Holnap, 2026. szeptember 5-én látható a Kettőspont Színház legfrissebb monodrámája, amelyet Formanek Csaba író-rendező ad elő. Szevasz tavasz címmel Formi új színházi ámokfutása nyilvános megszégyenülést ígér – én kétszer láttam a darabot, de ne gondoljuk, hogy csak dráma adatik az est folyamán.
Rég szórakoztam ilyen jól: több jelenet kifejezetten a szürrealitása, vagy épp a játékos abszurditása miatt nevettetett meg. A megformálás szatirikus, akár egy jól eltalált filmvígjátékban. Természetesen a gondolatébresztő szövegrészek sem maradnak el – ez a fajta „szégyenülés” Formi esetében már-már védjegy.
Az aktuálpolitika a cím sugallata ellenére csak érintőlegesen jelenik meg, inkább egy sajátos, nehezen megfogható hangulatot villant fel – valamit abból a kevesek által sejtett, elsöprőnek tűnő társadalmi „tavaszból”, amely talán bennünk zajlik.
Szombat este mi jobb dolgunk lehet, mint beülni egy elgondolkodtató, mégis szórakoztató, személyes és intim monodrámára a Ráday utca egyik legbarátságosabb színházi terébe? A hely nemcsak színház, hanem afféle spirituális találkozópont is: az előadás után könnyed beszélgetések, darabkibeszélések és spontán ismeretségek tere lesz, ahol valóban érdemes maradni egy kicsit.
Fotó: Rékasi Attila (műteremlátgatás az előző Hajógyári KultFeszten)
A Népsziget egy százötven éve intenzív emberi hódítás alatt álló, mégis természetközeli mikrovilág, egyben a nehézségeken edződött, ezért nagyon is különleges művészi értékek, újító szellemi energiák egyik fontos származási területe már régóta. Azért is lehet ez így, mert a művészek elemi joga és érdeke a szabadságuk, az öntörvényűségük, sajátos életritmusuk megélésének a lehetősége, amit a Népsziget evidensen megad. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi években a kortárs képzőművészek, festők, szobrászok, fotósok, keramikusok, designerek és a kultúra más műfajait képviselő csoportosulások is egyre nagyobb számban, sokféle formációban alakították itt ki a műtermeiket, műhelyeiket, közösségi tereiket és hoztak létre egy sajátos, laza kapcsolati hálózatot. Figyelnek, számíthatnak egymásra, segítik egymást, néha összefogva is szerveznek tárlatokat, eseményeket, akciókat. Megértették, hogy ez a hely arra inspirál, hogy a külső elvárások helyett azt tartsák a legfontosabbnak, amit maguk tanulnak meg, dolgoznak ki, amit megfigyelnek és végiggondolnak, amiért megküzdenek, amit kiépítenek, amiért együttműködnek. Így megóvó, szabad, barátságos, szerethető világot, jövőt alkotó erőt képviselhetnek.
A volt hajójavító telepen működő művészek tudják, hogy ez már egy olyan „művészeti bázis”, ami túlnőtt az egyes különálló művészsorsokon. Organikus fejlődésével, kuriózumszerű élhetőségével és magas általános művészi színvonalával létezése a hazai művészeti élet általánosabb színességét is érinti. Ám mindez most veszélybe került.
Történelmi időpontban állunk éppen, hogy előre menekülve mentsünk meg egy jelentős építészeti, a folyami hajózásra épülő gazdasági, infrastrukturális, várostörténeti jelentőségű, az általános emberi viszonyokat javító, közösségi – és ami az alkotók számára a legfontosabb – művészeti, kulturális jövőképet is evidensen adó komplex értéket. Ennek érdekében Szeptember 12-ére, délelőtt 10 órától éjfélig tervezve, Népsziget Kultfeszt 3 néven szervezik meg a korábbiaknál még jelentősebb összművészeti esemény sorozatukat a műtermeiket is megnyitva, a Népsziget újpesti oldalán, a volt hajójavító üzem területén (bejárat: Zsilip utca 17.). A kooperáló művészek és más értékteremtő barátaik kiállításokkal, tárlatvezetésekkel, színházi és filmes produkciókkal, fényfestésekkel, irodalmi eseményekkel, kórus performansszal, workshopokkal, koncertekkel és fényfestésekkel, a közvetlen találkozások élményeivel, nonprofit jelleggel, szeretettel várják a közönséget!
