Szereti-e még valaki ma Radnóti Miklóst? Nekem, amikor irodalomra kerítem a szót, nagyon sokan mondják, hogy igen, Ő a kedvencem. Szólok, nehogy lemaradjanak azok, akik kedvelik, tisztelik Őt, hogy holnap egy nagyon fontos estje lesz a Kettőspont Színházban ennek a zseniális irodalmárnak, akit most csak azért nem nevezek költőnek, mert Szitás Balázs színművész Ikrek hava önálló estjén egy Radnóti vers sem hangzik el. Az életét a hazájáért adó író prózája lesz előadva, nem „kisiskolás fokon”. Volt szerencsém a főpróbán fényképezni, ami természetesen nem egy primer befogadói élmény, hiszen dolgoztam, a képre kellett koncentráljak, de így is megérintett Balázs értő és magas színvonalú interpretációja. Orgánuma, szöveggel való együtt lüktetése ért el hozzám szinte azonnal, dacára a köztünk lévő kamerának. Úgy érzem, közelebb kerültem Radnótihoz, sokszor éreztem úgy, „jelen” van, itt van köztünk. Méltatlan, értelmetlen, soha fel nem fogható, meg nem bocsájtható halálát nem lehet feldolgozni, annyi vigaszunk lehet, hogy olyan fontos színházi emberek, mint jelen esetben Szitás Balázs rendező, előadó és Formanek Csaba vezető, aki színházába fogadta ezt a szerintem nem mindennapi produkciót, nem feledik el költő óriásunkat. Kérek mindenkit, mi nézők se tegyük, vásároljunk jegyet, őrizve ezzel emlékét!
Az Ikrek hava Radnóti Miklós egyetlen prózai műve. Sodró lendületű, ritmikus és dallamos, hol humoros, hol megrázó erejű alkotás.
Mélyre merülünk Radnóti boldog és mégis traumatikus gyermekkorába. Az emlékek láncolatán át felsejlik egy ember, egy sors, egy korszak: egy költő születése.
Radnóti költeményeit sokan szeretik, köztük én is, el is fogok jönni az önálló estedre, de érdekelne, miért őt választottad a Kettőspontos bemutatkozásodra?
Igazából egy ideje gondolkodom azon, hogy újra színpadra lépjek, de megfogadtam, hogy csak olyan szöveggel, vagy történettel szeretnék a nézők elé állni, ami annyira megfog, hogy nem tudom nem megcsinálni. Újraolvastam tavaly szeptemberben az Ikrek havát, és azonnal tudtam, hogy megvan, amit kerestem. Néhány hétig még csak ízlelgettem a szöveget, mint a jó bort, utána kezdtem csak el vele dolgozni. Mondhatjuk úgy is, hogy a szöveg választott engem, és nem én a szöveget. (Nevet). Rengeteg közös élményem van Radnóti gyerekkorával. Nem pontosan az történt meg velem, ami vele, de hasonló élményeim vannak. És azt hiszem, sokan mondhatjuk el magunkról ugyanezt. Ezért zseniális a szöveg, mert univerzális problémákat vázol a költő egyéni történetén keresztül. Teszi mindezt ritmikusan, dallamosan és érzelmektől fűtve. Olyan lüktetése van, mint egy zenei remekműnek.
Ha már Radnóti, mennyire tartod Őt ma aktuálisnak? Nekem a háborúk miatt hátborzongatóan aktuális.
Hát igen, rátapintottál a lényegre. Persze nemcsak a háborúk miatt. Ahogy azt fentebb kifejtettem, univerzális állapotokkal dolgozik a szöveg. Dehát az is árulkodó, hogy a költő mikor fejezte be a kéziratot. 1939 augusztus végén. Érezhető a bizonytalanság és a háborúra készülő Európa túlfűtöttsége. De talán egy idézet a műből jobban megvilágítja ezt az állapotot: “Riasztó újságcímek között jöttem idáig, ma újra Európa sorsa dől el, izgatottan és ünnepélyesen élek, de kezdem megszokni már.” Ezt szerintem ma bármelyikünk mondhatná. Hátborzongató, hogy ez az idézet már 85 éves… Ahogy a kapcsolatairól, az érzelmeiről, az érzéseiről mesél, az pedig időtlen. Radnóti egyre aktuálisabb olvasmány.
Nem nagy kockázat egy költőre alapozni egy színházi estet, meg lehet így tölteni a nézőteret?
Nem tudok erre válaszolni, nem vagyok marketingszakember. (Nevet). A szöveg nem egy költemény, hanem egy konkrét történet az egyik legnagyobb költőnk életének egy részéről. Egy sztori, ha úgy tetszik. Zenei dallamokkal, pontosan kiszámított dramaturgiai ívekkel. Gyakorlatilag színpadra van teremtve. Megfelelő jelenléttel előadva katartikus élményt adhat. Ez egy olyan szöveg, amit meglepően kevesen ismernek. Pedig nem is hosszú, és nem is nehezen befogadható. Kicsit küldetésemnek is érzem, hogy minél több emberhez eljuttassam ezt a csodát, mert az Ikrek hava maga a csoda.
Mi számodra a legnagyobb kihívás ebben a darabban?
Erre a premier után szeretnék válaszolni. (Nevet)
Mivel hívnád fel magadra a nézők figyelmét? Mi adta eddig művészi munkásságodnak, irodalmi kötődéseidnek a gerincét?
Sokfelé sodort az élet. Először színész voltam, egészen hosszú ideig, aztán 9 évig táncos. Külföldön játszottam egy ideig. 2020-ban megkaptam az év legjobb férfiszínészének járó díjat a New York Film Awardson. Amikor elkezdtem újra tanulni, a filmen kívül mindent abbahagytam, mert nem szerettem volna egy seggel több lovat megülni. Tavaly szereztem meg a filmrendező diplomámat, de mesterre már forgatókönyvíró szakra mentem. Azt hiszem most kezd bennem összeérni az a sokfajta dolog, amivel foglalkoztam, vagy éppen foglalkozom. Mert ezek mind egy tőről fakadnak, és egyfelé vezetnek. Mindegy, hogy a végén vászonra, vagy táncszőnyeggel leterített padlóra álmodom-e a produktumot.
Mennyire fog jellemezni téged a színpadon a Radnótihoz első blikkre jobban illő visszafogottság, vagy meglepetést fogsz okozni?
A színpadon szinte bárki, és bármilyen lehetek. Amelyik figurát meg tudom teremteni, az élni fog. Persze, az általam életre keltett figura csak belőlem tud táplálkozni, hiszen van egy testalkatom, izomzatom, hangom, lelki beállítottságom, mint mindenkinek. De ezeket az attribútumokat másképpen tudja használni egy színész.
Mi a véleményed a FakTúra folyóiratról, hogy érzed tud segíteni egy induló fiatal művésznek egy ilyen művészeti online folyóirat?
