Megállni látszik

Kovács Gergely novellája, illusztráció: Rékasi Attila

A Liffey folyó partján ültem és röhögtem. Előzőleg röptében vakartam meg egy sirály csőre alját, és elképzeltem, ahogy a megilletődöttségtől nekirepül az O’Connell hídnak. Már ha majd egyszer ennek az egésznek vége lesz. Az ütközést persze nem fogom látni. Addigra talán már nem is leszek a városban. Paula jutott az eszembe, a nő, akinek a melltartóból kibújó mozdulatára ébredtem újabban. Hiába, a gondolat tényleg gyorsabb a fénynél is, csak az elmém szabhat neki határt.

Döbbent arcára gondoltam, ahogy az asztalon lévő fehér műszert nézi. Ha léteztek is bármilyen határok, rég átléptem mindet.

Nagyot kortyoltam az ásványvizes palackból és nyugat felé néztem, ahol egy helyen a bágyadt decemberi napfény átverekedte magát a masszív felhőtakarón. Több folyadékot kell innom, akkor kevesebb hülyeség jut az eszembe. Mint például, hogy halott vagyok. Hisz minden életfunkcióm ellentmond a túlvilági létezésnek. A gyomrom halk morgással helyeselt: ideje volt valami élelmet szerezni.

Megvártam, amíg elmúlik a fülem zúgása, ami egyre gyakrabban fordult elő, és dudorászni kezdtem. Miért is nem tanultam meg játszani valamilyen hangszeren? Az iPad-et is elfelejtettem magammal hozni. Ma reggel – azaz az utolsó alvás után – valamiért a lehető leggyorsabban le akartam lépni a hotelből. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért éreztem némi megvetést Paula testtartásában. A pozitív terhességi teszt az asztalon igazán nem írható a számlámra.

Ami azt illeti, azt az egyetlen alkalmat leszámítva, hozzá sem értem. Úgy képzeltem, hogy ha megmozdítanám, megszűnne Paulának lenni, csupán egy védtelen porhüvely lenne, és ezt nem akartam, még akkor sem, ha ez idő szerint egyedül én jelenthetek rá veszélyt.

A folyóra néző Centrába mentem, úgy rémlett, maradt még néhány csípős goujon a forró pulton. Szerencsére tíz óra harminckor Dublinban rengeteg helyen lehet meleg ételt szerezni. Miután kimozdítom földi sorsukból a csirkefalatokat, gyorsan kihűlnek, ezért helyben fogyasztottam őket az ablak melletti asztalnál. Vajon Paula is ilyen hűvös és dermedt lenne tíz perc után, ha hanyatt dönteném az ágyra?

Belepirultam, amikor eszembe jutott az az ölelés a bárban átdorbézolt délelőtt után. Egy fél üveg Jamison sem volt elegendő mentség arra, amit tettem. Őrjítő volt érezni a teste melegét. Megúsztam anélkül, hogy különösebben elmozdítottam volna a helyéről, legalábbis nem zuhant a padlóra, cementes zsákként, mint általában a dolgok ebben a világban. Ahhoz egy ölelésnél, úgy látszik, erősebb lökés kell.

Elindultam a folyó mentén a Heuston állomás felé. Az úttesten könnyebb volt haladni, csupán arra kellett vigyáznom, hogy ne közvetlenül az autók orra előtt lépdeljek. Hátha egyszer csak megindulnak.

Nem voltam persze mindig ilyen bátor. Az első két „héten” alig mertem lelépni a járdáról. Hármat kellett aludnom ahhoz is, hogy az alkoholista lakótársam mellől átköltözzek a főutcán lévő Gresham hotelbe. Addigra bejártam a téboly összes állomását. Önkívületben róttam az utcákat és üvöltöztem, hátha meghallja valaki. Nem lehettem benne, biztos, hogy egyedül vagyok. Mással is megeshetett már az, ami velem, lehet, hogy az elmegyógyintézetek folyosói ehhez hasonló élménybeszámolóktól hangosak.

Felhágtam a legmagasabb házak tetejére, hogy minél messzebb láthassak. De nem mozgott semmi: A walesi komp lehorgonyzott a Bull’s Island mögött, és a Howth irányából érkező repülőgép sem akart földet érni.

A Liffey jéghideg vize térített magamhoz, és győzött meg róla, hogy nem haltam meg. Míg heves tüsszögések közepette gyalogoltam haza az albérletbe, hogy magamhoz vegyem néhány szükségesnek ítélt holmimat, volt időm eltöprengeni azon, vajon a közeli kőlépcső bele volt-e kalkulálva az ugrásba, amihez még ki tudtam evickélni, mielőtt megfagytam volna a négy-öt fokos vízben.

A Greshamre azért esett a választásom, mert dolgoztam ott, amíg – úgy vélem igaztalanul – ki nem rúgtak. Járt nekem ott egy en suite lakosztály a legfelső emeleten. A szobákba ugyan csak mágneskártyával lehetett bejutni, de a takarítók épp odafent ügyködtek, és nyitva hagyták az ajtókat. A Spire-ra néző fényűző apartman megfelelőnek tűnt arra, hogy rendbe szedjem a gondolataimat, a hálóba belépve azonban szabályosan megijedtem a tükör előtt pózoló Paula láttán.

Jobbnak láttam odébb állni, és a másodikon találtam is egy jellegtelen egyágyas szobát üresen.

A képtől azonban, ahogy három emelettel feljebb épp vetkőzni készül, nem tudtam szabadulni. Tizenöt alvással később merészkedtem vissza hozzá. Ugyanabban a hanyag pózban dőlt előre, egyik kezével hátranyúlva a melltartó pántja felé, a másikkal az asztalra támaszkodva. Az ágya nem volt bevetve, a takaró félig a földön, a lepedő enyhén gyűrött. Nem is igazán tudtam, mit csinálok, mikor a pólómat levetve bebújtam a paplan alá. Samponillatot éreztem és… igen, az övét, ahogy belefúrtam a párnába az arcom.

Ennyit engedélyeztem magamnak birtokolni Paulából, meg akartam mutatni, hogy egy úr minden helyzetben úr marad.

Legfőképp azért, mert ez az egész egyszerűen nem lehet valóságos. Nem baleset történt, nem valamilyen hiba a természeti törvényekben. Valaki vagy valami vizsgáztat, netán egyszerűen csak szórakozik velem. Nem mintha konyítanék bármit is a fizikához, de annyit azért tudok, hogy se a fény se a hang nem terjedhetne a jelenlegi helyzetben. A polcról levett csokinak továbbra is látszódnia kéne az eredeti helyén, ahol a fény érte és visszaverődött róla.

A kezemben tartott darab pedig elvileg láthatatlan lenne, akárcsak jómagam – egyedül a régi albérleti szobám ágyában vehetnék magamra egy pillantást, ahol utoljára értek el a fotonok.

Hangot se hallhatnék, Paula párnája mégis puhán susog a fejem alatt, ahogy a folyó is hangosan csobbant, amikor belevetettem magam. A gravitációról már nem is beszélve – ennek különösen a vécétartályoknál veszem hasznát. Az áram már makacsabb természet, így a zenéről, emberi beszédről le kellett mondanom. Semmilyen berendezés nem működik, ahogy a gyufa sem kap lángra – elektromos és kémiai reakciók egyedül a testemen belül zajlanak.

A Father Matthew hídnál tudatosult bennem, hogy már megint a Memorial Park felé visz a lábam, afelé a halovány égi fénycsík felé. Az utóbbi időben mindig ott kötök ki, pedig előtte eljártam úszni is (amivel egyúttal a fürdést is letudhattam), sőt voltam a Parlamentben és Trinity könyvtárában is, ahol egy pohár vörösborral a kezemben átlapozgattam a Kellsi Kódexet.

Aztán valahogy abbamaradtak ezek a dolgok. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy bármilyen értelmes tevékenységgel voltaképpen legalizálom ezt a rémálmot. Mintha csak engedelmesen magamra húznám ezt a várost beborító piszkosszürke szemfedőt – talán ezért is járok arra helyre, ahol kilyukadt.

A barátaim után sem akartam kémkedni. Múló idő híján elveszett belőlük mindaz, ami megkülönböztetné őket a többi mozdulatlan testtől. Azt sem akartam megkockáztatni, hogy valamilyen illetlen helyzetben találjam őket. A volt barátnőm utcája felé elsétáltam egyszer, de ugyanúgy a rosszullét kerülgetett, mint amikor legutóbb, egy nyári éjszakán arra jártam.

Egy kisboltban magamhoz vettem egy üveg Baileyst, és az üveget lóbálva tettem meg az utolsó lépéseket a focipályányi hely felé, ahol végre rám süthetett a nap. Leültem egy padra, és ittam egy kortyot a likőrből. Nem mondhatnám, hogy jólesett, ami nem is csoda: még csak kettőt aludtam a nagy berúgás óta, amikor is megtaláltam a módját, hogy legalább zenét hallgathassak.

A fülem zúgása adta az ötletet. Az egyik ötödik emeleti szoba hálójában találtam egy régi iPad-et, aminek beépített hangszórója volt. A gazdája, egy kövér fickó, éppen pornót nézett a laptopján. Gatyájában matató keze láttán átvillant az agyamon, hogy világ összes pucér nője az enyém, ha akarom.

Hosszú ideje nem éreztem olyan ébernek magamat, mint akkor, Paula szobája felé tartva. Lemostam, majd a számba vettem a készüléket, és a nyelvemmel próbáltam kitapogatni a bekapcsoló gombot. Eltartott egy darabig, amíg működésre bírtam, ám annál nagyobb volt az örömöm, mikor meghallottam a fogaim közül felcsendülni az első számot. Valami borzalmas hip-hop szám volt, és szinte elsírtam magam, annyira tetszett. Karjaimmal hadonászva körbeugráltam Paulát, akár párzási táncnak is elment volna.

Egy percig szentül hittem, hogy a zenére feléled, de persze rám se hederített, ezért úgy döntöttem, hogy a következő számot a bárban hallgatom meg. Jókedvemet csak az törte meg, amikor az ivás miatt ki kellett vennem a számból a muzsikát, de aztán ezt a problémát is orvosoltam egy szívószállal.

