A Vészkijárat Galériában mindig izgalmas kiállításokat láthatunk. Most a pályakezdésre készülő, iskolai tanulmányokat folytató felnőtt útkeresők munkáiból láthatunk egy válogatást, ami igyekszik mindenkitől a legjobb munkát megmutatni, amelyet tanáruk, Miksa Bálint festőművész emelt ki a studium alatt készült alkotásokból. A ma este hat órakor zajló megnyitón Miksa mindenkiről mondott pár személyes, de szakmai jellegű összegzést.
A FakTúra folyóirat a kiemelkedő szakmai minőség okán két művészt külön ajánl a látogatók figyelmébe: bennük nem az útkeresést, hanem a beérő energiákat véltük felfedezni.
Merev, textilszerűen rovátkált, patinaízű faktúrát húzó vaslemezek hajlanak meg az idő súlya alatt, hogy mechanikus sugárverésben adjanak teret a mindenkit elsöprő, de soha nem bosszúálló, vagy ítélkező érzet mérésének. Milliárdnyi szerelmes óra fizikumának metszőpontján rohan a homok nem keresve útját, mert az adott. Talán úgy öleljük egymást az apokaliptikus vég órájában, mint a lukon átsuhanó homokszemek ezen a tárlaton, elrendelten de reménykedve, bízva a megnyugvásban. Talán rólunk is a vak szerencse dönt majd, mint ezekről a műtárggyá nemesült kvarcokról a véletlen és az alkotó, hogy futhatunk-e még vagy megpihenünk. Mert van akinek ez, van akinek az adatik. Talán az idő sűrűjében a mi életünk is egy interaktív szoborrá nemesül, melynek végén az általunk hagyott erősebb és gyengébb nyomokkal alkotott érzés és esemény tettformák képezik le a valódi kinézetünk. Mint ahogy Isten keze sem érint minket, őket sem érinti a szobrász keze, mégis formát önt rájuk, nincs viaszvesztés, nincs vésőcsapkodás, csiszolás, nincs semmi konkrét aktusszerű beavatkozás. Csak a gravitáció, az idő és a látogatók keltette légmozgások formálják az anyagot. Onnantól, hogy a mű nekiiramodik, az alkotó pihen. Beteljesedni látszik a mű, amely többet kifejez rólunk, mint elsőre gondolnák. Ha a program lefut, dönthetünk, hogy megfagyasztjuk az időt, befejezettnek tekintjük a műalkotást vagy beavatkozunk: újabb adag homokot szórunk a műre, bátrabbak esetleg szétfújják, lefújják azt, így válva részéve az alkotó folyamatnak.
Mindez egy indusztriális környezetben, puritán falak között, mintha nem is ebben a világban járnánk a Hajógyár múltjának időszövetei megállítják a Világ forgását, azt a kort idézik, mikor még a három T volt a „nauhó”, alumínium csajkákban lapult az ebéd a hajógyári munkások csíkos nylon szatyrainak az alján, el sem indult a munka két feles és egy sör nélkül már reggel sem. Micsoda kontraszt a kint és a bent között. Azt hitték mindig így lesz, hogy soha nem jön el a változás. Nem gondolták, hogy nemcsak a mezítelen nős poszterek raszterein költözhet be a lágyság a szigorú falak közé!
Rékasi Attila, Újpest
Még június 15-ig biztosan megtekinthető az újesti Vészkijárat Galéria legújabb kiállítása, árulta el a FakTúra folyóiratnak Miksa Bálint festőművész a Galéria vezetője, aki felhívta a látogatók figyelmét, hogy előzetes egyeztetés szükséges a megtekintéshez (infók az alábbi linken). Igazi kihívás lehet szobrászok számára a nem a méreteivel híressé váló galéria terében olyan kiállítást rendezni, ami kellően felkelti az érdeklődést, hogy elzarándokoljon az ember megnézni. Biztatásul írom, hogy a helyben az a jó, hogy az aktuális kiállításon túl lehetőség van megtekinteni a művészközösség műtermi munkáit és akár vásárolhatunk is belőlük!
Még két hétig, június elsejéig látogatható Katkó Tamás fotóművész (Magyar Fotóművészek Szövetsége) kiállítása a Műcsarnokban. Mivel magam is fotografálok színházat és volt is néhány kiállításom ilyen tematikájú, nem autonóm munkáimból, érdekelt Tamás (aki ha nem tolakodás egy nagyon kedves „figura”) mire jutott színházi kötődésű, autonóm fotográfiai munkásságát összefoglaló, az 1980-as évektől a 2010-es évekre visszatekintő tárlatán ezzel a népszerű, de egyáltalán nem könnyű témával.
