Látod, az ott a te ablakod. A te időablakod. Rám nyitottad, s minden öleléssel gyújtottál egy újabb csillagot. Nézd, hogy ragyognak.
Barlangban laktam, sötét volt és nyirkos, telve volt társas magánnyal, ürességgel és félelemmel. Féltem a sötéttől: tengernyi ablakot nyitottam. Mindegyik tele volt fénnyel és nappallal.
Aztán csendben nyitottál a barlangomon egy ablakot. Látod? Az ott a te ablakod. Csak abban vannak csillagok.
Papp Károly a harmincadik Hajdú-Bihar megyei grafikai művésztelep derecskei termeiben alkot a nyár folyamán. Arra kértük, hogy néhány friss munkájával mutassa be művészetét a FakTúra folyóirat olvasóinak. Olyan alkotókat sorjázunk MűteremTúra rovatunkban, akik megítélésünk szerint kiemelkednek a mai magyar alkotók közül. Véleményünk szerint Papp munkái nagyobb figyelmet érdemelnek, nemcsak annak okán, hogy lapjai komoly irodalmi beágyazottsággal bírnak. Okot ad a kiemelt figyelemre az is, hogy rendkívül „finomak”, kimunkáltak: a sokszorosító grafika és az egyedi grafika határterületein mozogva hoznak progresszív dinamikát a „poros” műfajokba.
Alkotásai látomásszerűek, álomszerűek és megkapóan humanista hangvételűek. A spiritualitás megjelenése grafikáin inkább szimbolikusan, mint konkrétan történik: egyfajta energetikai hálót szőve köti össze minden alkotását. Sőt, az Arc nélkül I. című munkáján a klasszikus ikonográfiai motívum akár a dehumanizáció vádját is felvethetné. Az arc „kitörlése” azonban véleményem szerint nem elembertelenítés, hanem éppen a kollektivizálás aktusa. Az arc geometrikus formákra bontása számomra a figura kezében tartott könyv (Biblia) lapjai felé nyit átjárást: egy olyan képi gesztust, amely a kollektív, kulturális értelmezést erősíti. Ha tovább nézzük a sorozat képeit, talán nem tűnik légből kapottnak az előbbi gondolatsor.
Kérem, keressék a művész munkáit: véleményem szerint érdemesek a figyelemre!
Rékasi Attila, művészeti író (Újpest)
Papp Károly: Arc nélkül-I. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Arc nélkül-II. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Ready-I. (A Vakság sorozathoz) tollrajz
Papp Károly: Transzcendens etűdök, vegyes technika
Letűnt világok partján kerestelek, ott, ahol már csak az emlékek laknak. A kamerám a tükröződő vizet pásztázta; elillant, szép termálvizes összesimulásaink preerotikus emlékei kavarognak ma ott, ahol először érintettelek. Az idő geometrizált, kemény, szoborszerű, szögletes térformákká transzformálta lágy, kerek kebleid idomait. Ez maradt a fiatalságból. Mindig tudtam, hogy egyszer itt fogok állni, és téged újraalkotlak. Megérettél, vagy feloldódtál? Minden pillanatunk emlékművesedik? Minden teret rám zártál, mikor úgy döntöttél, nem csak engem szeretsz. Szárnyalj – mondtad, s mutattad az utat; galaxisnyi erőt gyűjtöttél, és azóta rozsdává hajlítod nekem a teret. Jeleket hagysz, amiket csak én tudok dekódolni. Szeretettel töltöd meg nekem a formákat, és megtanítod, hogy minden közös. Furcsa így várni az elmúlást, hogy már csak absztrakciókban mutatod meg magad: a szeretet anyag.
FakTúra – Rudolf Dániel: Milyen szempontok alapján választotta ki a zsűri a fesztiválra bekerült alkotásokat? Volt valamilyen speciális szempont, ami alapján válogattak?
