Derecske Anno ajánló

Fotó: Katona Ákos

Hokné Zákány Marianna, a kiállítás kurátora a képekről:

Attila olyan képeket válogatott össze a városnap alkalmából nyíló jubileumi kiállítására, amelyek a derecskeiek számára nem csak képek, hanem emlékek is. Akarva akaratlanul elkezdtünk a képek láttán nosztalgiázni. Egymást követték a „Jeszusom! Te jó Ég! Erre már nem is emlékeztem! „  megnyilvánulások, amikor a képeket nyomtattam. Csak arra lettem figyelmes, hogy egyre többen lettünk és csak jöttek egymás után a sztorik. Jó volt egy kicsit megint a 80-as 90-es évekbe visszarepülni…

MűTúra – Lénárt Attila hivatásos grafikusművész S.L.-L.A. című lapja

-Úgy értesültünk, egy nagy méretű rézkarcon dolgozol, amit van szerencsénk elsőként publikálni a most induló MűTúra rovatunkban. Milyen méretű a munka és mennyire kuriózum ez itthoni, vagy világviszonylatban?

Lénárt Attila: Ahogy az az évek során kialakult, most is fő technikámmal, a rézkarccal dolgozom. Amennyiben a „kuriózum” kérdése a technikára vonatkozik, úgy elmondható, hogy sajnos egyre inkább igaz ez a rézkarc technikára. Alkotó- és pedagógiai munkám során gyakran szembesülök azzal, hogy a ma embere mennyire nem ismeri a képzőművészet különböző eljárásait, anyagait. Ma már egyre kevesebb intézményben tanítják ezt az eljárást széleskörű anyag- és eszközigénye miatt. A rézkarc a grafikai eljárásokon belül a meleg eljárások körébe tartozik, azaz nem csak manuálisan munkáljuk meg a majdani nyomatok készítésére szolgáló klisénket, hanem savval és egyéb anyagokkal alakítjuk annak nyomófelületét.
Jelenleg egy 200x400mm méretű vörösréz lemez megmunkálását folytatom, ami méretében és arányaiban sem szokványos.

Lénárt Attila: S.L.-L.A. (200x400mm, Rézkarc, aquatinta, papír 2024)

-Amennyire én tudom a sokszorosító grafikát és a rézkarcot kiváltképp kevesen művelik már manapság, mi az oka, hogy neked ez az egyik kedvenc technikád és lassan az ország kiemelkedő karcolói között emlegetnek, akik találkoznak a munkáiddal.

Lénárt Attila: A rézkarc a vonalak finomsága által lehetőséget nyújt arra, hogy egészen kis felületen rendkívüli kidolgozottsággal jelenítsük meg mondanivalónkat. Ezáltal már tanulmányaim elvégzését követően nagyon megkedveltem. Az alkotó számára számos olyan lehetőséget biztosít, aminek köszönhetően minden lap megalkotása egy új lehetőség a határok, a belső korlátok ledöntésére. Ahogyan sok festőt és szobrászt vonz a monumentalitás, úgy vonzza a grafikust, hogy egy apró felületen belül megteremtse világát. Számomra nagy áttörést az aquatinta eljárás megismerése jelentett. Ez utóbbi a foltmaratás egy bizonyos formája, ami által festői felületeket és különleges tónusgazdagságot képes elérni az alkotó.

-Mik ennek a technikának a sajátjai, nehézségei?

Lénárt Attila: Ahogy minden technikának, úgy a rézkarcnak is megvannak a maga előnyei és hátulütői. A magasnyomású eljárások esetében (pl. fametszet vagy linóleummetszet) egy negatív képet kell a nyomóformánkon megjeleníteni, ami a nyomtatási folyamat során fog megfordulni. A rézkarc mélynyomás, azaz az általunk lemezre vitt vonalak fognak megjelenni a grafikai lapon, ami könnyebbséget jelent. Ami a rézkarcot kiemeli a hideg- vagy éppen a magasnyomású technikák sorából, az a műveléséhez szükséges rendkívüli anyagismeret és technikai tudás. A klisé megszületéséhez vezető út már a megfelelő anyag (vörösréz, sárgaréz, cink, alumínium, acél, egyéb ötvözet) kiválasztásánál elkezdődik, majd a lemez megálmodott méretre történő leszabásával, polírozásával, fazettázásával és precíz lealapozásával folytatódik. Ezt követően történik a különböző vonalvastagságokkal történő karcolás, pontozás, amit később a korábban kiválasztott anyagú lemezhez kiválasztott és általunk bekevert maró anyag segítségével mélyítünk a lemezen. A foltmaratás, tónusmaratás pedig csak ezt követően következik több lépcsőben. Egy rézkarc és aquatinta eljárással készülő grafikai lap létrejöttének ennek megfelelően akár 20 fázisa is lehet. Mivel a nyomtatás során a rézkarc a klisé minden apró rezzenését visszaadja, a klisé elkészítésének minden fázisát nagy műgonddal kell elvégezni.