Azon vihorásztam, mekkorát nézne az a néhány ember a bárpultnál, amint egyszer csak felbukkanok a semmiből a hotel legdrágább whiskey-jét szürcsölve, egy iPad-dal a számban, a hátsómat gengszter-rapre billegetve a bárszéken. Végül mondtam egy harsány tósztot egykori menedzserem egészségére, aztán végignéztem a vendégeken, akik talán már réges-rég kijelentkeztek, és hazamentek a családjukhoz karácsonyra. Talán már az újévre is koccintottak. Letettem az üveget és felimbolyogtam Paulához.

Utána már csak az rémlik, hogy átölelem a derekánál, és egyre azt ismételgetem bőgve: Ne hagyjatok itt!

Még egyszer meghúztam a Baileys-t a padon, aztán olyan messzire dobtam az üveget, amennyire csak tudtam. Lehunytam a szemem, széttártam a karom, és egy pillanatig reménykedtem, hogy belekap a szél. Tudtam, hogy ideje tovább állnom, el kell hagynom ezt a koporsó-várost, ki kell érnem a felhők alól. Bejárhatom a Nagy Atlanti Utat a nyugati partvidéken, de akár át is evezhetek Wales-be, onnan pedig egy jó biciklivel a fél világot végigcsavaroghatom.

Néhány jó cselekedet is belefér, ha utam során rablásba, erőszakba vagy bármi gyanús dologba ütközöm.

Jó lesz így, főnök? Ha megmentek valakit, beindítod a motorokat?

Ugyanaz a várakozás fogott el, amit egész felnőtt életemben végigkísért. Igen, tényleg megtörténhet. Talán bennem van az egész helyzet kulcsa. Egy futó pillanatig érezni véltem egy roppant erőt, ami foglyul ejtett és belehajszolt egy olyan sebességbe, ami mellett minden más megállni látszik. Valahogy üresbe kéne tennem magam, de mire megtalálom a módját, lehet, hogy ősz öregember leszek. Talán észre sem veszem már, ha a világ ismét elindul a maga útján.

Bárhogy is van, mozgásban kell maradnom, ez az egyetlen módja, hogy megőrizzem az ép eszemet.

Nehéz volt a karom, ahogy kitárva tartottam, húzott a föld magához, mint egy cementes zsákot. A Gresham irányába pillantottam, mintha arrafelé sötétebb lett volna az ég, mint máshol. Mindjárt beesteledik, röhögtem el magam megint, és úgy döntöttem, hogy majd holnap megyek világgá. Esetleg holnapután. Nem vágytam másra, csak egy jó alvásra.

Megfogadtam, hogy rá se nézek Paulára, sem a tükörre, és benne arra a szakállas, árkos szemű, mosdatlan kriptaszökevényre. Ha majd a szobatársam egyszer befejezi a vetkőzést, csupán egy széttúrt ágyat talál majd, tele morzsával, papír zsebkendővel és néhány szexmagazinnal, az ablaknál egy széttört gitárt, az asztalán pedig egy gyémántberakásos karkötőt.

Felálltam a padról, de még mindig csukva volt a szemem. Láttam, ahogy kikapcsolom a melltartója pántját, és gyengéden ledöntöm az ágyra. A szoba levegőjében csikorgó repedések jelennek meg, ahogy magammal rántom a testét a pillanatok közt sötétlő űrbe. Legalább teherbe nem ejthetem már.

Várom, hogy meghalljam a sikolyát és vele együtt a takarítókét, a volt menedzseremét, a bármixerét, a boltosokét, de még a sirályét is, amit megtréfáltam, és amikor ez bekövetkezik, a legnagyobb hálával nyugtázom a rám kiszabott legszigorúbb büntetést is.

És ha mégsem hallok mást, csak a fülem csengését, és ez valóban a pokol, ahogy azt a tósztom végén beleüvöltöttem a bár csendjébe, akkor meg már úgyis mindegy.

Kovács Gergely

A kontraszt hiányának esztétikája

Szöveg és fotó: Rékasi Attila

Nyakunkon az ősz. A fotográfiában ez nem egyszerűen évszakváltást jelent, hanem a látás feltételeinek átrendeződését. A kontrasztok eltűnnek, a kontúrok feloldódnak, és a tér — amelyhez a szemünk és a gépeink egyaránt igazodni próbálnak — bizonytalanná válik.

A Comacchióban készült felvételemen ez a bizonytalanság nem pusztán hangulati elem, hanem maga a kép szervezőereje. A köd nem eltakar, hanem átír: a hidak, a házfalak, a víz tükröződése nem egyértelműen különülnek el, hanem egymásba csúsznak. A tér nem mélységként, hanem rétegek egymásra vetüléseként kezd működni. A víz felszíne megkettőzi a látványt, miközben a köd ezt a kettősséget is elbizonytalanítja — nem tudni, mi tartozik a „valós” térhez, és mi annak visszfénye.

Ebben a közegben a mozgás különös hangsúlyt kap. A madarak szétszórt rajzata nem egyszerűen életet visz a képbe, hanem tovább bontja annak stabilitását. Míg az épített környezet — a híd íve, a lépcsők geometriája — a rend érzetét hordozza, addig a levegőben szétírt formák ennek az ellenpontjai. A kettő együtt egy olyan vizuális állapotot hoz létre, amely egyszerre tűnik szilárdnak és feloldódónak.

Technikai értelemben ez az a helyzet, ahol a fotográfia eszközei is „bizonytalanná” válnak. A kontraszt hiánya nemcsak esztétikai kérdés: az élességállítás — legyen az manuális vagy automatikus — kapaszkodók nélkül marad. Amit a szem nehezen különít el, azt a gép is nehezen méri. A kontrasztalapú rendszerek működése ilyenkor válik láthatóvá a maga korlátaiban: az élesség nem adottság, hanem keresés eredménye.

Ezért az ilyen helyzetekben a fotós döntése nem csupán technikai, hanem értelmezési gesztus is. A nagyobb rekeszérték — f/8 vagy f/11 — használata nem egyszerűen a hibák elkerülését szolgálja, hanem egyfajta biztonsági zóna létrehozását a bizonytalan térben. A fókusz közelebbi pontra helyezése pedig annak elfogadása, hogy a kép nem egyetlen éles sík köré szerveződik, hanem egy tágabb, lebegő tartományban válik értelmezhetővé.

A kompozícióban egyetlen erős színjel jelenik meg: a kép előterében álló piros-kék oszlop. Nem illeszkedik a környezet tónusvilágába, éppen ezért válik viszonyítási ponttá. Miközben a háttér feloldódik a ködben, ez az elem rögzíti a néző tekintetét — egyfajta vizuális horgonyként működik egy olyan térben, ahol minden más elmozdulni látszik.

Az ilyen képek nem a látvány egyértelmű rögzítéséről szólnak. Inkább arról a határhelyzetről, ahol a látás — legyen az emberi vagy gépi — elveszíti a bizonyosságát. A köd nemcsak a tájat alakítja át, hanem a megfigyelés módját is: a fotográfus nem azt rögzíti, amit tisztán lát, hanem azt a folyamatot, ahogyan a látvány egyáltalán létrejön.

Ebben az értelemben a köd nem hiány, hanem lehetőség. Nem elvesz a képből, hanem teret ad annak, hogy a fotográfia kilépjen a puszta leképezésből, és a bizonytalanságot — mint alapélményt — tegye láthatóvá.

Rékasi Attila fotóművész, Újpest

Momentán nyitva

Kovács Gergely novellája, illusztráció: Rékasi Attila

Az eső hátulról támadott, nem felülről, így mire odaértem az üzlethez, a pulóverem és a pólóm teljesen átázott, mintha belefeküdtem volna egy pocsolyába. Az volt a határozott érzésem, hogy csak operációval távolíthatók el a hátamról. Azt reméltem, hogy az időjárásban lesz annyi betyárbecsület, hogy ha már úgyis globalement melegszünk, lesz szíves szeptemberben bepótolni az elmaradt nyarat. Az elemek azonban szemlátomást azon dolgoztak, hogy az egész várost belefújják a tengerbe.

Elugrottam egy felém száguldó kerítésfoszlány elől és kinyitottam az ajtót. Idebent biztonságos, de azért az utcai redőnyöket lehúzva hagytam, csak a kirakati neont kapcsoltam be, egy kis film-noiros hangulatot kölcsönözve az apokalipszisnek odakint.

Az igazi veszélyt a semmittevés jelentette; hiába adta az ember a flegmát pultra tett lábbal nézve századjára a Sebhelyesarcút, együtt mormogva a főszereplővel, hogy „Nincs egyebem a világon, mint a merszem és az egyenes beszédem” – az unalomtól Tony Montana sem menthetett meg.

Márpedig délig nem számíthattam vevőkre, és később is csak páran lézengtek a polcok között; lehetőleg minél jobban szétszóródva a délutánban, mindig a legalkalmatlanabb időben érkezve, nehogy esetleg el tudjak kezdeni valami értelmeset csinálni.

Utóbbi gondolatomon Pacino is felröhögött, miközben valójában Michelle Pfeiffer-hez beszélt. Széttártam a karom. A város egyetlen videokazetta-kölcsönzőjét üzemeltetem. A húszas években ehhez kell csak a mersz, nem igaz, Tony? Úgyhogy pofa be, szippantsd fel az összes kokót, és halj meg tisztességgel, ahogy szoktál!

A polcoknál lévő villanyokat délig nem szoktam felkapcsolni; ebéd előtt úgyis csak a posta, a bogárirtók, szórólaposok meg a Jehova tanúi jönnek. Ma valahogy egyébként sem volt kedvem senkihez. Menjenek máshová, újdonságokkal úgysem szolgálhatok, VHS-re nem jön ki már friss mozi.

Pedig a bolt nem volt rossz ötlet, a retro nagyon megy manapság. Egy Rocky-t nem lehet streamelni, egyszerűen nem ugyanaz. A Marvel-féle csimbumm-cirkuszt nézzék, amin akarják, de egy Terminator nem lehet meg némi diszkrét sercegés nélkül. Az én példányom történetesen Lance Hendricksenbe fojtja bele a szót, amikor a paliról és annak afgán agaráról értekezik. E nélkül kapcsolnám is ki a francba.

