Kovács Gergely novellája, illusztráció: Rékasi Attila
A Liffey folyó partján ültem és röhögtem. Előzőleg röptében vakartam meg egy sirály csőre alját, és elképzeltem, ahogy a megilletődöttségtől nekirepül az O’Connell hídnak. Már ha majd egyszer ennek az egésznek vége lesz. Az ütközést persze nem fogom látni. Addigra talán már nem is leszek a városban. Paula jutott az eszembe, a nő, akinek a melltartóból kibújó mozdulatára ébredtem újabban. Hiába, a gondolat tényleg gyorsabb a fénynél is, csak az elmém szabhat neki határt.
Döbbent arcára gondoltam, ahogy az asztalon lévő fehér műszert nézi. Ha léteztek is bármilyen határok, rég átléptem mindet.
Nagyot kortyoltam az ásványvizes palackból és nyugat felé néztem, ahol egy helyen a bágyadt decemberi napfény átverekedte magát a masszív felhőtakarón. Több folyadékot kell innom, akkor kevesebb hülyeség jut az eszembe. Mint például, hogy halott vagyok. Hisz minden életfunkcióm ellentmond a túlvilági létezésnek. A gyomrom halk morgással helyeselt: ideje volt valami élelmet szerezni.
Megvártam, amíg elmúlik a fülem zúgása, ami egyre gyakrabban fordult elő, és dudorászni kezdtem. Miért is nem tanultam meg játszani valamilyen hangszeren? Az iPad-et is elfelejtettem magammal hozni. Ma reggel – azaz az utolsó alvás után – valamiért a lehető leggyorsabban le akartam lépni a hotelből. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért éreztem némi megvetést Paula testtartásában. A pozitív terhességi teszt az asztalon igazán nem írható a számlámra.
Ami azt illeti, azt az egyetlen alkalmat leszámítva, hozzá sem értem. Úgy képzeltem, hogy ha megmozdítanám, megszűnne Paulának lenni, csupán egy védtelen porhüvely lenne, és ezt nem akartam, még akkor sem, ha ez idő szerint egyedül én jelenthetek rá veszélyt.
A folyóra néző Centrába mentem, úgy rémlett, maradt még néhány csípős goujon a forró pulton. Szerencsére tíz óra harminckor Dublinban rengeteg helyen lehet meleg ételt szerezni. Miután kimozdítom földi sorsukból a csirkefalatokat, gyorsan kihűlnek, ezért helyben fogyasztottam őket az ablak melletti asztalnál. Vajon Paula is ilyen hűvös és dermedt lenne tíz perc után, ha hanyatt dönteném az ágyra?
Belepirultam, amikor eszembe jutott az az ölelés a bárban átdorbézolt délelőtt után. Egy fél üveg Jamison sem volt elegendő mentség arra, amit tettem. Őrjítő volt érezni a teste melegét. Megúsztam anélkül, hogy különösebben elmozdítottam volna a helyéről, legalábbis nem zuhant a padlóra, cementes zsákként, mint általában a dolgok ebben a világban. Ahhoz egy ölelésnél, úgy látszik, erősebb lökés kell.
Elindultam a folyó mentén a Heuston állomás felé. Az úttesten könnyebb volt haladni, csupán arra kellett vigyáznom, hogy ne közvetlenül az autók orra előtt lépdeljek. Hátha egyszer csak megindulnak.
Nem voltam persze mindig ilyen bátor. Az első két „héten” alig mertem lelépni a járdáról. Hármat kellett aludnom ahhoz is, hogy az alkoholista lakótársam mellől átköltözzek a főutcán lévő Gresham hotelbe. Addigra bejártam a téboly összes állomását. Önkívületben róttam az utcákat és üvöltöztem, hátha meghallja valaki. Nem lehettem benne, biztos, hogy egyedül vagyok. Mással is megeshetett már az, ami velem, lehet, hogy az elmegyógyintézetek folyosói ehhez hasonló élménybeszámolóktól hangosak.
Felhágtam a legmagasabb házak tetejére, hogy minél messzebb láthassak. De nem mozgott semmi: A walesi komp lehorgonyzott a Bull’s Island mögött, és a Howth irányából érkező repülőgép sem akart földet érni.
A Liffey jéghideg vize térített magamhoz, és győzött meg róla, hogy nem haltam meg. Míg heves tüsszögések közepette gyalogoltam haza az albérletbe, hogy magamhoz vegyem néhány szükségesnek ítélt holmimat, volt időm eltöprengeni azon, vajon a közeli kőlépcső bele volt-e kalkulálva az ugrásba, amihez még ki tudtam evickélni, mielőtt megfagytam volna a négy-öt fokos vízben.
