fotótechnika

Egy lenyűgöző analóg kamera, melyet majd hatvan éve alkottak – Canonet 28

Szerző:

Szöveg és fotó: Rékasi Attila

Hódít a retró, pörögnek a vintage tárgyak, közöttük a fényképezőgépek is. Nehéz olyan tévéstúdiót vagy podcastdíszletet találni, ahol nincs a háttérben egy régi fotómasina. Ennek okát én nemcsak a mindig az elmúlt korokra visszatekinteni vágyó, nosztalgiára fogékony emberi lélekben látom, hanem a letisztult, harmonikus dizájn és a jó minőségű anyagok reneszánszát sejtem a jelenség mögött.

A fotótörténet nemcsak a nagy áttörések és ikonikus eszközök története. Legalább ennyire szól azokról a gépekről is, amelyek csendben, különösebb mítosz nélkül szolgálták a mindennapi látást. A Canon Canonet 28-at ilyen kamerának tartom.

A hatvanas–hetvenes évek fordulóján a Canon már túl volt azon a pillanaton, amikor a Canonet név önmagában fogalommá vált. A kérdés ekkor már nem az volt, hogy lehet-e jó távmérős gépet (radfinger) készíteni, hanem az: ki férhet hozzá ehhez a minőséghez. A válasz egyik formája lett az 1968-ban megjelenő Canonet 28, majd annak 1971-es, finomított változata.

Megszületett egy megfizethető, automatikus, kompakt fényképezőgép. A 40 mm-es, f/2,8-as objektív és a programautomatika nem a fotós döntéseinek kitágítását, hanem a fényképezés aktusának liberalizációját jelentette. Egy olyan korszakban, amikor a technikai kontroll a fotográfiai gondolkodás egyik alapja volt, ez a gesztus már önmagában állásfoglalásnak tekinthető.

A Canonet 28 így nem a „szegény ember Leica-ja”, hanem inkább a kisebb forrásokkal rendelkező streetfotós Coltja, a csípőből tüzelés eszköze lett. És talán éppen ez az, ami miatt ma újra előkerül. A kortárs használók beszámolói alapján a Canonet 28 nemcsak egy point-and-shoot masina, hanem egy „ékszer” is, amellyel jelezhetjük, hogy a fotográfia egy elit ligájában játszunk. Ez a státusz is közelebb hozza a gépet a mai igényes fotóshoz.

A Canonet 28 így ma már nem pusztán eszköz, hanem viszony: egy olyan fotográfiai attitűd hordozója, amelyben a kontroll és a véletlen újra egymás mellé kerül.

Rékasi Attila műgyűjtő, Újpest

A kontraszt hiányának esztétikája

Szerző:

Szöveg és fotó: Rékasi Attila

Nyakunkon az ősz. A fotográfiában ez nem egyszerűen évszakváltást jelent, hanem a látás feltételeinek átrendeződését. A kontrasztok eltűnnek, a kontúrok feloldódnak, és a tér — amelyhez a szemünk és a gépeink egyaránt igazodni próbálnak — bizonytalanná válik.

A Comacchióban készült felvételemen ez a bizonytalanság nem pusztán hangulati elem, hanem maga a kép szervezőereje. A köd nem eltakar, hanem átír: a hidak, a házfalak, a víz tükröződése nem egyértelműen különülnek el, hanem egymásba csúsznak. A tér nem mélységként, hanem rétegek egymásra vetüléseként kezd működni. A víz felszíne megkettőzi a látványt, miközben a köd ezt a kettősséget is elbizonytalanítja — nem tudni, mi tartozik a „valós” térhez, és mi annak visszfénye.

Ebben a közegben a mozgás különös hangsúlyt kap. A madarak szétszórt rajzata nem egyszerűen életet visz a képbe, hanem tovább bontja annak stabilitását. Míg az épített környezet — a híd íve, a lépcsők geometriája — a rend érzetét hordozza, addig a levegőben szétírt formák ennek az ellenpontjai. A kettő együtt egy olyan vizuális állapotot hoz létre, amely egyszerre tűnik szilárdnak és feloldódónak.

Technikai értelemben ez az a helyzet, ahol a fotográfia eszközei is „bizonytalanná” válnak. A kontraszt hiánya nemcsak esztétikai kérdés: az élességállítás — legyen az manuális vagy automatikus — kapaszkodók nélkül marad. Amit a szem nehezen különít el, azt a gép is nehezen méri. A kontrasztalapú rendszerek működése ilyenkor válik láthatóvá a maga korlátaiban: az élesség nem adottság, hanem keresés eredménye.