Souza terroristái már a villa kertjében voltak, mikor az én ajtóm felől is motozás hallatszott. Hát persze, hogy is feledkezhettem meg Mathilde-ról, az egyik leghűségesebb törzsvásárlómról. A jelek szerint megint korán kezdte a napot, de legalább nem kellett felkapcsolnom neki a hátsó villanyokat. Elbóklászott így is, talán még jól is jött neki a sötét, hogy meghúzza a kis flaskáját, amit hiába próbál eltitkolni a kameráim figyelő szeme elől. Átázott kabátja úgy lógott rajta, mint egy szobainason.

Ma mintha többet mélázott volna a homályban, talán meg akart száradni egy kicsit. Végül csak előkerült egy tokkal a kezében.

– Leaving Las Vegas? – kacsintottam rá.

– Nagyon vicces. – Ahogy legtöbbször, most is a Skarlát betű-t hozta, a vacak Demi Moore-os változatot, nem az eredetit. Igaz, az nincs is meg a boltban.

– Hátha most másképp végződik – incselkedtem vele. Tíz másodpercig farkasszemet néztünk, aztán közelebb hajolt.

– You know nothing, Jon Snow – suttogta. Mintha tudnom kéne, hogy ez miből van. Nagy sóhajjal elindult kifelé, szinte nekem fájt, ahogy a záródó ajtó oldalba vágta. Már bántam a gúnyos hangnemet. Úgy látszik már teljesen elfelejtettem, hogy volt idő, mikor egészen bele voltam zúgva. Mikor még ki bírt menni egy ajtón.

Ami azt illeti, ebben az ítéletidőben nekem se volt kedvem kísérletezni. Tony medencében ázó hullája után a rojtosra koptatott Ponyvaregény felé nyúltam. A lejátszó háromszor kiköpte a kazettát, de végül megjelent a képernyőn Tim Roth és Amanda Plummer, az éttermi boxban.

– Bocsánat, hogy megzavarom a műélvezetben, de mondja csak, maga szerint, mondott Tarantino bármelyik filmjében bármi relevánsat a világról, amelyben élünk?

– Parancsol?

Egy kopott szürke öltönyös, napszemüveges fekete fickó állt a pult előtt, kabát nélkül. Biztos akkor jött be, amikor a videóval bénáztam.

– Úgy értem, mivégre a formabontó ötletek, a stilisztikai sziporkák, ha nem akar párbeszédet kezdeményezni a nézővel?

– A művészfilmek a bal hátsó sorban vannak, alul.

Vagy a jobb hátsóban lennének? Valamikor végignéztem majdnem mindet, de egy ideje nincs hozzájuk energiám. Hogy miért nincs, azt nem tudom.

– Sejtem is, hogy miket találok ott. Esetleg… nincs valami Hanneke-től? Cassavettes, Bergman, Bunuel, Tarkovszkij?

– Drága uram, nézzen szét, és vigye, amit szeretne.

– Kedves, hogy ezt mondja – hajtogatta szét összecsukható fehér botját egy hanyag mozdulattal.

– Bocs, nem tudtam, hogy… rosszul lát.

– Magánál jobban, sose féltsen engem – szökkent az ajtóhoz, és vakságát meghazudtoló fürgeséggel cikázott át az úttesten a szemközti mozi irányába.

– Jó szórakozást – morogtam, de még ocsúdni sem volt időm, máris jött a következő delikvens, egy újabb vén kecske. A vevőköröm nagy része nyugdíjas, ide menekülnek a négy fal közül. Egy szavam se lehet, ők tartanak el.

– Mit keresett itt az a csirkefogó?

Kellett néhány másodperc, mire leesett, hogy az előbbi fazonról beszélt.

– Felteszem, ugyanazt, mint maga.

– Nem hinném, hogy egyezne az ízlésünk. A neki való banánszájú komikusoknak nem én vagyok a célközönsége.

– Igazából elég kényes ízlésűnek tűnt. – Résnyire szűkült a szeme.

– Valóban? Akkor ajánljon valami tisztességes filmet, kényes ízléssel.

– Ne bántsátok a feketerigót? – kérdeztem ártatlan képpel.

– Viccelődik az úr, de hadd kérdezzek valamit? Mit fog szólni akkor, amikor már csak ezek csinálhatnak filmet? Mi lesz így a kultúránkkal? A történelmünkkel. A hőseinkkel? Mennek a szemétre? Mit pislog? Magát ez nem zavarja? Maga nem ebben az országban él?

Legszívesebben kihajítottam volna, de a kassza üresen tátongott; még a fele sem csorgott be a havi bérleti díjnak.

Gyorsan kitettem a pultra a Passiót és az Elfújta szél-t. Megvetően nézett rám.

– Még pár év és maga is lehúzhatja a redőnyt!

– Már le vannak húzva, látja?

Legyintett, és egy jelentőségteljes mozdulattal néhány papírpénzt dobott a pulton lévő üvegperselybe, amire az „A Jövő Zálogai Gyermekotthon részére” felirat volt rányomtatva, majd a filmekkel a hóna alatt hősiesen kivágtatott a viharba.

– Istenem… és egyre több az ilyen marha – jött egy mély hang az első polcok mellől. Kis híján ugrottam egyet ijedtemben. Ez az új módi, hogy besettenkednek és halálra rémítik az embert?

– Bocsánat, nem akartam megijeszteni. – szabadkozott néhány Pokémon tokkal a kezében. Kérdő tekintetemre csaknem pirulni kezdett.

– Nem nekem lesz, hanem az unokámnak. Nálam lesz a hétvégén, és ha nincs kéznél valami rajzfilm… jaj nekem.

– Azt visz, amit csak akar, uram.

– Az az iménti majom… Szörnyű! És ha esetleg vitába bocsátkozik velük, ugyanaz a néhány mondat az egész érvkészletünk. Esküszöm, bizonyos szint alatt az emberek épp olyan kiszámíthatók, mint Pavlov kutyája.

Arra gondoltam, hogy ama bizonyos szint felett is azok, legfeljebb valami randa tört lesz a számítás eredménye. De nem volt kedvem belemenni a témába, az ebédem már nagyon várta, hogy betegyem a mikrosütőbe.

– Lesz még valami?

– Nos, ha már így kérdi, igen. Tudja, az efféléknek épp a maga közönye ad táptalajt. Tényleg ennyire nem érdekli? Maga nem ebben a világban él? Bocsánat… ne haragudjon, hogy elragadtattam magam, végtére is az ön magánügye. Inkább ajánljon valami jót.

Minthogy még dél sem volt, de máris kitaszíttattam országból-világból, nem volt mit vesztenem, elhatároztam, hogy nagylelkű leszek.

– Kedves uram, ne aggódjon, az én üzletemben még demokrácia van, szabadon választhat.

Újabb megvető arckifejezés, lecsapta a Pokémont és az árát az asztalra, beleszórt a perselybe némi pénzt és szótlanul távozott.

Odakint tetőcserepek robbantak a járdán, autóriasztók kánonja szólt. Az ajtón át láttam, hogy egészen beborult, és a sötétségben új mélységek nyíltak, mintha az utca megfeneklett volna a tenger fenekén. De legalább a napom fénypontja, az étkezés még hátra volt. Ám alighogy lenyeltem az első falatot, különleges jelenségre figyeltem fel. Kint egy pillanatra lecsendesült az orkán, visszafojtott párás lélegzetnek tűnt a világ, aztán lassan kibontakozott belőle egy kalap és egy hosszú szoknya.

Ahogy belépett, egyből felismertem.

Igen, ő az, abból a…

Csettintgetni kezdtem az ujjaimmal, miközben próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik filmben láttam. Valami kosztümösben. Ő közben az üzlet végébe ment, majd szép lassan közeledett felém, véletlenszerűen levéve egy-egy filmet a polcokról. Csodaszép volt, akárcsak a filmben. Vannak emberek, akik egyszerűen vonzzák a fotonokat, mintha egy fejlámpa követte volna a lépteit.

Úgy éreztem magam mellette, mint az elsüllyedt hajóval félig összenőtt „Bocskor Bill” Turner a Karib tenger kalózaiban, de azért tovább csettintgettem.

– Ne, ne, ne segítsen… mindjárt kitalálom. „Egy hölgy arcképe”?

Végre észrevett, titokzatos mosoly vibrált az arcán.

– Kisasszonyok? Szenvedélyek viharában? Értelem és érzelem?

Szelíden csóválta a fejét, és visszafordult a polcok felé. Egymás után szedegette le a dobozokat.

– Ah, ebben micsoda trampli voltam… Ebben egy igazi hülye picsa… Itt meg legalább négy kióval több a kelleténél. Mondja, egy filmje sincs, amiben valamennyire elfogadható vagyok? Á, végre! Igen, ebben voltam a csúcson.

– Az a „Tizenkét dühös ember”, hölgyem.

Különös módon, mintha még jobban ragyogott volna, miután ilyen lehetetlen helyzetbe hoztam. De talán nem is hallotta, amit mondtam, megigazította a frizuráját a védőfólia tükröződésében, aztán kilibbent az ajtón, és vitte magával a fényét is. Gyorsan felkapcsoltam az összes lámpát a helyiségben, de így még halottabbnak tetszett. Égett az arcom, a szívem dörömbölt. Felhúztam az esőkabátot, eltökéltem, hogy megtalálom, akármerre is ment és megkérdezem tőle, hogy melyik istenverte filmben szerepelt.

Mire azonban az ajtóhoz értem, az ég erői kiszabadultak pillanatnyi fogságukból és teljes erővel támadásba lendültek.

Hirtelen nagyon elfáradtam, alig bírtam visszatántorogni a pulthoz. Nagy nehezen begyömöszöltem a készülékbe a Pop, csajok, satöbbi-t, és a kihűlt kajámat csámcsogva bámultam John Cusack szerencsétlenkedéseit. Egy idő után úgy éreztem, jobb volna áttérni Clint Eastwood-ra. Ő legalább egy stabil pont, hozzá bátran igazíthatja az ember a lelki óráját. De túl lusta voltam kazettát cserélni.

