irodalom

A Faktúra művészeti és kulturális folyóirat írásművészeti oldalai

Az újpesti Szindbád – Berda József emlékére

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Az újpesti Szindbád gyalog indult a vasúti hídnak. Jobb kívülről szagolni a gőzmozdony pöfékelte buja füstpamacsokat, s jobban látni annak a Duna vizére rajzolt, hullámokkal cicázó gomolyait, ha gyalog kél az ember – igazolta magában döntését a férfi, dacára sajgó tagjainak. Amúgy is asszonynépnek való a melegded szalonkocsi. Aki éhet akar nyerni a római parti csemegékhez, az biz nem ül vasparipára – dörmögte orra alá. A kiadó sem fizetett, azt a keveset ne jegyre költse, ki csak jambusokkal tudja tölteni a magyar kincstárat. Lenézett. Milyen szédítőek ezek a vashidak, de hasznosak – merengett Szindbád. A megyeriek úszhatnak, míg ő száraz lábbal azon mélázhat, ifjúsága reményteli, karcsú szoknyái ezek a pilonok. Ejh mennyi kíváncsiság dohogott akkoribb a legényben: mit rejthetnek azok a szoknyakelmék, s vajh a szebb, finomabb kelme alatt szebb, finomabb lábacskák rejteznek? Nem nyughatott, míg ki nem derítette, s lebbentett ezért számát se tudja mennyit, s még képzelt hozzá, ahányat látott. A víg molnárnétól a Wolfner bárónéig volt szoknyák lebbentője, lábacskák erdejében bolyongva kereste a bizonyost, a megnyugvást. Nevetést, könnyeket, boldogságot, bánatot talált, de soha meg nem érkezett, folyvást úton volt.
A gondolatok. A leggyorsabb gőzösök a gondolatok! Még fel sem nézett a szoknyák feletti szépségekre, a szegecselt vashíd karcsú K betűire és már Buda földjét tapodta. Ilyenkor mindig visszanézett szeretett Újpestjére és ezt gondolta: lapos mint a guta, mint a pelyván nevelt lánka, ám téved, ki úgy hiszi, hogy csak a telt, duzzadó kebel olthatja vágyát a férfiúnak, hiszen ezer színe van a szépségnek. Klárák, Klotildok, Kingák óhhh, éltek-e még, gondoltok-é a ti Szindbádotokra, úgy ahogy ő Újpestjére, s remeg-e még ajkatok a csókok emlékétől? Mily nehéz elengedni azokat a szattyán finom kacsókat, a lefejtett csipkekendőket.. hová lett a fiatalság, hová lettek a Római part ízei? Ezen töprengett Szindbád, s közben sétapálcájávál megkocogtatta a híd utolsó vaskorlátját. Visszaviszel még – vonta kérdőre -, vagy itt ér az elmúlás a csónakházak, vendéglők és cigányprímások között? Ritkán telíti tagjait már a vágyakozás, de most ráfordulva a dunaparti sétányra összefutott a nyál a szájában, ráncos arcára aprócska mosoly húzódott a toluló emlékektől. „Ejh, vajon ott szolgál-e még a Bivalyos vendéglőben az a minden hájjal megkent pincér, bizonyos Vendelin, kinek asszonyát megszöktettem anno, mikor még nem gondoltam a holnappal? A békási vagy az endrei böllértől hozzák-e manapság a csontot a velős pirítóshoz? A békásit ugyanis nem szenvedhetem, igen közel esik Budához, ott gyönge szénán tartják a jószágot – az intézőtől tudom – s a rosszul hízlalt marha veleje olyan, mint a fűrészpor, csak morzsol az ember szájában, nem ken az semmit, nyelhetetlen. S a kenyeret helyben sütik-e még vagy a Moskovitzék budai üzletéből való? Tudni illik, hogy csakis a helyben sütött kenyéren olvad jól a velő. Annak útja a kemencéből egyenesen az asztalra vezet, ezért vágata még friss, s kívül ha meg is pirul, belül omlós, meleg, mint az érintetlen női öl.” Eképp morfondírozott Szindbád régi törzshelyéről, hol minden reménye szerint új séfet vettek azóta, mert az a kutyaütő, akit Vendelin oly bőszen rekommendált ‘897-ben – gyalázat! – nem Mildenbergertől hozatta a Sert! Nem ettől a tisztességes, újpesti zsidó embertől, aki az égért be nem csapna senkit! Úgy Pesten, mint Budán, csak az ő nektárjának van három ujj habja, ami néki a serital frisseségének kizárólagos bizonyítéka. Mildenberger sere, mint az érett asszony csókja: keser, de jólesőn csiklanja a szomjúhos férfi ajakát. „Ha jó ebédet ádnak ma, tán még a csónakházba is befordulok, s ha Clark Ádámot már le nem is győzhetném, még mindig oly szép mozdulatokkal evezek, mint ő, amikor elvitte az érmet az orrom elől. Lágy most a Duna, hívogat. Micsoda bohém, izgalmas, nagy időket éltünk akkoriban itt a Rómain! Nyár, forróság, szerelem.. – mintha a sétálóknak beszélt volna, ám a parton egy lélek nem járt. Szindbádnak most tűnt fel, hogy egy szál felöltőben rója útját, holott sál is elkélne már, rigóké helyett varjak károgása üti a fülét. Felemelve fejét elbizonytalanodott, több a zöld még, alig köhög a sárga. Maholnap november, hát mi ez a zölden hagyott rengeteg? Hova tűntek a fabódék, miért magasodnak tükrözőszemű bérpaloták? A Légszesz utca fennebb van, rossz irányba fordultam volna a hídról? – kérdezte fennhangon magától, majd újra visszatért gondolataihoz. Nem… nem… itt az első csónakház, de zárva: mégiscsak ősz lehet. Megkésett ősz. Nem is baj, jól illik egy megkésett élethez. Ez marad már nekem, az újpesti Szindbádnak, aki fiatalon is öreg volt, vagy annak tűnt. Gyorsan élt, mert olyan volt a harmincas évek, hamar cseperedtek akkortájt a költők. Ez marad nekem, a zöld lombok közé lassan bekéredzkedő sárga, vörös majd barna levelek szimfóniája. Gondosan hintett betűk ezek a levelek, szavakká csomósodnak és elhitetik velem, hogy van történetem, hogy nem bolyongtam hiába, hogy az a sok könny az asszonyszemekben nem illúzió volt csupán. Így tűnődött tovább, ballagva a Római őszében, merengőn idézve hajdanvolt szerelmei alakját, s bár egyik karcsúbb és csinosabb volt mint a másik, szomorúan nyugtázta, hogy minden nő arca olyan, mint a másiké. Hogy a nők: egyformák. A Fellininél jobbra fordult. Alászállt a színes korlátok között és – mintha a hídon térne vissza -, besétált a Dunába, szeretett Újpestje felé véve az irányt.

Rékasi Attila, Újpest

Illusztráció: Rékasi Attila

Lélegző versek Balogi Virág lapjairól

Szerző:

Kritika és fotó: Rékasi Attila

Egy alkotó életében, pályáján mérföldkő az első könyve megjelenése. Ne tagadjuk, minden megjelent könyv egy darabka halhatatlanság. Van amelyik nagyobb darab, van amelyik kisebb, ennek mértéke nagyon sok összetevőtől függ, és sokszor nem is az adott mű kvalitása okán adatik annak az örök emlékezetben való jelentősége.

Az Erdőszéli jegyzetek esetében inkább az a gondolat merült fel bennem a kötet létezése kapcsán, hogy meg akar-e valami születni? Amennyire én tudom, szerzőnk esetében nincs tudatos költői pályaépítés a verselés hátterében, Balogi költői munkája inkább olyan, mint a levegővétel. Bensőből fakadó ösztönös létszükséglet. Nekem egy Anya énekel a lapjairól, aki tele van őszinte szeretettel, elfogadással a Világ és saját létezése irányába. Feltétel nélküli szeretet sejlik, ami ki is akar áradni, világra akar jönni. Azt hiszem, ha a fogantatást – intimitása okán – nem is láttam, a cseperedést igen. Virág verses megnyilvánulásait régóta figyelem a közösségi oldalakon. Már a kezdeti időkben feltűnt ez az „ősanyai” világlátása, hogy ha rajta múlna, ha megtehetné, mindannyiunkról, minden élőről és élettelenről gondoskodna. Valahogy így lehet a költői képeivel, verses impresszióival is, hagyja, hogy azok megszülessenek. S ha megszületnek, nem rejti az erdő mélyére alkotásait. Hagyja, hogy kiteljesedjenek, kapcsolódjanak a világhoz, megtalálják helyüket annak színes forgatagában. A születés misztériumához hozzátartozik az a paradoxnak tűnő jelenség, hogy nemcsak a gyermek születik meg, hanem az anya is, akinek az élete már soha nem lehet olyan, mint a szülés aktusa előtt volt, ugyanis versei publikálásával megszületik Balogi Virág költő is. Ha akarta, ha nem, ha tetszik neki vagy nekünk, ha nem. Ezt a „szülői” szerepet Virág a lehető legnagyobb természetességgel éli meg, nem épít nagyobb fészket, mint amekkora kell, nem „acsarkodik”, mondhatnám finom marad és nőies. Az Erdőszéli jegyzetek, olyan, mint amilyennek egy első kötetnek lennie kell. Személyes, hangadó, kicsit „felvonultató”, de semmiképp sem „mindentbele”. Érzik rajta a szerkesztettség, ha az apai szigor nem is mindig. Engedjék meg, hogy kritikámban egyik személyes kedvencemet emeljem ki az elhangzott versek közül, amely számomra a legjobban fejezi ki Balogi világát. Ez a költemény a Krumpliversek 2 címet viseli (lent közölve). Azért emelem ki ezt a művet, mert véleményem szerint itt pillanthatunk bele az alkotó második verseskötetébe, ami sejtéseim szerint még mélyebbre hatolhat a személyesség világába. Mutatja ez a vers azt a megszületési rítust, amiről írtam, ahogy az emberben egy személyes gyermekkori élmény, „trauma” énekké érik. Ebben a versben szemlélhetjük azt is, hogy Virág költői képei milyen nagyon kifejezőek, milyen harmonikusan boltozzák a sorok felépítményét, szépen vezetik gondolati lépteinket a vers „csattanójára”, filozófiai mondanivalójára, s azt, ahogyan változik viszonyulásunk életünk folyamában a misztikum s a félelmek világától a profanitás és a funkcionalitás valóságába.