Németh Anita: Négyen végeztük az előválogatást: Szandtner Dániel, operatőr; Formanek István, filmes szakember, a Bethlen Téri Színház kommunikációs vezetője; Formanek Csaba, a Kettőspont Színház vezetője és én, Németh Anita forgatókönyvíró, filmtörténész. Az idei program különlegessége volt a Láthatatlan Budapest szekció, amelynek válogatásában közreműködött még Dr. Füzi Izabella filmtörténész. Összesen 88 nevezés érkezett és végül 56 filmet válogattunk be a programba. Mivel ez egy filmszemle, ami leginkább egy találkozási lehetőséget, inspirációs teret kínál az alkotóknak és az alkotásoknak, ezért a legfontosabb szempont végeredményben az volt, hogy mi az a maximális film mennyiség, vetítési idő, ami belefér a szemle időkapacitásába. Ezen belül természetesen a „minőségbiztosításra” is törekedtünk. De elég nyitottak voltunk, az volt a cél, hogy minél több filmnek lehetőséget adjunk arra, hogy közönség elé kerülhessen. Hiszen a kísérleti film egy olyan kategória, aminek Magyarországon nincs túl sok bemutatási-bemutatkozási lehetősége, és ez a szemle részben pont azért jött létre, hogy ebben is támogassa ezt a műfajt. (Ami nem egy klasszikus értelemben vett műfaj.) Nagyon fontos, hogy a 2 éve újraindult Magyar Filmszemle programjában is helyett kapott a kísérleti filmes szekció. Muhi András, a Filmszemle igazgatója – aki megtisztelte rendezvényünket azzal, hogy az egyik megnyitója volt – meg is kérte a jelenlévő alkotókat, hogy nevezzék be műveiket a Filmszemlére is. Az esztergomi székhelyű, izgalmas nevű Celluloidra Revolverrel rendezvény is két éve indult, és szintén a kísérleti filmre fókuszál, de a nemzetközi színtér felé is nyitott.Fontosnak tartjuk ezeket a spontán létrejött kapcsolódásokat: jó, ha kialakul egy hálózat a magyar kísérleti filmek körül, mivel ez a kategória túlzottan háttérbe szorult az elmúlt 16 évben, bár ez az időszak általában véve sem tett jót a magyar filmnek. Természetesen mindhárom rendezvénynek megvannak a sajátosságai, mi Szirtes András örökségét, szellemiségét szeretnénk követni, őrizni, mivel a stábból többen is ismertük őt, én kifejezetten együtt is dolgoztam vele forgatókönyvíróként. Ezért is igyekeztem a szakmai szempontokat, a kísérleti jelleget jobban szem előtt tartani az előválogatás során. Természetesen voltak vitáink is: néhány alkotás esetén sikerült meggyőznőm a többieket, néhány megosztóbb kísérleti film esetében pedig nem. Ezek a filmek nem feltétlenül a narratívára, a történetmesélésre fókuszálnak, de a rendezést, a képi világot, a kísérletezést, az egyedi látásmódot, a témaválasztást erősen szem előtt tartottam, a tabutémáknak pedig különösen örültem, pláne, ha a formai megvalósítás is kísérleti, vagy legalábbis bátor, eredeti volt. A végeredményt tekintve hozzá kell tennem, hogy nemcsak kísérleti filmekből állt a program, bekerültek olyan konvencionálisabb kisjátékfilmek is, amikben markánsabb szerzői vagy kísérletező szemlélet tükröződött.
R. D.: Miért fontos ma a kísérleti film, a filmes avantgárd?
N. A.: Úgy gondolom, hogy a kísérleti film mindig fontos egy ország filmművészete, filmkultúrája szempontjából. Méghozzá azért, mert kísérletiség nélkül nincsen megújulás, nincsen progresszió a művészetben. A kísérleti film olyan, mint egy prizma: megsokszorozza és különböző irányokba szórja szét a fényét, vagyis a hatását, még olyan esetekben is, amikor ez a hatás nem kifejezetten szembeötlő. A magyar filmművészetben viszont ez elég látványos, mert az erős szerzői filmes hagyomány miatt valahogy különösen fontossá vált a kísérletezés, még akkor is, ha nem mindig kifejezetten kísérleti film született belőle. Vagyis a magyar filmművészetnek fontos jellemzője a kísérletezés. Volt azonban egy Balázs Béla Stúdiónk, ami kifejezetten egy kísérleti filmes műhely volt, vagyis a filmnyelv határait feszegető alkotások létrejöttét segítette, és ezek virágkorát jelentette a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, méghozzá úgy, hogy összesen egy nagyjátékfilm költségvetése volt az éves büdzséje. Az idei Szirtes Szemlénknek egy fontos szakmai kísérőprogramja volt egy kerekasztal beszélgetés, amely során Gelencsér Gábor filmtörténésszel, Muhi András producerrel, a Filmszemle igazgatójával és Lichter Péter filmrendezővel beszélgettem a magyar kísérleti fillm múltjáról, jelenéről, jövőjéről, szerepéről, helyéről. Téma volt a Balázs Béla Stúdió újraindítása is, ami természetesen a mai körülményekre adaptálva tudna megvalósulni, azonban ez sok kérdést felvet. Az elmúlt 16 évben a magyar filmfinaszírozási rendszerből teljes egészében hiányzott a kísérleti film kategóriája, vagyis kísérelti filmmel nem lehetett közpénzre pályázni. A tavasszal elindult Filmreform azonban úgy tűnik, ebben is változást jelenthet. De mindenképp egy alapos párbeszédre, egyeztetésre lesz szükség, és nemcsak a finanszírozási kérdések okán, hanem a megváltozott technológiai körülmények, a nemzetközi minták, a kísérleti film definíciós, kategorizációs és egyéb sajátosságai miatt is.
R. D.: Manapság, amikor bárki egy mobiltelefonnal filmet csinálhat, a kísérleti filmezésnek egészen új dimenziói nyílhatnak meg. Azt gondolja az ember, akár reneszánsza is jöhet a mainstreamen kívüli filmalkotásoknak. Mennyire ért ezzel egyet, mennyire látni napjainkban ezeket az új (vagy régi) irányokat? Milyen irányba tart az avantgárd film?
