A Kétlámpás is várja a karácsonyt, de addig is minden nap ajándék, amikor egy új előadásra készülhetünk vagy mehetünk. A Kétlámpás adventi naptárban minden nap felbukkan majd egy új csapat vagy hely, akinek nagyon ajánljuk a közeljövőben megnézhető produkcióját. A decemberi programok mellett olyan előadásokat is keresgélünk, amelyek az ünnep utánra esnek, és amikben érdemes a gondolkodni, ha a fa alá keresünk ajándékokat. Ha a független színházak és a független csapatokat befogadó játszóhelyeket választjátok, kétszeresen is átélhetitek az ajándékozás örömét. Hisz minden megvásárolt jeggyel támogatjátok a függetleneket és örömöt szereztek a megajándékozottnak. Ne feledjétek, adni jobb, mint kapni, valamint kétszer ad, aki gyorsan ad!
Az első ablak a Trafó House Liliom utcai ablaka. Mégpedig azért, mert rögtön december 2-án részt vehettek egy nagyon izgalmas vitaszínházi eseményen, a Guilt trip-en. Mi még áprilisban jártunk a Trafó Gondolat Generátor csapatának eseményén, és nagyon jókat vitatkoztunk nézőtársainkkal. Aki követ minket, az tudja, hogy Kocsonya Zsófi és Szepes Anna munkáit is vadásszuk, és rendíthetetlen rajongói vagyunk Kovács Domokosnak, aki Tóth Laurával játssza végig az estét.
December 4-én Juhász Maja és Zilahy Anna parádés szereposztású performansza, az Egy kulcs… nézhető meg. Mi nagyon szerettük ezt a rendhagyó és elgondolkodtató előadást. Erdős Lili, Juhász Maja, Juniki Noémi, Messaoudi Emina, Udvari-Kardos Tímea, Váradi Gergely, Zilahy Anna közös játékában gyönyörködni igazi ünnepi csemege a színházszeretőknek.
Nagyon ajánljuk Kárpáti Péter regényéből a szerző által színpadra alkalmazott változatot, a Térkép a túlvilágrólt. Varázslatos előadás, itt a FakTúrán is megemlékeztünk már róla. A rendhagyó, felolvasó színházi bemutatóról és a regényről pedig a blogon írtunk.
Mi leginkább Komáromy Bese új darabját és rendezését várjuk, 2025. január végén lesz a bemutatója a szememfényének. Komáromy Bese számunkra az egyik legizgalmasabb fiatal drámaíró. Legutóbb a Soha jobban című írásából rendezett darabját láttuk.
A színházi marketing egyik legfogósabb kérdése, hogy egy társulat, egy előadás hogyan törjön ki abból a buborékból, amelyen belül kedvelt, szeretett, megbecsült, hogyan vonzzon be új nézői rétegeket. Lássuk be, mi, nézők kényelmesek, sőt lusták vagyunk, talán picit gyávák is, hogy elhagyjuk komfortzónánkat, és magunktól új színházi kalandokra induljunk. Megvannak kedves helyeink, amikre rábízzuk, mivel kápráztatnak el legközelebb. A problémára az egyik jó válasz a fesztivál, erre is látunk majd példát, de talán még jobb, a Budapesten belüli vendégjáték, ami mintha egyre elterjedtebb lenne. Összegyűjtöttünk néhány ilyen meglepő helyszín váltást, fogadjátok szeretettel, és ne felejtsétek el megtekinteni őket!
A Budaörsi Latinovits Színház viszi el a pálmát idén ősszel ebben a műfajban, nem csak a legtöbb társulatot és előadást hozzák el törzsközönségüknek, de ők is kalandoznak. A Stúdió K Színház két előadása látható náluk. A legkisebbeknek, három éves kortól A kíváncsi kiselefánt, Németh Ilona bűbájos rendezését Homonnai Katalin és Spilák Lajos játssza. December 9-én és 11-én lesz elérhető. A nagyobbaknak, akár középiskolás korosztályig érkezik az Odüsszeusz bolyongásai, nem régiben mi is újranéztük, mert a zseblámpás éppen Homérosz eposzát tanulta a gimnáziumban. Budaörsön december 3-án láthatjátok. Tóth Réka Ágnes újrameséléséhez Németh Ilona készített varázslatos bábokat és Spilák Lajos varázslatos zenét. A bemutatóról írt kritikánkat itt olvashatjátok:
A Faktúra oldalán már eltemettük az Imposztor Társulat Sosevolt semmise című előadását, de most örömmel vettük észre, hogy Budaörsön új életre kelt. Érdemes érte távolabbi kerületekből is elzarándokolni, egy rendkívül friss és szórakoztató produkció. A Bethlen téri Színház rezidens társulatára érdemes figyelni, izgalmas új csapat, mi nagyon megszerettük őket. December 15-én játszanak Budaörsön.