A Kettőspont Színházban volt a kötet első bemutatója, ami pont olyanra sikerült, mint amilyen a kötet: békés, nyugodt, befele figyelő, lírai, megfűszerezve egy csipetnyi érzékiséggel, amit Jászai Andrea zenéje festett. Horváth M. Zsófia személyes hangvételű kérdéseivel vezette a bemutatót, Formanek Csaba verseket olvasott fel a kötetből, Simon György űrgitárjátéka a kozmikus hátteret „simogatta” a kötet lapjai alá. Az est szépszámú érdeklődő jelenlétében zajlott. Összességében azt gondolom, az olvasóközönség egy szerethető, befogadható, „közérthető” verseskötetet kapott ajándékba Balogi Virág verselőtől, kíváncsian várjuk a folytatását!

Rékasi Attila, Újpest

Balogi Virág: Krumpliversek 2

Kislánykoromban sokszor küldtek a pincébe krumpliért.
Többnyire száraz, hideg, savanyúszagú cellák
voltak egymás mellett. Mindegyiken rács, lakat.
Lassan mentem, le a harmadikról,
utáltam egyedül bemenni oda.
Mintha egy hüllő belsejében kopogtak volna lépteim.
Hangosan csörgettem a kulcsokat,
énekeltem vagy beszéltem magamban,
hogy elzavarjam a pinceszellemeket.
Katonás rendben álltak a polcokon a befőttek, szörpök.
A sarokban egy régi bicikli, törött bútorok,
és persze a láda.
A láda, amibe még tekintetemmel sem nyúltam szívesen.
Krumpli volt benne, amit kukacokként leptek el
a rózsaszín csírák. Fenyegetőn néztek az ősz szakálluk,
bibircsókos bőrük alól. Nem mertem hozzájuk érni.
Féltem, hogy rámtekerednek.
Soká elmaradtam a pincében, mire beparancsoltam
a szatyorba az ebédhez valót.
Ez gyakran ismétlődött, de mindig megúsztam.
Aztán még sokat jártam a “pinyóba” így vagy úgy,
ezért vagy azért alászállván. Még most is lenézek néha.
A minap behoztam egy kis krumplit a kamrából.
Milyen csúnyák, ráncosak, gondoltam, mégis
áttüremkedik rinocérosz bőrükön az új élet
rózsaszín reménye, arany pászmája.
Milyen édes lesz a húsuk egy jó forró fürdő után
és hogy fognak örülni a komposztlakók
örökre levetett szerzetesi ruháiknak.

Az elsőkötetes szerző a könyvbemutatón, fotó: Rékasi Attila

Rocco – Rudolf Dániel novellája

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Szívrohamot kapott úszás közben és belefulladt a termálfürdő hidegvizes medencéjébe.
Mindössze 42 éves volt. Így halt meg Doktor Mengele, a náci orvos is, csak ő a tengerbe
fulladt bele Brazíliában és persze jóval idősebb korában. Sosem kapták el, hiába kutatott utána
a fél világ. G. sohasem akart orvos lenni, tűzoltó annál inkább, de elutasították a jelentkezését
a tetoválás miatt az alkarján, legalábbis ő ezt híresztelte. Mások szerint a pszichológiai
alkalmasságin bukott el, azért szórták ki, mert túlságosan perverz válaszokat adott a
személyiségét firtató kérdésekre. A tetkó amúgy egy mexikói koponyát ábrázolt, alatta
„Rocco” felirattal, utóbbi becenevet még gimis korában kapta a csajoktól, ugyanis legalább
olyan mesterien csinálta hátulról, mint az azonos nevű olasz pornócsillag. Persze ezt is csak ő
maga híresztelte. Az első komolyabb emlékem G.-vel kapcsolatban, amikor hatévesen a
játszótéren összevesztünk, mert szerinte Farkas Bertalan nem is akkora hős, a tévében
szándékosan úgy mutatták, hogy jobb kiállásúnak tűnjön és talán nem is járt soha az űrben. A
vita annyira elfajult, hogy G. megharapta a karom, én pedig fejbe vágtam őt a lapáttal, sokáig
megmaradt a púp a fején. Néhány hónappal korábban volt a csernobili atombaleset, anyám
attól félt, a szél veszélyes sugárzást hordoz, ezért akkoriban csak napi egy órát engedett le a
játszótérre. Évekkel később, amikor G. összejött az első barátnőjével, elmentünk hármasban a
diszkóba, ahol a neonfényben G. arca és karja olyan furcsa zölden csillogott, hogy mondtam
is anyámnak, biztosan többet mehetett ki a játszótérre annak idején, mint én. A családja elég
zűrös volt, az apja otthagyta őket, aztán később halálra itta magát, mumifikálódva feküdt egy
fürdőkádban, mire napokkal később rátaláltak a szomszédok. Az anyja újra megházasodott,
egy jugoszláv fazonhoz ment hozzá, valami Dejánhoz, aki több millió forintot lenyúlt a városi
szerb nemzetiségi önkormányzattól, de váltig állította, hogy népi hangszerek készítéséből lett
pénze. Persze ő is szerette az italt, és amikor beivott, agresszív lett. Kamaszként G. sokat
fantáziált arról, hogy patkánymérget tesz a mostohaapja ételébe, de persze sosem merte
megtenni, hiába mondogatta fennhangon, hogy úgyis kegyelmet adna neki a köztársasági
elnök. Miután kiszórták a tűzoltósági rostán, a nagybátyja autószervizében és használt autó
kereskedésében kapott munkát, naphosszat nézte a statisztikákat, ki hány járgányt vett meg,
mennyi karburátort kellett kicserélni, közben tette a szépet az irodistalányoknak, akiknek
imponált a rámenős, de mégis kedves, figyelmes stílusa. A haját olyan formára nyíratta, mint
a Scooter frontemberének volt, ez is sok csajnak bejött akkoriban. Egyszer véletlenül rosszul
parkolt és összezúzta az egyik eladandó kocsi motorháztetőjét, a nagybátyja kicsapta a balhét,
levonja a fizetéséből, mindegy, hogy rokon. G. viszont a szerelőkre hárította a felelősséget és
sikerült is kirúgatnia az egyiküket. Ekkor jött rá, mekkora tehetsége van a rábeszéléshez. Pár
évvel később összeállt az egyik beszállítóval és saját bizniszt alapított, hűtőfolyadékkal és
ablaktörlőkkel üzletelt, egész jól ment neki, sikerült egy kisebb vagyont összeharácsolnia. Az
irodájukat egy felüljáró alatt rendezte be, tetszett neki, hogy akármikor is megy be, mindig
árnyékban van, még nyáron sem látja a napot, ha kinéz az ablakon, ez olyan rejtélyes légkört
teremtett körülötte. Összeszólalkozott az egyik ismerősével, aki lebuzizta, válaszként G.
széttörte a söröspoharat a fazon hátán. A sértett feljelentette testi sértésért, egy évig járogattak
a bíróságra, végül G.-t csak pár nap közmunkára és egy kisebb összegű kártérítésre ítélték.
Alig egy évre rá már országos cimborák voltak, együtt jártak kenuzni Gödre a Dunához, G.
pénzt is adott kölcsön korábbi ellenségének, amikor az megszorult a pókeradósságokkal. G.

büszke volt rá, hogy az ellenségeit is képes a legjobb barátaivá tenni, csak erőfeszítés kérdése
a dolog. Egyszer középsuliban belógtunk egy másodosztályú focimeccsre, átkúsztunk a
beléptető kapu alatt, amikor a biztonsági őr észrevett minket és ki akart tessékelni, G. odaadta
neki ajándékba a sálját és két doboz ukrán cigit. A fazon nem csupán hagyta, hogy
bemenjünk, a meccs után meghívott minket fröccsözni. G. egy biliárdszalonban ismerte meg
Ágit, aki akkor még Puttó Ferinek, egy köpcös szőnyegkereskedő vállalkozónak a barátnője
volt, de nem igazán kedvelte a Ferit, a háta mögött inkább a török üzletfelekkel enyelgett
titokban. Kiváló biliárdjátékos volt, jobb, mint G., az első találkozásukkor alaposan le is
alázta őt, amit G. ugyan sértésnek vett, valahogy felizgatta a dolog és elkezdett utána
érdeklődni a csajnak. Egy héttel később egy medencés bulin Erdőkertesen lesmárolta Ágit, azt
mondta neki, ha máshoz is olyan jól ért, mint a biliárdhoz, elválaszthatatlanok lesznek.
Közölte Puttó Ferivel, hogy Ági mostantól az ő barátnője és neki egy szava nem lehet emiatt.
Így is történt, aztán a kettesben töltött horvátországi nyaralásukon megkérte Ági kezét. G.
ekkor már egy pizzéria tulajdonosa volt, Rocco’s Pizza and Grill néven ment a hely a Duna-
parttól nem messze, tágas kerthelyiség, a belső térben biliárdasztalok, péntek esténként retró
diszkó. A húsimádó pizzájukat sokan dicsérték, de szerintem az igazi aduász a tejfölös alapú
Vezúv-pizza volt. Aznap, amikor megszületett a kisfia, G. minden ismerősét meghívta egy
zártkörű partira, ő állta a sört és a viszkit és még a szakácsot is meggyőzte, hogy maradjon és
rittyentsen nekünk vacsorát. Ritkán részegedett le, de akkor nagyon, az este végefelé a
nyakamba akaszkodott és könnyes szemmel emlegette a régi időket. Másnap reggel rohant a
kórházba egy hatalmas virágcsokorral és egy fél embernyi méretű plüss elefánttal. A
következő időszak a szerelem jegyében telt, Ági gondoskodott a gyerekről, G. pedig, amikor
ideje engedte, igyekezett az újdonsült családjával foglalkozni, elvitte őket kirándulni,
állatkertbe, vidámparkba. Az első házassági évfordulójukon elmentek Ciprusra nyaralni, G.
lábát megvágta egy kagyló a tengerben, azt hitte, ott menten elvérzik, de a mentők gyorsan
rendbe tették, állítólag azóta is látszik az alvadt vére a part homokjában. A boldogság azonban
nem tartott sokáig, ahogy eltelt egy-két év, Ági egyre jobban ráunt G.-re, elege lett belőle,
hogy folyton az étteremben tölti az időt, a biznisz mellett sosem jut elég ideje őrá, mire
hazaér, hullafáradt és semmihez sincs kedve. Időközben G.-nek meggyűlt a baja a
könyvelőjével, aki lenyúlt tőle egy nagyobb összeget. Szólt pár haverjának, éjszaka
kirángatták az ipsét az ágyából, elvitték az autóút szélén egy gödörhöz, lapátot adtak a kezébe
és ráparancsoltak, hogy ásson. Annyira halálra rémült, hogy sírva könyörgött G.-nek, minden
pénzt visszafizet, csak ne haragudjon rá. Ági ekkoriban kezdett újra a törökökhöz járni, az
egyik régi hapsijával feküdt össze, sokszázezret érő kézzel varrt keleti szőnyegeken falták
egymást. Az üzlet körüli teendők egyre jobban leterhelték G.-t, akinek folyamatosan
viaskodnia kellett az alkalmazottjaival, a beszállítókkal, olykor még a városvezetéssel is, akik
nehezményezték, hogy túl keveset fizet és túl sokat elfoglal a Duna-partból. Amikor nem volt
elég kapacitása a futároknak, ő maga vitte ki a pizzákat a különböző címekre, akár még Pest
külső kerületeibe is, máskor a szakács nem bírta a terhelést és sírva zuhant össze félórával
konyhazárás előtt, G.-nek kellett betennie a pizzákat a sütőbe. Az egyik alkalommal annyira
stresszes lelkiállapotban volt, hogy nem állt fel neki, amikor Ágival ágyba bújtak, hiába
próbáltak minden trükköt bevetni, szégyenszemre csak nyalásra és ujjazásra futotta. Ági ettől
kezdve egyre jobban tartózkodott tőle, hogy G.-vel összefeküdjön, inkább Ömerhez járt, aki
nem csak testileg elégítette ki, de elvitte kocsikázni a Mercédeszében, strandra, moziba,

