múzeum

Dulovits Jenő és az újpesti lomtalanítás – kulturális örökség, elvitelre

Szerző:
dav

Esszé és fotóillusztráció: Rákasi Attila

Újpesten ma lomtalanítás volt. Erről mindig Dulovits Jenő fotóművész, a világhírű „magyaros stílus” megteremtője és a szintén méltán világhírű Duflex fényképezőgép innovációs zsenije jut eszembe. Egy történet, amelyet róla olvastam – egy történet, amely koroktól és politikától függetlenül Magyarország szegénységének fokmérője.

Mindazok kedvéért, akik még soha nem hallottak egyik jelentős művészünkről, fussuk át röviden, ki is volt ő. Dulovits Jenő 1903. június 22-én született Ipolyságon, és Budapesten hunyt el, teljes feledésben, 1972. július 24-én. A magyar fotográfia egyik legjelentősebb, nemzetközileg is számon tartott alakjáról beszélünk. Nevét azonban nemcsak művészi munkái tették ismertté: több technikai újítás is fűződik mérnöki munkásságához. A legfontosabbak közé tartozik a Duto lágyrajzú előtétlencse és a Duflex fényképezőgép, amelyek révén a modern fotótechnika egyik korai megújítójává vált. Utóbbi a tükörreflexes fényképezőgépek fejlődésének fontos állomása volt, amely géptípus később a profi fotósok szinte kizárólagos eszközévé vált. Fotóművészként a fény lírai használatáról vált ismertté: képein az ellenfény és a finom tónusok különleges, mesteri alkalmazásával szerzett népszerűséget és követőket.

Tehát: a fentiek alapján van egy zsenink, akit a világ elismert, és akit a világ számos más országában nemzeti hősként tisztelnének – állami temetése lenne, és országos múzeumot alapítanának neki. Nos, mi történt szeretett kis Magyarországon Dulovits 1972-es halálakor? A család több száz forintot fizetett a kukásoknak, hogy hordják ki az örökölt lakásból a sok negatívot, kéziratot, fényképet – az ő megítélésük szerint szemetet – a kukáskocsira.

Öt éve lakom itt Újpesten, és azóta a lomtalanítást látva mindig ez a történet jut eszembe. Ne higgyük, hogy ez egyedi eset Magyarország pusztulásának történetében. Annyira büszkén mutogatjuk (helyesen) Csontváry kilencven festményét, amelyek teljes joggal a világ legjobbjai közé tartoznak, ha nem a legjobbak. Tudjuk-e, hogy ennek a kilencven festménynek a fennmaradása azon múlt, hogy egyetlen „rajongó”, aki felismerte művészetében az egyetemest, a piacon meghallotta, hogy árverezik a Csontváry-képeket, és azonnal odarohant megvásárolni őket? Aki azt mondaná, hogy „volt árverés, tehát az ország értette az értéket”, annak érdemes felidézni: a háború után vászonhiány volt, és a mester nagy méretű vásznait kocsiponyvaként árverezték el. Milyen szimbolikus kép ez! Elképzelem azt a krumpliárus parasztot, aki szekere ponyvájára felnézve egy általunk már soha meg nem ismert Csontváryt bámult – és talán részegen még le is vizelte.

Legyünk igazságosak: Milos Forman filmjéből is tudhatjuk, hogy Mozartot jeltelen tömegsírba temették a „hálás” Ausztriában, amely ma százmillió eurókat profitál évente a nevéből. Értem én, hogy máshol is előfordult ilyesmi, csakhogy a „sógoroknak” nem volt Trianonjuk – ott más erőforrások is rendelkezésre álltak. Magyarországnak, meglátásom szerint, nem szabadna így bánnia ezekkel a művészi és szellemi forrásaival, mert nekünk szinte csak ez maradt.

Zárásként még egy személyes tapasztalat: minden évben találok művészeti hagyatékokat lomtalanítás idején. Illusztrációm most nem egy ismert alkotó emlékét rögzíti, hanem egy ismeretlen hölgy múltját, amely szó szerint kihullik az idő markából. Tegnap még ott volt a nevére kiállított „Kiváló dolgozó” oklevél, bekeretezve, törött üveggel; mára, a seprés előtt, ennyi maradt az életművéből. A nyomozók és régészek tudják: a szemét sokszor beszédesebb, mint a hivatalos emlékezet. És amit a lomtalanításaink évről évre elmondanak, az nem pusztán feledékenység – hanem értékvesztés.

Rékasi Attila, Újpest

„De itt most mit kell nézni?”

