„De itt most mit kell nézni?”

KÖZELEBB — Alternatív Tárlatvezetés Drámainstruktorokkal Bánki Ákos Én Te Te Én című kiállításában

Bánki Ákos festőművész kiállítása önmagában is felér egy kalandtúrával az absztrakt festészet világába. Nem csak a képekkel köthetünk közelebbi ismeretséget a Kult7 Galériában, de a festmények mellett olyan káté-szerűen kifejtett magyarázatokat is kapunk, melyek orientálják a befogadót, végig vezetik egy úton, ahogy érdemes ezekhez a műalkotásokhoz közelíteni. A megfogalmazott kérdések valószínűleg minden kiállításjáró laikusban fölmerültek már, ha kihangosítani nem is illik ezeket. Sok ilyen kérdésre kapunk gondolatébresztő válaszokat, kritikusként a kedvencünk a

„Miért nem elég azt mondani, hogy tetszik vagy nem tetszik?”

A válasz pedig nem csak az absztrakt festészet, de minden műalkotás befogadása kapcsán használható. A másodpercek alatt meghozott ízlésítélet nem a végpontja a befogadásnak, inkább a kezdete, érdemes megvizsgálnunk, vajon miért vonz vagy taszít egy nonfiguratív kép, milyen komplexebb hangulati, érzelmi vagy akár gondolati asszociációkat hívott elő.

Ehhez az értelmezői munkához nyújtottak komoly segítséget az SZFE Drámainstruktor- drámajátékos osztály hallgatói: Dorogi Lili, Monoki Luca Anna és Bodor Kristóf. A program szervezését és kommunikációját Hajdú Léna, a METU Művészeti instruktor mesterszakos hallgatója vállalta. Sokkal izgalmasabb drámapedagógiai módszereket is bevetve kiállítást nézni, mint egyedül vagy párban elveszetten bolyongani a kiállítótérben. Ezt már megtapasztalhattuk a Simorág Táncirkusz múzeumpedagógiai programjain az erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban, a Szkéné Színházban a Cicikrisztus című előadáshoz készítettek a Rakpart3 színházi nevelési szakemberei egy ráhangoló foglalkozást, amiben nagy szerepet játszottak a BME építészhallgatóinak makettjei és néhány kortárs szépirodalmi szöveg. A Mesemúzeumban megtapasztalt foglalkozások is ötvözik a múzeumpedagógia és a drámapedagógia eszköztárát.

A felvezető skálajáték ezúttal nem csak bemelegítésül szolgált, a kérdések a tárlat befogadásához kapcsolódó, a képek mellett is olvasható káté felvetéseinek sűrítményei voltak. A kiinduló állapot, ahogy az alkalmi kiállításlátogatók neki indulnak a felfedező útnak. Kifejezetten érdekes egybevetni, hogy a kiállítás és a tárlatvezetés hatására mennyiben módosultak a hozott attitűdök, nyitottabbá tudtunk-e válni az absztrakt művészetre.

Ezután három csapatra osztva, de még mindig egyedül, azt kaptuk feladatul, hogy adjunk címet a csapatunknak osztott képeknek. Valamiféle fordítási feladat ez, a képek által kiváltott gomolygó érzések megragadása, értelmezése, verbalizálása. Az igazán érdekes szakasz ez után következett, amikor a csoportunk tagjaival összevetettük a tapasztalatainkat, megosztottuk címötleteinket. Eddig is azt gondoltuk, hogy nem csak egyéni, szubjektív értelmezései léteznek egy műalkotásnak, hanem van valamiféle objektív minősége is. Ezt parádésan igazolta a csoportmegbeszélés. Ugyanazt a festményt éreztük szorongást keltőnek, ugyanabban a képen fedeztünk föl egymástól függetlenül valami testiséget, volt olyan kép is, aminek ketten szinte ugyanazt a címet adtuk. Ez után a fölfedezés után már nagyon gördülékenyen tudtunk a további feladatokon is dolgozni. A mi csoportunknak hangokat, egy másik csoportnak mozdulatot, a harmadiknak bármilyen vendégszöveget kellett társítania a képeihez. A több érzékterület bekapcsolása nagyon jó ötlet, a verbalizáláshoz már szokva vagyunk, a hangzóssággal vagy a testtel kifejezett értelmezés azonban eddig hiányzott az eszköztárunkból. Végül a három csoport megoldásai egy közös mini performanszban realizálódtak.

