Kezdődik(?)

Illusztráció: Rékasi Attila

Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.

A fiú észbe kap: nincs rajta jelmez! Az öltözőbe fut, nincs már ott senki, szabadon válogathat, ám a számára kedveseket már elvitték, vagy vastag fólia borítja, amihez tilos nyúlnia. Felkapja az első keze ügyébe kerülőt, szalad vissza a színpadhoz, de megint az ügyelőbe ütközik.

Még nem te jössz.

Leül egy ládára, kemény a fa alatta, felpattan, fel-alá járkál, a nyitány utolsó crescendója a gyomrába vág, az ügyelőfülkében a vénasszony elbóbiskolt, a következő percekben sem fogja tehát hívni. Halk klarinét viszi a prímet, egy díszletmunkás érkezik, int neki, hogy segítsen eltolni a ládát az útból. A klarinéthoz fájdalmas hegedű csatlakozik hívogatón. Megpillant egy estélyi ruhában a függöny előtt várakozó dámát, aki élénken mutogat neki valamit. Ez lesz a pillanat. A dáma a ládájára mutat.

Ott nincs jó helyen.

Egy sarokba tolja, a hegedű elvékonyodik, mire visszaér, a dáma már odaát jár, éles szopránjára elnémul a zenekar, tenor felel rá, valamit ünnepelnek, bekúszik közéjük a kórus, alájuk a vonósok, nagy crescendo emeli, körkörös motívum tartja a bent lévőket éteri magasban. A folyosó gyér fényében végigpillant magán, ezt a jelmezt már kinőtte, újat kell hoznia. Kétszer is a rossz irányba fordul, bent kacag egy trilla, dörmögve hahotáz egy tuba. Őt nevetik.

Egy öltöny várja az öltözőben, eddig nem is látta, tapintása bársonyos, hónaljban elszakadt. Tűt, cérnát fog, megszúrja magát, ímmel-ámmal megfoltozza, legfeljebb nem emelgeti a karját a táncjelenetben. Azon mindenképp ott kell lennie. Siet vissza, de ezúttal végképp eltéved, mire a kulisszák mögé ér, az ügyelő szünetet hirdet és sajnálkozóan tárja szét felé a karjait. A szemüveg és a ráncok eltűntek, nem is olyan vén, csak szomorú, amint elfordul kérdő tekintete elől.

A ládájához lép, kijjebb húzza a sarokból, nehezebb lett, beletehettek valamit a kellékesek, de nem, egy lány ül rajta, jelentéktelen zöld kosztümben. Leül ő is, suttogni kezdenek, hangjukat elnyomja a hangoló zenekar moraja, az ügyelőpult üresen tátong velük szemben. Felpattan és beles a függöny mögé, odaát épp kihunytak a fények, nem lát semmit, egy-egy köhintést hall a nézőtér felől. Csak egy lépés és bent van, aztán már lesz, ami lesz. De a szövegének már az első sora sem jut az eszébe, ijedten néz a sötétben ücsörgő lány felé, nem látja, biztatja-e vagy magához inti.

Ledermed, a zenekar kivár, egy vékony fénycsík jelenik meg a színpad közepén, senki se látszik. Vidám trombita töri meg a csendet, visszamegy a ládához, nem ül rajta senki. Az ügyelőpult lámpácskája felgyullad, egy pillanatra mintha a lány karcsú alakját látná odabent, de nem, az ügyelő az, hullámos vörös haja a vállára omlik, feszülten követi a szövegkönyvet. Hogyan félhetett tőle? Feléje suttog, az ügyelő elpirul és ujját a szájára téve inti csendre.

A térdét felhúzva ül a ládán, keze papírost érint, egy újság az, benne kritika a darabról. Lassan betűzi a homályban, előbb bólogat, a fejét csóválja, aztán elhajítja. Magasan a feje fölött hatalmas felhő-kartonok úsznak, beléjük tudna markolni, hogy messze vigyék innen.