A részletes program:
Népsziget Kultfeszt3 program / 2026. 09. 12. (szombat):
10.00-10.30: Tízórai Dömötör László költővel – irodalmi haboskakaó gyerekeknek / Vészkijárat-Dömötör műterem
10.00-17.00: Nyitott műtermek / Kis Géza, Dokk Stúdió (Arnold Alen Mincu, Garancsi Tilda, Kármán Virág, Tolmár Bence, Bálint Norbert László, Cseh Dániel, Takács Rozina Sára, Török Tekla)Anna Riabchevskaya, Antal Malvina, Majoros Áron, Berkes Csilla, Éles Lóránt, Hóbor András, Vincze Ottó, Szaka Vivien, Kecső Kristóf, Bányász Kata, Vészkijárat Galéria és Műteremközösség (Kozák Kata, Nagy Edit, Kotormán Ábel, Miksa Bálint)
10.00-24.00: „JÖVŐ-KÉP” – A Népsziget Kult keretében dolgozó művészek kiállítása. / Régi Skurc terem
10.00-24.00: A Vészkijárat Műteremközösség alkotóinak tárlata (Dömötör Sámson, Kozák Kata, Kotormán Ábel, Nagy Edit, Miksa Bálint / Vészkijárat – nagy terem
10.00-24.00: Nunkovics Róbert a Népsziget hajójavító múltjáról szóló fotókiállítása / A Vészkijárat terasza alatt
12.00-15.00: Mozi: Buzási Gyopár, Hegyi Olivér és Kádár Melinda, azaz a Mediawave Karaván Válogatás animációs filmjeinek vetítése / Irregulari
14.00: Várkonyi Judit író: SZÓFESTÉS / ALÁFESTÉS: Local Vocal Velence Kamarakórus Páll Kata karnagy vezetésével / Vészkijárat nagy terem / (adomány javasolt)
15.00: Tizenötórai tea – irodalmi sztriptíz Dömötör László verseire, felnőtteknek. Közreműködik: Miss Marry és Lady Kate. (Dresszkód: Uraknak férfiruha, hölgyeknek női öltözet) / Irregulari
15.30-17.00: Sirokkó Szövetkezet: Réder Ferenc / Regős Simon: LASSÚSÁG Alcím: Kollokvium III szakaszban Milan Kundera emlékére. Támogató: Maszek Kultúrkör Egyesület / helyszínek felvonásonként: 1. Szaka Vivien és Kecső Kristóf műterme, 2. Berkesi Csilla, Éles Lóránt, Hóbor András és Vincze Ottó műterme, 3. Majoros Áron műterme / adomány elvárható!
16.00: Tárlatvezetés Robin Sperling és Szabó Ottó Robotto „A gép a hibás?” c. kiállításán Maria Strelnikova kurátorral és Ilia Filin interaktív közreműködésével / Vészkijárat Galéria / (adomány javasolt)
17.00: A „JÖVŐ-KÉP” c. össznépszigeti képzőművészeti kiállítás megnyitója / Kiállítók: Antal Malvina, Arláth Krisztina, Bálint Norbert László, Bányász Kata, Berkes Csilla, Cseh Dániel, Dömötör Sámson, Esse Bánki Ákos, Éles Lóránt, Garancsi Tilda, Kármán Virág, Kecső Kristóf, Kiss Géza, Kotormán Ábel, Kozák Kata, Lakatos László, Majoros Áron, Nicholas Manila, Miksa Bálint, Mincu Arnold Alen, Mohácsi Eszter, Nagy Edit, Nunkovics Róbert, Péli Barna, Anna Riabchevskaya, Rozman Csenge, Szaka Vivien, Takács Rozina Sára, Tolmár Bence, Török Tekla / Megnyitja: Wehner Tibor művészettörténész
17.00-20.00: Hangszerek – kérdések – válaszok:, T. Bali / Fluxton Studio alkotóbázis-műterem, Rosinflux interaktív hanginstalláció (chill) / Fluxton kert
19.00-24.00: Fényfestések: Mizsei Lili (analóg fénytöréses dinamikus fényfestés), Litkey Bendegúz (analóg fényfestés), Ost x Maximova: „Rue Saint Maur” (konceptuális vetítés),Tolmár Bence (analóg statikus fényfestés) a LaLuz Visuals és Megyeri András szponzorációjával, az Irregulari fényművészei (változó színes fények), Atno (állandó fényinstalláció)
18.45-20.00: Naps zenekar koncertje /Atno kert
20.30-22.00: Korai Electric koncert / Atno kert
22.00-02.00: Techno buli / Atno (fizetős!)
22.00-24.00: Rosinflux: noiseambient, Hiacs: noise–electro, Sesheta: Dj set After / Vészkijárat nagy terem / (adomány javasolt)
El lehet-e veszni több tízezer ember között úgy, hogy közben közelebb kerülünk önmagunkhoz? A Sziget ezt az ellentmondást ígéri – mi pedig utánajárunk, igaz-e.
Nem voltam még a Sziget Fesztiválon. Sokáig azt képzeltem, úgy érezném magam ott, mint a fotómon a kavicsok: egy a sok közül, egymásba simulva, mégis külön. Több tízezer ember között talán csak egy lennék a hömpölygő masszában. Az eddigi évek zenei kínálata sem állt igazán közel az ízlésemhez.
Mégis, régóta foglalkoztat, milyen lehet egy ekkora, világszinten is jelentős rendezvény hangulata. Vajon egy nyitott térben, ekkora embertömegben megélhető-e a zene személyes ereje? Magával ragad majd, vagy inkább csendes szemlélődéssé szelídül bennem az élmény?
A Faithless Insomnia című száma ifjúságom egyik meghatározó zenei élménye. Nem azért, mert sláger volt – bár egy időben valóban mindenhol szólt –, hanem mert pontosan rezonált valamire bennem. Mindig rossz alvó voltam. Az alvást sokáig nem pihenésnek, hanem az életidő pazarlásának éltem meg: kieső időnek, amikor nem történik semmi, miközben annyi mindent akartam megérteni. Az egész világegyetemet fel akartam fedezni – szellemileg és fizikailag egyaránt.
Szellemileg a könyvek vezettek. Fizikailag pedig – talán nem meglepő módon – a nők közelsége. Ha a szellem és a test egyetlen jelenlétben találkozott, abból szerelem lett.
Talán ezért is érdekel, mit kezd ezzel az élményanyaggal egy fesztivál. Hogy a tömeg felold-e, vagy épp ellenkezőleg: kiélesíti a személyes emlékezetet.
