keresztes zoltán underdogimages fotóművész kiállítása, fotó: magánarchívum
Kereszetes Zoltán fotóművész a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökségi tagja, a Fuga kortárs művészeti központban tulajdonosait veszített tárgyak nyomába ered, megpróbálva a szinte lehetetlennek tűnő feladatot, hogy a fotóművészet nyelvi, formai sajátosságaival töltse fel az elárvult holmikat. Ezek a valamikor nagyobb becsben tartott tárgyak a kiállítótérbe landolva, a róluk készült alkotások által próbálják bizonyítani fontosságukat, a világhoz való viszonyukat. Az alkotó igyekszik a tárgyak lelkét bemutatni, úgymond megszemélyesítve, személyiséggel feltöltve azokat, miközben azzal a társadalmi kérdéssel is foglalkozik, mit kezdünk a minket elárasztó, figyelem, újrahasznosítás hiányában szemétté avanzsáló entitásokkal. E hét vasárnap lesz ennek a nem mindennapi ötleten alapuló, szokatlan installálású tárlat finisszázsa, éljenek a lehetőséggel és látogassanak el a Fugába.
Rékasi Attila, Újpest
November 2-án este 7-kor bezár keresztes zoltán underdogimages tulajdonosaikat vesztett tárgyak szubjektiv és pontatlan leltára című kiállítása. A záróeseményen Marno János versei hangzanak el. Közreműködik Persányi Zsófi, Radnóti Róza és Rozs Tamás.
Az újpesti Szindbád gyalog indult a vasúti hídnak. Jobb kívülről szagolni a gőzmozdony pöfékelte buja füstpamacsokat, s jobban látni annak a Duna vizére rajzolt, hullámokkal cicázó gomolyait, ha gyalog kél az ember – igazolta magában döntését a férfi, dacára sajgó tagjainak. Amúgy is asszonynépnek való a melegded szalonkocsi. Aki éhet akar nyerni a római parti csemegékhez, az biz nem ül vasparipára – dörmögte orra alá. A kiadó sem fizetett, azt a keveset ne jegyre költse, ki csak jambusokkal tudja tölteni a magyar kincstárat. Lenézett. Milyen szédítőek ezek a vashidak, de hasznosak – merengett Szindbád. A megyeriek úszhatnak, míg ő száraz lábbal azon mélázhat, ifjúsága reményteli, karcsú szoknyái ezek a pilonok. Ejh mennyi kíváncsiság dohogott akkoribb a legényben: mit rejthetnek azok a szoknyakelmék, s vajh a szebb, finomabb kelme alatt szebb, finomabb lábacskák rejteznek? Nem nyughatott, míg ki nem derítette, s lebbentett ezért számát se tudja mennyit, s még képzelt hozzá, ahányat látott. A víg molnárnétól a Wolfner bárónéig volt szoknyák lebbentője, lábacskák erdejében bolyongva kereste a bizonyost, a megnyugvást. Nevetést, könnyeket, boldogságot, bánatot talált, de soha meg nem érkezett, folyvást úton volt. A gondolatok. A leggyorsabb gőzösök a gondolatok! Még fel sem nézett a szoknyák feletti szépségekre, a szegecselt vashíd karcsú K betűire és már Buda földjét tapodta. Ilyenkor mindig visszanézett szeretett Újpestjére és ezt gondolta: lapos mint a guta, mint a pelyván nevelt lánka, ám téved, ki úgy hiszi, hogy csak a telt, duzzadó kebel olthatja vágyát a férfiúnak, hiszen ezer színe van a szépségnek. Klárák, Klotildok, Kingák óhhh, éltek-e még, gondoltok-é a ti Szindbádotokra, úgy ahogy ő Újpestjére, s remeg-e még ajkatok a csókok emlékétől? Mily nehéz elengedni azokat a szattyán finom kacsókat, a lefejtett csipkekendőket.. hová lett a fiatalság, hová lettek a Római part ízei? Ezen töprengett Szindbád, s közben sétapálcájávál megkocogtatta a híd utolsó vaskorlátját. Visszaviszel még – vonta kérdőre -, vagy itt ér az elmúlás a csónakházak, vendéglők és