bárokba, még valamelyik török légiós focista születésnapi partijára is eljutottak. A dolog
persze idővel G. fülébe jutott, ismerősei húzni kezdték, hogy az asszony inkább a török
csődörökön szeret lovagolni, mintsem az öreg Rocco tűzoltócsövén. Ezen annyira
feldühödött, hogy titokban beleolvasott Ági chateléseibe a mobilján és kiderült, a
rosszindulatú pletykák igazak. A törökök metélt farka biztos jobb az enyémnél, vágta Ági
fejéhez, amikor számon kérte. Az legalább működik, válaszolta a nő, mire G. akkorát
bepancsolt az arcába a pecsétgyűrűs kezével, hogy hónapokig látszódott a nyoma. Ági azt
hazudta, elesett a jeges úton, azért lett véraláfutásos seb az arcán. Hónapokig dúlt a háború, G.
hiába próbálta elérni, hogy Ági ne járjon a törökhöz vagy másokhoz, nem sikerült hatnia rá, se
szép szóval, se erőszakkal. A végső csapást az jelentette, amikor G. dühében az étterem
közepén, a haverjai és pár vendég szeme láttára vágta szájon Ágit. DJ Maci, a nagydarab,
százkilencvenöt magas házi lemezlovas, aki egészen addig barátjaként tisztelte G.-t, annyira
felháborodott, hogy bepancsolt egyet a saját főnökének. Másnap Ági és a gyerek elköltöztek
G.-től, állítólag Puttó Ferihez mentek, és elkezdődött a válási procedúra. G. hiába könyörgött
Áginak, rendbe fogja hozni a dolgokat, hiszen ő az élete értelme, soha senkit nem szeretett
ennyire, nélküle nem érzi magát teljes embernek, Ágit nem érdekelte a szövege. A következő
lotyódat áltasd ezzel, ne engem, hátha ő jobban beveszi. Ekkoriban G. gyakran összejárt a régi
haverokkal, köztük velem is, volt, amikor hajnalig biliárdoztunk vagy pókereztünk, miközben
elsírta nekünk a bánatát. Előfordult, hogy csak azért hagyott engem nyerni, hogy jutalmul
meghívhasson még egy-két italra és addig is panaszkodhasson nekem. Néha egészen furcsa
témáknál kötött ki. Lehet, hogy a Farkas Bertalan tényleg járt az űrben. Most már mindent
elhiszek. A pizzéria tönkrement, amibe belejátszott, hogy a megnövekedett költségek mellett
G.-nek elég tetemes gyerektartást is kellett fizetnie, valamint teljesen elvesztette a
lelkesedését. Nem harcolt már sem az önkormányzattal, sem az üzletfelekkel és azt is
magasról leszarta, hogy a szakács néha beleköp vagy vaskosan ráizzad a pizzára. Sokszor
csak ült a hátsó helyiségben egymagában, számolta a legyeket az asztalon. Nem volt
búcsúbuli, a Rocco’s egyszer csak csendben lehúzta a rolót, igazából nem is nagyon érdekelt
senkit a hely sorsa. Van még tíz másik étterem a környéken. Pár hónappal később G.
elköltözött a városból, többnyire elvesztettük vele a kapcsolatot, annyit tudtunk róla, taxizgat,
néha pedig ukrán cigivel üzletel, hogy a tartozásait rendezni tudja. Azt beszélték, összejött
egy nála tíz évvel fiatalabb jógaoktató csajjal, de ennél többet senki sem hallott. DJ Maci
mesélte, hogy egy alkalommal látta G. kocsiját a városban, a polgármesteri hivatal előtt. Várt
egy darabig, hátha felbukkan maga G. is, de csak egy vastag napszemüveget viselő, furcsa
férfit látott, aki belovagolt a térre és egy nagy X-el ellátott dossziét tett az autó ablakába,
aztán gyorsan távozott, ugyanúgy ahogy érkezett, lóháton. Egyesek úgy gondolták, a különös
figura G. egyik régi alvilági kapcsolata lehet, mások szerint a titkosszolgálat embere, akiktől
G. megbízást kapott cserébe egy nagy rakás pénzért és bizonyos bűnei megbocsátásért. Az
igazság persze sohasem derült ki. G. haláláról is csak az anyjától értesültünk. Kevesen jöttek
el a temetésre, se Ági, se az időközben általános iskolássá lett fiuk nem volt ott, de Puttó Feri
valamilyen okból kifolyólag odatolta a képét. Az elhunyt mindig szerető fia volt
édesanyjának, barátai mindenkor számíthattak rá, a szíve tele volt szeretettel, önzetlenséggel,
olvasta egy papírról az előre megírt szöveget a pap. A szertartás után lehajtottam egy felest G.
tiszteletére, ekkor hallottam, hogy épp aznap délelőtt leégett az egykori Rocco’s pizzéria
épülete, a tűzoltók egy órán keresztül küzdöttek a lángokkal. Akaratlanul is röhögnöm kellett.

Ferde vigyázzban

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Délceg társai között a félig kidőlt, kopaszocska lucfenyő úgy festett, mintha szándékosan akarná nevetségessé tenni a kórház parkja mögötti látképet. Bal tövénél szemérmetlenül mutogatta csenevész gyökereit, miközben vígan dacolt a fel–feltámadó novemberi széllel.

„Ferde vigyázzban, mint fizetésnapon apánk” – ötlött fel Juliban egy régi Bikini dal. Persze, nem is így szólt, Erdős elvtárséknak gyanús volt ez a sor, így a lemezre már „fizetésnapon a fák” került. Nemrég olvasott csak az eredeti változatról. De lám, közel negyven év után már így is van értelme – grimaszolt egyet a tükörképének az szívsebészet folyosóját bevilágító hangszigetelt ablak előtt. Apja arcát akarta felidézni, helyette a nevelőapja vigyorát sikerült, azt, amivel napokkal a fizetés felvétele után haza méltóztatott jönni. Rég túl van már ezen a vigyoron, ez az egyik előnye, ha az ember megöregszik, de ha az eszébe villan, még mindig elcsodálkozik, hogyan lett neki Ferije, két gyereke, unokája, kertes háza, meg a többi.

Mindegy már ez is, csak Feri jöhessen mihamarabb haza. 

Megfordult és belesett a kórterem nyitott ajtaján. A férjéből csak a vézna lábai látszottak, a többit kitakarták a doktoranduszok. Nem is bánta, hogy most nem látja a mellén lévő kötszer alól kilógó csövek és egyéb kütyük garmadáját, úgy nézett ki Feri, mint egy robot, valami vacak, ősrégi scifiből. De a szemei végre élnek, és a szörnyű apuviccei is visszatértek, amivel annyit heccelik az unokájával. A műtét sikerült, a beteg is él, és még vécépapír is volt a retyón – akarhat ennél többet bárki ma a magyar egészségügytől? Csak a menzát kell valahogy túlélni.

A kórteremmel szemben volt négy műanyag ülés, az ajtóhoz legközelebbin egy nő ült. Néhány évvel lehetett idősebb Julinál. A köszönésen már túl voltak, Juli leült a kettővel arrébb lévő székre. Direkt nem a másik szélen, az udvariatlanság lett volna. Elvégre sorstárs mindenki ezen a folyosón. Mindazonáltal nem bánta, hogy a nő a mobiljával volt elfoglalva, most, hogy Feri túl van a nehezén, egyedül aludni lett volna kedve. Pár napja még beszédesebb volt az intenzív osztály folyosóján, szinte összekapaszkodva (legalább is most így rémlett neki) öntötték ki egymásnak a szívüket egy fiatalasszonnyal. Az ő férje harmincnyolc évesen kapott szívrohamot, Feri aznapi műtétjét miatta halasztották el.

Juli is elővette a telefonját, és a korábban megnyitott online cikkhez („Sereghajtók lettünk Európában”) navigált. Az Ausztriát tárgyaló bekezdés, ahol korábban abbahagyta az olvasást, nem tudta lekötni, ki–kibámult az ablakon. Ott, a némán zúgó fenyvesen túl – valahol rohadt messze – ott van Ausztria. Jó, valójában fogalma sincs mi van arra, itt északkeleten inkább Ukrajna az esélyesebb. A csálé fenyőn állapodott meg a tekintete, ahogy rezzenéstelenül állta a széllökéseket. Igazi keleti fajta, kilóg a segge a földből, mégis, milyen jól elvan itt.