Egy szó mint száz: a Faithless zenéje ma is megmozgatja bennem a múltba vesző szerelmek emlékeit. Hogy mindez hogyan szólal meg egy több tízezres térben – hamarosan kiderül.
A Sziget szervezőinek köszönhetően a FakTúra művészeti folyóirat ott lesz a 2026-os Sziget nulladik napján. Történetének eddigi legnagyobb vállalkozásaként próbál benyomást szerezni az emberi kultúra e sajátos, egyszerre személyes és kollektív teréről.
Hát eljöttél. Mondták már negyven éve, hogy el fogsz jönni. Volt, aki hitte, volt, aki összeesküvés-elméletnek gondolt. Én úgy voltam veled, abból bajunk nem lehet, ha óvatosak vagyunk, ha vigyázunk veled.
Mondták, hogy lehet, meg fogsz ölni. Vagy a gyermekeimet, ha nemzek. Az utánam jövőket. A testvérem gyermekeit, azok gyermekeit. A családomat.
Miattunk lettem gyáva, és éltem szerényen, félve téged. Próbáltalak nem hergelni. Próbáltam meggyőzni másokat, hogy ne biztassanak, ne alázzanak, ne köpjenek szembe téged. Nem nagyon lett foganatja.
Azt ígérték, nem leszel elég erős ahhoz, hogy engem még életemben megölj. Most látom, a portám földjére léptél. Itt van még köztünk a kert, a lakásom ajtaja.
Fegyverem is van. Néha használom a klímámat, hogy védekezzek ellened, hogy elriasszalak, ha már nem bírom a tőled való félelmem szenvedéseit.
Amikor az erdőtüzekről, az általad elkövetett gyilkosságokról értesülök, bűntudatom van. Az én lelkemen szárad a fák, az emberek halála. Nem tettem eleget, vállalhattam volna több ismeretterjesztést, de én a művészetemre koncentráltam.
Most, hogy eljöttél értem, mondd, egy marad-e, aki megnézze a képeimet, ha engem már megöltél?
2026. július 13-án megnyílt a Hajdú-Bihari Grafikai Művésztelep Derecskén. A tíz napos alkotótábor idén 30. jubileumát ünnepelte. A jeles alkalomból a telep elmúlt három évtizedének válogatott anyaga fogadta a megnyitóra érkezőket a Derecske Városi Művelődési Központ és Könyvtár kiállító termében és folyosóin. A művésztelepen részt vevő alkotók mindig büszkén vállalták az ide történő meghívást, hiszen nem csak a megye egyik legkiemelkedőbb professzionális alkotó közösségéről van szó, hanem az ország talán egyetlen szakgrafikai művésztelepéről, amelynek a sokszorosító grafika hagyományos eljárásai állnak a fókuszában, kiemelt szerepet kapva a rézkarckészítés. A művésztelep alkotói az évek során több mint ezerpéldányos grafikai gyűjteménnyel gazdagították ez idáig a várost, melyek között rézkarcok, akvatinta technikával készült lapok, fametszetek, linómetszetek, kollográfiák és egyéb kísérletező eljárások mellett litográfiák is születtek. Az idei évben megrendezett tábor alkalmával emlékeztek az alkotók és szervezők az elmúlt évtizedek munkájára, eredményeire, tiszteletüket rótták le azok előtt az alkotók előtt, akik már nem vehetnek részt a munkában, közülük is adózva Móré Mihály, Debrecen híres művésze, a telep fődíját jelentő Móré-díj névadója tiszteletének, aki sajnálatos halála miatt csak a legelső Hajdú-Bihari Grafikai Művésztelepen vehetett részt. A telep a 30. jubileum alkalmával köszönetet nyilvánított Pardi Sándor alapítónak, korábbi művésztelep vezetőnek. Szerepét Lénárt Attila grafikusművész (2024-es Móré-díjjal kitüntetett alkotó) vette át, aki a művelődési házzal és Tamus István művészeti vezetővel egyeztetve több innovatív programmal készült az idei telepre. Mint azt az új vezetőtől megtudtuk, a tábor a jövőben több új célt is kitűzött maga elé. A korábbi magas színvonalú szakmai munka megtartása mellett nagy hangsúlyt kap a közösség erősítése, az új programelemek megvalósítása, valamint a lakosság és a helyi vállalkozók bevonása. „Fontos számunkra, hogy a művésztelep munkáját minél többen megismerjék, a lakosság személyesen találkozhasson az alkotókkal és lehetőséget kapjon belátni a kulisszák mögé. Ennek érdekében nyílt napot hirdettünk és könnyűzenei koncerttel egybekötve vittük ki az alkotókkal a grafikát Derecske város főterére, amelynek hatalmas sikere volt. A közösségi programok mellett a fenntarthatóság jegyében szükség van a fiatalításra. Elsőként az aktív, már kiforrott stílussal rendelkező középgeneráció művészeit kívánom megszólítani és meghívni a következő évek táboraiba, azokat, akik országosan is magas szinten űzik a sokszorosító grafika technikáit. Sok mindent már az idei telep első pár napjában tudtunk egyeztetni, de az alkotókkal egész évben kapcsolatot tartva lehetőségem fog nyílni a folyamatos szakmai párbeszédre. Ezt fontosnak tartom, hogy a technikai és egyéb feltételek javítását célzó javaslatokat is tehessek a körülményeket biztosító Derecske Városi Önkormányzat és a művelődési ház felé, akikkel kiváló együttműködésben állunk, így a lehetőség adott lesz a további fejlesztésekre, annak érdekében, hogy ez a harminc éve működő hagyomány ne szakadhasson meg.”– nyilatkozta az új telepvezető.