-Milyen papírra, melyen festékkel készül, van a festékek között különbség, vagy csak a színekben?

Lénárt Attila: Mivel a technika nem annyira elterjedt, az anyagok terén sincs nagy választék. Ennek ellenére kiváló minőségű speciális rézkarc festékeket és a nyomtatásukra alkalmas, lehetőség szerint legalább 250gr-os pamut alapú papírt alkalmazunk, amely amellett, hogy jól bírja nedvességet és a nagy nyomást, megfelelő viszkozitással is bír, ami a nyomtatáshoz elengedhetetlen.

-Milyen apropóból készült ez a munka, lehet e vásárolni belőle?

Lénárt Attila: A most elkészült grafikai lap különleges számomra. Egy számomra nagyon fontos személynek készítettem, amire a grafika címe is utal (S.L.-L.A.). Egyelőre csak egyetlen nyomat készült belőle és ez lehetséges, hogy így is marad.
A lapon megjelenő táj Esztergom környékét idézi. A Burda-hegy vonulata sejlik fel a távolban. A Dunakanyar vidéke az alkotónak és a kép címzettjének közös pontjaként szolgál.

-Mennyi idő egy ilyen munkát elkészíteni?

Lénárt Attila: Az elkészítés ideje függ a kidolgozottságtól és a mérettől. Az előbb említett lap rézkliséjén hozzávetőlegesen 150 óra munka volt. Ez azonban nem csak az anyag és a technika sajátosságaitól függ, hanem attól is, hogy mennyire megtervezett a folyamat. Én szeretem, ha egy munka friss. Ennek érdekében sok rézkarccal foglalkozó alkotóval ellentétben rengeteget improvizálok. A tervező munka az én esetemben kimerül a kompozíció főbb elemeinek elhelyezésében, majd a kívánt cél eléréséhez szükséges megfelelő anyag és méret kiválasztásában.

Fotókat Lénárt Attila készítette

A szerencséd kovácsa

Nem hitt a szemének, amikor meglátta a Szörnyeteget az úttest közepén. Úgy állt ott korallzölden ragyogva a dugóban veszteglő kocsik között, mintha odamontírozták volna egy reklámból. Mit keres ez éppen itt, az Adam Clayton Boulevardon? És miért nem fekete? Bill visszadugta az üveget a belső zsebébe és a mankóját hátrahagyva botorkált feléje. Muszáj közelebbről is szemügyre vennie ezt az isteni csodát.

– Gyere már, töki, befagy a seggem – hallotta Mike hangját a háta mögül, de rá se hederített. Mike tehet egy szívességet. Az a vén csavargó nem is sejti, mi pottyant az orruk elé.

– A Caddy Egyes! Az Első Kocsi! – susogta hangtalanul.

– Billy, az isten áldjon meg, mindjárt mínusz húsz fok lesz!

Kelletlenül a nyakához szorította az elektromos műgégét, nem mintha Mike meghallhatta volna ebben a zajban.

– Mindjárt megyek – zümmögte egykedvű robothangján.

Fuss csak a szállóba Mike, még megfázol. Billnek e pillanatban semmi kedve nem volt őt meg a többi vakegeret bámulni abban a penészes lyukban. Azért persze jobb lesz óvatosnak lenni, nem veszélytelen a kocsik közt, ha már benned lötyög másfél liter bor.