Nagyon fontosnak tartom. Az által, hogy teret kapunk a gondolataink kifejtésére, lehetőséget kapunk a leendő közönségünkkel elkezdeni egyfajta kommunikációt. Ezért nagyon köszönöm neked a lehetőséget, és nagyon-nagyon sok olvasót kívánok a FakTúrának!
Új helyszínen, az V. kerületi Magyarság Háza Galériában csöppentünk vissza Soóky László februárban megismert szövegeinek világába. Akkoriban beszámoltunk már ezen a felületen a Bethlen téri Színház Vendégváró Fesztiválján vendégül látott Dialog n.o. által elhozott monodrámákról, és a Kétlámpás Blogon bővebben is megírtuk élményeinket.
A Papa különböző hangszereken hegedül közegébe, az 1968 utáni Csehszlovákiába térünk vissza az Egy disznótoros pontos leírása című monodrámában. A politikum ezúttal sokkal hangsúlyosabb, mint a már megismert falu és járás mikrotörténései, az ,,ideiglenes” szovjet megszállás és az átvilágítás külön történetszálat kap. A darab struktúrája is bonyolultabb, három történet váltakozik, a disznótor, a pálinkafőzés és az átvilágítás története, ahol a közös szereplők és a történetszálak időleges érintkezései teremtik meg az egységet. Mindhárom történet komótosan építkezik, míg végül mindegyik valamilyen poénnal csúcspontra jut. Varga Emese dramaturgiai munkálkodása nagyon pontos ritmusú alkotást hozott létre. Lajos András úgy játszik a közönségen, mint az előadásban hangsúlyos szerepet kapó citerán. A groteszk, börleszkszerű epizódokat hallgatva-látva könnyes lesz a szemünk a nevetéstől, amikor egy-egy pontosan irányzott mondat a torkunkra fagyasztja azt. Nem csak a hatalom kinevethető bornírtsága köszön vissza, de a félelmetessége, az emberéletekben mérhető rettenete is.
Fotó: Szalai Erika
Lenyűgöző az előadás tárgyhasználata. A hordóból kikerülő tárgyak eleinte csak egy-egy jelenethez szükséges kelléknek tűnnek, de fokozatosan kiderül, hogy egy nagyobb konstrukció épül, a jelenetek végén esetlegesnek tűnő elhelyezés valójában egy hatalmas kirakóst eredményez az előadás csúcspontján. A zene használata ismét jól eltalált és hangsúlyos, nagyon kíváncsiak lennénk, Lajos András hány hangszert tud még megszólaltatni a látottakon kívül.
Soóky László drámái kötetben is olvashatóak, mi kedvet kaptunk hozzájuk.
Különleges színházi csemege és a társasjátékot szeretőknek is remek lehetőség a Budapest Bábszínház Krabat a fekete malomban című előadásához kapcsolódó társasjáték. A színházi társasjáték egy rendkívül szórakoztató kikapcsolódási forma, érdemes kipróbálni akár az előadás ismerete nélkül is. Bátrabb 12 éveseknek már ajánlható a játék és az előadás is. Fontos, hogy legalább 14 emberre szükség van a játékhoz, így ha jegyet váltottunk, feltétlenül menjünk is el vagy, ha ez végképp lehetetlen, szervezzünk be valakit magunk helyett vagy időben értesítsük a szervezőket!
Olvassátok el beszámolónkat a Krabat – színházi társasjáték bemutatójáról és az alapjául szolgáló előadásról és keressétek a Budapest Bábszínház produkcióit!
Elsőként a Budapest Bábszínház GAPIT magazin című hírlevelének áprilisi számából értesülhettünk arról egy terjedelmes interjú csattanójaként, hogy Pájer Alma Virágot a közeli jövőben már nem csak színészként és énekesnőként, hanem rendezőként is megismerhetjük. Meglepetésünk persze csak pillanatnyi volt, hiszen Pájer Alma Virág szinte mindig valami újdonsággal rukkol elő. A Budapest Bábszínház Kísérleti Stúdiójában létrehozott Ponttól pontigban többek között robotlabdákkal bábozott, hogy aztán a Tér12KREÓN ANTIGONÉ című előadásában prózai színészként Iszméné és Samu, az őr szerepét játssza, majd kisvártatva egy egészen egyedi előadásban, a szintén Tér12-ős K(i)útkeresők című játékszínházi innovációban tűnjön fel egy olyan sztárszínésznőt játszva, aki Antigonét alakítja. Innen Bán Bálint első rendezésébe, a sétáló versszínházi Drága kis szemétdombom-ba vezetett az út, hogy közben még egy kis hírszínházi kitérő is beleférjen, az Apertúra Cucli XIV. előadásában, A gátőrben mókázott együtt a társulattal és Nagypál Gáborral. Amit eddig megtudtunk a készülő előadásról, a Haydn out, Musein – múzsadilemmák című koncertszínházról, az szimatunk szerint, igazi, kihagyhatatlan összművészeti előadást sejtet.
Videó: Márkus Sándor
Elsősorban nagyon izgalmas az alkotók személye, és az a sokféle terület, ahonnan összesereglettek létrehozni ezt a projektet. A Metrum Ensemble munkáit még nem ismerjük, de igen jó ajánlólevél számunkra, hogy dolgoztak már a Forte Társulattal az El, valahová című komoly szakmai sikereket elérő előadásban. Ők hozzák a produkcióba a Haydn kompozícióiból valamint reneszánsz, barokk és kortárs zeneművekből felépített zenei világot. Ténai Petra színésznő a fizikai színház felől érkezik, ez a fenti zeneiséggel és az alant sorolandó szövegekkel együtt igen érdekes kombinációnak ígérkezik. Esterházy Péter 33 változat Haydn koponyára című drámájából és Tóth Kinga All Machine című versciklusából való részletek mellett Benkó Bence és Pájer Alma Virág szövegei is elhangoznak az előadásban. Az egyes megjelenő szereplőknek Hannus Zoltán, a Budapest Bábszínház színésze, Nyakó Júlia, a Stúdió K Színház színésznője és a rendező kölcsönzik a hangjukat. A színlapot tanulmányozva még egy olyan névre bukkanhatunk, akinek a munkái kihagyhatatlanok számunkra: az előadásban megjelenő árnyjátékért Kovács Domokos a felelős. Ennyi művészeti terület, ennyi különböző látásmód fúziója valóban egyedi összművészeti alkotással kecsegtet.
Fotó: Osváth Judit
A téma is igen figyelemfelkeltő. Az eseményoldal leírása szerint:
Adott egy, a feudális kiszolgáltatottság világában lavírozó zseni, aki történetesen férfi.
De milyen szerep juthat ebben a világban egy zseninek, ha történetesen nő?
Vajon csak múzsaként, a vágy ihletadó tárgyaként veheti ki részét az alkotásból?
Haydn alakját legendák övezik – életműve a feldolgozhatatlanság és a talányok szimbóluma is lehetne. Előadásunk ezen életmű mentén a zsenialitás és a külvilág ütközéseiről, valamint a Haydn életében megjelenő nőalakok szerepeinek konfliktushelyzeteiről fogalmaz meg kérdéseket.
