Egy nagyon jól sikerült fotókiállítás megnyitóról tudósít a FakTúra művészeti folyóirat a Karinthy Szalon áprilisi tárlatáról. Apáti-Tóth Sándor ceglédi fotóművész a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjának Palackposta című tárlata nyílt meg március 25-én az impozáns budai kiállítóhelyen, folyóiratunk videó csatornáján kaphatnak kis hangulatjelentést a sok nézőt vonzó megnyitóról, Feledy Balázs művészettörténész, író tolmácsolásában, a videóban, Sándor Máté zeneszerző zenéje lett felhasználva, aki a Fiatal Alkotók Közösségének tagja.
Apáti-Tóth Sándor nem csak a doen fotóművészeink egyike, de véleményem szerint nem csak korosztájának egyik kiemelkedő alkotója, de nálam az idei Balogh Rudolf díj szintmérője is. Mindig is tiszteltem sajátosan lírai, egyedi hangvételű, mindig komoly gondolatisággal is bíró alkotásait. Most oly szerencsések vagyunk, hogy a ceglédi alkotó a diktatúrák és szerelmek emlékeire visszatekintő új kiállítását Budán a Karinthy Szalon Galériában tekinthetjük meg a leköszönő Caffart kiállítás után április elsején.
Rékasi Attila fotóművész, Újpest
Az alkotó gondolatai:
„E kiállítás szokatlanul hosszú címe több, mint ötven év harminc-negyvenezer expozíciójának száz képbe való tömörítését takarja. Diktatúrák lenyomatait, szerelmek emlékeit, hétköznapi történetek szubjektívdokumentumait. Mostani tárlatomon ebből tárunk Önök elé szemelvényeket.”
Újságunk a megnyitón járt a varázslatos hangulatú újpesti hajógyár területén elhelyezkedő, Dömötör Sámson László költő, képzőművész által működtetett Felhajtó Erő Stúdiógaléria és Hajózásemlékezeti Gyűjteményben. A megnyitón Dömötör néhány szóban bemutatta a galériát és a Hajózásemlékezeti Gyűjteményt, majd átadta a szót a „Tégla” projekt egyik vezetőjének. A FakTúra művészeti folyóirat videó csatornáján tekintheti meg a megnyitón készült videót, melyen Simon Tímea bemutatja az akciót.
A videót Rékasi Attila készítette, zene Sándor Máté
A kiállítás 2025. április 1-ig látogatható előzetes időpont egyeztetéssel a +36 30 613 7260 telefonszámon. Finisszázs: 2025. április 28., péntek 17.00 órától 18.30-ig
Helyszín: 1044 Budapest, Népsziget, Zsilip utca 9. G épület
A válogatásban szereplő téglák alkotói:
Aros Éva I Barna Regina I Danyel István I Dömötör Sámson László I Éberling Anikó I Eőry Emil I Fekete Balázs I Fórizs Nikoletta I Gábor Bence I Gábor Béla I Gedai Blanka I Gulyás Tamás I Helyes Jenő I Julia Smithing I Kacsák Tamás I Kammerlohr – Kováts László I Katona – Zsombori Mária I Kelner Viktória I Koroknai László I Kovács Johanna I Lajkó Nóra I Majoros Gabriella I Mészáros Gábor I Olajos György I Olivier Bonnin I Pethő Csilla I Revák István I Riegel Lili I Serényi H. Zsigmond I Simon Tímea I Tarjáni Ferenc I Toró Annamária I Vass Tímea I Viktoria Szabo
A megnyitó is nagyon jól sikerült rendezvény volt véleményem szerint a finisszázas is az lesz ajánlom vegyenek részt rajta!
A termekbe lépve az első benyomásom az volt, hogy a kiállítás nagyon igényesen, professzionális installálással lett megrendezve, impozáns, tágas galériában egy jól felépített tárlatot nézhet meg az aki kifizeti az 1500 forintos belépőjegyet, de ingyenes programokkal is várják a regisztrálókat, a plakátot cikkünk alatt közlünk is, hogy kedved kapjanak olvasóink a jelentkezéshez. Mivel több éven keresztül magam is pályáztam az ösztöndíjra, de egyszer sem kaptam meg ezért azt gondolom, nem lenne elegáns kritikát megfogalmaznom, így arra biztatom az érdeklődőket, hogy nézzék meg a tárlatot és döntsék el magukban, hogy egyet értenek e az ösztöndíjat odaítélőkkel.