A Greshamre azért esett a választásom, mert dolgoztam ott, amíg – úgy vélem igaztalanul – ki nem rúgtak. Járt nekem ott egy en suite lakosztály a legfelső emeleten. A szobákba ugyan csak mágneskártyával lehetett bejutni, de a takarítók épp odafent ügyködtek, és nyitva hagyták az ajtókat. A Spire-ra néző fényűző apartman megfelelőnek tűnt arra, hogy rendbe szedjem a gondolataimat, a hálóba belépve azonban szabályosan megijedtem a tükör előtt pózoló Paula láttán.
Jobbnak láttam odébb állni, és a másodikon találtam is egy jellegtelen egyágyas szobát üresen.
A képtől azonban, ahogy három emelettel feljebb épp vetkőzni készül, nem tudtam szabadulni. Tizenöt alvással később merészkedtem vissza hozzá. Ugyanabban a hanyag pózban dőlt előre, egyik kezével hátranyúlva a melltartó pántja felé, a másikkal az asztalra támaszkodva. Az ágya nem volt bevetve, a takaró félig a földön, a lepedő enyhén gyűrött. Nem is igazán tudtam, mit csinálok, mikor a pólómat levetve bebújtam a paplan alá. Samponillatot éreztem és… igen, az övét, ahogy belefúrtam a párnába az arcom.
Ennyit engedélyeztem magamnak birtokolni Paulából, meg akartam mutatni, hogy egy úr minden helyzetben úr marad.
Legfőképp azért, mert ez az egész egyszerűen nem lehet valóságos. Nem baleset történt, nem valamilyen hiba a természeti törvényekben. Valaki vagy valami vizsgáztat, netán egyszerűen csak szórakozik velem. Nem mintha konyítanék bármit is a fizikához, de annyit azért tudok, hogy se a fény se a hang nem terjedhetne a jelenlegi helyzetben. A polcról levett csokinak továbbra is látszódnia kéne az eredeti helyén, ahol a fény érte és visszaverődött róla.
A kezemben tartott darab pedig elvileg láthatatlan lenne, akárcsak jómagam – egyedül a régi albérleti szobám ágyában vehetnék magamra egy pillantást, ahol utoljára értek el a fotonok.
Hangot se hallhatnék, Paula párnája mégis puhán susog a fejem alatt, ahogy a folyó is hangosan csobbant, amikor belevetettem magam. A gravitációról már nem is beszélve – ennek különösen a vécétartályoknál veszem hasznát. Az áram már makacsabb természet, így a zenéről, emberi beszédről le kellett mondanom. Semmilyen berendezés nem működik, ahogy a gyufa sem kap lángra – elektromos és kémiai reakciók egyedül a testemen belül zajlanak.
A Father Matthew hídnál tudatosult bennem, hogy már megint a Memorial Park felé visz a lábam, afelé a halovány égi fénycsík felé. Az utóbbi időben mindig ott kötök ki, pedig előtte eljártam úszni is (amivel egyúttal a fürdést is letudhattam), sőt voltam a Parlamentben és Trinity könyvtárában is, ahol egy pohár vörösborral a kezemben átlapozgattam a Kellsi Kódexet.
Aztán valahogy abbamaradtak ezek a dolgok. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy bármilyen értelmes tevékenységgel voltaképpen legalizálom ezt a rémálmot. Mintha csak engedelmesen magamra húznám ezt a várost beborító piszkosszürke szemfedőt – talán ezért is járok arra helyre, ahol kilyukadt.
A barátaim után sem akartam kémkedni. Múló idő híján elveszett belőlük mindaz, ami megkülönböztetné őket a többi mozdulatlan testtől. Azt sem akartam megkockáztatni, hogy valamilyen illetlen helyzetben találjam őket. A volt barátnőm utcája felé elsétáltam egyszer, de ugyanúgy a rosszullét kerülgetett, mint amikor legutóbb, egy nyári éjszakán arra jártam.
Egy kisboltban magamhoz vettem egy üveg Baileyst, és az üveget lóbálva tettem meg az utolsó lépéseket a focipályányi hely felé, ahol végre rám süthetett a nap. Leültem egy padra, és ittam egy kortyot a likőrből. Nem mondhatnám, hogy jólesett, ami nem is csoda: még csak kettőt aludtam a nagy berúgás óta, amikor is megtaláltam a módját, hogy legalább zenét hallgathassak.
A fülem zúgása adta az ötletet. Az egyik ötödik emeleti szoba hálójában találtam egy régi iPad-et, aminek beépített hangszórója volt. A gazdája, egy kövér fickó, éppen pornót nézett a laptopján. Gatyájában matató keze láttán átvillant az agyamon, hogy világ összes pucér nője az enyém, ha akarom.
Hosszú ideje nem éreztem olyan ébernek magamat, mint akkor, Paula szobája felé tartva. Lemostam, majd a számba vettem a készüléket, és a nyelvemmel próbáltam kitapogatni a bekapcsoló gombot. Eltartott egy darabig, amíg működésre bírtam, ám annál nagyobb volt az örömöm, mikor meghallottam a fogaim közül felcsendülni az első számot. Valami borzalmas hip-hop szám volt, és szinte elsírtam magam, annyira tetszett. Karjaimmal hadonászva körbeugráltam Paulát, akár párzási táncnak is elment volna.
Egy percig szentül hittem, hogy a zenére feléled, de persze rám se hederített, ezért úgy döntöttem, hogy a következő számot a bárban hallgatom meg. Jókedvemet csak az törte meg, amikor az ivás miatt ki kellett vennem a számból a muzsikát, de aztán ezt a problémát is orvosoltam egy szívószállal.
Azon vihorásztam, mekkorát nézne az a néhány ember a bárpultnál, amint egyszer csak felbukkanok a semmiből a hotel legdrágább whiskey-jét szürcsölve, egy iPad-dal a számban, a hátsómat gengszter-rapre billegetve a bárszéken. Végül mondtam egy harsány tósztot egykori menedzserem egészségére, aztán végignéztem a vendégeken, akik talán már réges-rég kijelentkeztek, és hazamentek a családjukhoz karácsonyra. Talán már az újévre is koccintottak. Letettem az üveget és felimbolyogtam Paulához.
Utána már csak az rémlik, hogy átölelem a derekánál, és egyre azt ismételgetem bőgve: Ne hagyjatok itt!
Még egyszer meghúztam a Baileys-t a padon, aztán olyan messzire dobtam az üveget, amennyire csak tudtam. Lehunytam a szemem, széttártam a karom, és egy pillanatig reménykedtem, hogy belekap a szél. Tudtam, hogy ideje tovább állnom, el kell hagynom ezt a koporsó-várost, ki kell érnem a felhők alól. Bejárhatom a Nagy Atlanti Utat a nyugati partvidéken, de akár át is evezhetek Wales-be, onnan pedig egy jó biciklivel a fél világot végigcsavaroghatom.
Néhány jó cselekedet is belefér, ha utam során rablásba, erőszakba vagy bármi gyanús dologba ütközöm.
Jó lesz így, főnök? Ha megmentek valakit, beindítod a motorokat?
Ugyanaz a várakozás fogott el, amit egész felnőtt életemben végigkísért. Igen, tényleg megtörténhet. Talán bennem van az egész helyzet kulcsa. Egy futó pillanatig érezni véltem egy roppant erőt, ami foglyul ejtett és belehajszolt egy olyan sebességbe, ami mellett minden más megállni látszik. Valahogy üresbe kéne tennem magam, de mire megtalálom a módját, lehet, hogy ősz öregember leszek. Talán észre sem veszem már, ha a világ ismét elindul a maga útján.
Bárhogy is van, mozgásban kell maradnom, ez az egyetlen módja, hogy megőrizzem az ép eszemet.
Nehéz volt a karom, ahogy kitárva tartottam, húzott a föld magához, mint egy cementes zsákot. A Gresham irányába pillantottam, mintha arrafelé sötétebb lett volna az ég, mint máshol. Mindjárt beesteledik, röhögtem el magam megint, és úgy döntöttem, hogy majd holnap megyek világgá. Esetleg holnapután. Nem vágytam másra, csak egy jó alvásra.
Megfogadtam, hogy rá se nézek Paulára, sem a tükörre, és benne arra a szakállas, árkos szemű, mosdatlan kriptaszökevényre. Ha majd a szobatársam egyszer befejezi a vetkőzést, csupán egy széttúrt ágyat talál majd, tele morzsával, papír zsebkendővel és néhány szexmagazinnal, az ablaknál egy széttört gitárt, az asztalán pedig egy gyémántberakásos karkötőt.
Felálltam a padról, de még mindig csukva volt a szemem. Láttam, ahogy kikapcsolom a melltartója pántját, és gyengéden ledöntöm az ágyra. A szoba levegőjében csikorgó repedések jelennek meg, ahogy magammal rántom a testét a pillanatok közt sötétlő űrbe. Legalább teherbe nem ejthetem már.
Várom, hogy meghalljam a sikolyát és vele együtt a takarítókét, a volt menedzseremét, a bármixerét, a boltosokét, de még a sirályét is, amit megtréfáltam, és amikor ez bekövetkezik, a legnagyobb hálával nyugtázom a rám kiszabott legszigorúbb büntetést is.
És ha mégsem hallok mást, csak a fülem csengését, és ez valóban a pokol, ahogy azt a tósztom végén beleüvöltöttem a bár csendjébe, akkor meg már úgyis mindegy.
Kovács Gergely
csinosnak érzi magát.
