Kritika és fotó: Rékasi Attila
Képzeljék maguk elé a Sikoly című, sokak által nyomasztónak tartott Munch-festményt egy sötét, nyirkos szobában, miközben Önök lekötözve ülnek, és a plafonról fél másodpercenként egy vízcsepp csattan a kopasz fejbőrükön. A nyolcvan perces előadás alatt végigkísértett ez a gondolat. Kiegészülve azzal, hogy közben harmincan nézzük Mórocz Eszter táncművész meztelen testét, ahogy mozdulatlanul fekszik a földön. Órák telnek el, mire megmozdul. Legalábbis így érzem. Meztelennek és kiszolgáltatottnak érzem a pszichémet, a türelmemet. Arra is hamar rájöttem, hogy az ember menthetetlenül reménykedő lény. Reménykedtem, hogy nem az egész performatív előadás alatt egy csiga lassúságával mozog az alkotó, hogy majd a színház „szokásait” követve eljön a kinetikai kontraszt, a dinamikai hatáskibontás, a katartikus feloldás aktusa.
Tak-tak-tak-tak-tak-tak, végtelenítve – vajon kapok-e ettől a zajtól epilepsziás rohamot? Aztán elveszve az időben, a végtelen kín gondolatától irtózva, Mórocz megformál egy csodálatos festményt, a földről való „felkelés” csúcspontjaként. Lehet, hogy én vagyok túlérzékeny, más menekülőre fogta volna, de én ott egy gyönyörű nőt láttam – pontosabban a Nő egyetemes gyönyörűségét –, ahogy a kiszolgáltatottság és a születés misztériumának ősi, sallangtalan interpretációját formálja meg a művésznő. Számomra ez tekinthető a darab csúcspontjának és értelmének.
Ezzel nem azt állítom, hogy egyetlen gesztusra lett kihegyezve ez az előadás. Jó néhány gondolat és érzés keletkezett még bennem a fennmaradó időben, de lényegként maradt bennem a kérdés: akarom-e Munch Sikolyát nézni egy sötét, nyirkos szobában, miközben petárdaként fúródik az agyamba a metronóm kegyetlen ketyegése?
Ezek az érzések maradtak meg bennem, valamint a szellemnek az a becketti impressziója, hogy művészileg sejtem, mi vezette az alkotókat. Nem vagyok táncos, de éreztem, hogy technikailag hihetetlenül nehéz lehet az előadó számára ez a darab, ám számomra önmagában ez a tény nem okozott esztétikai vagy erkölcsi örömöt. Azt sem tagadhatom el, hogy a darab akár megindító is lehet, transzgenerációs vagy egyéb születési, létezési, abúzív lelki „traumák” feldolgozásához vezető, „megtisztító” érzeteket is kiválthat. E szempontból is hasonlítható a mű egy jó festményhez: sok kaput nyithat meg, sok értelmezés létezhet a Gálos László által létrehozott Semmi szövegek című alkotásban az RS-9 Színház színpadán.
Összességében azt tudnám mondani, nem vagyok benne biztos, hogy ne lehetne kifejezőbben megjeleníteni a becketti filozófiai mondanivalót színházi eszközökkel.
Rékasi Attila, Újpest
Előadás kommunikéja
Az L1 Egyesület bemutatja: Gálos László: Semmi-szövegek
Hommage à Samuel Beckett
Az emberi lét az anyaméh sötétségétől a sír sötétségéig tart. Miközben folyamatosan megyünk (sokak hite szerint haladunk) sehonnan sehova, emberfeletti, habár reménytelen erőfeszítéseket teszünk, hogy kapcsolódjunk egymáshoz és a valósághoz.
Beckett prózája ennek a megközelítésnek egyik irodalmi végpontja. Az 1950-52-ben írt Semmi-szövegek által ihletett kísérleti előadás az azóta a megértéshez és kapcsolódáshoz rendelkezésünkre álló új, illetve átértelmezett eszközökre, vagyis a digitális/virtuális technológiákra, valamint az elvileg nyelveken túli tánc- és mozgásművészetre alapozva épít fel egy új becketti nyelvet. A becketti és jelenkori elszigetelődést hangsúlyozandó a táncosok egyesével, azaz izolálva és elidegenedve lépnek be a folyamatba.
Ezen az estén Mórocz Eszter lép színpadra.
Korhatár-besorolás: 18+
Az előadás hossza 80 perc, szünet nélkül
Jelmez: Ellenbacher Ádám
Makeup artist: Kardos Kitti
Díszlettervezési konzultáns: Ana Fischer (Halász Anna)
Külön köszönet Kovács István, Ladjánszki Márta és Nagy Ferenc segítségért.
Az előadás támogatói:
Nemzeti Kulturális Alap Táncművészet Kollégiuma
L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület
