irodalom

Rocco – Rudolf Dániel novellája

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Szívrohamot kapott úszás közben és belefulladt a termálfürdő hidegvizes medencéjébe.
Mindössze 42 éves volt. Így halt meg Doktor Mengele, a náci orvos is, csak ő a tengerbe
fulladt bele Brazíliában és persze jóval idősebb korában. Sosem kapták el, hiába kutatott utána
a fél világ. G. sohasem akart orvos lenni, tűzoltó annál inkább, de elutasították a jelentkezését
a tetoválás miatt az alkarján, legalábbis ő ezt híresztelte. Mások szerint a pszichológiai
alkalmasságin bukott el, azért szórták ki, mert túlságosan perverz válaszokat adott a
személyiségét firtató kérdésekre. A tetkó amúgy egy mexikói koponyát ábrázolt, alatta
„Rocco” felirattal, utóbbi becenevet még gimis korában kapta a csajoktól, ugyanis legalább
olyan mesterien csinálta hátulról, mint az azonos nevű olasz pornócsillag. Persze ezt is csak ő
maga híresztelte. Az első komolyabb emlékem G.-vel kapcsolatban, amikor hatévesen a
játszótéren összevesztünk, mert szerinte Farkas Bertalan nem is akkora hős, a tévében
szándékosan úgy mutatták, hogy jobb kiállásúnak tűnjön és talán nem is járt soha az űrben. A
vita annyira elfajult, hogy G. megharapta a karom, én pedig fejbe vágtam őt a lapáttal, sokáig
megmaradt a púp a fején. Néhány hónappal korábban volt a csernobili atombaleset, anyám
attól félt, a szél veszélyes sugárzást hordoz, ezért akkoriban csak napi egy órát engedett le a
játszótérre. Évekkel később, amikor G. összejött az első barátnőjével, elmentünk hármasban a
diszkóba, ahol a neonfényben G. arca és karja olyan furcsa zölden csillogott, hogy mondtam
is anyámnak, biztosan többet mehetett ki a játszótérre annak idején, mint én. A családja elég
zűrös volt, az apja otthagyta őket, aztán később halálra itta magát, mumifikálódva feküdt egy
fürdőkádban, mire napokkal később rátaláltak a szomszédok. Az anyja újra megházasodott,
egy jugoszláv fazonhoz ment hozzá, valami Dejánhoz, aki több millió forintot lenyúlt a városi
szerb nemzetiségi önkormányzattól, de váltig állította, hogy népi hangszerek készítéséből lett
pénze. Persze ő is szerette az italt, és amikor beivott, agresszív lett. Kamaszként G. sokat
fantáziált arról, hogy patkánymérget tesz a mostohaapja ételébe, de persze sosem merte
megtenni, hiába mondogatta fennhangon, hogy úgyis kegyelmet adna neki a köztársasági
elnök. Miután kiszórták a tűzoltósági rostán, a nagybátyja autószervizében és használt autó
kereskedésében kapott munkát, naphosszat nézte a statisztikákat, ki hány járgányt vett meg,
mennyi karburátort kellett kicserélni, közben tette a szépet az irodistalányoknak, akiknek
imponált a rámenős, de mégis kedves, figyelmes stílusa. A haját olyan formára nyíratta, mint
a Scooter frontemberének volt, ez is sok csajnak bejött akkoriban. Egyszer véletlenül rosszul
parkolt és összezúzta az egyik eladandó kocsi motorháztetőjét, a nagybátyja kicsapta a balhét,
levonja a fizetéséből, mindegy, hogy rokon. G. viszont a szerelőkre hárította a felelősséget és
sikerült is kirúgatnia az egyiküket. Ekkor jött rá, mekkora tehetsége van a rábeszéléshez. Pár
évvel később összeállt az egyik beszállítóval és saját bizniszt alapított, hűtőfolyadékkal és
ablaktörlőkkel üzletelt, egész jól ment neki, sikerült egy kisebb vagyont összeharácsolnia. Az
irodájukat egy felüljáró alatt rendezte be, tetszett neki, hogy akármikor is megy be, mindig
árnyékban van, még nyáron sem látja a napot, ha kinéz az ablakon, ez olyan rejtélyes légkört
teremtett körülötte. Összeszólalkozott az egyik ismerősével, aki lebuzizta, válaszként G.
széttörte a söröspoharat a fazon hátán. A sértett feljelentette testi sértésért, egy évig járogattak
a bíróságra, végül G.-t csak pár nap közmunkára és egy kisebb összegű kártérítésre ítélték.
Alig egy évre rá már országos cimborák voltak, együtt jártak kenuzni Gödre a Dunához, G.
pénzt is adott kölcsön korábbi ellenségének, amikor az megszorult a pókeradósságokkal. G.

büszke volt rá, hogy az ellenségeit is képes a legjobb barátaivá tenni, csak erőfeszítés kérdése
a dolog. Egyszer középsuliban belógtunk egy másodosztályú focimeccsre, átkúsztunk a
beléptető kapu alatt, amikor a biztonsági őr észrevett minket és ki akart tessékelni, G. odaadta
neki ajándékba a sálját és két doboz ukrán cigit. A fazon nem csupán hagyta, hogy
bemenjünk, a meccs után meghívott minket fröccsözni. G. egy biliárdszalonban ismerte meg
Ágit, aki akkor még Puttó Ferinek, egy köpcös szőnyegkereskedő vállalkozónak a barátnője
volt, de nem igazán kedvelte a Ferit, a háta mögött inkább a török üzletfelekkel enyelgett
titokban. Kiváló biliárdjátékos volt, jobb, mint G., az első találkozásukkor alaposan le is
alázta őt, amit G. ugyan sértésnek vett, valahogy felizgatta a dolog és elkezdett utána
érdeklődni a csajnak. Egy héttel később egy medencés bulin Erdőkertesen lesmárolta Ágit, azt
mondta neki, ha máshoz is olyan jól ért, mint a biliárdhoz, elválaszthatatlanok lesznek.
Közölte Puttó Ferivel, hogy Ági mostantól az ő barátnője és neki egy szava nem lehet emiatt.
Így is történt, aztán a kettesben töltött horvátországi nyaralásukon megkérte Ági kezét. G.
ekkor már egy pizzéria tulajdonosa volt, Rocco’s Pizza and Grill néven ment a hely a Duna-
parttól nem messze, tágas kerthelyiség, a belső térben biliárdasztalok, péntek esténként retró
diszkó. A húsimádó pizzájukat sokan dicsérték, de szerintem az igazi aduász a tejfölös alapú
Vezúv-pizza volt. Aznap, amikor megszületett a kisfia, G. minden ismerősét meghívta egy
zártkörű partira, ő állta a sört és a viszkit és még a szakácsot is meggyőzte, hogy maradjon és
rittyentsen nekünk vacsorát. Ritkán részegedett le, de akkor nagyon, az este végefelé a
nyakamba akaszkodott és könnyes szemmel emlegette a régi időket. Másnap reggel rohant a
kórházba egy hatalmas virágcsokorral és egy fél embernyi méretű plüss elefánttal. A
következő időszak a szerelem jegyében telt, Ági gondoskodott a gyerekről, G. pedig, amikor
ideje engedte, igyekezett az újdonsült családjával foglalkozni, elvitte őket kirándulni,
állatkertbe, vidámparkba. Az első házassági évfordulójukon elmentek Ciprusra nyaralni, G.
lábát megvágta egy kagyló a tengerben, azt hitte, ott menten elvérzik, de a mentők gyorsan
rendbe tették, állítólag azóta is látszik az alvadt vére a part homokjában. A boldogság azonban
nem tartott sokáig, ahogy eltelt egy-két év, Ági egyre jobban ráunt G.-re, elege lett belőle,
hogy folyton az étteremben tölti az időt, a biznisz mellett sosem jut elég ideje őrá, mire
hazaér, hullafáradt és semmihez sincs kedve. Időközben G.-nek meggyűlt a baja a
könyvelőjével, aki lenyúlt tőle egy nagyobb összeget. Szólt pár haverjának, éjszaka
kirángatták az ipsét az ágyából, elvitték az autóút szélén egy gödörhöz, lapátot adtak a kezébe
és ráparancsoltak, hogy ásson. Annyira halálra rémült, hogy sírva könyörgött G.-nek, minden
pénzt visszafizet, csak ne haragudjon rá. Ági ekkoriban kezdett újra a törökökhöz járni, az
egyik régi hapsijával feküdt össze, sokszázezret érő kézzel varrt keleti szőnyegeken falták
egymást. Az üzlet körüli teendők egyre jobban leterhelték G.-t, akinek folyamatosan
viaskodnia kellett az alkalmazottjaival, a beszállítókkal, olykor még a városvezetéssel is, akik
nehezményezték, hogy túl keveset fizet és túl sokat elfoglal a Duna-partból. Amikor nem volt
elég kapacitása a futároknak, ő maga vitte ki a pizzákat a különböző címekre, akár még Pest
külső kerületeibe is, máskor a szakács nem bírta a terhelést és sírva zuhant össze félórával
konyhazárás előtt, G.-nek kellett betennie a pizzákat a sütőbe. Az egyik alkalommal annyira
stresszes lelkiállapotban volt, hogy nem állt fel neki, amikor Ágival ágyba bújtak, hiába
próbáltak minden trükköt bevetni, szégyenszemre csak nyalásra és ujjazásra futotta. Ági ettől
kezdve egyre jobban tartózkodott tőle, hogy G.-vel összefeküdjön, inkább Ömerhez járt, aki
nem csak testileg elégítette ki, de elvitte kocsikázni a Mercédeszében, strandra, moziba,