„Egy színházi társulat elfelejtett kellékese véletlenül összekeveri a kelléktárban a mérget és a szerelmi bájitalt rejtő üvegeket, így a Shakespeare drámák halálra ítélt szereplői egymásba szeretnek, a szerelmesek pedig meghalnak. Egyedül Pöcök, a kétbalkezes kellékes mentheti meg a darabokat, de ehhez kivételesen ő is kénytelen rálépni a világot jelentő deszkákra.”
Akinek halálhírét keltik, az hosszú életű lesz. Reméljük, ez az előadásokra is igaz, és a Sosevolt semmise egy szép, kerek előadásszám után búcsúzik csak el tőlünk. Itt írtunk róla:
Érkezik még az SZFE frissen végzett prózai színművész osztályának Godotra várva című előadása november 17-én és december 27-én. A Zsótér-osztályt ebben a produkcióban Horváth Csaba rendezte. Csupa kedvencünk játszik benne, Juhász Vincét a Szkénében láttuk Dohy Balázs Eltűntek-rendezésében, immár ő is Budaörsre szerződött, Major Irmát épp ma este az Apertúra bázis hírszínházi előadásában, a Cucliban és Az ítélet: halál című lenyűgöző produkcióban. Sas Zoltán már a budaörsi társulat tagja, mi a karoline és kasimirban néztük meg legutóbb. Rákos Olivért az IME feszten láttuk mókázni többek között Ónody Eszterrel és Száger Zsuzsával.
A budaörsi társulat színházi nevelési előadása, a Médea gyermekei november 27-én a Jurányi Ház mindenGYEREK Fesztiválján szerepel. Minket leginkább a remek szereposztás vonz, Chován Gábor, Juhász Vince, Szőts Orsi, Koós Boglárka és Pető Kata szereplése vonz. Pető Kata feltűnése a produkcióban azért akkora szenzáció, mert Hegymegi Máté rendezésében már láttuk őt Médeiáként, nagyon kíváncsiak vagyunk, ebben a variációban milyen címszereplőt formál meg.
Számunkra a november leginkább várt eseménye, hogy a Radnóti Miklós Színház a Gólem Színházba látogat. A 100 éve elhunyt Franz Kafka három novelláját – Az odú, Az éhezőművész és A fegyencgyarmaton – állítják színpadra az alkotók három egyfelvonásos formájában. A rendezők Borgula András, Regős Simon és Sahin-Tóth Sára lesznek, a játszók Berényi Nóra Blanka, Gazsó György, Kozma Veronika és Major Erik. Izgalmas rendezők, kitűnő színészek, intuíciónk azt súgja, egy parádés előadás vár ránk november 24-én és 25-én.
A Radnóti Miklós Színház is kitárja kapuit, itt látható december 1-jén Reisz Gábor rendezése a KV Társulat számára, a Nem beszélve arról, hogy… Izgalmas együttműködés, remek szereposztás: Kenéz Ágoston, Szabó Domokos, Tarr Judit, Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina és Walters Lili játsszák. Rejtélyes történet, mozaikok rakosgatása, egy eltűnt lány. Reméljük, mi is mihamarabb részesei lehetünk.
A Bethlen téri Színház fogadta be az évad számunkra eddig legmeghatározóbb előadását. Az SZFE fizikai színházi osztálya eddig is szívünk csücske volt, Lehel Vilmos rendezése pedig tovább szította rajongásunkat. A Spoon River-i holtak az egyik leginvenciózusabb vállalás, amit az utóbbi időben láttunk. A rendező Csernai Mihály dramaturggal és Nagy Reginával egy csodálatos versszínházat hozott létre. Ha azt gondoljátok, hogy a versszínházi forma elandalító, a költészet időtlen szépségét hirdető , statikus forma, nézzétek meg a Spoon River-it, ami drámai, dinamikus és pofátlanul szókimondó produkció. Legközelebb december 14-én lesz látható. Olvassátok el írásunkat róla, és menjetek Erzsébetváros egyik ékszerdobozába, a Bethlen térre! Ismerjétek meg Edgar Lee Masters különös világát!