cigányprímások között? Ritkán telíti tagjait már a vágyakozás, de most ráfordulva a dunaparti sétányra összefutott a nyál a szájában, ráncos arcára aprócska mosoly húzódott a toluló emlékektől. „Ejh, vajon ott szolgál-e még a Bivalyos vendéglőben az a minden hájjal megkent pincér, bizonyos Vendelin, kinek asszonyát megszöktettem anno, mikor még nem gondoltam a holnappal? A békási vagy az endrei böllértől hozzák-e manapság a csontot a velős pirítóshoz? A békásit ugyanis nem szenvedhetem, igen közel esik Budához, ott gyönge szénán tartják a jószágot – az intézőtől tudom – s a rosszul hízlalt marha veleje olyan, mint a fűrészpor, csak morzsol az ember szájában, nem ken az semmit, nyelhetetlen. S a kenyeret helyben sütik-e még vagy a Moskovitzék budai üzletéből való? Tudni illik, hogy csakis a helyben sütött kenyéren olvad jól a velő. Annak útja a kemencéből egyenesen az asztalra vezet, ezért vágata még friss, s kívül ha meg is pirul, belül omlós, meleg, mint az érintetlen női öl.” Eképp morfondírozott Szindbád régi törzshelyéről, hol minden reménye szerint új séfet vettek azóta, mert az a kutyaütő, akit Vendelin oly bőszen rekommendált ‘897-ben – gyalázat! – nem Mildenbergertől hozatta a Sert! Nem ettől a tisztességes, újpesti zsidó embertől, aki az égért be nem csapna senkit! Úgy Pesten, mint Budán, csak az ő nektárjának van három ujj habja, ami néki a serital frisseségének kizárólagos bizonyítéka. Mildenberger sere, mint az érett asszony csókja: keser, de jólesőn csiklanja a szomjúhos férfi ajakát. „Ha jó ebédet ádnak ma, tán még a csónakházba is befordulok, s ha Clark Ádámot már le nem is győzhetném, még mindig oly szép mozdulatokkal evezek, mint ő, amikor elvitte az érmet az orrom elől. Lágy most a Duna, hívogat. Micsoda bohém, izgalmas, nagy időket éltünk akkoriban itt a Rómain! Nyár, forróság, szerelem.. – mintha a sétálóknak beszélt volna, ám a parton egy lélek nem járt. Szindbádnak most tűnt fel, hogy egy szál felöltőben rója útját, holott sál is elkélne már, rigóké helyett varjak károgása üti a fülét. Felemelve fejét elbizonytalanodott, több a zöld még, alig köhög a sárga. Maholnap november, hát mi ez a zölden hagyott rengeteg? Hova tűntek a fabódék, miért magasodnak tükrözőszemű bérpaloták? A Légszesz utca fennebb van, rossz irányba fordultam volna a hídról? – kérdezte fennhangon magától, majd újra visszatért gondolataihoz. Nem… nem… itt az első csónakház, de zárva: mégiscsak ősz lehet. Megkésett ősz. Nem is baj, jól illik egy megkésett élethez. Ez marad már nekem, az újpesti Szindbádnak, aki fiatalon is öreg volt, vagy annak tűnt. Gyorsan élt, mert olyan volt a harmincas évek, hamar cseperedtek akkortájt a költők. Ez marad nekem, a zöld lombok közé lassan bekéredzkedő sárga, vörös majd barna levelek szimfóniája. Gondosan hintett betűk ezek a levelek, szavakká csomósodnak és elhitetik velem, hogy van történetem, hogy nem bolyongtam hiába, hogy az a sok könny az asszonyszemekben nem illúzió volt csupán. Így tűnődött tovább, ballagva a Római őszében, merengőn idézve hajdanvolt szerelmei alakját, s bár egyik karcsúbb és csinosabb volt mint a másik, szomorúan nyugtázta, hogy minden nő arca olyan, mint a másiké. Hogy a nők: egyformák. A Fellininél jobbra fordult. Alászállt a színes korlátok között és – mintha a hídon térne vissza -, besétált a Dunába, szeretett Újpestje felé véve az irányt.