A Szörnyeteg csillogott, szinte fluoreszkált egy tartálykocsi és egy taxi mögött. Bill a sárga szedán motorháztetőjére támaszkodva, jobb lábát maga után húzva próbált átevickélni köztük. Mintha egy tégla lett volna a lábfeje helyén. Még a nap folyamán rá kell néznie, idejét sem tudja, mikor vette le az ócska, lyukas bakancsát utoljára. Látta, hogy a taxis hessegető mozdulatot tesz, miközben járt a szája, de egy hangot sem hallott belőle. Dudálni persze nem mert. Ugyan ki követne el ilyen ostobaságot egy Szörnyeteg közvetlen közelében.

Végül a jobb keréknél állapodott meg.

Hát te honnan csöppentél ide, szépségem?

Ijedten felszisszent, amikor egy hangosat szellentett. Most mindjárt kinyílik valamelyik ajtó. Habár… Meglehetősen jól ismeri ennek a dögnek a paramétereit. Ezek az ajtók olyan nehezek, mint egy Boeing 757–es bejárata. Nem fogják azt az ő kedvéért nyitogatni. Meg aztán a Szörnyeteg vegyi támadás ellen is fel van szerelve, és bár tegnap ugyan minden szart összeevett a szállón, kétli, hogy komoly veszélyt jelentene a bent ülőkre.

Vajon ki szállna ki? Az elnök nem lehet, nincs kint elöl a zászló. Ki is most az elnök egyáltalán? Billy, Billy, ezt márpedig illene tudni, akkor is, ha az utcán élsz. Trump után valahogy nem igazán követte már a neveket, olyan egyformák voltak. Talán nem is amerikai csücsül benne. Esetleg az a hogyishívják… Putyin? De hisz az már rég meghalt. Valami ázsiai drogbáró? De hogyan jutott hozzá? Ilyet nem veszel használtautó-kereskedésben. Meg sehol máshol. Még a titkosszolgálatnak is legfeljebb húsz van belőle. Ki a bánat lehet odabent? Miféle titán tévedt el itt, Harlem kellős közepén?

Jól eső izgalom lett úrrá rajta, hosszú évek után egy pillanatra belecsöppent a mostba. Az évszámon ugyan gondolkoznia kellett volna, ha valaki kérdezi, de kit izgat az ilyesmi, most, amikor talán épp a tanúja valami fontosnak. Vagy az lesz, perceken belül. Vette a bátorságot és végighúzta a mutatóujját a fényezésen. Húsz centi vastag a karosszéria. Még a festék is golyóálló!

Elővette az üveget, mert a kelleténél jobban meglepte a nosztalgia. Így futtatta végig az ujját azokon a nyavalyás Cheviken, amik ennek a monstrumnak az alapjául szolgáltak, mikor kigördültek a gyártósorról, odahaza Detroitban a GM–nál. Micsoda idők voltak! Ők voltak Amerika szívverése. És munka után valaki várta haza…

Az a képtelen ötlet jutott az eszébe, hogy csinál egy szelfit a kocsival és elküldi Eleanornak. Szerencsére még azelőtt eszébe jutott, hogy legalább hat éve nincs mobilja, hogy keresgélni kezdte volna a zsebeiben. Miután New Yorkba jött, nem kereste többé senki.

Megborzongott. A rohamosan hűlő levegő áttört a szesz gőzölgő auráján. Mike–nak igaza van. Lesz ebből mínusz harmincöt is. Ezek már rég nem a szép emlékű húszas évek. De ha egyszer nincs kedve bemenni a szállóra! Mintha a koporsó fedelét húzná magára. És már csak néhány korty maradt az üveg alján. Nem jó ez így. Csökkentenie kell az adagon, az elmúlt három napban jószerivel csak percekre józanodott ki.

A fények egy finom reccsenés kíséretében arrébb csúsztak a karosszérián. Hohó, csak nem megindultak végre? De bizony, gurult néhány centit ez a csodamasina, amitől rögtön valóságosabbnak tetszett egy fokkal. Biztosan ráhajtott egy zacskó mogyoróra, vagy isten tudja mire. Amennyi szemét ezeket az utcákat ellepte újabban…

Apró szemű jég szitált. Bill sóhajtott egyet, ideje volt indulnia. Átjárta a hideg, és a lábán felkúszó nyomás egyre erősödött. Még egyszer végigsimított a karosszérián, majd tisztelgésre emelte balját. Ég veled, csatahajó, te nemzet büszkesége, te USS Nimitz, evezz derűsebb vizekre.