Közelebb húzza a ládát a függönyhöz, alig bírja mozdítani, erősen súrlódik, néha megáll, hátha túl nagy zajt csap. Kifullad, de szuszogni se mer, a dereka roppan. Résnyire húzza a függönyt, ehhez már nem kell bátorság. Kavargó fények közt suhanó alakokat lát, karokat, lábakat, a táncosok belelendülnek, egy szigorú, barázdált arc őrá néz… de hiszen nem láthatja onnan bentről. A forgatag alatt mintha meginogna a föld, egy oszlop dőlni kezd és maga alá temeti a barátságtalan alakot, majd egymás után a szereplők egy részét, köztük a szép dámát is. Már nem emlékszik, hogy mindez része-e az előadásnak, arra sem, hogy hősköltemény, tragédia, vagy bohózat-e, ami odabent zajlik, netán mind egyszerre. Tanácstalanul pillant az ügyelőfülke felé, de a zenére ringatózó szeplős leánytól nem várhat választ.

Lefekszik a ládára, feje alatt furcsán puha a fa, talán valaki otthagyott egy párnát, de nem párna az, hanem egy öl, egy kéz a haját cirógatja. A zöld ruhás naiva jött vissza. De mégsem, szürke fürtjei közül egy sokat látott szempár mered rá. A dáma az.

Nem szól, a szavak elkergetnék e megtört jelenést, a ládát mégis arrébb kéne vinni, hogy ne zavarják őket az izgága bonvivánok, szubrettek. A zenekar a visszatérő taktust játssza, ami végigkíséri a darabot, halkan dúdolni kezdi, két ütemmel később a társa is beszáll. Mellettük egy ifjú kórista a szöveget biflázza, segít neki, már emlékszik mindenre, hogy is felejthette el. A fülkéből egy fogszabályzós, vörös hajú kislány pisszeg nekik, aztán megbánástól szabadon, ránevet. Ő is mosolyog, így fordul vissza a dámához, de a ládán már nem ül rajta kívül más.

Kiegyenesedik, amennyire tagjai engedik, megragad egy kellékbotot és a függönyhöz botorkál vele, utoljára visszanéz a ládára, aztán reszkető kézzel megmarkolja a bársonyt. Odaát csönd támad, valaki elfelejtette a szövegét, kritikus mondat, enélkül képtelenség folytatni, súg, amíg meg nem hallják. A zenekar megkönnyebbülve indítja az utolsó dalt, a kislány hálásan biccent felé a fülkében. Nem szabadul a gondolattól, hogy a darab félkész, a szövegkönyv az öltözőben maradt, vissza kéne mennie, hogy odafirkantson egy tisztességes befejezést. Mégsem indul, a fődallam tér vissza, ennyire szépnek még sosem hallotta. Ott kéne lennie, legalább a végén, ha csak a sarokban megbújva is, de megszédül a lehetőségtől. Ilyen könnyű lenne?

Mire elcsoszog a fülkéig, a zene bejárja az egész színházat, belerezeg az összes díszlet, néhány szólamot mintha először hallana, már nincs idő megtanulni őket, a gong öblös kongása véget vet a finálénak, csak a klarinét sírja el még egyszer a refrént. Egy pici gyermek tipeg elé, haján finom szőkésvörös pihék, a keze felé nyúl.

Dere

A függöny mögött síri csend, a közönség még nem tért magához. Talán nem is lesz taps, mindenki hazament, és azon töpreng, mit is látott az imént. Látja, amint gyermek keze a rést kutatja a vásznon, a túloldalról friss fuvallat érkezik, a takarítók máris szellőztethetnek. El sem hiszi, hogy lámpalázas, a lába nem engedelmeskedik, pedig tudja, hogy nincs miért izgulnia, csak az első lépés lesz nehéz.

Kovács Gergely, 2024.07.28 Budapest

A szerző blogja: taleteller.blog.hu

Illusztráció: Rékasi Attila

Forgács Gábor humorforgácsai

Fotó: Rékasi Attila

Tegnap este a Kettőspont színházban Forgács Gábor színész, humorista, szinkronszínész Humorforgácsok című előadását láttam, melyet Csifó Dorinával és Kárpáti Leventével vittek színpadra a Ráday utcában összesen hat alkalommal ebben az évadban.

Én ahhoz a generációhoz tartozom, amely a Szeszélyes évszakokon és a Gálvölgyi-Shown nőtt fel, igy az a fajta humor, amit Forgács Gábor képvisel szerves része volt gyerekkoromnak. Talán nem a sajátom, hiszen nem  választottam, de nosztalgiával és biztonságérzettel tölt el, azzal  a tudattal, hogy amit gyermekként szerettem, szerethető lehet ebben az önmagából régen kifordult világban.