Miksa Bálint festőművész írása, fotó: Rékasi Attila
Bár részben szervezőként és a Népsziget művészeti életében aktív művészként írok, de egy elképzelt külsős látogató sajátos impresszióit vizionálom az alábbi beszámolóval.
„Kreatívan” kiakasztott távirányítású kapuzaton léptünk be a telepre. Az érzékelőre egy műanyag elektromos doboz fedelét drótozta valaki a szabad ki- és bejárásért, a túloldalon pedig egy felszegezett kartonhulladék takarja az infraszemet. Ebből is látható, hogy a terület tulajdonosa nem volt tevőleges partner az eseményen, hanem inkább egy kalóz akció izgalmaiba csöppentünk.
Régi raklapra szögelt fesztiváltérkép és programplakát fogadott néhány lépés után. A költségvetés szerénysége itt volt tetten érhető, de azt is jelezte mindez, hogy erős szervezői akarat ment szembe az akadályokkal.
A telep főutcáján néhány kevéssé átlagos öltözetű ember sétálgatott, vagy kis csoportokban beszélgetett derűsen.
Balra, a térképen is jelzett C épületben csend honolt és sötétség. Az ott egyébként serényen munkálkodó szobrászművésznek, úgy tűnik pont erre a közös művészi kiállásra időzítve akadt fontosabb dolga. Ám a szomszédos B épület erőteljesebb életjeleket mutatott.
Már a bejárat környéki falakon a Dokk Stúdió különösen, karakteresen izgalmas, organikus formákban és remek, zöld-narancs színállásban tobzódó fényfestése kápráztatott el, ami belépve titokzatosabb felvillanásokba csapott át. A lépcsőn járó közönség óriásokká duzzadó árnyait, úgy tűnt, hogy mindenki fotózni akarta. A klasszikus Kádár-kor zsigereinkbe égett formavilágát őrzizte a lépcsőház, amelyben felkaptattam az emeletre.
Még nem volt teljes sötétség odakint, ami meglepetésszerűen derült ki a Dokk Stúdió tereibe lépve. Nagy ablakaikból kitekintve rózsaszínben és lilákban derengtek az újpesti házak az őket tükröző hajós öböl túlpartján. Fiatal művészek és barátaik örültek nekem, amikor betoppantam. Sört nyomtak a kezembe, majd merészen rendezett kiállításukba vonzottak. Nagy méretű, grafikai ihletettségű, de vadul tobzódó képfelületek /Sándor János/ és erős relief kísérletek /Tolmár Bence/ fogadtak, majd intenzív vörösben fogalmazott, örvénylő növényi reminiszcenciák /Garancsi Tilda/ váltakoztak repetitívebb előadású zöldekben tartott szélesebb táj-érzetekkel /Rozman Csenge/ és a mindezekkel összefüggő rajzi vázlatokkal. Az utolsó fakkban lassúbb felfoghatóságú, kevésbé érzéki, mint inkább intellektuális térinstalláció fogadott /Tolmár Bence/. Igyekeztem rászánni a kellő időt. Valamiféle szabadulás misztériumot érzékeltem itt kibontakozni.
