Miksa Bálint festőművész írása, fotó: Rékasi Attila
Bár részben szervezőként és a Népsziget művészeti életében aktív művészként írok, de egy elképzelt külsős látogató sajátos impresszióit vizionálom az alábbi beszámolóval.
„Kreatívan” kiakasztott távirányítású kapuzaton léptünk be a telepre. Az érzékelőre egy műanyag elektromos doboz fedelét drótozta valaki a szabad ki- és bejárásért, a túloldalon pedig egy felszegezett kartonhulladék takarja az infraszemet. Ebből is látható, hogy a terület tulajdonosa nem volt tevőleges partner az eseményen, hanem inkább egy kalóz akció izgalmaiba csöppentünk.
Régi raklapra szögelt fesztiváltérkép és programplakát fogadott néhány lépés után. A költségvetés szerénysége itt volt tetten érhető, de azt is jelezte mindez, hogy erős szervezői akarat ment szembe az akadályokkal.
A telep főutcáján néhány kevéssé átlagos öltözetű ember sétálgatott, vagy kis csoportokban beszélgetett derűsen.
Balra, a térképen is jelzett C épületben csend honolt és sötétség. Az ott egyébként serényen munkálkodó szobrászművésznek, úgy tűnik pont erre a közös művészi kiállásra időzítve akadt fontosabb dolga. Ám a szomszédos B épület erőteljesebb életjeleket mutatott.
Már a bejárat környéki falakon a Dokk Stúdió különösen, karakteresen izgalmas, organikus formákban és remek, zöld-narancs színállásban tobzódó fényfestése kápráztatott el, ami belépve titokzatosabb felvillanásokba csapott át. A lépcsőn járó közönség óriásokká duzzadó árnyait, úgy tűnt, hogy mindenki fotózni akarta. A klasszikus Kádár-kor zsigereinkbe égett formavilágát őrzizte a lépcsőház, amelyben felkaptattam az emeletre.
Még nem volt teljes sötétség odakint, ami meglepetésszerűen derült ki a Dokk Stúdió tereibe lépve. Nagy ablakaikból kitekintve rózsaszínben és lilákban derengtek az újpesti házak az őket tükröző hajós öböl túlpartján. Fiatal művészek és barátaik örültek nekem, amikor betoppantam. Sört nyomtak a kezembe, majd merészen rendezett kiállításukba vonzottak. Nagy méretű, grafikai ihletettségű, de vadul tobzódó képfelületek /Sándor János/ és erős relief kísérletek /Tolmár Bence/ fogadtak, majd intenzív vörösben fogalmazott, örvénylő növényi reminiszcenciák /Garancsi Tilda/ váltakoztak repetitívebb előadású zöldekben tartott szélesebb táj-érzetekkel /Rozman Csenge/ és a mindezekkel összefüggő rajzi vázlatokkal. Az utolsó fakkban lassúbb felfoghatóságú, kevésbé érzéki, mint inkább intellektuális térinstalláció fogadott /Tolmár Bence/. Igyekeztem rászánni a kellő időt. Valamiféle szabadulás misztériumot érzékeltem itt kibontakozni.
Elvileg sietnem illett volna, hiszen rövidesen ígéretes kiállítás-megnyitón lett volna a helyem, de azért még betekintettem Anna Rjabcsevszkaja, orosz festőművész új műtermébe. Még csak alig egy hónapja foglalta el a stúdiót, de már jól belakottnak érzékeltem azt. Szőnyegek, antik bútorok keveredtek az öblös térben dobszerkóval, bicikli vázzal és óriási, felszerelendő régimódi, pályaudvarokat is megvilágítani képes lámpatestekkel. Új, illetve éppen készülő festményeket is láttam a falakon és állványokon. Biztos kezű, de levegősen friss ábrázoló munkákat szemlélhettem hol lovas, hol pedig vitorlás kikötős, néha polgári miliőbe helyezett társas viszonyos tematikákban. Az asztalon jól megfértek az aprósütemények, kencés kaják, borok, vodkák egy pompás Nicolas de Stael albummal. Széles mosolyokkal beszélgetett itt éppen 15-20 vendég angolul, oroszul és magyarul.
Tovább sietve Kiss Gézával, a mindennel kísérletező művész arccal futottam össze, aki apró műtermébe invitált, ahol színes lámpafüzérek közt meglepő tárgyak installációi bukkantak fel. A folyosó falain egymást kiegészítve függtek az Ő filozofikus objektjei Anna virtuóz képeivel.
A szabad levegőre érve érzékeltem, hogy besötétedett és idővel többen lettünk. A Vészkijárat Galéria felé sétálók között több régi ismerőst fedeztem fel. A macskaköves útról éppen csak bepillantottam egy gyönyörűen felújított szobrász műterem kitárt ajtaján, ahol a fényözönben hívogatóan nekem való zene szólt és fiatal művészek gyülekeztek a közelgő, méltó avatási szertartásra. Ide még vissza kellett térnem, de most Buchholz Zoltán kiállításán volt éppen a helyem.