Látod, az ott a te ablakod. A te időablakod. Rám nyitottad, s minden öleléssel gyújtottál egy újabb csillagot. Nézd, hogy ragyognak.
Barlangban laktam, sötét volt és nyirkos, telve volt társas magánnyal, ürességgel és félelemmel. Féltem a sötéttől: tengernyi ablakot nyitottam. Mindegyik tele volt fénnyel és nappallal.
Aztán csendben nyitottál a barlangomon egy ablakot. Látod? Az ott a te ablakod. Csak abban vannak csillagok.
Papp Károly a harmincadik Hajdú-Bihar megyei grafikai művésztelep derecskei termeiben alkot a nyár folyamán. Arra kértük, hogy néhány friss munkájával mutassa be művészetét a FakTúra folyóirat olvasóinak. Olyan alkotókat sorjázunk MűteremTúra rovatunkban, akik megítélésünk szerint kiemelkednek a mai magyar alkotók közül. Véleményünk szerint Papp munkái nagyobb figyelmet érdemelnek, nemcsak annak okán, hogy lapjai komoly irodalmi beágyazottsággal bírnak. Okot ad a kiemelt figyelemre az is, hogy rendkívül „finomak”, kimunkáltak: a sokszorosító grafika és az egyedi grafika határterületein mozogva hoznak progresszív dinamikát a „poros” műfajokba.
Alkotásai látomásszerűek, álomszerűek és megkapóan humanista hangvételűek. A spiritualitás megjelenése grafikáin inkább szimbolikusan, mint konkrétan történik: egyfajta energetikai hálót szőve köti össze minden alkotását. Sőt, az Arc nélkül I. című munkáján a klasszikus ikonográfiai motívum akár a dehumanizáció vádját is felvethetné. Az arc „kitörlése” azonban véleményem szerint nem elembertelenítés, hanem éppen a kollektivizálás aktusa. Az arc geometrikus formákra bontása számomra a figura kezében tartott könyv (Biblia) lapjai felé nyit átjárást: egy olyan képi gesztust, amely a kollektív, kulturális értelmezést erősíti. Ha tovább nézzük a sorozat képeit, talán nem tűnik légből kapottnak az előbbi gondolatsor.
Kérem, keressék a művész munkáit: véleményem szerint érdemesek a figyelemre!
Rékasi Attila, művészeti író (Újpest)
Papp Károly: Arc nélkül-I. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Arc nélkül-II. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Ready-I. (A Vakság sorozathoz) tollrajz
Papp Károly: Transzcendens etűdök, vegyes technika
Letűnt világok partján kerestelek, ott, ahol már csak az emlékek laknak. A kamerám a tükröződő vizet pásztázta; elillant, szép termálvizes összesimulásaink preerotikus emlékei kavarognak ma ott, ahol először érintettelek. Az idő geometrizált, kemény, szoborszerű, szögletes térformákká transzformálta lágy, kerek kebleid idomait. Ez maradt a fiatalságból. Mindig tudtam, hogy egyszer itt fogok állni, és téged újraalkotlak. Megérettél, vagy feloldódtál? Minden pillanatunk emlékművesedik? Minden teret rám zártál, mikor úgy döntöttél, nem csak engem szeretsz. Szárnyalj – mondtad, s mutattad az utat; galaxisnyi erőt gyűjtöttél, és azóta rozsdává hajlítod nekem a teret. Jeleket hagysz, amiket csak én tudok dekódolni. Szeretettel töltöd meg nekem a formákat, és megtanítod, hogy minden közös. Furcsa így várni az elmúlást, hogy már csak absztrakciókban mutatod meg magad: a szeretet anyag.
FakTúra – Rudolf Dániel: Milyen szempontok alapján választotta ki a zsűri a fesztiválra bekerült alkotásokat? Volt valamilyen speciális szempont, ami alapján válogattak?