Elvileg sietnem illett volna, hiszen rövidesen ígéretes kiállítás-megnyitón lett volna a helyem, de azért még betekintettem Anna Rjabcsevszkaja, orosz festőművész új műtermébe. Még csak alig egy hónapja foglalta el a stúdiót, de már jól belakottnak érzékeltem azt. Szőnyegek, antik bútorok keveredtek az öblös térben dobszerkóval, bicikli vázzal és óriási, felszerelendő régimódi, pályaudvarokat is megvilágítani képes lámpatestekkel. Új, illetve éppen készülő festményeket is láttam a falakon és állványokon. Biztos kezű, de levegősen friss ábrázoló munkákat szemlélhettem hol lovas, hol pedig vitorlás kikötős, néha polgári miliőbe helyezett társas viszonyos tematikákban. Az asztalon jól megfértek az aprósütemények, kencés kaják, borok, vodkák egy pompás Nicolas de Stael albummal. Széles mosolyokkal beszélgetett itt éppen 15-20 vendég angolul, oroszul és magyarul.
Tovább sietve Kiss Gézával, a mindennel kísérletező művész arccal futottam össze, aki apró műtermébe invitált, ahol színes lámpafüzérek közt meglepő tárgyak installációi bukkantak fel. A folyosó falain egymást kiegészítve függtek az Ő filozofikus objektjei Anna virtuóz képeivel.
A szabad levegőre érve érzékeltem, hogy besötétedett és idővel többen lettünk. A Vészkijárat Galéria felé sétálók között több régi ismerőst fedeztem fel. A macskaköves útról éppen csak bepillantottam egy gyönyörűen felújított szobrász műterem kitárt ajtaján, ahol a fényözönben hívogatóan nekem való zene szólt és fiatal művészek gyülekeztek a közelgő, méltó avatási szertartásra. Ide még vissza kellett térnem, de most Buchholz Zoltán kiállításán volt éppen a helyem.
A G épület sárga fa ajtaján keresztül és kongó lépcsőin értem fel az .észkijárat feliratú vasajtóig. Sokan eljöttek, így kissé nehezen fértem be a nem túl nagy térbe, ahol az ipari hulladékokból is képesek voltak az itteniek jól funkcionáló galériát rittyenteni. Ráadásul ez a hely már több, mint 5 éve színesíti rangosan a budapesti képzőművész szcénát. Jellemzően öten „lakják” az e térből nyíló műtermeket. Kozák Kata festőművész betegen is eljött megmutatni a többnyire a régi hajójavító üzem és a telepet körülvevő vízi élet jeleivel foglalkozó műveit a saját műterem részében. Érthető okokból neki hamar haza kellett térnie. Nagy Edit festőművész, akinek a műtermét a szakadatlan kísérletezés szelleme lengi be és aki ugyanakkor a szoros személyesség hitelesítő erejével dolgozik, csak viszonylag későn érkezett meg. Dömötör Sámson László műterem falaira bekukucskálva humorral, iróniával és provokatív hangvétellel átszőtt objekteket, izgalmas tárgy gyűjteményeket, a neve alatt kiadott verses köteteket láthattunk. Az objektum mélyén nyílt Kotormán Ábel szobrászművész stúdiója. Ő ennek az estnek a szervező motorja volt. Munka területe ezúttal tágas, rendezett képet mutatott éppen. A falakon jól néztek ki absztrakt, snitzerpengés reliefjei, ugyanakkor a polcokon és posztamenseken megcsodálhattuk a méretek és dimenziók széles skáláját bejáró figurális munkáit is. A kiállítótérből egy apró előtéren keresztül nemcsak a konyhába, hanem még az én (a szerző) műtermembe is beléphettünk, ahol a falak előtt 10-15cm-re lebegő, szabad sziluettes festmények tucatjai voltak felfedezhetők.
De ekkor elég lett a kóválygásból. Erőteljes női hang kért figyelmet a Galériában. Tulajdonosa a titokzatos Szép nevet viseli és hamar kiderült, hogy felkészülten, összeszedetten és kiváló irodalmi vénával megáldva vezetett be minket Buchholz Zoli kozmikus terekben sétáló, átszellemült grafikai világába. A végén hosszas, őszinte tapssal fejezte ki a közönség, hogy mindkettejük produkciója igen meggyőzőre sikerült. Ezután a Vészkijárat Galéria és Műteremközösség tereinek mélyéből nyíló virágos teraszon és a „szalonban” is otthonosan terjedt szét a tovább beszélgető, poharazgató, aprósütit és zsíroskenyeret majszoló, életteli társaság.
Rövidesen az innen még beljebb nyíló nagy terembe szólították az érdeklődőket, ahol Dömötör László „Ez nagyon állat” című verses leporelló könyvének a bemutatójára ülhettünk be. (Az ehhez szükséges széksorokat Buddha Tamás képzőművész végleg bezárni készülő itteni műterméből adta kölcsön, bizonyítva a kollegális összefogás lehetetlent nem ismerő jelentőségét.) A kezdődő könyvbemutatón teltház volt és a szerző frontális előadói attitűdöt követve olvasta fel kicsiknek és nagyoknak egyaránt javasolt állatos verseit, amelyeket Szerényi Gábor és Homolya Gábor humorral átszőtt illusztrációi, nagyban kivetítve tettek még izgalmasabbá.
A környező falakon a szintén szobrász párjával együtt a Népszigetre frissen települt Ecsedi Zsolt szobrászművész klasszikus szobrászatot idéző, 3D printekben átírt reliefjei voltak nagy számban megtekinthetők. Szó volt itt egy leszervezett, sok jót ígérő improvizatív színházi előadásról is ezt követően, de sajnos több színész hirtelen lebetegedése miatt azt törölni kellett a programból. Így viszont több idő maradt felszabadult beszélgetésekre, a nyitott műtermekben folyó elmélyültebb diskurzusokra, ismerkedésre.
Egy nagyszerű koncert várt ekkor a már említett Anna Rjabcsevszkaja műtermében. Egy klasszikus rock felállásban színre lépő négy tagú zenekar debütált itt Columbiai ritmusokat idéző produkciójával. A magas szintű zenei élményt adó formáció különlegessége, hogy minden tagját Mártonnak hívják.
E „hangverseny” után egyre felfokozottabb zsongás szűrődött fel ide Szaka Vivien és Kecső Kristóf szobrászművészek srégen szemben álló épületbeli vadiúj műterméből. Ott kihagyhatatlan parti ígérkezett. Így a többi helyszín nagyrészt elcsendesedett és Kristóf őszinte, személyes köszöntőjével, majd általános pezsgős koccintgatással „hivatalosan” is felavatottá vált a stúdió. Én még időben érkezve befértem a tágas, világos térbe, de mögöttem sokan már csak a kitárt ajtón kívülről tudtak hallgatózni és beleskelődni. A két szobrász óriási, több hónapos munkával nyitott itt egybe apróbb tereket, rakta rendbe az ablakok sorát, glettelte és festette ki az ipari nyomokat őrző falakat és mennyezeteket, épített ki új víz és villanyrendszert, fejlesztett fel grafikai műhelyt, otthonos konyhát, tisztességes vizesblokkot. Vivien organikus szemléletű, antropomorf indíttatású, de merész, letisztult absztrakcióba átcsapó szobrai és Kristóf elképesztő szigorral, lemezhegesztéssel alkotott végletesen redukált plasztikái uralták náluk az atmoszférát. Remélem, hogy sokáig élvezhetik mindezt árvízmentesen, amihez ezen a környéken több éves viszonylatban már sok szerencse is kell. Az avató ünnepi besűrűsödése után újra megszólalt az egyre hangosabb zene, majd hajnalig tartó laza, táncos mulatság kerekedett.
Néhányan még, visszaszivárogva a többi műhelybe folytatták félbemaradt csendesebb beszélgetéseiket. Pontosan hajnali 3 óra 5 perckor, amikor az utolsó szervező becsukta maga mögött a kiskaput, az idei, és első, színesen és vidáman kavargó Népsziget Kult Est, mintha meg sem történt volna, átadta helyét a hűvös hajnali fuvallatnak és a néptelen csendnek.