N. A.: A szemleprogramban is szerepelt olyan film, amit iPhone-nal forgattak, mégis dicséretet kapott az operatőri munkáért, méghozzá Sólyom András filmrendezőtől, aki Szirtes András barátja, kollégája és a szemlénk egyik megnyitója volt. Tehát manapság már valóban egyre természetesebb, hogy valaki mobiltelefont, vagy más, könnyen elérhető technikai eszközt használ filmkészítéshez. Vagyis kijelenthetjük, hogy a filmkészítés technikai hozzáférhetősége demokratizálódott, vagy legalábbis jóval demokratikusabb lett. Füzi Izabella filmtörténész, a Láthatatlan Budapest szekció kapcsán beszélt arról, hogy egyetemi okatóként azt tapasztalja, hogy a diákoknak manapság természetesebb, hogy fognak egy kamerát vagy egy mobiltelefont, és azonnal forgatni próbálnak, vagyis kísérleteznek. Miközben korábban sokkal inkább arra volt igényük, hogy beszéljenek a filmekről. A fent említett Filmreformos beszélgetésen pedig Lichter Péter rendezőtől hangzott el az, hogy a Balázs Béla Stúdió pont a technikai hozzáférhetőséget biztosította az alkotóknak, de erre ma már nem feltétlenül van szükség, vagy nem ugyanolyan mértékben. Ezért is kell majd a Filmreform kapcsán jól felmérni, kidolgozni, hogy egyáltalán milyen jellegű támogatásra, keretekre lehet igény, mivel azok a nemzetközi szervezetek, amik mintául szolgálhatnak, elsősorban nem a gyártást, hanem a terjesztést és az archiválást segítik. Gelencsér Gábor és Muhi András is hangsúlyozta viszont, hogy a BBS és a későbbi filmes műhelyek is – mint pl. a Muhi által vezetett Inforg, vagy a Durst György által vezetett Duna Műhely – egyben szellemi műhelyek, közösségek is voltak, amire nagy igény és szükség lehet most is. Tehát a megváltozott technikai körülmények mindenképpen hatnak manapság a filmkészítésre, a kísérletezésre és a kísérletiségre is, de hogy ez pontosan milyen irányokat jelöl ki, ill. milyen volumenű lesz, azt szerintem még korai lenne megítélni, részemről legalábbis biztosan. A kísérleti film mindig is marginális műfaj (vagyis kategória) volt, és nem tudom, hogy jöhet-e egyáltalán újabb robbanás ezen a területen a huszas és a hatvanas évek után a technikai változásoknak köszönhetően. Vagy inkább másra, pl. másfajta filmek készítésére fogják használni a hozzáférhetőbb technikát. Hiszen játékfilmeket, videoklipet és sorozatokat is forgattak már iPhone-nal.
R. D.: Miért érdemes (a filmeket és a filmvetítéseken kívüli programokat is beleértve) ellátogatnia akár egy laikusnak, akár egy filmesnek erre a fesztiválra?
N. A.: Egyrészt ugyanazért, mint bármelyik másik fesztiválra: filmeket nézni. Minden fesztiválra járnak laikusok és filmesek is. És minden fesztiválon adódik a lehetőség, hogy találkozzanak filmesek filmesekkel, laikusok laikusokkal és keresztbe is, vagyis laikusok (vagy inkább filmbarátok) filmesekkel. Az utóbbinak a szervezett formái a közönségtalálkozók, Q&A beszélgetések, amelyek végén a közönség is kérdezhet. A mi fesztiválunk valójában egy szemle, ahol különösen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy mindenki találkozhasson mindenkivel, inspirálódhassanak, ismerkedhessnek a résztvevők. A programok után egy közös, kisebb térben maradhat mindenki, ahol ez nagyon gördülékenyen megy. De ezt segíti elő a nevezési díj és a belépő hiánya is, és ezért nem osztunk díjakat sem. A közösségen van a hangsúly. Emellett minden vetítési blokk után beszélgetünk azokkal az alkotókkal, akik személyesen eljönnek, és úgy tűnik, hogy ez sokakat motivál, főleg a fiatalabbakat, a kevésbé kanonizált filmkészítőket, de sokszor a profikat is. Úgy tűnik, hogy a beszélgetésre, a diskurzusra sokaknak van igénye, szerencsére.
A kísérő programok pedig releváns, kurrens szakmai témákat boncolgatnak, mélyebbre mennek, amikből tájékozódni, orientálódni lehet, de a filmesek számára is fontosak a szakmai diskurzus szempontjából. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezeket a szakmai kísérő programokat én találhattam ki, szervezhettem meg és bonyolíthattam le. A Láthatatlan Budapest szekcióhoz, ill. a Filmreformhoz kapcsolódó beszélgetésen kívül a megnyitó estéjén is sor került egy ilyenre. Levetítettük Nemes Gyula Letűnt világ című, 20 perces filmjét, és utána beszélgettünk vele, valamint a film egyik producerével, Durst Györggyel. Nemes 10 éven keresztül, 1998-2007 között forgatta ezt a művet a Kopaszi-gáton filmes technikával, 35-ösre, operatőrökkel. A legfiatalabbaknak ez már szinte történelem, magát a módszert és a technikát is beleértve. Szerintem sokat tanulhatnak egy ilyen elkötelezett, kitartó alkotótól, ill. egy ilyen elköteleződést igénylő módszertől. Nem véletlenül volt mester és tanítvány viszony Nemes Gyula és Szirtes András között, aki elképesztő kézműves technikával készítette például a Hajnal című 21 perces rövidfilmjét 7 éven keresztül. Ez pont a mobiltelefonos, gyors eredményt hozó, felgyorsult világhoz alkalmazkodó filmkészítés ellentéte, aminek létjogosultsága, fontossága nem csökken, csak megjelennek mellette új technikák, módszerek is. Durst Györgytől is megtudtuk, hogy nyitott a „divatosabb” műfajokra is, azzal együtt, hogy pályáját a Balázs Béla Stúdióban kezdte, ahol 1975-95 között titkárként, kvázi producerként és sokszor alkotótársként is rengeteg kísérelti film létrejöttét segítette, köztük Szirteséit is. Nemes Gyulával pedig a Duna Műhelyben dolgozott együtt, amit 1995-ben alapított. Durst mondataiban elképesztő tapasztalatok sűrűsödtek a kísérleti filmezésről, a műhelymunkáról és Szirtes András munkásságáról is. Az a kémia pedig, ami Durst és Nemes között a beszélgetés közben is kialakult, már önmagában is tükrözte a közös, műhelymunkás tapasztalatokat, a vérbeli filmes, kísérleti filmes attitüdöt, amiről nemcsak a szavak szintjén lehet tanulni. Ezekért az inspiráló élményekért, tapasztalatokért is érdemes eljönni a Szirtes András Kísérleti Filmszemlére jövőre is.