Tudtam, hogy Katkó figyelemre méltó művész, de én ezzel úgy vagyok, amíg nem látom a munkákat, addig ez csak egy hír számomra, nem evidencia. Nos, Tamás kiállított munkái magas színvonalú, kifejezetten lírai hangvételű felvételek, zömmel az analóg korszakból, amikor még nem volt oly egyszerű a bemozdulásos felvételek esztétikus, úgymond tervezett megalkotása. Csak napok múlva, a negatív előhívásakor derült ki, mi is került a szabad szemmel nem látható, a fény által megrajzolt, megfestett színek és formák kavalkádjának formaalkotó szerkezetébe. Ma a digitális gépek képernyőin azonnal láthatjuk a mozdulatsorok, bemozdulások eredményét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy még így ezzel a technikai vérttel sem egyszerű mai napság sem egy tervezettnek tűnő, jól komponált képet gründolni, hiszen csak sejtjük, hogy a színész, a táncos hova fog mozogni. Azt is megemlítem, hogy a negatívok esetében magas volt az egy kockára eső forintosítható költség, tehát azt sem gondolnám, hogy Tamás, művészi ambíciói beteljesítésére, korlátlan „kattogtathatott”. Biztos vagyok benne, hogy nagyon is át kellett gondolja minden egyes expozícióját. Az eddigiek technikai kérdések, amik fontosak, de a művészet szempontjából marginálisnak mondhatók. Mert ha Katkó a belenagyítás módszerével élt a jelenlegi kiállítási anyag mesteri kompozícióinak megalkotásakor (erre utalhat a kópiák erős szemcsézettsége), az sem von le abból, hogy aki nem tud komponálni, akinek nincs magas esztétikai érzéke, írd és mondd művészi vénája, az nehezen fog ilyen szép, már-már költői printeket a falra tenni. Említsem meg azt is, hogy a művész átérezve a hely szellemét, az elődök patinás névsorának súlyát, méltó szintű installálásban mutatja be felvételeit, az ezzel járó költségeket sem kímélve. Nyilván azt sem hallgathatom el, nem mindegy hol, milyen előadásokat van lehetősége a fotósnak felvételezni. Ez nem feltétlenül az esélyegyenlőség klasszikus terepe, de azt éreztem a képeket látva, hogy Tamás sikerének titka nem az, hogy „menő előadásokra” juthatott be, hanem a lelke. A lélek, amely nyomot hagy a mindenkinek ugyanolyan ezüstszemcséket rejtő emulzión, ha van az embernek. Az én kedvenc képeim a kiállítottak közül képzőművészeti minőséget sugároznak, az ezüstszemcsék „durvaságát” abban az időben is szakmai hibának tekintették (mint manapság a lapkák magas zajszintjét), de Katkó ezekre a „piktorialista” „foltocskákra” építette esztétikáját, az egységesség benyomását keltő anyag vizuális koncepcióját. (Itt jegyzem meg, hogy akkoriban divatos volt a nem zavaró, a témát erősítő, vagy szándékosan alkalmazott, esetleg pussholással szándékosan növelt szemcsés képeket művészi szemcsézettségűnek nevezni). A lényeg a lényeg, Tamásnál nagyon finoman szolgálják ezek a színfoltok a művészi hatást. Én ezeket az műalkotásokat tartom a legerősebbnek, de a nem ebbe az ívbe illeszkedő felvételek is remek munkák, csak azok esetében nem feltétlen érzem annyira egyértelműnek az egyéni látásmódot.
Kritikámat zárva, nemcsak a színházrajongóknak ajánlom Katkó Tamás fotóművész műcsarnoki kiállítását, hanem minden művészetszeretőnek, tiszteljék meg a sok éves alkotói munkát, a jól összeállított retrospektív kép együttest azzal, hogy személyesen is felkeresik a Műcsarnokot.
Nagy érdeklődéstől kísérve megnyilt Budapesten Czér Péter szobrászművész és Koppány Attila festőművész kiállítása. A megnyitó jó hangulatban most is zajlik, Nikodém Norbert jazz gitárművész zenéje remek hangulatot teremt a képekhez, segítve a festő absztrakt kompozícióinak befogadását. Az ablakból jól beáramló fények életet vesznek a „folyosó” terében életre kelő galéria kiállított alkotásaiba. Emlékeim szerint a téli fényszegény kiállítások befogadásából sokat levon a mesterséges világítás rossz beállítása. Ennek a csalódásnak most nyoma sincs, a befogadó a művek minőségére koncentrálhat. A galéria a legjobb minőség interpretálójaként aposztrofálja magát, ahogy fogalmaztak, a legmagasabb az egy négyzetméterre eső Munkácsy-Díjasok száma. Vészabóra való tekintettel azt mondom szerencsére nem abban a négyzetben álltam, és a kurátor Klacsmann Péter is kifejezte, hogy most a Munkácsyval van egy kis „gond”, úgyhogy végül is egyetértettünk.
A szobrok befogadásához kell hajlam vagy nyitottság a groteszk, de akár az abszurd szemlélet irányába is.
Mindenesetre van kontraszt az absztrakt festmények és a „torzba” hajló szobrok között, talán mutat ebből valamit alábbi fotográfiám:
Klacsmann Péter ma estére egy – túlzás nélkül – világszínvonalú kvalitást mutató, gyönyörű énekesnőt hívott meg előadónak Orbán Borbála személyében, aki elbűvölte a közönséget!
Egy nagyon jól sikerült fotókiállítás megnyitóról tudósít a FakTúra művészeti folyóirat a Karinthy Szalon áprilisi tárlatáról. Apáti-Tóth Sándor ceglédi fotóművész a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjának Palackposta című tárlata nyílt meg március 25-én az impozáns budai kiállítóhelyen, folyóiratunk videó csatornáján kaphatnak kis hangulatjelentést a sok nézőt vonzó megnyitóról, Feledy Balázs művészettörténész, író tolmácsolásában, a videóban, Sándor Máté zeneszerző zenéje lett felhasználva, aki a Fiatal Alkotók Közösségének tagja.
Apáti-Tóth Sándor nem csak a doen fotóművészeink egyike, de véleményem szerint nem csak korosztájának egyik kiemelkedő alkotója, de nálam az idei Balogh Rudolf díj szintmérője is. Mindig is tiszteltem sajátosan lírai, egyedi hangvételű, mindig komoly gondolatisággal is bíró alkotásait. Most oly szerencsések vagyunk, hogy a ceglédi alkotó a diktatúrák és szerelmek emlékeire visszatekintő új kiállítását Budán a Karinthy Szalon Galériában tekinthetjük meg a leköszönő Caffart kiállítás után április elsején.
Rékasi Attila fotóművész, Újpest
Az alkotó gondolatai:
„E kiállítás szokatlanul hosszú címe több, mint ötven év harminc-negyvenezer expozíciójának száz képbe való tömörítését takarja. Diktatúrák lenyomatait, szerelmek emlékeit, hétköznapi történetek szubjektívdokumentumait. Mostani tárlatomon ebből tárunk Önök elé szemelvényeket.”
Újságunk a megnyitón járt a varázslatos hangulatú újpesti hajógyár területén elhelyezkedő, Dömötör Sámson László költő, képzőművész által működtetett Felhajtó Erő Stúdiógaléria és Hajózásemlékezeti Gyűjteményben. A megnyitón Dömötör néhány szóban bemutatta a galériát és a Hajózásemlékezeti Gyűjteményt, majd átadta a szót a „Tégla” projekt egyik vezetőjének. A FakTúra művészeti folyóirat videó csatornáján tekintheti meg a megnyitón készült videót, melyen Simon Tímea bemutatja az akciót.
