„Diogenész embert keres a parlamentnél” fotó és illusztráció: Rékasi Attila (szoftver: Chat GPT)
Izgalmas, az OGY-választás előtti programkavalkádot ajánlunk: Diogenésszel (Formanek Csaba), a Szókratész védőbeszédével (Ács Tamás), valamint a „Vihar” című, Shakespeare írása nyomán készült előadással (Karaván Antikatartik társulat), premierrel. Ez utóbbi előadás először mutatkozik be a Ráday utcai teátrumban; a darabot Nagy Mátyás rendezi. A Debreceni Egyetemi Színház (DESZínház) vendégjátéka is most landol itt első ízben.
Mindezt megfejeli egy izgalmasnak ígérkező könyvbemutató Száraz Szofi Greggel. Beláthatja, kedves olvasóm: lesz itt mit választani — ha nem is OGY-t. Jobb!
Rékasi Attila, Újpest
Kettőspont Színház közleménye: Ismét beindulunk!
A belépős programokra itt vehetsz jegyet / bérletet: https://www.kettospont.org/jegyek Az Emberkereső Turné előadásai ingyenesek, helyfoglalás (ajánljuk): info@kettospont.org
Fotó: Rékasi Attila (színpadkép a Pierrot és Prigozsin az élet forgatagában című drámából)
Folyóiratunk szeretné olvasói figyelmébe ajánlani néhány kiemelkedő művészeti programot február utolsó hetéről. Már megnyílt az Újpesti Galéria (Polgár Centrum – Újpest Galéria, 1042 Budapest, Árpád út 66.) a CAFFART Nemzetközi Művésztelep csoportos kiállítása. Öt éve lakom Újpesten; véleményem szerint az eddigi legjobb tárlatot láthatjuk a metrótól két perc sétára. A képzőművészeti kiállítás március 14-ig tekinthető meg.
Egy fantasztikus művésznő, Csépai Eszter formálja színpadra a világsztár Édith Piaf alakját Piaf – A veréb című műsorával a Kettőspont Színházban 27-én. Szintén ebben a rendkívül közösségteremtő teátrumban formálódott és aratott nagy közönségsikert Formanek Csaba és Ács Tamás Pierrot és Prigozsin az élet forgatagában című drámája, ez a produkció másnap, 28-án Sényén Zala megyében vendégszerepel. A darab hatalmas emberi és párkapcsolati mélységekbe utaztat bennünket, sok-sok humorral oldva a drámai elemek feszültségét.
A Miksa Bálint vezette Vészkijárat Galéria egy művészközösséget is magában foglal: alkotói az újpesti hajógyár urbánus tereiben tartják fenn műtermeiket. Minden kiállításmegnyitó alkalmával lehetőség nyílik a nyitott műtermek meglátogatására is. Egy ilyen alkalom során ismertem meg Nagy Edit művészetét. Azonnal megragadott képeinek líraisága, nonfiguratív szemlélete.
A mostani tárlaton kollázsok is helyet kaptak, amelyek Nagy műtermi koncepcióinak jellegzetes elemei. Alkotásai utalnak az eredeti látványra, ám az áttranszformálódik, szublimálódik, alakot és formát vált. Jelen, legújabb kiállításán mindez pászmákká, „csíkokká” sűrűsödik. Mondhatnánk akár energetizáló fénytapaszoknak is (lásd lenti alkotás): zömében lírai, pasztell hangoltságú formáknak.
Nehéz eldönteni, hogy tájakat, belső képeket, épületrészleteket látunk-e, vagy „csupán” szín- és formaintuitív viszonyokat. Úgy vélem, nem is szerencsés az absztrakt műveket konkrétumokhoz kötni. Nagy Edit kiváló érzékkel alkot színekből formákat – és feltételezhetően formákból színeket is –, így adva érzelmi töltetet expresszív képeinek. Egy mű esetében éreztem úgy, hogy egy konkrétabb képelem nem feltétlenül szolgálja a mű minőségét, ám ennek megítélését az olvasóra bízom. Véleményem szerint Nagy Edit a kortárs magyar képzőművészet egyik izgalmas alkotója, aki következetesen magas minőségű munkákat hoz létre.
Deli Ágnes szobrászművész megnyitóbeszéde számos értelmezési szempontot és megközelítést kínált; a nagyszámú közönség hálás volt a humort sem nélkülöző megszólalásért. A megnyitót követően egy éjfélig tartó, jó hangulatú happening vette kezdetét, amely baráti beszélgetéseknek adott teret. Sok szó esett a kortárs művészetről – már csak ezért is érdemes lett volna ellátogatni Újpestre, a Vészkijárat Galériába.
A kiállítás megtekintését ajánlom, azzal a megjegyzéssel, hogy érdemes előzetesen, a galéria Facebook-oldalán feltüntetett telefonszámon egyeztetni a nyitvatartásról.
Varga Tamás debreceni fotóművész három fotóalbuma is eljutott a FakTúra folyóirathoz a szerző ajánlásával. A téli-télies hideg napok, gyakran késztetnek minket a bekuckózásra, ilyenkor „fókuszba” kerülhetnek a könyvek, ezek az egyre mostohább sorsú entitások. Ha szereti a művészetkedvelő a klasszikus fotográfiát, analóg fényképezést ha nem, azzal egyet kell értsen velem, hogy Tamás albumai entitások, azaz véleményem szerint túlmutatnak fizikai valójukon. Többet „tükröznek”, hordoznak a lapok, mint a beléjük fektetett munka, energia, mint a készítésük szándéka.