A nagy sikerű, vastapstól hangos premier után ezen a héten péntek és vasárnap este hét órai kezdettel is megnézhetjük a Kettőspont Színház „Game of My Life” című improvizációs, szürreálisba hajló előadását. Még kapható jegy, ami nagyon jó hír! Nem akarnám elvenni a nézőktől a rácsodálkozás élményét, ezért csak annyit mondok, hogy ilyen sajátos térkihasználású darabot még nem láttam, sem itt, sem máshol. Rendkívül innovatív, egyedi megoldásokat tartalmaz a mű, úgy szcenikailag, mint a mondanivaló, a színészi játék és az eszközhasználat terén. A néző szinte szereplőjévé válhat a darabnak, ha elég nyitott. Mind a négy szereplő teljesítményéről csak az elismerés hangján tudok szólni, remekül formálják meg az „életüket”. Hiteles játékuk sok humoros helyzetet teremt a profánság feszültségét amúgy is sok poénnal oldó történetfolyamban.
A közösen megalkotott „történet” elsőre egyszerűnek tűnhet, a fellépők a saját művészlétük mindennapjaiba engednek betekintést, de ez ne tévesszen meg senkit; sok szimbolikus jelenet, mögöttes utalás árnyalja a mondanivalót, amelynek remekül megágyaznak a vizuális és zenei elemek.
Summa summárum, ezt a darabot mindenképp látni kell, igazi, felszabadító színházi élmény – művészet és szórakozás egyben!
Rékasi Attila, Újpest
Gyula és Tibi szabadúszó színészek: egy albérletben tengetik életüket. Mindkettejük élete válságba került, amire eltérő stratégiával próbálnak megoldást találni.
Peti ambíciózus kísérleti filmes: furcsa, gyötrő víziói mentén szeretné megreformálni a filmnyelvet. Egy castingon megismerkedik a fiatal színésznővel, Lilivel.
Önmegvalósítási kísérleteik és a hétköznapok monotóniája küzd egymással, és egyre őrültebb játszmába hajszolja őket.
Ki lehet-e törni a ránk kényszerített vagy önként vállalt szerepeinkből? Lehet-e megalkuvás nélküli, kreatív életet élni? Mi a valódi élet, és mi a látszat?
A Kettőspont Színház új bemutatója ezekre a kérdésekre keres válaszokat, ön- és társadalomkritikai élekkel, meghökkentő fordulatokkal, melyek során a nézőkkel bebarangoljuk a Kettőspont eddig nem nyilvános tereit is.
Szereplők-alkotók: Ács Tamás Formanek Csaba Mészáros Attila Somlyai Kata
Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.
A fiú észbe kap: nincs rajta jelmez! Az öltözőbe fut, nincs már ott senki, szabadon válogathat, ám a számára kedveseket már elvitték, vagy vastag fólia borítja, amihez tilos nyúlnia. Felkapja az első keze ügyébe kerülőt, szalad vissza a színpadhoz, de megint az ügyelőbe ütközik.
Még nem te jössz.
Leül egy ládára, kemény a fa alatta, felpattan, fel-alá járkál, a nyitány utolsó crescendója a gyomrába vág, az ügyelőfülkében a vénasszony elbóbiskolt, a következő percekben sem fogja tehát hívni. Halk klarinét viszi a prímet, egy díszletmunkás érkezik, int neki, hogy segítsen eltolni a ládát az útból. A klarinéthoz fájdalmas hegedű csatlakozik hívogatón. Megpillant egy estélyi ruhában a függöny előtt várakozó dámát, aki élénken mutogat neki valamit. Ez lesz a pillanat. A dáma a ládájára mutat.
Ott nincs jó helyen.