A videót Rékasi Attila készítette, zene Sándor Máté
A kiállítás 2025. április 1-ig látogatható előzetes időpont egyeztetéssel a +36 30 613 7260 telefonszámon. Finisszázs: 2025. április 28., péntek 17.00 órától 18.30-ig
Helyszín: 1044 Budapest, Népsziget, Zsilip utca 9. G épület
A válogatásban szereplő téglák alkotói:
Aros Éva I Barna Regina I Danyel István I Dömötör Sámson László I Éberling Anikó I Eőry Emil I Fekete Balázs I Fórizs Nikoletta I Gábor Bence I Gábor Béla I Gedai Blanka I Gulyás Tamás I Helyes Jenő I Julia Smithing I Kacsák Tamás I Kammerlohr – Kováts László I Katona – Zsombori Mária I Kelner Viktória I Koroknai László I Kovács Johanna I Lajkó Nóra I Majoros Gabriella I Mészáros Gábor I Olajos György I Olivier Bonnin I Pethő Csilla I Revák István I Riegel Lili I Serényi H. Zsigmond I Simon Tímea I Tarjáni Ferenc I Toró Annamária I Vass Tímea I Viktoria Szabo
A megnyitó is nagyon jól sikerült rendezvény volt véleményem szerint a finisszázas is az lesz ajánlom vegyenek részt rajta!
Németh Attila ’79: Emlékutakon XIX. 90×200 olaj-vászon, akril 2025.
Érdemes ellátogatni Győr városába, hiszen a mindig izgalmas győri programok között most március 29. és április 17. között egy izgalmas kortárs kiállítást is megtekinthetünk a Torula kiállítótermében, ami architektúráját tekintve is illeszkedik a két kiállító művész alkotásainak tematikájához. A műtárgyakon keresztül a „múltba” tekinthetünk vissza, mint ahogy a kiállítótér is a „dicső” győri múlt maradéka, konkrétabban a volt Szeszgyár épülete. Hozza a retró hangulatot, akár a Tóth által vizsgált panelek vagy kádárkockák. Én is egy kádárkockában nőttem fel, munkás szüleim életműve lett a hatvannégy négyzetméteres objektum, amely a kor szellemében kalákában épült, illetve a szüleim kétkezi munkájával. Olyannyira, hogy édesanyám is cipelte, rakta a B30-as téglákat, oltotta a meszet, keverte a maltert. Ehhez a piramistetős négyzethez kötődnek életem legkellemetlenebb és legszebb élményei is. Címlapképünkön Németh ’79 gyermekalakja egy Trabant orrán animálja játékfiguráit. Apám, néhai Rékasi Imre tizenöt évet várt egy kislibazöld hycomat kézikuplongos változatra, ezzel a gépcsodával gurultam be barátnőmért a szintén kádárkockákkal szegélyezett utcájába a frissen megszerzett jogosítványom nyomatékosításaként. Micsoda emlékek és még meg sem nyílt a kiállítás, ajánlom nézzék meg a tárlatot!
Rékasi Attila, Újpest
A FakTúra művészeti folyóirat nagy örömmel teszi közzé Kovács László kurátor írását:
Március 29.-én nyílik Tegnapelőtt címmel, Németh Attila és Tóth Norbert közös kiállítása a győri Torulában. A két kiállító eltérő megközelítésből vizsgálja az emlékezés egyéni és kollektív formáit, annak materiális megnyilvánulásait. Egyéni hangvételű munkáik sajátos módon reflektálnak az emlékek konstruálódásának mintázataira, kiemelve e folyamatok identitásképző aspektusait.
Tóth Norgebert és Németh Attila képzőművészek győri kiállításának meghívója.
Németh Attila elsősorban a hagyományos táblaképfestészet keretei között alkot, munkái ugyanakkor mediálisan összetett képletet mutatnak, mivel a hagyományos módon megfestett felületeket a street art eszközkészletéből ismert stencil technikával írja felül. Az eidetikus erővel, fotórealisztikus módon ábrázolt, saját fiatalkori emlékeiből átemelt környezeti elemeket általában családtagjainak alakjával egészíti ki. Eltérő idősíkokat egyesítve próbál kontinuitást teremteni múlt és jelen között. Ugyan munkái személyes indíttatásúak, a képein előkerülő motívumok számos kapcsolódási lehetőséget kínálnak, a közösségi emlékezet megannyi igazodási pontját vonultatják fel.
Tóth Norbert képzőművész munka közben.
Tóth Norbert gyakorlatában szervesen összekapcsolódik a tradicionális médiumok és eljárások használta a konceptuális szemlélet frissességével. Kutatásalapú projektjei elsősorban valamely társadalmi vagy kulturális jelenséghez kapcsolódnak, ennek sokoldalú vizsgálatából indulnak ki. Erősen foglalkoztatják alkotás és termelés, fogyasztás és befogadás ellentmondásai, valamint az urbanizáció kultúrára gyakorolt hatásai. Legújabb – a kiállításon is megjelenő – munkáiban saját szülőhelye, Zalaegerszeg előtörténetéből kiindulva a „csinált városok” problémájával foglalkozik, a falusi és a városi életritmus eltéréseit, a kétféle berendezés súrlódásait tematizálja, és a vidékből városba való költözés identitásra gyakorolt hatásaival vet számot.
A társadalmi környezet képlékennyé válásának és a „megtartó erő” gyengülésének tapasztalatából kiindulva, a két művész munkáiból és alapállásából kiolvasható a megőrző szándékú motívumgyűjtés tudatossága is, hiszen többnyire valójában már csak rezervátumokban fellelhető tárgyakkal, motívumokkal operálnak. Ezek révén próbálnak eleven viszonyt kialakítani a bizonyos értelemben közös múltat is jelentő 20. század második felét lefedő korszak mindinkább feloldódó tárgykultúrájával, narratív koherenciájával.