Mindhárom hozzánk eljutott nagy alakú, keménytáblás kötésű művészeti album kézműves minőségű értem ez alatt, hogy nagyon szép kivitelű minőségi nyomdai munka. Zömében Varga portréfotográfiáit sorjázza, melyek ismert és kevésbé ismert, de vélhetően számára fontos személyeket mutat be, a nagyformátumú archaikus technikák megszokott hangulatával. Számomra pozitívum, hogy a ma divatos „archaizmusnak” nem a szépelgő vonalát viszi az alkotó. Jó érzékkel találta meg a maradiság progresszióját Tamás, s ez az egyedibb szemléletmód kiemeli őt a „régigépezők” tarkának nem mondható de népesedő táborából. Azért is jutott eszembe Vargáról a progresszió fogalma, mert az általam elismert alkotásai nekem gondolati progressziót hordoznak dacára „maradi” küllemüknek. Van képessége, tehetsége, formai érzéke ahhoz, hogy a látvány hangulattal, gondolati vagy kompozíciós tartalmakkal töltse fel, így lépve át a képzőművészeti szemléletű fotóművészet figyelemreméltó kortárs alkotói közé. Nem gondolom Tamásról, hogy a trendiség vezeti, én úgy érzem ő azért használ analóg technikát, mert ebben a vizuális nyelvben születnek meg nemegyszer költőinek is nevezhető, alapjában véve lírai hangvételű alkotásait.
Nekem a három album vonatkozásában a képünkön szereplő Fictures című album nyerte el legjobban a tetszésemet, melyet Varga képei és Burai Árpád írásai kovácsolnak egységes „kordokumentummá”. Akinek sikerült az érdeklődését felkelteni a művész képei iránt a lenti linkre kattintva elérheti az alkotó honlapját, ahol betekintést nyerhetünk sajátos hangulatú munkáiba, köszönjük az albumok megküldését!
A FakTúra folyóirat január elején kapott meghívást Szitás Barbara rendező által színre álmodott Egon Wolff Papírvirágok című művére. Ez egy pszichodráma, amelyben két magányos, sérült lelkű ember keresi a kiutat. Már ebből is felsejlik a darab aktualitása, engem azonban Szitás Barbara kimagasló színészi játéka is arra ösztönzött, hogy interjút készítsek az alkotóval.
Rékasi Attila: Miért pont ezt a dél-amerikai szerző által írt darabot álmodtad színpadra, mivel indokolnád az aktualitását és korszerűségét?
Szitás Barbara: Annó ezt a darabot kaptam, amely a legismertebb dél-amerikai művek egyike, és film is készült belőle. Azonnal megfogott, mert a történeten túlmutató, számomra nagyon erős üzenetek sejlettek fel benne. Aktualitása abban rejlik, hogy mennyire képtelenek vagyunk kapcsolódni egymáshoz, kimutatni és elmélyíteni az érzelmeinket, illetve abban is, hogy egy magányos lélek mennyire kiszolgáltatottá válhat, és hogyan lesz játékszere egy felépített, de nem valós érzelmi – akár szerelmi – kapcsolatnak.
R. A.: Milyen rendezői és színészi nehézségekkel járt a színrevitel, és milyen élményeket adott a szerepformálás?
Sz. B.: A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy én rendeztem a darabot – amely kétszereplős –, és az egyik szerepet is én játszom. Korábban, ha rendeztek, legfeljebb kisebb szerepet vállaltam. Így a partneremmel közös gondolkodás és elemzés zajlott, hamar megtaláltuk a közös hangot és az értelmezési síkokat, ezután pedig olajozottan, organikusan fejlődött a történet és a színrevitel. Mindig magamból fogalmazom meg az adott női figurát és sorsot; Éva útjával és lelkével könnyen megtaláltam a kapcsolódási pontokat. Az ő sorsának megélése csodás repülés – minden előadás fantasztikus élmény.
R. A.: Ahogy tudom, a kőszínházakhoz viszonyítva nagyon barátiak a jegyárak. Amikor ismerőseimmel beszélek arról, miért nem járnak színházba, sokan nem is tudják, hogy ilyen olcsón is lehet élményhez jutni.
Sz. B.: Pontosan nem tudom, hányadik előadásnál tartunk, de körülbelül a tizenötödik–tizenhatodik körül járhatunk. Mindig van bennünk egyfajta félelem, hogy lesznek-e nézőink, és mivel önálló produkcióról van szó, mi béreljük a játszóhelyet, így a közönségszervezés is teljes egészében ránk hárul. A bérleti és technikusi díjak levonása után minimális előadási gázsi marad. A bevételből kell mindezt fenntartanunk és működtetnünk.
R. A.: Nekem úgy tűnt, tele volt a nézőtér. Te hogyan látod: nevezhető sikerdarabnak ez a produkció? Milyenek az eddigi visszajelzések?
Sz. B.: A visszajelzések nagyon pozitívak. A Magyar Narancsban is megjelent egy kritika tavaly tavasszal, amely kifejezetten elismerő volt. Akik eljönnek, elgondolkodnak a látottakon, és úgy érezzük, hogy katarzisélménnyel távoznak. Ezt eddig minden alkalommal a tapsból is leszűrtük.
R. A.: Aki még nem látta a produkciót, annak mit mondanál: miben kap többet vagy mást, mint egy „hagyományos” szerelmi drámától?
Sz. B.: Ez a darab jóval túlmutat egy szerelmi drámán. Pszichodráma, amelynek központi kérdése az: milyen tragédiákhoz és lelki torzulásokhoz vezet, ha valaki nem képes kimutatni és megélni az érzelmeit – a szeretetet, a szerelmet, a bizalmat. Ez manapság rendkívül gyakori, így fájóan aktuális téma. Ahogyan az is, hogy mennyire sok mentálisan sérült ember él körülöttünk.
R. A.: Hol dolgozol jelenleg, vannak-e szabad kapacitásaid, és mik a jövőbeli terveid? Rendezel vagy játszol új darabban?