A Szörnyeteg azonban nem eresztette.

Bill jobb lába mintha odafagyott volna a betonhoz. Ballal próbált hátrálni, ám ekkor a Szörnyeteg láthatatlan mancsa kinyúlt érte, megpörgette a tengelye körül és iszonyú erővel oldalba rúgta.

Mielőtt felfogta volna, mi történt, eszébe jutott, ki következett Trump után.

A földön feküdt, az oldalán. Jobb lábát kifacsarta valami titokzatos erő, combján mintha egy forró késsel vágtak volna végig. Megesett már vele, hogy piásan eltaknyolt, de most rögtön tudta, hogy nem a bor ütötte ki. Mikor nagy nehezen felkönyökölt, és meglátta, mi tartja fogva, felsikoltott, aztán még egyszer, sokkal erősebben, mikor rájött, hogy némi susogáson kívül más nem jön ki a torkán.

Kificamodott bokája mögött a bakancsa orra eltűnt a Good Year gumiabroncs alatt. A Szörnyeteg mind a nyolc tonnájával a lábán állt. Bill viharos sebességgel józanodott, már azt is tudta, hogy az imént mogyoró helyett a csontjai ropogtak. Érezni ugyan nem igazán érzett semmit a sarkától a lábfejéig, de más nemigen lehetett.

– Segítség – suttogott, mint az őszi avar. A karjaival megpróbálta elérni a Cadillac mellett álló kamiont, miközben ép lábával a Szörnyeteg kerekét rugdalta. A kamion sofőrje a hatalmas visszapillantó tükörben ugyan ráláthatott volna, ám a fülke oldalsó ablakát máris ellepték a jégvirágok. A limuzin magas farokrésze teljesen eltakarta őt a mögötte lévő kocsik elől, esélye sem volt, hogy az arab taxis vagy bárki más a segítségére siessen. Épp oly láthatatlannak érezte magát, mint a járdán, ahol koldult.

Hamar kifáradt a rugdosásban. Amúgy is hiába, az abroncsok acélból vannak, a gumi pedig kevlárral van megerősítve, hogy akár száz mérföldet is kibírjon egy komolyabb sérülés után. Dacára a helyzetének, Bill képtelen volt rá, hogy ne adózzon elismeréssel eme mérnöki teljesítménynek. Hol van ilyenje a ruszkiknak vagy a japcsiknak?

Kemény nyomást érzett a bal oldalában. Tessék, még ez is. Épp most mondja be az unalmast a ketyegője? De csak a borosüveg volt a belső zsebében. Az nem tört össze. Még hogy nincsenek csodák…

Miközben előkotorta, eszébe jutott egy pár nappal korábbi rémálma, amiben beszorult egy ilyen üvegbe. Belülről próbálta széttörni, épp oly hasztalan rúgkapálva a lábával, mint az előbb. Mikor felébredt, megvetően köpött álombéli önmaga felé. Senki nem tartott fegyvert a fejéhez, hogy igyon.

Az utolsó pár korty végre oldott valamit a rémületén. Valaki csak észre fogja venni. Egyelőre azonban nem látja más, csak az a néhány arc a felüljáró szélére kitett reklámtáblákon. „Csak akarnod kell!” – állt a felirat egy sportos szőke nő mellett, aki valami protein–turmixot tartott a kezében. A rohadt életbe, neki meg oda van a lába! Valószínűleg le kell vágni. És miért? Mert nem volt hajlandó kivenni azt a nagy hótaposót a segélycsomagból, amire Mike hívta fel a figyelmét. Mikor fagyhatott meg a lába? Egy napja? Három? …Tíz? Ahogy józanodott, gyötörni kezdte az önvád. Hatvan évig mindenhova elvitte az a derék végtag, és erre így hálálja meg? A szőke nő szemlátomást ugyanúgy nem értette a dolgot, olyan lenézően mosolygott, hogy Bill rá se bírt nézni többet. Mintha csak Eleanort látta volna. Megpróbált talpra állni, de kiment belőle minden erő.

