
Jól érzem, hogy nagyon tervszerűen dolgozol?
Mivel a családom miatt kevés időm jut az alkotásra, fontos számomra, hogy a műteremben hatékony legyek. Eleve az alapozás és egyéb fázisok száradási ideje is lelassít, fontos, hogy legyenek terveim. Általában a laptopomon tervezek, hiszen ezt egy altatáshoz is magammal tudom vinni. Kisfiam még így alszik el. Utazás közben is szoktam rajzolgatni, mindig van nálam füzet vagy legalább egy papírfecni. A festmény egészen az alkotás végéig változik ugyan, de a terv segít az iránymutatásban.
Egyre fontosabb személy vagy a kortárs művészet szövetében, mi az arány a műtermi munka és a menedzsment között?
Próbálok mindenre időt szánni, de ez nagyon nehéz. Tisztában vagyok vele, hogy elengedhetetlen például a social média jelenlét, a műtermi munkát mégis sokkal fontosabbnak értékelem. Próbálom megtalálni az arany középutat
Nagyon lazának, kiegyensúlyozottnak, boldognak tűnsz, mégsem kell pokolra menni, ha dudások akarunk lenni?
Hiszem, hogy lehet és érdemes örülni minden apró dolognak. Nagyon sokat tanulok ezzel kapcsolatban a gyerekeimtől, ők ösztönösen megtalálják ezeket a boldogságforrásokat. Szeretnék többet alkotni, fejlődni, néha őrlődök a feladatok és a vágyak között, vannak mélypontok amikor úgy érzem teljesen elvesztettem a türelmem, de ilyenkor veszek egy nagy levegőt, ránézek a gyerekeimre és rájövök, hogy megtaláltam a helyem.
Fontosnak tartod, hogy legyen időd a festésre, meg tudod mondani, hány kiállítható alkotásod van, illetve 70-80 éves korodra, lesz annyi, hogy mondjuk egy egyéni MODEM kiállításhoz elegendő legyen, beleférhet a Reigl Juditi volumen család, gyerekek, munka mellett is?
Jelenleg nem a képeim mennyiségén van a fókusz. Jobban foglalkoztat, a mögöttes tartalom, a kísérletezés, az új formák keresése, a szimbólumok kialakítása. A gyerekeim születése után inkább kisebb méretű vásznakra dolgoztam, ezeket tudtam befejezni. Most végre újra van lehetőségem nagyméretű képeket festeni. Szuper lenne a MODEM-ben kiállítani, de messze még a 80 év! Esetleg előtte nem lehetne? 2024. július 4-én csütörtökön a HAB-ban nyílik kiállításom. Azért az is menő lesz.
Legyen én szurkolok neked, köszönöm, hogy beengedted a FakTúra folyóiratot a műtermedbe, sok sikert a jövőre is!
Címlapfotót Rékasi Attila készítette a Kettőspont Színházi előadáson
A Forrás Művek Színtársulat Verőcén alakult egy baráti-civil közegből, első előadásukat – a generációs traumákat is boncolgató Csodálatos vadállatokat- nemrégiben bemutatták Budapesten is, a Kettőspont Színházban. Hogyan forrnak össze a „dunakanyari köztörzsiség” energiái egy színházi társulattá, mik a kezdet legnagyobb nehézségei és örömei, és merre tovább a jól sikerült indulás után? – ezekről a témákról kérdeztük Tóth Zsuzsannát, a társulat alapító-rendezőjét.
Nem gyakori manapság, hogy felnőtt, civil emberek színházi társulatot alapítanak kvázi a „semmiből”. Hogyan jött létre a Forrás Művek Színtársulat, és hogyan találtatok egymásra ilyen szép számmal Verőcén?
Hogy hol kezdődik igazán valami, azt nehéz volna megmondani. Talán az egyik napsütötte délután, mikor kint ültünk egy Dunára néző teraszon, bámészkodva a csillámló vizek felett, felötlött valakiben, hogy olvassunk fel egymásnak a legszeretettebb írásainkból. Akkor született az ötlet, hogy talán kicsit átgondolva, strukturálva még izgalmasabbá tehető, akár egy drámát is felolvashatnánk – a szerepeket külön-külön felolvasókra bízva. Elsőre mégsem egy drámát dolgoztunk fel, hanem egy felkérésnek eleget téve összeállítottam ajánlásaimat Weöres Sándor költészetéből, és baráti társaságomból – az erre örömmel vállalkozók közül – felolvasókat kértem fel. Később készült egy Karinthy-est is, hasonló dramaturgiával. Mindkét alkalom nyitott műhely volt, amihez felolvasóként bárki csatlakozhatott. A mostani társulat ezen alkalmakból nőtte ki magát.
Miért éppen Garaczi László Csodálatos vadállatok című színművét választottátok első előadásotok alapanyagául?