– Úgy látom, mindjárt vége a vizitnek – szólalt meg a nő.
– Ideje. Kihez tetszett jönni?
– Bárándi Józsefhez, a nagy mackó a kedves férje mellett, az ablaknál – Juli az ajtó felé fordította a fejét, nem mintha onnan láthatott volna bárkit.
– Mikor műtötték?
– Ó, ez már a harmadik volt, a múlt héten, de azt mondták, hogy valószínűleg lesz még egy. Bypass.
Az kemény, gondolta Juli. Amennyire tudja, a bypass nem gyerekjáték. Ferié ehhez képest egyszerű rutinműtét.
– A férjemé szívbillentyű.
A nő nem felelt, így Juli folytatta.
– Persze őt is felvágták, egész Európában katéterrel csinálják már, csak nálunk meg Romániában nem. Legfeljebb magánban, ötmillióért. 
– Hát igen – felelte a nő szórakozottan. Egy darabig hallgattak, Juli máris bánta az előbbi mondatot. Már megint nem bírta ki, hogy politizáljon. Tamás fia is épp ilyen dünnyögéssel szokott válaszolni a skype–on, ha kitér az épp aktuális disznóságokra, utána nem győz szabadkozni, amiért elragadtatta magát.
– És miért kellett három műtét? 
– Jaj, hát megvolt az első, utána szépen gyógyult is az uram, haza is jött, de megint rosszul lett. Bevérzett, azt mondták, ahogy beért vele a mentő, már vitték is műteni. Utána már benntartották, de megint… szóval, csak vérzik.

Juli már emlékezett, hogy Feri beszélt neki az egyik szobatársáról, aki, úgy tűnik, már lemondott a gyógyulásról. Közelebb hajolt, hogy megfogja a nő kezét, de aztán túlzásnak érezte a gesztust.
– Ne tessék aggódni, ez egy elég jó hírű sebészet, kész csoda, hogy itt… – elharapta a végét – rendbe fog jönni.
– Ühm – sóhajtott nagyot Bárándiné – Most jól van, jó étvággyal evett, de tegnap elesett a folyosón. Azt mondja a doktor, hogy ő sem érti, mitől vérzik.

Most Juli hallgatott. Dehogyisnem érti az orvos, azért van a diplomája, hogy értse. Bizonyára el is mondta az okokat, de bizonyára könnyebb a sors, vagy ha úgy tetszik, Isten akaratának tulajdonítani a történteket, jobban meg tud vele békélni, mint azzal, hogy Józsi bácsi szívének minimum harminc kiló túlsúlyt kellett cipelni évtizedekig, a diétával pedig alighanem elkéstek.

Máris milyen rosszhiszemű.

– Az a lényeg, hogy megint lesz műtét, tehát látnak esélyt a gyógyulásra – akarta mondani, de a Bárándiné arcán lévő szelíd mosoly elhallgattatta, csak a szeme árulkodott arról, hogy nem sokat aludt az elmúlt napokban. Én nem lennék ilyen erős, gondolta, és eszébe jutott a fiatalasszonnyal való kétségbeesett beszélgetése. Igen, rutinműtét, tudja ő is, csak hát annyi rosszat hall az ember a kórházi állapotokról. És még nem készült fel. A fia külföldön, a lánya ugyan Pesten, de nála nincs hely, itt marad egyedül abban a nagy házban. Kinek tudja azt ott falun eladni annyiért, amennyit érne? Hiába írtak mindketten végrendeletet, és tervezték el előre évekkel ezelőtt, hogy mik a teendők arra az esetre, ha… de ne most, ne most!

Ugyan mit számít, ki miben talál vigaszt?

– Be lehet menni – szólt oda a nővér.

Felálltak, Juli előre engedte Bárándinét. Már nem sok megbeszélnivalójuk maradt Ferivel, de még nem köszönt el tőle úgy, ahogy szeretett volna. Bárándiék sem sokat beszéltek, a férfi egy jókora tepertős pogácsát rágott, az asszony mögötte a párnákat igazgatta. A takarító érkezett a felmosószettel, úgyhogy megint ki kellett menniük. Bárándiné leült az előbbi helyére. Juli begombolta a kabátját, majd odalépett és megfogta a kezét.

– A legjobbakat kívánom. – kicsit remegett a hangja, pedig utált érzelgős lenni idegenek előtt.
– Én is maguknak, kedves – mosolygott rá a másik és enyhén megszorította Juli kezét. Juli elindult a folyosón a liftek irányába, de egy ideig maga előtt látta az asszony árnyát, amint ott ül egyenes derékkal az ablak világító négyszögében.

Bárándiné elővette a telefonját, hogy folytassa a cikket, amit olvasott („Magyarország nevet utoljára!”), de a bekezdés, ami Brüsszelt tárgyalta, nem kötötte le igazán. Elnézte a ringó fenyvest odakint. Valahol mögötte ott kell legyen az a nevető ország, szinte ide hallani. Arra gondolt, hogy egyszer majd együtt nevet velük megint, és a széltépte kis fenyőt leste, hogy melyik pillanatban fordul ki a földből.

 A szerző blogja: https://taleteller.blog.hu/

Budapest, 2024. 10.07.

Kezdődik(?)

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.

A fiú észbe kap: nincs rajta jelmez! Az öltözőbe fut, nincs már ott senki, szabadon válogathat, ám a számára kedveseket már elvitték, vagy vastag fólia borítja, amihez tilos nyúlnia. Felkapja az első keze ügyébe kerülőt, szalad vissza a színpadhoz, de megint az ügyelőbe ütközik.

Még nem te jössz.

Leül egy ládára, kemény a fa alatta, felpattan, fel-alá járkál, a nyitány utolsó crescendója a gyomrába vág, az ügyelőfülkében a vénasszony elbóbiskolt, a következő percekben sem fogja tehát hívni. Halk klarinét viszi a prímet, egy díszletmunkás érkezik, int neki, hogy segítsen eltolni a ládát az útból. A klarinéthoz fájdalmas hegedű csatlakozik hívogatón. Megpillant egy estélyi ruhában a függöny előtt várakozó dámát, aki élénken mutogat neki valamit. Ez lesz a pillanat. A dáma a ládájára mutat.

Ott nincs jó helyen.

Egy sarokba tolja, a hegedű elvékonyodik, mire visszaér, a dáma már odaát jár, éles szopránjára elnémul a zenekar, tenor felel rá, valamit ünnepelnek, bekúszik közéjük a kórus, alájuk a vonósok, nagy crescendo emeli, körkörös motívum tartja a bent lévőket éteri magasban. A folyosó gyér fényében végigpillant magán, ezt a jelmezt már kinőtte, újat kell hoznia. Kétszer is a rossz irányba fordul, bent kacag egy trilla, dörmögve hahotáz egy tuba. Őt nevetik.

Egy öltöny várja az öltözőben, eddig nem is látta, tapintása bársonyos, hónaljban elszakadt. Tűt, cérnát fog, megszúrja magát, ímmel-ámmal megfoltozza, legfeljebb nem emelgeti a karját a táncjelenetben. Azon mindenképp ott kell lennie. Siet vissza, de ezúttal végképp eltéved, mire a kulisszák mögé ér, az ügyelő szünetet hirdet és sajnálkozóan tárja szét felé a karjait. A szemüveg és a ráncok eltűntek, nem is olyan vén, csak szomorú, amint elfordul kérdő tekintete elől.

A ládájához lép, kijjebb húzza a sarokból, nehezebb lett, beletehettek valamit a kellékesek, de nem, egy lány ül rajta, jelentéktelen zöld kosztümben. Leül ő is, suttogni kezdenek, hangjukat elnyomja a hangoló zenekar moraja, az ügyelőpult üresen tátong velük szemben. Felpattan és beles a függöny mögé, odaát épp kihunytak a fények, nem lát semmit, egy-egy köhintést hall a nézőtér felől. Csak egy lépés és bent van, aztán már lesz, ami lesz. De a szövegének már az első sora sem jut az eszébe, ijedten néz a sötétben ücsörgő lány felé, nem látja, biztatja-e vagy magához inti.

Ledermed, a zenekar kivár, egy vékony fénycsík jelenik meg a színpad közepén, senki se látszik. Vidám trombita töri meg a csendet, visszamegy a ládához, nem ül rajta senki. Az ügyelőpult lámpácskája felgyullad, egy pillanatra mintha a lány karcsú alakját látná odabent, de nem, az ügyelő az, hullámos vörös haja a vállára omlik, feszülten követi a szövegkönyvet. Hogyan félhetett tőle? Feléje suttog, az ügyelő elpirul és ujját a szájára téve inti csendre.

A térdét felhúzva ül a ládán, keze papírost érint, egy újság az, benne kritika a darabról. Lassan betűzi a homályban, előbb bólogat, a fejét csóválja, aztán elhajítja. Magasan a feje fölött hatalmas felhő-kartonok úsznak, beléjük tudna markolni, hogy messze vigyék innen.

Közelebb húzza a ládát a függönyhöz, alig bírja mozdítani, erősen súrlódik, néha megáll, hátha túl nagy zajt csap. Kifullad, de szuszogni se mer, a dereka roppan. Résnyire húzza a függönyt, ehhez már nem kell bátorság. Kavargó fények közt suhanó alakokat lát, karokat, lábakat, a táncosok belelendülnek, egy szigorú, barázdált arc őrá néz… de hiszen nem láthatja onnan bentről. A forgatag alatt mintha meginogna a föld, egy oszlop dőlni kezd és maga alá temeti a barátságtalan alakot, majd egymás után a szereplők egy részét, köztük a szép dámát is. Már nem emlékszik, hogy mindez része-e az előadásnak, arra sem, hogy hősköltemény, tragédia, vagy bohózat-e, ami odabent zajlik, netán mind egyszerre. Tanácstalanul pillant az ügyelőfülke felé, de a zenére ringatózó szeplős leánytól nem várhat választ.

Lefekszik a ládára, feje alatt furcsán puha a fa, talán valaki otthagyott egy párnát, de nem párna az, hanem egy öl, egy kéz a haját cirógatja. A zöld ruhás naiva jött vissza. De mégsem, szürke fürtjei közül egy sokat látott szempár mered rá. A dáma az.