Kritika: Rékasi Attila, fotó Kovács B. Gábor kurátor
Kovács B. Gábor kurátor válogatása segíti a látogatót Farkas György, harminc éve elhunyt hivatásos festőművész sokoldalú munkásságának megismerésében. Az értő és igényes szelekció betekintést enged a különböző korszakok ikonikusnak mondható alkotásaiba. Farkas világa nagyon személyes, ugyanakkor a korára jellemző nonfiguratív tendenciákra is érzékenyen reagál, ám nekem az az érzésem volt, hogy nemcsak „trendiségből” foglalkozik az absztrakcióval. Belső érdeklődése és formabontó igénye vezeti a látvány, a tér felbontására, majd szuggesztív, hol lágy, hol temperamentumos újraépítésére. Festészete számomra erősen kötődik a tájhoz, ugyanakkor a hagyományokhoz, „népkultúrához” is. Bár a képek befogadhatóságát kicsit nehezíti a helyszín adottsága, a képek könyvespolcok feletti installálása – láttam ilyet Újpesten is, ott is zavart-, véleményem szerint komoly kvalitásokat is fel tud mutatni, meg tud csillantani ez a tárlat.
Rékasi Attila, Újpest
Farkas György festőművész idén 30 éve hunyt el. Tiszteletére, a Török utcai Könyvtárban második alkalommal mutatjuk be rendkívül széles és izgalmas művészetét az érdeklődőknek. Az OKN 2025 programsorozat keretében egy kötetlen beszélgetésre, tárlatvezetésre hívjuk vendégeinket, olvasóinkat október 8-án. A kiállítás november 7-ig tekinthető meg a könyvtár nyitvatartási idejében.
FSZEK Török utcai Könyvtár, 1023 Budapest, Török utca 7-9.
Egy alkotó életében, pályáján mérföldkő az első könyve megjelenése. Ne tagadjuk, minden megjelent könyv egy darabka halhatatlanság. Van amelyik nagyobb darab, van amelyik kisebb, ennek mértéke nagyon sok összetevőtől függ, és sokszor nem is az adott mű kvalitása okán adatik annak az örök emlékezetben való jelentősége.
Az Erdőszéli jegyzetek esetében inkább az a gondolat merült fel bennem a kötet létezése kapcsán, hogy meg akar-e valami születni? Amennyire én tudom, szerzőnk esetében nincs tudatos költői pályaépítés a verselés hátterében, Balogi költői munkája inkább olyan, mint a levegővétel. Bensőből fakadó ösztönös létszükséglet. Nekem egy Anya énekel a lapjairól, aki tele van őszinte szeretettel, elfogadással a Világ és saját létezése irányába. Feltétel nélküli szeretet sejlik, ami ki is akar áradni, világra akar jönni. Azt hiszem, ha a fogantatást – intimitása okán – nem is láttam, a cseperedést igen. Virág verses megnyilvánulásait régóta figyelem a közösségi oldalakon. Már a kezdeti időkben feltűnt ez az „ősanyai” világlátása, hogy ha rajta múlna, ha megtehetné, mindannyiunkról, minden élőről és élettelenről gondoskodna. Valahogy így lehet a költői képeivel, verses impresszióival is, hagyja, hogy azok megszülessenek. S ha megszületnek, nem rejti az erdő mélyére alkotásait. Hagyja, hogy kiteljesedjenek, kapcsolódjanak a világhoz, megtalálják helyüket annak színes forgatagában. A születés misztériumához hozzátartozik az a paradoxnak tűnő jelenség, hogy nemcsak a gyermek születik meg, hanem az anya is, akinek az élete már soha nem lehet olyan, mint a szülés aktusa előtt volt, ugyanis versei publikálásával megszületik Balogi Virág költő is. Ha akarta, ha nem, ha tetszik neki vagy nekünk, ha nem. Ezt a „szülői” szerepet