Nemzeti büszkeségünk egy darabja a Magyar Optikai Művek gyártotta Ymmar 3,5/50mm kisfilmes alap objektív. Fotók: Rékasi Attila
Magyar objektív??? Igen kedves olvasó, volt egy olyan legendásabb korszaka a Magyar fényképezőgép gyártásnak, optikai és finommechanikai iparnak, amikor nemhogy világszínvonalú, de a világon a leginnovatívabb volt! A Pajtás fényképezőgép neve a boomereknek még talán ismerős lehet, de valljuk meg őszintén, ki hallott a Duflex fényképezőgép világsikeréről néhány magamfajta megszállott gyűjtőn kívül? Ha a Duflexről nem hallottunk, akkor szinte biztosan nem ismerik a Mometta Junior masinát, illetve annak a mai tesztünkben szereplő YMMAR 3,5/50 mm alapobjektívjét. Nos, ezért is hoztam létre a Rékasi Fotóművészeti Gyűjtemény derecskei múzeumtermét, hogy az egyetemes fényképezés, a magyar fényképezés tárgyi emlékei, történeti eseményei minden ember számára újra a figyelem fókuszába kerülhessenek.
Mometta Junior vintage fényképezőgép MOM gyártmány Budapest
Mivel a FakTúra egy művészeti folyóirat, ezért itt egy képalkotás szempontjából fontosabb, mondhatni kevésbé történeti megközelítést igyekszem bemutatni, értem ez alatt egy mai csúcstechnikának mondható, de „filléres” digitális vázon keltjük életre (szó szerint is -lásd később a tisztítás kapcsán írtakat) a hetven éve született magyar optikai ipari büszkeségemet. Megvizsgáljuk, mennyire számít „öreglánynak” ez az engem mindenek előtt meghatottsággal eltöltő üveg. Mi az oka a büszkeségemnek, meghatottságomnak azon kívül, hogy magyarként nyilván jó tudni, hogy egykoron iparilag is képesek voltunk világszínvonalon fotóobjektíveket gyártani -ráadásul tömeggyártásban- nem csak kutatói viszonylatban? Az, hogy ez a masina és lencséje gyűjtői szempontból is csemege, azaz nehezen becserkészhető ritkaságnak mondható kincs. Mikor ezt a cikket írom, csak az eBay-en találtam eladó példányt, ez vámmal, szállítással, ha jól számolok majd negyedmillió forintomba kerülne, szóval egy nem egyedi műtárgyról lévén szó (sorozatban gyártották, kereskedelmi forgalomba került) azért mondhatni meglehetősen drága vasról beszélünk. Egy igazi vintage-oldtimer-retró, tehát mai napság trendinek-fancynek mondható igazi kis ékszerről beszélünk. No de ne csak a szellemnek áldozzunk, adjunk a szemnek is, nézzük, hogyan is néz ki a Rékasi Fotóművészeti Gyűjtemény féltve őrzött tesztalanya a Fuji vázon:
A tesztalany Ymmar magyar objektív hetven év után is könnyedén alkalmazható a modern Fuji X-E1 milc fényképezőn egy adapter segítségével
Nem mehetünk el szó nélkül a sajátos, túlzás nélkül szépnek mondható dizájn, azaz formaterv mellett sem. Úgy a Mometta Junior fényképezőgép váz, mint a Ymmar objektív kifejezetten haladó forma, igényes anyagokból megalkotva. A MOM (Magyar Optikai Művek egyik fényképezőgépgyárunk neve, a fénykorban több is volt) Mometta kamerasorozata gyűjtői szempontból az úgynevezett Leica Copy gépek közé sorolódik, a legendás német Leitz gyár alkotta meg az első kisfilmes, azaz 35mm-es perforált mozifilmre dolgozó korszakalkotó, a riportfényképezést forradalmasító konstrukcióját. Ennek a német gépnek a „kistestvére” a magyar ritkaság. A korabeli sajtó dicsérte a Junior vastagabb, kézbe illőbb, kialakítását. Én azt emelném ki, hogy egy nagyon „mokány”, minőségi, szemrevaló gép ez, amit mindig öröm kézbe venni. „Forradalmi” megoldás volt az akkor születő német találmányú nemzetközi M42 „praktica” menetes csereobjektív foglalat alkalmazása a magyar gyártó részéről -mást ne mondjak ezért is-, mert így a kis Ymmar nagyon könnyen és olcsón adaptálható bármely ma használt DSLR vagy MILC digitális fényképezőgép rendszerre! Én a tesztem során egy legendás Fujifilm X-E1 vázon használtam a kis magyar „forradalmi” csodát.
A TESZTKÉPEK elemzése során a Magyar Optikai Művek YMMAR 3,5/50mm kisfilmes alap objektívjét vesszük górcső alá.
Lássuk a medvét! Elöljáróban néhány szó a teszteléshez használt fényképezőgép vázról. Tizenhat megapixeles foveon lapkás Fujifilm X-E1 kameravázra adaptáltam a gyárilag M42 szabvány objektívrögzítő menettel rendelkező objektívet. Ez a váz számomra egy legenda. Először Gueth Péter író barátom által ismerkedtem meg a váz képességeivel és nyugodtan mondhatjuk, lenyűgözött a masina képminősége. A speciális hatszögletű pixeleknek köszönhetően a Fuji képalkotása nagyon egyedi, -van aki azt mondja- filmszerűbb, a film szemcséjéhez hasonlóbb hangulatot ad magas iso értéken is. Meg akartam tudni a YMMAR valódi képességeit ezért, választottam ezt a vázat a tesztemhez. Mivel lassan több mint harminc éve tanítom is a fotográfiát, az edukációs igény is mindig munkálkodik bennem, a gyűjteményem Mometta Junior gépét ékíti a tesztben szereplő lencse. Amikor lecsavartam a vázról láttam, hogy nem volt még megtakarítva a lencse, legalábbis mióta nálam van, biztosan nem. Ennek oka, hogy ha nem értünk hozzá, gyűjtőként nem tanácsos szakértelem nélkül tisztogatni az üvegeket, mert könnyen visszafordíthatatlan, maradandó sérülést okozhatunk féltett kincsünkben. Hogy a legegyszerűbbet, s leggyakoribbat mondjam: nekiesünk egy ronggyal és a lencsén megragadt porszemekkel smirgliszerűen jól összekarcolásszuk a frontlencsét, ami akár lágyabb rajzot, de esztétikai hibát biztosan okoz, ami pedig csökkenti gépünk piaci értékét. Mivel én megtanultam a lencsék tisztítását, a legtöbb esetben magam szoktam elvégezni az objektíveim külső tisztítását, de most arra gondoltam, ha már teszt, érdekes lehetne egy fotósétát tenni így tisztítatlan állapotában is, hogy lássuk milyen optikai deformitást okoz az „opálos” front és hátsó lencse. Az első tesztképsorozat -ha mást nem írok- a többi is úgy lesz megjelenítve, hogy az első kép a tisztítatlan, a második a tisztítás utáni, a harmadik a kontroll lencse által alkotott képet mutatja be. Kontroll lencsének egy nagy kedvencemet, egy Helios 44M orosz 58mm alapobjektívjét használtam, mert ezeknek a ruszki lencséknek a világon a legkülönlegesebb képalkotásuk van, és ahogy én tudom, ugyanaz a Tessar rendszerű lencse, mint a YMMAR. Mindkét gyártó a Zeiss német cég világsikerű konstrukcióját vette alapul. Itt jegyzem meg, az általam hasznát Helios egy kiemelkedően jól sikerült darab, az oroszok a rossz nyelvek szerint nem tudtak két egyforma lencsét legyártani, magam harminc éve közel ötven Helit teszteltem és valóban ritka a kiemelkedő éles rajzú köztük. Az ilyen élesrajzoló heliosok ára is négyszerese az átlagos rajzú heliosokhoz képest. Mint láthatjuk, a brit zászlóval ékített kerékpárnyereg fotóján, a tisztítatlan Ymmar fátyolos lágy rajzot ad, színben is tompább, „sápatagabb”. A középső tisztított obi már vállalható képet ad, de ha összevetjük az orosszal, magyar szív ide-oda, a Heli jobban, élesebben rajzol. Mentségére mondjuk el a honi lencséről, hogy a Heli húsz évvel modernebb tervezésű üveg.
Az első Ymmar magyar objektív tesztsor, tisztítatlan, tisztított, majd a helios objektív fotója
A laikus nézőnek is szembe tűnhet, hogy a Helios képe (harmadik fotó) sokkal kontrasztosabb, briliánsabb (olajosabb), a színek szebbek, teltebbek és ennek nem feltétlenül csak a fényviszonyok az oka (napsütés).
Második Yammar tesztképkor
Azt hiszem belátható, hogy második képsorunk is igazodik tapasztalatok terén az elsőhöz. A Ymmar helytáll, de be kell látni, a Helios 44M „legyőzi”. Vizsgáljuk meg a manapság nagyon trendivé váló bokeh kérdéskörét is. Bár az előző tesztképeken is érdemes megnézni a háttérmosás milyenségét, a következő képeket kifejezetten ebből a szempontból készítettem. A Ymmar védelmében elmondom, hogy a Heliosok a bokeh verhetetlen királyai, ők a legjobbak minden teszt szerint. Itt is igaz, amit fent írtam, hogy két heli sem egyforma, és a típusok között is erős különbség figyelhető meg tapasztalataim szerint. A legjobbak a Helios 44-2 lencsék, a tesztben szereplő 44M típusok meglátásom szerint a helik között a kevésbé erős bokeh lencsék, de még így is lenyűgözőek, mondjuk egy Tessar német objektívhez képest.
Ymmar bokeh tesztképsorozat
Mint a fenti képsor mutatja, a magyar Ymmar objektív is szépen mos mondjuk egy mai ötvenes lencséhez képest, de mint az jósolható volt, a Helios „kenterbe” veri, de mint írtam, ezen nincs mit csodálkozni, az orosz üvegek ebben verhetetlenek jelenleg a világon. Szakmailag azt még fontosnak tartom leírni a magyar versenyző védelmében, hogy a bokeh hatás a fényerő függvénye is, minél fényerősebb egy lencse annál erősebben jelentkezik a háttérmosás, és a Heliosok fix f:2 fényerővel bírnak a Ymmar f:3,5 kezdő fényerejével szemben, ez is oka lehet a kevésbé szembetűnő „térhajlító” hatásnak.
Összegezve elmondhatom, hogy a magyar objektív miatt nem kell szégyenkeznünk. Annak ellenére, hogy lassan több mint hetven éve gyártották le a MOM budapesti gépsorain, a mai napig a legmodernebb digitális fényképezőgépeken is megállja a helyét. Éles, kontrasztosnak mondható rajza van, az átlag felett szépen mossa a hátteret. Mechanikailag jó konstrukció hetven év után is, szervizelés nélkül is könnyen, simán jár a tubus, a pozíciót mégis tartja, ami magas műszaki minőségre és igényes anyaghasználatra utal. Erre nagyon büszkék lehetünk, hiszen ezen a téren véleményem szerint messze felülmúlja a tesztben szereplő Russz vetélytársát. Azt tapasztaltam még a teszt során, hogy az ellenfényt nehezen tolerálja (sokat veszít a színtelitettségéből), amit szakmai véleményem szerint a tükröződésgátló bevonat gyengébb minősége hozhat.
A termekbe lépve az első benyomásom az volt, hogy a kiállítás nagyon igényesen, professzionális installálással lett megrendezve, impozáns, tágas galériában egy jól felépített tárlatot nézhet meg az aki kifizeti az 1500 forintos belépőjegyet, de ingyenes programokkal is várják a regisztrálókat, a plakátot cikkünk alatt közlünk is, hogy kedved kapjanak olvasóink a jelentkezéshez. Mivel több éven keresztül magam is pályáztam az ösztöndíjra, de egyszer sem kaptam meg ezért azt gondolom, nem lenne elegáns kritikát megfogalmaznom, így arra biztatom az érdeklődőket, hogy nézzék meg a tárlatot és döntsék el magukban, hogy egyet értenek e az ösztöndíjat odaítélőkkel.
Rövid ízelítő videó az ESSENTIA ARTIS 2025 kiállítás kisterméről, kép Rékasi Attila, zene Sándor Máté
Rékasi Attila, Újpest
Őrizni – használni- teremteni
A tárlat átfogó képet ad a 2024-ben végzett ösztöndíjasok munkájáról. Az alkotások egy térben, izgalmas, egymásra reflexív, analógiák mentén rendezett kiállítás formájában válnak láthatóvá. Az anyag- és eszköz- használat tekintetében is gazdag tárlaton találkozhatunk hagyományos olaj-vászon festménnyel és bronzplasztikával, de megismerhetünk környezettudatos, újrahasznosított papírcement alkotásokat is. A témaválasztásban urbánus kulturális környezetünk ikonikus képeinek mára reminiszcenciaként ható feldolgozása ugyanúgy jelen van, mint a természettudomány területéről vett áthallások. Az elmélyült, komoly kutatások eredményéről beszámoló ösztöndíjasok művei átfogó képet adnak kortárs kultúránk széles spektrumáról. A hagyomány folytonosságára építő, jelen idejű attitűd mentén megszületett reflexiók egyéni karakterjegyek és élethelyzetek által válnak személyessé. Az évszázados kanonizált forma és motívum- kincsek a szobrászok, festők, építészek és formatervezők keze alatt XXI. századi anyagok, technológiák és szellemi programok bevonásával lesznek a látogatók számára is edukatív, de jól értelmezhető alkotásokká.
A három kurátor közös munkája nyomán rendezett kiállítás egy képzeletbeli utat nyit meg, ahol a különböző művészeti területek között létrejött mikro- és makronarratívák mentén végighaladva a látogató felfedezheti a Kárpát-medencei vizuális kultúra új horizontjait. A kiterjesztett szellemi igény jegyében az érdeklődők olvasósarokban ismerhetik meg az irodalmi és művészetelméleti tagozat ösztöndíjasainak műveit, ezáltal is teljesebb képet kapva a kortárs ötven év alatti magyar alkotók programjáról, szellemi és érzelmi hátteréről, inspirációinak forrásairól.
Általános információk
A programok ingyenesek, de regisztrációhoz kötöttek. A programra regisztráló részére az esemény napján a kiállítás látogatása ingyenes.
Kiállítás helyszíne: Pesti Vigadó (1051 Budapest, Vigadó tér 2.) 6. emelet
Csodálatos élmény volt a 44. Magyar Filmszemlén, két a színházak világát bemutató dokumentumfilmet megnézni a Filmszemle programjában, az egyik a Kettőspont Színházban Mészáros Attila és Kovács Zsuzsi által forgatott a független állami támogatás nélkül magas művészetet életben tartó egyesületi közösség mindennapjait, majd a másik végletet bemutató Víg 125 című, a Vígszínház történetét megjelenítő film érzékeltette, mekkora kontraszt van a kőszínházak és a független társulatok között.
Mint mindig a Vajdahunyadi Kortárs Galériában, Kalcsmann Péter kurátor újra egy remek hangulatú, nagy látogatottságú megnyitót gründolt össze, Dresch Mihály Kossuth és Liszt díjas előadóművész magas szintű tárogató improvizációival.
Puha Ferenc festőművész, absztrakt gesztus festménye
Lakatos Pál Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása
Még lehet kapni a 2025. január 22-i pótszilveszterre, de nem árt sietni a vásárlással, mert szilveszterkor is sokan már nem jutottak be Formanek Csaba Kiborult című előadásra és vacsoraszínházi eseményére, a FakTúra folyóiratnak Rékasi Attila fotóművész fotózott a premieren, 2024. december 31-én.
A Kettőspont Színház 2025. januári programja a FakTúra ajánlásával
Szinte hősiesnek nevezhető az a küzdelem, amellyel a független színházak próbálnak életben maradni, és alternatívát kínálni az államilag dotált teátrumokkal szemben. Itt, a FakTúra folyóirat hasábjain olvashattuk tavaly év végén Ritter Márta kollégánk szintén heroikusnak nevezhető sorozatát, egy adventi naptárt, amely több mint húsz független játékhelyet mutatott be nem csekély alapossággal. Természetesen abból sem maradt ki a Kettőspont, ami még mindig a felszínen van. Itt jegyzem meg, hogy fontos lenne, hogy minél többen vásároljanak bérletet, jegyet, vagy akár ajándékutalványt, mert olyan időket élünk, amikor már kevés a szó és az ígéret! Én is vettem bérletet, mindenkit erre biztatok. Biztos vagyok benne, hogy a januári kínálatban is mindenki talál kedvére való programot. Amit én nagyon ajánlok, az a Game of My Life és a Kiborult című előadások, de a Kovács kutyája előadás is nagyon kíváncsivá tett.
Szívrohamot kapott úszás közben és belefulladt a termálfürdő hidegvizes medencéjébe. Mindössze 42 éves volt. Így halt meg Doktor Mengele, a náci orvos is, csak ő a tengerbe fulladt bele Brazíliában és persze jóval idősebb korában. Sosem kapták el, hiába kutatott utána a fél világ. G. sohasem akart orvos lenni, tűzoltó annál inkább, de elutasították a jelentkezését a tetoválás miatt az alkarján, legalábbis ő ezt híresztelte. Mások szerint a pszichológiai alkalmasságin bukott el, azért szórták ki, mert túlságosan perverz válaszokat adott a személyiségét firtató kérdésekre. A tetkó amúgy egy mexikói koponyát ábrázolt, alatta „Rocco” felirattal, utóbbi becenevet még gimis korában kapta a csajoktól, ugyanis legalább olyan mesterien csinálta hátulról, mint az azonos nevű olasz pornócsillag. Persze ezt is csak ő maga híresztelte. Az első komolyabb emlékem G.-vel kapcsolatban, amikor hatévesen a játszótéren összevesztünk, mert szerinte Farkas Bertalan nem is akkora hős, a tévében szándékosan úgy mutatták, hogy jobb kiállásúnak tűnjön és talán nem is járt soha az űrben. A vita annyira elfajult, hogy G. megharapta a karom, én pedig fejbe vágtam őt a lapáttal, sokáig megmaradt a púp a fején. Néhány hónappal korábban volt a csernobili atombaleset, anyám attól félt, a szél veszélyes sugárzást hordoz, ezért akkoriban csak napi egy órát engedett le a játszótérre. Évekkel később, amikor G. összejött az első barátnőjével, elmentünk hármasban a diszkóba, ahol a neonfényben G. arca és karja olyan furcsa zölden csillogott, hogy mondtam is anyámnak, biztosan többet mehetett ki a játszótérre annak idején, mint én. A családja elég zűrös volt, az apja otthagyta őket, aztán később halálra itta magát, mumifikálódva feküdt egy fürdőkádban, mire napokkal később rátaláltak a szomszédok. Az anyja újra megházasodott, egy jugoszláv fazonhoz ment hozzá, valami Dejánhoz, aki több millió forintot lenyúlt a városi szerb nemzetiségi önkormányzattól, de váltig állította, hogy népi hangszerek készítéséből lett pénze. Persze ő is szerette az italt, és amikor beivott, agresszív lett. Kamaszként G. sokat fantáziált arról, hogy patkánymérget tesz a mostohaapja ételébe, de persze sosem merte megtenni, hiába mondogatta fennhangon, hogy úgyis kegyelmet adna neki a köztársasági elnök. Miután kiszórták a tűzoltósági rostán, a nagybátyja autószervizében és használt autó kereskedésében kapott munkát, naphosszat nézte a statisztikákat, ki hány járgányt vett meg, mennyi karburátort kellett kicserélni, közben tette a szépet az irodistalányoknak, akiknek imponált a rámenős, de mégis kedves, figyelmes stílusa. A haját olyan formára nyíratta, mint a Scooter frontemberének volt, ez is sok csajnak bejött akkoriban. Egyszer véletlenül rosszul parkolt és összezúzta az egyik eladandó kocsi motorháztetőjét, a nagybátyja kicsapta a balhét, levonja a fizetéséből, mindegy, hogy rokon. G. viszont a szerelőkre hárította a felelősséget és sikerült is kirúgatnia az egyiküket. Ekkor jött rá, mekkora tehetsége van a rábeszéléshez. Pár évvel később összeállt az egyik beszállítóval és saját bizniszt alapított, hűtőfolyadékkal és ablaktörlőkkel üzletelt, egész jól ment neki, sikerült egy kisebb vagyont összeharácsolnia. Az irodájukat egy felüljáró alatt rendezte be, tetszett neki, hogy akármikor is megy be, mindig árnyékban van, még nyáron sem látja a napot, ha kinéz az ablakon, ez olyan rejtélyes légkört teremtett körülötte. Összeszólalkozott az egyik ismerősével, aki lebuzizta, válaszként G. széttörte a söröspoharat a fazon hátán. A sértett feljelentette testi sértésért, egy évig járogattak a bíróságra, végül G.-t csak pár nap közmunkára és egy kisebb összegű kártérítésre ítélték. Alig egy évre rá már országos cimborák voltak, együtt jártak kenuzni Gödre a Dunához, G. pénzt is adott kölcsön korábbi ellenségének, amikor az megszorult a pókeradósságokkal. G.
büszke volt rá, hogy az ellenségeit is képes a legjobb barátaivá tenni, csak erőfeszítés kérdése a dolog. Egyszer középsuliban belógtunk egy másodosztályú focimeccsre, átkúsztunk a beléptető kapu alatt, amikor a biztonsági őr észrevett minket és ki akart tessékelni, G. odaadta neki ajándékba a sálját és két doboz ukrán cigit. A fazon nem csupán hagyta, hogy bemenjünk, a meccs után meghívott minket fröccsözni. G. egy biliárdszalonban ismerte meg Ágit, aki akkor még Puttó Ferinek, egy köpcös szőnyegkereskedő vállalkozónak a barátnője volt, de nem igazán kedvelte a Ferit, a háta mögött inkább a török üzletfelekkel enyelgett titokban. Kiváló biliárdjátékos volt, jobb, mint G., az első találkozásukkor alaposan le is alázta őt, amit G. ugyan sértésnek vett, valahogy felizgatta a dolog és elkezdett utána érdeklődni a csajnak. Egy héttel később egy medencés bulin Erdőkertesen lesmárolta Ágit, azt mondta neki, ha máshoz is olyan jól ért, mint a biliárdhoz, elválaszthatatlanok lesznek. Közölte Puttó Ferivel, hogy Ági mostantól az ő barátnője és neki egy szava nem lehet emiatt. Így is történt, aztán a kettesben töltött horvátországi nyaralásukon megkérte Ági kezét. G. ekkor már egy pizzéria tulajdonosa volt, Rocco’s Pizza and Grill néven ment a hely a Duna- parttól nem messze, tágas kerthelyiség, a belső térben biliárdasztalok, péntek esténként retró diszkó. A húsimádó pizzájukat sokan dicsérték, de szerintem az igazi aduász a tejfölös alapú Vezúv-pizza volt. Aznap, amikor megszületett a kisfia, G. minden ismerősét meghívta egy zártkörű partira, ő állta a sört és a viszkit és még a szakácsot is meggyőzte, hogy maradjon és rittyentsen nekünk vacsorát. Ritkán részegedett le, de akkor nagyon, az este végefelé a nyakamba akaszkodott és könnyes szemmel emlegette a régi időket. Másnap reggel rohant a kórházba egy hatalmas virágcsokorral és egy fél embernyi méretű plüss elefánttal. A következő időszak a szerelem jegyében telt, Ági gondoskodott a gyerekről, G. pedig, amikor ideje engedte, igyekezett az újdonsült családjával foglalkozni, elvitte őket kirándulni, állatkertbe, vidámparkba. Az első házassági évfordulójukon elmentek Ciprusra nyaralni, G. lábát megvágta egy kagyló a tengerben, azt hitte, ott menten elvérzik, de a mentők gyorsan rendbe tették, állítólag azóta is látszik az alvadt vére a part homokjában. A boldogság azonban nem tartott sokáig, ahogy eltelt egy-két év, Ági egyre jobban ráunt G.-re, elege lett belőle, hogy folyton az étteremben tölti az időt, a biznisz mellett sosem jut elég ideje őrá, mire hazaér, hullafáradt és semmihez sincs kedve. Időközben G.