Film kritika

A FakTúra művészeti folyóirat kritikai oldala filmművészet

Egy kis ország nagy tehetségei – Észt filmest

Szerző:

Kritika és fotó: Rékasi Attila

A Kettőspont Színház szeret nyitni más művészetek felé is, így az idei II. Szirtes András kísérleti filmszemle után egy újabb izgalmas filmes esttel szolgálta az érdeklődő közönséget. Megáll az Észt című vetítésükön tíz filmalkotást láthattunk két blokkban. Természetesen szakmai beszélgetéssel indult a fórum, amelyen a szervezők, rendezők mutatták be projektjüket és az est filmjeiről is diskuráltak.

Ami engem illet, az első blokk három filmje közül az első Three words in Seto that the World needs (director: Nolwenn Guiziou) ’15 volt számomra a leginkább figyelemreméltó, sajátos – még ha nem is feltétlenül unikális – fényképezése kedvemre való volt. A további kettő, cím szerint Minun Buabo (director: Ida Lepparu) ’5 és Right, Grandma (director: Orsolya Szitka) ’10 kevésbé ragadott magával. A blokkról összességében az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy nem a legsikerültebb alkotásokat tartalmazta, nem tudták maradéktalanul megragadni vagy fenntartani a figyelmemet. 

Az est egy animációs blokkal folytatódott. Itt már több vetítést is érdekesnek találtam, közülük is kettő kiemelkedőt, ami érdemes bővebb kifejtésre. A 16 perces Ajasööja / Eating Time (2025) lenyűgözött. Mari Kivi filmje olyan karakteres, művészi, megkapó vizuális világgal bír, ami párját ritkítja, s amennyire fotóművészként meg tudom ítélni, a szereplők animálása is profi munkának tűnt, szépen „siklottak” a képkockák. A másik külön szót érdemlő produkció a Kiievi tort / Kyiv Cake című, amelyet Mykyta Lyskov jegyez (2025, ’22) Ez a rajzfilm számomra a Beavis and Butt-head képi világát idézte, de nagyon egyedi művészibb karakterrel. A néha vicces, máskor zavarba ejtő, megint máskor meghökkentő képsorozat témáját a háború borzalmai ihlették, s ily módon végeredményben a szívfájdító alkotások sorát gazdagítja.

Összességében elmondható, hogy az első blokk „altatása” után az animációs munkák színes és érzelemgazdag csokra jócskán javított a mérlegen, Észtország tehetséges alkotóiból jópárat felvonultatva. Érdemes volt végigülni a beszélgetésekkel kicsit hosszabbra nyúló estét és megismerni az észt nép lelkének néhány hideg sóhaját. 

Rékasi Attila fotóművész, Újpest

Az Észt filmest programja a Kettőspont Színház műsorán:

Estonia Blows My Mind! – Estonian Animation and Short Films

Válogatás a Finn-Ugor Filmfesztivál (FUFF) terméséből és az elmúlt évek észt animációs munkáiból.

A selection of films from the Finno-Ugric Film Festival (FUFF) and Estonian animated films from recent years.

A tervezett program / Planned programme:

FUFF-válogatás / FUFF selection:
• Three words in Seto that the World needs (dir: Nolwenn Guiziou) ’15
• Minun Buabo (director: Ida Lepparu) ’5
• Right, Grandma (director: Orsolya Szitka) ’10

Animációs filmek / Animated films:
• Ajasööja / Eating Time (director: Mari Kivi), 2025 ’16
• Kiievi tort / Kyiv Cake, (director: Mykyta Lyskov), 2025, ’22
• Pingviin / Penguin, (director: Kaspar Jancis), 2026 ’15
• Öö mõtted / A Serious Thought, (dir: Jonas Taul), 2026, ’16
• Gate (director: Francesco Rosso), 2022, ’4
• Koer / The Dog, (director: Kaspar Jancis), 2025, ’6
• Uka-uka (dir: Henri Veermäe), 2026, ’12

A vetítésen vendégeink / Our guests at the screening:
Csüllög Edina, producer
Helent Unt, animációs rendező / animation director

A Finn-Ugor Filmfesztivál (FUFF) 2014-ben jött létre azzal a céllal, hogy találkozási lehetőséget teremtsen a finnugor kultúrákhoz kötődő filmesek, közösségek és közönség számára. Az évek során a fesztivál nemzetközi platformmá nőtte ki magát, amely ma már a világ más őslakos közösségeinek filmesei és történetei felé is nyitott.

