A nyár a legtöbb embernek a pihenés, nekem a felmelegedés óta a déli elvonulások, „szieszták” időszaka is. Ilyenkor leheveredve szívesen veszek a kezembe egy-egy könyvet, hivatásomból adódóan nem ritkán egy-egy albumot. Apáti-Tóth Sándor Csöndek című művészi fotóalbuma idén negyed évszázada adatott ki, mégis mindig élmény, ha a kezembe akad. Nem csak azért, mert a szép korába lépett alkotó gyermekkorra köszön vissza a lapokról, hanem azért is, mert mindig is szerettem Apáti líraian odafigyelő, érzékeny vizuális világát. Az album képeit már publikálta az alkotó egy előző kiadásban, ahogy én tudom, majdnem ötven éves fotográfiák ezek, de látásmódban bátran nevezném őket frissnek. Ennek okát pont ebben a „költőien szenzibilis” hatásukban látom. Ezekre a képekre nézve furcsa mód nem fotókat látok, hanem verseket olvasok, néha haikukat, néha hőskölteményeket. Csakhogy ezek a hősköltemények nem az „elitről” énekelnek, hanem a vidéki földműves emberek hétköznapjainak fontos momentumait, jelképeit emelik a mondák, mítoszok világába. Ebben a millenniumi kiadásban a szerző bibliai idézetekkel emelte a képek drámaiságát, ami pontos hangulatát adja a fekete-fehér fotográfiába fagyasztott időnek. A bibliai idézetek három nyelven, a magyaron kívül angolul és németül is olvashatóak, így remek ajándék lehet nemcsak a hazai, a külhonba szakadt, de a magyarul nem beszélő rokonoknak, barátoknak is. Antikváriumokban kutatva, ha kezükbe akad, ne hagyják a polcon, illetve aki érdeklődik, annak szerkesztőségünk igyekszik közvetíteni az igényeket a művész felé.
Rékasi Attila fotóművész, Újpest
Képek az albumból (Copyright Apáti-Tóth Sándor, a szerző engedélyével közölve a FakTúrán)
Augusztus 13-án folytattuk várostörténeti kalandozásainkat az Eötvös 10 által szervezett Jókai téri esték Zenés Terézváros című epizódjával. Maczó Balázs várostörténész, muzeológus volt a kalauzunk az 1910-es évek pesti éjszakájához. Nagyon örültünk a lehetőségnek, hiszen júliusban már részt vettünk egy különleges városi sétán az Urbanum jóvoltából, ami Somossy Károly élete köré szerveződött és végállomása, a Somossy mulatók, vagyis a későbbi Operettszínház és Király Színház voltak. Erről a sétaszínházról írtunk is egy hosszabb bejegyzést a Kétlámpás Blogra. Így számunkra a Zenés Terézváros szerves folytatása volt az előző alkalomnak. Ráadásul a Budapesti Könyvhéten beszerzett új olvasmányaink, a 2017-es A láthatatlan zsidó Budapest című tanulmánykötet Mary Gluck tollából, és az egészen friss, 2025 tavaszán megjelent Véghelyi Balázs mű, a Tarka színpadok is földolgozza a témát, a századforduló és a két világháború közötti időszak éjszakai életét, az orfeumok, revük és kabarék világát.
Maczó Balázs három zeneszerző – Reinitz Béla, Zerkovitz Béla és Fényes Szabolcs – munkássága köré építette előadását, mely a Kacsóh Pongrác Színház művészeinek bevonásával lett igen szórakoztató és informatív lecture performance. Látszik, hogy az Eötvös 10 várostörténeti alkalmainak stabil törzsközönsége van, a Jókai tér hátsó része már az előadás kezdete előtt egy órával megtelt, több, mint 120 ember volt kíváncsi erre az alkalomra, ami már önmagában rekordnak számít. Maczó Balázs gyakorlott és laza előadó, negyven percnyi gördülékeny előadása rengeteg információt, történetet tartalmazott, amiből még mi is sokat tanultunk a századelő kultúrájáról.
Az igazán érdekes téma a kommersz és a magas kultúra korabeli összefonódásának esetei voltak számunkra. Különösen Ady Endre költészetének népszerűsítése a kabarékban Reinitz Béla megzenésített verseinek kapcsán. A mai Művész mozi helyén álló Café Bonbonniére, Kondor Ernő kabaréja, igen sokat tett a feltörekvő irodalmi tehetségek népszerűsítése érdekében, akár csak a később önállósuló Nagy Endre a Modern Színpaddal. Múlhatatlan érdemük, hogy közelebb hozták a közönséghez Ady érthetetlennek és zagyvaságnak bélyegzett szimbolista költészetét. Ennek a jelenségnek volt szép példája egy igazi kuriózum előadása. Gencsev Gábor hangszerelésében hallgathattuk meg Pethő-Tóth Brigitta előadásában Reinitz Béla szerzeményét: Ady Kató a misén című versét.