Sz. B.: Szabadúszó vagyok. A Hadart Színházban játszom egy kétszereplős vígjátékban, amely utazó színházi produkció. A Panoráma Teátrumban nyáron Balatonberényben játszom egy tavaly bemutatott darabot, a Casanova, avagy a nyuszi illata című előadást, és idén nyáron új bemutató is lesz. A FreeSZFE-n tanítok, emellett szinkronizálok. A következő évad tervezése jelenleg is zajlik, kilátásban vannak új feladatok, de babonából ezekről még nem beszélnék.
Rékasi Attila, Újpest
Egon Wolff Papírvirágok című műve az egyik legismertebb dél – amerikai dráma. Egy pszicho-dráma, amiben két magányos, sérült lelkű ember keresi a kiutat. Ez tulajdonképpen áldozatok csatája, ahol senkinek sincs esélye a győzelemre. Két kibékíthetetlenül ellentétes világ találkozása.
Egy magányos, emlékeinek élő asszony lakásába enged egy fiatal fiút, aki aztán ott ragad, és fokozatosan saját képére formálja a csendes polgári otthont, s annak lakóját is. És hogy ennek a játszmának ki lesz a győztese? Egyáltalán lehet-e győztese? Erre is választ kapunk az este végén.
Szereposztás: Eva…………………… Szitás Barbara Sneci………………… Kós Mátyás
Kedves követőink, olvasóink! Köszönjük 2025-ös kitartó figyelmeteket és érdeklődéseteket! A FakTúra művészeti folyóirat lassan húszéves története során 2025-ben érte el eddigi legnagyobb publicitását, minden szinten. A két éve létrehozott, új, dinamikus, folyóirat-formátumú magazinhonlapunk mérföldkőnek bizonyult. A néhány fős csapatunk több mint kétszáz írást publikált az év során.
Ezúton is köszönöm minden szerzőnk és szereplőnk közreműködését, valamint két olvasószerkesztőnk munkáját, kiemelten B. Kiss Anita és Baranya Edit elkötelezett segítségét.
A publicitás terén a Facebook-oldal hozta a legnagyobb számokat: a tavaly megjelent tartalmaink közül a legtöbb figyelmet Rékasi Attila Narratívából absztrakció – Interjú Schnabel Annabella filmrendezővel című publikációja érte el, közel hatezer megtekintéssel. A második legnézettebb cikk Lénárt Attila grafikusművész siófoki kiállításmegnyitójáról szóló tudósításunk lett, négyezer-négyszáz megtekintéssel. A 2025-ös év harmadik legnépszerűbb írása Ritter Márta Szirtes András Kísérleti Filmszemle a Kettőspont Színházban – ahogy a Kétlámpás látta című beszámolója volt.
A kritikák közül Rékasi Attila Semmi szövegek (RS-9) című színházi kritikája érte el a legnagyobb figyelmet, háromezer-kétszáz megtekintéssel. Szintén jelentős nézettséget hozott Ritter Márta színházi Adventi naptára, amelyet szenteste napján mintegy ezerötszázan olvastak. Az országos szinten is egyedülálló, a fővárosi független színházak világát végigpásztázó, unikális ajánlósorozat összesen húszezer feletti elérést ért el, jelentős figyelmet irányítva a színházművészet mai műhelyeire.
A fenti számok fontosak, és várakozásainkon felüliek. Reméljük, hogy mindez kitartó munkánknak is köszönhető, ugyanakkor a legfontosabbak számunkra mégsem pusztán az adatok. Főszerkesztőként úgy gondolom, a lényeg az, hogy a FakTúra eredeti szellemisége épüljön tovább: figyelem jusson azokra a művészekre és produkciókra, akik nincsenek a fősodorban, mégis legalább olyan értékesek – sok esetben pedig értékesebbek –, mint a kortárs művészet jelenlegi sztárjai.
A MÁV Szimfonikus Zenekar kamarakoncertje már hagyomány Újpest városában, s minden alkalommal a képünk szerinti nagy számú, értő közönség jelenik meg. Legutóbb december 7-én, a Városházi Esték keretében többek között Bach és Ravel műveinek révén is csodálatos, professzionális muzsikában hangolódhattak az adventre az egybegyűltek. Ez az együttműködés több éve zajlik, mint ahogy az óvodai és iskolai koncertek is, utóbbiak – legnagyobb megdöbbenésemre és sajnálatomra – nem folytatódnak tovább..
A koncertestből számomra kiemelkedett Mozart D-dúr fuvolanégyesének második tétele, amit Székely Edit fuvolaművész, sok újpesti gyermek kedvenc előadóművésze, műsorvezetője szólaltatott meg. Virtuóz technikai megoldásokkal, Schunk Franciska hárfa kíséretével Chopin: Variációk egy Rossini témára című műve került terítékre, amit hatalmas tapssal, visszatapssal jutalmazott a hallgatóság. A vonós szekciót Pintér Dávid és Kerényi Dorottya alkotta hegedűn, Jobbágy Andor brácsán, Tomasz Máté csellón és Jobbágy Csongor nagybőgőn. Sólyomi Pál majdnem nem állt kötélnek, de legnagyobb örömünkre átéléssel telt játékával feloldotta a kezdés feszültségét.
Halmos Fatime és Miklós Marcell A megváltó címmel írta meg azt a kamaradarabot, amire a FakTúra folyóirat is meghívást kapott. Nem ez az első darab, aminek alaptörténetét a színészek élete inspirálta és valószínűleg nem is az utolsó. Magam fotóművész lévén sokat foglalkozom képzőművészettel és megnyitókon gyakran teszem fel a kérdést vitapartereimnek, vajon elég-e témának az alkotó/alkotók személyes élete, világról való reflexiója ahhoz, hogy olyan művet alkossunk, amelyek megfelelnek annak a művészeti elvárásnak, hogy túlmutassanak önmagukon. Én úgy éreztem, ha nem is Márai Sándor-i szinten, de sikerül az öncélon túlmutatnia a szerzőknek, a karakterek őszinteségének, önironikus felhangjainak köszönhetően. Tudtommal a Halmos Fatime és Záhonyi Enikő ötlete alapján (ők játsszák a női karaktereket) megírt szöveg az alkotók első írói próbálkozása, ami tapasztalatom szerint megnehezíti a műre való kívülről rátekintést. Ennek ellenére egy pörgős, a túlírástól nem terhelt produkciót sikerült bemutatniuk a lakásszínházi viszonylatban telt házasnak mondható esten.