Nem szól, a szavak elkergetnék e megtört jelenést, a ládát mégis arrébb kéne vinni, hogy ne zavarják őket az izgága bonvivánok, szubrettek. A zenekar a visszatérő taktust játssza, ami végigkíséri a darabot, halkan dúdolni kezdi, két ütemmel később a társa is beszáll. Mellettük egy ifjú kórista a szöveget biflázza, segít neki, már emlékszik mindenre, hogy is felejthette el. A fülkéből egy fogszabályzós, vörös hajú kislány pisszeg nekik, aztán megbánástól szabadon, ránevet. Ő is mosolyog, így fordul vissza a dámához, de a ládán már nem ül rajta kívül más.

Kiegyenesedik, amennyire tagjai engedik, megragad egy kellékbotot és a függönyhöz botorkál vele, utoljára visszanéz a ládára, aztán reszkető kézzel megmarkolja a bársonyt. Odaát csönd támad, valaki elfelejtette a szövegét, kritikus mondat, enélkül képtelenség folytatni, súg, amíg meg nem hallják. A zenekar megkönnyebbülve indítja az utolsó dalt, a kislány hálásan biccent felé a fülkében. Nem szabadul a gondolattól, hogy a darab félkész, a szövegkönyv az öltözőben maradt, vissza kéne mennie, hogy odafirkantson egy tisztességes befejezést. Mégsem indul, a fődallam tér vissza, ennyire szépnek még sosem hallotta. Ott kéne lennie, legalább a végén, ha csak a sarokban megbújva is, de megszédül a lehetőségtől. Ilyen könnyű lenne?

Mire elcsoszog a fülkéig, a zene bejárja az egész színházat, belerezeg az összes díszlet, néhány szólamot mintha először hallana, már nincs idő megtanulni őket, a gong öblös kongása véget vet a finálénak, csak a klarinét sírja el még egyszer a refrént. Egy pici gyermek tipeg elé, haján finom szőkésvörös pihék, a keze felé nyúl.

Dere

A függöny mögött síri csend, a közönség még nem tért magához. Talán nem is lesz taps, mindenki hazament, és azon töpreng, mit is látott az imént. Látja, amint gyermek keze a rést kutatja a vásznon, a túloldalról friss fuvallat érkezik, a takarítók máris szellőztethetnek. El sem hiszi, hogy lámpalázas, a lába nem engedelmeskedik, pedig tudja, hogy nincs miért izgulnia, csak az első lépés lesz nehéz.

Kovács Gergely, 2024.07.28 Budapest

A szerző blogja: taleteller.blog.hu

Illusztráció: Rékasi Attila

Indul a Kettőspont Színház új évada, bérletvásárlás még 15-ig

Szerző:

Nem fogy a lendület a független Ráday utcai Kettőspont Színháznál és a Kispont Galériában, szeptemberben sok izgalmas előadással, programmal indítják a 2024/25 évadot. Kedvenceim sorakoznak, Pusztai Luca és Formanek Csaba Senkiséje, Formanek jácta Diogenésze mellett, a döbbenetesen jó Ikrek hava is műsorra kerül Szitás Balázs lebilincselő játékában, Ács Tamás Leprikónokja Varró Dánielt hozza el a teátrumba, de újdonságok is lesznek, opera kedvelőként nagyon várom Monteverdi Orfeóját!

Fotó: Rékasi Attila

A SZÍNHÁZ FELHÍVÁSA: VISSZATÉRSZ? – TÖRZSUTAS lennél? – esetleg MECÉNÁS?

Ha már úgyis tudod, hogy nem csak egyszer fordulsz meg nálunk a következő 10 hónapban, itt a remek lehetőség!

Hamarosan indul az új évad nálunk is, és ennek örömére bevezetjük új bérlet-rendszerünket!

👉 Váltsd meg – szeptember 10-ig kedvezményesen! – jegyeidet és / vagy bérleteidet a Kettőspontba, hogy legyenek remek élményeink és találkozásaink ❤

Részletek itt: https://www.kettospont.org/jegyek

Ma lenne kilencven éves Bényei József debreceni költő, író, színházigazgató, főszerkesztő, tanár

Szerző:

Fotó: Rékasi Attila | Vers CD bemutató-Benedek Elek Könyvtár, Debrecen | Rékasi Fotóművészeti Gyűjtemény – Újpest

Hét éve már, hogy nincs közöttünk, hiánya pótolhatatlan. Nem feltétlenül azért, mert egyesek szerint minden ember pótolható, bizonyos jellemzői miatt akár Ő is, hanem inkább úgy, ahogyan Kosztolányi fogalmazott: „milliók közt az egyetlenegy.” Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy nemcsak személyesen ismerhettem, hanem élete alkonyán barátjának, és ha nem túlzás, szeretném azt gondolni, hogy „szellemi” társává, „fiává” fogadott. Egy kicsit talán túl is értékelte irodalmi talentumomat és irodalomnépszerűsítő szerepem jelentőségét. Ezt talán az olvasó is megbocsájthatja egy idős, élete alkonyán lévő, már beteges napjait morzsoló embernek, akire egy volt tanítványa „rázúdítja a rivaldafényt”.

Engem egyszerűen csak a versei szeretetén túl felháborított, hogy egy ilyen kaliberű alkotót így „elfeled” a világ, vagy, ami még szomorúbb, az általa rajongva imádott Debrecen. Ma, a születése napján megírom ezt a kis nekrológot, és kivárom az év végét, hátha valakinek eszébe jut az „Öreg babérkoszorús”, vagy ahogyan ő nevezte: A kalapos király.

Egyelőre nem rengette meg a világot a költészete – igen, sejtem, nagy valószínűséggel nem is fogja. De mindig rengetni kell ezt a világot? Csak halkan kérdezem. Az irodalom művészete kapcsán hobbistának tartom magam, és megszerzett bizonyítványaim ellenére valószínűleg az is vagyok, de nekem, irodalomszerető embernek, élmény volt nemcsak a „nagyok” strófáit olvasni. A mezőn is azt szeretem, hogy sokszínű, változatos.

Az, hogy Józsi Bátyámmal összeköt minket a magyar ugar, a Hortobágyból szakadtság, csak hab volt a tortán számomra. Ő rajongásig szerette, és művelni is igyekezett ezt a valljuk meg őszintén kietlen tájat. Művelgetésével én is próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel, de azért gyakran hangot adtam kritikáimnak – szándékaim, mint Adyé, a jobbítás és a haladás érdekében. Jóska bá is tudta, látta a gondokat, jobban is, mint én, de neki igazi hazája volt az alföldi táj. Az a föld, mely testét is befogadta.

Mennyit foglalkozott „ontológiai” vonatkozású költeményeiben ezzel az utolsó földi aktusával! Mennyire tudta éltében, mit hagy majd el. Mennyit énekelt az édesanyák pótolhatatlanságáról, a nők csodálatáról, a bor, a létezés mámoráról. Bölcs embert tiszteltem benne, hiszen nagyon olvasott, lexikális tudású ember is volt. De Ő is ember volt, és a bölcselet ide-oda belecsúszott a „politikába”. Véleményem szerint ezt jobb lett volna elkerülni, de nem mindenki teheti meg, ilyen-olyan okokból. Azt gondolom, hogy „mellőzöttsége” hátterében ez az „árnyék” is ott lehet. Ezt a dolgot a történészek, a társadalom- és politikaetikai kutatók feladata megítélni.

Nekem, aki a költészete felől közelítettem hozzá, annyi a feladatom és szerepem, hogy emlékezzek rá. Ebben is van elmaradásom, jószerével. De ma, a születése napján, elkezdtem egy régóta tervezett projektemet: filmet készítek róla. Ma elkezdtem írni a forgatókönyvet, ezzel köszöntelek, Mester! Isten éltessen, Bényei József!

Derecske Anno -Rékasi 50/30

Szerző:

Fotó: Lieszkovszky Veronika

Nagy sikerrel nyílt meg Derecskén Rékasi Attila fotóművész tárlata, Sándor Máté zeneszerző fuvoladarabját a szerző és Cseri Gyöngyi fuvolaművész adta elő, majd Hokné Zákány Marianna kurátor vezetésével egy studióbeszélgetesen „mesélt” az alkotó harminc éves pályafutása emlékezetes pillanatairól jó hangulatban, majd a megnyitó zárásaként Schvarzkopf Lujza mondta el Rékasi egyik kedvenc debreceni költöjének, Bényei Józsefnek Vásárfia című versét. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Rácz Anikó Derecske város polgármestere.

Amit magammal vinnék – Fotóművészek Pécsi biennáléjáról

Szerző:

Amióta nem emlékszem sem arra, aki vagyok, sem arra, ahonnan jöttem, szabadabban áramlik a levegő a tüdőm felé és vissza, fut a vér az ereimben, a szemem előtt olajos gördülékenységgel különös képek olvadnak egymásba, felfogni sincs időm őket, csupán gyanítom, hogy ezek röghöz kötött egykori világom utolsó tüneményei. Lehunyom a szemem, mert az elmém nem képes követni őket, és amikor kinyitom, egyenest a napba bámulok, nem vakít, nem igazi, kör alakú darabja az égnek a falevelek között,

A Fehér Vera: Mesterséges kör, a Let Them Breathe You című sorozatból, 2022.

negatívja mégis előttem táncol, amint az utca forgatagára irányítom a figyelmemet, körülöttem kocsonyásodik az idő, nagy levegőt veszek, mielőtt borostyánná merevedne, mögötte elmosódó alakok táncolnak, kinyújtott végtagokkal, egymást soha el nem érve,

Agócs József: Tánc, 2019.

már csak az iramot érzem, el fogok szédülni, kell egy tükör, amiben megkapaszkodom, másképp elzuhanok. Egy kirakat üvegében megpillantom magam –vénséges tibeti arc, férfié és nőé egyaránt lehet. Mellette felirat: néma embermese – ő volnék?

eM Soós György: Néma embermesék Tibetből, 2016

Közelítek hozzá, bebújok ráncai hasadékába, vissza önmagamba – hogy ki ez az önmagam, az még kérdés, tengernyi a válasz, látom is e tengert, hamuszürke víztömeg, kopár, sziklás partján ember nagyságú képkeret áll kapuként,

Fuchs Lehel: Képkapu, Ciprus, 2019

a belé zárt hullámok felé indulok. Víz és ég mind sötétebb lesz, már feketén ragyog, mint az éjféli égbolt, a keret mértani szövevényre bomlik. Egy szédítően magas bérház belső udvarán nézek felfelé, egyformán kopott ablakok és erkélyek mechanikus hálójára, melynek súlyát az ég fekete csíkja sem enyhíti.

