-Seres Géza alkotásához-
Akkor, ott egy gyufa lángját láttam amint a meggyújtás pillanatában pattan a plazmagömb. Aztán hirtelen sötét lett, mint előtte. Szénfekete, márványtalan, homogén sötét. Fénycsönd. Az a típusú fénytelenség, amikor az is megkérdőjeleződik, van e ott valami. Vagy semmi űr.
Pontosabban nem emlékszem mi is volt előtte. Sem a színét sem a formáját nem látom annak a negyven évnek. Nem érzem az ízeit, nem érzem a hangulatát. Csak a rendet, a mérhetetlen rendet, ami a világot jellemezte akkor. Minden mindenhez igazodott, arányos volt, ezért a tökéletességet sejttette.
Azt a fajta mozdulatlan tökéletességet, amikor a gondolatok mozognak csak, mert a fény hiányában megszűnt látás értelmetlenné teszi a helyváltoztatást. A kiáltás egy visszhangot sem szül és tapintani is csak a nincset lehet. A teremtés előtti pillanat.
Most, itt egy épületegyüttest látok fölém tornyosulni, mégis az egyenrangúság furcsa nyugalma lebeg. Talán a nap ragyog foltot a hatalmas üvegtáblákon. Sarkot formál térbe a fény. Szénfekete semmiből történet épül, a tökéletességet ellepi az emberi lehelet. Láthatatlan izmok feszülnek, ernyednek, a sötétből sorsok sorakoznak és a tér felett eluralkodik a felület, az idő bőreként recsegve feszül a vázra.
A vázat a tér, a síkok rendje adja. A felület időről, időkről a múltról, múltakról beszél, de mértéket nem ad. Csak érezni az időt, mint ahogy azt érzi az ember, ha fázik. Megfeketedett hátamon árnyak karomnyoma. Érezem, a rács időt cserél. A tegnapot a holnapra, az újat a régire. Talány. Valaki, vagy valami járt erre. Nem tudom észrevette e a világtalanságomat, de ismeretlenül is megérintett. Szavakkal szólt hozzám, de nem a beszélt nyelv hangjain. Fényszavak üzennek, és én csöndben hallgatom. Lehet e egy kép valami kezdete vagy vége? Lehet e egy kép szakralitás? Vannak e a fénynek sámánjai?
Az épületek között mint a városban. Totemszobor hirdeti azt a negyven évet, amit elvett tőlem a szénfekete éj. Dobolnak a tónusok. Azt ütik, egyszer egy gondolatba jelként magamat véstem és az idő felfedi. Úgy érzem én vagyok minden ember és minden ember én. Testterem nyolc vonal, fölöttem ez ég. Talpam alatt az irodában hagyott szabadidők szürkéi lobbannak. Talán onnan jöttem én. A fehér vonalak párhuzamossága őseim, vagy áldozati állataim vázát idézi, de nem emlékszem másra, csak a gyufalángból született város márványtalan feketéire.
Derecske, 2019-01-18