Rövid ízelítő videó az ESSENTIA ARTIS 2025 kiállítás kisterméről, kép Rékasi Attila, zene Sándor Máté
Rékasi Attila, Újpest
Őrizni – használni- teremteni
A tárlat átfogó képet ad a 2024-ben végzett ösztöndíjasok munkájáról. Az alkotások egy térben, izgalmas, egymásra reflexív, analógiák mentén rendezett kiállítás formájában válnak láthatóvá. Az anyag- és eszköz- használat tekintetében is gazdag tárlaton találkozhatunk hagyományos olaj-vászon festménnyel és bronzplasztikával, de megismerhetünk környezettudatos, újrahasznosított papírcement alkotásokat is. A témaválasztásban urbánus kulturális környezetünk ikonikus képeinek mára reminiszcenciaként ható feldolgozása ugyanúgy jelen van, mint a természettudomány területéről vett áthallások. Az elmélyült, komoly kutatások eredményéről beszámoló ösztöndíjasok művei átfogó képet adnak kortárs kultúránk széles spektrumáról. A hagyomány folytonosságára építő, jelen idejű attitűd mentén megszületett reflexiók egyéni karakterjegyek és élethelyzetek által válnak személyessé. Az évszázados kanonizált forma és motívum- kincsek a szobrászok, festők, építészek és formatervezők keze alatt XXI. századi anyagok, technológiák és szellemi programok bevonásával lesznek a látogatók számára is edukatív, de jól értelmezhető alkotásokká.
A három kurátor közös munkája nyomán rendezett kiállítás egy képzeletbeli utat nyit meg, ahol a különböző művészeti területek között létrejött mikro- és makronarratívák mentén végighaladva a látogató felfedezheti a Kárpát-medencei vizuális kultúra új horizontjait. A kiterjesztett szellemi igény jegyében az érdeklődők olvasósarokban ismerhetik meg az irodalmi és művészetelméleti tagozat ösztöndíjasainak műveit, ezáltal is teljesebb képet kapva a kortárs ötven év alatti magyar alkotók programjáról, szellemi és érzelmi hátteréről, inspirációinak forrásairól.
Általános információk
A programok ingyenesek, de regisztrációhoz kötöttek. A programra regisztráló részére az esemény napján a kiállítás látogatása ingyenes.
Kiállítás helyszíne: Pesti Vigadó (1051 Budapest, Vigadó tér 2.) 6. emelet
Teremtett terek-Anita kapitánya, Rékasi Attila alkotása
A Caffart Képzőművészeti Egyesület alkotói hivatásos képzőművészek, ez azonban önmagában még nem elegendő ahhoz, hogy kiemeljük legfrissebb tárlatukat a budapesti művészeti forgatagból. Talán az a tény, hogy a tagok zöme komoly, több esetben állami díjakkal is elismert művész, nem ad rossz alapot ahhoz, hogy dacára a februári hidegnek felkerekedjünk és ellátogassunk a budai Karinthy Szalon kiállítótermébe. Véleményem szerint azonban nem csak a társadalmi elismertség csábíthatja a nézőket a táblaképek elé, hanem az a nehezen szavakba önthető magas művészeti minőség, ami összeköti a tárlat alkotóinak munkáit. Ahogy én látom, minden kiállítónak nagyon sajátos, erősen személyes hangvétele van, amit magas mesterségbeli színvonalon formál az anyagba, legyen szó a vizualitásról, vagy a tartalomról egyaránt. A kiállítást Nagy Zopán fotóművész, költő nyitja meg 2025. február 25-én, kedden 18:00 órakor. Zopán mindig elgondolkodtató, izgalmas megnyitókat tart, úgyhogy csak ajánlani tudom a kiállítást, ahol a fenti munkám is látható lesz.
Rékasi Attila, Újpest
Szeretettel várunk minden művészetkedvelőt a Caffart Képzőművészeti Egyesület csoportos kiállításának megnyitójára a Karinthy Szalonban. A tárlatot Nagy Zopán fotóművész, költő nyitja meg 2025. február 25-én, kedden 18:00 órakor.