A FakTúra művészeti folyóiratnak az interjút Rudolf Dániel készítette
A klasszikus fotográfiának van egy olyan, ma is élő formája, amely megszületése, 1839 óta nem sokat változott a lényegét tekintve. Ez az a lényeg, amelyet sokan a fotó egyetlen kifejezési lehetőségének tartanak, és úgy aposztrofálják, mint a „pillanat művészetét”. Ennek a fajta képi nyelvnek a lényege, hogy valami megismételhetetlen, valami, ami ebben a formájában soha vissza nem térő látvány, kerül a fotografáló lencséjének végére. Persze ez önmagában kevés lenne, hiszen számtalan pillanatról mondható el, hogy megismételhetetlen, tehát ha ezt a logikát követnénk, minden kattintás „művészet” lenne. Belátható, hogy kell még valami plusz; ez pedig, ahogy én látom, általában a hangulat. Valami olyan sajátos érzés, amely plusz tartalommal tölti meg a megfagyasztott időt.
Ezt a képet a választás előtt lőttem Újpesten. Úgy érzem, kérdésfelvetéseimhez megfelelő illusztráció. Így írtok ti, így éltek ti, így élünk mi. Magam nem gondoltam volna, hogy meg lehet rengetni annak a nihilnek az alapjait, amibe huppantunk itt, a harmadik gengszterváltás végén.
Nem nagyon reagált még a színházi szakma a földindulásszerű eseményekre. Úgy néz ki Formanek Csaba, Diogenész magyar hangja az első aki megszólal. Kérdem én: ki, ha ő nem? Aki színházalakú hordójában évről évre itta a fekete levest!
Vajon bosszút áll? Gúnyolódik, mint a Sziniszter a Felcsúti Rémen? Alázás lesz, mint amit nap mint nap látunk a magyar parlamentben? Vagy az „ÓkoriMai” kritikus filozófus „odapirít” a győztesnek is? Esetleg kiderül, hogy van harmadik út, van Nemzeti Hordó, ahol mindenkinek jut hely?
Nem tudom, mert még most jött a hír az előadásról, még most jön a premier, de úgy érzem a zsigereimben, hogy a Formanekre jellemző különutasság kerül majd felszínre a Kettőspont Színház viharvert, de örök reménnyel tatarozott falai között.
Rékasi Attila, Újpest
A színház bejegyzése, ahol a jegyek is elérhetőek, jöjjenek, ajánlom én kíváncsian várom az előadást, remélem találkozunk:
Kedves Barátaim, éjt nappallá téve munkálkodom az előadáson, lám, még a hajam is kinőtt tőle! És milyen szíp lett! A szöveg elkészült pár napja, szerintem remek, sírni fogtok, meg nevetni. A látvány őrületes, a színészetem fenomenális, de ítéljétek meg Ti a csütörtöki vagy szombati premeiren!
Mindössze a szövegtudásommal küzdök itt a célegyenesben, no meg marketingre sincs sok időm, szinte semmi. Segít, ha hívtok még embereket! Köszi!
Ha jönnétek, vegyetek jegyet, hogy lélekben jól legyek!
3-tól 20 ezer Ft-ig választhattok, kinek mire telik!
Édesanyám, Rékasi Imréné Borbély Margit nyolcvanéves az idén, és egész életében kertészkedett. Nem tagadom, fiatalon nem értettem, miért bíbelődik annyit a növényeivel. Aztán középkorom elején, a Derecskei Híreknek fotózva, az általam nagy tisztelettel övezett Nagy József gimnáziumi igazgató úrnak, egykori magyartanáromnak tettem fel a kérdést, miközben orchideáit fotografáltam. Tanár úr rám nézett, és öblös, szép hangján azt mondta: „Tudod, Ati, nekem ez a heppem!”
Egy kiállítás látogatása ilyen személyes élményeket is felszínre tud hozni, és már a témaválasztásával megindíthat egy diskurzust az alkotó és a néző között. A B32 Galéria a Bartók Bulvár egyik oszlopa; ha arra járok, mindig érdemes betérni. Kondor Attila képzőművész kiállítása ebbe a „bartókos”, igényes galériák utcájának miliőjébe – azt gondolom – jól beilleszthető.