Lenyűgözően átgondolt, nagyon jó ritmusú foglalkozást raktak össze nekünk a drámainstruktor-hallgatók. Szép a mindenkit egyszerre mozgató kezdet és lezárás kerete, elég idő adatik a teljes kiállítás végig nézésére egyedül és csoportban is, miközben a csoportbeosztás miatt néhány alkotással közelebbi kapcsolatba kerülhetünk. Valóban lemérhető a kezdeti válaszaink és a kiállítás hatására bennünk végbement változás a nyitó játékra adott, lejegyzett válaszaink újra olvasásával. Reméljük, hasonlóan kedves és nyitott nézőközönség részeként mások is kipróbálhatják ezt a rendhagyó tárlatvezetést.

Szellem útja – színházi nyomozás tárlatvezetéssel az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban

A Simorág TánCirkusz – Detectivity és a Gláser Jakab Emlékalapítvány Teleki ’44 kutatási projektjének koprodukciója révén jött létre az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban az a rendhagyó színházi nyomozással egybekötött tárlatvezetés, amit most ingyenesen bárki kipróbálhat, aki regisztrál a dogirichard@gmail.com e-mail címen. A program még finomhangolás alatt áll, ebben is segíthetnek azok, akik most részt vesznek, ősztől lesz középiskolások számára elérhető.

A múzeum épületében, a Csányi utca 5. alatti bérházban valóban sok zsidó család élt, 1944 júniusában csillagos házzá nyilvánították. A Csillagos Házak projekt is egy nagyon érdekes kezdeményezés, az alábbi linken rengeteg információ mellett azt is meg tudjuk keresni, vajon a mi lakóhelyünk is csillagos ház volt-e.

https://www.csillagoshazak.hu/#

A házban berendezett tárlat rekonstruálja egy zsidó nagypolgári otthon több helyiségét, egy nyomdász család otthonát, bepillanthatunk egy rabbi dolgozó szobájába, egy fényképész műtermébe és egy varrónő műhelyébe is. Páratlanul gazdag tárgyanyaggal ismerkedhetünk, minket Molnár Ildikó tárlatvezető kalauzolt, segített értelmezni a látottakat és felhívta a figyelmünket az apró részletekre. Segítőtársa, a tárlatvezetési forgatókönyv írója, Fris Kata kutató volt, aki a történeti háttérre vonatkozó kérdéseinket válaszolta meg. Ez már így önmagában is nagyon izgalmas lenne, de mi természetesen színházi oldalról keveredtünk bele a történetbe, és nem véletlen, hogy ez az írás a színházi ajánlók között kapott helyet.

A házat ugyanis egy szellem kísérti, aki valamit nagyon el akar mondani nekünk. A Szellem minden helyiségben megjelenik, mond egy rövid monológot vagy eljátszik egy párbeszédtöredéket, megérint tárgyakat. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy kövessük az általa elejtetett nyomokat, és próbáljuk meg összerakni, mi történhetett az első lakásban élő nagypolgári családdal a vészkorszakban. A kirajzolódó történetnek tétje van, egy testvér és egy gyerek túlélése. Nyomozásunk eredménye nem csak tisztázza ezeket a kérdéseket, de új kérdéseket is fölvet, arra ösztönöz, hogy mi is menjünk utána saját családunk történetének. Simor Ágnes nem csak játssza a Szellemet, de a történetet is ő írta, saját családjának történeteiből és fent maradt dokumentumaiból. Olyannyira személyes ez a történet, hogy még az „előadás” során felbukkanó levelekben is egyik felmenőjének kézírását utánozza az alkotó.

Ha már egy fotográfiával kiemelten foglalkozó felületen kaptunk helyet, említsük meg a tárlat fotós vonatkozásait. Kinszki Imre 1929-ben készült, a korabeli Király utcát megörökítő képének szemlélésébe teljesen beleveszett kis múzeumlátogató csapatunk, úgy kellett minket tovább noszogatni, hogy elhagyjuk a fényképész műtermének berendezett szobácskát. Itt hívták fel a figyelmünket Kis Pál fotóművész munkásságára is, akinek botlatókövét a figyelmesebb sétálók felfedezhetik a Király utcában, ahol napfényműterme volt. Naplóját Csillaggal nem jó járni most címmel a Magvető jelentette meg 2016-ban a Tények és Tanúk sorozatban.

A színház, a kiállítás és a nyomozós játék ötvözése rendkívül szórakoztató módja az ismeretszerzésnek. A hatalmas munkával összerakott programot csak ajánlani tudjuk mindenkinek, de kiváltképp a tanárokat ösztönöznénk, hogy nézzék meg, és vegyék fel osztályaik jövő évi programjába. A rendhagyó történelemóraként funkcionáló múzeumlátogatás ez esetben valóban élményszerűvé tenné a korszak tanítását.

A képek a Simorág TánCirkusz – Detectivity oldaláról és a Wikipédiáról származnak.