Virág a lehető legnagyobb természetességgel éli meg, nem épít nagyobb fészket, mint amekkora kell, nem „acsarkodik”, mondhatnám finom marad és nőies. Az Erdőszéli jegyzetek, olyan, mint amilyennek egy első kötetnek lennie kell. Személyes, hangadó, kicsit „felvonultató”, de semmiképp sem „mindentbele”. Érzik rajta a szerkesztettség, ha az apai szigor nem is mindig. Engedjék meg, hogy kritikámban egyik személyes kedvencemet emeljem ki az elhangzott versek közül, amely számomra a legjobban fejezi ki Balogi világát. Ez a költemény a Krumpliversek 2 címet viseli (lent közölve). Azért emelem ki ezt a művet, mert véleményem szerint itt pillanthatunk bele az alkotó második verseskötetébe, ami sejtéseim szerint még mélyebbre hatolhat a személyesség világába. Mutatja ez a vers azt a megszületési rítust, amiről írtam, ahogy az emberben egy személyes gyermekkori élmény, „trauma” énekké érik. Ebben a versben szemlélhetjük azt is, hogy Virág költői képei milyen nagyon kifejezőek, milyen harmonikusan boltozzák a sorok felépítményét, szépen vezetik gondolati lépteinket a vers „csattanójára”, filozófiai mondanivalójára, s azt, ahogyan változik viszonyulásunk életünk folyamában a misztikum s a félelmek világától a profanitás és a funkcionalitás valóságába.
A Kettőspont Színházban volt a kötet első bemutatója, ami pont olyanra sikerült, mint amilyen a kötet: békés, nyugodt, befele figyelő, lírai, megfűszerezve egy csipetnyi érzékiséggel, amit Jászai Andrea zenéje festett. Horváth M. Zsófia személyes hangvételű kérdéseivel vezette a bemutatót, Formanek Csaba verseket olvasott fel a kötetből, Simon György űrgitárjátéka a kozmikus hátteret „simogatta” a kötet lapjai alá. Az est szépszámú érdeklődő jelenlétében zajlott. Összességében azt gondolom, az olvasóközönség egy szerethető, befogadható, „közérthető” verseskötetet kapott ajándékba Balogi Virág verselőtől, kíváncsian várjuk a folytatását!
Rékasi Attila, Újpest
Balogi Virág: Krumpliversek 2
Kislánykoromban sokszor küldtek a pincébe krumpliért. Többnyire száraz, hideg, savanyúszagú cellák voltak egymás mellett. Mindegyiken rács, lakat. Lassan mentem, le a harmadikról, utáltam egyedül bemenni oda. Mintha egy hüllő belsejében kopogtak volna lépteim. Hangosan csörgettem a kulcsokat, énekeltem vagy beszéltem magamban, hogy elzavarjam a pinceszellemeket. Katonás rendben álltak a polcokon a befőttek, szörpök. A sarokban egy régi bicikli, törött bútorok, és persze a láda. A láda, amibe még tekintetemmel sem nyúltam szívesen. Krumpli volt benne, amit kukacokként leptek el a rózsaszín csírák. Fenyegetőn néztek az ősz szakálluk, bibircsókos bőrük alól. Nem mertem hozzájuk érni. Féltem, hogy rámtekerednek. Soká elmaradtam a pincében, mire beparancsoltam a szatyorba az ebédhez valót. Ez gyakran ismétlődött, de mindig megúsztam. Aztán még sokat jártam a “pinyóba” így vagy úgy, ezért vagy azért alászállván. Még most is lenézek néha. A minap behoztam egy kis krumplit a kamrából. Milyen csúnyák, ráncosak, gondoltam, mégis áttüremkedik rinocérosz bőrükön az új élet rózsaszín reménye, arany pászmája. Milyen édes lesz a húsuk egy jó forró fürdő után és hogy fognak örülni a komposztlakók örökre levetett szerzetesi ruháiknak.