Ez nagyon az elején történt, nem volt még állandó társulati tagság, így magam döntöttem a darabról, s kértem fel a szereplőket hozzá. Elegem lett a töredékekből, a pár perces tartalmakból, szeretettem volna legalább egy egyfelvonásost a többiekkel közösen felolvasni. Akkor még úgy képzeltem, hogy a törzshelyünkre, a valaha volt Forrás kávézóba invitáljuk a közönséget, s miközben a vendégek az asztalok körül iszogatgatnak, olyan lesz, mintha egy rádiójátékot hallgatnánk, csak történetesen élőben. S miért pont Garaczi? Megérintett, felkavart, saját budapesti fiatalkorom idézte, az ismerős helyszínek, szereplők és hangulatok magukkal sodortak, olvasása közben pedig egyre azon kaptam magam, hogy felkacagok, valami nyelvi leleményen, poénon, áthalláson, vagy kósza asszociáción. Egyszerre mulattamés sírtam. Úgy éreztem ez a darab alkalmas lesz arra, hogy megszólítsam a hallgatóságot, hogy olyan utakra hívjam őket, ami megmozgatja, újraértékelésre sarkallja őket, olyan érzékeny területeken is, ami egyébként sokszor önmagunk elől is rejtegetett tabu. Szerettem volna elbeszélni, milyen bizonytalan mentális állapotban vergődnek köröttünk sokan, időszerűnek éreztem, még ha a Csodálatos vadállatok a 90-es évek fiatal generációjának története is, a feszültsége, a felbolygatott kérdéskörök, traumák, családi problémák ma is ugyanúgy jelen vannak, sőt a következő nemzedékeket szemlélve, talán súlyosabban. S mindemellett valami olyasmit szeretettem volna, ami friss, mai, közel jár a mindennapjainkhoz, elevenen érint és közel hoz. Bár lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom így, hiszen mindeközben kezdő színházcsinálóként nagy várakozás élt bennem, hogy vajon képesek leszünk-e a színpadi játék csodájára, és megteremtjük-e néhány katartikus pillanat lehetőségét? Mindenesetre ehhez Garaczi Laci darabját kitűnőnek éreztem.
Öt alkalommal mutattátok be eddig ezt a darabot felolvasószínházként, miközben szinte teljes értékű szcenírozás és színészi jelenlét jellemzi az előadást. Miért ezt a formát választottátok? Nem gondoltatok arra, hogy – akár menet közben – „megszabadultok” az olvasópéldányoktól?
Többször volt róla szó, de ha a színészek megtanulják, és felállnak, mozognak, játszanak, akkor teljesen át kell rendezni a darabot, és a szövegtanuláshoz se fűlött akkor még a foguk. Egyszerűen nem voltunk még készen rá. Rendezőként különben is szövegközpontúan álltam hozzá, a szöveget szerettem volna, minél kevesebb csorbítással megosztani, kihangosítani, értelmezni. A felolvasás pedig nagy könnyebbséget és kapaszkodót jelentett az amatőr színészek számára, így egyszerűbb volt elcsábítani őket erre a munkára. Persze a próbák során hamar kiütközött, milyen feszes keret egy asztal mögött ülve, olvasva előadni, ezért is lazítottuk fel itt-ott néhány gesztussal, mozgással, árnyjátékkal. Mondjuk úgy, hogy ez volt a társulat belépője egy igazi színpadi játékhoz. Most már szinte mindenkit zavar a szövegkönyv, ami eddig mankó volt, lassacskán akadállyá vált, ahogy magabiztosabbá váltak a szövegben, úgy haladtak volna karakterük kibontakoztatásában, ami ugye nem igen megy egy A4-es lappal az arcod előtt… A következő munkánk, már biztos, hogy nem felolvasószínház lesz.
Kissé leegyszerűsítve a Csodálatos vadállatok a 90-es évek végén egy felnövő- felnőtt városi generáció életválságába ad betekintést, nem éppen könnyed olvasmány. Hogyan rezonáltak ezekre a témákra és figurákra a színészek a próbák során, és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől?