A művész és a hatalom viszonya, a női szereplehetőségek és szerepkonfliktusok boncolgatása mindenképpen kedvenc témáink közé tartoznak. Az előadást május 15-én és 16-án 19 órától nézhetjük meg a Jurányi Házban. Találkozzunk!
Méhek, anyák, gyermekek címmel lesz május 5-én 15 órai kezdéssel verseket és filmeket felvonultató anyáknapi program a Ráday utca 39. szám alatti Kettőspont Színházban, ahol Formanek első egyszereplős filmalkotása nézhető meg újra. A színházi drámái után ez a saját rendezésű alkotás egy sokkal spirituálisabb, filozofikusabb alkotás, ami meglátásom szerint szép képi és filmes nyelvezettel lett megalkotva. Egy hegy, egy házikó és Lali kutya szerepelnek még a rendezőn kívül a filmben, ami nagyon bensőséges hangulatvilágú, talán ez indokolhatja az Anyák napi vetítést. Kis költségvetése ellenére egy ízig vérig szerzői film, ami egyenlőre népszerűségében nem „veri” a Most vagy sohát (már, hogy akciófilmesen fejezzem ki magam), de ez az alkotás is bővelkedik akcióban, jönnek, mennek, nézelődnek, étkeznek, fürdenek. Már ha nem csak azt tekintjük akciónak amikor hülyére verik egymást és halomra ölik a szereplőket. Félre téve az összehasonlítást a Formanek film lényege meglátásom szerint, egyfajta életérzés, értékként definiált életmód bemutatása, ez abszolút sikerült is az alkotónak! Mivel a vetítés után lehetőség lesz beszélgetni a szerzővel, hangot adhatunk esetleges észrevételeinknek, véleményüknek, Csaba erre nagyon nyitott, ahogy én tudom, örül is ha van visszajelzés!
Színház és fotó van ma terítéken. A folyamatos jelenidő elragad, magával ránt, a megállított pillanatok mintha a lelket is megsűrítenék. Nézem ezeket a képeket, és arra gondolok: 100 év múlva, amikor mi már nem leszünk, mit jelentenek majd ezek az akkori szemlélőknek – ha lesznek ilyenek. Most viszont még vagyunk, és láthatjuk egymást élőben, mozgásban, esendően, tervszerűen közeledve a külső vagy belső őrület, eksztázis felé. Amíg a hullámverések elcsitulnak. A héten még 2 színház „zavarja meg” az állóképeket: Ma este: Gogol: Az őrült naplója Szombat este: Majorfalvi – Téglás: Az ötször született fiú – Az évadban utoljára!
Tegnap este a Kettőspont színházban Forgács Gábor színész, humorista, szinkronszínész Humorforgácsok című előadását láttam, melyet Csifó Dorinával és Kárpáti Leventével vittek színpadra a Ráday utcában összesen hat alkalommal ebben az évadban.
Én ahhoz a generációhoz tartozom, amely a Szeszélyes évszakokon és a Gálvölgyi-Shown nőtt fel, igy az a fajta humor, amit Forgács Gábor képvisel szerves része volt gyerekkoromnak. Talán nem a sajátom, hiszen nem választottam, de nosztalgiával és biztonságérzettel tölt el, azzal a tudattal, hogy amit gyermekként szerettem, szerethető lehet ebben az önmagából régen kifordult világban.
Mit kaptam Forgács Gábortól tegnap este? Először is patikamérlegen adagolt Forgács humort, remekül kitalált, jól megrendezett összeállítást mindabból, ami ő: standup comedy, helyzetkomikum, kabaré, dalok, a kihagyhatatlan jódli, finoman de egyértelműen megfogalmazott társadalomkritika, közéleti utalásokkal melyek mindig aktuálisak és persze az elmaradhatatlan svájci sapka és munkás karakter, amit senki nem tud úgy mint ő. Na és persze a sztorik… Honthy Hanna, Hofi Géza, Bessenyei Ferenc.. jó, hogy van még, aki emlékszik rájuk.
Amit még kaptam tőle és vele csodásan kooperáló színésztársaitól az az élmény, hogy minden, ami a színpadon történik nekem, a nézőnek szól, még ha az előadás szinte minden pontja a művész úr személyéhez, munkásságához kapcsolódik, egy percig nem éreztem úgy, hogy az öncélú lenne. A darabnak a közönség pont úgy részese volt, mint a színpadon játszó színészek, bár az elismerés egyértelműen az utóbbiakat illeti meg. A szereplők közötti kedves élcelődés, humoros odaszólások, könnyeddé és személyessé tették az egész előadást.
Forgács Gábor egyike azon színészeknek, akik nagyon tudják, hogy kell a színpadon lenni. Legyen szó tv kabaréról vagy egy kis, alternatív színházról 30 férőhellyel, ugyanazt a minőséget kapja a kedves néző. Bár személyes véleményem, hogy ez utóbbi esetben még annál is többet.
A Kettőspont színház az a hely, ami teret ad modern, alternatív színdaraboknak, képzőművészeti kiállításoknak, amatőr és profi színjátszó társulatok darabjainak, gyerekprogramoknak, filmvetítéseknek és most még bővült a színpaletta ezzel az egyik korábbihoz sem hasonlítható előadással. Számomra ez a varázsa ennek a helynek, hogy mindig egy kicsit mást ad, mer kockázatot vállalni és én hiszek benne, hogy ez a jó út.
A darab a jelen állás szerint már csak két alkalommal, ma április 20-án és holnap este lesz látható a Ráday utcában. Mindenkinek ajánlom. Nosztalgia, szeretet, minőség, csak kaphat az ember ha megnézi, mi mást kívánhatunk még? Ha én kívánhatnék még valamit, az az lenne, hogy Forgács Gábor soha ne érezze azt, hogy amit ad, az már nem elég. Isten tartsa meg őt nekünk még sokáig, minden jót kívánunk Művész Úr!
A fotóról mindig az jut eszembe, hogy legalább annyira pillanatképek rólunk, az éppen befogadóról, mint amennyire a tárgyáról. Különösen igaz ez szerintem Attila képeire. Meglepnek, megállítanak, kérdeznek, szembesítenek. Minden ismerős lehet, mégha elsőre nem is tudod, honnan, mert ÍGY még nem láttad. Attila nem szokványos technikákkal dolgozik, folyamatosan kísérletezik, keresi az új lehetőségeket és megoldásokat. És talál is! 🙂 Szeretettel ajánlom ezt a 30 év NEMKIS szenvedéllyel áthatott alkotói munkájából való válogatást, ami Újpest központban ingyenesen látogatható május elejéig! Menjetek, lépjetek a képekbe, aztán beszélgessünk! Aki azt is megmondja, hogy melyik képnek az alapjául szolgáló fotót készítettem én, azt meghívom egy seritalra vagy kávéra a Kettőspontba!