Egy sarokba tolja, a hegedű elvékonyodik, mire visszaér, a dáma már odaát jár, éles szopránjára elnémul a zenekar, tenor felel rá, valamit ünnepelnek, bekúszik közéjük a kórus, alájuk a vonósok, nagy crescendo emeli, körkörös motívum tartja a bent lévőket éteri magasban. A folyosó gyér fényében végigpillant magán, ezt a jelmezt már kinőtte, újat kell hoznia. Kétszer is a rossz irányba fordul, bent kacag egy trilla, dörmögve hahotáz egy tuba. Őt nevetik.
Egy öltöny várja az öltözőben, eddig nem is látta, tapintása bársonyos, hónaljban elszakadt. Tűt, cérnát fog, megszúrja magát, ímmel-ámmal megfoltozza, legfeljebb nem emelgeti a karját a táncjelenetben. Azon mindenképp ott kell lennie. Siet vissza, de ezúttal végképp eltéved, mire a kulisszák mögé ér, az ügyelő szünetet hirdet és sajnálkozóan tárja szét felé a karjait. A szemüveg és a ráncok eltűntek, nem is olyan vén, csak szomorú, amint elfordul kérdő tekintete elől.
A ládájához lép, kijjebb húzza a sarokból, nehezebb lett, beletehettek valamit a kellékesek, de nem, egy lány ül rajta, jelentéktelen zöld kosztümben. Leül ő is, suttogni kezdenek, hangjukat elnyomja a hangoló zenekar moraja, az ügyelőpult üresen tátong velük szemben. Felpattan és beles a függöny mögé, odaát épp kihunytak a fények, nem lát semmit, egy-egy köhintést hall a nézőtér felől. Csak egy lépés és bent van, aztán már lesz, ami lesz. De a szövegének már az első sora sem jut az eszébe, ijedten néz a sötétben ücsörgő lány felé, nem látja, biztatja-e vagy magához inti.
Ledermed, a zenekar kivár, egy vékony fénycsík jelenik meg a színpad közepén, senki se látszik. Vidám trombita töri meg a csendet, visszamegy a ládához, nem ül rajta senki. Az ügyelőpult lámpácskája felgyullad, egy pillanatra mintha a lány karcsú alakját látná odabent, de nem, az ügyelő az, hullámos vörös haja a vállára omlik, feszülten követi a szövegkönyvet. Hogyan félhetett tőle? Feléje suttog, az ügyelő elpirul és ujját a szájára téve inti csendre.
A térdét felhúzva ül a ládán, keze papírost érint, egy újság az, benne kritika a darabról. Lassan betűzi a homályban, előbb bólogat, a fejét csóválja, aztán elhajítja. Magasan a feje fölött hatalmas felhő-kartonok úsznak, beléjük tudna markolni, hogy messze vigyék innen.
Közelebb húzza a ládát a függönyhöz, alig bírja mozdítani, erősen súrlódik, néha megáll, hátha túl nagy zajt csap. Kifullad, de szuszogni se mer, a dereka roppan. Résnyire húzza a függönyt, ehhez már nem kell bátorság. Kavargó fények közt suhanó alakokat lát, karokat, lábakat, a táncosok belelendülnek, egy szigorú, barázdált arc őrá néz… de hiszen nem láthatja onnan bentről. A forgatag alatt mintha meginogna a föld, egy oszlop dőlni kezd és maga alá temeti a barátságtalan alakot, majd egymás után a szereplők egy részét, köztük a szép dámát is. Már nem emlékszik, hogy mindez része-e az előadásnak, arra sem, hogy hősköltemény, tragédia, vagy bohózat-e, ami odabent zajlik, netán mind egyszerre. Tanácstalanul pillant az ügyelőfülke felé, de a zenére ringatózó szeplős leánytól nem várhat választ.
Lefekszik a ládára, feje alatt furcsán puha a fa, talán valaki otthagyott egy párnát, de nem párna az, hanem egy öl, egy kéz a haját cirógatja. A zöld ruhás naiva jött vissza. De mégsem, szürke fürtjei közül egy sokat látott szempár mered rá. A dáma az.
Nem szól, a szavak elkergetnék e megtört jelenést, a ládát mégis arrébb kéne vinni, hogy ne zavarják őket az izgága bonvivánok, szubrettek. A zenekar a visszatérő taktust játssza, ami végigkíséri a darabot, halkan dúdolni kezdi, két ütemmel később a társa is beszáll. Mellettük egy ifjú kórista a szöveget biflázza, segít neki, már emlékszik mindenre, hogy is felejthette el. A fülkéből egy fogszabályzós, vörös hajú kislány pisszeg nekik, aztán megbánástól szabadon, ránevet. Ő is mosolyog, így fordul vissza a dámához, de a ládán már nem ül rajta kívül más.