De hát mit kellett volna tennie? Nem akart ő ártani senkinek, mikor aláírta azt a petíciót. Miután a fékbetétek gyártásánál használt azbeszttől többen is gégerákot kaptak a gyárban, úgy gondolta, talán hasznára válik mindenkinek egy kis változtatás. Ettől ő még nagyon is hitt a fejlődésben, annak a fiatal kis titkárfélének, aki kirúgta, nem volt igaza. Vagy talán mégsem hitt eléggé? Eleanor később, mikor neki is fájni kezdett a torka, azt mondta, szimulál, hogy valamivel igazolja a tettét. Amikor kivették a hangszalagjait, már rég nem volt sehol.

Vajon Detroitban él még? Nem valószínű. Jó, ha ötvenezer ember lézeng még abban a szellemvárosban. Azért legalább megvárhatta volna, míg talpra áll és talál munkát. De persze érthető, hogy lelépett. Ha már gyereket nem tudott csinálni neki Bill, legalább a biztonságáról gondoskodhatott volna.

Az ég hirtelen kitisztult és a hőmérséklet másodpercek alatt fokokat csökkent. Bill rúgott néhányat, de jobban esett nem mozdulni. A feje fölött a sportos hölgy mellett egy borostás fickó hanyag eleganciával hirdette egy vadonatúj Honda társaságában: „A szerencséd kovácsa te magad vagy!

Bill röhögött volna, ha még képes rá. Mit tesz isten, ő egy olyan kovács, aki egész életében a saját ujját ütötte a vas helyett. Mindig is undorodott azoktól, akik másra kenik az elbaltázott életüket. Hát tehet arról bárki, hogy ő ilyen átkozottul kancsal? Kedves volt Mike-tól, amikor vigasztalni próbálta azzal, hogy a volt feleségét és a munkahelyét ostorozta, de Mike… eh, csak egy naiv idealista. És mire ment vele?

Nem. Hangozzék bármilyen klisésen, annak a két reklámpofának odafent igaza van.

Bárcsak lenne még egy korty az üvegben.

A feje felett a korallszín hullámzásba hangok vegyültek.

– Eleanor?

De nem, ennek a valakinek sokkal mélyebb hangja volt. Billnek könnyek gyűltek a szemébe, így csupán elmosódott árnyakat látott belehajolni az égbolt keskeny sávjába. Valami nehezet érzett a testén. Elmosolyodott. Hát ez lenne a halotti leple. Legalább jó meleg.

– Az én hibám.

A szája görcsösen ismételgette ezt az egy mondatot. Miatta csak ne vonjanak felelősségre senkit. Becsukta a szemét, mielőtt ráfagynak a könnyek, a hangok valahogy szürkén, kifejezéstelenül csengtek ebben a monoton motorzúgásban: Hé, uram, guruljon arrébb… de hisz ebben nem ül senki… a mocskos szemétládák… Jól van, jól van, csak nyugi, fiúk! Bill semmi meglepőt nem talált abban, hogy a kocsi üres, egy Szörnyetegnek nincs szüksége holmi emberekre. És egyébként is… őérte jött. Óvatosan kinyitotta a szemét. Homályos folt nézett rá fentről. A hondás pasas. Elmosolyodott. De nagyra van azzal az ócska japán verdával. Pillantson csak le az uraság, hogy az öreg Billnek milyen van!

Egy kicsit mintha elemelkedett volna a földtől, aztán valahová úszni kezdett a levegőben. A hordágy, a thermo-takaró és a mentőautó nem tudatosult benne, ahogy a pillanat sem, amikor az önvezérlés kikapcsolása után a Szörnyeteg legördült a lábáról. A föléje hajoló arcok értetlen tekintetét sem tudta tisztán kivenni, amint azt próbálják megfejteni, hogy mit motyorászik.

Dublin – Derecske 2021–11–04

Árnyékfogók a Debreceni Józsán

A Debreceni Művelődési Központ Józsai Közösségi Házában (Debrecen, Szentgyörgyfalvi u. 9.sz) 2014-ben április 15 – május 15-ig nyílik az Árnyékfogó Fotográfiai Alkotócsoport bemutatkozó kiállítása.