Meghatározó élményeink kötődnek azokhoz a versekből készített előadásokhoz, amit színházban láttunk. Talán az első ilyen még az ősidőkben Jordán Tamás és Sebő Ferenc József Attila-estje volt és jóval később Fekete Ernő Mennyekbe vágtató prolibusza, aminek a minap volt az utolsó előadása. A közeli jövőben is számos, versekből összeállított előadást nézhetünk, ezekből hoztunk most hármat, és egy ráadás játékot.
Elsőként az Apertúra kortárs költészeti sétaszínházi előadását ajánljuk, április 19-én a Janikovszky Éva – parkban lesz a második előadás. Nádasdy Ádám, Tóth Krisztina, Závada Péter, Kemény Zsófi, Peer Krisztián és Simon Márton verseiből rendezte Bán Bálint, aki azóta már a második rendezésén dolgozik. Különlegessége lesz az alkalomnak, hogy Pájer Alma Virág is csatlakozik a játszókhoz, Borsányi Dánielhez, Formán Bálinthoz, Király Dánielhez és a színpadon ritkán felbukkanó Benkó Bencéhez. Mi a bemutatót láttuk, és nagyon megszerettük az előadást.
A Vígszínház Házi Színpadán vehetünk részt április 15-én és május 8-án Zoltán Áron és Igó Éva versszínházán, ahol nem csak ismerkedni lehet a Tilos az Á könyvek Szívlapát című, elsősorban kamaszoknak összeállított versantológiája alapján a kortárs költészettel, de magunk is alkotóvá válhatunk.
Ebben a hónapban is elérhető lesz április 18-án az Örkény István Színház verses előadása, az Anyám tyúkja, aminek már a második része is nagy sikerrel fut a színházban. Ez az összeállítás a klasszikusokra fókuszál, Várady Szabolcs száz ismert magyar verset válogatott össze az előadás számára, jó ezeket újra hallgatni és rácsodálkozni az Örkény művészeinek értelmezésére.
Április 18-án a K11-ben a VerShaker Versjátékok című alkalmán lesz lehetőség remekül szórakozni. Mi egy korábbi alkalmon jártunk a Kettőspont Színházban, és lenyűgözött minket a Zoltán Áron által kitalált társasjáték-forma kreativitása. Nem mellesleg remek versekkel is gazdagabbak lettünk.
Úgy tűnik, mostanra telt el elég idő ahhoz, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetem 2020-as einstandolásáról, és az erre reakcióként bekövetkezett egyetemfoglalás 71 napjáról megszülessenek azok a művek, amik elmesélik nekünk ezt a történetet a benne résztvevők szempontjából. A Partizán már készített Hatala Noémi rendezésében egy dokumentumfilmet 2021-ben, de a most általunk ajánlott három írásmű lesz az első, ahol nem külső szemszögből, hanem belülről, a résztvevők szempontjából láthatunk rá az eseményekre, az ő megélésüket követhetjük nyomon.
2024. április 2-án, 18 órakor tartotta a Három Hollóban a Tea Kiadó és a Magyar Narancs Upor László frissen megjelent könyvének, a Majdnem lehetetlen – Az SZFE autonómiaharcának története című művének könyvbemutatóját. A szerzővel Kele Fodor Ákos, a könyv szerkesztője beszélgetett. Kele Fodor Ákos szerint egy személyes, szenvedélyes, néhol indokoltan patetikus beszámoló született, ami minden munkatársat magával ragadott, aki a könyvön dolgozott. A személyes beszámolón túl a könyv elmélyült kutatómunka eredménye is, az események kronológiája pontosan kirajzolódik, a felhasznált dokumentumokat keresni sem kell, a szövegbe aplikált QR-kódok segítségével a kapcsolódó fényképek, levelek, videók, újságcikkek, leiratok és feliratok azonnal megnyithatóak. Az író főszöveghez fűzött széljegyzetei pedig utólagos kommentárként mélyítik az ismereteinket. A szerkesztőnek fontos szempont volt, hogy olyan mű szülessen, amit a későbbi korok kutatói, szociológusok, színháztörténészek, történészek is örömmel és haszonnal forgathatnak majd. Upor László számára terápiás jelentősége is volt a könyv megírásának, el kellett végezni ezen a nagyon sűrű másfél éven azt az emlékezetmunkát, ami segített feldolgozni és elengedni a történetet. Fontos a szerző számára azért is ez a munka, hogy az elmúlt évtizedek legsikeresebb ellenállási története ne vesszen el, ne legyen megmásítható, de ne emelkedjen mitikus magaslatokba se, ahol már a konkrét szereplők és történések megkérdőjelezhetetlen sematikus nagyszerűségbe merevednek. Mi az olvasás során leginkább erre leszünk kíváncsiak, mennyire érezzük majd erősnek a legendaépítést a műben. A könyvbemutató jól szervezett, barátságos időkezelésű esemény lett, ami nagy kedvet csinált a Majdnem lehetetlen mielőbbi elolvasásához.
Upor László az SZFE vezetőjeként, rektori feladatokat ellátó rektorhelyettesként élte meg az eseményeket, míg Kemény Lili az SZFE doktori iskolájának hallgatójaként. Egy másik nézőpont jelenik meg tehát a su\curesale kiadó gondozásában megjelent önéletrajzi regényben, a NEM-ben. Érdekesen egészítheti ki ez a szemszög Upor László művét, már csak ezért is érdekes lesz elolvasni. Hogy még milyen témákat érint Kemény Lili regénye, azt a Könyves Magazin ismertetőjében elolvashatjátok, ez náluk a hét könyve április legelején.
A harmadik könyv, Csernai MihályLábjegyzetek című műve még csak készül, talán ezért is számunkra a legizgalmasabb. A szerző hetente tesz közzé a honlapján a készülő könyvből fejezeteket, izgalmas lesz követni a történet kibontakozását. Csernai Mihály eseményekben betöltött szerepe is speciális, talán a két előbb említett szerző közé pozicionálható. Az akkor drámainstruktor szakos hallgató az SZFE Hallgatói Önkormányzatának elnökeként teljesen más pozícióból élhette meg az eseményeket, mint akár a rektor, akár a résztvevő hallgató. Az író az azóta eltelt időben elvégezte a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírói képzését, a Kétlámpás Blog már látta is színpadi munkáját, az SZFE negyedéves fizikai színházi osztályával dolgozott egy rendkívül érdekes Csongor és Tünde változaton, a CSONGOR ÉS… – Belső utazás bizonytalan úti céllal címűn, amit ebben az évadban még biztos megtaláltok.
„…minden jó művészet valahol mélyen ugyanazon dolog körül forog: fogja a teljességgel megismételhetetlent, a jellegzetest és egyetemessé teszi. Művészileg az egyedit az egyetemessel egyesíteni azt jelenti, hogy nem hagyjuk ki belőle a sajátosságokat, hanem inkább hangsúlyozzuk őket, hagyjuk, hogy az ismeretlen átragyogjon a művünkön. A háború és a művészet ellentétek, ahogy a háború és a béke is azok – ez ilyen egyszerű. A művészet béke.”