A térbe belépve érzékeljük, hogy nem amatőr alkotó munkáit látjuk. Mindjárt az első, elém kerülő képről az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy kvalitását tekintve elfogadnám a magángyűjteményembe. Ez nem feltétlenül igaz minden kiállított munkára, ami nem jelenti azt, hogy azokat ne tartanám kiállításra méltónak; inkább azt gondolom, hogy az egész kiállítás koncepcióját szolgálják, mintsem a remekművek sorát bővítik.
Kicsit fenntartásokkal szoktam fogadni a galériákban elburjánzó videóinstallációkat, mert úgy érzem, manapság szinte „kötelező” ilyeneket is kiállítani, ha korszerűnek akarunk tűnni. Mivel kritikát írok, Kondor vetítését is végignéztem: ha nagy katarzist nem is éltem át, azt gondolom, funkcióját betölti, és némileg árnyalja a téma befogadását.
Ez a téma első ránézésre a kert, de inkább az Éden (annak elvesztése) és a jelenlét (annak megélése) szimbolikája kerül itt a fókuszba. Szeretett Édesanyám, igazgató Úr az a véleményem, hogy Kondor Attila kiállításán a kert több mint időtöltés, mint „hepp”: filozófiai, jelenlét szimbolika.
Fotóművészként sokat jövök-megyek: keresem azokat a vizuális motívumokat, amelyek nem pusztán láthatók, hanem valamiről beszélnek is. Ismerjük a közhelyet: „Egy kép többet mond ezer szónál.” Ennek igazságtartalmát most félreteszem. Sokkal inkább az érdekel, miként és milyen feltételek között válik egy kép jelentéshordozóvá – és mikor veszít ebből a jelentéséből.
Egy Krisztus-testet ábrázoló, köztéri feszület kapcsán merült fel bennem a kérdés: mikor és miért domesztikálódtak ezek az ábrázolások? Hogyan vált a szenvedés látványa elfogadhatóvá, sőt esztétikailag „fogyaszthatóvá” a városi és rurális terekben? Miért „könnyebb” egy aranyozott Megváltót szemlélni, mint egy passiósan, vérben ázó testet?
Alkotói sétáim során, amikor ilyen korpuszokba ütközöm, önkéntelenül is felidéződnek bennem Mel Gibson filmjének radikálisan naturalista képei. Nem pusztán azért, mert ezek az ábrázolások intenzívebbek, hanem mert nem engedik meg a néző számára az esztétikai távolság kényelmét. Aki kíváncsi arra, miként jelenhet meg ugyanaz a téma eltérő alkotói attitűdökön keresztül, annak érdemes ezt az alkotói utat is megismernie.
Mindeközben nyilvánvaló, hogy egy kis falusi közösség nem elsősorban esztétikai elvek mentén hoz döntéseket egy feszület megrendelésekor. Ezek a tárgyak sokszor történeti, vallási és közösségi funkciókat hordoznak, és gyakran évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt kerültek a helyükre. Egy műemléki környezetben pedig aligha indokolt a hagyományos Krisztus-ábrázolások „korszerűsítése”.
Mégis: a kortárs vizuális kultúra – különösen a film – másfajta képeket is folyamatosan jelenvalóvá tesz. Ezek a képek nem hagyják érintetlenül a befogadót, és visszahatnak arra is, ahogyan a megszokott, szelídített ábrázolásokat szemléljük. Ebben az értelemben a köztéri feszületek sem statikusak: újra és újra értelmeződnek a jelen vizuális tapasztalatai felől.
Ezt nevezhetjük egyfajta szekunder esztétikának: annak a jelentésrétegnek, amely nem az alkotás eredeti szándékából, hanem a befogadás történeti és kulturális kontextusából születik meg. Egy mű így akkor is képes működni, ha nem felel meg a jelen esztétikai elvárásainak – mert a befogadó saját tapasztalatain keresztül új jelentésekkel ruházza fel.
De felmerül a kérdés: elegendő-e ez? Megtartható-e egy ábrázolás esztétikai érvénye pusztán ezen a közvetett, „szekunder” szinten, ha a befogadó mégis hamisnak, kiüresedettnek érzi? Vagy éppen ez a feszültség – a megszokott forma és a megváltozott érzékelés között – az, ami újra és újra gondolkodásra késztet bennünket?
Kritika és fotók Sárosi Mátyás Zsolt Televény című kiállításáról: Rékasi Attila
Az újpesti hajógyár apokaliptikus épületrészletei remek hangulati hátteret adnak a Vészkijárat Galéria legújabb, május 12-ig látogatható tárlatához, amely Miksa Bálint vezetése alatt vált bejáratott kiállítótérré. Mindezt azért gondolom így, mert Sárosi Mátyás Zsolt képei csak első pillantásra tűnnek idilli természeti ábrázolásoknak. Ha hosszabban időzünk a képek előtt, feltűnnek azok a rejtett, „shakespeare-i” attribútumok, amelyek világunk pusztulására reflektálnak.
A kortárs művészetben egyre dominánsabban jelenik meg az elmúlás, valamint az ember által okozott természeti pusztítás narratívája. Sárosi kiállításán ezt a gondolatvilágot a burjánzó, cizellált, ám elmúlónak is értelmezhető növényi és tájrészletek, illetve a bennük „elrejtett” emberi maradványok vagy az emberi kultúra szimbólumai jelenítik meg.