bárokba, még valamelyik török légiós focista születésnapi partijára is eljutottak. A dolog
persze idővel G. fülébe jutott, ismerősei húzni kezdték, hogy az asszony inkább a török
csődörökön szeret lovagolni, mintsem az öreg Rocco tűzoltócsövén. Ezen annyira
feldühödött, hogy titokban beleolvasott Ági chateléseibe a mobilján és kiderült, a
rosszindulatú pletykák igazak. A törökök metélt farka biztos jobb az enyémnél, vágta Ági
fejéhez, amikor számon kérte. Az legalább működik, válaszolta a nő, mire G. akkorát
bepancsolt az arcába a pecsétgyűrűs kezével, hogy hónapokig látszódott a nyoma. Ági azt
hazudta, elesett a jeges úton, azért lett véraláfutásos seb az arcán. Hónapokig dúlt a háború, G.
hiába próbálta elérni, hogy Ági ne járjon a törökhöz vagy másokhoz, nem sikerült hatnia rá, se
szép szóval, se erőszakkal. A végső csapást az jelentette, amikor G. dühében az étterem
közepén, a haverjai és pár vendég szeme láttára vágta szájon Ágit. DJ Maci, a nagydarab,
százkilencvenöt magas házi lemezlovas, aki egészen addig barátjaként tisztelte G.-t, annyira
felháborodott, hogy bepancsolt egyet a saját főnökének. Másnap Ági és a gyerek elköltöztek
G.-től, állítólag Puttó Ferihez mentek, és elkezdődött a válási procedúra. G. hiába könyörgött
Áginak, rendbe fogja hozni a dolgokat, hiszen ő az élete értelme, soha senkit nem szeretett
ennyire, nélküle nem érzi magát teljes embernek, Ágit nem érdekelte a szövege. A következő
lotyódat áltasd ezzel, ne engem, hátha ő jobban beveszi. Ekkoriban G. gyakran összejárt a régi
haverokkal, köztük velem is, volt, amikor hajnalig biliárdoztunk vagy pókereztünk, miközben
elsírta nekünk a bánatát. Előfordult, hogy csak azért hagyott engem nyerni, hogy jutalmul
meghívhasson még egy-két italra és addig is panaszkodhasson nekem. Néha egészen furcsa
témáknál kötött ki. Lehet, hogy a Farkas Bertalan tényleg járt az űrben. Most már mindent
elhiszek. A pizzéria tönkrement, amibe belejátszott, hogy a megnövekedett költségek mellett
G.-nek elég tetemes gyerektartást is kellett fizetnie, valamint teljesen elvesztette a
lelkesedését. Nem harcolt már sem az önkormányzattal, sem az üzletfelekkel és azt is
magasról leszarta, hogy a szakács néha beleköp vagy vaskosan ráizzad a pizzára. Sokszor
csak ült a hátsó helyiségben egymagában, számolta a legyeket az asztalon. Nem volt
búcsúbuli, a Rocco’s egyszer csak csendben lehúzta a rolót, igazából nem is nagyon érdekelt
senkit a hely sorsa. Van még tíz másik étterem a környéken. Pár hónappal később G.
elköltözött a városból, többnyire elvesztettük vele a kapcsolatot, annyit tudtunk róla, taxizgat,
néha pedig ukrán cigivel üzletel, hogy a tartozásait rendezni tudja. Azt beszélték, összejött
egy nála tíz évvel fiatalabb jógaoktató csajjal, de ennél többet senki sem hallott. DJ Maci
mesélte, hogy egy alkalommal látta G. kocsiját a városban, a polgármesteri hivatal előtt. Várt
egy darabig, hátha felbukkan maga G. is, de csak egy vastag napszemüveget viselő, furcsa
férfit látott, aki belovagolt a térre és egy nagy X-el ellátott dossziét tett az autó ablakába,
aztán gyorsan távozott, ugyanúgy ahogy érkezett, lóháton. Egyesek úgy gondolták, a különös
figura G. egyik régi alvilági kapcsolata lehet, mások szerint a titkosszolgálat embere, akiktől
G. megbízást kapott cserébe egy nagy rakás pénzért és bizonyos bűnei megbocsátásért. Az
igazság persze sohasem derült ki. G. haláláról is csak az anyjától értesültünk. Kevesen jöttek
el a temetésre, se Ági, se az időközben általános iskolássá lett fiuk nem volt ott, de Puttó Feri
valamilyen okból kifolyólag odatolta a képét. Az elhunyt mindig szerető fia volt
édesanyjának, barátai mindenkor számíthattak rá, a szíve tele volt szeretettel, önzetlenséggel,
olvasta egy papírról az előre megírt szöveget a pap. A szertartás után lehajtottam egy felest G.
tiszteletére, ekkor hallottam, hogy épp aznap délelőtt leégett az egykori Rocco’s pizzéria
épülete, a tűzoltók egy órán keresztül küzdöttek a lángokkal. Akaratlanul is röhögnöm kellett.

Ferde vigyázzban

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Délceg társai között a félig kidőlt, kopaszocska lucfenyő úgy festett, mintha szándékosan akarná nevetségessé tenni a kórház parkja mögötti látképet. Bal tövénél szemérmetlenül mutogatta csenevész gyökereit, miközben vígan dacolt a fel–feltámadó novemberi széllel.

„Ferde vigyázzban, mint fizetésnapon apánk” – ötlött fel Juliban egy régi Bikini dal. Persze, nem is így szólt, Erdős elvtárséknak gyanús volt ez a sor, így a lemezre már „fizetésnapon a fák” került. Nemrég olvasott csak az eredeti változatról. De lám, közel negyven év után már így is van értelme – grimaszolt egyet a tükörképének az szívsebészet folyosóját bevilágító hangszigetelt ablak előtt. Apja arcát akarta felidézni, helyette a nevelőapja vigyorát sikerült, azt, amivel napokkal a fizetés felvétele után haza méltóztatott jönni. Rég túl van már ezen a vigyoron, ez az egyik előnye, ha az ember megöregszik, de ha az eszébe villan, még mindig elcsodálkozik, hogyan lett neki Ferije, két gyereke, unokája, kertes háza, meg a többi.

Mindegy már ez is, csak Feri jöhessen mihamarabb haza. 

Megfordult és belesett a kórterem nyitott ajtaján. A férjéből csak a vézna lábai látszottak, a többit kitakarták a doktoranduszok. Nem is bánta, hogy most nem látja a mellén lévő kötszer alól kilógó csövek és egyéb kütyük garmadáját, úgy nézett ki Feri, mint egy robot, valami vacak, ősrégi scifiből. De a szemei végre élnek, és a szörnyű apuviccei is visszatértek, amivel annyit heccelik az unokájával. A műtét sikerült, a beteg is él, és még vécépapír is volt a retyón – akarhat ennél többet bárki ma a magyar egészségügytől? Csak a menzát kell valahogy túlélni.

A kórteremmel szemben volt négy műanyag ülés, az ajtóhoz legközelebbin egy nő ült. Néhány évvel lehetett idősebb Julinál. A köszönésen már túl voltak, Juli leült a kettővel arrébb lévő székre. Direkt nem a másik szélen, az udvariatlanság lett volna. Elvégre sorstárs mindenki ezen a folyosón. Mindazonáltal nem bánta, hogy a nő a mobiljával volt elfoglalva, most, hogy Feri túl van a nehezén, egyedül aludni lett volna kedve. Pár napja még beszédesebb volt az intenzív osztály folyosóján, szinte összekapaszkodva (legalább is most így rémlett neki) öntötték ki egymásnak a szívüket egy fiatalasszonnyal. Az ő férje harmincnyolc évesen kapott szívrohamot, Feri aznapi műtétjét miatta halasztották el.

Juli is elővette a telefonját, és a korábban megnyitott online cikkhez („Sereghajtók lettünk Európában”) navigált. Az Ausztriát tárgyaló bekezdés, ahol korábban abbahagyta az olvasást, nem tudta lekötni, ki–kibámult az ablakon. Ott, a némán zúgó fenyvesen túl – valahol rohadt messze – ott van Ausztria. Jó, valójában fogalma sincs mi van arra, itt északkeleten inkább Ukrajna az esélyesebb. A csálé fenyőn állapodott meg a tekintete, ahogy rezzenéstelenül állta a széllökéseket. Igazi keleti fajta, kilóg a segge a földből, mégis, milyen jól elvan itt.

– Úgy látom, mindjárt vége a vizitnek – szólalt meg a nő.
– Ideje. Kihez tetszett jönni?
– Bárándi Józsefhez, a nagy mackó a kedves férje mellett, az ablaknál – Juli az ajtó felé fordította a fejét, nem mintha onnan láthatott volna bárkit.
– Mikor műtötték?
– Ó, ez már a harmadik volt, a múlt héten, de azt mondták, hogy valószínűleg lesz még egy. Bypass.
Az kemény, gondolta Juli. Amennyire tudja, a bypass nem gyerekjáték. Ferié ehhez képest egyszerű rutinműtét.
– A férjemé szívbillentyű.
A nő nem felelt, így Juli folytatta.
– Persze őt is felvágták, egész Európában katéterrel csinálják már, csak nálunk meg Romániában nem. Legfeljebb magánban, ötmillióért. 
– Hát igen – felelte a nő szórakozottan. Egy darabig hallgattak, Juli máris bánta az előbbi mondatot. Már megint nem bírta ki, hogy politizáljon. Tamás fia is épp ilyen dünnyögéssel szokott válaszolni a skype–on, ha kitér az épp aktuális disznóságokra, utána nem győz szabadkozni, amiért elragadtatta magát.
– És miért kellett három műtét? 
– Jaj, hát megvolt az első, utána szépen gyógyult is az uram, haza is jött, de megint rosszul lett. Bevérzett, azt mondták, ahogy beért vele a mentő, már vitték is műteni. Utána már benntartották, de megint… szóval, csak vérzik.

Juli már emlékezett, hogy Feri beszélt neki az egyik szobatársáról, aki, úgy tűnik, már lemondott a gyógyulásról. Közelebb hajolt, hogy megfogja a nő kezét, de aztán túlzásnak érezte a gesztust.
– Ne tessék aggódni, ez egy elég jó hírű sebészet, kész csoda, hogy itt… – elharapta a végét – rendbe fog jönni.
– Ühm – sóhajtott nagyot Bárándiné – Most jól van, jó étvággyal evett, de tegnap elesett a folyosón. Azt mondja a doktor, hogy ő sem érti, mitől vérzik.

Most Juli hallgatott. Dehogyisnem érti az orvos, azért van a diplomája, hogy értse. Bizonyára el is mondta az okokat, de bizonyára könnyebb a sors, vagy ha úgy tetszik, Isten akaratának tulajdonítani a történteket, jobban meg tud vele békélni, mint azzal, hogy Józsi bácsi szívének minimum harminc kiló túlsúlyt kellett cipelni évtizedekig, a diétával pedig alighanem elkéstek.

Máris milyen rosszhiszemű.

– Az a lényeg, hogy megint lesz műtét, tehát látnak esélyt a gyógyulásra – akarta mondani, de a Bárándiné arcán lévő szelíd mosoly elhallgattatta, csak a szeme árulkodott arról, hogy nem sokat aludt az elmúlt napokban. Én nem lennék ilyen erős, gondolta, és eszébe jutott a fiatalasszonnyal való kétségbeesett beszélgetése. Igen, rutinműtét, tudja ő is, csak hát annyi rosszat hall az ember a kórházi állapotokról. És még nem készült fel. A fia külföldön, a lánya ugyan Pesten, de nála nincs hely, itt marad egyedül abban a nagy házban. Kinek tudja azt ott falun eladni annyiért, amennyit érne? Hiába írtak mindketten végrendeletet, és tervezték el előre évekkel ezelőtt, hogy mik a teendők arra az esetre, ha… de ne most, ne most!

Ugyan mit számít, ki miben talál vigaszt?

– Be lehet menni – szólt oda a nővér.

Felálltak, Juli előre engedte Bárándinét. Már nem sok megbeszélnivalójuk maradt Ferivel, de még nem köszönt el tőle úgy, ahogy szeretett volna. Bárándiék sem sokat beszéltek, a férfi egy jókora tepertős pogácsát rágott, az asszony mögötte a párnákat igazgatta. A takarító érkezett a felmosószettel, úgyhogy megint ki kellett menniük. Bárándiné leült az előbbi helyére. Juli begombolta a kabátját, majd odalépett és megfogta a kezét.

– A legjobbakat kívánom. – kicsit remegett a hangja, pedig utált érzelgős lenni idegenek előtt.
– Én is maguknak, kedves – mosolygott rá a másik és enyhén megszorította Juli kezét. Juli elindult a folyosón a liftek irányába, de egy ideig maga előtt látta az asszony árnyát, amint ott ül egyenes derékkal az ablak világító négyszögében.

Bárándiné elővette a telefonját, hogy folytassa a cikket, amit olvasott („Magyarország nevet utoljára!”), de a bekezdés, ami Brüsszelt tárgyalta, nem kötötte le igazán. Elnézte a ringó fenyvest odakint. Valahol mögötte ott kell legyen az a nevető ország, szinte ide hallani. Arra gondolt, hogy egyszer majd együtt nevet velük megint, és a széltépte kis fenyőt leste, hogy melyik pillanatban fordul ki a földből.

 A szerző blogja: https://taleteller.blog.hu/

Budapest, 2024. 10.07.

Kezdődik(?)

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.

A fiú észbe kap: nincs rajta jelmez! Az öltözőbe fut, nincs már ott senki, szabadon válogathat, ám a számára kedveseket már elvitték, vagy vastag fólia borítja, amihez tilos nyúlnia. Felkapja az első keze ügyébe kerülőt, szalad vissza a színpadhoz, de megint az ügyelőbe ütközik.

Még nem te jössz.

Leül egy ládára, kemény a fa alatta, felpattan, fel-alá járkál, a nyitány utolsó crescendója a gyomrába vág, az ügyelőfülkében a vénasszony elbóbiskolt, a következő percekben sem fogja tehát hívni. Halk klarinét viszi a prímet, egy díszletmunkás érkezik, int neki, hogy segítsen eltolni a ládát az útból. A klarinéthoz fájdalmas hegedű csatlakozik hívogatón. Megpillant egy estélyi ruhában a függöny előtt várakozó dámát, aki élénken mutogat neki valamit. Ez lesz a pillanat. A dáma a ládájára mutat.

Ott nincs jó helyen.

Egy sarokba tolja, a hegedű elvékonyodik, mire visszaér, a dáma már odaát jár, éles szopránjára elnémul a zenekar, tenor felel rá, valamit ünnepelnek, bekúszik közéjük a kórus, alájuk a vonósok, nagy crescendo emeli, körkörös motívum tartja a bent lévőket éteri magasban. A folyosó gyér fényében végigpillant magán, ezt a jelmezt már kinőtte, újat kell hoznia. Kétszer is a rossz irányba fordul, bent kacag egy trilla, dörmögve hahotáz egy tuba. Őt nevetik.

Egy öltöny várja az öltözőben, eddig nem is látta, tapintása bársonyos, hónaljban elszakadt. Tűt, cérnát fog, megszúrja magát, ímmel-ámmal megfoltozza, legfeljebb nem emelgeti a karját a táncjelenetben. Azon mindenképp ott kell lennie. Siet vissza, de ezúttal végképp eltéved, mire a kulisszák mögé ér, az ügyelő szünetet hirdet és sajnálkozóan tárja szét felé a karjait. A szemüveg és a ráncok eltűntek, nem is olyan vén, csak szomorú, amint elfordul kérdő tekintete elől.

A ládájához lép, kijjebb húzza a sarokból, nehezebb lett, beletehettek valamit a kellékesek, de nem, egy lány ül rajta, jelentéktelen zöld kosztümben. Leül ő is, suttogni kezdenek, hangjukat elnyomja a hangoló zenekar moraja, az ügyelőpult üresen tátong velük szemben. Felpattan és beles a függöny mögé, odaát épp kihunytak a fények, nem lát semmit, egy-egy köhintést hall a nézőtér felől. Csak egy lépés és bent van, aztán már lesz, ami lesz. De a szövegének már az első sora sem jut az eszébe, ijedten néz a sötétben ücsörgő lány felé, nem látja, biztatja-e vagy magához inti.

Ledermed, a zenekar kivár, egy vékony fénycsík jelenik meg a színpad közepén, senki se látszik. Vidám trombita töri meg a csendet, visszamegy a ládához, nem ül rajta senki. Az ügyelőpult lámpácskája felgyullad, egy pillanatra mintha a lány karcsú alakját látná odabent, de nem, az ügyelő az, hullámos vörös haja a vállára omlik, feszülten követi a szövegkönyvet. Hogyan félhetett tőle? Feléje suttog, az ügyelő elpirul és ujját a szájára téve inti csendre.

A térdét felhúzva ül a ládán, keze papírost érint, egy újság az, benne kritika a darabról. Lassan betűzi a homályban, előbb bólogat, a fejét csóválja, aztán elhajítja. Magasan a feje fölött hatalmas felhő-kartonok úsznak, beléjük tudna markolni, hogy messze vigyék innen.

Közelebb húzza a ládát a függönyhöz, alig bírja mozdítani, erősen súrlódik, néha megáll, hátha túl nagy zajt csap. Kifullad, de szuszogni se mer, a dereka roppan. Résnyire húzza a függönyt, ehhez már nem kell bátorság. Kavargó fények közt suhanó alakokat lát, karokat, lábakat, a táncosok belelendülnek, egy szigorú, barázdált arc őrá néz… de hiszen nem láthatja onnan bentről. A forgatag alatt mintha meginogna a föld, egy oszlop dőlni kezd és maga alá temeti a barátságtalan alakot, majd egymás után a szereplők egy részét, köztük a szép dámát is. Már nem emlékszik, hogy mindez része-e az előadásnak, arra sem, hogy hősköltemény, tragédia, vagy bohózat-e, ami odabent zajlik, netán mind egyszerre. Tanácstalanul pillant az ügyelőfülke felé, de a zenére ringatózó szeplős leánytól nem várhat választ.

Lefekszik a ládára, feje alatt furcsán puha a fa, talán valaki otthagyott egy párnát, de nem párna az, hanem egy öl, egy kéz a haját cirógatja. A zöld ruhás naiva jött vissza. De mégsem, szürke fürtjei közül egy sokat látott szempár mered rá. A dáma az.

Nem szól, a szavak elkergetnék e megtört jelenést, a ládát mégis arrébb kéne vinni, hogy ne zavarják őket az izgága bonvivánok, szubrettek. A zenekar a visszatérő taktust játssza, ami végigkíséri a darabot, halkan dúdolni kezdi, két ütemmel később a társa is beszáll. Mellettük egy ifjú kórista a szöveget biflázza, segít neki, már emlékszik mindenre, hogy is felejthette el. A fülkéből egy fogszabályzós, vörös hajú kislány pisszeg nekik, aztán megbánástól szabadon, ránevet. Ő is mosolyog, így fordul vissza a dámához, de a ládán már nem ül rajta kívül más.

Kiegyenesedik, amennyire tagjai engedik, megragad egy kellékbotot és a függönyhöz botorkál vele, utoljára visszanéz a ládára, aztán reszkető kézzel megmarkolja a bársonyt. Odaát csönd támad, valaki elfelejtette a szövegét, kritikus mondat, enélkül képtelenség folytatni, súg, amíg meg nem hallják. A zenekar megkönnyebbülve indítja az utolsó dalt, a kislány hálásan biccent felé a fülkében. Nem szabadul a gondolattól, hogy a darab félkész, a szövegkönyv az öltözőben maradt, vissza kéne mennie, hogy odafirkantson egy tisztességes befejezést. Mégsem indul, a fődallam tér vissza, ennyire szépnek még sosem hallotta. Ott kéne lennie, legalább a végén, ha csak a sarokban megbújva is, de megszédül a lehetőségtől. Ilyen könnyű lenne?

Mire elcsoszog a fülkéig, a zene bejárja az egész színházat, belerezeg az összes díszlet, néhány szólamot mintha először hallana, már nincs idő megtanulni őket, a gong öblös kongása véget vet a finálénak, csak a klarinét sírja el még egyszer a refrént. Egy pici gyermek tipeg elé, haján finom szőkésvörös pihék, a keze felé nyúl.

Dere

A függöny mögött síri csend, a közönség még nem tért magához. Talán nem is lesz taps, mindenki hazament, és azon töpreng, mit is látott az imént. Látja, amint gyermek keze a rést kutatja a vásznon, a túloldalról friss fuvallat érkezik, a takarítók máris szellőztethetnek. El sem hiszi, hogy lámpalázas, a lába nem engedelmeskedik, pedig tudja, hogy nincs miért izgulnia, csak az első lépés lesz nehéz.

Kovács Gergely, 2024.07.28 Budapest

A szerző blogja: taleteller.blog.hu

Illusztráció: Rékasi Attila

Ma lenne kilencven éves Bényei József debreceni költő, író, színházigazgató, főszerkesztő, tanár

Szerző:

Fotó: Rékasi Attila | Vers CD bemutató-Benedek Elek Könyvtár, Debrecen | Rékasi Fotóművészeti Gyűjtemény – Újpest

Hét éve már, hogy nincs közöttünk, hiánya pótolhatatlan. Nem feltétlenül azért, mert egyesek szerint minden ember pótolható, bizonyos jellemzői miatt akár Ő is, hanem inkább úgy, ahogyan Kosztolányi fogalmazott: „milliók közt az egyetlenegy.” Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy nemcsak személyesen ismerhettem, hanem élete alkonyán barátjának, és ha nem túlzás, szeretném azt gondolni, hogy „szellemi” társává, „fiává” fogadott. Egy kicsit talán túl is értékelte irodalmi talentumomat és irodalomnépszerűsítő szerepem jelentőségét. Ezt talán az olvasó is megbocsájthatja egy idős, élete alkonyán lévő, már beteges napjait morzsoló embernek, akire egy volt tanítványa „rázúdítja a rivaldafényt”.

Engem egyszerűen csak a versei szeretetén túl felháborított, hogy egy ilyen kaliberű alkotót így „elfeled” a világ, vagy, ami még szomorúbb, az általa rajongva imádott Debrecen. Ma, a születése napján megírom ezt a kis nekrológot, és kivárom az év végét, hátha valakinek eszébe jut az „Öreg babérkoszorús”, vagy ahogyan ő nevezte: A kalapos király.

Egyelőre nem rengette meg a világot a költészete – igen, sejtem, nagy valószínűséggel nem is fogja. De mindig rengetni kell ezt a világot? Csak halkan kérdezem. Az irodalom művészete kapcsán hobbistának tartom magam, és megszerzett bizonyítványaim ellenére valószínűleg az is vagyok, de nekem, irodalomszerető embernek, élmény volt nemcsak a „nagyok” strófáit olvasni. A mezőn is azt szeretem, hogy sokszínű, változatos.

Az, hogy Józsi Bátyámmal összeköt minket a magyar ugar, a Hortobágyból szakadtság, csak hab volt a tortán számomra. Ő rajongásig szerette, és művelni is igyekezett ezt a valljuk meg őszintén kietlen tájat. Művelgetésével én is próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel, de azért gyakran hangot adtam kritikáimnak – szándékaim, mint Adyé, a jobbítás és a haladás érdekében. Jóska bá is tudta, látta a gondokat, jobban is, mint én, de neki igazi hazája volt az alföldi táj. Az a föld, mely testét is befogadta.

Mennyit foglalkozott „ontológiai” vonatkozású költeményeiben ezzel az utolsó földi aktusával! Mennyire tudta éltében, mit hagy majd el. Mennyit énekelt az édesanyák pótolhatatlanságáról, a nők csodálatáról, a bor, a létezés mámoráról. Bölcs embert tiszteltem benne, hiszen nagyon olvasott, lexikális tudású ember is volt. De Ő is ember volt, és a bölcselet ide-oda belecsúszott a „politikába”. Véleményem szerint ezt jobb lett volna elkerülni, de nem mindenki teheti meg, ilyen-olyan okokból. Azt gondolom, hogy „mellőzöttsége” hátterében ez az „árnyék” is ott lehet. Ezt a dolgot a történészek, a társadalom- és politikaetikai kutatók feladata megítélni.

Nekem, aki a költészete felől közelítettem hozzá, annyi a feladatom és szerepem, hogy emlékezzek rá. Ebben is van elmaradásom, jószerével. De ma, a születése napján, elkezdtem egy régóta tervezett projektemet: filmet készítek róla. Ma elkezdtem írni a forgatókönyvet, ezzel köszöntelek, Mester! Isten éltessen, Bényei József!

Amit magammal vinnék – Fotóművészek Pécsi biennáléjáról

Szerző:

Amióta nem emlékszem sem arra, aki vagyok, sem arra, ahonnan jöttem, szabadabban áramlik a levegő a tüdőm felé és vissza, fut a vér az ereimben, a szemem előtt olajos gördülékenységgel különös képek olvadnak egymásba, felfogni sincs időm őket, csupán gyanítom, hogy ezek röghöz kötött egykori világom utolsó tüneményei. Lehunyom a szemem, mert az elmém nem képes követni őket, és amikor kinyitom, egyenest a napba bámulok, nem vakít, nem igazi, kör alakú darabja az égnek a falevelek között,

A Fehér Vera: Mesterséges kör, a Let Them Breathe You című sorozatból, 2022.

negatívja mégis előttem táncol, amint az utca forgatagára irányítom a figyelmemet, körülöttem kocsonyásodik az idő, nagy levegőt veszek, mielőtt borostyánná merevedne, mögötte elmosódó alakok táncolnak, kinyújtott végtagokkal, egymást soha el nem érve,

Agócs József: Tánc, 2019.

már csak az iramot érzem, el fogok szédülni, kell egy tükör, amiben megkapaszkodom, másképp elzuhanok. Egy kirakat üvegében megpillantom magam –vénséges tibeti arc, férfié és nőé egyaránt lehet. Mellette felirat: néma embermese – ő volnék?

eM Soós György: Néma embermesék Tibetből, 2016

Közelítek hozzá, bebújok ráncai hasadékába, vissza önmagamba – hogy ki ez az önmagam, az még kérdés, tengernyi a válasz, látom is e tengert, hamuszürke víztömeg, kopár, sziklás partján ember nagyságú képkeret áll kapuként,

Fuchs Lehel: Képkapu, Ciprus, 2019

a belé zárt hullámok felé indulok. Víz és ég mind sötétebb lesz, már feketén ragyog, mint az éjféli égbolt, a keret mértani szövevényre bomlik. Egy szédítően magas bérház belső udvarán nézek felfelé, egyformán kopott ablakok és erkélyek mechanikus hálójára, melynek súlyát az ég fekete csíkja sem enyhíti.

Balogh Attila: Hong Kong, 2018

Valamelyik piszkos kis lyuk az enyém e toronyban. Érdemes-e tovább kutatni a személyazonosságomat? Teszek egy lépést hátra, ahol az előbb még a part volt, ekkor azonban világosság gyúl egy földszinti ajtó két szárnya közt, a fénycsík épp a lábamig ér.

London Katalin: Kijárat 3, 2010.

Az ajtó homályos szobára nyílik, itt látlak meg először egy hasadt tükörben, lehajtott fejjel, meztelenül állsz egy ódon konyhaszekrény előtt, melledet és ágyékodat elrejtik a törésvonalak,

Hitre Imola: Censored 2. részlet a Censored című sorozatból, 2018.

de már ennyiből is tudhatom, férfi vagyok; némi sajnálattal vetem le fele gúnyám, ekkor nézel fel, de csupán vérvörös ajkadban lehetek biztos, a szemüvegedről visszaverődő fény elrejti tekinteted – ez a fény belőlem eredne? Képtelenség. Oldaladba kerülök, most guggolsz, egy futó lendületével, talpadat magas sarok támasztja meg, hátad nyílként görbül előre,

Ajkai Dávid: Vogue Brasil, 2017.

egy biztos célra meredsz; lehetetlen keresztezni szemed sugarát. Szólok hozzád, de nem hallod, füledet egy szegfű takarja. Aztán mégis észreveszel, arcod fényködbe temetkezik,

Nyilas Ilona: Önarckép,1974.

valaki más hazudja rád, nem én, ezúttal tényleg látsz, egy másodperc, és egyetlen titkom sem marad az enyém. Hogy mindkettőnknek bizonyítsam, tévedek, magammal húzlak, fel a kockalabirintusba, szerény kis odúmba, valami fontosat akarok mutatni, csak akkor tudom meg, mit, amikor rátalálunk. Órákon keresztül mászunk felfelé egyforma folyosók és ajtók rendszerében, lábaid ólmosságát érzem, noha bárhová benyithatok, hozzám jutunk. Felrántom a legközelebbi ajtó kilincsét, mögötte végtelen beton, középen neonfény alatt egy alvó cédrus.

Martinkó Márk: Mesterséges Zöld No.8.

Otthonunk lehet e hely? Rám meredsz, szemeinkben egymásra merőleges kérdések. Lennie kell itt még valaminek, ami jóváhagyja maradásunk, és a fa mögött, a föld fölött lebegve meg is lelem a szegfűd mását. Fellélegzem, máris megragadjuk a szárát, de nem történik semmi; keserves a felismerés: a virágot tartó kezek nem hozzánk tartoznak.

Ambrits Tamás: Szerelem 2020-2021. (digitális fotómontázs)

Két csonk kapaszkodik bele görcsösen, mi már nem férhetünk hozzá. A neon halk pukkanással kialszik, és emlékezni kezdek a világra, amelyből jövök, bár helyet és évszámot nem tudnék megnevezni. Nem várom meg, amíg a szoba rám hull, futásnak eredek, talán benned botlok meg, talán a küszöbben, néhány lépcsőfok és az utcán vagyok, romok közt, nehezen tisztul a kép, mintha egy golyó ütötte szélvédőn keresztül figyelném.

Mónos Gábor: Tájkép Csata közben, részlet a Délszláv háború című sorozatból, 1991.

Mánfai György: Apály, 2013

Torkom kiszárad, elhagyott csónakok,

majd egy strand behavazott csúszdája mellett visz az utam,

Kerekes Emőke: Strand, részlet az Losif, Alexe, Koloman című sorozatból, 2019

amin egykor boldogan siklottam lefelé. A nevedet kiáltom, hátha a közelben vagy még, az igazat üvölteném, de a szám tele van újságpapírral,

Haris László: Törvénytelen avantgarde, 1971.

bölcs bolondok gondolatait öklendezem fel csupán, azt is szalagcímekben. Amott végre mozgás: halászok jönnek szembe a parton,

Balázs Zsolt: Halászok, 2022

görnyedt háttal, megfeszült arccal, hosszú kötélen homályos alakzatot húznak. Egyszer már láttam őket, egy anya fiatal arca rémlik fel, a karján ülök, amikor észreveszem a komor menetet a nyitott ajtóból, kinyújtom a kezem, futnék hozzájuk, de ő szorosan fog: Nem szabad!

Schild Tamás: Nem szabad?!, Somogy, 2017

Nem ez az utad. Most mégis közéjük állok, segítek húzni, nem állhatunk meg, menet közben jár körbe a felejtés vize, hogy kimarja orrunkból a halbűzt, két korty között téged kutatlak, mígnem egy ajtó gyanánt lengedező áttetsző függönyön megtalálom csupasz torzódat,

Máthé András: Drapéria, 2020.

jobb így, nem bírnék a szemedbe nézni. Felém libbensz a szélben, először el-elhessegetlek, de végül engedek, drapéria-bőröd rám csavarodik, orromat por savanyás szaga üli meg, fojtani kezd, hörögve-kapálózva szabadulok, nincs miért maradjak, visszahúzatom magam a halászokkal a vízbe. Nyugalomra lelnék a habokban, de a víz nem enged lélegezni, süllyedek, kitapintom ősöreg tibeti arcom, ráncaimban megül az iszap és egyre mélyebbre hatol a fejembe. Tán százszor is megfulladok, míg végre sirályok vijjogására eszmélek, és újra meglátom magam – egy fiú bukkan vigyorogva elő a tengerből.

Molnár Zoltán: Velencei tó, Agárd, Magyarország, 2016.

Hisz mi sem történt; az ég könnyű, a víz nedves, a hangodat hallom a közelből. Pehelyként úszom a felszínen, hajam megszárad, szőkén lebeg, búzakalász a szél ringatta mezőn;

Zsila Sándor: Szellőszárnyán, 1996.

nem vagyok egyedül, mellettem is lengedeznek, olyanok, mint én; maga a búzamező vagyok, ringásom lassan elcsitul, és a mozdulatlan táblából egy arc nevet a napba,

Szilágyi Lenke: Kiss Erzsi, Pettend, 2001.

csak te lehetsz az, még ha nem is tudom a neved, lehunyt szemhéjad alatt egy újabb napra elegendő béke. Idáig ritkán jutok el, nincs is már tovább, ezért jöttem, ez az a perc, amit, érzem, már nem vehetnek el tőlem. És miután az ébresztőóra hangjára engedelmesen visszaólmosodom testem horgonyába egy fotókiállítás másnapján, néhány másodpercig csakugyan az enyém.


2024.05.02 Budapest
Kovács Gergő

Kovács Gergő író, előadóművész írói blogja:

https://taleteller.blog.hu/?token=689c129a88b1f90dd1ec2790e8dbde12

Irodalmi műnemek, műfajok áttekintése

Szerző:

Műnemek:
Epika fókuszában egy történet áll, általában egy kívülálló elbeszélő aki a történetet elmeséli, egyes szám harmadik személyben. Műfajai az eposz, a regény, a verses regény és az elbeszélő költemény.

Líra érzelemfókuszú szubjektív, belső nézőpontú. Műfajai az elégia, az óda, a dal.

Dráma Színpadra íródik, párbeszédes formájú. Műfajai a tragédia, komédia vagy a drámai költemény.

Diogenész ötvenedjére

Szerző:

Egy kőszínházban is nagy dolog, ha egy darab eljut az ötvenedik előadásig, egy független színház esetében azt gondolom, ez még inkább érvényes! A Kettőspont Színház a Ráday utca színfoltja, spirituális ügynökség, azaz remek közösségi tér is! Mindig jó a hangulat, de 2023. december  21-én a szokottnál is nagyobb volt a készülődés. Ahogy mondani szokták, a csillárról is lógtak a Diogenész című Weiner Sennyey Tibor tollából született monodráma ötvenedik, jubileumi előadásán. A FakTúra Művészeti és Kulturális folyóirat Formanek Csaba rendezőt, színészt kérdezte szerepéről, a darabról, érzéseiről és a jövőről.

– Csaba, ez az első ötvenedik előadást megélt darab az életedben?

Formanek Csaba: Nem, évekkel ezelőtt az Étellift című előadásunkkal eljutottunk majdnem hetvenig, ha jól emlékszem. Monodrámából ez az első ekkora széria, de remélem, hogy a Hádésszal is elérem majd ezt az előadásszámot. A Diogenésszel pedig most már megcélozhatjuk a 100-at!

– Amennyire tudom, kőszínházban is becsületes, ha egy darab ötven előadást megél, azért ez nagy dolog, azt gondolom, az írónak és neked is rendezőnek, előadónak. Más érzés, más hangulat az ötvenediket játszani, vagy ugyanolyan mint bármelyik előadást?

F. Cs.: Talán csak azért volt ezúttal picit más, mert tudtam, hogy a közönség is tudja, hogy ez most egyféle jubileum, így minden bizonnyal van egy magas elvárás. Ez az érzés azonban az előadás közben bennem teljesen feloldódott, és úgy érzem, a nézőkben is. Ami még nagyon meghatározó volt – és ennek az 50. előadás is oka lehetett -, hogy nagyon sokan jöttek el, talán ennyien még nem is ültek a Diogenészen a Kettőspontban, és elég jó érzés ilyen létszámú közönségnek játszani.

– Ennek tükrében felvetődik bennem a kérdés, milyen érzés az, amikor nem megy jól egy darab és le kell venni a repertoárról?

F. Cs.: A „nem megy jól” kifejezés nagyon relatív, mert arra is vonatkozhat, hogy kevés nézőt vonz be, vagy arra is, hogy kevésbé jó az előadás. Ez utóbbi számos okból is előállhat: a színészi játék, a megírt szöveg vagy maga a rendezés nem elég találó, nem elég mély, nem elég aktuális, stb. Vagy mindezek különböző variációi. Nem tagadom, mindegyikből volt már tapasztalatom. Ilyen esetben én igyekszem elemezni magamban, hol lehet a hiba, mi a gyengeség, lehet-e rajta javítani. Önmagában egy-egy ilyen tényező még nem elég, hogy egy sok munkával összehozott előadástól megváljunk, azonban ha több ilyen merül fel egyszerre, illetve hosszabb távon sem javul a helyzet, akkor olykor hamarabb kell megválni egy-egy előadástól, mint ahogy azt az ember szíve szerint tenné. És hát nyilván ez nem túl jó érzés, marad benned valami hiány, valami betöltetlenség, amit jó esetben fel tudsz majd használni egy következő alkotási folyamatban.

– Mi lehet vajon a Diogenész titka? Mitől futhatott ilyen jó szériát ez a monodráma?

F. Cs.: A Diogenész esetében több szerencsés szál futott össze, és érlelődött meg az évek során. Az egyik kétségtelenül Weiner Sennyey Tiborral való barátságunk és évek óta tartó színházi együttműködésünk, aminek ez a szöveg is egy eredménye volt, hiszen már az elejétől rám írta a darabot, és bár a szöveg teljesen Tibor munkája, a dramaturgiában már megírás közben is voltak észrevételeim, amiket ő nagyon értő és ihletett módon épített bele a végső változatba. 