Kiegyenesedik, amennyire tagjai engedik, megragad egy kellékbotot és a függönyhöz botorkál vele, utoljára visszanéz a ládára, aztán reszkető kézzel megmarkolja a bársonyt. Odaát csönd támad, valaki elfelejtette a szövegét, kritikus mondat, enélkül képtelenség folytatni, súg, amíg meg nem hallják. A zenekar megkönnyebbülve indítja az utolsó dalt, a kislány hálásan biccent felé a fülkében. Nem szabadul a gondolattól, hogy a darab félkész, a szövegkönyv az öltözőben maradt, vissza kéne mennie, hogy odafirkantson egy tisztességes befejezést. Mégsem indul, a fődallam tér vissza, ennyire szépnek még sosem hallotta. Ott kéne lennie, legalább a végén, ha csak a sarokban megbújva is, de megszédül a lehetőségtől. Ilyen könnyű lenne?
Mire elcsoszog a fülkéig, a zene bejárja az egész színházat, belerezeg az összes díszlet, néhány szólamot mintha először hallana, már nincs idő megtanulni őket, a gong öblös kongása véget vet a finálénak, csak a klarinét sírja el még egyszer a refrént. Egy pici gyermek tipeg elé, haján finom szőkésvörös pihék, a keze felé nyúl.
Dere
A függöny mögött síri csend, a közönség még nem tért magához. Talán nem is lesz taps, mindenki hazament, és azon töpreng, mit is látott az imént. Látja, amint gyermek keze a rést kutatja a vásznon, a túloldalról friss fuvallat érkezik, a takarítók máris szellőztethetnek. El sem hiszi, hogy lámpalázas, a lába nem engedelmeskedik, pedig tudja, hogy nincs miért izgulnia, csak az első lépés lesz nehéz.
Ha jól számolok, nem sok olyan rockzenész maradt a legnagyobb kedvenceim közül, akit ilyen vagy olyan formációval ne láttam volna élőben. Persze vannak, akikről lekéstem (pl. a Rush, Pink Floyd), akikből kiábrándultam (Bon Jovi, Metallica) és akiket koromnál fogva esélyem se volt látni (Jimi Hendrix, The Doors) A két évvel ezelőtti dublini Guns n’ Roses bulival bezárulni látszott a kör, ahogy öregszik az ember, egyre kevesebb kedve van a tömegben órákig ácsorogni, töltse fel bármennyire is az élő muzsika ereje. A néhány megmaradt bakancslistás előadó közt mindenképp ott van Alice Cooper, akit tavaly nyáron a Hollywood Vampires élén óhajtottam volna megtekinteni, ám a koncertet Johnny Depp „állítólagos” lábtörése miatt az utolsó pillanatban lemondták.
Éppen ezért csillant fel a szemem egy este a Kettőspont színház büféjében ücsörögve, mikor átfutottam a friss októberi műsort. 26-ára az „Özvegyek” zenekar volt beírva programként, (nevükkel az 1975-ös „Black Widow” c. számra utalva) akik ennek megfelelően a jó öreg Vincent Furnier (ez Alice polgári neve, bizony, még neki is van ilyen) repertoárjával állnak színpadra. A várakozásomat csak növelte, hogy a koncert előtti este – szintén a Kettőspontban – a zenekar basszusgitárosa, Lehoczky Frigyes Alice-ről és a menedzseréről szóló remek andekdotákkal szórakoztatta a pultnál összeverődött társaságot. Megtudhattuk azt is, hogy a legnagyobb slágerek mellett különlegességekkel is készülnek másnapra.
És valóban, amikor szombat este negyed kilenckor belecsaptak a lecsóba, nem átallottak a „Who do you think we are”-ral kezdeni az 1981-es Special Forces című, new wave-s beütésű lemezről. A választás azért is érdekes, mert Cooper életének a nyolcvanas évek volt talán a legsötétebb időszaka, amikor is nyakig merült a drogok és az alkohol mocsarába, állítása szerint egyáltalán nem emlékszik az ekkortájt készült lemezekre. A furcsa az, hogy noha tényleg hallatszik rajtuk a szétesettség, és slágereknek is híján vannak, de még így is tele vannak kreativitással, Alice szarkasztikus humora pedig talán ezeken a legnyilvánvalóbb. A nóta mindenesetre meglepően működőképes volt nyitányként, utána pedig olyan ismertebb számok következtek, mint az „Under my wheels” vagy a „Spark in the Dark”.