A színjátékot négy játékos adja elő, a fent megnevezett művészeken kívül volt szerencsém felfigyelni egy nagyon ígéretes fiatalemberre, Lukács Olivérre, aki a rendező szerepét alakította, megítélésem szerint rutinos, hivatásos színművészek színvonalán. Nekem már csak miatta is megérte volna megnéznem az előadást, s ezt utána el is mondtam neki, biztatva őt a folytatásra. Megható volt szerénysége, ahogy az elismerő szavakat fogadta. A másik három játékos is véleményem szerint magas színvonalon formálta szerepét, impulzív színpadi kisugárzással.
Kritikám zárásául kifejezem, mennyire szimpatikus nekem, hogy leggyakoribb olvasmányaim, a versek ebben a darabban is megjelentek (lásd lent), a darab részeként. Nagyon szeretem a líra sűrítési, absztrakt tulajdonságait, a versek képszerű „látásmódját”, filozófiai és esztétikai tömörségét, amit az est folyamán szavaló színészek magas színvonalon interpretáltak.
Rékasi Attila, Újpest
Heath Ledger Színkör és a META Művészeti Központ közös produkciója.
Szereposztás: Monica………………….Záhonyi Enikő Sofia………………………Halmos Fatime Sanyika………………….Lukács Olivér A pincér…………………Miklós Marcell
Halmos Fatime és Záhonyi Enikő ötlete alapján írta: Halmos Fatime és Miklós Marcell Rendezte: Miklós Marcell Sophia és Monica álarcában a két nő utolsó kísérletet tesz, hogy arra a helyre kerüljön, ahol – azt remélik – végre hazatalálnak. Ha nem kellenek senkinek, megteremtik maguknak a színházat. A valódi életükből írják, hogy eljátszhassák az igazit. De erről a saját valóságról hamar kiderül, hogy nem igazán történik benne semmi. Az is unalmas, vagy szánalmasan nevetséges. Újabb kudarc a hosszú zsákutcában. Két színésznő lebegő és rebbenő létezése tölti meg a teret. Ülnek. Beszélgetnek. Iszogatnak. Filozofálnak. És remélnek… Álmok és vágyak dervis tánca tombol a színpadon. Kétségbe esve keresik a kiutat, hogy kitörhessenek lelkük ellustult bűvöletéből. Megérkezik a megváltó? Hisznek egyáltalán benne? Létezik-e még a remény könnyeikben, nevetésükben? A válaszokat, ha lesznek, mindenki majd magának szüli meg!
Szemelvények nézőink visszajelzéseiből: „Megkapó A megváltó őszintesége és szenvedélyessége; épp a személyessége által érint meg bennünket, egyszerre nyíltan és szemérmesen vall a játszók legbenső érzéseiről és gondjairól. Márpedig egy színházi előadás mindig akkor lesz a szívügyünk, ha a játszóknak is az; és A megváltó éppen ilyen.” – Sediánszky Nóra
„Végre egy igazi, őszinte színház.” – Fehér Tamás
A színműben elhangzó versek, monológ részletek: Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa Tenessee Williams: Beszélj, mint az eső Halmos Fatime: Sivatagi szárazság fogaim kristályterme
A budapesti színházi kínálat egyik legizgalmasabb darabját láthatjuk november 21-én, péntek este héttől a Ráday utcában, PIERROT és PRIGOZSIN az élet forgatagában címmel. Véleményemet mégpedig arra alapozom, hogy az előadás egyszerre roppant szórakoztató, ugyanakkor filozófiai mélységeket is feltáró, rendkívül személyes és a poliamoria kérdésének tárgyalásával korszerűnek is mondható. Formanek Csaba írta a könyvet, ám játszótársa, Ács Tamás is komoly részt ad hozzá az alkotómunkához: a karakterek megformálásán túl személyes, gyermekkori „szerelmi” története adja az egyik vezérfonalat. Kétszer láttam a darabot (a premiert és a másnapit), most lesz a harmadik alkalom – úgy tűnik, függő lettem.. – és már e két előadás kapcsán is beszélhetek fejlődésről. Ennek fényében kíváncsian várom, miként lesz egyre szabadabb a színészek játéka! Ács Tamást nézve e két első Pierrot és Prigozsin-on olyan érzésem volt, hogy a már jól ismert, Tamásra jellemző elragadó játék ebben a műben teljesedik ki, végig gyönyörködni tudtam a megformálás szépségében. Formanek remekül hozza a „ellenpont” karaktert, csakúgy mint a Senki se mer egyedül élni című szintén zseniális darabjában. Itt is ő volt meglátásom szerint a „rosszzsaru” és ennek nemcsak orgánuma, a személyiségéből sugárzó felperzselő tüzesség az oka, hanem a sok év színjátszás alatt kialakult játszói képességei. Természetesen a szórakoztató attitűdök tobzódása ellenére nem beszélhetnénk Formanek műről, ha nem domborodna ki a dráma, valamint egy aktuális és fontos társadalmi szintű kérdés. Utóbbi ezesetben az etikus többpartnerűség, azon belül is talán leginkább a poliamoria körül forog: vajon eljuthatunk-e a megcsalással szemben ahhoz a szereteten, tiszteleten alapuló belátáshoz, hogy nincs jogunk senkit kisajátítani, lehetünk-e tragédiák nélkül szabadon szeretni tudó felnőttek?
Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron színművészek alkották meg ezt a nem hétköznapi színházi estet, amely a vajdasági költő versein keresztül vezet be bennünket az emberi lét kérdésein túlhaladva a párkapcsolati dinamikáink mélyebb világába. A belvárosban látogatható KuglerArt Szalonba most először kapott meghívást a FakTúra folyóirat Zoltán Áron részéről. A lakásszínház nem új keletű forma a sokszínű művészettől színes fővárosunk kulturális kínálatában. Én személy szerint most voltam először ennyire intim teátrumi közegben, ahol a „színpadtechnikai” szcenikai elemek nemhogy minimálisak, hanem szinte konvergálnak a nullához. Van azonban helyette más. Hihetetlen „közelség”, alkotói erőtér az előadókkal. Ezt azért merem állítani, mert úgy érzékeltem, hogy jelenlétünk, reakcióink, energiánk, kisugárzásunk mintha visszahatott volna a játszókra. Legalábbis azt az elementáris energiát látva, amit Kriszta és Áron árasztott magából, csak erre tudok gondolni. Önmagában az energia viszont kevés, ha nincs mögötte mesterségbeli tudás, tehetség, akarat, alázat, értő írói-rendezői munka. Az Elmecirkusz esetében mindezt a munkát szintén Szorcsik és Zoltán végezte el. Meglátásom szerint ez nem gyöngítette, hanem éppen erősítette a produkció minőségét. Azt gondolom, nagyon értő, lényeglátó versválogatás adta meg a darab testét, amit szépen dramatizáltak mindenki életére reflektáló jelenetekké. Erősség, hogy „történetet is kaptunk”, értem ez alatt, hogy nem verspirulák beadagolása történt, hanem egy versekkel való gyógyító áramlás, amelynek több dramatikai és szcenikai csúcspontján a katarzis is megélhető volt, ahogyan azt az egyik néző, Fecske Fanni is papírra vetette (forrás: Facebook Elmecirkusz oldala). Számomra nagyon sok meglepő, vagy szokatlannak, akár merésznek is nevezhető interpretációs megoldást is tartogattak az alkotók. Ezek a megoldások karöltve Sziveri érzékletes és „húsbavágó” költészetével egy olyan színházművészeti előadást teremtettek, amely egyaránt volt alkalmas a költői és a drámai nagyság szívhez szóló kifejezésére. Összességében elmondható, hogy egy különleges, magas nívójú színházi élményben lehet részünk kiemelkedő színészi játékkal, egy varázslatos egyedi helyszínen. Következő eladás november 10. hétfő 19:00. Ne hagyják ki! Magam a FakTúra folyóirat nevében csak ajánlani tudom!
Sziveri János, a tragikus sorsú vajdasági költő zseni 2024-ben ünnepelné 70. születésnapját. Örökérvényű, ma is égetően aktuális és különleges humorú műveiből két színész összegyúrja a maga Sziveri-drámáját, miközben fokozatosan megnyílnak egymásnak, és feszegetik a szövegek, formák és saját idegrendszerük határait.
Sziveri János műveiből írta és játssza: Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron
Producerek: Pinceszínház, KuglerArt, Transzformáció Alapítvány és VerShaker Produkció A program megvalósulását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
keresztes zoltán underdogimages fotóművész kiállítása, fotó: magánarchívum
Kereszetes Zoltán fotóművész a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökségi tagja, a Fuga kortárs művészeti központban tulajdonosait veszített tárgyak nyomába ered, megpróbálva a szinte lehetetlennek tűnő feladatot, hogy a fotóművészet nyelvi, formai sajátosságaival töltse fel az elárvult holmikat. Ezek a valamikor nagyobb becsben tartott tárgyak a kiállítótérbe landolva, a róluk készült alkotások által próbálják bizonyítani fontosságukat, a világhoz való viszonyukat. Az alkotó igyekszik a tárgyak lelkét bemutatni, úgymond megszemélyesítve, személyiséggel feltöltve azokat, miközben azzal a társadalmi kérdéssel is foglalkozik, mit kezdünk a minket elárasztó, figyelem, újrahasznosítás hiányában szemétté avanzsáló entitásokkal. E hét vasárnap lesz ennek a nem mindennapi ötleten alapuló, szokatlan installálású tárlat finisszázsa, éljenek a lehetőséggel és látogassanak el a Fugába.
Rékasi Attila, Újpest
November 2-án este 7-kor bezár keresztes zoltán underdogimages tulajdonosaikat vesztett tárgyak szubjektiv és pontatlan leltára című kiállítása. A záróeseményen Marno János versei hangzanak el. Közreműködik Persányi Zsófi, Radnóti Róza és Rozs Tamás.