Szerző:

KÖZELEBB — Alternatív Tárlatvezetés Drámainstruktorokkal Bánki Ákos Én Te Te Én című kiállításában

Bánki Ákos festőművész kiállítása önmagában is felér egy kalandtúrával az absztrakt festészet világába. Nem csak a képekkel köthetünk közelebbi ismeretséget a Kult7 Galériában, de a festmények mellett olyan káté-szerűen kifejtett magyarázatokat is kapunk, melyek orientálják a befogadót, végig vezetik egy úton, ahogy érdemes ezekhez a műalkotásokhoz közelíteni. A megfogalmazott kérdések valószínűleg minden kiállításjáró laikusban fölmerültek már, ha kihangosítani nem is illik ezeket. Sok ilyen kérdésre kapunk gondolatébresztő válaszokat, kritikusként a kedvencünk a

„Miért nem elég azt mondani, hogy tetszik vagy nem tetszik?”

A válasz pedig nem csak az absztrakt festészet, de minden műalkotás befogadása kapcsán használható. A másodpercek alatt meghozott ízlésítélet nem a végpontja a befogadásnak, inkább a kezdete, érdemes megvizsgálnunk, vajon miért vonz vagy taszít egy nonfiguratív kép, milyen komplexebb hangulati, érzelmi vagy akár gondolati asszociációkat hívott elő.

Ehhez az értelmezői munkához nyújtottak komoly segítséget az SZFE Drámainstruktor- drámajátékos osztály hallgatói: Dorogi Lili, Monoki Luca Anna és Bodor Kristóf. A program szervezését és kommunikációját Hajdú Léna, a METU Művészeti instruktor mesterszakos hallgatója vállalta. Sokkal izgalmasabb drámapedagógiai módszereket is bevetve kiállítást nézni, mint egyedül vagy párban elveszetten bolyongani a kiállítótérben. Ezt már megtapasztalhattuk a Simorág Táncirkusz múzeumpedagógiai programjain az erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban, a Szkéné Színházban a Cicikrisztus című előadáshoz készítettek a Rakpart3 színházi nevelési szakemberei egy ráhangoló foglalkozást, amiben nagy szerepet játszottak a BME építészhallgatóinak makettjei és néhány kortárs szépirodalmi szöveg. A Mesemúzeumban megtapasztalt foglalkozások is ötvözik a múzeumpedagógia és a drámapedagógia eszköztárát.

A felvezető skálajáték ezúttal nem csak bemelegítésül szolgált, a kérdések a tárlat befogadásához kapcsolódó, a képek mellett is olvasható káté felvetéseinek sűrítményei voltak. A kiinduló állapot, ahogy az alkalmi kiállításlátogatók neki indulnak a felfedező útnak. Kifejezetten érdekes egybevetni, hogy a kiállítás és a tárlatvezetés hatására mennyiben módosultak a hozott attitűdök, nyitottabbá tudtunk-e válni az absztrakt művészetre.

Ezután három csapatra osztva, de még mindig egyedül, azt kaptuk feladatul, hogy adjunk címet a csapatunknak osztott képeknek. Valamiféle fordítási feladat ez, a képek által kiváltott gomolygó érzések megragadása, értelmezése, verbalizálása. Az igazán érdekes szakasz ez után következett, amikor a csoportunk tagjaival összevetettük a tapasztalatainkat, megosztottuk címötleteinket. Eddig is azt gondoltuk, hogy nem csak egyéni, szubjektív értelmezései léteznek egy műalkotásnak, hanem van valamiféle objektív minősége is. Ezt parádésan igazolta a csoportmegbeszélés. Ugyanazt a festményt éreztük szorongást keltőnek, ugyanabban a képen fedeztünk föl egymástól függetlenül valami testiséget, volt olyan kép is, aminek ketten szinte ugyanazt a címet adtuk. Ez után a fölfedezés után már nagyon gördülékenyen tudtunk a további feladatokon is dolgozni. A mi csoportunknak hangokat, egy másik csoportnak mozdulatot, a harmadiknak bármilyen vendégszöveget kellett társítania a képeihez. A több érzékterület bekapcsolása nagyon jó ötlet, a verbalizáláshoz már szokva vagyunk, a hangzóssággal vagy a testtel kifejezett értelmezés azonban eddig hiányzott az eszköztárunkból. Végül a három csoport megoldásai egy közös mini performanszban realizálódtak.