A G épület sárga fa ajtaján keresztül és kongó lépcsőin értem fel az .észkijárat feliratú vasajtóig. Sokan eljöttek, így kissé nehezen fértem be a nem túl nagy térbe, ahol az ipari hulladékokból is képesek voltak az itteniek jól funkcionáló galériát rittyenteni. Ráadásul ez a hely már több, mint 5 éve színesíti rangosan a budapesti képzőművész szcénát. Jellemzően öten „lakják” az e térből nyíló műtermeket. Kozák Kata festőművész betegen is eljött megmutatni a többnyire a régi hajójavító üzem és a telepet körülvevő vízi élet jeleivel foglalkozó műveit a saját műterem részében. Érthető okokból neki hamar haza kellett térnie. Nagy Edit festőművész, akinek a műtermét a szakadatlan kísérletezés szelleme lengi be és aki ugyanakkor a szoros személyesség hitelesítő erejével dolgozik, csak viszonylag későn érkezett meg. Dömötör Sámson László műterem falaira bekukucskálva humorral, iróniával és provokatív hangvétellel átszőtt objekteket, izgalmas tárgy gyűjteményeket, a neve alatt kiadott verses köteteket láthattunk. Az objektum mélyén nyílt Kotormán Ábel szobrászművész stúdiója. Ő ennek az estnek a szervező motorja volt. Munka területe ezúttal tágas, rendezett képet mutatott éppen. A falakon jól néztek ki absztrakt, snitzerpengés reliefjei, ugyanakkor a polcokon és posztamenseken megcsodálhattuk a méretek és dimenziók széles skáláját bejáró figurális munkáit is. A kiállítótérből egy apró előtéren keresztül nemcsak a konyhába, hanem még az én (a szerző) műtermembe is beléphettünk, ahol a falak előtt 10-15cm-re lebegő, szabad sziluettes festmények tucatjai voltak felfedezhetők.
De ekkor elég lett a kóválygásból. Erőteljes női hang kért figyelmet a Galériában. Tulajdonosa a titokzatos Szép nevet viseli és hamar kiderült, hogy felkészülten, összeszedetten és kiváló irodalmi vénával megáldva vezetett be minket Buchholz Zoli kozmikus terekben sétáló, átszellemült grafikai világába. A végén hosszas, őszinte tapssal fejezte ki a közönség, hogy mindkettejük produkciója igen meggyőzőre sikerült. Ezután a Vészkijárat Galéria és Műteremközösség tereinek mélyéből nyíló virágos teraszon és a „szalonban” is otthonosan terjedt szét a tovább beszélgető, poharazgató, aprósütit és zsíroskenyeret majszoló, életteli társaság.
Rövidesen az innen még beljebb nyíló nagy terembe szólították az érdeklődőket, ahol Dömötör László „Ez nagyon állat” című verses leporelló könyvének a bemutatójára ülhettünk be. (Az ehhez szükséges széksorokat Buddha Tamás képzőművész végleg bezárni készülő itteni műterméből adta kölcsön, bizonyítva a kollegális összefogás lehetetlent nem ismerő jelentőségét.) A kezdődő könyvbemutatón teltház volt és a szerző frontális előadói attitűdöt követve olvasta fel kicsiknek és nagyoknak egyaránt javasolt állatos verseit, amelyeket Szerényi Gábor és Homolya Gábor humorral átszőtt illusztrációi, nagyban kivetítve tettek még izgalmasabbá.
A környező falakon a szintén szobrász párjával együtt a Népszigetre frissen települt Ecsedi Zsolt szobrászművész klasszikus szobrászatot idéző, 3D printekben átírt reliefjei voltak nagy számban megtekinthetők. Szó volt itt egy leszervezett, sok jót ígérő improvizatív színházi előadásról is ezt követően, de sajnos több színész hirtelen lebetegedése miatt azt törölni kellett a programból. Így viszont több idő maradt felszabadult beszélgetésekre, a nyitott műtermekben folyó elmélyültebb diskurzusokra, ismerkedésre.
Egy nagyszerű koncert várt ekkor a már említett Anna Rjabcsevszkaja műtermében. Egy klasszikus rock felállásban színre lépő négy tagú zenekar debütált itt Columbiai ritmusokat idéző produkciójával. A magas szintű zenei élményt adó formáció különlegessége, hogy minden tagját Mártonnak hívják.
E „hangverseny” után egyre felfokozottabb zsongás szűrődött fel ide Szaka Vivien és Kecső Kristóf szobrászművészek srégen szemben álló épületbeli vadiúj műterméből. Ott kihagyhatatlan parti ígérkezett. Így a többi helyszín nagyrészt elcsendesedett és Kristóf őszinte, személyes köszöntőjével, majd általános pezsgős koccintgatással „hivatalosan” is felavatottá vált a stúdió. Én még időben érkezve befértem a tágas, világos térbe, de mögöttem sokan már csak a kitárt ajtón kívülről tudtak hallgatózni és beleskelődni. A két szobrász óriási, több hónapos munkával nyitott itt egybe apróbb tereket, rakta rendbe az ablakok sorát, glettelte és festette ki az ipari nyomokat őrző falakat és mennyezeteket, épített ki új víz és villanyrendszert, fejlesztett fel grafikai műhelyt, otthonos konyhát, tisztességes vizesblokkot. Vivien organikus szemléletű, antropomorf indíttatású, de merész, letisztult absztrakcióba átcsapó szobrai és Kristóf elképesztő szigorral, lemezhegesztéssel alkotott végletesen redukált plasztikái uralták náluk az atmoszférát. Remélem, hogy sokáig élvezhetik mindezt árvízmentesen, amihez ezen a környéken több éves viszonylatban már sok szerencse is kell. Az avató ünnepi besűrűsödése után újra megszólalt az egyre hangosabb zene, majd hajnalig tartó laza, táncos mulatság kerekedett.
Néhányan még, visszaszivárogva a többi műhelybe folytatták félbemaradt csendesebb beszélgetéseiket. Pontosan hajnali 3 óra 5 perckor, amikor az utolsó szervező becsukta maga mögött a kiskaput, az idei, és első, színesen és vidáman kavargó Népsziget Kult Est, mintha meg sem történt volna, átadta helyét a hűvös hajnali fuvallatnak és a néptelen csendnek.
Miksa Bálint