A Színházi Világnap idei üzenetét Jon Fosse norvég író, drámaíró fogalmazta meg, ami Németh Nikolett fordításában ma minden színházi előadás előtt elhangzik. A nobel-díjas művész gondolatait teljes egészében is érdemes megismerni. A világnap alkalmából három örömteli eseményről szeretnénk beszámolni, ami a napokban történt.
Idén is kiosztották a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja által 1998-ban alapított Hevesi Sándor- díjat, amit olyan Magyarországon élő és alkotó színházművészek vagy a színházért dolgozó személyek kaphatnak, akik a magyar színházművészet nemzetközi el- és megismertetéséért tettek. Idén alkotóművész kategóriában Bányai Tamás világítástervező, előadóművész kategóriában Szabó Réka ,táncos, koreográfus, a Tünet Együttes alapítója lett a díjazott. Teljes elfogultsággal jelentjük ki, hogy nekünk Gyarmati Kata, drámaíró, dramaturg, határokon átívelő színházi koprodukciók létrehozója kultúraközvetítő kategóriában kiosztott díja a legörömtelibb. Gyarmati Kata a Stúdió K Színház igazgatója, ami a Kétlámpás Blog kedves helye, és dramaturgiai munkáit is nagyon szeretjük, a Kutyaévek című Günter Grass – regény színpadi adaptációjának nagyszerűségét azóta sem sikerült senkinek túlszárnyalnia számunkra. A Kutyaévek a határokon átívelésre is jó példa, az előadást ugyanis Mirko Radonjić rendezte. Jelen évadát is ennek jegyében nyitotta a Stúdió K, három, friss, európai dráma fordításának felolvasó színházi előadásával, az Eurodram-mal együttműködve, és az évad első bemutatójában, a Káoszban is külföldi rendezővel, Diego de Breaval dolgoztak.
Az említett előadásokról itt olvashattok bővebben:
Nagyon szeretjük a fesztiválokat, és nagyon nem tudunk mit kezdeni a díjakkal. Az idei tatabányai MOST Feszten, vagyis a monodrámák és stúdiószszínházi előadások fesztiválján, is az volt az érdekes a díjakban számunkra, hogy mennyiben vág egybe a szakmai zsűri – Dohy Balázs, Molnár Zsófia és Zsurzs Kati – és a közönség ízlése a miénkkel. Úgy tűnik, eléggé egy húron pendülünk, a négy előadásból hármat már láttunk, és szerettük is őket, a negyediket, a legjobb monodrámának kihozott, Született: Wágner Emesét, a nagyon közeli jövőben fogjuk végre megnézni. Szalontay Tünde önéletrajzi elemekből felépülő produkcióját Szenteczki Zita rendezte, és április 4-én látható legközelebb a Jurányi Házban. A legjobb stúdiószínházi előadást, a Tér 12KREÓN ANTIGONÉ című produkcióját már háromszor láttuk a tavalyi bemutató óta. A Stúdió K Színházban fellelhető, legközelebb április 23-án, és nem csak a tatabányai zsűri, de mi is nagyon ajánljuk, akár diákcsoportokkal is. A nagyon erős szereplőgárda (Sipos György, Pallagi Melitta, Pájer Alma Virág, Bánki Mihály) és az elgondolkodtató koncepcióra épülő rendezés (Viktor Balázs) mellett, minket Bánki Mihály kardalokból átírt songjai vonzanak újra és újra vissza az előadásra. A legjobb alakítás különdíját a Szombathelyi Weöres Sándor Színház fiatalkorú bűnözőket alakító fiúcsapata, László Gáspár, Hajdu Péter István és Kuttner Bálint vehette át a Horváth János Antal által rendezett Kutyabaj című előadásért. Mondjuk azt kevéssé értjük, hogy a negyedik szereplő, Csonka Szilvia, hogy maradhatott ki a szórásból, az ő katalizátor szerepe nélkül a fiúk se mentek volna ekkorát. A közönségzsűrinek van humorérzéke, hiszen a RÉV Színház Jókedvvel, bőséggel című előadását választotta kedvencnek. Fábián Péter darabja ugyanis egy szavalóverseny zsűrijének manipulációtól sem mentes döntéséről szól. Mi a Kettőspont Színházban láthattuk az előadást, és nagyon szerettük.
Olvassátok el, a Kétlámpás Blog hogy látta ezeket az előadásokat:
Az utóbbi két napot a Jurányi Házban töltöttük a 6. Tantermi Színházi Szemlén. A 12 előadásból hatot tudtunk megnézni, és hármat már ismertünk, így csak három maradt ki az idei válogatásból. Számunkra a legfontosabb előadás a Hétpróbás Társulat szexedukációs programja, a Szex:Ed: Kabaré volt, a leginnovatívabbnak a DanteCasino Szentmihályi Hajnalka leszámolja önmagát című előadást tartottuk, a célközönséget az általunk látott előadások közül a KB35 Színházi Nevelési Társulás Kimondva-kimondatlanulja aktivizálta a legjobban, a legszebbnek az Independent Theater Hungary Hét krajcárját találtuk. Remekül éreztük magunkat ezen a pezsgő két napon. Mindezt sokkal-sokkal-sokkal hosszabban is kifejtettük a Kétlámpás Blogon található írásunkban. Ajánljuk olvasásra és keressétek az előadásokat!
Címlapfotót Rékasi Attila készítette a Kettőspont Színházi előadáson
A Forrás Művek Színtársulat Verőcén alakult egy baráti-civil közegből, első előadásukat – a generációs traumákat is boncolgató Csodálatos vadállatokat- nemrégiben bemutatták Budapesten is, a Kettőspont Színházban. Hogyan forrnak össze a „dunakanyari köztörzsiség” energiái egy színházi társulattá, mik a kezdet legnagyobb nehézségei és örömei, és merre tovább a jól sikerült indulás után? – ezekről a témákról kérdeztük Tóth Zsuzsannát, a társulat alapító-rendezőjét.
Nem gyakori manapság, hogy felnőtt, civil emberek színházi társulatot alapítanak kvázi a „semmiből”. Hogyan jött létre a Forrás Művek Színtársulat, és hogyan találtatok egymásra ilyen szép számmal Verőcén?
Hogy hol kezdődik igazán valami, azt nehéz volna megmondani. Talán az egyik napsütötte délután, mikor kint ültünk egy Dunára néző teraszon, bámészkodva a csillámló vizek felett, felötlött valakiben, hogy olvassunk fel egymásnak a legszeretettebb írásainkból. Akkor született az ötlet, hogy talán kicsit átgondolva, strukturálva még izgalmasabbá tehető, akár egy drámát is felolvashatnánk – a szerepeket külön-külön felolvasókra bízva. Elsőre mégsem egy drámát dolgoztunk fel, hanem egy felkérésnek eleget téve összeállítottam ajánlásaimat Weöres Sándor költészetéből, és baráti társaságomból – az erre örömmel vállalkozók közül – felolvasókat kértem fel. Később készült egy Karinthy-est is, hasonló dramaturgiával. Mindkét alkalom nyitott műhely volt, amihez felolvasóként bárki csatlakozhatott. A mostani társulat ezen alkalmakból nőtte ki magát.