Lenyűgözően átgondolt, nagyon jó ritmusú foglalkozást raktak össze nekünk a drámainstruktor-hallgatók. Szép a mindenkit egyszerre mozgató kezdet és lezárás kerete, elég idő adatik a teljes kiállítás végig nézésére egyedül és csoportban is, miközben a csoportbeosztás miatt néhány alkotással közelebbi kapcsolatba kerülhetünk. Valóban lemérhető a kezdeti válaszaink és a kiállítás hatására bennünk végbement változás a nyitó játékra adott, lejegyzett válaszaink újra olvasásával. Reméljük, hasonlóan kedves és nyitott nézőközönség részeként mások is kipróbálhatják ezt a rendhagyó tárlatvezetést.

Szellem útja – színházi nyomozás tárlatvezetéssel az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban

Szerző:

A Simorág TánCirkusz – Detectivity és a Gláser Jakab Emlékalapítvány Teleki ’44 kutatási projektjének koprodukciója révén jött létre az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban az a rendhagyó színházi nyomozással egybekötött tárlatvezetés, amit most ingyenesen bárki kipróbálhat, aki regisztrál a dogirichard@gmail.com e-mail címen. A program még finomhangolás alatt áll, ebben is segíthetnek azok, akik most részt vesznek, ősztől lesz középiskolások számára elérhető.

A múzeum épületében, a Csányi utca 5. alatti bérházban valóban sok zsidó család élt, 1944 júniusában csillagos házzá nyilvánították. A Csillagos Házak projekt is egy nagyon érdekes kezdeményezés, az alábbi linken rengeteg információ mellett azt is meg tudjuk keresni, vajon a mi lakóhelyünk is csillagos ház volt-e.

https://www.csillagoshazak.hu/#

A házban berendezett tárlat rekonstruálja egy zsidó nagypolgári otthon több helyiségét, egy nyomdász család otthonát, bepillanthatunk egy rabbi dolgozó szobájába, egy fényképész műtermébe és egy varrónő műhelyébe is. Páratlanul gazdag tárgyanyaggal ismerkedhetünk, minket Molnár Ildikó tárlatvezető kalauzolt, segített értelmezni a látottakat és felhívta a figyelmünket az apró részletekre. Segítőtársa, a tárlatvezetési forgatókönyv írója, Fris Kata kutató volt, aki a történeti háttérre vonatkozó kérdéseinket válaszolta meg. Ez már így önmagában is nagyon izgalmas lenne, de mi természetesen színházi oldalról keveredtünk bele a történetbe, és nem véletlen, hogy ez az írás a színházi ajánlók között kapott helyet.

A házat ugyanis egy szellem kísérti, aki valamit nagyon el akar mondani nekünk. A Szellem minden helyiségben megjelenik, mond egy rövid monológot vagy eljátszik egy párbeszédtöredéket, megérint tárgyakat. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy kövessük az általa elejtetett nyomokat, és próbáljuk meg összerakni, mi történhetett az első lakásban élő nagypolgári családdal a vészkorszakban. A kirajzolódó történetnek tétje van, egy testvér és egy gyerek túlélése. Nyomozásunk eredménye nem csak tisztázza ezeket a kérdéseket, de új kérdéseket is fölvet, arra ösztönöz, hogy mi is menjünk utána saját családunk történetének. Simor Ágnes nem csak játssza a Szellemet, de a történetet is ő írta, saját családjának történeteiből és fent maradt dokumentumaiból. Olyannyira személyes ez a történet, hogy még az „előadás” során felbukkanó levelekben is egyik felmenőjének kézírását utánozza az alkotó.

Ha már egy fotográfiával kiemelten foglalkozó felületen kaptunk helyet, említsük meg a tárlat fotós vonatkozásait. Kinszki Imre 1929-ben készült, a korabeli Király utcát megörökítő képének szemlélésébe teljesen beleveszett kis múzeumlátogató csapatunk, úgy kellett minket tovább noszogatni, hogy elhagyjuk a fényképész műtermének berendezett szobácskát. Itt hívták fel a figyelmünket Kis Pál fotóművész munkásságára is, akinek botlatókövét a figyelmesebb sétálók felfedezhetik a Király utcában, ahol napfényműterme volt. Naplóját Csillaggal nem jó járni most címmel a Magvető jelentette meg 2016-ban a Tények és Tanúk sorozatban.

A színház, a kiállítás és a nyomozós játék ötvözése rendkívül szórakoztató módja az ismeretszerzésnek. A hatalmas munkával összerakott programot csak ajánlani tudjuk mindenkinek, de kiváltképp a tanárokat ösztönöznénk, hogy nézzék meg, és vegyék fel osztályaik jövő évi programjába. A rendhagyó történelemóraként funkcionáló múzeumlátogatás ez esetben valóban élményszerűvé tenné a korszak tanítását.

A képek a Simorág TánCirkusz – Detectivity oldaláról és a Wikipédiáról származnak.

Home