Németh Anita: Négyen végeztük az előválogatást: Szandtner Dániel, operatőr; Formanek István, filmes szakember, a Bethlen Téri Színház kommunikációs vezetője; Formanek Csaba, a Kettőspont Színház vezetője és én, Németh Anita forgatókönyvíró, filmtörténész. Az idei program különlegessége volt a Láthatatlan Budapest szekció, amelynek válogatásában közreműködött még Dr. Füzi Izabella filmtörténész. Összesen 88 nevezés érkezett és végül 56 filmet válogattunk be a programba. Mivel ez egy filmszemle, ami leginkább egy találkozási lehetőséget, inspirációs teret kínál az alkotóknak és az alkotásoknak, ezért a legfontosabb szempont végeredményben az volt, hogy mi az a maximális film mennyiség, vetítési idő, ami belefér a szemle időkapacitásába. Ezen belül természetesen a „minőségbiztosításra” is törekedtünk. De elég nyitottak voltunk, az volt a cél, hogy minél több filmnek lehetőséget adjunk arra, hogy közönség elé kerülhessen. Hiszen a kísérleti film egy olyan kategória, aminek Magyarországon nincs túl sok bemutatási-bemutatkozási lehetősége, és ez a szemle részben pont azért jött létre, hogy ebben is támogassa ezt a műfajt. (Ami nem egy klasszikus értelemben vett műfaj.) Nagyon fontos, hogy a 2 éve újraindult Magyar Filmszemle programjában is helyett kapott a kísérleti filmes szekció. Muhi András, a Filmszemle igazgatója – aki megtisztelte rendezvényünket azzal, hogy az egyik megnyitója volt – meg is kérte a jelenlévő alkotókat, hogy nevezzék be műveiket a Filmszemlére is. Az esztergomi székhelyű, izgalmas nevű Celluloidra Revolverrel rendezvény is két éve indult, és szintén a kísérleti filmre fókuszál, de a nemzetközi színtér felé is nyitott.Fontosnak tartjuk ezeket a spontán létrejött kapcsolódásokat: jó, ha kialakul egy hálózat a magyar kísérleti filmek körül, mivel ez a kategória túlzottan háttérbe szorult az elmúlt 16 évben, bár ez az időszak általában véve sem tett jót a magyar filmnek. Természetesen mindhárom rendezvénynek megvannak a sajátosságai, mi Szirtes András örökségét, szellemiségét szeretnénk követni, őrizni, mivel a stábból többen is ismertük őt, én kifejezetten együtt is dolgoztam vele forgatókönyvíróként. Ezért is igyekeztem a szakmai szempontokat, a kísérleti jelleget jobban szem előtt tartani az előválogatás során. Természetesen voltak vitáink is: néhány alkotás esetén sikerült meggyőznőm a többieket, néhány megosztóbb kísérleti film esetében pedig nem. Ezek a filmek nem feltétlenül a narratívára, a történetmesélésre fókuszálnak, de a rendezést, a képi világot, a kísérletezést, az egyedi látásmódot, a témaválasztást erősen szem előtt tartottam, a tabutémáknak pedig különösen örültem, pláne, ha a formai megvalósítás is kísérleti, vagy legalábbis bátor, eredeti volt. A végeredményt tekintve hozzá kell tennem, hogy nemcsak kísérleti filmekből állt a program, bekerültek olyan konvencionálisabb kisjátékfilmek is, amikben markánsabb szerzői vagy kísérletező szemlélet tükröződött.
R. D.: Miért fontos ma a kísérleti film, a filmes avantgárd?
N. A.: Úgy gondolom, hogy a kísérleti film mindig fontos egy ország filmművészete, filmkultúrája szempontjából. Méghozzá azért, mert kísérletiség nélkül nincsen megújulás, nincsen progresszió a művészetben. A kísérleti film olyan, mint egy prizma: megsokszorozza és különböző irányokba szórja szét a fényét, vagyis a hatását, még olyan esetekben is, amikor ez a hatás nem kifejezetten szembeötlő. A magyar filmművészetben viszont ez elég látványos, mert az erős szerzői filmes hagyomány miatt valahogy különösen fontossá vált a kísérletezés, még akkor is, ha nem mindig kifejezetten kísérleti film született belőle. Vagyis a magyar filmművészetnek fontos jellemzője a kísérletezés. Volt azonban egy Balázs Béla Stúdiónk, ami kifejezetten egy kísérleti filmes műhely volt, vagyis a filmnyelv határait feszegető alkotások létrejöttét segítette, és ezek virágkorát jelentette a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, méghozzá úgy, hogy összesen egy nagyjátékfilm költségvetése volt az éves büdzséje. Az idei Szirtes Szemlénknek egy fontos szakmai kísérőprogramja volt egy kerekasztal beszélgetés, amely során Gelencsér Gábor filmtörténésszel, Muhi András producerrel, a Filmszemle igazgatójával és Lichter Péter filmrendezővel beszélgettem a magyar kísérleti fillm múltjáról, jelenéről, jövőjéről, szerepéről, helyéről. Téma volt a Balázs Béla Stúdió újraindítása is, ami természetesen a mai körülményekre adaptálva tudna megvalósulni, azonban ez sok kérdést felvet. Az elmúlt 16 évben a magyar filmfinaszírozási rendszerből teljes egészében hiányzott a kísérleti film kategóriája, vagyis kísérelti filmmel nem lehetett közpénzre pályázni. A tavasszal elindult Filmreform azonban úgy tűnik, ebben is változást jelenthet. De mindenképp egy alapos párbeszédre, egyeztetésre lesz szükség, és nemcsak a finanszírozási kérdések okán, hanem a megváltozott technológiai körülmények, a nemzetközi minták, a kísérleti film definíciós, kategorizációs és egyéb sajátosságai miatt is.
R. D.: Manapság, amikor bárki egy mobiltelefonnal filmet csinálhat, a kísérleti filmezésnek egészen új dimenziói nyílhatnak meg. Azt gondolja az ember, akár reneszánsza is jöhet a mainstreamen kívüli filmalkotásoknak. Mennyire ért ezzel egyet, mennyire látni napjainkban ezeket az új (vagy régi) irányokat? Milyen irányba tart az avantgárd film?