Miért éppen Garaczi László Csodálatos vadállatok című színművét választottátok első előadásotok alapanyagául?
Ez nagyon az elején történt, nem volt még állandó társulati tagság, így magam döntöttem a darabról, s kértem fel a szereplőket hozzá. Elegem lett a töredékekből, a pár perces tartalmakból, szeretettem volna legalább egy egyfelvonásost a többiekkel közösen felolvasni. Akkor még úgy képzeltem, hogy a törzshelyünkre, a valaha volt Forrás kávézóba invitáljuk a közönséget, s miközben a vendégek az asztalok körül iszogatgatnak, olyan lesz, mintha egy rádiójátékot hallgatnánk, csak történetesen élőben. S miért pont Garaczi? Megérintett, felkavart, saját budapesti fiatalkorom idézte, az ismerős helyszínek, szereplők és hangulatok magukkal sodortak, olvasása közben pedig egyre azon kaptam magam, hogy felkacagok, valami nyelvi leleményen, poénon, áthalláson, vagy kósza asszociáción. Egyszerre mulattamés sírtam. Úgy éreztem ez a darab alkalmas lesz arra, hogy megszólítsam a hallgatóságot, hogy olyan utakra hívjam őket, ami megmozgatja, újraértékelésre sarkallja őket, olyan érzékeny területeken is, ami egyébként sokszor önmagunk elől is rejtegetett tabu. Szerettem volna elbeszélni, milyen bizonytalan mentális állapotban vergődnek köröttünk sokan, időszerűnek éreztem, még ha a Csodálatos vadállatok a 90-es évek fiatal generációjának története is, a feszültsége, a felbolygatott kérdéskörök, traumák, családi problémák ma is ugyanúgy jelen vannak, sőt a következő nemzedékeket szemlélve, talán súlyosabban. S mindemellett valami olyasmit szeretettem volna, ami friss, mai, közel jár a mindennapjainkhoz, elevenen érint és közel hoz. Bár lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom így, hiszen mindeközben kezdő színházcsinálóként nagy várakozás élt bennem, hogy vajon képesek leszünk-e a színpadi játék csodájára, és megteremtjük-e néhány katartikus pillanat lehetőségét? Mindenesetre ehhez Garaczi Laci darabját kitűnőnek éreztem.
Öt alkalommal mutattátok be eddig ezt a darabot felolvasószínházként, miközben szinte teljes értékű szcenírozás és színészi jelenlét jellemzi az előadást. Miért ezt a formát választottátok? Nem gondoltatok arra, hogy – akár menet közben – „megszabadultok” az olvasópéldányoktól?
Többször volt róla szó, de ha a színészek megtanulják, és felállnak, mozognak, játszanak, akkor teljesen át kell rendezni a darabot, és a szövegtanuláshoz se fűlött akkor még a foguk. Egyszerűen nem voltunk még készen rá. Rendezőként különben is szövegközpontúan álltam hozzá, a szöveget szerettem volna, minél kevesebb csorbítással megosztani, kihangosítani, értelmezni. A felolvasás pedig nagy könnyebbséget és kapaszkodót jelentett az amatőr színészek számára, így egyszerűbb volt elcsábítani őket erre a munkára. Persze a próbák során hamar kiütközött, milyen feszes keret egy asztal mögött ülve, olvasva előadni, ezért is lazítottuk fel itt-ott néhány gesztussal, mozgással, árnyjátékkal. Mondjuk úgy, hogy ez volt a társulat belépője egy igazi színpadi játékhoz. Most már szinte mindenkit zavar a szövegkönyv, ami eddig mankó volt, lassacskán akadállyá vált, ahogy magabiztosabbá váltak a szövegben, úgy haladtak volna karakterük kibontakoztatásában, ami ugye nem igen megy egy A4-es lappal az arcod előtt… A következő munkánk, már biztos, hogy nem felolvasószínház lesz.
Kissé leegyszerűsítve a Csodálatos vadállatok a 90-es évek végén egy felnövő- felnőtt városi generáció életválságába ad betekintést, nem éppen könnyed olvasmány. Hogyan rezonáltak ezekre a témákra és figurákra a színészek a próbák során, és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől?
Ez nagyon érdekesen alakult. Kezdetben küzdenem kellett a darabért, a felkért színészek közül páran feltették a kérdést, hogy biztos jó választás-e? Emlékszem, első próbáink, ami a darab értelmezése körül forogtak, rendre éjszakába nyúló beszélgetésekbe fordultak, hiszen maga a szöveg rendkívül sűrű, szerteágazó, olykor vulgáris és töredezett. Még a cselekményszál sem magától értetődő, így volt, aki aggódott, hogyan jelenítjük ezt meg, hogy fog a közönség erre reagálni, „s miért kell már megint a nyomasztás, feltárni e belső tereket, ráadásul mindenféle kivezető iránymutatás nélkül?” De olyanok is akadtak a társulatban, akik nem töprengtek ilyesmin, és egyszerűen közösségi élményként, tartalmas szabadidős tevékenységként tekintenek a próbákra, kihívásnak tekintették a feladatot és egyszerűen beleálltak. Viszont, ami engem igazán meglepett és egyben megerősített a választás helyességében, az a közönség reakciója volt. Akivel csak szót váltottam az előadás után, szinte mindenki más-más jelenetet emelt ki, a saját személyes történetének tükrében. Ismét a szerzőt illeti a dicséret: a darab újszerű, kísérletező, időben és térben ide-oda ugráló szerkezete remek lehetőséget biztosított arra, hogy mindenféle problémakört a felszínre dobjon. Én úgy hívtam magamban: „a szélesspektrumú darab”, mivel mindenki talált benne valamit, ami számára jelentőségteljes volt, megérintette… De még a gegekkel is sokszor ez volt, az egyik előadáson harsány kacajt váltottak ki, a másikon semmit, a közönség kifürkészhetetlen.
Fotó: Rékasi Attila
Mik a legnagyobb nehézségek, amivel egy kezdő amatőr színházi csoportnak szembe kell néznie – és mi jelenti a legnagyobb örömet számotokra a színházcsinálásban?
A legkomolyabb nehézség a próbákra és a felkészülésre szánt idő megtalálása, és a többiekkel való egyeztetése. Munka és család mellett ez koránt sem egyszerű, s mégis, eddig sikerült megoldani, összetartani a csapatot, amit szerintem elsősorban annak az organikusan kialakuló közösségi együttlétnek köszönhetünk, amit a közös alkotómunka során megéltünk.
Vezetőként gondolom egyszerre kell szervezned és támogatnod a közösség munkáját – és kialakítanod a saját hangodat is rendezőként. Hogyan oldod meg ezt az egyének és a közösség érdekei között nyilván fel-felmerülő feszültséget?