A darab szerintem abban is erős – és ez szintén Tibor érdeme-, hogy rendkívül egyszerűen, de annál erőteljesebben épít fel egy metafora-rendszert a főhős köré, és minden egyes mozzanat erkölcsi dilemmákat feszeget, de ezt az előadás humora és a figura szertelensége sokáig elrejti a néző elől, hogy aztán a végén a költői motívumok és a morális kérdések láncreakció-szerűen robbanjanak fel. 

A harmadik ok talán abban keresendő, hogy az évek során elég szoros viszonyt tudtam felépíteni a figurához, így nem nagyon van különbség a saját érzéseim, élményeim és a darabbéli Diogenészé között. Pontosabban a szereplőt – mint amolyan személyiség-lehetőséget – tudom arra használni, hogy kissé „punkosabban” tudjak létezni, mint amennyire a hétköznapokban mernék. Ez a folyamat talán nem csak számomra, de a közönség számára is felszabadító. 

A negyedik ok az, hogy a 2016-os bemutató óta ez az előadás sajnos csak egyre aktuálisabb lett. Annak idején a menekültválságra való reakcióként és néhány egyéb konkrét aktuálpolitikai utalás miatt elég élesen állásfoglalásra késztetett az előadás, ami sokak számára talán kellemetlen is volt. Mostanra azonban az idő ezt is „megoldotta”: a lényeg ugyanannyira aktuális, a túl közeli dolgok pedig már számunkra is kicsit történelmi távlatba kerültek. Most már könnyebb nevetni és megrendülni is, mert politikai színtérből egy személyesebb történet terévé vált az előadás, megőrizve és talán meg is erősítve az univerzális, mindenkire érvényes mondanivalót is.

És végül van egy úgymond technikai oka is ennek, ami ered a darab témájából és főhőséből: alig van szükség bármire is az előadáshoz, így nagyon könnyen utaztatható, költséghatékony és nagyon rugalmasan adaptálható szinte bármilyen térhez. Emiatt tudtunk eljutni vele az ország számos pontjára, az erdő közepétől lakásokon keresztül színházi terekig.

– Tudom, hogy szokott lenni előadások után egy beszélgetés a darab kapcsán a közönséggel, amit te nagyon szeretsz. Ehhez kapcsolódva kérdezem: volt már olyan, hogy az ott felmerült észrevétel, diskurzus befolyásolta a darabot és egy későbbi előadásba valami beépült vagy máshogy játszódott?

F. Cs.: Általában az a tapasztalatom, hogy a Diogenész esetében a közönség utólagos reakciói megerősítik bennünk és bennem azt, hogy ezt kb. így érdemes csinálni, illetve folytatni. Nem nagyon szokott előfordulni, hogy más irányt javasolnának a darabnak, a rendezésnek vagy a színészi játéknak, inkább az előadásban megszólaló témákat, helyzeteket, jelentéseket és azt a hatást szokták elemezni, amit az este rájuk gyakorolt. Szóval a legjobb hatás, ami beépül, az végső soron az, hogy igen gyakran érzem, hogy az emberkeresés sikerrel járt. Erre pedig nagy szükség van ebben az egyre képmutatóbb világban.

– Utolsó kérdésem az, van-e már új monodráma a terveid között, s ha igen, arról mi tudható, mi publikus?

F. Cs.: Januárban szünetet tartunk a Kettőspontban, amelynek során ezen a kérdésen is szeretnék majd meditálni. Vagyis igen, tervezek új előadást, de nem feltétlenül monodrámát… Abból van már kettő is, minek halmozni, ugyebár… Szóval van egy érdekes terv a tarsolyban, amihez lehet, hogy Tibinek is van némi köze, de ezt – mivel bennem is rengeteg a bizonytalanság – egyelőre fedje még egy kis jótékony homály. 

Ja, és szilveszterkor bemutatok a színházunkban egy kisfilmet (lehet, hogy nem is olyan kicsit), amit nyáron forgattam, és bár van egy csomó szereplője, mégis „majdnem” monodráma lesz. Most zajlanak az utómunkák, még címe sincs. Ha jól sikerül, majd máskor is levetítem, de az internetre nem kerül fel, szeretném, ha az emberek összegyűlve, egymás társaságában, színházi élményként tudnák befogadni. 

És ami még bizonyos: Diogenész folytatja, és tavasztól ismét aktív lesz, láthatjátok majd a Kettőspontban is, de házhoz is hívhatjátok a jövő évi emberkereső turné keretében.

A szerencséd kovácsa

Szerző:

Nem hitt a szemének, amikor meglátta a Szörnyeteget az úttest közepén. Úgy állt ott korallzölden ragyogva a dugóban veszteglő kocsik között, mintha odamontírozták volna egy reklámból. Mit keres ez éppen itt, az Adam Clayton Boulevardon? És miért nem fekete? Bill visszadugta az üveget a belső zsebébe és a mankóját hátrahagyva botorkált feléje. Muszáj közelebbről is szemügyre vennie ezt az isteni csodát.

– Gyere már, töki, befagy a seggem – hallotta Mike hangját a háta mögül, de rá se hederített. Mike tehet egy szívességet. Az a vén csavargó nem is sejti, mi pottyant az orruk elé.

– A Caddy Egyes! Az Első Kocsi! – susogta hangtalanul.

– Billy, az isten áldjon meg, mindjárt mínusz húsz fok lesz!

Kelletlenül a nyakához szorította az elektromos műgégét, nem mintha Mike meghallhatta volna ebben a zajban.

– Mindjárt megyek – zümmögte egykedvű robothangján.

Fuss csak a szállóba Mike, még megfázol. Billnek e pillanatban semmi kedve nem volt őt meg a többi vakegeret bámulni abban a penészes lyukban. Azért persze jobb lesz óvatosnak lenni, nem veszélytelen a kocsik közt, ha már benned lötyög másfél liter bor.

A Szörnyeteg csillogott, szinte fluoreszkált egy tartálykocsi és egy taxi mögött. Bill a sárga szedán motorháztetőjére támaszkodva, jobb lábát maga után húzva próbált átevickélni köztük. Mintha egy tégla lett volna a lábfeje helyén. Még a nap folyamán rá kell néznie, idejét sem tudja, mikor vette le az ócska, lyukas bakancsát utoljára. Látta, hogy a taxis hessegető mozdulatot tesz, miközben járt a szája, de egy hangot sem hallott belőle. Dudálni persze nem mert. Ugyan ki követne el ilyen ostobaságot egy Szörnyeteg közvetlen közelében.

Végül a jobb keréknél állapodott meg.

Hát te honnan csöppentél ide, szépségem?

Ijedten felszisszent, amikor egy hangosat szellentett. Most mindjárt kinyílik valamelyik ajtó. Habár… Meglehetősen jól ismeri ennek a dögnek a paramétereit. Ezek az ajtók olyan nehezek, mint egy Boeing 757–es bejárata. Nem fogják azt az ő kedvéért nyitogatni. Meg aztán a Szörnyeteg vegyi támadás ellen is fel van szerelve, és bár tegnap ugyan minden szart összeevett a szállón, kétli, hogy komoly veszélyt jelentene a bent ülőkre.

Vajon ki szállna ki? Az elnök nem lehet, nincs kint elöl a zászló. Ki is most az elnök egyáltalán? Billy, Billy, ezt márpedig illene tudni, akkor is, ha az utcán élsz. Trump után valahogy nem igazán követte már a neveket, olyan egyformák voltak. Talán nem is amerikai csücsül benne. Esetleg az a hogyishívják… Putyin? De hisz az már rég meghalt. Valami ázsiai drogbáró? De hogyan jutott hozzá? Ilyet nem veszel használtautó-kereskedésben. Meg sehol máshol. Még a titkosszolgálatnak is legfeljebb húsz van belőle. Ki a bánat lehet odabent? Miféle titán tévedt el itt, Harlem kellős közepén?

Jól eső izgalom lett úrrá rajta, hosszú évek után egy pillanatra belecsöppent a mostba. Az évszámon ugyan gondolkoznia kellett volna, ha valaki kérdezi, de kit izgat az ilyesmi, most, amikor talán épp a tanúja valami fontosnak. Vagy az lesz, perceken belül. Vette a bátorságot és végighúzta a mutatóujját a fényezésen. Húsz centi vastag a karosszéria. Még a festék is golyóálló!

Elővette az üveget, mert a kelleténél jobban meglepte a nosztalgia. Így futtatta végig az ujját azokon a nyavalyás Cheviken, amik ennek a monstrumnak az alapjául szolgáltak, mikor kigördültek a gyártósorról, odahaza Detroitban a GM–nál. Micsoda idők voltak! Ők voltak Amerika szívverése. És munka után valaki várta haza…

Az a képtelen ötlet jutott az eszébe, hogy csinál egy szelfit a kocsival és elküldi Eleanornak. Szerencsére még azelőtt eszébe jutott, hogy legalább hat éve nincs mobilja, hogy keresgélni kezdte volna a zsebeiben. Miután New Yorkba jött, nem kereste többé senki.

Megborzongott. A rohamosan hűlő levegő áttört a szesz gőzölgő auráján. Mike–nak igaza van. Lesz ebből mínusz harmincöt is. Ezek már rég nem a szép emlékű húszas évek. De ha egyszer nincs kedve bemenni a szállóra! Mintha a koporsó fedelét húzná magára. És már csak néhány korty maradt az üveg alján. Nem jó ez így. Csökkentenie kell az adagon, az elmúlt három napban jószerivel csak percekre józanodott ki.