N. A.: A szemleprogramban is szerepelt olyan film, amit iPhone-nal forgattak, mégis dicséretet kapott az operatőri munkáért, méghozzá Sólyom András filmrendezőtől, aki Szirtes András barátja, kollégája és a szemlénk egyik megnyitója volt. Tehát manapság már valóban egyre természetesebb, hogy valaki mobiltelefont, vagy más, könnyen elérhető technikai eszközt használ filmkészítéshez. Vagyis kijelenthetjük, hogy a filmkészítés technikai hozzáférhetősége demokratizálódott, vagy legalábbis jóval demokratikusabb lett. Füzi Izabella filmtörténész, a Láthatatlan Budapest szekció kapcsán beszélt arról, hogy egyetemi okatóként azt tapasztalja, hogy a diákoknak manapság természetesebb, hogy fognak egy kamerát vagy egy mobiltelefont, és azonnal forgatni próbálnak, vagyis kísérleteznek. Miközben korábban sokkal inkább arra volt igényük, hogy beszéljenek a filmekről. A fent említett Filmreformos beszélgetésen pedig Lichter Péter rendezőtől hangzott el az, hogy a Balázs Béla Stúdió pont a technikai hozzáférhetőséget biztosította az alkotóknak, de erre ma már nem feltétlenül van szükség, vagy nem ugyanolyan mértékben. Ezért is kell majd a Filmreform kapcsán jól felmérni, kidolgozni, hogy egyáltalán milyen jellegű támogatásra, keretekre lehet igény, mivel azok a nemzetközi szervezetek, amik mintául szolgálhatnak, elsősorban nem a gyártást, hanem a terjesztést és az archiválást segítik. Gelencsér Gábor és Muhi András is hangsúlyozta viszont, hogy a BBS és a későbbi filmes műhelyek is – mint pl. a Muhi által vezetett Inforg, vagy a Durst György által vezetett Duna Műhely – egyben szellemi műhelyek, közösségek is voltak, amire nagy igény és szükség lehet most is. Tehát a megváltozott technikai körülmények mindenképpen hatnak manapság a filmkészítésre, a kísérletezésre és a kísérletiségre is, de hogy ez pontosan milyen irányokat jelöl ki, ill. milyen volumenű lesz, azt szerintem még korai lenne megítélni, részemről legalábbis biztosan. A kísérleti film mindig is marginális műfaj (vagyis kategória) volt, és nem tudom, hogy jöhet-e egyáltalán újabb robbanás ezen a területen a huszas és a hatvanas évek után a technikai változásoknak köszönhetően. Vagy inkább másra, pl. másfajta filmek készítésére fogják használni a hozzáférhetőbb technikát. Hiszen játékfilmeket, videoklipet és sorozatokat is forgattak már iPhone-nal.
R. D.: Miért érdemes (a filmeket és a filmvetítéseken kívüli programokat is beleértve) ellátogatnia akár egy laikusnak, akár egy filmesnek erre a fesztiválra?
N. A.: Egyrészt ugyanazért, mint bármelyik másik fesztiválra: filmeket nézni. Minden fesztiválra járnak laikusok és filmesek is. És minden fesztiválon adódik a lehetőség, hogy találkozzanak filmesek filmesekkel, laikusok laikusokkal és keresztbe is, vagyis laikusok (vagy inkább filmbarátok) filmesekkel. Az utóbbinak a szervezett formái a közönségtalálkozók, Q&A beszélgetések, amelyek végén a közönség is kérdezhet. A mi fesztiválunk valójában egy szemle, ahol különösen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy mindenki találkozhasson mindenkivel, inspirálódhassanak, ismerkedhessnek a résztvevők. A programok után egy közös, kisebb térben maradhat mindenki, ahol ez nagyon gördülékenyen megy. De ezt segíti elő a nevezési díj és a belépő hiánya is, és ezért nem osztunk díjakat sem. A közösségen van a hangsúly. Emellett minden vetítési blokk után beszélgetünk azokkal az alkotókkal, akik személyesen eljönnek, és úgy tűnik, hogy ez sokakat motivál, főleg a fiatalabbakat, a kevésbé kanonizált filmkészítőket, de sokszor a profikat is. Úgy tűnik, hogy a beszélgetésre, a diskurzusra sokaknak van igénye, szerencsére.
A kísérő programok pedig releváns, kurrens szakmai témákat boncolgatnak, mélyebbre mennek, amikből tájékozódni, orientálódni lehet, de a filmesek számára is fontosak a szakmai diskurzus szempontjából. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezeket a szakmai kísérő programokat én találhattam ki, szervezhettem meg és bonyolíthattam le. A Láthatatlan Budapest szekcióhoz, ill. a Filmreformhoz kapcsolódó beszélgetésen kívül a megnyitó estéjén is sor került egy ilyenre. Levetítettük Nemes Gyula Letűnt világ című, 20 perces filmjét, és utána beszélgettünk vele, valamint a film egyik producerével, Durst Györggyel. Nemes 10 éven keresztül, 1998-2007 között forgatta ezt a művet a Kopaszi-gáton filmes technikával, 35-ösre, operatőrökkel. A legfiatalabbaknak ez már szinte történelem, magát a módszert és a technikát is beleértve. Szerintem sokat tanulhatnak egy ilyen elkötelezett, kitartó alkotótól, ill. egy ilyen elköteleződést igénylő módszertől. Nem véletlenül volt mester és tanítvány viszony Nemes Gyula és Szirtes András között, aki elképesztő kézműves technikával készítette például a Hajnal című 21 perces rövidfilmjét 7 éven keresztül. Ez pont a mobiltelefonos, gyors eredményt hozó, felgyorsult világhoz alkalmazkodó filmkészítés ellentéte, aminek létjogosultsága, fontossága nem csökken, csak megjelennek mellette új technikák, módszerek is. Durst Györgytől is megtudtuk, hogy nyitott a „divatosabb” műfajokra is, azzal együtt, hogy pályáját a Balázs Béla Stúdióban kezdte, ahol 1975-95 között titkárként, kvázi producerként és sokszor alkotótársként is rengeteg kísérelti film létrejöttét segítette, köztük Szirteséit is. Nemes Gyulával pedig a Duna Műhelyben dolgozott együtt, amit 1995-ben alapított. Durst mondataiban elképesztő tapasztalatok sűrűsödtek a kísérleti filmezésről, a műhelymunkáról és Szirtes András munkásságáról is. Az a kémia pedig, ami Durst és Nemes között a beszélgetés közben is kialakult, már önmagában is tükrözte a közös, műhelymunkás tapasztalatokat, a vérbeli filmes, kísérleti filmes attitüdöt, amiről nemcsak a szavak szintjén lehet tanulni. Ezekért az inspiráló élményekért, tapasztalatokért is érdemes eljönni a Szirtes András Kísérleti Filmszemlére jövőre is.