Az újpesti Szindbád gyalog indult a vasúti hídnak. Jobb kívülről szagolni a gőzmozdony pöfékelte buja füstpamacsokat, s jobban látni annak a Duna vizére rajzolt, hullámokkal cicázó gomolyait, ha gyalog kél az ember – igazolta magában döntését a férfi, dacára sajgó tagjainak. Amúgy is asszonynépnek való a melegded szalonkocsi. Aki éhet akar nyerni a római parti csemegékhez, az biz nem ül vasparipára – dörmögte orra alá. A kiadó sem fizetett, azt a keveset ne jegyre költse, ki csak jambusokkal tudja tölteni a magyar kincstárat. Lenézett. Milyen szédítőek ezek a vashidak, de hasznosak – merengett Szindbád. A megyeriek úszhatnak, míg ő száraz lábbal azon mélázhat, ifjúsága reményteli, karcsú szoknyái ezek a pilonok. Ejh mennyi kíváncsiság dohogott akkoribb a legényben: mit rejthetnek azok a szoknyakelmék, s vajh a szebb, finomabb kelme alatt szebb, finomabb lábacskák rejteznek? Nem nyughatott, míg ki nem derítette, s lebbentett ezért számát se tudja mennyit, s még képzelt hozzá, ahányat látott. A víg molnárnétól a Wolfner bárónéig volt szoknyák lebbentője, lábacskák erdejében bolyongva kereste a bizonyost, a megnyugvást. Nevetést, könnyeket, boldogságot, bánatot talált, de soha meg nem érkezett, folyvást úton volt. A gondolatok. A leggyorsabb gőzösök a gondolatok! Még fel sem nézett a szoknyák feletti szépségekre, a szegecselt vashíd karcsú K betűire és már Buda földjét tapodta. Ilyenkor mindig visszanézett szeretett Újpestjére és ezt gondolta: lapos mint a guta, mint a pelyván nevelt lánka, ám téved, ki úgy hiszi, hogy csak a telt, duzzadó kebel olthatja vágyát a férfiúnak, hiszen ezer színe van a szépségnek. Klárák, Klotildok, Kingák óhhh, éltek-e még, gondoltok-é a ti Szindbádotokra, úgy ahogy ő Újpestjére, s remeg-e még ajkatok a csókok emlékétől? Mily nehéz elengedni azokat a szattyán finom kacsókat, a lefejtett csipkekendőket.. hová lett a fiatalság, hová lettek a Római part ízei? Ezen töprengett Szindbád, s közben sétapálcájávál megkocogtatta a híd utolsó vaskorlátját. Visszaviszel még – vonta kérdőre -, vagy itt ér az elmúlás a csónakházak, vendéglők és cigányprímások között? Ritkán telíti tagjait már a vágyakozás, de most ráfordulva a dunaparti sétányra összefutott a nyál a szájában, ráncos arcára aprócska mosoly húzódott a toluló emlékektől. „Ejh, vajon ott szolgál-e még a Bivalyos vendéglőben az a minden hájjal megkent pincér, bizonyos Vendelin, kinek asszonyát megszöktettem anno, mikor még nem gondoltam a holnappal? A békási vagy az endrei böllértől hozzák-e manapság a csontot a velős pirítóshoz? A békásit ugyanis nem szenvedhetem, igen közel esik Budához, ott gyönge szénán tartják a jószágot – az intézőtől tudom – s a rosszul hízlalt marha veleje olyan, mint a fűrészpor, csak morzsol az ember szájában, nem ken az semmit, nyelhetetlen. S a kenyeret helyben sütik-e még vagy a Moskovitzék budai üzletéből való? Tudni illik, hogy csakis a helyben sütött kenyéren olvad jól a velő. Annak útja a kemencéből egyenesen az asztalra vezet, ezért vágata még friss, s kívül ha meg is pirul, belül omlós, meleg, mint az érintetlen női öl.” Eképp morfondírozott Szindbád régi törzshelyéről, hol minden reménye szerint új séfet vettek azóta, mert az a kutyaütő, akit Vendelin oly bőszen rekommendált ‘897-ben – gyalázat! – nem Mildenbergertől hozatta a Sert! Nem ettől a tisztességes, újpesti zsidó embertől, aki az égért be nem csapna senkit! Úgy Pesten, mint Budán, csak az ő nektárjának van három ujj habja, ami néki a serital frisseségének kizárólagos bizonyítéka. Mildenberger sere, mint az érett asszony csókja: keser, de jólesőn csiklanja a szomjúhos férfi ajakát. „Ha jó ebédet ádnak ma, tán még a csónakházba is befordulok, s ha Clark Ádámot már le nem is győzhetném, még mindig oly szép mozdulatokkal evezek, mint ő, amikor elvitte az érmet az orrom elől. Lágy most a Duna, hívogat. Micsoda bohém, izgalmas, nagy időket éltünk akkoriban itt a Rómain! Nyár, forróság, szerelem.. – mintha a sétálóknak beszélt volna, ám a parton egy lélek nem járt. Szindbádnak most tűnt fel, hogy egy szál felöltőben rója útját, holott sál is elkélne már, rigóké helyett varjak károgása üti a fülét. Felemelve fejét elbizonytalanodott, több a zöld még, alig köhög a sárga. Maholnap november, hát mi ez a zölden hagyott rengeteg? Hova tűntek a fabódék, miért magasodnak tükrözőszemű bérpaloták? A Légszesz utca fennebb van, rossz irányba fordultam volna a hídról? – kérdezte fennhangon magától, majd újra visszatért gondolataihoz. Nem… nem… itt az első csónakház, de zárva: mégiscsak ősz lehet. Megkésett ősz. Nem is baj, jól illik egy megkésett élethez. Ez marad már nekem, az újpesti Szindbádnak, aki fiatalon is öreg volt, vagy annak tűnt. Gyorsan élt, mert olyan volt a harmincas évek, hamar cseperedtek akkortájt a költők. Ez marad nekem, a zöld lombok közé lassan bekéredzkedő sárga, vörös majd barna levelek szimfóniája. Gondosan hintett betűk ezek a levelek, szavakká csomósodnak és elhitetik velem, hogy van történetem, hogy nem bolyongtam hiába, hogy az a sok könny az asszonyszemekben nem illúzió volt csupán. Így tűnődött tovább, ballagva a Római őszében, merengőn idézve hajdanvolt szerelmei alakját, s bár egyik karcsúbb és csinosabb volt mint a másik, szomorúan nyugtázta, hogy minden nő arca olyan, mint a másiké. Hogy a nők: egyformák. A Fellininél jobbra fordult. Alászállt a színes korlátok között és – mintha a hídon térne vissza -, besétált a Dunába, szeretett Újpestje felé véve az irányt.