The Finno-Ugric Film Festival (FUFF) was founded in 2014 to create a meeting place for filmmakers, communities and audiences connected to Finno-Ugric cultures. Over the years, the festival has grown into an international platform that also welcomes Indigenous filmmakers and stories from around the world.

Barátság, dráma, művészetfilozófia – McDonagh kegyetlenül szép filmjéről

Szerző:

Kritika és illusztráció: Rékasi Attila

Sokat keseregtem leélt ötven évem alatt az elérhető filmek zömének bárgyú színvonalán. A film az 1920-as évek óta nemcsak művészeti forma, hanem hatalmas üzlet is lett. Mivel néhány elkészítésében személyesen is részt vettem, azt is tudom és megértem, hogy egy komoly, egész estés film elkészítése dollármilliárdokat emészt fel. Mondhatnánk: ez az oka annak a popularitás felé húzó, „nézőt kiszolgáló” igénytelenségnek, amely a hollywoodi produkciók jelentős részét jellemzi. Csakhogy amikor filmtörténetet tanultam, és visszanéztem a kezdeti próbálkozásokat, világossá vált: a startpisztoly eldördülésének pillanatában sem a magasművészet volt az elsődleges cél. Tisztelet a kivételnek.

Martin McDonagh a kortárs filmművészet egyik legizgalmasabb alkotója, akire érdemes odafigyelni. Mielőtt bárki azt vetné a szememre, hogy túl sokat várok a műfajtól, fontosnak tartom leszögezni: én is keresem a kikapcsolódást, a szórakozást a filmekben. McDonagh azonban újra és újra bizonyítja, hogy a magasművészet igényével készült mozgókép nem zárja ki a humort – sőt, egy társadalomkritikai, filozófiai dráma esetében épp az irónia válik a tükörtartás egyik legerősebb eszközévé.

A 2022-es A sziget szellemei már első képkockáival odabilincseli a nézőt. Egy elzárt ír szigeten játszódó történet két életre szóló barátság váratlan felbomlását követi, amelynek következményei fokozatosan súlyosbodnak . A számomra Tarr Béla világát idéző, fegyelmezett képi világ nem pusztán esztétikai keretet ad, hanem szinte önálló jelentéshordozóvá válik. Ezt erősíti Carter Burwell finoman rétegzett zenéje is.

A színészi játék külön fejezetet érdemel: Colin Farrell, Brendan Gleeson, Barry Keoghan és Kerry Condon nemcsak szerepeket formálnak meg, hanem egy teljes mikrokozmoszt építenek fel. A drámai feszültség nem látványos eszközökből, hanem apró rezdülésekből építkezik.

A forgatókönyv a mai filmes közegben ritka erényeket mutat: irodalmi igényű, feszes és mértéktartó. Nem magyaráz túl, hanem teret hagy a nézőnek – így válik hitelessé az a világ, amely a motorizáció előtti, zárt közösségek belső törvényei szerint működik. A karakterábrázolás pedig külön említést érdemel: abszurd, mégis ismerősen emberi, szinte mint egy Franz Kafka-novellában.

Mindez persze még nem garantálja, hogy egy film megszólítja a nézőt. Lehet tökéletesen felépített, mégis távol marad tőlünk. Engem azonban alkotó emberként bevonzott a film egyik mélyebb rétege: az a kérdésfelvetés, amely az emberi létezés és az alkotás egyik lételméleti kérdését firtatja. Nemcsak firtatja, de szembe is állítja a haszontalan időtöltés nihiljével. Nem szeretném elvenni a felfedezés élményét, ezért csak annyit mondok: érdemes időt adni ennek a filmnek. Ha hagyjuk hatni, előbb-utóbb visszanéz ránk – és kérdez.