A legtöbb dal persze a 70-es évek első feléből, az akkor még zenekarként működő Alice Cooper legkreatívabb és legsikeresebb korszakából csendült fel (I’m eighteen, School’s Out, Billion Dollar Babies, Be My Lover, Go to Hell), és egész sokat játszottak Cooper nyolcvanas évek végi – kilencvenes évek eleji hajmetálos reneszánszának idejéből is (House Of Fire, Bed of Nails, Love’s a Loaded Gun, Lost in America – külön örültem az egyik Hey Stoopid lemezes kedvencemnek, a Die for you-nak, amit Alice eddig még sose vett elő koncerten. Az 1994 utáni termésből egyedül a 2021-es Detroit City fért be a programba. A mellettem ülő fiatal hölgyek bánatára nem volt „Poison”, de mivel Frici előző este elkotyogta, hogy kimarad, így nem lepődtem meg, különösebben nem is hiányzott a mester leglakosságibb, leg-agyonnyúzottabb slágere.
Efféle arénákba való színpadias hard rock-ot nem is olyan egyszerű egy akkora színpadon prezentálni, mint amilyen a Kettősponté. Az ötfős csapat alig fért el a színpadon, ennek ellenére hamar jó hangulatot tudtak varázsolni a falak közé. Megtudhattuk, hogy kilenc év óta ez az első fellépésük, ebből fakadóan voltak kisebb csúszkálások a műsor első felében. Markó János dobos nyilván sokkal visszafogottabban kényszerült játszani a hely méretei miatt, de hozta a biztos alapokat a zene alá. Gajdics Éva végig mosolyogva ritmusgitározott, a szólógityós Lindenmayer Péter viszont nem tűnt különösebben lelkesnek, kissé statikus volt a színpadi jelenléte. A szólóiból sajnos a hangosítás miatt keveset hallhattunk, de amit igen, az alapján a játékára nem lehet panasz. Frici már jobban érezte a rock n’ rollt, laza terpeszben nyomta a basszust, és a közönséggel is ő kommunikált. A csapat legfőbb motorja azonban egyértelműen a frontember, Nagy Benedek, aki mindent megtett, hogy pörögjön a buli, többször is átöltözött, egyszerre hozta Alice nyegle és mégis erőteljes performanszát, ugyanakkor a mozgásában tetten érhető a Velvet Revolver korszakos Scott Weiland glam-es pimaszsága is. Remekül vitte végig a showt a vállán, mind látványban, mind az éneket illetően meggyőző volt, még úgy is, hogy Alice bácsi magasait nem erőltette.
Lehoczky Frigyes basszusgitár, fotó: B. Kiss Anita
A koncertet egy kb. 15 perces szünet osztotta két részre, ezalatt Formanek Csaba lépett a színpadra a Kettőspont színház (és a Kispont galéria) a negyedik születésnapjának alkalmából. Csaba felelevenített néhány emléket a kezdetekről, valamit egy részletet a Likvidátor című darabjából, amit azóta is meghatározó momentumnak tart a művészi pályáján. Majd ismét a zenekar következett, és a végére igazán belemelegedtek ők is, és mi is. Jómagam, ismervén a dalok nagy részét, végig dudorásztam, és ezzel nem voltam egyedül, a refréneket egész jól fújta a közönség. Az egyetlen komolyabb problémám az Özvegyek produkciójával a rövidsége volt, ha leszámítjuk a szünetet, kb. egy órás volt a játékidő, és bár a publikum kért ráadást a fergeteges School’s Out után, már csak meghajolni jött vissza a banda.
Ettől függetlenül nagyszerű élmény volt hallgatni ezeket az örökérvényű dalokat az Özvegyek tolmácsolásában egy – szerintem meglehetősen – alulértékelt rocklegendától. Ha Alice jön még erre valaha, természetesen ott lesz a helyem, de az Özvegyeket is bármikor szívesen megnézem újra, ha úgy alakul.