Kritika: Rékasi Attila, fotó Kovács B. Gábor kurátor
Kovács B. Gábor kurátor válogatása segíti a látogatót Farkas György, harminc éve elhunyt hivatásos festőművész sokoldalú munkásságának megismerésében. Az értő és igényes szelekció betekintést enged a különböző korszakok ikonikusnak mondható alkotásaiba. Farkas világa nagyon személyes, ugyanakkor a korára jellemző nonfiguratív tendenciákra is érzékenyen reagál, ám nekem az az érzésem volt, hogy nemcsak „trendiségből” foglalkozik az absztrakcióval. Belső érdeklődése és formabontó igénye vezeti a látvány, a tér felbontására, majd szuggesztív, hol lágy, hol temperamentumos újraépítésére. Festészete számomra erősen kötődik a tájhoz, ugyanakkor a hagyományokhoz, „népkultúrához” is. Bár a képek befogadhatóságát kicsit nehezíti a helyszín adottsága, a képek könyvespolcok feletti installálása – láttam ilyet Újpesten is, ott is zavart-, véleményem szerint komoly kvalitásokat is fel tud mutatni, meg tud csillantani ez a tárlat.
Rékasi Attila, Újpest
Farkas György festőművész idén 30 éve hunyt el. Tiszteletére, a Török utcai Könyvtárban második alkalommal mutatjuk be rendkívül széles és izgalmas művészetét az érdeklődőknek. Az OKN 2025 programsorozat keretében egy kötetlen beszélgetésre, tárlatvezetésre hívjuk vendégeinket, olvasóinkat október 8-án. A kiállítás november 7-ig tekinthető meg a könyvtár nyitvatartási idejében.
FSZEK Török utcai Könyvtár, 1023 Budapest, Török utca 7-9.
Egy alkotó életében, pályáján mérföldkő az első könyve megjelenése. Ne tagadjuk, minden megjelent könyv egy darabka halhatatlanság. Van amelyik nagyobb darab, van amelyik kisebb, ennek mértéke nagyon sok összetevőtől függ, és sokszor nem is az adott mű kvalitása okán adatik annak az örök emlékezetben való jelentősége.
Az Erdőszéli jegyzetek esetében inkább az a gondolat merült fel bennem a kötet létezése kapcsán, hogy meg akar-e valami születni? Amennyire én tudom, szerzőnk esetében nincs tudatos költői pályaépítés a verselés hátterében, Balogi költői munkája inkább olyan, mint a levegővétel. Bensőből fakadó ösztönös létszükséglet. Nekem egy Anya énekel a lapjairól, aki tele van őszinte szeretettel, elfogadással a Világ és saját létezése irányába. Feltétel nélküli szeretet sejlik, ami ki is akar áradni, világra akar jönni. Azt hiszem, ha a fogantatást – intimitása okán – nem is láttam, a cseperedést igen. Virág verses megnyilvánulásait régóta figyelem a közösségi oldalakon. Már a kezdeti időkben feltűnt ez az „ősanyai” világlátása, hogy ha rajta múlna, ha megtehetné, mindannyiunkról, minden élőről és élettelenről gondoskodna. Valahogy így lehet a költői képeivel, verses impresszióival is, hagyja, hogy azok megszülessenek. S ha megszületnek, nem rejti az erdő mélyére alkotásait. Hagyja, hogy kiteljesedjenek, kapcsolódjanak a világhoz, megtalálják helyüket annak színes forgatagában. A születés misztériumához hozzátartozik az a paradoxnak tűnő jelenség, hogy nemcsak a gyermek születik meg, hanem az anya is, akinek az élete már soha nem lehet olyan, mint a szülés aktusa előtt volt, ugyanis versei publikálásával megszületik Balogi Virág költő is. Ha akarta, ha nem, ha tetszik neki vagy nekünk, ha nem. Ezt a „szülői” szerepet Virág a lehető legnagyobb természetességgel éli meg, nem épít nagyobb fészket, mint amekkora kell, nem „acsarkodik”, mondhatnám finom marad és nőies. Az Erdőszéli jegyzetek, olyan, mint amilyennek egy első kötetnek lennie kell. Személyes, hangadó, kicsit „felvonultató”, de semmiképp sem „mindentbele”. Érzik rajta a szerkesztettség, ha az apai szigor nem is mindig. Engedjék meg, hogy kritikámban egyik személyes kedvencemet emeljem ki az elhangzott versek közül, amely számomra a legjobban fejezi ki Balogi világát. Ez a költemény a Krumpliversek 2 címet viseli (lent közölve). Azért emelem ki ezt a művet, mert véleményem szerint itt pillanthatunk bele az alkotó második verseskötetébe, ami sejtéseim szerint még mélyebbre hatolhat a személyesség világába. Mutatja ez a vers azt a megszületési rítust, amiről írtam, ahogy az emberben egy személyes gyermekkori élmény, „trauma” énekké érik. Ebben a versben szemlélhetjük azt is, hogy Virág költői képei milyen nagyon kifejezőek, milyen harmonikusan boltozzák a sorok felépítményét, szépen vezetik gondolati lépteinket a vers „csattanójára”, filozófiai mondanivalójára, s azt, ahogyan változik viszonyulásunk életünk folyamában a misztikum s a félelmek világától a profanitás és a funkcionalitás valóságába.
A Kettőspont Színházban volt a kötet első bemutatója, ami pont olyanra sikerült, mint amilyen a kötet: békés, nyugodt, befele figyelő, lírai, megfűszerezve egy csipetnyi érzékiséggel, amit Jászai Andrea zenéje festett. Horváth M. Zsófia személyes hangvételű kérdéseivel vezette a bemutatót, Formanek Csaba verseket olvasott fel a kötetből, Simon György űrgitárjátéka a kozmikus hátteret „simogatta” a kötet lapjai alá. Az est szépszámú érdeklődő jelenlétében zajlott. Összességében azt gondolom, az olvasóközönség egy szerethető, befogadható, „közérthető” verseskötetet kapott ajándékba Balogi Virág verselőtől, kíváncsian várjuk a folytatását!
