Szöveg és fotó: Rékasi Attila
Hódít a retró, pörögnek a vintage tárgyak, közöttük a fényképezőgépek is. Nehéz olyan tévéstúdiót vagy podcastdíszletet találni, ahol nincs a háttérben egy régi fotómasina. Ennek okát én nemcsak a mindig az elmúlt korokra visszatekinteni vágyó, nosztalgiára fogékony emberi lélekben látom, hanem a letisztult, harmonikus dizájn és a jó minőségű anyagok reneszánszát sejtem a jelenség mögött.
A fotótörténet nemcsak a nagy áttörések és ikonikus eszközök története. Legalább ennyire szól azokról a gépekről is, amelyek csendben, különösebb mítosz nélkül szolgálták a mindennapi látást. A Canon Canonet 28-at ilyen kamerának tartom.
A hatvanas–hetvenes évek fordulóján a Canon már túl volt azon a pillanaton, amikor a Canonet név önmagában fogalommá vált. A kérdés ekkor már nem az volt, hogy lehet-e jó távmérős gépet (radfinger) készíteni, hanem az: ki férhet hozzá ehhez a minőséghez. A válasz egyik formája lett az 1968-ban megjelenő Canonet 28, majd annak 1971-es, finomított változata.
Megszületett egy megfizethető, automatikus, kompakt fényképezőgép. A 40 mm-es, f/2,8-as objektív és a programautomatika nem a fotós döntéseinek kitágítását, hanem a fényképezés aktusának liberalizációját jelentette. Egy olyan korszakban, amikor a technikai kontroll a fotográfiai gondolkodás egyik alapja volt, ez a gesztus már önmagában állásfoglalásnak tekinthető.
A Canonet 28 így nem a „szegény ember Leica-ja”, hanem inkább a kisebb forrásokkal rendelkező streetfotós Coltja, a csípőből tüzelés eszköze lett. És talán éppen ez az, ami miatt ma újra előkerül. A kortárs használók beszámolói alapján a Canonet 28 nemcsak egy point-and-shoot masina, hanem egy „ékszer” is, amellyel jelezhetjük, hogy a fotográfia egy elit ligájában játszunk. Ez a státusz is közelebb hozza a gépet a mai igényes fotóshoz.
A Canonet 28 így ma már nem pusztán eszköz, hanem viszony: egy olyan fotográfiai attitűd hordozója, amelyben a kontroll és a véletlen újra egymás mellé kerül.
Rékasi Attila műgyűjtő, Újpest