A klasszikus fotográfiának van egy olyan, ma is élő formája, amely megszületése, 1839 óta nem sokat változott a lényegét tekintve. Ez az a lényeg, amelyet sokan a fotó egyetlen kifejezési lehetőségének tartanak, és úgy aposztrofálják, mint a „pillanat művészetét”. Ennek a fajta képi nyelvnek a lényege, hogy valami megismételhetetlen, valami, ami ebben a formájában soha vissza nem térő látvány, kerül a fotografáló lencséjének végére. Persze ez önmagában kevés lenne, hiszen számtalan pillanatról mondható el, hogy megismételhetetlen, tehát ha ezt a logikát követnénk, minden kattintás „művészet” lenne. Belátható, hogy kell még valami plusz; ez pedig, ahogy én látom, általában a hangulat. Valami olyan sajátos érzés, amely plusz tartalommal tölti meg a megfagyasztott időt.
Rékasi Attila Térfoglalók című fotókiállítása a Kettőspontban
Még pár napig megtekinthető a Rékasi Attila legújabb munkáiból összeállított kiállítás TérFoglalók címmel a Kettőspont Színház falán. Rékasi Attila sokoldalú művész, mi leginkább egy nagyon nehéz műfajban, a színházi előadásfotók kapcsán találkozunk a munkáival, amihez komoly dramaturgiai érzék szükségeltetik, előre meg kell érezni, melyik lesz az a nagyon erős, az előadás emblémájává váló néhány pillanat, amit érdemes megörökíteni. Feszített figyelem, a pillanatnyi élmény lenyomatai ezek a képek.
Rékasi Attila: Tértelenítés
Ezzel teljesen ellentétes hozzáállást képviselnek azok a képek, amiken a művész talált tárgyakat, látványokat, hangulatokat örökít meg. Elmélázás, ráérősség, szórt figyelem és a világ egészére való nyitottság szükséges hozzá.
Jelen kiállítás képeinek többsége azonban egy harmadik alkotási módot mutatnak be, Rudolf Dánielnek adott interjújában Rékasi Attila fényszobrászatnak nevezte ezt. A TérFoglalók fotói manipulált képek, a mélységgel, a színnel, a textúrákkal való játékok. Minden alkotásban van valami filmszerű, történet építhető köréjük. Némelyik cím bátorít is erre, a Szindbádi tér vagy a Terek által homályosan elnevezés egészen konkrét utalások. A Szindbádi tér színeivel, fény-árnyék játékával valóban behoz valami szecessziós hangulatot, a Terek által homályosan a párával, a gomolygással, a sötétítéssel egyenesen egy korai film noir kivágott filmkockája is lehetne. A Kibukkanó tér háza pszichothrillert idéz számunkra, a Térszekvenciák homlokzatát egy líraibb, elégikus filmesszében tudnánk elképzelni.
A filmes gondolkodás nem áll messze az alkotótól, tavaly az első Szirtes András Kísérleti Filmszemlén láthattunk már versfilmet tőle, és az idén július 2-5 között megrendezett második alkalmon is lesz lehetőségünk két új alkotásával megismerkedni.
A kiállítás slusszpoénjaként a Szélfútta tér egy spontán rendezettség, a természet minden manipulációs szándékot nélkülöző szeszélye komponálta, igazi talált tárgy.
Rékasi Attila: Színekkel telített tér
Bármi is legyen a metódus, Rékasi Attila művészetét számunkra egységessé teszi az a Bényei József Minden élő című verséből választott gondolat, amit írásunk címének választottunk. Az életfeladattá tett szemlélődés, kíváncsiság, értékmentés.
Még két hétig, június elsejéig látogatható Katkó Tamás fotóművész (Magyar Fotóművészek Szövetsége) kiállítása a Műcsarnokban. Mivel magam is fotografálok színházat és volt is néhány kiállításom ilyen tematikájú, nem autonóm munkáimból, érdekelt Tamás (aki ha nem tolakodás egy nagyon kedves „figura”) mire jutott színházi kötődésű, autonóm fotográfiai munkásságát összefoglaló, az 1980-as évektől a 2010-es évekre visszatekintő tárlatán ezzel a népszerű, de egyáltalán nem könnyű témával.