Rékasi Attila, Újpest
Balogi Virág: Krumpliversek 2
Kislánykoromban sokszor küldtek a pincébe krumpliért. Többnyire száraz, hideg, savanyúszagú cellák voltak egymás mellett. Mindegyiken rács, lakat. Lassan mentem, le a harmadikról, utáltam egyedül bemenni oda. Mintha egy hüllő belsejében kopogtak volna lépteim. Hangosan csörgettem a kulcsokat, énekeltem vagy beszéltem magamban, hogy elzavarjam a pinceszellemeket. Katonás rendben álltak a polcokon a befőttek, szörpök. A sarokban egy régi bicikli, törött bútorok, és persze a láda. A láda, amibe még tekintetemmel sem nyúltam szívesen. Krumpli volt benne, amit kukacokként leptek el a rózsaszín csírák. Fenyegetőn néztek az ősz szakálluk, bibircsókos bőrük alól. Nem mertem hozzájuk érni. Féltem, hogy rámtekerednek. Soká elmaradtam a pincében, mire beparancsoltam a szatyorba az ebédhez valót. Ez gyakran ismétlődött, de mindig megúsztam. Aztán még sokat jártam a “pinyóba” így vagy úgy, ezért vagy azért alászállván. Még most is lenézek néha. A minap behoztam egy kis krumplit a kamrából. Milyen csúnyák, ráncosak, gondoltam, mégis áttüremkedik rinocérosz bőrükön az új élet rózsaszín reménye, arany pászmája. Milyen édes lesz a húsuk egy jó forró fürdő után és hogy fognak örülni a komposztlakók örökre levetett szerzetesi ruháiknak.
Az elsőkötetes szerző a könyvbemutatón, fotó: Rékasi Attila
Kritika és fotó: Rékasi Attila – FakTúra művészeti folyóirat
Buda szívében, Cseh Tamás bronzszobrától egy kőhajításra egy másik nagyon mélyen ható lírikusnak nyílt kiállítása Turbulenciák címmel a múlt héten, ahova a FakTúra művészeti folyóiratot is meghívták. Miksa képeihez hasonlót még nem nagyon láttam sem a magyar sem a nemzetközi képzőművészeti scénában. Úgy technikailag, mint formailag és gondolkodásmódjában nagyon egyedinek tartom képi világát, ami a legjobbak közé emeli őt véleményem szerint, ezért örömmel látogattam el az Íme Kult Tér Galéria termeibe. Ismertem már a művész munkáit, mert több ízben volt szerencsém járni az újpesti műtermében, azonban ez az intim, sajátos építészeti formákkal rendelkező tér most új kontextusba helyezte a művészetét. A műterem „zsúfoltságából” kiszabaduló remekművek nemhogy belakják a teret, de azt kell mondanom valósággal „úszni” kezdenek benne, és nemcsak egyénileg mutatnak minőséget, hanem egymással párbeszédbe elegyedve adnak plusz értelmezést a szemlélőnek. Miksa sajátosan egyedi festményeinek „határtalansága” – értem ez alatt azt, hogy nem kvadrátosak és nincs keretük, csak a térrel viaskodó képszélük teljesen átértelmezi a klasszikus galériatér fogalmat is. Mintha a Hubble űrteleszkóp lencséjén keresztül kémlelnénk az univerzumot, csak ott a háttér szénfekete, fénytelen. Ott az űrben árnyék sem sejlik, a fekete háttér elnyelné. Itt Budán a kitett képek szerencsére árnyékot tudnak vetni, ami egy nagyon különleges hangulatot kölcsönöz minden Miksa Bálint képnek. Érdemes azonban nem csak távolról szemlélni a művész miniuniverzumát, mert az apró részletek, a piktúra is rendkívül figyelemre méltó és a finom ecsetvonások rengetege is ezernyi csodát rejt. Aki esetleg nem jut el a kiállításra, vagy magával vinné valamely módon az élményt, annak megoldást kínál az alkotótól rendkívül kedvező, kiadói áron megvásárolható gyönyörű, nagy formátumú, keménytábla kötésű, színes művészeti könyvalbum, ami bemutatja az eddig született alkotásokat (művész elérhetősége). Jön a fényszegény évszakok sora, mi is lehetne energetizálóbb, mint Miksa fényfestményeinek színkaválkádjában gyönyörködni egy fűtött szobában! Karácsonyra is életre szóló ajándék lehet, csak ajánlani tudom ezt az élményt.
Azzal zárnám recenzióm, hogy ez a kiállítás szokatlan kérdéseket szült bennem: lehet űrsétát tenni egy budai pincében? Minden jel arra utal, hogy igen!
A kiállítás része a Bartók Béla Boulvard budai Eleven Ősz eseménysorozatnak, a kiállítást Szabó Noémi művészettörténész nyitotta meg és október 10-ig látogatható csütörtökönként 15 és 18 óra között.
Rékasi Attila, Újpest
Az esemény közleménye: Szeretettel várunk MIKSA BÁLINT Turbulencia című kiállításának megnyitójára szeptember 26-án, pénteken 19:00 órakor az Íme Kult Térben.
A kiállítást SZABÓ NOÉMI művészettörténész nyitja meg
Az organikusan növekvő módszertannal készült, szabad sziluettes „lebegő” festmények különleges esztétikai élmény ígérnek.
Miksa Bálint 2012 végétől kezdte szabad sziluettes festészetének kiérlelését. Képeit egy pontból fejleszti, majd kiszabadítja őket a hordozó felületből. A festmények szabad, lebegő, önálló entitásokká válnak. Festői világmodellekként is felfoghatók.
Légy részese az élménynek, és érezd jól magad egy kedves baráti társaságban!
Megtekinthető: október 10-ig nyitvatartási időben (csütörtökönként 15:00- 18:00) és a kapcsolódó programok alatt.