Ez nagyon érdekesen alakult. Kezdetben küzdenem kellett a darabért, a felkért színészek közül páran feltették a kérdést, hogy biztos jó választás-e? Emlékszem, első próbáink, ami a darab értelmezése körül forogtak, rendre éjszakába nyúló beszélgetésekbe fordultak, hiszen maga a szöveg rendkívül sűrű, szerteágazó, olykor vulgáris és töredezett. Még a cselekményszál sem magától értetődő, így volt, aki aggódott, hogyan jelenítjük ezt meg, hogy fog a közönség erre reagálni, „s miért kell már megint a nyomasztás, feltárni e belső tereket, ráadásul mindenféle kivezető iránymutatás nélkül?” De olyanok is akadtak a társulatban, akik nem töprengtek ilyesmin, és egyszerűen közösségi élményként, tartalmas szabadidős tevékenységként tekintenek a próbákra, kihívásnak tekintették a feladatot és egyszerűen beleálltak. Viszont, ami engem igazán meglepett és egyben megerősített a választás helyességében, az a közönség reakciója volt. Akivel csak szót váltottam az előadás után, szinte mindenki más-más jelenetet emelt ki, a saját személyes történetének tükrében. Ismét a szerzőt illeti a dicséret: a darab újszerű, kísérletező, időben és térben ide-oda ugráló szerkezete remek lehetőséget biztosított arra, hogy mindenféle problémakört a felszínre dobjon. Én úgy hívtam magamban: „a szélesspektrumú darab”, mivel mindenki talált benne valamit, ami számára jelentőségteljes volt, megérintette… De még a gegekkel is sokszor ez volt, az egyik előadáson harsány kacajt váltottak ki, a másikon semmit, a közönség kifürkészhetetlen.
Fotó: Rékasi Attila
Mik a legnagyobb nehézségek, amivel egy kezdő amatőr színházi csoportnak szembe kell néznie – és mi jelenti a legnagyobb örömet számotokra a színházcsinálásban?
A legkomolyabb nehézség a próbákra és a felkészülésre szánt idő megtalálása, és a többiekkel való egyeztetése. Munka és család mellett ez koránt sem egyszerű, s mégis, eddig sikerült megoldani, összetartani a csapatot, amit szerintem elsősorban annak az organikusan kialakuló közösségi együttlétnek köszönhetünk, amit a közös alkotómunka során megéltünk.
Vezetőként gondolom egyszerre kell szervezned és támogatnod a közösség munkáját – és kialakítanod a saját hangodat is rendezőként. Hogyan oldod meg ezt az egyének és a közösség érdekei között nyilván fel-felmerülő feszültséget?
Igyekszem minden felvetésre, óhaj-sóhajra, igényre, vagy problémára odafigyelni, őszinte és egyenes kommunikációval mindezeket megbeszélni, majd a lehetséges megoldások között optimalizálni. Ami olykor ellene megy rendezői szándékaimnak, de azt hiszem, ez természetes. Egy dologban vagyok hajthatatlan: hogy mind a szövegválasztásban, az előadásmódban, társulati megjelenésben nívós, érzékeny, hiteles csapat legyünk. A Vadállatokhoz például ragaszkodtam, mert meggyőződésem volt, hogy színvonalas, remek darabbal van dolgunk. De voltak helyzetek, amikor a többiek győztek meg, hogyan lenne jobb egy jelenet, egy hangsúly. Folyton változó körülményekkel kell kooperálni, lehetőleg sose levéve a kezed a finomhangolásról.
Mik a társulat további tervei, melyek a fejlődés tervezhető irányai?
Pillanatnyilag egy költészetnapi verses előadáson dolgozunk, amit értelemszerűen április 11-én mutatunk be Verőcén. Két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt mi itt vagyunk itthon, szinte kötelező dolgunknak tartjuk, hogy egy ilyen alkalmat támogassunk, jelen legyünk, másrészt titkos rendezői gondolatom, hogy remek próba a színészeknek a szövegtanulás terepén, ami eddig még nem volt gyakorlat. Több színészmesterségbeli workshop-ot is tartottunk már külső, professzionális segítséget is bevonva, ezeket a jövőben is folytatni szeretnénk. Valamint kimunkálás alatt áll egy Mrozek-előadás, amit a társulatból arra vállalkozókkal hamarosan próbálni szeretnék.
A Dunakanyar – innen a belvárosból szemlélve – egyre pezsgőbb közegnek tűnik számomra. Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség? Milyen szerepe lehet ebben a Forrás Műveknek?
Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség. De ez már évtizedek óta zajlik, és sokkal lazább kapcsolódásokkal, mint gondolnánk. Hol fellángol ez a közösségi lét, és pezseg és pörög, lehet, hogy egy koncert, előadás, vagy épp egy kaláka miatt. Máskor meg leesik, visszazuhan. Nincs neve, nincs vezetője, nincs állandó tagsága, nincs iránya, és nem lesz sose kész, egy alaktalan, örökkön változó izé. Egy valami talán mégis állandó ebben a közegben, az alap hangütés, ami nyitott, elfogadó, szívélyes és baráti. Bár most jut eszembe: a szintén verőcei illetőségű Aznap Zenekar nevet adott ennek a jelenségnek, „éljen a dunakanyari köztörzsiség!”- valahogy így szokott búcsúzni a frontember. Kicsi ez a Dunakanyar, a kulturális értékekre érzékeny közönséget folyton összefújja valahol a szél. Így találkozunk, tudunk egymásról, s sokszor inspirálunk, együttműködünk, kapcsolódunk is. Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a nagyvárosi léttől, hogy mindez valahogy emberléptékű maradt.