A vihar még csak ekkor kezdett igazán rákapcsolni. Egy ponton úgy tűnt, mintha az az utcán felgyűlt víz mind be akarna törni a boltba. Rögtön tudtam, hogy a helyiség tulaja parkolt bele a Hummer-jével az üzlet mellett tóvá duzzadt pocsolyába. Gyors leltárt csináltam a fejemben, és arra jutottam, hogy az elmúlt hónapokban sikerült időben fizetnem a bérleti díjat. Kintről nehéz csizmák dobogása hallatszott. Többen is lennének? Talán volt egy számla, amit nem vettem észre?

A tulaj valósággal berobbant az üzletbe, négy másik fickó követte elegáns, könnyed gyapjúkabátban. Egy csepp víz se volt azokon a kabátokon. Egyikük sem köszönt, nem is néztek a pult felé. A tulaj néhány lépéssel a bolt végében termett és heves karmozdulatokkal magyarázott.

– Ez itt mind garázs lesz! De ne aggódjanak, bőven jut hely mindennek odafönt. Most már az egész háztömb az én tulajdonom.

A többiek udvariasan hümmögtek, miközben a tartóoszlopokat és falakat tapogatták a kezükkel. A filmekre egy pillantást se vetettek, de aztán az egyikük levette az „Összeomlás”-t a polcról. Bambán nézte Michael Douglas képét a borítón és lopva rám sandított.

– Most pedig irány a vendéglő. Ne aggódjanak, uraim, nekem ki fogják nyitni.

Ugyanolyan dér-dúrral ment kifelé is, mint ahogyan bejött, a többiek lomhán követték, engem egy pillantásra se méltattak. Szidtam az ostoba fejem, amiért nem szóltam egy szót se. Legalább annyit, hogy: „Hé”. Ennyit még Brad Pitt is ki tudott nyögni a Tiszta románc-ban, mikor beállított a maffia. Nem mintha sok múlott volna rajta, mint ahogy a bérleti díjon se. De hogy hogy férnek majd el itt az autók?

Miután elmentek, bevettem egy Xanax-ot és betettem a Piszkos Harry-t. A történetből nem is fogtam fel semmit, csak bámultam Clint kőkemény izzadt arcát. Megtapogattam a sajátom, puha volt, mint egy gyereké. Pattogtattam egy kis kukoricát a mikróban és kinyitottam egy üveg kólát. A nagy leszámolás puskalövéseire relaxáltam éppen, mikor megint nyílt az ajtó.

Jókora zöld ponchóba bugyolálva egy nő lépett be.

– Elnézést, nyitva vannak?

– Momentán nyitva, hölgyem.

– Ez igen, micsoda választék – nézett körbe és egy hanyag mozdulattal a földre dobta a ponchót. – Nahát, ez megvan magának? Ezer éve nem láttam.

Ezek után már csak megnéztem magamnak. A ruhája komolyabb alkalomhoz illett, haja már őszült itt-ott, mozdulataiban lehengerlő tudatosság. Nem nézelődött soká, egyenest felém tartott. Mielőtt hátrahőkölhettem volna, kinyúlt és levett egy kis darab popcornt a szám széléről.

– Segíthetek valamiben? – vigyorodtam el.

– Nos, mindenképp szükségem lesz a véleményére a választáshoz. – Ő is mosolygott. Úgy számoltam, hogy még tíz évvel korábban is egy istennő lehetett. Taníthatatlan eleganciával öregedett, mint a nagy francia dívák: Bardot, Denevue, Marceau, Bouquet.

– Csodálatos, hogy létezik még ilyen hely. Van egy kifogástalan állapotban lévő lejátszóm, viszont egy árva kazettám se maradt hozzá.

– Itt kedvére válogathat, hölgyem.

– Nem tudom, maga hogy van vele, – kicsit mintha elpirult volna – de nekem valahogy hiányoznak azok a régi jó szalaghibák.

– Ne is mondja. A vibráló csík a kép alján.

– Meg azok, amik felülről lefelé haladtak a legfontosabb jelenetek közepén – lépett közelebb.

– Ó, igen és persze a gyűrődések, ahogy húzta a hangot, mintha citromba harapott volna az ember – hajoltam ki a pult mögül.

– Az előző műsor szellemképei, amire rámásoltunk valami mást.

– A kék képernyő és az AV felirat, ha a szalag végképp bemondta az unalmast.

– Bizony. Nem egy filmet mentett meg a középszerűségtől.

Egyre nehezebb volt állni a tekintetét. Kissé frusztráló, mikor valaki úgy néz rád, hogy abban a nézésben minden benne van, csak arról nincs halvány fogalmad sem, hogy mi az a minden. Inkább kotorászni kezdtem a pult alatt.

– Már van is egy ötletem – és előhalásztam a Diploma előtt-öt. Az arca megrándult.

– Ó, ez igazán váratlan – mondta leplezetlen iróniával – inkább legyen mégis az Elvált nők klubja. Imádom Diane Keatont. Nahát, ez igazán nemes lelkű kezdeményezés – mutatott a perselyre és beledobott némi aprót.

–Viszlát – mondta csendesen és kiment. Ő volt az egyetlen, aki elköszönt.

Valami csattant egyet a felettem lévő, üresen tátongó emeleten. A tulaj adott hozzá egy biztonsági kulcsot, de nem foglalkoztam vele. Biztos kivágta a szél az egyik ablakot. Kint az esőt jég váltotta, bent pedig a fiatal Eastwood-ot az idősebb Eastwood. Nincs bocsánat – négy Oscar, két Golden Globe. Mire azonban kényelmesen belefészkelődtem volna a székbe, már nyílt is az ajtó. Oldalra néztem és alig hittem el, amit látok.

A bal első polc előtt két ötéves forma gyermek ácsorgott, egyforma neonkék kabátkában. A nemüket bajos lett volna eldönteni, mivel jókora VR-sisakot viseltek, csoda, hogy a nyakuk meg bírta tartani a fejüket. Vajon hogy az ördögbe láttak ki belőle? Minden lépésüknél azt vártam, hogy nekiütköznek valaminek, de eszük ágában sem volt ilyet tenni.

Ettől még nagyon úgy tűnt, hogy eltévesztették a házszámot. A fizikai hang- és képhordozókról legfeljebb hallomásból tudhattak. Ők már online néznek mindent; valószínűleg a sisakjukban is futott legalább két mese egyszerre. Legalább is, reméltem, hogy mesék.

Zöld fénycsík futott végig a poros kazetta-tokokon. A két kis ufó, türelmesen vizsgálgatta egy letűnt civilizáció maradványait, míg végül ők is rájöhettek, hogy rossz helyen járnak, és már ott sem voltak. Arra számítottam, hogy odakint a szél felkapja őket a szél, de valahogy sikerült talpon maradniuk. Vagány kis klambók, gondoltam, bár arra azért nem fogadtam volna, hogy eljutnak az utca végéig. Szegénykék. Nagy idők nagy tanúi lesznek, ahogy az iménti zsémbes öregurak is azok voltak a maguk idejében.

A mi generációnkat ugrotta csak át a történelem, bárhogyan próbáljuk is túlordítani a saját jelentéktelenségünket.

Az emeleten akkorát dübbent valami, hogy a bolt is belerázkódott. Mégiscsak fel kéne menni és ellenőrizni, vacilláltam hosszasan, azalatt pedig megint jött valaki. Friss levegő és finom parfümillat áradt be a boltba, én pedig áldottam a lustaságomat, ezt a látványt ugyanis kár lett volna elszalasztani.

Mintha a piros ruhás lány a Mátrix-ból lépett volna le a vászonról. Nercbundáját a földre hajította, akárcsak az előző nő a ponchóját. Talán nem ártana vennem egy fogast. Megszólalni sem mertem, féltem, hogy a látomás elillan.

Igazából nem volt miért aggódnom, hiszen ő is visszajáró vendég volt, még ha az utóbbi időben ritkábban is jött.

– Kezit csókolom, kedves! Mit ajánlhatok mára?

– Jaj, maga olyan kiállhatatlan… – mosolygott – tudja azt maga.

Tényleg tudtam, magam sem is értettem, mire volt jó ez a nyájaskodás. A bal hátsó sor végén lévő lefüggönyözött részre mutattam.

– Tudja az utat. Válogasson kedvére, senki sem fogja zavarni.

– Szeretném, ha maga választana nekem.

Hiszen ezt is eljátszottuk már korábban, úgy látszik ez a rohadt vihar mindent kimosott az agyamból.

– Fáradjon a pulthoz, aranyos. Lássuk… Ez itt például nagyon ízléses, tudja, direkt nőknek készül, előjáték, meg minden… Ilyesmiket szokott vinni, nem?

– Maga igazán drága, de nem kell szégyenlősködnie.

– Nos, ebben itt… tudja, hölgyek más hölgyekkel…

– Maga mit néz szívesen?

A kérdés váratlanul ért, már épp rámutattam volna az első filmre, amit ajánlottam, de kíváncsisága láttán inkább a pult alá nyúltam.

– Ebben, izé… egyszerre elölről is, meg… hátulról is… érti, mire gondolok. Ejha, úgy látom, valamilyen díjat is kapott.

– Jaj, ne izguljon már, engedje el magát. Én most teljesen önre bízom magam. Ez a maga napja.

Érdekes nézőpont. Idejét sem tudom már a napnak, amit utoljára az enyémnek éreztem. De hát ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam egy ilyen tündér szavait. Ez most nem a kételkedés ideje volt. Kicsit mélyebbre nyúltam.

– Ebben, tudja, van a nő és vannak a többiek… – és a fülébe súgtam, hogy mit csinálnak a nővel a többiek. Úgy mosolygott rám, mintha egy csokor virágot nyújtottam volna át neki.

– Tökéletes! Vihetem is?

– Nem, ezeknek csak a tokját tartom itt, mindjárt hozom.

A raktárban meg kellett álljak egy pillanatra, hogy lecsendesítsem a szívdobogásom. Mire visszaértem a filmmel, a lány már nem volt sehol, az adománygyűjtő üveg pedig üresen állt a pulton.

Nevetni kezdtem a saját feledékenységemen. A múltkor is pontosan ugyanez történt. De hát lehet egy ilyen nőre haragudni? Önkéntelenül is azt számolgattam, vajon elég pénz gyűlik-e össze a következő látogatásáig.

