Szirtes András filmrendező, filmkísérletező
Csütörtök este volt egy beszélgetés a magyar film jövőjéről, és csütörtök este kaptam a hírt, h meghalt Szirtes András filmrendező, filmkísérletező. a magyar film jövőjében jelenleg nem sok esély és lehetőség látszik hasonló alkotókra, mint Szirtes volt.
72. születésnapját még meg tudtuk ünnepelni júliusban Formanek Csaba szervezésében és színházában, a Kettőspontban. Csabának fontos volt, h éltessük, ünnepeljük, emlékezzük „a Szirtest”, hiszen ez Szirtesnek is fontos volt, noha/mivel jó ideje nem készíthetett filmet. elég sokan eljöttek, talán jöhettek volna még többen is. (voltak annyian, ahány poszt született róla az elmúlt egy napban, de a posztolók és az ott jelenlévők nem jellemzően vannak átfedésben. :s ezt mosolyogva írom, az ő hangját hallva, aztán majd lehet, h kihúzom. de még a Blikk is posztolt róla! ennek biztosan örülne/ örül.)
pár éve még ő maga szervezte meg a születésnapjait különböző belvárosi helyeken, ezeken érthető módon nagyobb arányban voltak jelen régi, közvetlen ismerősei. az utóbbi években nem volt kedve a szervezéshez. idén mindenesetre kiváló formában volt, sziporkázott, mindenkori zsigeri szarkazmusával sorolta abszurd jellegű és számú betegségeit is, amik ebben a formában nem tűntek nagyon súlyosnak.
Formanek még a Tűzraktérből ismerte Szirtest, ahogy én is, mert akkoriban forgatókönyvíró(ka)t keresett. narratív filmet akart íni!
írtunk is párat, aztán volt, amelyikkel visszajutottunk az ő teljesen egyedi, kísérleti történetmeséléséhez. sajnos nem készültek el, a Vajna-korszakban ez már végképp reménytelen volt.
születésnapján levetítette a Bisztrót és a Hajnalt. (én a Madarakat is nagyon szeretem.) a hosszabbakra, mint pl. a Juliette és a Sade márki, nem volt alkalmas a helyzet. de youtube csatornáján minden elérhető:
https://www.youtube.com/@szirtesfilm/videos
a sok megemlékező, méltató poszt nyomán talán remélhetjük, h az NFI felújítja némelyiket. „Filmjei különleges helyet foglalnak el a magyar filmművészetben. Halála nagy veszteség a teljes mozgóképes szakmának” (NFI)
meghívott előadók, fiatal kollégák olvastak fel a verseiből, ez az önkifejezési forma maradt számára elérhető. (Facebook profilján olvashatók, de kötetben is megjelentek.)
mesélt Diamond Business című filmtervéről, amin szintén dolgoztunk együtt, én viszont inkább arra biztattam, h az Anyám történetét vegye elő: tisztítsuk le a szöveget, és csinálja meg egy kamerával, egy szobában, egy színésznővel, ahogy azt ő szereti. mert ezek, a magyar történelem tabuit arcul csapó önéletrajzi történetek nem tűnhetnek el!
(édesanyja Mengele asszisztense volt, élet és halál ura, és miután szinte csodával határos módon mégis hazajutott élve, ez menthetetlenül rányomta bélyegét saját és családja életére. az egykori áldozat áldozattá tett másokat is maga körül. )
ez a film már sajnos nem fog elkészülni.
ezért idelinkelem Vándorszem című naplóregényét, amiben olyan elképesztő önéletrajzi történetek sormintája (tömkelege), és az általuk kirajzolódó sors/élet olvasható, amiket Magyarországon nem szokás leírni, igaz megélni se nagyon.
de, ha mégis, szembenézni velük nagyon nehéz. Szirtes képes volt rá. (az egyik szeme üvegből volt, de ebből nem tudok itt olyan poént csinálni, amilyet ő tudna.)
szóval, ezeket a történeteket nem szabadna elfelejtenünk, de mielőtt emlékeznénk rájuk, egyáltalán tudnunk kéne, h léteznek:
Gondolatok Huszárik Zoltán Szindbádjáról
Komlósi Kornél írása (kép Rékasi Attila)
Huszárik Zoltán a modern magyar filmművészet kiemelkedő, új utakat kereső, megkerülhetetlen alakja.