Mi a legnagyobb öröm a számotokra a színházban?
A társulat tagjainak válaszaiból:
„Más bőrébe belebújva, megkönnyül a saját búja, meg lehet úgy hülyének menni, hogy nem kell hülyének lenni, a közönség meg bólogat, meg pénzt dobál, meg bókokat!”
„Az együtt alkotás, mi más?”
” A csoportban feloldódás, spontán kreativitás, erős önismeret- és személyiségfejlesztés.”
„A figyelem, a fókusz gyakorlása önmagunk és egymás iránt. A szerep megtalálása az emberi mivoltunk jegyeinek kutatásával.”
Az interjút készítette Formanek Csaba, a Kettőspont Színház művészeti vezetője (nem jelzett fotók: magánarchívum)
Kőrösi Papp Kálmán festménye és Magyari Balázs szobra társaságában a megnyitó előtti pillanatokban
E két Világot a művészi minőségen kívül összeköti a kozmosz. Esetükben ez nem tudósítói túlzás, hanem a közös érdeklődés, közös téma. Magyari Balázs szobrászművész és Kőrösi Papp Kálmán festőművész alkotásait egy számomra szokatlan, másoknak is talán „egzotikusnak” tűnő helyen láthatjuk: a Vajdahunyad várában, jobban mondva annak a városligeti klónjában. Jópár évet éltem a környéken, számtalanszor róttam hangulatos utcáit, bevallom tehát, nem a kortárs képzőművészet kapcsán égett bele retinámba a környék. Most azonban e két kiforrott, mondhatni pályája csúcsán lévő művésszel örömteli módon egészülnek ki ezzel kapcsolatos korábbi élményeim. Ajánlom a kiállítást mindazoknak, akik két egyedi művész kozmoszi világát szeretnének befogadni és nem mellesleg egy csodás palotát is látni.
Soltis Miklós SZÜRKE ZÓNA című kiállításán járt a FakTúra folyóirat a Magyar Műhely Galériában
Fotó: Rékasi Attila
Irónia, humor, társadalomkritika a falakon, mindenképp tekintsék meg az ingyenesen látogatható kiállítást, nekünk nagyon tetszett, rég láttunk ilyen remek egyéni kiállítást.
,,És akkor imigyen szóla egy égi hang: Mesélj. Ne féld a meséket, mesélj.” (Esterházy Péter)
A Magyar Műhely Galéria (Akácfa utca 20, Budapest 1072, Magyarország)
Soltis Miklós: SZÜRKE ZÓNA | Festmények és installációk
Megnyitó: 2024. február 7-én, szerdán 18 órára. Megnyitó beszédet mond Fekete Ádám író, rendező.
A kiállítás megtekinthető március 1-ig, munkanapon 10 és 17 óra között.
Ezekben a pillanatokban nyílik a Mamű Galériában egy izgalmas csoportos kiállítás, Lázgörbe címmel, mi már láttuk nagyon ajánljuk a megtekintését, az anyag szerintünk vegyes, mind tematika, mind minőség szempontjából, látogassanak el a tárlatra és gondolják át egyetértenek e velünk, mindaddig is közreadunk néhány izgalmas munka a tárlatról.
RANDOM VI. – LÁZGÖRBE / FEVER CURVE / RANDOM VI 2024.02.02. -02.23.
KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEK / EXHIBITING ARTISTS: ANTAL Malvina | BARTUS Ferenc | BÁCS Emese | BODOR Anikó | DARADICS Árpád | DÉR Virág | ELEKES Károly | FEKETE Tibor | GESZTELYI NAGY Zsuzsa | GULYÁS Andrea Katalin | GYENES Zsolt | GYŐRFFY Sándor | HERMANN Zoltán | HOLLÓ István | KACSÓ Fugecu | KOROKNAI Zsolt | LOSONCZY Béla | LŐRINCZ Emőke | LUCZA Zsigmond | MAROS Lili | NAGY Árpád Pika | NAGY Zopán | NAYG István | NÉMETH Róbert | OCSKAY László Doky | PAPP Ildikó | PETŐ Hunor | POKORNY Attila | RÉVÉSZ Ákos | SEBESTYÉN Zoltán | SZIGETI Csongor | SZITÁS Bernadett | TASKOVICS Éva | TORÓ Annamari | ZAKARIÁS István | ZIRCZI Judit
MEGNYITÓ / OPENING: 2024. február 2. 19.00 / 2 February 2024, 7 pm
Kovács Lili: Óvatlan duvatlanok 2023, akril, vászon
Telthàzzal fut a megnyitó a Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében, a patinás falak között a modernitás is megjelenik, sokszínű színvonalas anyag sejlik, most egyik kedvencemet adom közre, ha tehetik jöjjenek el, tehetséges fiatalok kortárs tendeciái közé.