Balogh Attila: Hong Kong, 2018

Valamelyik piszkos kis lyuk az enyém e toronyban. Érdemes-e tovább kutatni a személyazonosságomat? Teszek egy lépést hátra, ahol az előbb még a part volt, ekkor azonban világosság gyúl egy földszinti ajtó két szárnya közt, a fénycsík épp a lábamig ér.

London Katalin: Kijárat 3, 2010.

Az ajtó homályos szobára nyílik, itt látlak meg először egy hasadt tükörben, lehajtott fejjel, meztelenül állsz egy ódon konyhaszekrény előtt, melledet és ágyékodat elrejtik a törésvonalak,

Hitre Imola: Censored 2. részlet a Censored című sorozatból, 2018.

de már ennyiből is tudhatom, férfi vagyok; némi sajnálattal vetem le fele gúnyám, ekkor nézel fel, de csupán vérvörös ajkadban lehetek biztos, a szemüvegedről visszaverődő fény elrejti tekinteted – ez a fény belőlem eredne? Képtelenség. Oldaladba kerülök, most guggolsz, egy futó lendületével, talpadat magas sarok támasztja meg, hátad nyílként görbül előre,

Ajkai Dávid: Vogue Brasil, 2017.

egy biztos célra meredsz; lehetetlen keresztezni szemed sugarát. Szólok hozzád, de nem hallod, füledet egy szegfű takarja. Aztán mégis észreveszel, arcod fényködbe temetkezik,

Nyilas Ilona: Önarckép,1974.

valaki más hazudja rád, nem én, ezúttal tényleg látsz, egy másodperc, és egyetlen titkom sem marad az enyém. Hogy mindkettőnknek bizonyítsam, tévedek, magammal húzlak, fel a kockalabirintusba, szerény kis odúmba, valami fontosat akarok mutatni, csak akkor tudom meg, mit, amikor rátalálunk. Órákon keresztül mászunk felfelé egyforma folyosók és ajtók rendszerében, lábaid ólmosságát érzem, noha bárhová benyithatok, hozzám jutunk. Felrántom a legközelebbi ajtó kilincsét, mögötte végtelen beton, középen neonfény alatt egy alvó cédrus.

Martinkó Márk: Mesterséges Zöld No.8.

Otthonunk lehet e hely? Rám meredsz, szemeinkben egymásra merőleges kérdések. Lennie kell itt még valaminek, ami jóváhagyja maradásunk, és a fa mögött, a föld fölött lebegve meg is lelem a szegfűd mását. Fellélegzem, máris megragadjuk a szárát, de nem történik semmi; keserves a felismerés: a virágot tartó kezek nem hozzánk tartoznak.

Ambrits Tamás: Szerelem 2020-2021. (digitális fotómontázs)

Két csonk kapaszkodik bele görcsösen, mi már nem férhetünk hozzá. A neon halk pukkanással kialszik, és emlékezni kezdek a világra, amelyből jövök, bár helyet és évszámot nem tudnék megnevezni. Nem várom meg, amíg a szoba rám hull, futásnak eredek, talán benned botlok meg, talán a küszöbben, néhány lépcsőfok és az utcán vagyok, romok közt, nehezen tisztul a kép, mintha egy golyó ütötte szélvédőn keresztül figyelném.

Mónos Gábor: Tájkép Csata közben, részlet a Délszláv háború című sorozatból, 1991.

Mánfai György: Apály, 2013

Torkom kiszárad, elhagyott csónakok,

majd egy strand behavazott csúszdája mellett visz az utam,

Kerekes Emőke: Strand, részlet az Losif, Alexe, Koloman című sorozatból, 2019

amin egykor boldogan siklottam lefelé. A nevedet kiáltom, hátha a közelben vagy még, az igazat üvölteném, de a szám tele van újságpapírral,

Haris László: Törvénytelen avantgarde, 1971.

bölcs bolondok gondolatait öklendezem fel csupán, azt is szalagcímekben. Amott végre mozgás: halászok jönnek szembe a parton,

Balázs Zsolt: Halászok, 2022

görnyedt háttal, megfeszült arccal, hosszú kötélen homályos alakzatot húznak. Egyszer már láttam őket, egy anya fiatal arca rémlik fel, a karján ülök, amikor észreveszem a komor menetet a nyitott ajtóból, kinyújtom a kezem, futnék hozzájuk, de ő szorosan fog: Nem szabad!

Schild Tamás: Nem szabad?!, Somogy, 2017

Nem ez az utad. Most mégis közéjük állok, segítek húzni, nem állhatunk meg, menet közben jár körbe a felejtés vize, hogy kimarja orrunkból a halbűzt, két korty között téged kutatlak, mígnem egy ajtó gyanánt lengedező áttetsző függönyön megtalálom csupasz torzódat,

Máthé András: Drapéria, 2020.

jobb így, nem bírnék a szemedbe nézni. Felém libbensz a szélben, először el-elhessegetlek, de végül engedek, drapéria-bőröd rám csavarodik, orromat por savanyás szaga üli meg, fojtani kezd, hörögve-kapálózva szabadulok, nincs miért maradjak, visszahúzatom magam a halászokkal a vízbe. Nyugalomra lelnék a habokban, de a víz nem enged lélegezni, süllyedek, kitapintom ősöreg tibeti arcom, ráncaimban megül az iszap és egyre mélyebbre hatol a fejembe. Tán százszor is megfulladok, míg végre sirályok vijjogására eszmélek, és újra meglátom magam – egy fiú bukkan vigyorogva elő a tengerből.

Molnár Zoltán: Velencei tó, Agárd, Magyarország, 2016.

Hisz mi sem történt; az ég könnyű, a víz nedves, a hangodat hallom a közelből. Pehelyként úszom a felszínen, hajam megszárad, szőkén lebeg, búzakalász a szél ringatta mezőn;

Zsila Sándor: Szellőszárnyán, 1996.

nem vagyok egyedül, mellettem is lengedeznek, olyanok, mint én; maga a búzamező vagyok, ringásom lassan elcsitul, és a mozdulatlan táblából egy arc nevet a napba,

Szilágyi Lenke: Kiss Erzsi, Pettend, 2001.

csak te lehetsz az, még ha nem is tudom a neved, lehunyt szemhéjad alatt egy újabb napra elegendő béke. Idáig ritkán jutok el, nincs is már tovább, ezért jöttem, ez az a perc, amit, érzem, már nem vehetnek el tőlem. És miután az ébresztőóra hangjára engedelmesen visszaólmosodom testem horgonyába egy fotókiállítás másnapján, néhány másodpercig csakugyan az enyém.


2024.05.02 Budapest
Kovács Gergő

Kovács Gergő író, előadóművész írói blogja:

https://taleteller.blog.hu/?token=689c129a88b1f90dd1ec2790e8dbde12

Alázattal, szenvedéllyel, ritmussal Radnóti

Szerző:

Fotó: Rékasi Attila

Szereti-e még valaki ma Radnóti Miklóst? Nekem, amikor irodalomra kerítem a szót, nagyon sokan mondják, hogy igen, Ő a kedvencem. Szólok, nehogy lemaradjanak azok, akik kedvelik, tisztelik Őt, hogy holnap egy nagyon fontos estje lesz a Kettőspont Színházban ennek a zseniális irodalmárnak, akit most csak azért nem nevezek költőnek, mert Szitás Balázs színművész Ikrek hava önálló estjén egy Radnóti vers sem hangzik el. Az életét a hazájáért adó író prózája lesz előadva, nem „kisiskolás fokon”. Volt szerencsém a főpróbán fényképezni, ami természetesen nem egy primer befogadói élmény, hiszen dolgoztam, a képre kellett koncentráljak, de így is megérintett Balázs értő és magas színvonalú interpretációja. Orgánuma, szöveggel való együtt lüktetése ért el hozzám szinte azonnal, dacára a köztünk lévő kamerának. Úgy érzem, közelebb kerültem Radnótihoz, sokszor éreztem úgy, „jelen” van, itt van köztünk. Méltatlan, értelmetlen, soha fel nem fogható, meg nem bocsájtható halálát nem lehet feldolgozni, annyi vigaszunk lehet, hogy olyan fontos színházi emberek, mint jelen esetben Szitás Balázs rendező, előadó és Formanek Csaba vezető, aki színházába fogadta ezt a szerintem nem mindennapi produkciót, nem feledik el költő óriásunkat. Kérek mindenkit, mi nézők se tegyük, vásároljunk jegyet, őrizve ezzel emlékét!

https://www.jegy.hu/program/radnoti-miklos-ikrek-hava-162011/1141907

Az Ikrek hava Radnóti Miklós egyetlen prózai műve. Sodró lendületű, ritmikus és dallamos, hol humoros, hol megrázó erejű alkotás.

Mélyre merülünk Radnóti boldog és mégis traumatikus gyermekkorába. Az emlékek láncolatán át felsejlik egy ember, egy sors, egy korszak: egy költő születése.

Előadja: Szitás Balázs

Olyan lüktetése van, mint egy zenei remekműnek – interjú Szitás Balázs Radnóti estje kapcsán

Szerző:

Fotók: Rékasi Attila

Radnóti költeményeit sokan szeretik, köztük én is, el is fogok jönni az önálló estedre, de
érdekelne, miért őt választottad a Kettőspontos bemutatkozásodra?

Igazából egy ideje gondolkodom azon, hogy újra színpadra lépjek, de megfogadtam, hogy csak olyan szöveggel, vagy történettel szeretnék a nézők elé állni, ami annyira megfog, hogy nem tudom nem megcsinálni. Újraolvastam tavaly szeptemberben az Ikrek havát, és azonnal tudtam, hogy megvan, amit kerestem. Néhány hétig még csak ízlelgettem a szöveget, mint a jó bort, utána kezdtem csak el vele dolgozni. Mondhatjuk úgy is, hogy a szöveg választott engem, és nem én a szöveget. (Nevet). Rengeteg közös élményem van Radnóti gyerekkorával. Nem pontosan az történt meg velem, ami vele, de hasonló élményeim vannak. És azt hiszem, sokan mondhatjuk el magunkról ugyanezt. Ezért zseniális a szöveg, mert univerzális problémákat vázol a költő egyéni történetén keresztül. Teszi mindezt ritmikusan, dallamosan és érzelmektől fűtve. Olyan lüktetése van, mint egy zenei remekműnek.