Az elsőkötetes szerző a könyvbemutatón, fotó: Rékasi Attila
Szeptember 26-án a Gólyában egy nagyszabású esemény keretében megalakult a legújabb színházi formáció, a Sirokkó Szövetkezet. A friss diplomás fizikai színházi rendező és koreográfus osztály kemény magja és a velük szorosabb-lazább kapcsolatban álló fiatal alkotók közös szervezete. Képzőművészeti projektek, workshopok létrehozására szerveződtek, és a Sirokkó Szövetkezet neve alatt fognak futni azok a sikerelőadások, amiket még egyetemista korukban hoztak létre: a Puszták népe, a Lassúság, a Hisztéria üzenőfüzete, a Colonial Mood. Ezek többségéről olvashattok is a Kétlámpás Blogon. Új produkcióként csatlakozik ezekhez az évadban a Keleti Blokk a Radnóti Miklós Színházban és a Hős falu a székesfehérvári Vörösmarty Színházban.
Első, nyilvános produkciójukra a megújulás előtt álló MU Színházban került sor, jó iránynak érezzük a MU-tól a Sirokkó eseményeinek befogadását, csak így tovább! Peter Weiss A vizsgálat című dokumentumszínházi oratóriumának első része volt az est témája. A bíró szerepébe Kurta Nikét láthattuk, a tanúkat és vádlottakat, Fehér Diána Aida, Erős Mara, Pigler Emília, Tarjányi Liza, Mayer Szonja, Bukovszky Orsolya, Major Irma, Cselóczki Bogi szólaltatták meg. Két szerepre, a vád és a védelem megszemélyesítésére a közönség soraiból kért fel önkénteseket Regős Simon, aki rendezői-moderátori-koordinátori szerepet vállalt. A zenei aláfestést Gerner Koppány szolgáltatta.
1965, Frankfurt.
Füstös tárgyalóterem a történelem peremén. Dögszag terjeng a teremben. A bíró, a vád, a védelem, a tanúk, a vádlottak évtizedek óta várakoznak, hogy a közönség végre helyet foglaljon.
Egy lehetséges előadás próbája, egy lehetséges próba előadása. Nem, készülünk sokat, hiszen egy jegyzőkönyvet olvasunk fel! A történelem vizsgálatában mindenkinek jut szerep.
Valójában egy elemző próbán vehettünk részt, ahol a fölolvasó színházi részeket rendre megszakította azok közönség és az alkotók általi értelmezése. Nagyon sok minden szóba került, a történelmi perspektíva hatása, az, hogy mennyiben kérhető számon az egyes ember háborús helyzetben hozott döntése a békeidők biztonságából, a tanúk és vádlottak szavahihetősége, mennyiben tudatos hazugság, mennyiben önámítás, ami elhangzik. Sokat beszéltünk arról, mennyiben színházi helyzet az, amiben vagyunk, lehetséges-e, egyáltalán szükséges-e, színházi eszközök használata ennek a szövegnek az előadásához. Az elképzelés szerint a beszélgetés után, annak tapasztalatait beépítve újra elhangzott volna minden jelenet, a vita azonban annyira szerteágazott, hogy erre idő hiányában nem került sor. Regős Simon volt annyira rugalmas, hogy a nézők terhelhetőségét fontosabb szempontnak ítélje a tervhez való ragaszkodásnál.
Mivel a tervek szerint egyszer előadássá áll össze A vizsgálat, számos ilyen alkalom várható még. Akit érdekel az, hogy milyen módon formálódik egy produkció, hogyan nyúlnak szövegekhez, karakterekhez színházi alkotók, azoknak kifejezetten ajánljuk, hogy vegyenek részt a folyamatban. Azoknak is, akik a színházban interakcióra vágynak, szeretnek megvitatni politikai kérdéseket.
Legközelebb Regős Simon lesz a Kétlámpás csodálatos barátainak vendége a Tilos Rádióban. Erről az alkalomról és a Sirokkó Szövetkezetről is szót ejtünk majd október 10-én 16 órától.