A fények egy finom reccsenés kíséretében arrébb csúsztak a karosszérián. Hohó, csak nem megindultak végre? De bizony, gurult néhány centit ez a csodamasina, amitől rögtön valóságosabbnak tetszett egy fokkal. Biztosan ráhajtott egy zacskó mogyoróra, vagy isten tudja mire. Amennyi szemét ezeket az utcákat ellepte újabban…

Apró szemű jég szitált. Bill sóhajtott egyet, ideje volt indulnia. Átjárta a hideg, és a lábán felkúszó nyomás egyre erősödött. Még egyszer végigsimított a karosszérián, majd tisztelgésre emelte balját. Ég veled, csatahajó, te nemzet büszkesége, te USS Nimitz, evezz derűsebb vizekre.

A Szörnyeteg azonban nem eresztette.

Bill jobb lába mintha odafagyott volna a betonhoz. Ballal próbált hátrálni, ám ekkor a Szörnyeteg láthatatlan mancsa kinyúlt érte, megpörgette a tengelye körül és iszonyú erővel oldalba rúgta.

Mielőtt felfogta volna, mi történt, eszébe jutott, ki következett Trump után.

A földön feküdt, az oldalán. Jobb lábát kifacsarta valami titokzatos erő, combján mintha egy forró késsel vágtak volna végig. Megesett már vele, hogy piásan eltaknyolt, de most rögtön tudta, hogy nem a bor ütötte ki. Mikor nagy nehezen felkönyökölt, és meglátta, mi tartja fogva, felsikoltott, aztán még egyszer, sokkal erősebben, mikor rájött, hogy némi susogáson kívül más nem jön ki a torkán.

Kificamodott bokája mögött a bakancsa orra eltűnt a Good Year gumiabroncs alatt. A Szörnyeteg mind a nyolc tonnájával a lábán állt. Bill viharos sebességgel józanodott, már azt is tudta, hogy az imént mogyoró helyett a csontjai ropogtak. Érezni ugyan nem igazán érzett semmit a sarkától a lábfejéig, de más nemigen lehetett.

– Segítség – suttogott, mint az őszi avar. A karjaival megpróbálta elérni a Cadillac mellett álló kamiont, miközben ép lábával a Szörnyeteg kerekét rugdalta. A kamion sofőrje a hatalmas visszapillantó tükörben ugyan ráláthatott volna, ám a fülke oldalsó ablakát máris ellepték a jégvirágok. A limuzin magas farokrésze teljesen eltakarta őt a mögötte lévő kocsik elől, esélye sem volt, hogy az arab taxis vagy bárki más a segítségére siessen. Épp oly láthatatlannak érezte magát, mint a járdán, ahol koldult.

Hamar kifáradt a rugdosásban. Amúgy is hiába, az abroncsok acélból vannak, a gumi pedig kevlárral van megerősítve, hogy akár száz mérföldet is kibírjon egy komolyabb sérülés után. Dacára a helyzetének, Bill képtelen volt rá, hogy ne adózzon elismeréssel eme mérnöki teljesítménynek. Hol van ilyenje a ruszkiknak vagy a japcsiknak?

Kemény nyomást érzett a bal oldalában. Tessék, még ez is. Épp most mondja be az unalmast a ketyegője? De csak a borosüveg volt a belső zsebében. Az nem tört össze. Még hogy nincsenek csodák…

Miközben előkotorta, eszébe jutott egy pár nappal korábbi rémálma, amiben beszorult egy ilyen üvegbe. Belülről próbálta széttörni, épp oly hasztalan rúgkapálva a lábával, mint az előbb. Mikor felébredt, megvetően köpött álombéli önmaga felé. Senki nem tartott fegyvert a fejéhez, hogy igyon.

Az utolsó pár korty végre oldott valamit a rémületén. Valaki csak észre fogja venni. Egyelőre azonban nem látja más, csak az a néhány arc a felüljáró szélére kitett reklámtáblákon. „Csak akarnod kell!” – állt a felirat egy sportos szőke nő mellett, aki valami protein–turmixot tartott a kezében. A rohadt életbe, neki meg oda van a lába! Valószínűleg le kell vágni. És miért? Mert nem volt hajlandó kivenni azt a nagy hótaposót a segélycsomagból, amire Mike hívta fel a figyelmét. Mikor fagyhatott meg a lába? Egy napja? Három? …Tíz? Ahogy józanodott, gyötörni kezdte az önvád. Hatvan évig mindenhova elvitte az a derék végtag, és erre így hálálja meg? A szőke nő szemlátomást ugyanúgy nem értette a dolgot, olyan lenézően mosolygott, hogy Bill rá se bírt nézni többet. Mintha csak Eleanort látta volna. Megpróbált talpra állni, de kiment belőle minden erő.

De hát mit kellett volna tennie? Nem akart ő ártani senkinek, mikor aláírta azt a petíciót. Miután a fékbetétek gyártásánál használt azbeszttől többen is gégerákot kaptak a gyárban, úgy gondolta, talán hasznára válik mindenkinek egy kis változtatás. Ettől ő még nagyon is hitt a fejlődésben, annak a fiatal kis titkárfélének, aki kirúgta, nem volt igaza. Vagy talán mégsem hitt eléggé? Eleanor később, mikor neki is fájni kezdett a torka, azt mondta, szimulál, hogy valamivel igazolja a tettét. Amikor kivették a hangszalagjait, már rég nem volt sehol.

Vajon Detroitban él még? Nem valószínű. Jó, ha ötvenezer ember lézeng még abban a szellemvárosban. Azért legalább megvárhatta volna, míg talpra áll és talál munkát. De persze érthető, hogy lelépett. Ha már gyereket nem tudott csinálni neki Bill, legalább a biztonságáról gondoskodhatott volna.

Az ég hirtelen kitisztult és a hőmérséklet másodpercek alatt fokokat csökkent. Bill rúgott néhányat, de jobban esett nem mozdulni. A feje fölött a sportos hölgy mellett egy borostás fickó hanyag eleganciával hirdette egy vadonatúj Honda társaságában: „A szerencséd kovácsa te magad vagy!„

Bill röhögött volna, ha még képes rá. Mit tesz isten, ő egy olyan kovács, aki egész életében a saját ujját ütötte a vas helyett. Mindig is undorodott azoktól, akik másra kenik az elbaltázott életüket. Hát tehet arról bárki, hogy ő ilyen átkozottul kancsal? Kedves volt Mike-tól, amikor vigasztalni próbálta azzal, hogy a volt feleségét és a munkahelyét ostorozta, de Mike… eh, csak egy naiv idealista. És mire ment vele?

Nem. Hangozzék bármilyen klisésen, annak a két reklámpofának odafent igaza van.

Bárcsak lenne még egy korty az üvegben.

A feje felett a korallszín hullámzásba hangok vegyültek.

– Eleanor?

De nem, ennek a valakinek sokkal mélyebb hangja volt. Billnek könnyek gyűltek a szemébe, így csupán elmosódott árnyakat látott belehajolni az égbolt keskeny sávjába. Valami nehezet érzett a testén. Elmosolyodott. Hát ez lenne a halotti leple. Legalább jó meleg.

– Az én hibám.

A szája görcsösen ismételgette ezt az egy mondatot. Miatta csak ne vonjanak felelősségre senkit. Becsukta a szemét, mielőtt ráfagynak a könnyek, a hangok valahogy szürkén, kifejezéstelenül csengtek ebben a monoton motorzúgásban: Hé, uram, guruljon arrébb… de hisz ebben nem ül senki… a mocskos szemétládák… Jól van, jól van, csak nyugi, fiúk! Bill semmi meglepőt nem talált abban, hogy a kocsi üres, egy Szörnyetegnek nincs szüksége holmi emberekre. És egyébként is… őérte jött. Óvatosan kinyitotta a szemét. Homályos folt nézett rá fentről. A hondás pasas. Elmosolyodott. De nagyra van azzal az ócska japán verdával. Pillantson csak le az uraság, hogy az öreg Billnek milyen van!

Egy kicsit mintha elemelkedett volna a földtől, aztán valahová úszni kezdett a levegőben. A hordágy, a thermo-takaró és a mentőautó nem tudatosult benne, ahogy a pillanat sem, amikor az önvezérlés kikapcsolása után a Szörnyeteg legördült a lábáról. A föléje hajoló arcok értetlen tekintetét sem tudta tisztán kivenni, amint azt próbálják megfejteni, hogy mit motyorászik.

Dublin – Derecske 2021–11–04

Rékasi Attila: Fénycsönd

Szerző:

-Seres Géza alkotásához-

Akkor, ott egy gyufa lángját láttam amint a meggyújtás pillanatában pattan a plazmagömb. Aztán hirtelen sötét lett, mint előtte. Szénfekete, márványtalan, homogén sötét. Fénycsönd. Az a típusú fénytelenség, amikor az is megkérdőjeleződik, van e ott valami. Vagy semmi űr.

Pontosabban nem emlékszem mi is volt előtte. Sem a színét sem a formáját nem látom annak a negyven évnek. Nem érzem az ízeit, nem érzem a hangulatát. Csak a rendet, a mérhetetlen rendet, ami a világot jellemezte akkor. Minden mindenhez igazodott, arányos volt, ezért a tökéletességet sejttette.