Ha már Radnóti, mennyire tartod Őt ma aktuálisnak? Nekem a háborúk miatt hátborzongatóan
aktuális.

Hát igen, rátapintottál a lényegre. Persze nemcsak a háborúk miatt. Ahogy azt fentebb kifejtettem, univerzális állapotokkal dolgozik a szöveg. Dehát az is árulkodó, hogy a költő mikor fejezte be a kéziratot. 1939 augusztus végén. Érezhető a bizonytalanság és a háborúra készülő Európa túlfűtöttsége. De talán egy idézet a műből jobban megvilágítja ezt az állapotot: “Riasztó újságcímek között jöttem idáig, ma újra Európa sorsa dől el, izgatottan és ünnepélyesen élek, de kezdem megszokni már.” Ezt szerintem ma bármelyikünk mondhatná. Hátborzongató, hogy ez az idézet már 85 éves… Ahogy a kapcsolatairól, az érzelmeiről, az érzéseiről mesél, az pedig időtlen. Radnóti egyre aktuálisabb olvasmány.

Nem nagy kockázat egy költőre alapozni egy színházi estet, meg lehet így tölteni a nézőteret?

Nem tudok erre válaszolni, nem vagyok marketingszakember. (Nevet). A szöveg nem egy költemény, hanem egy konkrét történet az egyik legnagyobb költőnk életének egy részéről. Egy sztori, ha úgy tetszik. Zenei dallamokkal, pontosan kiszámított dramaturgiai ívekkel. Gyakorlatilag színpadra van teremtve. Megfelelő jelenléttel előadva katartikus élményt adhat.
Ez egy olyan szöveg, amit meglepően kevesen ismernek. Pedig nem is hosszú, és nem is nehezen befogadható. Kicsit küldetésemnek is érzem, hogy minél több emberhez eljuttassam ezt a csodát, mert az Ikrek hava maga a csoda.



Mi számodra a legnagyobb kihívás ebben a darabban?

Erre a premier után szeretnék válaszolni. (Nevet)

Mivel hívnád fel magadra a nézők figyelmét? Mi adta eddig művészi munkásságodnak, irodalmi kötődéseidnek a gerincét?

Sokfelé sodort az élet. Először színész voltam, egészen hosszú ideig, aztán 9 évig táncos. Külföldön játszottam egy ideig. 2020-ban megkaptam az év legjobb férfiszínészének járó díjat a New York Film Awardson.
Amikor elkezdtem újra tanulni, a filmen kívül mindent abbahagytam, mert nem szerettem volna egy seggel több lovat megülni. Tavaly szereztem meg a filmrendező diplomámat, de mesterre már forgatókönyvíró szakra mentem. Azt hiszem most kezd bennem összeérni az a sokfajta dolog, amivel foglalkoztam, vagy éppen foglalkozom. Mert ezek mind egy tőről fakadnak, és egyfelé vezetnek. Mindegy, hogy a végén vászonra, vagy táncszőnyeggel leterített padlóra álmodom-e a produktumot.

Mennyire fog jellemezni téged a színpadon a Radnótihoz első blikkre jobban illő visszafogottság, vagy meglepetést fogsz okozni?

A színpadon szinte bárki, és bármilyen lehetek. Amelyik figurát meg tudom teremteni, az élni fog. Persze, az általam életre keltett figura csak belőlem tud táplálkozni, hiszen van egy testalkatom, izomzatom, hangom, lelki beállítottságom, mint mindenkinek. De ezeket az attribútumokat másképpen tudja használni egy színész.

Mi a véleményed a FakTúra folyóiratról, hogy érzed tud segíteni egy induló fiatal művésznek
egy ilyen művészeti online folyóirat?

Nagyon fontosnak tartom. Az által, hogy teret kapunk a gondolataink kifejtésére, lehetőséget kapunk a leendő közönségünkkel elkezdeni egyfajta kommunikációt. Ezért nagyon köszönöm neked a lehetőséget, és nagyon-nagyon sok olvasót kívánok a FakTúrának!

Versek a színházban – Költészet Napi ajánló

Szerző:

Meghatározó élményeink kötődnek azokhoz a versekből készített előadásokhoz, amit színházban láttunk. Talán az első ilyen még az ősidőkben Jordán Tamás és Sebő Ferenc József Attila-estje volt és jóval később Fekete Ernő Mennyekbe vágtató prolibusza, aminek a minap volt az utolsó előadása. A közeli jövőben is számos, versekből összeállított előadást nézhetünk, ezekből hoztunk most hármat, és egy ráadás játékot.

Elsőként az Apertúra kortárs költészeti sétaszínházi előadását ajánljuk, április 19-én a Janikovszky Éva – parkban lesz a második előadás. Nádasdy Ádám, Tóth Krisztina, Závada Péter, Kemény Zsófi, Peer Krisztián és Simon Márton verseiből rendezte Bán Bálint, aki azóta már a második rendezésén dolgozik. Különlegessége lesz az alkalomnak, hogy Pájer Alma Virág is csatlakozik a játszókhoz, Borsányi Dánielhez, Formán Bálinthoz, Király Dánielhez és a színpadon ritkán felbukkanó Benkó Bencéhez. Mi a bemutatót láttuk, és nagyon megszerettük az előadást.

Itt írtunk is róla:

https://ketlampas.blog.hu/2024/03/30/draga_kis_szemetdombom

A Vígszínház Házi Színpadán vehetünk részt április 15-én és május 8-án Zoltán Áron és Igó Éva versszínházán, ahol nem csak ismerkedni lehet a Tilos az Á könyvek Szívlapát című, elsősorban kamaszoknak összeállított versantológiája alapján a kortárs költészettel, de magunk is alkotóvá válhatunk.

Ebben a hónapban is elérhető lesz április 18-án az Örkény István Színház verses előadása, az Anyám tyúkja, aminek már a második része is nagy sikerrel fut a színházban. Ez az összeállítás a klasszikusokra fókuszál, Várady Szabolcs száz ismert magyar verset válogatott össze az előadás számára, jó ezeket újra hallgatni és rácsodálkozni az Örkény művészeinek értelmezésére.

Április 18-án a K11-ben a VerShaker Versjátékok című alkalmán lesz lehetőség remekül szórakozni. Mi egy korábbi alkalmon jártunk a Kettőspont Színházban, és lenyűgözött minket a Zoltán Áron által kitalált társasjáték-forma kreativitása. Nem mellesleg remek versekkel is gazdagabbak lettünk.

Beszámolónk itt olvasható:

https://ketlampas.blog.hu/2023/02/01/vershaker

Boldog Költészet Napját kívánunk, olvassatok, hallgassatok és nézzetek verseket az év minden napján!

Az SZFE-egyetemfoglalás története – friss könyvek 2024 tavaszán

Szerző:

Úgy tűnik, mostanra telt el elég idő ahhoz, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetem 2020-as einstandolásáról, és az erre reakcióként bekövetkezett egyetemfoglalás 71 napjáról megszülessenek azok a művek, amik elmesélik nekünk ezt a történetet a benne résztvevők szempontjából. A Partizán már készített Hatala Noémi rendezésében egy dokumentumfilmet 2021-ben, de a most általunk ajánlott három írásmű lesz az első, ahol nem külső szemszögből, hanem belülről, a résztvevők szempontjából láthatunk rá az eseményekre, az ő megélésüket követhetjük nyomon.

2024. április 2-án, 18 órakor tartotta a Három Hollóban a Tea Kiadó és a Magyar Narancs Upor László frissen megjelent könyvének, a Majdnem lehetetlen – Az SZFE autonómiaharcának története című művének könyvbemutatóját. A szerzővel Kele Fodor Ákos, a könyv szerkesztője beszélgetett. Kele Fodor Ákos szerint egy személyes, szenvedélyes, néhol indokoltan patetikus beszámoló született, ami minden munkatársat magával ragadott, aki a könyvön dolgozott. A személyes beszámolón túl a könyv elmélyült kutatómunka eredménye is, az események kronológiája pontosan kirajzolódik, a felhasznált dokumentumokat keresni sem kell, a szövegbe aplikált QR-kódok segítségével a kapcsolódó fényképek, levelek, videók, újságcikkek, leiratok és feliratok azonnal megnyithatóak. Az író főszöveghez fűzött széljegyzetei pedig utólagos kommentárként mélyítik az ismereteinket. A szerkesztőnek fontos szempont volt, hogy olyan mű szülessen, amit a későbbi korok kutatói, szociológusok, színháztörténészek, történészek is örömmel és haszonnal forgathatnak majd. Upor László számára terápiás jelentősége is volt a könyv megírásának, el kellett végezni ezen a nagyon sűrű másfél éven azt az emlékezetmunkát, ami segített feldolgozni és elengedni a történetet. Fontos a szerző számára azért is ez a munka, hogy az elmúlt évtizedek legsikeresebb ellenállási története ne vesszen el, ne legyen megmásítható, de ne emelkedjen mitikus magaslatokba se, ahol már a konkrét szereplők és történések megkérdőjelezhetetlen sematikus nagyszerűségbe merevednek. Mi az olvasás során leginkább erre leszünk kíváncsiak, mennyire érezzük majd erősnek a legendaépítést a műben. A könyvbemutató jól szervezett, barátságos időkezelésű esemény lett, ami nagy kedvet csinált a Majdnem lehetetlen mielőbbi elolvasásához.