Első pillantásra grafikáknak gondolhatnánk a kiállított, nagy méretű táblaképeket, ám közelebbről szemlélve inkább tusalapú, festészeti igényű rajzokként írhatók le – bár nem kívánok technikai kérdésekben végső ítéletet mondani. A művek magas esztétikai minőségről és stabil, magabiztos technikai tudásról árulkodnak.
A kiállított képanyag egységes, jól installált, ami tovább erősíti azt az érzetet, hogy egy hivatásos, figyelemre méltó művész tárlatán járunk.
„Diogenész embert keres a parlamentnél” fotó és illusztráció: Rékasi Attila (szoftver: Chat GPT)
Izgalmas, az OGY-választás előtti programkavalkádot ajánlunk: Diogenésszel (Formanek Csaba), a Szókratész védőbeszédével (Ács Tamás), valamint a „Vihar” című, Shakespeare írása nyomán készült előadással (Karaván Antikatartik társulat), premierrel. Ez utóbbi előadás először mutatkozik be a Ráday utcai teátrumban; a darabot Nagy Mátyás rendezi. A Debreceni Egyetemi Színház (DESZínház) vendégjátéka is most landol itt első ízben.
Mindezt megfejeli egy izgalmasnak ígérkező könyvbemutató Száraz Szofi Greggel. Beláthatja, kedves olvasóm: lesz itt mit választani — ha nem is OGY-t. Jobb!
Rékasi Attila, Újpest
Kettőspont Színház közleménye: Ismét beindulunk!
A belépős programokra itt vehetsz jegyet / bérletet: https://www.kettospont.org/jegyek Az Emberkereső Turné előadásai ingyenesek, helyfoglalás (ajánljuk): info@kettospont.org
Fotó: Rékasi Attila (színpadkép a Pierrot és Prigozsin az élet forgatagában című drámából)
Folyóiratunk szeretné olvasói figyelmébe ajánlani néhány kiemelkedő művészeti programot február utolsó hetéről. Már megnyílt az Újpesti Galéria (Polgár Centrum – Újpest Galéria, 1042 Budapest, Árpád út 66.) a CAFFART Nemzetközi Művésztelep csoportos kiállítása. Öt éve lakom Újpesten; véleményem szerint az eddigi legjobb tárlatot láthatjuk a metrótól két perc sétára. A képzőművészeti kiállítás március 14-ig tekinthető meg.
Egy fantasztikus művésznő, Csépai Eszter formálja színpadra a világsztár Édith Piaf alakját Piaf – A veréb című műsorával a Kettőspont Színházban 27-én. Szintén ebben a rendkívül közösségteremtő teátrumban formálódott és aratott nagy közönségsikert Formanek Csaba és Ács Tamás Pierrot és Prigozsin az élet forgatagában című drámája, ez a produkció másnap, 28-án Sényén Zala megyében vendégszerepel. A darab hatalmas emberi és párkapcsolati mélységekbe utaztat bennünket, sok-sok humorral oldva a drámai elemek feszültségét.
A Miksa Bálint vezette Vészkijárat Galéria egy művészközösséget is magában foglal: alkotói az újpesti hajógyár urbánus tereiben tartják fenn műtermeiket. Minden kiállításmegnyitó alkalmával lehetőség nyílik a nyitott műtermek meglátogatására is. Egy ilyen alkalom során ismertem meg Nagy Edit művészetét. Azonnal megragadott képeinek líraisága, nonfiguratív szemlélete.
A mostani tárlaton kollázsok is helyet kaptak, amelyek Nagy műtermi koncepcióinak jellegzetes elemei. Alkotásai utalnak az eredeti látványra, ám az áttranszformálódik, szublimálódik, alakot és formát vált. Jelen, legújabb kiállításán mindez pászmákká, „csíkokká” sűrűsödik. Mondhatnánk akár energetizáló fénytapaszoknak is (lásd lenti alkotás): zömében lírai, pasztell hangoltságú formáknak.
Nehéz eldönteni, hogy tájakat, belső képeket, épületrészleteket látunk-e, vagy „csupán” szín- és formaintuitív viszonyokat. Úgy vélem, nem is szerencsés az absztrakt műveket konkrétumokhoz kötni. Nagy Edit kiváló érzékkel alkot színekből formákat – és feltételezhetően formákból színeket is –, így adva érzelmi töltetet expresszív képeinek. Egy mű esetében éreztem úgy, hogy egy konkrétabb képelem nem feltétlenül szolgálja a mű minőségét, ám ennek megítélését az olvasóra bízom. Véleményem szerint Nagy Edit a kortárs magyar képzőművészet egyik izgalmas alkotója, aki következetesen magas minőségű munkákat hoz létre.
Deli Ágnes szobrászművész megnyitóbeszéde számos értelmezési szempontot és megközelítést kínált; a nagyszámú közönség hálás volt a humort sem nélkülöző megszólalásért. A megnyitót követően egy éjfélig tartó, jó hangulatú happening vette kezdetét, amely baráti beszélgetéseknek adott teret. Sok szó esett a kortárs művészetről – már csak ezért is érdemes lett volna ellátogatni Újpestre, a Vészkijárat Galériába.
A kiállítás megtekintését ajánlom, azzal a megjegyzéssel, hogy érdemes előzetesen, a galéria Facebook-oldalán feltüntetett telefonszámon egyeztetni a nyitvatartásról.