Örömteli, hogy ebben az untig emlegetett nehéz hazai és nemzetközi helyzetben még nyílnak új galériák az országban, jelen esetben Budapesten. A Tokaj Art Wine Galériában jártunk, aminek a Négy negyed nevet viselő második tárlata kapcsán nem volt kisebb az ambíciója, minthogy Magyarország legígéretesebb négy jövőbeni festőművészét mutassa be a közönségnek. Nem kis vállalás. No, de ahogy mondani szokták, a szavaknak súlya van, nagy várakozással néztem meg a kiállítást. Ehhez képest az egyik negyed (már ha a cím a kiállítók számára utal, amit feltételezek) számomra gyenge alkotásokkal mutatta meg magát, a négyes három másik tagjai pedig az átlagtól nem elütő művészi munkákkal jelent meg a falakon. Nekem, aki lassan harminc éve foglalkozom képzőművészettel, semmi újszerűt, semmi meglepőt, semmi „különlegeset” nem adott ez az anyagegyüttes. Nem gondolnám, hogy ezek közül az alkotók közül fog kikerülni a jövő irányadó képzőművésze. Nyilván kizárni sem tudom ennek lehetőségét, de ezek a munkák nekem egyenlőre nem sejtetik a dicső jövőt. A friss Galéria első tárlata – ha jól sikerült kinyomoznom – Tereskova művésznő nevéhez fűződött, talán emiatt is vártam többet.
Kun Fruzsina alkotása a Tokaj Art Wine Galéria Négy negyed kiállításán
Félreértés ne essék, nem nézhetetlen ez a kiállítás. Még az általam legkevésbé értékelt Kun Fruzsina munkái sem amatőr vagy vállalhatatlan munkák, csak nekem nem hozzák azt a képzőművészeti minőséget, amihez én hozzá vagyok szokva. Sibitka Anna munkái szín- és formavilágában erősen emlékeztettek befutott művészekéire, de vajon egyediség tekintetében elégséges-e, hogy láthatósági mellényben ábrázolunk aktokat, s ha igen, ezesetben is elmondható, hogy talán a hiperrealista festésmód jobban adta volna a kontrasztot. Enzsöly Kinga akvarelljei rendben vannak, de itt véget is ért a művész velem való kommunikációja. Cianotípia kollázsa számomra indokolatlan és túlzó. Attól, hogy valamit archaikus technikával valósítunk meg, még nem lesz izgalmas. Vajon mi indokolja eme választását, mit adott hozzá az eredeti koncepcióhoz? Makkai-Kovács Beatrix munkái a Négy negyed mezőnyéből némileg kiemelkednek, ami a kiforrottságot illeti, unikalitásról azonban az ő esetében sem beszélhetünk. Összegezve benyomásaimat: nem gondolom, hogy a Négy negyed kiállítás eleget tett volna fent említett vállalásának, legalábbis ennek a kiállított anyagnak a tükrében nem, de remélem, egy jövőbeni tárlaton rám cáfolnak majd az alkotók!
„Az Aela gyűjtemény támogatásával a kARTc Kulturális Egyesület minden évben kiválasztja az év legsikeresebbnek ígérkező képzőművészeit.”
A meghívóban ez állt, ó – gondoltam – ez a FakTúra művészeti folyóiratot nagyon is érdekli, mondhatni pont ez az, amit keresünk! Uccu neki, el is mentünk megnézni a kiállítást. A Batthyány- örökmécses szoknyáján egy csoda szép polgári ház első emeletén nyílt meg a galéria, ahol a képek mellett remek borokat is kóstolhatunk, vásárolhatunk. A galéria nagyon jó, második kiállításuk ez, de érezhetően nagy a felütés és átjárja a helyet a pénz szaga, amivel persze nincs semmi baj, sőt, pénzt, pénzt, pénzt a magyar művészetbe! Rengetegen voltak, pedig csak regisztrációval volt látogatható az egyébként ingyenes megnyitó. Mint kiderült, egy tokaji borház hosszútávúnak tűnő, művésztelepet is üzemeltető ambíciójának budapesti manifesztációja a hely. Hamarosan szakmai kritikával is jelentkezünk, addig is néhány fotó a megnyitóról:
A 2023-as évben ezt az elismerést négy női képzőművész kapta az ő képeiket tekinthetjük meg a galériában: Enzsöly Kinga, Kun Fruzsina, Makkai-Kovács Beatrix, Sibitka Anna. A legújabb műveiket 2024. január 17-én közösen állítják ki a Tokaj Art Wine Galériában. Budapest, Hold utca 21. 1.emelet (70-es kapucsengő) Kurátor: Meggyesházi Éda
Az idén 83 éves mester konstruktív geometrikus festményeiből láthat válogatást az érdeklődő közönség az ÚKK Ifjúsági Ház (1042 István út 17-19.) kiállítóterében. Megítélésünk szerint műfajában kiemelkedő minőségű egységes festészeti anyagot állított össze a tárlat rendezője. A mester már több mint húsz éve alkot ezen a vonalon, az elmélyülés érezhető a kiállító térbe lépve. Harmónia nyugalom lengi be a tárlatot, érdemes délelőtt érkezni ha lehetőségünk van rá, mert olyankor kisebb az intézményben a forgalom és jobban koncentrálhatunk a munkákra.