1971-ben elkészíti első játékfilmjét, a Szindbádot, mely addig soha nem látott képi-hangulati
megoldásokkal élve beírta magát a magyar művelődéstörténetbe, ahogy a film operatőre és
főszereplője, Sára Sándor és Latinovits Zoltán is. Krúdy Szindbád -novelláiból nem hiszem, hogy
valaha is lehetne jobb filmet álmodni, bár hozzá kell tenni, hogy a legmegosztóbb magyar filmek egyike-
kevesek életre szóló élménye. Már az elején le kell szögezni: aki a színészkirályt akarja látni, csalódni fog. Latinovits talán ebben a fimben, tudom lehet túlzó, de saját magát alakítja, ezt az is bizonyítja, hogy szinte összeforrt az emberek tudatában Szindbáddal. Minden bizonnyal, nem hiába. A film legnagyobb erénye, hogy a „krúdyasságot” tökéletesen megteremti, s itt megemlíteném, hogy általában lírai hangvételű filmként aposztrofálják, de én tovább mennék, meglátásom szerint a lírai jelző itt a különleges érzékenységű jelenetek füzérének szól, nem pedig Krúdy nyelvezetének. Én tehát nem csupán lírai hangvételűnek nevezem, hanem egyszerűen költészetnek, mert a képi-hangulati megoldások abszolút összhangban vannak Krúdy zseniális prózájával, amit én amúgy is költészetnek nevezek, de itt egyszerűen más nézet sértő a filmre nézve. Latinovits szájából pedig ezek a szavak igaz költészetté állnak össze. szerint mindenképpen az utóbbi megállapítást érdemes tovább boncolgatni, hiszen a szereplők szinte kivétel nélkül monologizálnak. Nyilván ez a talaj volt a legmegfelelőbb arra, hogy hitelesen vissza tudják adni Krúdy amúgy is bonyolult szerkezetű nyelvezetét. S nem utolsósorban a monologizálásnak köszönhetően a jelenetek még sejtelmesebbek lettek, még nagyobb hangsúlyt kaptak a szavak. Vágyak, életek és sorsok folytonos lebeszélésére gondoljunk ezalatt. Ebből is következik, hogy a film egy pillanatnyi szusszanást sem engedélyez. Ám az ebéd-szertartás jelenetében Szindbád és a pincér, Vendelin monológja hirtelen dialógusba vált. A történet Szindbád keserédes bolyongását eleveníti fel, az érzéki örömökön és a kulináris élvezeteken át. Emlékeit életre hívja: sorra látogatja volt asszonyait, volt életeit, Majmunkát (Dayka Margit felejthetetlen alakítása), Fruzsinát, Lenkét (Ruttkai Éva), Irmát, Fannit, Setétkét és a többieket. Egy pillanatig sem kérdőjelezhető meg az elkerülhetetlen végzet, ami ellen Szindbád nem hogy nem tesz, hanem táplálja,
növeszti azt, s bolyongása végső állomása a templom lesz. Kár egyetlen jelenetet is kiemelni, de mégis
megteszem. A Szindbád legismertebb és számomra legmegrázóbb képsorai a virágárus lány halálát
mutatják be. „Szeretnék meghalni és nemsokára meg is fogok halni” – mondja a lány Szindbádnak egy
mulatóban kezében egy kosár virággal. Később megkéri Szindbádot: „Kérem az urat, kísérjen haza”.
A ház előtt állnak. A lány búcsúzóul csak annyit mond: „Kérem maradjon itt a ház előtt. Valami
virágot ledobok önnek az ablakomból, ha szobámba értem… Ön jó fiúnak látszik”. Néhány pillanat múlva
a virágárus lány vérét Szindbád lábai előtt elissza a hó.