-nek meggyűlt a baja a könyvelőjével, aki lenyúlt tőle egy nagyobb összeget. Szólt pár haverjának, éjszaka kirángatták az ipsét az ágyából, elvitték az autóút szélén egy gödörhöz, lapátot adtak a kezébe és ráparancsoltak, hogy ásson. Annyira halálra rémült, hogy sírva könyörgött G.-nek, minden pénzt visszafizet, csak ne haragudjon rá. Ági ekkoriban kezdett újra a törökökhöz járni, az egyik régi hapsijával feküdt össze, sokszázezret érő kézzel varrt keleti szőnyegeken falták egymást. Az üzlet körüli teendők egyre jobban leterhelték G.-t, akinek folyamatosan viaskodnia kellett az alkalmazottjaival, a beszállítókkal, olykor még a városvezetéssel is, akik nehezményezték, hogy túl keveset fizet és túl sokat elfoglal a Duna-partból. Amikor nem volt elég kapacitása a futároknak, ő maga vitte ki a pizzákat a különböző címekre, akár még Pest külső kerületeibe is, máskor a szakács nem bírta a terhelést és sírva zuhant össze félórával konyhazárás előtt, G.-nek kellett betennie a pizzákat a sütőbe. Az egyik alkalommal annyira stresszes lelkiállapotban volt, hogy nem állt fel neki, amikor Ágival ágyba bújtak, hiába próbáltak minden trükköt bevetni, szégyenszemre csak nyalásra és ujjazásra futotta. Ági ettől kezdve egyre jobban tartózkodott tőle, hogy G.-vel összefeküdjön, inkább Ömerhez járt, aki nem csak testileg elégítette ki, de elvitte kocsikázni a Mercédeszében, strandra, moziba,
bárokba, még valamelyik török légiós focista születésnapi partijára is eljutottak. A dolog persze idővel G. fülébe jutott, ismerősei húzni kezdték, hogy az asszony inkább a török csődörökön szeret lovagolni, mintsem az öreg Rocco tűzoltócsövén. Ezen annyira feldühödött, hogy titokban beleolvasott Ági chateléseibe a mobilján és kiderült, a rosszindulatú pletykák igazak. A törökök metélt farka biztos jobb az enyémnél, vágta Ági fejéhez, amikor számon kérte. Az legalább működik, válaszolta a nő, mire G. akkorát bepancsolt az arcába a pecsétgyűrűs kezével, hogy hónapokig látszódott a nyoma. Ági azt hazudta, elesett a jeges úton, azért lett véraláfutásos seb az arcán. Hónapokig dúlt a háború, G. hiába próbálta elérni, hogy Ági ne járjon a törökhöz vagy másokhoz, nem sikerült hatnia rá, se szép szóval, se erőszakkal. A végső csapást az jelentette, amikor G. dühében az étterem közepén, a haverjai és pár vendég szeme láttára vágta szájon Ágit. DJ Maci, a nagydarab, százkilencvenöt magas házi lemezlovas, aki egészen addig barátjaként tisztelte G.-t, annyira felháborodott, hogy bepancsolt egyet a saját főnökének. Másnap Ági és a gyerek elköltöztek G.-től, állítólag Puttó Ferihez mentek, és elkezdődött a válási procedúra. G. hiába könyörgött Áginak, rendbe fogja hozni a dolgokat, hiszen ő az élete értelme, soha senkit nem szeretett ennyire, nélküle nem érzi magát teljes embernek, Ágit nem érdekelte a szövege. A következő lotyódat áltasd ezzel, ne engem, hátha ő jobban beveszi. Ekkoriban G. gyakran összejárt a régi haverokkal, köztük velem is, volt, amikor hajnalig biliárdoztunk vagy pókereztünk, miközben elsírta nekünk a bánatát. Előfordult, hogy csak azért hagyott engem nyerni, hogy jutalmul meghívhasson még egy-két italra és addig is panaszkodhasson nekem. Néha egészen furcsa témáknál kötött ki. Lehet, hogy a Farkas Bertalan tényleg járt az űrben. Most már mindent elhiszek. A pizzéria tönkrement, amibe belejátszott, hogy a megnövekedett költségek mellett G.-nek elég tetemes gyerektartást is kellett fizetnie, valamint teljesen elvesztette a lelkesedését. Nem harcolt már sem az önkormányzattal, sem az üzletfelekkel és azt is magasról leszarta, hogy a szakács néha beleköp vagy vaskosan ráizzad a pizzára. Sokszor csak ült a hátsó helyiségben egymagában, számolta a legyeket az asztalon. Nem volt búcsúbuli, a Rocco’s egyszer csak csendben lehúzta a rolót, igazából nem is nagyon érdekelt senkit a hely sorsa. Van még tíz másik étterem a környéken. Pár hónappal később G. elköltözött a városból, többnyire elvesztettük vele a kapcsolatot, annyit tudtunk róla, taxizgat, néha pedig ukrán cigivel üzletel, hogy a tartozásait rendezni tudja. Azt beszélték, összejött egy nála tíz évvel fiatalabb jógaoktató csajjal, de ennél többet senki sem hallott. DJ Maci mesélte, hogy egy alkalommal látta G. kocsiját a városban, a polgármesteri hivatal előtt. Várt egy darabig, hátha felbukkan maga G. is, de csak egy vastag napszemüveget viselő, furcsa férfit látott, aki belovagolt a térre és egy nagy X-el ellátott dossziét tett az autó ablakába, aztán gyorsan távozott, ugyanúgy ahogy érkezett, lóháton. Egyesek úgy gondolták, a különös figura G. egyik régi alvilági kapcsolata lehet, mások szerint a titkosszolgálat embere, akiktől G. megbízást kapott cserébe egy nagy rakás pénzért és bizonyos bűnei megbocsátásért. Az igazság persze sohasem derült ki. G. haláláról is csak az anyjától értesültünk. Kevesen jöttek el a temetésre, se Ági, se az időközben általános iskolássá lett fiuk nem volt ott, de Puttó Feri valamilyen okból kifolyólag odatolta a képét. Az elhunyt mindig szerető fia volt édesanyjának, barátai mindenkor számíthattak rá, a szíve tele volt szeretettel, önzetlenséggel, olvasta egy papírról az előre megírt szöveget a pap. A szertartás után lehajtottam egy felest G. tiszteletére, ekkor hallottam, hogy épp aznap délelőtt leégett az egykori Rocco’s pizzéria épülete, a tűzoltók egy órán keresztül küzdöttek a lángokkal. Akaratlanul is röhögnöm kellett.