Igyekszem minden felvetésre, óhaj-sóhajra, igényre, vagy problémára odafigyelni, őszinte és egyenes kommunikációval mindezeket megbeszélni, majd a lehetséges megoldások között optimalizálni. Ami olykor ellene megy rendezői szándékaimnak, de azt hiszem, ez természetes. Egy dologban vagyok hajthatatlan: hogy mind a szövegválasztásban, az előadásmódban, társulati megjelenésben nívós, érzékeny, hiteles csapat legyünk. A Vadállatokhoz például ragaszkodtam, mert meggyőződésem volt, hogy színvonalas, remek darabbal van dolgunk. De voltak helyzetek, amikor a többiek győztek meg, hogyan lenne jobb egy jelenet, egy hangsúly. Folyton változó körülményekkel kell kooperálni, lehetőleg sose levéve a kezed a finomhangolásról.
Mik a társulat további tervei, melyek a fejlődés tervezhető irányai?
Pillanatnyilag egy költészetnapi verses előadáson dolgozunk, amit értelemszerűen április 11-én mutatunk be Verőcén. Két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt mi itt vagyunk itthon, szinte kötelező dolgunknak tartjuk, hogy egy ilyen alkalmat támogassunk, jelen legyünk, másrészt titkos rendezői gondolatom, hogy remek próba a színészeknek a szövegtanulás terepén, ami eddig még nem volt gyakorlat. Több színészmesterségbeli workshop-ot is tartottunk már külső, professzionális segítséget is bevonva, ezeket a jövőben is folytatni szeretnénk. Valamint kimunkálás alatt áll egy Mrozek-előadás, amit a társulatból arra vállalkozókkal hamarosan próbálni szeretnék.
A Dunakanyar – innen a belvárosból szemlélve – egyre pezsgőbb közegnek tűnik számomra. Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség? Milyen szerepe lehet ebben a Forrás Műveknek?
Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség. De ez már évtizedek óta zajlik, és sokkal lazább kapcsolódásokkal, mint gondolnánk. Hol fellángol ez a közösségi lét, és pezseg és pörög, lehet, hogy egy koncert, előadás, vagy épp egy kaláka miatt. Máskor meg leesik, visszazuhan. Nincs neve, nincs vezetője, nincs állandó tagsága, nincs iránya, és nem lesz sose kész, egy alaktalan, örökkön változó izé. Egy valami talán mégis állandó ebben a közegben, az alap hangütés, ami nyitott, elfogadó, szívélyes és baráti. Bár most jut eszembe: a szintén verőcei illetőségű Aznap Zenekar nevet adott ennek a jelenségnek, „éljen a dunakanyari köztörzsiség!”- valahogy így szokott búcsúzni a frontember. Kicsi ez a Dunakanyar, a kulturális értékekre érzékeny közönséget folyton összefújja valahol a szél. Így találkozunk, tudunk egymásról, s sokszor inspirálunk, együttműködünk, kapcsolódunk is. Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a nagyvárosi léttől, hogy mindez valahogy emberléptékű maradt.
Mi a legnagyobb öröm a számotokra a színházban?
A társulat tagjainak válaszaiból:
„Más bőrébe belebújva, megkönnyül a saját búja, meg lehet úgy hülyének menni, hogy nem kell hülyének lenni, a közönség meg bólogat, meg pénzt dobál, meg bókokat!”
„Az együtt alkotás, mi más?”
” A csoportban feloldódás, spontán kreativitás, erős önismeret- és személyiségfejlesztés.”
„A figyelem, a fókusz gyakorlása önmagunk és egymás iránt. A szerep megtalálása az emberi mivoltunk jegyeinek kutatásával.”
Az interjút készítette Formanek Csaba, a Kettőspont Színház művészeti vezetője (nem jelzett fotók: magánarchívum)
FakTúra: Két hét múlva nyílik jubileumi tárlatod az Újpest Galériában, ennek kapcsán szeretnélek szakmailag kicsit jobban megismerni. Egy vidéki kisvárosban nőttél fel a 80-as 90-es években, ahol a fényképezőgép inkább volt családi eseményeket kiszolgáló kellék, mint művész eszköze. Ebben a közegben mi vitt téged a fotózás felé? Miért pont a fotó?
Sőt, egy három gyermeket nevelő szerény körülmények között élő családban nevelkedtem, úgyhogy fényképezőgépünk nem is volt. Néhány fotó, amit hivatásos fényképészek készítettek óvodai ballagásról, tablóképek, egy-két albumra való esküvői fotó rokonoktól: ennyi volt a fényképekkel való kapcsolata a családomnak. Papír és ceruza volt, ezért rajzoltam gyermekként (nem túl tudatosan, nem is túl jól), lánglelkű ifjúként verseket fabrikáltam, de ezek a próbálkozások még nem voltak értékelhető alkotások. A művészi lélek (nagyon érzékeny gyermek voltam, illetve volt bennem egyfajta különcség, amit a tanáraim is szóvá tettek) megvolt bennem, illetve jó eszű voltam – mondom a tanáraim után -, tanulás nélkül is jó érdemjegyem voltak, több tantárgyban kiemelkedő voltam, kémia, történelem, irodalom. Aztán Kozma László sógorom külföldre ment dolgozni és hozott egy Premier 620-as kompakt gépet. Életemben előszőr fényképeztem! 18 éves voltam ekkor. Természetesen negatív analóg filmre készültek a képek, amiket előhívatva megdöbbentett azok valóság hűsége. Letaglózott az, hogy általuk meg tudtam állítani az idő múlását. A katonaságnál összeismerkedtem Zombor Ferenc őrnagy, repülő irányító tiszttel, aki azóta is atyai jóbarátom. Ő hobbiként fényképezett, gépeket szervizelt. Megjavította az első, fillérekért vásárolt Zenit tükörreflexes „profi” kamerámat, amivel már a szolgálati idő alatt próbáltam elvontabb, nem emlékkép igényű, azon túlmutató felvételeket készíteni, kifejezetten művészi szándékkal (természetesen akkor még csak a szándék volt meg hozzá). Az azonban ott eldőlt, hogy ezzel a művészeti ággal akarok foglalkozni, úgyhogy leszerelve olyan munkát választottam, ahol sok szabadidőm volt és elkezdtem képezni magam. Minden elérhető könyvet megvettem, azokból tanultam. Akkora szenvedéllyel, hogy egyszer elolvastam és már tudtam is a lényegét kívülről. Két év tanulás, gyakorlás után a Debreceni Fotóklubba vittem el a művészi igényű fotóimat. Azonnal felvettek tagnak. Olyan felvételekkel érkeztem, amik kapcsán nagy jövőt jósoltak nekem, kiállították alkotásaimat.