Fentről továbbra is furcsa zajok érkeztek, de úgy határoztam, hogy majd másnap mérem fel a károkat. Négy emelet csak nem ázhat be egyszerre. Az óra hét harmincat mutatott, ideje volt leltározni és hazamenni. Egész tűrhető nap volt. A képenyőn Bill Munny éppen farkasszemet nézett a halállal. Csípőből tüzeltem felé az ujjammal.

– Halott vagy, öregfiú.

A kazettán valamilyen rendezői változat lehetett, a párbaj közepén ugyanis Clint váratlanul köpött egyet.

– Húzd már fel a sliccedet, te barom!

Kovács Gergely

Egy marad-e?

Képvers és illusztráció: Rékasi Attila

Hát eljöttél. Mondták már negyven éve, hogy el fogsz jönni. Volt, aki hitte, volt, aki összeesküvés-elméletnek gondolt. Én úgy voltam veled, abból bajunk nem lehet, ha óvatosak vagyunk, ha vigyázunk veled.

Mondták, hogy lehet, meg fogsz ölni. Vagy a gyermekeimet, ha nemzek. Az utánam jövőket. A testvérem gyermekeit, azok gyermekeit. A családomat.

Miattunk lettem gyáva, és éltem szerényen, félve téged. Próbáltalak nem hergelni. Próbáltam meggyőzni másokat, hogy ne biztassanak, ne alázzanak, ne köpjenek szembe téged. Nem nagyon lett foganatja.

Azt ígérték, nem leszel elég erős ahhoz, hogy engem még életemben megölj. Most látom, a portám földjére léptél. Itt van még köztünk a kert, a lakásom ajtaja.

Fegyverem is van. Néha használom a klímámat, hogy védekezzek ellened, hogy elriasszalak, ha már nem bírom a tőled való félelmem szenvedéseit.

Amikor az erdőtüzekről, az általad elkövetett gyilkosságokról értesülök, bűntudatom van. Az én lelkemen szárad a fák, az emberek halála. Nem tettem eleget, vállalhattam volna több ismeretterjesztést, de én a művészetemre koncentráltam.

Most, hogy eljöttél értem, mondd, egy marad-e, aki megnézze a képeimet, ha engem már megöltél?

Rékasi Attila, Újpest

A te ablakod

Képvers és fotó: Rékasi Attila

Látod, az ott a te ablakod. A te időablakod.
Rám nyitottad, s minden öleléssel gyújtottál egy újabb csillagot. Nézd, hogy ragyognak.

Barlangban laktam, sötét volt és nyirkos, telve volt társas magánnyal, ürességgel és félelemmel. Féltem a sötéttől: tengernyi ablakot nyitottam.
Mindegyik tele volt fénnyel és nappallal.

Aztán csendben nyitottál a barlangomon egy ablakot.
Látod? Az ott a te ablakod. Csak abban vannak csillagok.

Rékasi Attila Baja Caffart művésztelep 2026

Térhajlítási kísérletek – Caffart Nemzetközi Művésztelep

Képvers és fotó: Rékasi Attila

Az objektum 2026. július 22-én jelent meg a bajai főiskola főépületének ablakában.

Azonosítatlan repülő tárgyként azonosítottam. Gyorsan kellett exponálnom. A zár kattanásának hangjára a jelenség megszűnt.

Fények által hajlított tér maradt utána.

A jelenség újradefiniálta számomra azt, ahogyan a fény természetéről gondolkodom. Az életről. A fény az élet, jelenlegi létformánk alapja. Sötétségből érkezünk a fényre a születés pillanatában, idegrendszerünk megtelik fényességgel, majd szép lassan gondolatokat, érzeteket karcol bele a külvilág. Aztán formákat kezdünk látni. Életlen formákat. Édesanyánk szívdobbanásai, énekei is életlen foltokként kötődnek be neuronjaink hálójába a szeretett személyhez, akinek ki vagyunk szolgáltatva. Azt az állapotot keresem, amikor még teljes volt a bizalom. Nem tudom, mikor és miért hajlottak el azok a dallal telt foltok, de a mai napig őket keresem, hogy kaput nyissanak a megbékélés világába.

Az objektum 2026. július 22-én jelent meg a bajai főiskola főépületének ablakában.

Rékasi Attila Baja Caffart művésztelep 2026

MűteremTúra – Papp Károly grafikusművésznél járt a FakTúra

Kritika: Rékasi Attila, fotók: magánarchívum

Papp Károly a harmincadik Hajdú-Bihar megyei grafikai művésztelep derecskei termeiben alkot a nyár folyamán. Arra kértük, hogy néhány friss munkájával mutassa be művészetét a FakTúra folyóirat olvasóinak. Olyan alkotókat sorjázunk MűteremTúra rovatunkban, akik megítélésünk szerint kiemelkednek a mai magyar alkotók közül. Véleményünk szerint Papp munkái nagyobb figyelmet érdemelnek, nemcsak annak okán, hogy lapjai komoly irodalmi beágyazottsággal bírnak. Okot ad a kiemelt figyelemre az is, hogy rendkívül „finomak”, kimunkáltak: a sokszorosító grafika és az egyedi grafika határterületein mozogva hoznak progresszív dinamikát a „poros” műfajokba.

Alkotásai látomásszerűek, álomszerűek és megkapóan humanista hangvételűek. A spiritualitás megjelenése grafikáin inkább szimbolikusan, mint konkrétan történik: egyfajta energetikai hálót szőve köti össze minden alkotását. Sőt, az Arc nélkül I. című munkáján a klasszikus ikonográfiai motívum akár a dehumanizáció vádját is felvethetné. Az arc „kitörlése” azonban véleményem szerint nem elembertelenítés, hanem éppen a kollektivizálás aktusa. Az arc geometrikus formákra bontása számomra a figura kezében tartott könyv (Biblia) lapjai felé nyit átjárást: egy olyan képi gesztust, amely a kollektív, kulturális értelmezést erősíti. Ha tovább nézzük a sorozat képeit, talán nem tűnik légből kapottnak az előbbi gondolatsor.

Kérem, keressék a művész munkáit: véleményem szerint érdemesek a figyelemre!

Rékasi Attila, művészeti író (Újpest)

Papp Károly: Arc nélkül-I. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás

Papp Károly: Arc nélkül-II. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás

Papp Károly: Ready-I. (A Vakság sorozathoz) tollrajz

Papp Károly: Transzcendens etűdök, vegyes technika

Képvers-szerű szöveg – Caffart Művésztelep Baja

Képvers és fotó: Rékasi Attila

Letűnt világok partján kerestelek, ott, ahol már csak az emlékek laknak. A kamerám a tükröződő vizet pásztázta; elillant, szép termálvizes összesimulásaink preerotikus emlékei kavarognak ma ott, ahol először érintettelek. Az idő geometrizált, kemény, szoborszerű, szögletes térformákká transzformálta lágy, kerek kebleid idomait. Ez maradt a fiatalságból. Mindig tudtam, hogy egyszer itt fogok állni, és téged újraalkotlak. Megérettél, vagy feloldódtál? Minden pillanatunk emlékművesedik? Minden teret rám zártál, mikor úgy döntöttél, nem csak engem szeretsz. Szárnyalj – mondtad, s mutattad az utat; galaxisnyi erőt gyűjtöttél, és azóta rozsdává hajlítod nekem a teret. Jeleket hagysz, amiket csak én tudok dekódolni. Szeretettel töltöd meg nekem a formákat, és megtanítod, hogy minden közös. Furcsa így várni az elmúlást, hogy már csak absztrakciókban mutatod meg magad: a szeretet anyag.

Rékasi Attila Baja Caffart művésztelep 2026

Nagy lendülettel indult a Szirtes kísérleti filmszemle

Tudósítás és fotó: Rékasi Attila

Véleményem szerint erős filmekkel, valamint a filmvilágot és a színházművészetet összekötő, remek, vicces, a végén pedig meghatóan szimbolikus képpel záruló performanszelőadással indult a hiánypótló II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle. Formanek Csaba és Szitás Balázs színházi improvizációja Szirtes András Balázs Béla-díjas filmszerész életrajzi regényére épült: annak ikonikus jeleneteit álmodták színpadra Kovács Bence „mozgásművészeti” segítségével.

A megnyitó után a filmszemle a Láthatatlan Budapest elnevezésű vetítési blokkal folytatódott, majd az alkotókkal való beszélgetéssel zárult, amelyet Lengyel Zoltán moderált. Az én „tapsmérőm”, illetve a közönségkérdések alapján Farkas Bianka „Az 56-os villamos kedves sofőrjének” és az „Irma álma szerdán” című professzionális animációs rövidfilmjei aratták a legnagyobb sikert, de minden film megkapta a maga, tapssal honorált elismerését. Természetesen a privát beszélgetésekben megjelentek a kritikai észrevételek is, ami szerintem egy ilyen filmszemle egyik legfontosabb értéke. Tavaly is volt szerencsém ott lenni az első filmszemlén, és kifejezett tapasztalatom, hogy a tavalyihoz képest sokkal kevesebb kritika fogalmazódott meg, ami bennem azt az érzetet keltette, hogy a beérkező filmek kvalitása növekvő tendenciát mutat.

Még három napig, vasárnapig ingyenesen látogatható a filmszemle a Kettőspont Színházban, ahol a terem légkondicionált. Jöjjenek, szerintem nem bánják meg: ha nyitottak a művészetre, ne hagyják ki – csak ajánlani tudom!