Tudtam, hogy Katkó figyelemre méltó művész, de én ezzel úgy vagyok, amíg nem látom a munkákat, addig ez csak egy hír számomra, nem evidencia. Nos, Tamás kiállított munkái magas színvonalú, kifejezetten lírai hangvételű felvételek, zömmel az analóg korszakból, amikor még nem volt oly egyszerű a bemozdulásos felvételek esztétikus, úgymond tervezett megalkotása. Csak napok múlva, a negatív előhívásakor derült ki, mi is került a szabad szemmel nem látható, a fény által megrajzolt, megfestett színek és formák kavalkádjának formaalkotó szerkezetébe. Ma a digitális gépek képernyőin azonnal láthatjuk a mozdulatsorok, bemozdulások eredményét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy még így ezzel a technikai vérttel sem egyszerű mai napság sem egy tervezettnek tűnő, jól komponált képet gründolni, hiszen csak sejtjük, hogy a színész, a táncos hova fog mozogni. Azt is megemlítem, hogy a negatívok esetében magas volt az egy kockára eső forintosítható költség, tehát azt sem gondolnám, hogy Tamás, művészi ambíciói beteljesítésére, korlátlan „kattogtathatott”. Biztos vagyok benne, hogy nagyon is át kellett gondolja minden egyes expozícióját. Az eddigiek technikai kérdések, amik fontosak, de a művészet szempontjából marginálisnak mondhatók. Mert ha Katkó a belenagyítás módszerével élt a jelenlegi kiállítási anyag mesteri kompozícióinak megalkotásakor (erre utalhat a kópiák erős szemcsézettsége), az sem von le abból, hogy aki nem tud komponálni, akinek nincs magas esztétikai érzéke, írd és mondd művészi vénája, az nehezen fog ilyen szép, már-már költői printeket a falra tenni. Említsem meg azt is, hogy a művész átérezve a hely szellemét, az elődök patinás névsorának súlyát, méltó szintű installálásban mutatja be felvételeit, az ezzel járó költségeket sem kímélve. Nyilván azt sem hallgathatom el, nem mindegy hol, milyen előadásokat van lehetősége a fotósnak felvételezni. Ez nem feltétlenül az esélyegyenlőség klasszikus terepe, de azt éreztem a képeket látva, hogy Tamás sikerének titka nem az, hogy „menő előadásokra” juthatott be, hanem a lelke. A lélek, amely nyomot hagy a mindenkinek ugyanolyan ezüstszemcséket rejtő emulzión, ha van az embernek. Az én kedvenc képeim a kiállítottak közül képzőművészeti minőséget sugároznak, az ezüstszemcsék „durvaságát” abban az időben is szakmai hibának tekintették (mint manapság a lapkák magas zajszintjét), de Katkó ezekre a „piktorialista” „foltocskákra” építette esztétikáját, az egységesség benyomását keltő anyag vizuális koncepcióját. (Itt jegyzem meg, hogy akkoriban divatos volt a nem zavaró, a témát erősítő, vagy szándékosan alkalmazott, esetleg pussholással szándékosan növelt szemcsés képeket művészi szemcsézettségűnek nevezni). A lényeg a lényeg, Tamásnál nagyon finoman szolgálják ezek a színfoltok a művészi hatást. Én ezeket az műalkotásokat tartom a legerősebbnek, de a nem ebbe az ívbe illeszkedő felvételek is remek munkák, csak azok esetében nem feltétlen érzem annyira egyértelműnek az egyéni látásmódot.
Kritikámat zárva, nemcsak a színházrajongóknak ajánlom Katkó Tamás fotóművész műcsarnoki kiállítását, hanem minden művészetszeretőnek, tiszteljék meg a sok éves alkotói munkát, a jól összeállított retrospektív kép együttest azzal, hogy személyesen is felkeresik a Műcsarnokot.
Nagy sikerrel nyílt meg Derecskén Rékasi Attila fotóművész tárlata, Sándor Máté zeneszerző fuvoladarabját a szerző és Cseri Gyöngyi fuvolaművész adta elő, majd Hokné Zákány Marianna kurátor vezetésével egy studióbeszélgetesen „mesélt” az alkotó harminc éves pályafutása emlékezetes pillanatairól jó hangulatban, majd a megnyitó zárásaként Schvarzkopf Lujza mondta el Rékasi egyik kedvenc debreceni költöjének, Bényei Józsefnek Vásárfia című versét. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Rácz Anikó Derecske város polgármestere.
Hokné Zákány Marianna, a kiállítás kurátora a képekről:
Attila olyan képeket válogatott össze a városnap alkalmából nyíló jubileumi kiállítására, amelyek a derecskeiek számára nem csak képek, hanem emlékek is. Akarva akaratlanul elkezdtünk a képek láttán nosztalgiázni. Egymást követték a „Jeszusom! Te jó Ég! Erre már nem is emlékeztem! „ megnyilvánulások, amikor a képeket nyomtattam. Csak arra lettem figyelmes, hogy egyre többen lettünk és csak jöttek egymás után a sztorik. Jó volt egy kicsit megint a 80-as 90-es évekbe visszarepülni…
Hatalmas tömeg (aki nem korábban érkezett, már nehezen fért a képekhez), kiállítás két helyszínen, Magyar Fotóművészek Szövetsége egy tárlaton a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója alkotóival a Pécsi Galériában és a Martyn Galériában. Itt a jó idő csak ezekért a kiállításokért is érdemes Pécsre látogatni, rég lehetett ekkora volumenű anyagot így együtt látni, mely a legfrissebb munkák mellett majd harminc év alkotásaira tekint vissza szemlézve a kortárs magyar fotóművészet legjobb alkotóit.
2019.10.29-én este a Fotóhónap 2019 fesztivál keretében, az Artphoto Galéria Bp., Bartók Béla út 30. kiállítótermében zajló eseményen, Kincses Károly fotómuzeológus megnyitóbeszédének elhangzása után, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöksége és tagsága nevében köszöntöttem a 90 életévét betöltő Erdélyi Lajos fotóművészt.
Életszeretete, kedvessége, „csibészes” mosolya és nem utolsó sorban az elmúló Erdélyt megörökítő szép nagyításai, feledhetetlenné tették számomra az estét.
Az Isten éltesse! Ajánlom a kiállítás megtekintését! (fotó: Rékasi Attila)