Varga Tamás debreceni fotóművész három fotóalbuma is eljutott a FakTúra folyóirathoz a szerző ajánlásával. A téli-télies hideg napok, gyakran késztetnek minket a bekuckózásra, ilyenkor „fókuszba” kerülhetnek a könyvek, ezek az egyre mostohább sorsú entitások. Ha szereti a művészetkedvelő a klasszikus fotográfiát, analóg fényképezést ha nem, azzal egyet kell értsen velem, hogy Tamás albumai entitások, azaz véleményem szerint túlmutatnak fizikai valójukon. Többet „tükröznek”, hordoznak a lapok, mint a beléjük fektetett munka, energia, mint a készítésük szándéka.
Mindhárom hozzánk eljutott nagy alakú, keménytáblás kötésű művészeti album kézműves minőségű értem ez alatt, hogy nagyon szép kivitelű minőségi nyomdai munka. Zömében Varga portréfotográfiáit sorjázza, melyek ismert és kevésbé ismert, de vélhetően számára fontos személyeket mutat be, a nagyformátumú archaikus technikák megszokott hangulatával. Számomra pozitívum, hogy a ma divatos „archaizmusnak” nem a szépelgő vonalát viszi az alkotó. Jó érzékkel találta meg a maradiság progresszióját Tamás, s ez az egyedibb szemléletmód kiemeli őt a „régigépezők” tarkának nem mondható de népesedő táborából. Azért is jutott eszembe Vargáról a progresszió fogalma, mert az általam elismert alkotásai nekem gondolati progressziót hordoznak dacára „maradi” küllemüknek. Van képessége, tehetsége, formai érzéke ahhoz, hogy a látvány hangulattal, gondolati vagy kompozíciós tartalmakkal töltse fel, így lépve át a képzőművészeti szemléletű fotóművészet figyelemreméltó kortárs alkotói közé. Nem gondolom Tamásról, hogy a trendiség vezeti, én úgy érzem ő azért használ analóg technikát, mert ebben a vizuális nyelvben születnek meg nemegyszer költőinek is nevezhető, alapjában véve lírai hangvételű alkotásait.
Nekem a három album vonatkozásában a képünkön szereplő Fictures című album nyerte el legjobban a tetszésemet, melyet Varga képei és Burai Árpád írásai kovácsolnak egységes „kordokumentummá”. Akinek sikerült az érdeklődését felkelteni a művész képei iránt a lenti linkre kattintva elérheti az alkotó honlapját, ahol betekintést nyerhetünk sajátos hangulatú munkáiba, köszönjük az albumok megküldését!
A FakTúra folyóirat január elején kapott meghívást Szitás Barbara rendező által színre álmodott Egon Wolff Papírvirágok című művére. Ez egy pszichodráma, amelyben két magányos, sérült lelkű ember keresi a kiutat. Már ebből is felsejlik a darab aktualitása, engem azonban Szitás Barbara kimagasló színészi játéka is arra ösztönzött, hogy interjút készítsek az alkotóval.
Rékasi Attila: Miért pont ezt a dél-amerikai szerző által írt darabot álmodtad színpadra, mivel indokolnád az aktualitását és korszerűségét?
Szitás Barbara: Annó ezt a darabot kaptam, amely a legismertebb dél-amerikai művek egyike, és film is készült belőle. Azonnal megfogott, mert a történeten túlmutató, számomra nagyon erős üzenetek sejlettek fel benne. Aktualitása abban rejlik, hogy mennyire képtelenek vagyunk kapcsolódni egymáshoz, kimutatni és elmélyíteni az érzelmeinket, illetve abban is, hogy egy magányos lélek mennyire kiszolgáltatottá válhat, és hogyan lesz játékszere egy felépített, de nem valós érzelmi – akár szerelmi – kapcsolatnak.
R. A.: Milyen rendezői és színészi nehézségekkel járt a színrevitel, és milyen élményeket adott a szerepformálás?
Sz. B.: A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy én rendeztem a darabot – amely kétszereplős –, és az egyik szerepet is én játszom. Korábban, ha rendeztek, legfeljebb kisebb szerepet vállaltam. Így a partneremmel közös gondolkodás és elemzés zajlott, hamar megtaláltuk a közös hangot és az értelmezési síkokat, ezután pedig olajozottan, organikusan fejlődött a történet és a színrevitel. Mindig magamból fogalmazom meg az adott női figurát és sorsot; Éva útjával és lelkével könnyen megtaláltam a kapcsolódási pontokat. Az ő sorsának megélése csodás repülés – minden előadás fantasztikus élmény.
R. A.: Ahogy tudom, a kőszínházakhoz viszonyítva nagyon barátiak a jegyárak. Amikor ismerőseimmel beszélek arról, miért nem járnak színházba, sokan nem is tudják, hogy ilyen olcsón is lehet élményhez jutni.
Sz. B.: Pontosan nem tudom, hányadik előadásnál tartunk, de körülbelül a tizenötödik–tizenhatodik körül járhatunk. Mindig van bennünk egyfajta félelem, hogy lesznek-e nézőink, és mivel önálló produkcióról van szó, mi béreljük a játszóhelyet, így a közönségszervezés is teljes egészében ránk hárul. A bérleti és technikusi díjak levonása után minimális előadási gázsi marad. A bevételből kell mindezt fenntartanunk és működtetnünk.