Rékasi Attila, Újpest

Az első nap és a további programok:

— JÚLIUS 2. CSÜTÖRTÖK —

18h MEGNYITÓ
– Vándorszem, könyvbemutató 2005, vetítés (30 p)
Szirtes András életrajzi regényének bemutatója az Írók Boltjában, beszélgetőtársai: Jancsó Miklós és Szabó István, felvétel: Sólyom András
– Vándorszem (színházi jelenet a regényből – a Kettőspont Színház produkciója) (20 p)
– Sólyom András filmrendező beszél Szirtesről
– Döme Zsuzsanna Suzi, Ferencváros alpolgármesterének köszöntője 
– A szemlét megnyitja: Muhi András producer, a Magyar Filmszemle igazgatója

szünet és fogadás

20h 
1. BLOKK – LÁTHATATLAN BUDAPEST 1. (65 perc)
aparémálma (r: Almásy Ivor)
arcok/helyek (r: Rözge Borisz)
A tömb (r: Medvegy Albert)
Az 56-os villamos kedves sofőrjének (r: Farkas Bianka)
Cataclysm (r: Betlej Marcell)
Egy nap (r: Görgényi Gábor)
Érkezők (r: Burián Ármin)
Irma álma szerdán (r: Farkas Bianka)
Káposztásmegyeri Anzix (r: Rékasi Attila és Rudolf Dániel)
Mártonhegyi Graffitik (r: Shikli Réka)
We bark in the same tone of voice (r: Hidegkuti Kardos Luca)

szakmai beszélgetés

22h 
Letűnt világ – Nemes Gyula filmje (20 perc)
utána beszélgetés az alkotóval életről, filmezésről, Szirtes Andrásról 

— JÚLIUS 3. PÉNTEK —

16h 
2. BLOKK – KÍSÉRLETI HORROR (62 perc)
The Thing in the Coffin / A dolog a koporsóban (r: Lichter Péter) 

szakmai beszélgetés – a rendező a vasárnap 16h-s programon vesz részt, ott fogunk beszélgetni vele erről a filmről is

18h 
3. BLOKK – ETŰDÖK, ESSZÉK, PERFORMANSZOK, ABSZTRAKCIÓK (53 perc)
A halálról (r: Rékasi Attila)
Befelé (r: Juhos Fanni Mária, Csengery Dániel)
body_s (r: Gyenes Zsolt)
Distance (r: Vincze-Bába Gabriella)
Ez a film egy videó (r: Tobai Botond)
Hold Water (r: Gombos Lajos)
Inner Landscape (r: Gyenes Zsolt)
lonely (r: Cui Yue)
Karácsonyi Nekrológ (r: Botos András)
PINOCCHIO IL CAPITANO (r: Sunday Soros (Takács Máté))
r_or (r: Gyenes Zsolt)
Silver rain (r: Vincze-Bába Gabriella)
Unseen (r: Kovács Lívia)
Visitors (r: Ovin Katipearachchi)

szakmai beszélgetés

20.30h 
4. BLOKK – KÜLÖNÖS TÖRTÉNETEK 1. (82 perc)
EGY EMBER TRAGÉDIÁJA A SOKBÓL (r: Takács Domonkos)
Hogy kell Rizst főzni? (r: Vajdai Liza Vera)
LYING TOGETHER (r: Cui Yue)
Nincs nagy baj (r: Burns Katalin)
Téli Vándor (r: feLugossy László, Cs.Nagy Sándor)
Térden haraptak álmomban (r: Biró Rozália)
Üvegtest (r: Szilágyi Edvin)
vagyok (r: Kremeny Iringó)

szakmai beszélgetés

— JÚLIUS 4. SZOMBAT —

16h 
5. BLOKK – KÜLÖNÖS TÖRTÉNETEK 2. (75 perc)
Holdfényes út (r: Cs. Nagy Sándor)

szakmai beszélgetés

18h 
6. BLOKK – LÁTHATATLAN BUDAPEST 2. (65 perc) 
Átmeneti központi probléma (r: Szoták Gergő)
Ede megevé ebédem (r: László Gábor)
Láthatatlan / Invisible (r: Pátkai Rozina)
Péntek esti irgalom / Mercy on a Friday (r: Varga Mici és Maruszki Milán)
rakpart angyalai (r: Feledy Bori)
Ricercare (r: Roger Deutsch)
Théta (r: Tóth Boglárka)

19.20h 
7. BLOKK – LÁTHATATLAN BUDAPEST 3. (30 perc)
Leszbikus terek – Józsefváros (Hód Adrienn, Ladjánszki Márta, Szabó Gábor, Szűcs Dóra Ida, Szűcs Réka, Várhegyi Rudolf, Mihucza Nikolett)

szakmai beszélgetés (a két Budapest-blokk egyben) Füzi Izabella filmtörténész közreműködésével

21h 
8. BLOKK – TÁNC- és VERSFILMEK, ANIMÁCIÓK (62 perc)
El Kazovszkij (r: Koncz Tamás István, Abuczki Ákos)
Ephemeral Journeys 04 (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski)
Fekete Igazolványok (r: Bodri Marcell, Igaz Réka)
Important Work (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski)
KITCHEN (r: Kovács Kinga, Jobbágy Bernadett)
Létigék (r: Vincze-Bába Gabriella)
Night Sky Elevator (r: Baksa-Soós Csanád)
Npf (r: Iván Rebeka Anna, Benkő-Benczúr Anna)
Pilinszky János: Meghatározás (r: Bordás Róbert, Pápai Rómeó, Horváth Kristóf)
Solvers I. (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski)
Solvers II. (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski)
Téglahordók (r: Abuczki Ákos, Koncz Tamás István) 
Zabhegyező (r: Abuczki Ákos, Koncz Tamás István)

szakmai beszélgetés

— JÚLIUS 5. VASÁRNAP —

14h 
Filmroncsoló workshop (vezeti: Tobai Botond) 
Bevezetés az analóg kísérleti filmes technikákba 
Helyszín: udvar
(kb. 5 fő vehet részt egyszerre, szükség esetén hirdetünk egy 2. menetet) 
Jelentkezni lehet: filmszemle@kettospont.org

16h 
A magyar kísérleti film helyzete és finanszírozása – lehetőségek egy nehezen kategorizálható műfajban  
(beszélgetés Gelencsér Gábor filmesztétával és Lichter Péter filmrendezővel)
– Hogyan látjuk a hazai kísérleti film helyzetét? 
– Definiálható-e a műfaj? 
– Mit jelent ma a Balázs Béla Stúdió öröksége? Érdemes volna újraindítani? 
Ilyen és hasonló kérdésekkel járjuk körbe a magyar kísérleti film hagyományát és lehetséges jövőképeit.

SZIRTES ANDRÁS EMLÉKÉRE:
19h – Szirtes András: A pronuma bolyok története (87 perc)
21h – Szeredi Csaba / Kaos Camping: SZÁRAZ ÚSZÁS – analóg filminstalláció és hangjáték (30 perc)
22h – Záróest és Szirtes születésnap 

A szemle részletes programja és további információk:
https://www.kettospont.org/szirtesfilmszemle
(a vetített filmek adatai feltöltés alatt!)

— A II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle támogatói: —-
Budapest Főváros Önkormányzata, 
Pro Cultura Urbis Közalapítvány, 
Ferencváros Önkormányzata, 
NFI – Nemzeti Fimarchívum, 
Dúzsi Borászat

Egy ok, amiért érdemes filmszemlézni – avagy megnéznéd a világ teremtését?

Esszé és illusztráció: Rékasi Attila

A második Szirtes Filmszemle szervezői házigazdának kérték fel a fesztiválra bejutott filmek alkotóit. Mivel a többi művet én is csak a szemlén fogom látni, gondoltam, kedvcsinálóként leírom, miért volt számomra meghatározó élmény a tavalyi, első alkalom.

Az első és legfontosabb érvem az, hogy – már bocsánat – a legtöbb hollywoodi mozifilm halálosan unalmas számomra. Egy kaptafára készülnek, klisékből építkeznek – tisztelet a kivételnek. Mindig is a megszokottól eltérő filmi világokra voltam kíváncsi.

A művészfilmek ilyenek: nincs két egyforma, mindegyik egyedi, megismételhetetlen alkotói látomás. Számomra ezek akkor is többet érnek, ha – urambocsá – nem feltétlenül tetszenek. Megítélésüknek nem is kizárólag a tetszés az alapja, hanem az ember mint gondolkodó lény megismerésének lehetősége.

Jelenlegi tudásunk szerint az univerzumban a gondolkodás és az alkotás képessége annyira ritka és különleges jelenség, hogy önmagában is figyelemre méltó. Mi lehet ennél izgalmasabb, mint amikor egy kortársunk gondolataiba pillanthatunk be, és részesévé válhatunk annak az egyedi látásmódnak, amelyet művészete közvetít?

Véleményem szerint ez a néző számára a teremtés pillanatának újraélése. Ha lehetőségünk volna páholyból végignézni azt a pillanatot, amikor Isten megteremti a világot – a semmiből hozva létre valamit –, vajon kihagynánk?

Rékasi Attila, Újpest

„Andrástól azt tanultam: a saját látásmódunkat kell képviselni” – beszélgetés a II. Szirtes András Kísérleti Filmszemléről

Interjú: Rékasi Attila, Fotó: Kettőspont Színház – Formanek Csaba Szirtes András filmművész „társaságában”

Rékasi Attila: Nagyon jól startolt tavaly a Filmszemle, mi is több cikkben foglalkoztunk vele. Te hogy látod, a második évre erősödött a mezőny, emelkedett a művek színvonala? Ha igen, ez miben nyilvánul meg?

Formanek Csaba: A Szirtes András Kísérleti Filmszemle hiánypótló rendezvény – ezt az alkotók is rendszeresen megerősítik. Budapesten nem ismerünk rendszeresen megrendezett kísérleti filmes fesztivált, bár mind az újraindult Magyar Filmszemle és a Friss Hús is rendelkezik kísérleti filmes szekciókkal. Nálunk azonban ez a műfaj a főszereplő, így szélesebb merítést végezhetünk. Éppen ezért tavaly és idén is az elmúlt 5 év filmterméséből lehetett művekkel nevezni, hogy feltérképezzük és bemutathassuk a hazai experimentális mozgókép minden spektrumát.

Emiatt is lehet, hogy – a magam részéről – nem tapasztalok különösebb erősödést (szerintem már az első szemle is erős volt), de gyengülést sem! Ami jó hír: egyrészt azt mutatja, hogy számos alkotó és régebben készült mű van még „talonban”, másrészt a vetítési programba került művek között is jócskán akad idei munka. Sőt, több esetben már célzottan a Szirtes Filmszemlére készültek el ezek az alkotások.

Sok a visszatérő alkotó, amit a tavalyi szemle sikerének is tulajdoníthatunk. A lényeg az számomra, hogy ez a kis filmfesztivál rövid idő alatt inspirációs forrás és egyféle pici „elosztóközpont” lett a kísérleti filmes berkekben, és bízom benne, hogy a kalandvágyó közönség körében is.