A FakTúra művészeti folyóiratnak az interjút Rudolf Dániel készítette
A klasszikus fotográfiának van egy olyan, ma is élő formája, amely megszületése, 1839 óta nem sokat változott a lényegét tekintve. Ez az a lényeg, amelyet sokan a fotó egyetlen kifejezési lehetőségének tartanak, és úgy aposztrofálják, mint a „pillanat művészetét”. Ennek a fajta képi nyelvnek a lényege, hogy valami megismételhetetlen, valami, ami ebben a formájában soha vissza nem térő látvány, kerül a fotografáló lencséjének végére. Persze ez önmagában kevés lenne, hiszen számtalan pillanatról mondható el, hogy megismételhetetlen, tehát ha ezt a logikát követnénk, minden kattintás „művészet” lenne. Belátható, hogy kell még valami plusz; ez pedig, ahogy én látom, általában a hangulat. Valami olyan sajátos érzés, amely plusz tartalommal tölti meg a megfagyasztott időt.
Ezt a képet a választás előtt lőttem Újpesten. Úgy érzem, kérdésfelvetéseimhez megfelelő illusztráció. Így írtok ti, így éltek ti, így élünk mi. Magam nem gondoltam volna, hogy meg lehet rengetni annak a nihilnek az alapjait, amibe huppantunk itt, a harmadik gengszterváltás végén.
Nem nagyon reagált még a színházi szakma a földindulásszerű eseményekre. Úgy néz ki Formanek Csaba, Diogenész magyar hangja az első aki megszólal. Kérdem én: ki, ha ő nem? Aki színházalakú hordójában évről évre itta a fekete levest!
Vajon bosszút áll? Gúnyolódik, mint a Sziniszter a Felcsúti Rémen? Alázás lesz, mint amit nap mint nap látunk a magyar parlamentben? Vagy az „ÓkoriMai” kritikus filozófus „odapirít” a győztesnek is? Esetleg kiderül, hogy van harmadik út, van Nemzeti Hordó, ahol mindenkinek jut hely?
Nem tudom, mert még most jött a hír az előadásról, még most jön a premier, de úgy érzem a zsigereimben, hogy a Formanekre jellemző különutasság kerül majd felszínre a Kettőspont Színház viharvert, de örök reménnyel tatarozott falai között.
Rékasi Attila, Újpest
A színház bejegyzése, ahol a jegyek is elérhetőek, jöjjenek, ajánlom én kíváncsian várom az előadást, remélem találkozunk:
Kedves Barátaim, éjt nappallá téve munkálkodom az előadáson, lám, még a hajam is kinőtt tőle! És milyen szíp lett! A szöveg elkészült pár napja, szerintem remek, sírni fogtok, meg nevetni. A látvány őrületes, a színészetem fenomenális, de ítéljétek meg Ti a csütörtöki vagy szombati premeiren!
Mindössze a szövegtudásommal küzdök itt a célegyenesben, no meg marketingre sincs sok időm, szinte semmi. Segít, ha hívtok még embereket! Köszi!
Ha jönnétek, vegyetek jegyet, hogy lélekben jól legyek!
3-tól 20 ezer Ft-ig választhattok, kinek mire telik!
Édesanyám, Rékasi Imréné Borbély Margit nyolcvanéves az idén, és egész életében kertészkedett. Nem tagadom, fiatalon nem értettem, miért bíbelődik annyit a növényeivel. Aztán középkorom elején, a Derecskei Híreknek fotózva, az általam nagy tisztelettel övezett Nagy József gimnáziumi igazgató úrnak, egykori magyartanáromnak tettem fel a kérdést, miközben orchideáit fotografáltam. Tanár úr rám nézett, és öblös, szép hangján azt mondta: „Tudod, Ati, nekem ez a heppem!”
Egy kiállítás látogatása ilyen személyes élményeket is felszínre tud hozni, és már a témaválasztásával megindíthat egy diskurzust az alkotó és a néző között. A B32 Galéria a Bartók Bulvár egyik oszlopa; ha arra járok, mindig érdemes betérni. Kondor Attila képzőművész kiállítása ebbe a „bartókos”, igényes galériák utcájának miliőjébe – azt gondolom – jól beilleszthető.
A térbe belépve érzékeljük, hogy nem amatőr alkotó munkáit látjuk. Mindjárt az első, elém kerülő képről az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy kvalitását tekintve elfogadnám a magángyűjteményembe. Ez nem feltétlenül igaz minden kiállított munkára, ami nem jelenti azt, hogy azokat ne tartanám kiállításra méltónak; inkább azt gondolom, hogy az egész kiállítás koncepcióját szolgálják, mintsem a remekművek sorát bővítik.