Upor László az SZFE vezetőjeként, rektori feladatokat ellátó rektorhelyettesként élte meg az eseményeket, míg Kemény Lili az SZFE doktori iskolájának hallgatójaként. Egy másik nézőpont jelenik meg tehát a su\curesale kiadó gondozásában megjelent önéletrajzi regényben, a NEM-ben. Érdekesen egészítheti ki ez a szemszög Upor László művét, már csak ezért is érdekes lesz elolvasni. Hogy még milyen témákat érint Kemény Lili regénye, azt a Könyves Magazin ismertetőjében elolvashatjátok, ez náluk a hét könyve április legelején.

https://konyvesmagazin.hu/kritika/kemeny_lili_szfe_oneletiras_regeny.html

A harmadik könyv, Csernai Mihály Lábjegyzetek című műve még csak készül, talán ezért is számunkra a legizgalmasabb. A szerző hetente tesz közzé a honlapján a készülő könyvből fejezeteket, izgalmas lesz követni a történet kibontakozását. Csernai Mihály eseményekben betöltött szerepe is speciális, talán a két előbb említett szerző közé pozicionálható. Az akkor drámainstruktor szakos hallgató az SZFE Hallgatói Önkormányzatának elnökeként teljesen más pozícióból élhette meg az eseményeket, mint akár a rektor, akár a résztvevő hallgató. Az író az azóta eltelt időben elvégezte a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírói képzését, a Kétlámpás Blog már látta is színpadi munkáját, az SZFE negyedéves fizikai színházi osztályával dolgozott egy rendkívül érdekes Csongor és Tünde változaton, a CSONGOR ÉS… – Belső utazás bizonytalan úti céllal címűn, amit ebben az évadban még biztos megtaláltok.

Kezdjük a végéről a történet elejét…

Jó olvasást kívánunk!

Bábszínházi Világnap és Költészet Világnapja – ünnepeljünk a csillagászati tavasz első napján!

Szerző:

„Épp ezért a bábművészet a legalkalmasabb arra, hogy kortárs nézőt neveljen: egy bábos koncepció mögött mindig felfedezhető egy filozófiai sík is, a vizuális absztrakció a gyönyörködtetés mellett el is gondolkodtat. A bábszínház valódi „Gesamtkunstwerk”, ahol a képzőművészet, a színészi játék, az irodalom, a mozgásművészet, a zene, a mozgókép egyenrangúan, egymást erősítve van jelen a készülő műalkotásban. Szintézise mindannak, amit a különböző művészeti ágak külön-külön tudnak, így a nézőre gyakorolt hatásuk is megsokszorozódik.”

Az idei Bábszínházi Világnap magyar üzenetét Meczner János, a Budapest Bábszínházat 25 évig igazgató rendező, egyetemi tanár írta a Magyar Bábművészek Szövetségének felkérésére. Az üzenet a szövetség oldalán olvasható, és itt megtalálható a világnap nemzetközi üzenete is, amit idén Blanca Felipe Rivero, az UNIMA, a Nemzetközi Bábművész Szövetség, kubai központjának alelnöke írt.

A bábszínházi világnap magyar üzenete
Bábszínházi világnapi üzenet

Nagyon szeretjük a bábszínházat, és rajongunk a Budapest Bábszínház színészei és bábtervezői iránt. Véleményünk szerint jelenleg Magyarország leginnovatívabb, legizgalmasabb kőszínháza ez a műhely. Csodáljuk a nyitottságukat a kortárs irodalomra és a független színházi alkotókra, akiket gyakran bevonnak az előadásaik létrehozásába. Tanárként és kritikusként is modellértékűnek tartjuk azt a kommunikációt, amit a Bábszínház közönségszervezése és színházi nevelési műhelye folytat, a tanárműhelyek kihagyhatatlan alkalmak számunkra. Az idei évadban a Péntek úr csodálatos barátai és a Nem félünk a sötétben volt eddig a két kedvenc előadásunk, de a Krabat a fekete malombant is figyelemreméltónak találtuk. Nagyon várjuk a két hátra lévő bemutatót, az olvasópróba fázisban járó Hamupipőkét, és a késő tavasszal esedékes Szomjas trollt is. Figyelemmel kísérjük a Budapest Bábszínház művészeinek külsős, más csapatokkal készített előadásait is. Pájer Alma Virágot legutóbb az Apertúra hírszínházában és a Tér12 csodálatos KREÓN ANTIGONÉ-jában láttuk. Legközelebb a Bethlen téri Színházba, Barna Zsombor vásári bábjátékára, a Batu-tá kalandjaira vagyunk hivatalosak, illetve a MU Színházba Kovács Domokos és L. Nagy Attila közös fizikai bábszínházi produkciójára a Tryangle-ra.

A Budapest Bábszínházról írott kritikáinkat itt találjátok. A legtöbb előadás még repertoáron van, érdemes őket bepótolni:

https://ketlampas.blog.hu/tags/Budapest_B%C3%A1bsz%C3%ADnh%C3%A1z/page/1

Németh Ilona Naplemente című fotója

A Stúdió K Színház bábelőadásaira még most is vissza-visszajárunk, pedig már nem tudunk alibi gyereket vinni rájuk. Németh Ilona bábjainak finom szépségével és melankóliájával nem tudunk betelni, és még mindig nagyon élvezzük azokat a míves szövegeket – Zalán Tibor vagy Tóth Réka Ágnes munkáit – amikből ezek a produkciók készültek. Márciusban és áprilisban látható lesz náluk A kíváncsi kiselefánt és a Kengurukölyök a legkisebbek örömére, kicsit nagyobbaknak az Odüsszeusz bolyongásai, a még nagyobbaknak és a felnőtteknek pedig A kék madár.

Ma ünnepeljük a Költészet Világnapját is, és természetesen ezzel az ünneppel kapcsolatban is tudunk ajánlani programokat. Április 6-án negyedik születésnapját ünnepli a VerShaker, az egész napos ünnepi programra szeretettel várnak mindenkit az Itt és Most Színház közösségi terébe. Aki nem tud személyesen jelen lenni, azoknak nagyon ajánljuk a VerShaker youtube-csatornáját, ahol szinte kimeríthetetlen mennyiségű műsor található költőkről, versekről. Mi eddig három különböző programjukon jártunk, és mindhármat nagyon élveztük. A költőbemutató események közül a Závada Péterrel való beszélgetésen voltunk ott, játszottunk a VersJátékokon, és legutóbb megismerhettük Nagypál Gábor kedvenc versét a RUSZT Fesztivál utolsó napján a Versmegfejtőben.

Élményeinkről itt olvashattok:

https://ketlampas.blog.hu/2023/11/07/versmegfejto_nagypal_gaborral

https://ketlampas.blog.hu/2023/02/01/vershaker

Kortárs költők alkotásaiból hoz létre előadást az Apertúra egy rendhagyó helyszínen, az erzsébetvárosi Janikovszky Éva parkban március 30-án délben. Bán Bálint első rendezésében Benkó Bence, Borsányi Dániel, Formán Bálint, Király Dániel, Meyer Lili szerepel. A szervezők azt kérik, hozzunk magunkkal esernyőt, akkor is, ha derült lesz az ég. Izgalmas performansznak ígérkezik, mi mindenképpen ott leszünk.

Mennyi az esélye? – nőnapi poszt

Szerző:

Ebben az évben azokat a női szerzőket gyűjtöttük össze, akiknek a munkáit 2023. március 8. és 2024. március 8. között láttuk. A képek sorrendjében: Gianina Cărbunariu, Csábi Anna, Dézsi Fruzsina, Gimesi Dóra, Háda Fruzsina, Hódi Virág Noémi, Kemény Zsófi, Line Knutzon, Lábán Katalin, Móga Piroska, O. Horváth Sári, Pass Andrea, Podlovics Laura, Gajda Anna, Romankovics Edit, Szabó Borbála, Szabó Imola Julianna, Szarvas Melinda, Szemerédi Bernadett, Tóth Réka Ágnes, Elise Wilk, Znajkay Zsófia. Mindannyiuknak nagyon köszönjük az élményt!

Az általunk ebben az időszakban látott 135 előadásból 21-nek volt nő a szerzője. Ez siralmas 15%. Túlnyomó részt független színházi előadásokról van szó. Kíváncsiságból megnéztük négy budapesti kőszínház – a Katona József Színház, az Örkény István Színház, a Radnóti Miklós Színház és a Vígszínház – új bemutatóit és repertoárját, hátha csak mi választunk rosszul, és ha kőszínházba járnánk, ebből a szempontból kielégítőbb lenne az eredmény. Véletlenül ebben az esetben is 135 előadást számoltunk össze, ahol értelmezhető a szerzőség, és még alacsonyabb, 12%-os eredményt kaptunk. Itt azért megemlítendő, hogy az Örkény idei négy bemutatójából kettő is női szerző műve, Kincses Réka és Gáspár Ildikó jegyzik a szövegkönyveket. Természetesen ez az arány abból is adódik, hogy a klasszikus színműveket szinte kivétel nélkül férfiak írták, igazságtalan lenne tehát számonkérni a színházakon, hogy nem játszanak több női szerzőt. Valóban így lenne? Ennek a kérdésnek az eldöntéséhez átszámoltuk az általunk látott produkciókat, és csak a kortárs szerzők műveit vizsgáltuk. Az elmúlt évtizedekben csak sikerült annyit változnunk, hogy gond nélkül találhatunk nők által írt műveket. A 93 kortárs színpadi szöveget vizsgálva, amit megnézhettünk az elmúlt egy évben, valóban némi javulás mutatkozik. A férfi és női szerzők aránya így 70%-30%-ra módosul. Ez annak fényében tűnik igazán lemaradásnak, hogy ugyanerre az időszakra vonatkozó olvasmányaink különösebb odafigyelés nélkül hozzák a 55%-45%-os arányt, amit egyébként a főképp a kritikaíráshoz olvasott drámák és szövegkönyvek billentenek ki az egyensúlyból.

Nem csak a címben említett esélyegyenlőség miatt probléma ez, bár ez sem elhanyagolható szempont. Az, hogy egy nőnek szerzőként tized annyi esélye van színpadra kerülni saját drámájával vagy szövegkönyvével, mint egy férfi szerzőnek, mélyen igazságtalan. Ha fent felsorolt alkotók műveit megnézzük, pont ugyanolyan műfaji sokszínűséget találunk, mint a férfi szerzőknél. Az autobiografikus szövegek mellett klasszikusok átiratát vagy újramesélését, ökothrillert, történelmi drámát, fekete komédiát, mesét és kifejezetten politikus alkotást is találhatunk. Ha teljesen önző, nézői szempontból tekintünk a jelenségre, akkor nem csak felháborító, de kifejezetten káros is. Megfosztatunk olyan nézőpontoktól, melyekkel új ismereteket, tapasztalásokat szerezhetnénk a világról. Vétkes pazarlás ezeket a történeteket, meglátásokat, revelációkat az asztalfiókban hagyni. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennyi ötlet kárba vesszen. Ki tudja, lehet, hogy valamelyik égető társadalmi problémánk megoldásához innen jönne a döntő inspiráció vagy egyenesen a megoldás.