Közönségtalálkozó a tavalyi filmszemlén, sokan beszélgetnek – fotó: Szitás Balázs

R.A.: Feltűnt a kiírásban egy új, budapesti kategória. Ide hány film érkezett, és végül hány került be a programba? Volt-e vidéki nevező, akinek csak a témája kötődött a fővároshoz? Találkoztatok ebben a szekcióban meghökkentő, szokatlan alkotással?

F.Cs.: A „Láthatatlan Budapest” szekcióba összesen 32 művet jelöltek az alkotók (itt hagytunk egy „talán” lehetőséget is a nevezéskor, ezek is benne vannak). Ezek közül 19 alkotást fogunk vetíteni. Az ötlet onnan jött, hogy idén a Pro Cultura Urbis Közalapítvány pályázatán keresztül a Főváros is támogatja rendezvényünket, így kölcsönösen gyümölcsözőnek tűnt egy olyan külön kategóriát is meghirdetni, ami Budapest szubjektív filmes lenyomatát mutathatja be – azt remélem, hogy akár hosszú éveken keresztül is. Számomra az egyik legizgalmasabb mű egy amerikai úriember Budapestről szóló, sok-sok évet felölelő, Ricercare című filmnaplója. Az ő perspektívájából egészen más Budapest, mint amiben mi élünk nap mint nap, persze mégis nagyon ismerős. Felfrissítően és drámaian hatott rám, mennyire vonzó és elidegenítő is lehet egyszerre egy város, egy élőhely.

Ebben a szekcióban lesznek lírai és vadabb etűdök, különös történetek, animációk, életérzések, filmre rögzített performatív események. Nagyon változatos módon élünk itt, már ebből a kis termésből is látszik, mennyi szemlélet, viselkedés, látvány, kulturális jelenség jellemző kedves, szeretett – vagy éppen néha kevésbé szeretett – fővárosunkra, annak különféle kerületeire, utcáira, ikonikus vagy éppen elfeledett, elrejtett külső-belső helyszíneire.

R.A.: Melyek voltak a beválogatás fő szempontjai? Hová pozicionálja magát a fesztivál a filmes palettán?

F.Cs.: Első körben a rendelkezésre álló vetítési idő szabott korlátot, beleértve színházunk kapacitását is. Lehetne például délelőtti vetítéseket is tartani, de munkatárs kellene, kinyitni, elindítani a filmeket, figyelni a vendégekre, alkotókra. Másrészt nagyon fontosnak tartjuk a vetítési blokkok utáni beszélgetéseket is, ahol meghallgatjuk az alkotókat inspirációikról, filmjeik születési körülményeiről, ők pedig szembesülhetnek a közönség reakcióival. Ez a kommunikáció nagyon segít a sokszor elszigetelten dolgozó, kevés vetítési lehetőséghez jutó filmeseknek, és a közönséghez is közelebb hozza a sokszor igen furcsa nyelvezettel fogalmazó, komfortzónából kibillentő műveket.

Amikor a vetítési időhöz kell szabni a programot, nyilván „hátrányban részesülnek” a hosszabb lélegzetű alkotások, ott már nagyon működnie kell egy filmnek, hogy valóban indokolja a befektetett figyelmet és időt egy alapvetően inkább rövidfilmes mezőnyben. Személyesen az egyik kedvencem az idei programból Cs. Nagy Sándor Holdfényes út című mozija, amit mind a 75 percéért érdemes lesz megnézni szombat délután 4 órától.

A „zsűri” előválogatók tagjai

Ezeken túl az előnézők szubjektív ízlése döntött. (Nem szeretem sem az előzsűri, sem a válogató kifejezést, mivel nem gondoljuk rangsorállítóknak magunkat.) Mindannyian három kategóriába sorolhattuk első körben a műveket: igen / nem / talán, és egy megosztott táblázatban minden alkotáshoz írtunk egy rövid gondolatot (amolyan indoklást). Elolvastuk egymás szempontjait is, átgondoltuk, ha kellett, javítottunk az „értékelésen” (rontásra nem nagyon volt példa). A vitás filmeket újra átbeszéltük immár személyesen, ha úgy éreztük, még javítottunk felfelé. Végül kialakult egy nagy összesített „igen / nem / talán” halmaz. Összeadva a vetítési időket, úgy láttuk, hogy az igen és talán szavazatot kapott műveket egyaránt meghívjuk.

Ami még érdekes lehet, hogy több esetben felmerült a nevezett film kísérleti jellege, vagyis, hogy idevaló-e. Mit jelent az, hogy kísérleti film? A magam részéről azt gondolom, nem lehet ennek a fogalomnak egzakt definíciót adni, korosztályonként, alkotói tapasztalattól, tehetségtől, szociológiai körülményektől függően minden film kicsit másként „kísérleti”. Nekem az is elég volt, ha árnyalatnyit eltér a hagyományosabb narratíváktól vagy megszokott vizualitástól, ugyanakkor számomra nagyon fontos volt, hogy lehetőleg ne pusztán a néző idegeivel, hanem saját témájával, formanyelvével, történetével kísérletezzen. 

Olykor nehéz ezt elválasztani ebben a műfajban, így szerintem társaim nevében is mondhatom: összességében abszolút vállaljuk a közös döntést, ami született, még ha volt – nem sok egyébként – pár film, ahol a végén sem egyezett a véleményünk.

Összességében tehát lesznek professzionális alkotások, amatőr produkciók, diákfilmek, vizsgafilmek, merész, „igazi” kísérleti művek, teljesen egyedi, besorolhatatlan mozgóképes csemegék. Nagyon változatos, olykor üdítően, máskor szédítően sokféle vizuális és lelki élmény részesei lehetnek, akik eljönnek hozzánk szemlézni. 

Arról pedig, hogy hová pozícionáljuk magunkat?… Én sehová. Szirtes András emléke miatt jött létre ez a szemle, én magam nem a klasszikus értelemben vett filmszakmai intézményrendszerből érkezem (régebben filmes újságíróként dolgoztam, csináltam pár rövidfilmet, szerepeltem néhány kisebb-nagyobb filmben, de ennyi). A Kettőspont Színház tere és technikai lehetőségei viszont adottak egy ilyesféle rendezvényhez, és jólesik olykor kinézni a színpadi alkotásból, a mindennapok színházi dolgaiból. Alkotóként is inspirál mások mozgóképes munkája: friss, júniusi színházi bemutatóm, a Szevasz tavasz! videós betéteire biztosan ösztönzően hatott, hogy előtte-közben megnéztem közel 90 kísérleti filmet.

R.A.: Úgy rémlik, ismerted Szirtes Andrást. Mit gondolsz, mit szólna a mostani szemléhez, ha itt lenne közöttünk? Esetleg vállalná a zsűrizést is?

F.Cs.: Andrással a Tűzraktérben ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze 2008-9 táján. Neki ott volt a filmes műterme, nekünk pedig az akkori színházunk. Nagyon sokat tanultam tőle, elsősorban némi jó értelemben vett csibészséget, bátorságot, humort és derűt – mindezt az élethez és az alkotáshoz szükséges egyedi, saját szemlélet kialakításához. A Tűzraktér után egy darabig ritkán találkoztunk személyesen, de közben belépett az egyesületünkbe, segített távolról is tanácsaival, lelkes hozzászólásaival. Aztán érzékeltem, – pedig még éppen a Covid előtt voltunk – hogy nagyon elszigetelődött Kisorosziban, betegeskedett is, így hát néhány barátommal meglátogattuk a 68. születésnapján, 2019. július 6-án. Azt mondta egy idő után, hogy mi nyugodtan maradjunk fenn, ameddig akarunk, ő majd visszavonul aludni, mert nem sokáig tud ülni a fájó dereka miatt. Mégis egész éjjel szórakoztatott minket az udvaron, elképesztő történetekkel, amiken könnyesre röhögtük magunkat. Aztán a Covid után már a Kettőspontban volt két alkalommal a születésnapi vetítése (melyeket korábban mindig ő maga szervezett a város különféle pontjain). Ebből adódott, hogy az emlékére alapított filmszemle minden évben július 6 körül legyen.

Formanek a nagy Szirtes-kép előtt – fotó: Szitás Balázs

Őszintén szólva nem tudom, mit mondana. Talán nekem elhinné, hogy ez így jó… 

Amúgy mindig nagyon jólesett neki, amikor a filmjeiről beszéltünk, mert szerintem ahhoz képest, hogy milyen rendkívüli látásmóddal és egyéniséggel rendelkezett, méltatlanul ismeretlen maradt a Szirtes-életmű. Ő meg nagyon ezen keresztül kapcsolódott a világhoz, a filmkészítés életforma, sőt talán kapcsolódási aktus volt a számára. Amit aztán élete végén csodálatos versekbe fordított át, de mint elmesélte, fejben akkor is filmezett.

Az ő szellemisége miatt sem hirdettünk zsűrit idénre sem, nem szeretnénk külön díjazni a filmeket. Abban persze biztos vagyok, hogy lennének filmek, amik nagyon tetszenének neki, és lennének, amik kevésbé. De nem nagyon sokat gondolkodom ezen, mert Andrástól éppen azt tanultam meg, hogy a saját látásmódomat képviseljem, nem kell megpróbálnom sem az ő, sem más szemével nézni a dolgokat. Legfeljebb játékból. Az mondjuk jól esik. Van itt egy nagy portré róla a színházban, amin kedélyesen int felénk. Sokszor azon kapom magam, hogy beszélek hozzá. Néha hallani vélem a válaszokat is. Általában jókat nevetünk, és mindig van valami csibészes bölcsessége, amitől sokkal jobb lesz minden.

A nagyinterjút készítette: Rékasi Attila, Újpest

II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle idei kirakati installációja a Ráday utca 39 szám alatti Kettőspont Színház kirakatában


II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle

2026. július 2-5., Kettőspont Színház

részletes program: https://www.kettospont.org/szirtesfilmszemle

FB-esemény: https://www.facebook.com/events/1527309582068147

A filmeket előválogatta:
– Németh Anita, forgatókönyvíró, dramaturg, 
– Szandtner Dániel, operatőr, 
– Formanek István, a Bethlen Téri Színház kommunikációs vezetője, filmes szakember,
– Formanek Csaba, író, rendező, színész, a Kettőspont vezetője.
A Láthatatlan Budapest szekcióba nevezett filmek válogatásában segítséget nyújtott:

– Dr. Füzi Izabella, filmesztéta, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszék docense)

A II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle támogatói:

Budapest Főváros Önkormányzata, Pro Cultura Urbis Közalapítvány, Ferencváros Önkormányzata, NFI – Nemzeti Fimarchívum, Dúzsi Borászat

Németh Anita és Sólyom András a 2025-ös szemlén – fotó: Szandtner Dániel

Szevasz, tavasz! Ilyen gyorsan, hetykén reagál a színház a politikára? Úgy tűnik, igen!