Nagy Imre Gyula: Körkompozíció lent és fent (2020, 80x80cm)
-Régóta foglalkozol a fogyasztói társadalom problémáival. Mik az ezzel kapcsolatos aktualitások, min dolgozol, mik a tervek?
Filp Csaba Jelenleg a génmódosítás, annak környezet rongáló aspektusa foglalkoztat. Ezen kívül a fölösleges vásárlási és (a konzumált fast food) étkezési szokások, illetve a pazarlás. Napjainkban mindez már nyilvánvaló problémát okoz. Az én művészetem jó ideje ezzel a jelenséggel foglalkozik, annyi az újdonság, hogy nem csak festek, hanem más dolgokat is csinálok, például objektek készítésének irányába is fordultam. Három évvel ezelőtt készítettem egy húsoltárt, ezt te is figyelemmel kísérted a Caffart Nemzetközi Művésztelepen Baján. „Hús imapad oltárképekkel szobor”-nak kereszteltük el együtt. Szívesen folytatnám ezen a vonalon, viszont némileg akadályoz, hogy egy olyan műterem áll rendelkezésemre, ami gyakorlatilag megtelt, és nem igazán tudom már hol tárolni ezeket a nem kis méretű plasztikákat. 100×80 cm-es munkákról beszélünk. Ha egy rendes kiállítást akarok, rögtön megtelik egy fél műterem.
-Azt gondolnánk, egy kortárs képzőművész probléma rendszerének fókuszában az áll, hogy mit alkosson, de esetedben ezek szerint a hely, a tárolás. Látsz valami kiutat?
Filp Csaba Vagy raktárt bérel az ember, vagy nem tud raktárt bérelni, pont! Ha valaki nagyon sikeres még életében, az bérel vagy vásárol helyet. Ez a ritkább eset. Van, aki kevésbé sikeres életében, de annál sikeresebb élete után. Ez a gyakoribb a dolog természete miatt. Nekem nincs alkotási válságom vagy problémám, tele vagyok ötlettel, van kvázi ihletem, volna mit csinálni, inkább az infrastruktúra hiánya, ami nagyon visszafog.
-Munkáidat nézve egy ismerősöm azt kérte, mondjam el, miért ilyen a témaválasztásod. Én azt feleltem neki, hogy az idea, a gondolat a fontos, ami a képek hátterében van. Hallgatóm további kérdését tolmácsolom feléd: akkor ez konceptuális művészet?
Filp Csaba Azt gondolom, hogy nem az. Hogy előbb van az idea, az teljesen evidens. Ötszáz évvel ezelőtt is arról volt szó, hogy az ember hozzá ne kezdjen semmihez, amíg nincs meg az idea, vagyis a kép a fejében. Ha ez megközelítőleg megvan, azt megpróbálja létrehozni anyagban, fizikailag, időben és térben, majd ehhez méri magát, ehhez az ideához. Az érdekli, hogy ami elkészült, az mennyiben felel meg az ideának. Itt nem szabad megalkudni! Tehát egyre pontosabban kellene megközelíteni ezeket az ideákat. Ez a rész alapvetően nem konceptuális ügy. Az viszont igen, hogy én sokat változtam, meg változom is még, sok olyan dolgot csinálok, amit előtte soha életemben nem csináltam, mondhatom magam kísérletező művésznek. Ma már azt gondolom, a táblaképnek örök érvénye van, de maga a festmény is lehet konceptuális ügy, tehát nem muszáj ábrázolni, ezt már régóta tudjuk, és lehet egészen elvont absztrakciókat csinálni, amik már ugyan táblaképeknek maradnak, de összetettebb gondolkodásról tesznek bizonyságot, úgyhogy a koncepció egyik része tisztázott. Más része pedig az, hogy én rajzoltam, szobrot készítettem, nagyon sok mindenbe kezdtem, de ennek most már mindig van egy térbeli aspektusa, egy más médiabeli aspektusa. Mindig elgondolkodom, hogy hogyan lehetne tágítani ezt a dolgot, nem elégszem meg „csak” a vásznakkal.