A frakkos és revütáncosnő ruhás jelenések – Gencsev Gábor és Pethő-Tóth Brigitta – nem csak illusztrációként funkcionáltak Maczó Balázs előadásához. A témául választott szerzők slágerei persze szervesen kapcsolódtak az előadó történeteihez, de ennél sokkal többet tettek hozzá az estéhez. A napfényben megcsillanó jelmezek, a zsebkendőnyi színpadon megmutatott pazar koreográfiák, a dalok előadásának játékossága vagy pátosza valóban megidézte, milyen is lehetett a mulatók és kabarék közönségének lenni 1910-es, 20-as években. Milyen is lehetett az az életérzés, amit a korabeli pesti polgár keresett ezeken a helyeken.
Míg Reinitz Béla művészetét már csak a kutatók és különösen elkötelezett előadók jóvoltából lehet szerencsénk megismerni, addig Zerkovitz Béla és Fényes Szabolcs művei fennmaradtak és töretlen népszerűségnek örvendenek, még ha sokszor nem is tudjuk, hogy az ő műveiket dúdoljuk. Zerkovitz Béla esetében ez az általa írt 36 operettnek és a hangosfilmnek, míg Fényes Szabolcs esetében a táncdalnak és a tv-nek köszönhető. A Kacsóh Pongrác Színház egy egész előadást szentelt ennek a médiumváltásnak, a Filmslágerek című estjükön végig követhetjük az operettszerzők filmzenei munkásságát.
Terézváros még készül nyár végén egy nagy dobásra, augusztus 29-30-án az ötödik TE!Feszt -re, ahol a Budapest Bábszínház Varázsgomba zenekara, a Dante csapata és a SICC Társulat mellett a Kacsóh Pongrác Színházzal is találkozhatunk.
Budapesten is ritka nagy érdeklődés kísérte az Aranyvölgy Művésztelep bemutatkozó tárlatát, melyet a Vészkijárat Galériában rendeztek meg. Egy szöget még éppen le lehetett volna ejteni, de nemcsak a kis galéria telt meg látogatókkal: a rendkívül hangulatos, indusztriális látványként is figyelemre méltó terasz, a fogadóterek és a műtermek is zsúfolásig megteltek. Néhányan még a lépcsőházból is „fluktuáltak” a képek elé Miksa Bálint festőművész, teleptag rövid, a művészek világára reflektáló megnyitóbeszéde után (a beszédet kritikám után közöljük egészében).
Miksa – a galéria vezetője – a FakTúra művészeti folyóirat hasábjain többször is bizonyította, hogy kiváló „szemmel” választja ki a kiállítókat. Egy-két képet leszámítva – amelyek számomra nem érték el a megszokott színvonalat – Bálint ezúttal is egy magas minőségű, jól szerkesztett válogatást állított össze a telepi anyagból.
Szeretném külön kiemelni Dóró Zsolt formailag izgalmas alkotásán kívül Családi Krisztina harmóniát sugárzó, vitális munkáját, valamint Miksa Bálint kimagaslóan érzékeny forma- és koloritkompozícióját. Túlzás nélkül állítható: az Aranyvölgy Művésztelep bármely budapesti vagy akár európai galériában is megtalálná a befogadó közönségét.
Dóró Zsolt munkája
Családi Krisztina alkotása
Miksa Bálint alkotása
Tapasztalatból tudom, hogy még a legjobb, legigényesebb művésztelepeken is előfordulhat egy-egy olyan meghívott alkotó, akinek munkája kissé alulteljesíti az elvárt színvonalat. De az ítélkezést bízzuk azokra, akik már próbáltak évről évre – vagy akár évtizedeken át – művésztelepet szervezni, vagy dolgoztak idegen, gyakran nomád körülmények között, úgy, hogy közben ott lebegett a fejük felett: az ország egyik legjobb művésztelepén alkotnak, a szakma „krémjével”, és csúcsminőséget várnak tőlük.
Mint a telep vezetőjétől megtudtuk, a festői Aranyos-patak völgye ad otthont 2022 óta évente megrendezett abaújkéri művésztelepnek, a Völgykapu vendégház hangulatos tereiben. Az elhangzottak alapján kijelenthető, hogy országos viszonylatban is ideálisak a körülmények az alkotómunka kiteljesedéséhez: minden művész külön, légkondicionált szobát és megfelelő műteremrészt kap a munkájához.