Írás és illusztráció: Rékasi Attila

Ezt a képet a választás előtt lőttem Újpesten. Úgy érzem, kérdésfelvetéseimhez megfelelő illusztráció. Így írtok ti, így éltek ti, így élünk mi. Magam nem gondoltam volna, hogy meg lehet rengetni annak a nihilnek az alapjait, amibe huppantunk itt, a harmadik gengszterváltás végén.

Nem nagyon reagált még a színházi szakma a földindulásszerű eseményekre. Úgy néz ki Formanek Csaba, Diogenész magyar hangja az első aki megszólal. Kérdem én: ki, ha ő nem? Aki színházalakú hordójában évről évre itta a fekete levest!

Vajon bosszút áll? Gúnyolódik, mint a Sziniszter a Felcsúti Rémen? Alázás lesz, mint amit nap mint nap látunk a magyar parlamentben? Vagy az „ÓkoriMai” kritikus filozófus „odapirít” a győztesnek is? Esetleg kiderül, hogy van harmadik út, van Nemzeti Hordó, ahol mindenkinek jut hely?

Nem tudom, mert még most jött a hír az előadásról, még most jön a premier, de úgy érzem a zsigereimben, hogy a Formanekre jellemző különutasság kerül majd felszínre a Kettőspont Színház viharvert, de örök reménnyel tatarozott falai között.

Rékasi Attila, Újpest

A színház bejegyzése, ahol a jegyek is elérhetőek, jöjjenek, ajánlom én kíváncsian várom az előadást, remélem találkozunk:

Kedves Barátaim, éjt nappallá téve munkálkodom az előadáson, lám, még a hajam is kinőtt tőle! És milyen szíp lett! A szöveg elkészült pár napja, szerintem remek, sírni fogtok, meg nevetni. A látvány őrületes, a színészetem fenomenális, de ítéljétek meg Ti a csütörtöki vagy szombati premeiren!

Mindössze a szövegtudásommal küzdök itt a célegyenesben, no meg marketingre sincs sok időm, szinte semmi. Segít, ha hívtok még embereket! Köszi!

Ha jönnétek, vegyetek jegyet, hogy lélekben jól legyek! 🙂

3-tól 20 ezer Ft-ig választhattok, kinek mire telik!

Itt a link: https://ujalkotomuhely.jegy.hu/…/szevasz-tavasz… csinosnak érzi magát.

Grafithangulatú festménymeditációk – Sárosi Mátyás Zsolt tárlatáról

Kritika és fotók Sárosi Mátyás Zsolt Televény című kiállításáról: Rékasi Attila

Az újpesti hajógyár apokaliptikus épületrészletei remek hangulati hátteret adnak a Vészkijárat Galéria legújabb, május 12-ig látogatható tárlatához, amely Miksa Bálint vezetése alatt vált bejáratott kiállítótérré. Mindezt azért gondolom így, mert Sárosi Mátyás Zsolt képei csak első pillantásra tűnnek idilli természeti ábrázolásoknak. Ha hosszabban időzünk a képek előtt, feltűnnek azok a rejtett, „shakespeare-i” attribútumok, amelyek világunk pusztulására reflektálnak.

A kortárs művészetben egyre dominánsabban jelenik meg az elmúlás, valamint az ember által okozott természeti pusztítás narratívája. Sárosi kiállításán ezt a gondolatvilágot a burjánzó, cizellált, ám elmúlónak is értelmezhető növényi és tájrészletek, illetve a bennük „elrejtett” emberi maradványok vagy az emberi kultúra szimbólumai jelenítik meg.

Első pillantásra grafikáknak gondolhatnánk a kiállított, nagy méretű táblaképeket, ám közelebbről szemlélve inkább tusalapú, festészeti igényű rajzokként írhatók le – bár nem kívánok technikai kérdésekben végső ítéletet mondani. A művek magas esztétikai minőségről és stabil, magabiztos technikai tudásról árulkodnak.

A kiállított képanyag egységes, jól installált, ami tovább erősíti azt az érzetet, hogy egy hivatásos, figyelemre méltó művész tárlatán járunk.

Rékasi Attila, Újpest

TérFoglalók kiállítás a Kettőspont Galériában – interjú Rékasi Attila fotóművésszel

Az interjút Rudolf Dániel készítette, fotók: Rékasi Attila

Rudolf Dániel: Az új kiállításodon az elmúlt egy-két év műveiből láthatunk egy összeállítást. Hogyan jellemeznéd ezt az alkotói időszakodat? Milyen új (vagy éppen régi) irányokba mozdultál el az elmúlt években, és hogyan jelenik ez meg a kiállítás anyagában?

Rékasi Attila: Igen, friss munkákat fogok kiállítani. Sok anyagom van, sokat dolgozom, fotózom, 4-5 kiállítási anyag általában van a fiókomban. Most kifejezetten az autonóm képzőművészeti szemléletű legfrissebb munkáimból lesz egy kis válogatott anyag. Ez az alkotói időszakom az eddigiekre építve egy új, általam kikísérletezett technikára épül, de klasszikus digitális fotóexpozíciók is vannak a képek között, amiben semmi beavatkozás nincs. Egy új irány, hogy egyfajta fényszobrászati jellegű vonalat próbálok behozni a művészetembe.

Gyakran hangoztatod, hogy a fényképezésre elsősorban képzőművészetként tekintesz, a fizikai látvány „transzformációja” izgat elsősorban. Mit értesz pontosan ezen?

Röviden azt, hogy számomra a fényképművészet az nem a „pillanat művészete”, hanem egy ugyanolyan szerkesztésen, előre elgondoltságon, illetve intuitív improvizáción alapuló folyamat, mint mondjuk a festészet. Kézműves munka akkor is, ha digitálisan készítem.

Közismert rólad, hogy évtizedek óta foglalkoztat a tér, mint sajátos fizikai vagy éppen mentális forma megragadhatósága, ábrázolhatósága. Miért éppen a TérFoglalók címet kapta az új tárlat, és hogyan kapcsolódik ez a művészi irányodhoz, érdeklődésedhez?

Igen, a régebbi képeimnek is gyakori témája volt a minket körülvevő, vagy az éppen bennem élő térképzetek világa. Azt gondolom, hogy mindennek, ami létezik, legyen az élő, élettelen, vagy csak egy bonyolultabb gondolat, a tér, legyen az konkrét vagy elvont, ad valóságot. A képzőművészet gondolati alapja a térelemekben való gondolkodás, minden motívum vagy szín, ami a képtérre kerül, az kontextusba helyeződik, meghatározza a teret, vagyis nemcsak azonnal kontextusba lép a többi képalkotó elemmel, de a puszta ottlétével új tereket hoz létre. Az én olvasatomban tehát elfoglalja a teret. Ezt a dinamikát én gyakran egyfajta „táncként” fogom fel, aminek ritmikai és időbeli elmei vannak. A klasszikus fotóimon például olyan „jeleneteket” ábrázolok, ahol az adott látvány abban a fényben, abból a látószögből egy szabad, de akár egy adott asszociációt indíthat el, vagy egy szokatlan létezésre világít rá. Így kapcsolódik a művészetemhez.

A kiállításon olyan különleges fotográfiai technikákkal készült alkotásokat is bemutatsz, melyeket te kísérleteztél ki. Mesélj ezekről bővebben!

Annak idején fiatalon a Debreceni Egyetem pedagógiai karán fotóművészeti témából írtam a szakdolgozatomat. Már akkor nagyon érdekelt, meddig marad meg egy művész kísérletező kreativitása, nem gondoltam volna, hogy én még ötven évesen olyan technikákat tudok behozni a munkáimba, aminek nincs előzménye. Lehet, azért adatott ez meg, mert mindig is a kísérleti fotográfia érdekelt, nagyon fiatalon letértem a klasszikus utakról, így próbáltam egyedi alkotásokat létrehozni.

Köztudott az is, hogy nem vagy tősgyökeres újpesti, mégis otthonodként tekintesz Észak-Pestre, a IV. kerületre. A kiállításon megjelennek a Berda Józseffel kapcsolatos Az újpesti Szindbád című írásod reflexiói is. Mit érdemes tudni erről a kapcsolatról?

Debrecen mellett Derecskén éltem és alkottam negyven éves koromig. Az alföldi embert lenyűgözik a dombok, a hegyek, a folyók, a vad erdőségek, a hajók látványa, úgyhogy szinte azonnal szerelembe estem Újpesttel. Boldog vagyok, hogy itt találtam meg több mint öt éve az otthonom. Minden nap úgy érzem, hogy nyaralok, rengeteget vagyok a Dunánál és barátaimat, művész kollégáimat is igyekszem ide csábítani, akiknek mindig megemlítem „elődömet”, az Újpesti bohém Berda Józsefet, akire emlékezve írtam meg Az újpesti Szindbád című novellámat. Ehhez az írásművemhez pedig több Újpesten készült fotográfiám is kapcsolódik.

Pár éve az ötvenedik születésnapodat ünnepelted egy tárlattal, de úgy tűnik, azóta sem csökken a tempód. Mik a terveid a következő évekre, hol láthatjuk a jövőben még a műveidet?

Az Újpest Galéria is meghívta 50/30 jubileumi tárlatomat két éve, remélem ha idén nem is, de jövőre újra ki tudok állítani itt. Nemrég a Caffart Képzőművészeti Egyesület, amelynek alapítója vagyok, két képemet is kiállította ugyanitt. Jövőre több tematikus kiállítást is szeretnék a több mint harminc éve épített fotóarchívumom képeiből, például a kereszteket ábrázoló fotósorozatomból, ehhez keresek galériákat.

Bényei József debreceni költő versével köszönt a FakTúra

Fotó: Rékasi Attila

Bényei József:

Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.