Mit kaptam Forgács Gábortól tegnap este? Először is patikamérlegen adagolt Forgács humort, remekül kitalált, jól megrendezett összeállítást mindabból, ami ő: standup comedy, helyzetkomikum, kabaré, dalok, a kihagyhatatlan jódli, finoman de egyértelműen megfogalmazott társadalomkritika, közéleti utalásokkal melyek mindig aktuálisak és persze az elmaradhatatlan svájci sapka és munkás karakter, amit senki nem tud úgy mint ő. Na és persze a sztorik… Honthy Hanna, Hofi Géza, Bessenyei Ferenc..  jó, hogy van még, aki emlékszik rájuk.

Amit még kaptam tőle és vele csodásan kooperáló színésztársaitól az az élmény, hogy minden, ami a színpadon történik nekem, a nézőnek szól, még ha az előadás szinte minden pontja a művész úr személyéhez, munkásságához kapcsolódik, egy percig nem éreztem úgy, hogy az öncélú lenne. A darabnak a közönség pont úgy részese volt, mint a színpadon játszó színészek, bár az elismerés egyértelműen az utóbbiakat illeti meg. A szereplők közötti kedves élcelődés, humoros odaszólások, könnyeddé és személyessé tették az egész előadást.

Forgács Gábor egyike azon színészeknek, akik nagyon tudják, hogy kell a színpadon lenni. Legyen szó tv kabaréról vagy egy kis, alternatív színházról 30 férőhellyel, ugyanazt a minőséget kapja a kedves néző. Bár személyes véleményem, hogy ez utóbbi esetben még annál is többet.

A Kettőspont színház az a hely, ami teret ad modern, alternatív színdaraboknak, képzőművészeti kiállításoknak, amatőr és profi színjátszó társulatok darabjainak, gyerekprogramoknak, filmvetítéseknek és most még bővült a színpaletta ezzel az egyik korábbihoz sem hasonlítható előadással. Számomra ez a varázsa ennek a helynek, hogy mindig egy kicsit mást ad, mer kockázatot vállalni és én hiszek benne, hogy ez a jó út.

A darab a jelen állás szerint már csak két alkalommal, ma április 20-án és holnap este lesz látható a Ráday utcában. Mindenkinek ajánlom. Nosztalgia, szeretet, minőség, csak kaphat az ember ha megnézi, mi mást kívánhatunk még? Ha én kívánhatnék még valamit, az az lenne, hogy Forgács Gábor soha ne érezze azt, hogy amit ad, az már nem elég. Isten tartsa meg őt nekünk még sokáig, minden jót kívánunk Művész Úr! 

Két legyet egy csapásra jegyvásár a Kettőspontban Itt és most is

Avagy ott és holnapután 2023. január 21. vasárnap 16-21 óra között a Ráday utca 39. szám alatt.

Érdemes ellátogatni holnapután a Kettőspont Színházba, nem csak azért mert ott mindig egy szellemi erőtér vehet körbe minket, hanem azért is mert most jegyeket is vásárolhatunk úgy, hogy közvetlenül az alkotóktól juthatunk információkhoz, ajánlókhoz. Kevés színházban lehet manapság kontaktusba kerülni a mű létrehozóival, ne legyünk restek éljünk az élet adta lehetőségekkel szólítsuk meg az alkotókat! Egyet ígérhetünk a FakTúra ott lesz és tudósít az eseményről!

Kiútkeresők – lehet-e demokratikus a színház?

Független színházak alkotóival beszélgetünk a Két Lámpás színikritikai blog szerzőiként. Első adásunkban Viktor Balázs színész, rendező, drámaíróval, szóval színházcsinálóval, a Tér 12 Kulturális Egyesület vezetőjével a K(i)útkeresők című interaktív előadás írójával beszélgetünk arról, hogy milyen lehetőségei és jótékony hatásai vannak a színházi életben a demokratikus ügymenetnek és az elfogadó alkotói közegnek.

Ezen a linken meghallgatható:

https://tilos.hu/episode/ket-lampas/2023/12/10