R. A.: Nekem úgy tűnt, tele volt a nézőtér. Te hogyan látod: nevezhető sikerdarabnak ez a produkció? Milyenek az eddigi visszajelzések?
Sz. B.: A visszajelzések nagyon pozitívak. A Magyar Narancsban is megjelent egy kritika tavaly tavasszal, amely kifejezetten elismerő volt. Akik eljönnek, elgondolkodnak a látottakon, és úgy érezzük, hogy katarzisélménnyel távoznak. Ezt eddig minden alkalommal a tapsból is leszűrtük.
R. A.: Aki még nem látta a produkciót, annak mit mondanál: miben kap többet vagy mást, mint egy „hagyományos” szerelmi drámától?
Sz. B.: Ez a darab jóval túlmutat egy szerelmi drámán. Pszichodráma, amelynek központi kérdése az: milyen tragédiákhoz és lelki torzulásokhoz vezet, ha valaki nem képes kimutatni és megélni az érzelmeit – a szeretetet, a szerelmet, a bizalmat. Ez manapság rendkívül gyakori, így fájóan aktuális téma. Ahogyan az is, hogy mennyire sok mentálisan sérült ember él körülöttünk.
R. A.: Hol dolgozol jelenleg, vannak-e szabad kapacitásaid, és mik a jövőbeli terveid? Rendezel vagy játszol új darabban?
Sz. B.: Szabadúszó vagyok. A Hadart Színházban játszom egy kétszereplős vígjátékban, amely utazó színházi produkció. A Panoráma Teátrumban nyáron Balatonberényben játszom egy tavaly bemutatott darabot, a Casanova, avagy a nyuszi illata című előadást, és idén nyáron új bemutató is lesz. A FreeSZFE-n tanítok, emellett szinkronizálok. A következő évad tervezése jelenleg is zajlik, kilátásban vannak új feladatok, de babonából ezekről még nem beszélnék.
Rékasi Attila, Újpest
Egon Wolff Papírvirágok című műve az egyik legismertebb dél – amerikai dráma. Egy pszicho-dráma, amiben két magányos, sérült lelkű ember keresi a kiutat. Ez tulajdonképpen áldozatok csatája, ahol senkinek sincs esélye a győzelemre. Két kibékíthetetlenül ellentétes világ találkozása.
Egy magányos, emlékeinek élő asszony lakásába enged egy fiatal fiút, aki aztán ott ragad, és fokozatosan saját képére formálja a csendes polgári otthont, s annak lakóját is. És hogy ennek a játszmának ki lesz a győztese? Egyáltalán lehet-e győztese? Erre is választ kapunk az este végén.
Szereposztás: Eva…………………… Szitás Barbara Sneci………………… Kós Mátyás
Kedves követőink, olvasóink! Köszönjük 2025-ös kitartó figyelmeteket és érdeklődéseteket! A FakTúra művészeti folyóirat lassan húszéves története során 2025-ben érte el eddigi legnagyobb publicitását, minden szinten. A két éve létrehozott, új, dinamikus, folyóirat-formátumú magazinhonlapunk mérföldkőnek bizonyult. A néhány fős csapatunk több mint kétszáz írást publikált az év során.
Ezúton is köszönöm minden szerzőnk és szereplőnk közreműködését, valamint két olvasószerkesztőnk munkáját, kiemelten B. Kiss Anita és Baranya Edit elkötelezett segítségét.
A publicitás terén a Facebook-oldal hozta a legnagyobb számokat: a tavaly megjelent tartalmaink közül a legtöbb figyelmet Rékasi Attila Narratívából absztrakció – Interjú Schnabel Annabella filmrendezővel című publikációja érte el, közel hatezer megtekintéssel. A második legnézettebb cikk Lénárt Attila grafikusművész siófoki kiállításmegnyitójáról szóló tudósításunk lett, négyezer-négyszáz megtekintéssel. A 2025-ös év harmadik legnépszerűbb írása Ritter Márta Szirtes András Kísérleti Filmszemle a Kettőspont Színházban – ahogy a Kétlámpás látta című beszámolója volt.
A kritikák közül Rékasi Attila Semmi szövegek (RS-9) című színházi kritikája érte el a legnagyobb figyelmet, háromezer-kétszáz megtekintéssel. Szintén jelentős nézettséget hozott Ritter Márta színházi Adventi naptára, amelyet szenteste napján mintegy ezerötszázan olvastak. Az országos szinten is egyedülálló, a fővárosi független színházak világát végigpásztázó, unikális ajánlósorozat összesen húszezer feletti elérést ért el, jelentős figyelmet irányítva a színházművészet mai műhelyeire.
A fenti számok fontosak, és várakozásainkon felüliek. Reméljük, hogy mindez kitartó munkánknak is köszönhető, ugyanakkor a legfontosabbak számunkra mégsem pusztán az adatok. Főszerkesztőként úgy gondolom, a lényeg az, hogy a FakTúra eredeti szellemisége épüljön tovább: figyelem jusson azokra a művészekre és produkciókra, akik nincsenek a fősodorban, mégis legalább olyan értékesek – sok esetben pedig értékesebbek –, mint a kortárs művészet jelenlegi sztárjai.
csinosnak érzi magát.