-Az is kérdésként merült fel a Kiscelli munkáidról beszélgetve, konkrétan a csatok kapcsán, hogy aki „csak” a tárgyak kinézetére fókuszált, azt is mondhatta: mi van itt, nincs ez befejezve? Ha azonban úgy szemlélte, hogy mi a csat, mint jelenség abban a térben, az angyalszobrokkal, a hímzett hatalmas iniciálészerű drapériával stb. akkor már inkább konceptuális dolgot sejthetett a befogadó.
Filp Csaba Volt egy kiállítás rész, amiben négy angyal tartott egy majd’ két négyzetméteres felületen háromszázegynehány fém csatot, aminek hol megvolt a bújtatója, hol csak a kerete volt meg. Ezt lehet nézni csatként, de az egész kiállítás nagyon szimbolikus volt, gyakorlatilag használhatatlan elemekből épült fel. Ezen el is gondolkodtam utólag: milyen romboló, hogy óriási energiával csináltam teljesen használhatatlan tárgyakat! A csatok sem feleltek meg a csat funkciónak, csak szimbólumként működtek. Ekként tekintve a csat potenciálisan össze tud kapcsolni dolgokat, össze tud kötni két véget, arra szolgál tehát, hogy összetartson, rögzítsen bezáruló dolgokat, és ez biztonságot ad. Ezt a szimbólumot emeltem ki és igen, ez már konceptuális ügy. Installációs elemek és jelentésváltozás, mondhatni jelentés „emelés” vagy metafora csomó.
-Így az ötvenet átlépve, tart még a kiscellis fiatalos lendület, akár az installáció, akár a táblaképfestészet vonatkozásában?
Filp Csaba Ezt nem tudom megmondani. Ismerek olyan kollégát, aki fest, fest, fest, utazik és fest tájképeket. Én nagyon különbözöm ettől. Én rajzoltam, én festettem, én kalapáltam, én műgyantáztam, én hímeztettem, én öntöttem, én fújtam, én főztem, én sokmindent kipróbáltam. Ilyen értelemben nem egyenletes az életművem és nem is tudom magam elképzelni abban a helyzetben, hogy festek ezer tájképet és igazából nem történik semmi.
-Tekintve, hogy gondolataid a környezetpusztítás, fogyasztás-túlfogyasztás, tehát korunk kérdései, problémái körül járnak, adódik a kérdés: mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról? Akár a körülötte zajló „hisztiről”? Szerinted hatással van-e a festészetre, te használod-e az alkotó munkádhoz, vagy el tudod-e képzelni, hogy használni fogod ezeket az algoritmusokat?
Filp Csaba Vázlatozni kitűnő. Eddig az embernek sokat kellett dolgoznia azon, ha mondjuk Joda mestert akarta egy tizedik századi ikon formájában megjeleníteni egy képen. A mesterséges intelligencia ezt egy másodperc alatt láthatóvá teszi. Csomó olyan helyzet kerül bele a kreáció során, amivel az ember előre nem számol. Ilyen értelemben van benne perspektíva. Úgy viszont nincs, hogy mondjuk végig tud-e csinálni egy életművet, úgy ahogy egy költő, egy festő vagy egy színész végigcsinál. Ezek ilyen eseti helyzetek és nem hiszem, hogy fel lehet tölteni valójában művészettel ezt a dolgot. Ehhez – közhely – érezni kell, hogy az ember művész, és az AI nem lesz soha művész. Nem vagyok képben teljesen, de ha például azt mondod az AI-nek, csinálj egy romantikus balladát, csinál nagyon jót kettőt is, de nem lesz belőle Keats vagy Hölderlin, mert megakad, hiszen nincs mögötte a vízió, csak mozaikok vannak összerakva.
-Az ideák mindkettőnknek fontos dolgok, értem ez alatt például a lovagi erényeket. Látsz-e arra esélyt, hogy valaha még visszarendeződjék a világ ebbe az irányba? Nyilván sarkantyú törések már nemigen lesznek, de az erkölcs, az etika társadalmi szintű fontossága visszatérhet-e? Visszakerülhetünk-e az általad is sokszor megénekelt Árkádiába?