FakTúra: Harminc éve vagy a pályán, mi az, ami ennyi év után is motivál és alkotásra ösztönöz? Tudatosan vagy ösztönösen alkotsz? Igen, 30 év már nem csak fellángolás, néha az ember akár fel is adná, de egyszerűen nem tud szabadulni ettől a szenvedélytől és amikor már azt gondolja, hogy vége, akkor mindig támad egy újabb ötlete vagy egy újabb érzés ragadja el, hogy kamerát ragadjon vagy új képzőművészeti projekten kísérletezzen. Motiválni, úgy gondolom, semmi nem motivál, ez inkább egyfajta „kényszerűség” erő. Tudatosan és ösztönösen is alkotok, ezek kéz a kézben járnak, mindkettőre szükség van. A tudatosság, ha másban nem is, abban mindenképp megjelenik, hogy hivatásos művészként, el kell helyezzem a munkáimat a világ művészetében, nem tehetek úgy, mintha nem létezne művészettörténet. A montázsaim elkészítésénél is szerep jut a tudatosságnak, hiszen a műfajból adódóan sok áthallás, utalás születik a képeken.
FakTúra: Érzed-e szükségét annak, hogy lépést tarts a szakmában történő változásokkal, lekövetsd az újításokat? Ha igen hogy tudod ezt megtenni? Ha nem, mi ennek az oka? Ha nem érezném szükségét, akkor is valamilyen szinten rajta kellene hogy tartsam a szemem a „pályán”, hiszen ez a tanult szakmám. Úgy technikailag mint művészileg fél szemem rajta tartom a dolgokon, de az alkotói munkámra nincs túl nagy hatással ez a figyelés, vagy legalábbis csak nagyon ritkán. Inkább ez a magam útját járom típus vagyok. Én analóggal kezdtem fényképezni, tehát ha nem követném a változásokat akkor még mindig analóggal fotóznék és akkor nagyon trendi lennék, de én a forradalmat és a lehetőséget láttam az elektronikus változásban, úgyhogy digitális fényképezőgépekkel dolgozom, sőt ma a legtöbbet telefonnal fotózom.
FakTúra: Mikor lesz egy alkotásod „teljesen kész”? Mit jelent számodra ez a kifejezés ha fotókról van szó? Létezik-e tökéletesen befejezett műalkotás? Az attól függ, hogy montázst készítek vagy klasszikus fotót. Klasszikus fotónál viszonylag egyszerűbb a helyzet, az bizonyos szempontból már az expozíció pillanatában kész van, de én mindig végzek utómunkát is. Nagyon ritka az, hogy semmilyen utólagos korrekció ne kelljen. Ennek az az oka, hogy a a digitális kép – ugyanúgy mint régen a negatív – egy nyers kép, azon még, ha nagyon keveset is, de utólag biztos, hogy egy-két paramétert be kell állítani. Mivel én sokat foglalkozom kísérletező, illetve fotómontázs technikákkal, így viszonylag sokszor van az, hogy hetekig, hónapokig dolgozom egy képen, többször félreteszem, előveszem a munkát, mire egy kép elkészül, ahogy te fogalmaztál „teljesen kész” lesz, ez akkor jön el, ha két hét ránemnézés után elővéve, úgy érzem, sem hozzátenni, sem elvenni nem tudnék belőle. Természetesen létezik tökéletesen befejezett műalkotás, sőt, műalkotás meglátásom szerint csak a tökéletesen befejezett kép lehet!
FakTúra: Szakmailag és helyileg hol látod magad 10-15 év múlva? Lesz Rékasi 60/40? Amikor rosszat álmodom, akkor a fronton egy lövészárokban hasalok rettegve. Nagyon-nagyon remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni, én voltam katona és voltam harci helyzetben is élesben, a hátam közepére sem kívánom a háborút, nem hiszem, hogy képes lennék emberek életét kioltani, megrögzött pacifista vagyok. Amikor nem álmodom rosszat, akkor a realitás talaján állok. Régebben azt gondoltam, mivel tanulmányaim is ezt jósolták, hogy 50 év felett már nem nagyon alkot új dolgokat egy művész, nem nagyon tud eredetit mutatni, de vagy elírták a személyi adataimat, vagy nem feltétlenül mindenkire igazak a kutatások eredményei, ugyanis egyelőre – legnagyobb csodálkozásomra – vannak még kreatív ötleteim, bízok a jövőben. Reményeim szerint Újpesten leszek, lesz 60/40, bár ez már olyan finisesen hangzik, de az idő nem kegyelmez senkinek, miért pont nekem kegyelmezne?
FakTúra: A fotó a pillanatot ragadja meg. Melyik volt életedben az a momentum az elmúlt 30 évben amelyet mindenképp megörökítenél?
Na most beletrafáltál egy sarokpontomba – erre mindig harapni szoktam – pár éve írtam egy tanulmányt arról, ami mindig is bosszantott engem: „a fotó a pillanat művészete”, miszerint azt ragadja meg, illetve a fotó a pillanatról szól. Szerintem ez maximum csak egy fizikai jellemzője. De vegyünk csak egy egyszerű gyermek portrét. A pillanat belőle az, amikor éppen a fejére esik a labda és édesen, vagy ijedten hunyorít. Ám amikor „csak” belenéz a kamerába, ami megrajzolja őt, az sokkal több egy pillanatnál. Meglátásom szerint az egy antropológiai tanulmányként fogható fel inkább. Ha nem tévedek, a saját életem kapcsán kérdezted ezt. El kell mondjam, hogy szerencsére nagyon-nagyon sok olyan pillanat van az eddigi életemben, ami megörökítésre érdemes, úgyhogy ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Ezen pillanatok zöme a művészethez kötődik, a másik része pedig Hölgyekhez, szerelmekhez illetve a barátaimhoz. Ha kifejezetten egy pillanatot kellene mondanom, akkor az az első saját alkotásaimat tartalmazó önálló könyvem kézbevétele, mert arra mondtam fiatalon, ha egyszer megjelenik egy könyv nyomtatásban, amin csak az én nevem szerepel, akkor már elértem mindent, amit akartam, a többi csak hab a tortán!
FakTúra: Jelenleg milyen művészeti és kulturális projekteken dolgozol? Hol láthatjuk/olvashatjuk a munkáidat, hol találkozhatunk veled mostanában?
Művészetileg mostanában két általam kitalált, létrehozott technika művészeti megvalósításán dolgozom, amik egy teljesen új vizuális világot hoznak létre, ennek első munkája az Anita kapitánya című alkotásom volt. Folytatom ezt a vonalat és van egy teljesen új is, de az még nem publikus. Kulturális projektként megemlíteném a honlapom portfólió részének feltöltését a teljességre törekedve (ez hatalmas munka lesz), illetve továbbra is sokat foglalkozom önkénteskedéssel a Kettőspont Színházban, illetve az általam alapított civil szervezeteimet Újpesten próbálom újraéleszteni. Tagként sok alkotó közösségben is dolgozom, igyekszem azokban is helyt állni. 2024-ben áprilisban indul a Rékasi 50/30 program és kiállítás sorozat. Április 5-én az Újpest Galériában nyitunk, 25-én a születésnapomon folytatjuk a Kettőspont színházban. Olvasni a Tanka János irodalmi kör honlapján lehet írásműveimet.