Ezért az ilyen helyzetekben a fotós döntése nem csupán technikai, hanem értelmezési gesztus is. A nagyobb rekeszérték — f/8 vagy f/11 — használata nem egyszerűen a hibák elkerülését szolgálja, hanem egyfajta biztonsági zóna létrehozását a bizonytalan térben. A fókusz közelebbi pontra helyezése pedig annak elfogadása, hogy a kép nem egyetlen éles sík köré szerveződik, hanem egy tágabb, lebegő tartományban válik értelmezhetővé.

A kompozícióban egyetlen erős színjel jelenik meg: a kép előterében álló piros-kék oszlop. Nem illeszkedik a környezet tónusvilágába, éppen ezért válik viszonyítási ponttá. Miközben a háttér feloldódik a ködben, ez az elem rögzíti a néző tekintetét — egyfajta vizuális horgonyként működik egy olyan térben, ahol minden más elmozdulni látszik.

Az ilyen képek nem a látvány egyértelmű rögzítéséről szólnak. Inkább arról a határhelyzetről, ahol a látás — legyen az emberi vagy gépi — elveszíti a bizonyosságát. A köd nemcsak a tájat alakítja át, hanem a megfigyelés módját is: a fotográfus nem azt rögzíti, amit tisztán lát, hanem azt a folyamatot, ahogyan a látvány egyáltalán létrejön.

Ebben az értelemben a köd nem hiány, hanem lehetőség. Nem elvesz a képből, hanem teret ad annak, hogy a fotográfia kilépjen a puszta leképezésből, és a bizonytalanságot — mint alapélményt — tegye láthatóvá.

Rékasi Attila fotóművész, Újpest

Egy fénykép – a Magyar Fotográfia Napján

Szerző:

Kép és szöveg: Rékasi Attila

Az amatőr szövetség kezdeményezésére 2003 óta ünneplik meg ezen a napon, augusztus 29-én. Ennek apropója, hogy 1840-ben Vállas Antal ezen a történelmi napon készítette el Magyarországon az első, nyilvános eseményen bemutatott dagerrotípiát: a Dunát és a budai Várat ábrázoló felvételeket a Magyar Tudományos Akadémia ülésén. Ezzel az aktussal hazánkban is útjára indult a fényképezés máig tartó sikertörténete. A találmányt a francia állam megvásárolta, és a világ rendelkezésére bocsátotta ingyenesen – köszönet érte.

Én harminckét éve fotografálok: filmre kezdtem, ma digitális gépekkel fényképezek, sőt telefonnal is. Több százezer felvételt készítettem, de még ennyi év után is meg tud állítani egy különleges látvány. Ez történt velem Lengyelországban, Krakkó gyönyörű városában a múlt héten. Ezzel a fotográfiával köszönöm meg Vállas Antalnak, hogy elhozta hozzánk ezt a csodát.

Szép fényeket.

Rékasi Attila, Újpest

Szakértelem és szenvedély Budán

Szerző:

Buda legfrekventáltabb részén (BARTÓK BÉLA ÚT 33. ), legalábbis művészeti szempontból mindenképp ismert környéken, nyílt egy kis üzlet nagy tervekkel, ami célul tűzte ki, hogy igazi találkozóhelye, szakmai fókuszpontja legyen az analóg fényképezés szerelmeseinek.
Szemerey Bence ötletgazda cégtulajdonos elmondta az első inspiráció onnan jött, hogy a legnagyobb megdöbbenésére nem talált Budán egy megfelelő analóg témához értő fotólabort, illetve film árusítóhelyet. Sőt meglátása szerint a Pesti oldalon sincs túl sok fotólabor, ahol feltétlenül a professzionális magas minőség az, ami a legfontosabb.
Budachrome néven saját kazettás új filmcsaládot hoztak létre, A DX kód azonos kazettákba kézműves módszerekkel betöltött nyersanyagok Kodak mozifilmekből vannak profi módon kiporciózva.

Két színes és egy monokróm film vásárolható jelenleg. Ez a színes nyersanyagtípus igényel némi egyedi figyelmet, házi hívása megoldható, de nagy szakértelmet igényel, ezért a Budachrome vállalja a filmkidolgozást és a szkennelést is.
Szimpatikus volt nekem az interjú alatt, hogy a „csapat” nagyon szívén viseli az analóg fotózást olyannyira, hogy művelik is azt. A kérdések, nemhogy nem zavarják őket, de kifejezetten örülnek, ha segíthetnek az érdeklődőknek ezért is ajánljuk őket!