Filp Csaba Érdekes kérdés. Árkádiába nem hiszem, hogy bejut az emberiség, sőt azt el tudom képzelni, hogy ez soha nem is volt realitás, de egy nagyon szép gondolat. Goethe azt mondta, Árkádia a költészet hazája, tehát van egy ország, ami a költészet országa, de ez teljesen fiktív ügy, ide nincs utazási iroda által kínált járat. Ennek az egyén szintjén megjelenő valósága, az például, hogy mennyi maradt a lovagiasságból, mennyire tiszteljük a nőket mondjuk, és hogy a tisztelet hiánya hogyan dobálja szét – teszem azt – a családokat, az nagyban függ attól, hogy ma szinte senkinek nincs normális mintája. Vegyünk mondjuk egy harminc fős gimnáziumi osztályt, az abba járó gyerekek hátterét képező családokat. Régen ez úgy festett, hogy volt 28 remek család és volt kettő, ami – mondjuk úgy -, ciki. Ma ez fordítva van. Mindenki ebből építkezik, mindenki a maga valóságában improvizál, valahogy próbálja megoldani ezt az egészet, amit az élet jelent, de senki sem tanult erről semmit. Én legalábbis nem, s ha körbe nézek, mások is kevesen. Nagy kérdések vannak: hogyan kellett volna apának, anyának lenni; hogyan kellett volna megoldani a problémákat; hogyan kellene normálisan felépíteni egy életet, hogy senki ne sérüljön bele. Jönnek ki az emberek zömében jó szándékúan, de sok sérüléssel. Honnan vegye a működő mintát? Zömében lövésünk nincs, hogyan lehet jól csinálni.
-A fogyasztás, a túlfogyasztás, amit te is ábrázolsz, a probléma gyökere, vagy a társadalom irányítói nyomják le a torkunkon a hamis ideákat, ettől bizonytalanodunk el? Vagy a kettő együtt?
Filp Csaba A személyes problémák látszólagos megoldása az evés, a vásárlás. Vannak olyan emberek, akik attól érzik jól magukat, ha vásárolhatnak és megőrülnek, ha ebben akadályozva vannak, a másik pedig az, akinek mindenféle értelemben az evés a pótlék. Az evés, a szájjal való tapasztalás érzése kikerülhetetlen, ennek az érzéki vonala nem csak az ízek érzete, hanem mindenféle értelemben az érzéki oldala. Ha az ember jóllakik, eltelik, akkor elpilled, jól érzi magát, lehiggad, hiszen gyomrában ott a finomság, a testnedvek áramlanak, lemegy a vérnyomás stb. stb. Nem véletlen, hogy most már Magyarországon is egyre több a túlsúlyos. Nem biztos, hogy ők azért esznek, mert valamit nagyon szeretnek, hanem legtöbbször pótcselekvés gyanánt. Nem a válogatott csemegék irányába mennek, hanem legyen olcsó, legyen sok, lásd nagyáruházak. És ez baj.
-Utolsó kérdés adja magát, merre tovább, lesz-e kiállításod, amire dolgozol, vagy függetlenül attól?
Filp Csaba Van konkrét ötletem, el is kellene kezdenem megalkotni, de az fog vissza, hogy nincs meg az infrastruktúra, de majd valahogy megoldom. Az eddigi tematika mentén, de új anyaggal készülök.
A Kettőspont Színház szilveszteri bulija az idén az eddigieknél csendesebbre sikeredett, de túlzás nélkül állíthatom, hogy zajos sikert arattak az este folyamán bemutatott kísérleti film alkotások, melyeket Szirtes András, Formanek István, Vaszkó Viktor és Formanek Csaba alkottak.
Formanek István A manufaktúra végnapjai című majd húsz éve készült filmje retro hangulatot is hordozott az arra fogékonyaknak, abszurd, nagyon humoros alkotás.
A Vaszkó Viktor nevével fémjelzett, színjátszó táborban forgatott film egy sajátosan megfogalmazott szerelmi történet, amely bennem néhol burleszkes hangulatot idézett, bár ennek okát én magam sem tudom megfogalmazni.
Az est fő filmje Formanek Csaba színész rendező Szirtes András emlékének ajánlott A hegy gyermekei című háromnegyed órás lírai, néhol filozofikus hangvételű filmetűdje volt.
Nem leszólva a többi alkotást, a legprofibban leforgatott film volt ez az este folyamán vetítettek közül. Fotóművészként is azt kell mondanom szépen lett képezve, nem csak ahhoz képest, hogy Csaba önmagát fényképezte. A sajátos hangulatú „selfmovie” másik gyermeke – mármint a hegy vonatkozásában – Csaba színésztársa Lali, no nem Kovács Lajos az Argó sztárja, hanem a Kada csúcs vándora, Sennyey Tibiék kutyusa, aki higgadt, manírmentes játékával, a rendezői túlkapásokra improvizációkkal reagáló attitűdjével oldja a filozófiai sík elmélyítő szándékát.
A filmen érezhető a színházi előélet, ami nem meglepő tekintettel az alkotó személyére. Premier vetítésről lévén szó a film még valószínűleg alakulni fog. Úgy gondolom egy kis feszesebbre vágással, némi filmes utómunkával még fokozható a nézői élmény, ami érzésem szerint nem csak a Kettősponthoz kötődő, hanem az alternatív filmekre nyitott közönség tetszését is elnyerheti.
Váltsd meg – szeptember 10-ig kedvezményesen! – jegyeidet és / vagy bérleteidet a Kettőspontba, hogy legyenek remek élményeink és találkozásaink 