Azt a fajta mozdulatlan tökéletességet, amikor a gondolatok mozognak csak, mert a fény hiányában megszűnt látás értelmetlenné teszi a helyváltoztatást. A kiáltás egy visszhangot sem szül és tapintani is csak a nincset lehet. A teremtés előtti pillanat.

Most, itt egy épületegyüttest látok fölém tornyosulni, mégis az egyenrangúság furcsa nyugalma lebeg. Talán a nap ragyog foltot a hatalmas üvegtáblákon. Sarkot formál térbe a fény. Szénfekete semmiből történet épül, a tökéletességet ellepi az emberi lehelet. Láthatatlan izmok feszülnek, ernyednek, a sötétből sorsok sorakoznak és a tér felett eluralkodik a felület, az idő bőreként recsegve feszül a vázra.

A vázat a tér, a síkok rendje adja. A felület időről, időkről a múltról, múltakról beszél, de mértéket nem ad. Csak érezni az időt, mint ahogy azt érzi az ember, ha fázik. Megfeketedett hátamon árnyak karomnyoma. Érezem, a rács időt cserél. A tegnapot a holnapra, az újat a régire. Talány. Valaki, vagy valami járt erre. Nem tudom észrevette e a világtalanságomat, de ismeretlenül is megérintett. Szavakkal szólt hozzám, de nem a beszélt nyelv hangjain. Fényszavak üzennek, és én csöndben hallgatom. Lehet e egy kép valami kezdete vagy vége? Lehet e egy kép szakralitás? Vannak e a fénynek sámánjai?

Az épületek között mint a városban. Totemszobor hirdeti azt a negyven évet, amit elvett tőlem a szénfekete éj. Dobolnak a tónusok. Azt ütik, egyszer egy gondolatba jelként magamat véstem és az idő felfedi. Úgy érzem én vagyok minden ember és minden ember én. Testterem nyolc vonal, fölöttem ez ég. Talpam alatt az irodában hagyott szabadidők szürkéi lobbannak. Talán onnan jöttem én. A fehér vonalak párhuzamossága őseim, vagy áldozati állataim vázát idézi, de nem emlékszem másra, csak a gyufalángból született város márványtalan feketéire.

Derecske, 2019-01-18

Fegyverneki Gergő a Pesti Vigadóban tartott előadást

Szerző:

2016. december 15.  · Budapest (Magyarország)  · 

Hatalmas megtiszteltetés érte nemrég a Fiatal Alkotók Közösségének alkotóját nemrég: az Emberi Erőforrások Minisztériumától kapott felkérést, hogy az eddig nyújtott szakmai tevékenységét és eredményeit legyen az a pedagógus, aki a Klebelsberg Képzési Ösztöndíj átadó ünnepségén üzenhet a tanárjelölteknek. Az esemény ma volt a Pesti Vigadóban, ahol a tanítás és tanulás örömeiről, a digitális pedagógia kihívásairól, a celebtanárságról, a kaméleonpedagógiáról, az IKT-s ötlettárról és a Debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban folyó tanulói projektmunkákról is beszélhetett a megjelentek előtt, és választ próbált adni arra a fiatalabb kollégáknak, hogy szerinte milyen a jó tanár.

József Attila emlékére

Szerző:

ÜLNI, ÁLLNI, ÖLNI, HALNI

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni –
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, –
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul –
vagy csak így megülni veszteg –
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson – –

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!

(1926 nyara) József Attila

Yes – Fly From Here

Szerző:

Gyakorta találkozom a 20. század populáris művészetének elemzéseiben azzal a véleménnyel, miszerint a 60-as évek közepétől a 70-es évek közepéig tartó időszakot olyan jelentős szellemi fellendülés jellemezte,  amely azóta is példa nélkül álló dolog, hiába voltak később is kritikai sikerektől hangos hullámhegyek az elmúlt negyven évben. Annyi biztos, hogy megszámlálhatatlanul sok klasszikus alkotás született ekkor minden művészeti ágban, és talán sehol sem nyilvánvalóbb hatású ez a bő évtized, mint a könnyűzenében.

Az ötvenes évek egyszerű, olykor kifejezetten butácska, és pénzszagú zenei világa gyökeresen megváltozott a következő évtized derekára, amihez ugyan nagyban hozzájárult a Beatles és a The Rolling Stones világméretű sikere, ám az átalakulás itt is inkább a földalatti mozgalmakból kezdődött. Olyan zenekarok próbáltak meg kitörni a jófiús slágerek biztonságos világából, mint a The Kinks, a The Who, megjelenik a The Doors költői, kábszer-áztatta pszichedeliája, Eric Clapton a bluest emeli új szintekre, bejön Frank Zappa cinikus, kifordított slágeressége, majd totális zenei elvetemültsége, elindul a Pink Floyd. Mindezek hatására a fent említett két gigasztár banda is magára zárja a stúdiót, hogy minél egyedibb és kísérletezőbb muzsikával próbálja felvenni a versenyt az ifjú titánokkal. Lennonék 1967-es Bors őrmesterével, valamint az első Pink Floyd albummal pedig voltaképp megszületik az a zene, amit jobb híján mai napig is progresszív rocknak hívunk.

Az évtized fordulóján eme irányzat uralja a zenei világot, a tinédzserek hatalmas tömegei otthon nem slágereket üvöltetnek, hanem belemélyednek a komolyabb, összetettebb alkotásokba, a lemezborítókat és szövegeket böngészve. Ez ma már szinte elképzelhetetlen, de akkor bizony az igényesség volt a menő egy ideig. Pink Floyd, King Crimson, ELP, Genesis, Jethro Tull, és végül a Yes – ők a progrock „nagy hatos”-nak is hívott csúcsbandái.

Aztán a hetvenes évek közepén hanyatlásnak indult ez a zenei nirvána, amihez azért az is kellett, hogy az együttesek túlságosan nagy sztárok lettek, ugyanakkor kicsit ki is merültek zeneileg. Nem véletlen, hogy ez az időszak az, amikor feloszlik a King Crimson, Emersonék és a Yes pedig jó pár éves szünetet iktat be. A többiek ugyan továbbra is jól teljesítenek, de legnagyobb klasszikusaikat már megírták. Talán csak a Floyd csillaga ragyog ugyanolyan fényesen.

De nincs mit tenni, a zenei világ gyorsan maga mögött tudja a progresszív dinoszauruszokat, jön a punk és a disco, majd a new wave, ami radikális változást hoz az említett bandák zenéjében. Egyszerűsödés, slágerek, szintetizátorok. Kivétel nélkül mindenki behódol az új hangzásoknak, aztán ki jobban, ki rosszabbul jön ki az újításból.

A Yes is ezt az utat választja, már a ’78-as Tormato albumon is kevésbé fajsúlyos muzsikát nyomnak, aztán a ’80-as Drama albummal, immár megváltozott felállással egy igen érdekes hibrid születik, ami magán viseli a progresszív rock jegyeit is, de a listákat célzó törekvések is nyilvánvalóak. A Yes-kánon nem tartja alap klasszikusnak, de nagyon sokan szeretik ez a lemezt, amolyan titkos favorit, ráadásul az ősrajongók ellenszenvét kiváló mainstream siker még csak ezután jött az „Owner of a Lonely Heart” képében.

És hogy miért is említem a Drama albumot most a 2011-es lemezük kapcsán? Nos azért, mert rengeteg tagcsere után most, 10 évvel az utolsó album, a Magnification után épp a 80-as album felállása zenél Yes néven, annyi különbséggel, hogy az akkori énekes, Trevor Horn, itt most produceri teendőket látott el, az új pacsirta, Benoit David pedig egy Yes-tribute zenekarból érkezett frissítésként a betegeskedő Jon Anderson helyére.

A másik ok a Drama említésére, hogy a kezdő, csaknem 24 perces címadó eposz még valamikor a nyolcvanas évek elején, az említett korong felvételei közben született, és 30 évet pihent a dobozban, hogy aztán toldozgatva-foldozgatva idén napvilágot lásson. Valljuk be, ez már elég is egy jófajta zenei időutazáshoz, mégis, noha erősen érzodik rajta a 80-as évek elejének elektronizálódó, fülbemászó világa, a megszólalás nagyon is élo és modern. A nóta sok-sok hangulatot, remek dallamot rejt, és hossza ellenére sincs tele technikai villogással, inkább 3-4 nagyobb slágertéma tér vissza-vissza időnként. Remek darab, úgy progresszív, hogy észre se vesszük.

A többi dal mellett sem érdemes szó nélkül elmenni: a The Man You Always Wanted Me To Be átlagos témái ugyan nem arattak sikert a különböző Yes fórumokon, és tényleg nem egy nagy durranás, de nekem bejön az álmodozós refrénje valamiért. Hasonló a helyzet a Hour of need balladájával. Az akusztikus gitáros Solitaire is inkább csak kellemes, viszont a szintén 80-as évekbeli ötletekre épülo Life On a Film Set, és a záró, a Drama-t leginkább megidéző, lendületes Into The Storm igazi telitalálat. Persze, mondhatjuk, hogy 10 év alatt kicsit több új muzsikát is össze lehetett volna hozni, de ez a végeredményen nem változtat, ami összességében meggyőző.

A klasszikus éra albumaihoz persze nem hasonlítható, sőt szerintem a Magnification is erősebb volt, ám valahogy kimondottan hallgattatja magát a Fly From Here, és ennél többet nem is kívánhat egy zenész, tehát hosszú kihagyás után egy új Yes lemez, amit büszkén vállalhathat a csapat. És szerintem búcsúzni sem érdemes még tőlük, mert úgy érzem, bőven van ott még, ahonnan ez jött.