Az Aranyvölgy Művésztelepet Dr. Lipcsik Ildikó ügyvéd és férje, Tomkó István alapították, Családi Krisztina festőművész–kurátor együttműködésével, aki egyben a művésztelep szakmai vezetője is. Időpontját tekintve klasszikus nyári művésztelepről beszélhetünk, alkalmanként mintegy 10 meghívott, elismert művésszel.
Rékasi Attila: Újpest
Miksa Bálint galériavezető megnyitószövege, elhangzott 2025. augusztus 1. 18:10 Vészkijárat Galéria újpesti hajógyári sziget:
Negyedik Aranyvölgy a Vészkijárat Galériában A lottón úgy nyerhet valaki, hogy közben sokan veszítenek. A politikában néhány hataloméhes szereplő nyer azzal, hogy sakkbábuvá degradálja az embereket. Az üzleti élet sikerei is jobbára mások kárán koncentrálnak vagyonokat. A művésztelepeknek viszont csak nyertesei vannak. Jók a művészeknek, akik új, izgalmas szakmai-szellemi közegekbe kerülhetnek általuk a kiállítási uborkaszezonok elszigeteltségéből, eközben szabadon alkothatnak, ellátást kapnak és tényleg jól érezhetik magukat. Jó egy művésztelep a szponzoroknak is, mert a legtöbb támogatási konstrukcióban gazdag és értékes gyűjteményeket gyarapíthatnak alacsony áron, miközben emberileg fontos barátságokat köthetnek, látókört szélesíthetnek, inspirálód-hatnak, időnként hála, szeretet, megbecsülés és főleg jókedv költözik a házuk tájára. A művésztelepek a falusi közösségeknek szintén jók, mert kitelepül hozzájuk valami a nagy-városok kulturális pezsgéséből és községük felkerül a nagybetűs művészet térképeire, ami erősebb pozitív kapcsolódást, némi társadalmi kohéziót ad számukra a külvilággal. Amúgy én csak egy rövid, személyes reflexiót akartam mondani, amihez képest végül a rövidség és a személyesség is csorbult egy kicsit. Egyszerűen nem tudok eléggé tervszerű lenni. Remélem ez megbocsátható. Tehát, ha távolabbról nézem az Abaújkérből nyíló zempléni völgyben, a Völgykapu Vendégházban évről évre zajló művésztelepet, azt látom, hogy a művészeti életet tekintve, országos léptékben is, valami fontos és jó történik ott. Egészen közelről, azaz a számomra, az én kis szemszögemből ez a művésztelep a művész-társadalomba vezető beragadt, csikorgó ajtóimat és ablakaimat nyitogatja úgy, hogy nem kell hozzá kibújnom a bőrömből. Új embereket ismerek meg, régebbieket ismerek meg jobban, miközben a magam módján csinálhatom a dolgomat minden gond nélkül, ráadásul jó szavakat zsebelhetek be mindehhez és még új vicceket (is) hallhatok. Ezeken felül, ahogy az elmúlt években, úgy idén is szerintem a stilisztikai sokszínűség óriási értéke az Aranyvölgyi művésztelepnek. Mohamed Abouelnaga természetes, élő, de ősi múltat idéző motívumai és matériái, Családi Kriszta egyre mélyülő, sokszor raszter-rétegek mögé rejtett festői esztétikája, Dóró Zsolt erős kompozíciókba zárt vizuális küzdőterei, Drienyovszky János letisztult, meditatív anyag-átvarázslásai, Hardy Ági sajátosan minuciózus, meglepő, tér-leképző tárgyteremtései, Major Kriszta karakteresen erős, karmolás hatású gesztus-rendszerei, Palásti Reni impresszionisztikusan kifejező pasztell virtuozitása, Romvári Marci élő, organikus, érzékeny folt-úsztatásai, Varga-Amár Laci régóta ikonikussá vált önreflexiói, Verebics Kati sokrétűen, mélyen átélt figuralitása, és talán az én lebegő kísérleteim is, összeadva egy roppant széles spektrumú képzőművészeti átnézetet mutatnak. Ami mégis összeragasztja ezt a sokféleséget, az az egymás iránti tisztelet, a művészi felnőttség, a szakmai empátia, ami gyakran a szinte gyermeki egymás-dolgaira-csodálkozásban és szabad alkotás-ban, hol pedig a közösségi lét, esetleg néha szintén gyerekes, örömeiben, vagyis valójában egy élhetőbb emberi világ akarásában mutatkozik meg. Mindennek az egyidejű deklarálásaként született meg ez a kiállítás. A művésztelep-szervező Családi Kriszta vitalitása, emberismerete, érték felismerő képessége hozott össze bennünket egymással és a vendéglátó-támogatóink, azaz Dr. Lipcsik Ildikó és Tomkó István határtalan élet-szeretetével, kultúrát is éltető jóságával. Nagy köszönet nekik és a „Satalana” legyen mindannyiunkkal!