Rékasi Attila, Újpest

Egy filmszemle, amely a budapesti művészeti élet unikalitása lett

Szerző:

Fotó és szöveg: Rékasi Attila

Tavaly még ötlet sem volt, ma már úgy gondolhatunk rá, mint a filmművészet egyik izgalmas fűszerére. A Szirtes András filmszemle egycsapásra lett az útkereső filmesek műhelye. A FakTúrán már Ritter Márta írónk, aki mindhárom napon részt vett, nagy sikerrel számolt be az eseményről, cikk itt. Jómagam a filmszemle egyik fontos hozadékáról szeretnék értekezni, miszerint alkotóként én egy ingyenes és nagyon jó „mesterkurzusként” éltem meg a szemlén töltött napokat. Kezdő filmesként, nagyon sok kritikát kaptam Bényei versfilm című első saját készítésű kísérleti rövidfilmemre, a kritika javarészt jogos, ami reményeim szerint előre visz majd új utamon. Nagyon boldog voltam, hogy Kovács Gergő versmondó és Sándor Máté zeneszerző munkáját a filmemben csak elismerő szavak illették, hiszen így Bényei József költő (a film két versének alkotója) poézisére is sikerült reflektorfényt irányítanunk. Úgy érzem, rengeteget tanultam a filmszemlén töltött napjaimon, úgy technikailag, mint művészileg, hiszen nagyon színesre és sokrétűre sikerült ez az első filmszemle. Már mindjárt a kezdet kezdetén, hiszen Gelencsér Gábor (képünkön) filmesztéta előadással felérő megnyitószövegéből is sok történeti és esztétikai jellegű új információhoz juthattam, élmény volt hallgatni! Sok remek filmet láttam, melyek legjavából művészeti folyóiratunk hasábjain többel is igyekszünk megismertetni az érdeklődőket. Kis túlzással volt itt minden: döbbenet, rémület, sírás, nevetés, néha füstölgés egy-egy kevésbé sikerült produkció kapcsán. Azt mondhatom, hogy mindenképp pozitív, nagyon is pozitív a mérleg, soha jobb programot és időtöltést nem kívánhatunk magunknak. Reménykedem benne, hogy a szervezőknek Formanek Csaba, Németh Anita és Szandtner Dániel (hatalmas munkájukat ezúton is köszönve) nem vesztik lelkesedésüket és jövőre találkozunk a II. Szirtes András filmszemle vetítésein.

Rékasi Attila, Újpest

Formanek Csaba a Hegy Gyermekei, nem csak filmfanoknak!

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Méhek, anyák, gyermekek címmel lesz május 5-én 15 órai kezdéssel verseket és filmeket felvonultató anyáknapi program a Ráday utca 39. szám alatti Kettőspont Színházban, ahol Formanek első egyszereplős filmalkotása nézhető meg újra. A színházi drámái után ez a saját rendezésű alkotás egy sokkal spirituálisabb, filozofikusabb alkotás, ami meglátásom szerint szép képi és filmes nyelvezettel lett megalkotva. Egy hegy, egy házikó és Lali kutya szerepelnek még a rendezőn kívül a filmben, ami nagyon bensőséges hangulatvilágú, talán ez indokolhatja az Anyák napi vetítést. Kis költségvetése ellenére egy ízig vérig szerzői film, ami egyenlőre népszerűségében nem „veri” a Most vagy sohát (már, hogy akciófilmesen fejezzem ki magam), de ez az alkotás is bővelkedik akcióban, jönnek, mennek, nézelődnek, étkeznek, fürdenek. Már ha nem csak azt tekintjük akciónak amikor hülyére verik egymást és halomra ölik a szereplőket. Félre téve az összehasonlítást a Formanek film lényege meglátásom szerint, egyfajta életérzés, értékként definiált életmód bemutatása, ez abszolút sikerült is az alkotónak! Mivel a vetítés után lehetőség lesz beszélgetni a szerzővel, hangot adhatunk esetleges észrevételeinknek, véleményüknek, Csaba erre nagyon nyitott, ahogy én tudom, örül is ha van visszajelzés!