Kicsit fenntartásokkal szoktam fogadni a galériákban elburjánzó videóinstallációkat, mert úgy érzem, manapság szinte „kötelező” ilyeneket is kiállítani, ha korszerűnek akarunk tűnni. Mivel kritikát írok, Kondor vetítését is végignéztem: ha nagy katarzist nem is éltem át, azt gondolom, funkcióját betölti, és némileg árnyalja a téma befogadását.
Ez a téma első ránézésre a kert, de inkább az Éden (annak elvesztése) és a jelenlét (annak megélése) szimbolikája kerül itt a fókuszba. Szeretett Édesanyám, igazgató Úr az a véleményem, hogy Kondor Attila kiállításán a kert több mint időtöltés, mint „hepp”: filozófiai, jelenlét szimbolika.
Fotóművészként sokat jövök-megyek: keresem azokat a vizuális motívumokat, amelyek nem pusztán láthatók, hanem valamiről beszélnek is. Ismerjük a közhelyet: „Egy kép többet mond ezer szónál.” Ennek igazságtartalmát most félreteszem. Sokkal inkább az érdekel, miként és milyen feltételek között válik egy kép jelentéshordozóvá – és mikor veszít ebből a jelentéséből.
Egy Krisztus-testet ábrázoló, köztéri feszület kapcsán merült fel bennem a kérdés: mikor és miért domesztikálódtak ezek az ábrázolások? Hogyan vált a szenvedés látványa elfogadhatóvá, sőt esztétikailag „fogyaszthatóvá” a városi és rurális terekben? Miért „könnyebb” egy aranyozott Megváltót szemlélni, mint egy passiósan, vérben ázó testet?
Alkotói sétáim során, amikor ilyen korpuszokba ütközöm, önkéntelenül is felidéződnek bennem Mel Gibson filmjének radikálisan naturalista képei. Nem pusztán azért, mert ezek az ábrázolások intenzívebbek, hanem mert nem engedik meg a néző számára az esztétikai távolság kényelmét. Aki kíváncsi arra, miként jelenhet meg ugyanaz a téma eltérő alkotói attitűdökön keresztül, annak érdemes ezt az alkotói utat is megismernie.
Mindeközben nyilvánvaló, hogy egy kis falusi közösség nem elsősorban esztétikai elvek mentén hoz döntéseket egy feszület megrendelésekor. Ezek a tárgyak sokszor történeti, vallási és közösségi funkciókat hordoznak, és gyakran évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt kerültek a helyükre. Egy műemléki környezetben pedig aligha indokolt a hagyományos Krisztus-ábrázolások „korszerűsítése”.
Mégis: a kortárs vizuális kultúra – különösen a film – másfajta képeket is folyamatosan jelenvalóvá tesz. Ezek a képek nem hagyják érintetlenül a befogadót, és visszahatnak arra is, ahogyan a megszokott, szelídített ábrázolásokat szemléljük. Ebben az értelemben a köztéri feszületek sem statikusak: újra és újra értelmeződnek a jelen vizuális tapasztalatai felől.
Ezt nevezhetjük egyfajta szekunder esztétikának: annak a jelentésrétegnek, amely nem az alkotás eredeti szándékából, hanem a befogadás történeti és kulturális kontextusából születik meg. Egy mű így akkor is képes működni, ha nem felel meg a jelen esztétikai elvárásainak – mert a befogadó saját tapasztalatain keresztül új jelentésekkel ruházza fel.
De felmerül a kérdés: elegendő-e ez? Megtartható-e egy ábrázolás esztétikai érvénye pusztán ezen a közvetett, „szekunder” szinten, ha a befogadó mégis hamisnak, kiüresedettnek érzi? Vagy éppen ez a feszültség – a megszokott forma és a megváltozott érzékelés között – az, ami újra és újra gondolkodásra késztet bennünket?
Kritika és fotók Sárosi Mátyás Zsolt Televény című kiállításáról: Rékasi Attila
Az újpesti hajógyár apokaliptikus épületrészletei remek hangulati hátteret adnak a Vészkijárat Galéria legújabb, május 12-ig látogatható tárlatához, amely Miksa Bálint vezetése alatt vált bejáratott kiállítótérré. Mindezt azért gondolom így, mert Sárosi Mátyás Zsolt képei csak első pillantásra tűnnek idilli természeti ábrázolásoknak. Ha hosszabban időzünk a képek előtt, feltűnnek azok a rejtett, „shakespeare-i” attribútumok, amelyek világunk pusztulására reflektálnak.
A kortárs művészetben egyre dominánsabban jelenik meg az elmúlás, valamint az ember által okozott természeti pusztítás narratívája. Sárosi kiállításán ezt a gondolatvilágot a burjánzó, cizellált, ám elmúlónak is értelmezhető növényi és tájrészletek, illetve a bennük „elrejtett” emberi maradványok vagy az emberi kultúra szimbólumai jelenítik meg.
Első pillantásra grafikáknak gondolhatnánk a kiállított, nagy méretű táblaképeket, ám közelebbről szemlélve inkább tusalapú, festészeti igényű rajzokként írhatók le – bár nem kívánok technikai kérdésekben végső ítéletet mondani. A művek magas esztétikai minőségről és stabil, magabiztos technikai tudásról árulkodnak.
A kiállított képanyag egységes, jól installált, ami tovább erősíti azt az érzetet, hogy egy hivatásos, figyelemre méltó művész tárlatán járunk.
csinosnak érzi magát.