Gondolatok Huszárik Zoltán Szindbádjáról

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Huszárik Zoltán a modern magyar filmművészet kiemelkedő, új utakat kereső, megkerülhetetlen alakja. 1971-ben elkészíti első játékfilmjét, a Szindbádot, mely addig soha nem látott képi-hangulati megoldásokkal élve beírta magát a magyar művelődéstörténetbe, ahogy a film operatőre és főszereplője, Sára Sándor és Latinovits Zoltán is. Krúdy Szindbád -novelláiból nem hiszem, hogy valaha is lehetne jobb filmet álmodni, bár hozzá kell tenni, hogy a legmegosztóbb magyar filmek egyike, kevesek életre szóló élménye. Már az elején le kell szögezni: aki a színészkirályt akarja látni, csalódni fog. Latinovits talán ebben a filmben, tudom lehet túlzó, de saját magát alakítja, ezt az is bizonyítja, hogy szinte összeforrt az emberek tudatában Szindbáddal. Minden bizonnyal, nem hiába. A film legnagyobb erénye, hogy a „krúdyasságot” tökéletesen megteremti, s itt megemlíteném, hogy általában lírai hangvételű filmként aposztrofálják, de én tovább mennék, meglátásom szerint a lírai jelző itt a különleges érzékenységű jelenetek füzérének szól, nem pedig Krúdy nyelvezetének. Én tehát nem csupán lírai hangvételűnek nevezem, hanem egyszerűen költészetnek, mert a képi-hangulati megoldások abszolút összhangban vannak Krúdy zseniális prózájával, amit én amúgy is költészetnek nevezek, de itt egyszerűen más nézet sértő a filmre nézve. Latinovits szájából pedig ezek a szavak igaz költészetté állnak össze. szerint mindenképpen az utóbbi megállapítást érdemes tovább boncolgatni, hiszen a szereplők szinte kivétel nélkül monologizálnak. Nyilván ez a talaj volt a legmegfelelőbb arra, hogy hitelesen vissza tudják adni Krúdy amúgy is bonyolult szerkezetű nyelvezetét. S nem utolsósorban a monologizálásnak köszönhetően a jelenetek még sejtelmesebbek lettek, még nagyobb hangsúlyt kaptak a szavak. Vágyak, életek és sorsok folytonos lebeszélésére gondoljunk ezalatt. Ebből is következik, hogy a film egy pillanatnyi szusszanást sem engedélyez. Ám az ebéd-szertartás jelenetében Szindbád és a pincér, Vendelin monológja hirtelen dialógusba vált. A történet Szindbád keserédes bolyongását eleveníti fel, az érzéki örömökön és a kulináris élvezeteken át. Emlékeit életre hívja: sorra látogatja volt asszonyait, volt életeit, Majmunkát (Dayka Margit felejthetetlen alakítása), Fruzsinát, Lenkét (Ruttkai Éva), Irmát, Fannit, Setétkét és a többieket. Egy pillanatig sem kérdőjelezhető meg az elkerülhetetlen végzet, ami ellen Szindbád nem hogy nem tesz, hanem táplálja, növeszti azt, s bolyongása végső állomása a templom lesz. Kár egyetlen jelenetet is kiemelni, de mégis megteszem. A Szindbád legismertebb és számomra legmegrázóbb képsorai a virágárus lány halálát mutatják be. „Szeretnék meghalni és nemsokára meg is fogok halni” – mondja a lány Szindbádnak egy mulatóban kezében egy kosár virággal. Később megkéri Szindbádot: „Kérem az urat, kísérjen haza”. A ház előtt állnak. A lány búcsúzóul csak annyit mond: „Kérem maradjon itt a ház előtt. Valami virágot ledobok önnek az ablakomból, ha szobámba értem… Ön jó fiúnak látszik”. Néhány pillanat múlva a virágárus lány vérét Szindbád lábai előtt elissza a hó.

Komlósi Kornél filmelemző írása