Kiállító művészek: Aknay János, Ferencz S. Apor, Horváth Roland, Knyihár Amarilla, László János, Őry Annamária, Pap Gitta, Pinczés József, Puha Ferenc, Rékasi Attila, Sütő Róbert, Szőke Erika, Török Ferenc
„A Caffart Képzőművészeti Egyesület tagjai művészetének fundamentumában éppúgy ott rejtőznek a művészettörténet korábbi korszakainak kísérletei, értékei, mint ahogyan az a reneszánsz vagy a barokk korszakban volt. Nem meglepő tehát, hogy alkotásaikban a régi gondolatok mai változataival és az új invenciók megjelenésével egyszerre találkozhatunk. Gondoljunk itt a képekben felfedezhető művészeti, esztétikai, filozófiai, kultúrtörténeti utalásokra, autonóm kultúrák, mesterek mintáinak feldolgozására, módszereinek újjáélesztésére; olykor a klasszikus világ eredményeinek alkalmazására, vagy a primitív, archaikus közösségek kifejezésmódjainak kifinomult, szellemes átírására. A művészek tulajdonképpen saját történeti, művészettörténeti élményeiket kritikai-szinkretista közelségből saját alkotómunkájukon belül értékelik: ha tetszik nekik, felhasználják, ha nem, újra- vagy átfogalmazzák. A Caffart alkotóinak gondolati forrása két pólusú: az egyik a hagyományosan elfogadott esztétikai értékekkel szembeni tolerancia, a másik a nyitottság, érzékenység az idegen, a más ideák iránt, amelyek mint egy egységes, univerzális világ elméleti termékei szellemi befogadásra készen állnak.” N. Kovács Zita művészettörténész
A kiállítás 2025. március 20-ig, a Karinthy Szalon nyitvatartási idejében (hétfőtől péntekig 12-18 óra között) megtekinthető.
Rékasi Fotóművészeti Múzeum tárgya, egy gyűjtői (szinte gyári) állapotú Nikkormat vintage fényképező
Rékasi Fotóművészeti Múzeum derecskei kiállítótermének bemutató videója
A gyűjtés egy szenvedély, azt is mondhatjuk szenvedélybetegség. A legtöbb műgyűjtő nem gondol a jövőre, sokszor csak a megszerzés öröme vezérli, de mint oly sok más területen, itt sem árt némi hidegvér. Ha telnek az évek és kiderül, nem csak fellángolás gyűjtői tevékenységünk, jól tesszük ha leülünk egy itallal a kezünkben és végig gondoljuk, hogy mi a célunk a tárgyak összegyűjtésével.
Vannak e például kiállítási ambícióink vagy csak magunknak szánjuk a kollekciónk, és úgymond egy „rejtett” magángyűjteményt építünk. Az előbbi esetben mindenképp, de az utóbbi esetben is vannak felelős döntést igénylő teendőink. Mást ne mondjak az, hogy ha egy tárgyat megvásárolunk és jogilag a tulajdonunkba kerül az nem jelenti azt, hogy nincs a műtárgy irányában, annak megőrzésének vonatkozásában felelősségünk! Nemcsak birtokosai, gondos gazdái de őrzői is leszünk ezeknek a sok esetben akár múzeumi értékű tárgyaknak. Ebben a tekintetben sok kritika éri a magánműgyűjtőket és legyünk őszintén sokszor teljes joggal. Néha még csak nem is a spórolás miatt „esünk” neki, mondjuk egy meggondolatlan tisztítási metódusnak, hanem azért, mert már „megöl” a kíváncsiság minket milyen a koszból, a piac porából, a dohos padlások penészéből kivakart új kincsünk. Még ha igényes gyűjtők vagyunk is, elég egy rossz mozdulat és komoly károkat tehetünk a műtárgyainkban. Legyen az egy fotó, festmény, vagy akár technikai régiség. Közel harminc éve vagyok műgyűjtő és újfent kérem a gyűjtőtársakat, tulajdonosokat, ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, uralkodjunk szenvedélyeinken, vágyainkon és a problémás darabokat mentsük meg azzal az utókornak, hogy fellelt állapotban hagyjuk őket, ha pedig úgy látjuk nagy a baj: penész, gomba, rozsda mindenképp szakemberhez forduljunk a konzerválás az állagmegőrzés érdekében. Míg az állagmegóvásra kérem a gyűjtő kollégákat, sorstársakat, a nyilvános kiállításra biztatom őket, akár ezzel a saját személyes példámmal, mejet a videó bemutatója ürügyén, néhány mondatban vázolok, a jó érzéseimet, örömömet urambocsá büszkeségemet sem titkolva.
Én kezdetektől fogva azzal a szándékkal gyűjtöttem, hogy egyszer majd egy magánmúzeumban tudjam bemutatni a kincseimet. Az élet úgy hozta a saját ingatlanon történő bemutatás, nemigen adatik meg. Ezért is volt nagy öröm számomra, amikor Nádházi Tálas Csilla felkért a derecskei „Rékasi terem” berendezésére. Végre egy állandó helyen, védelmet nyújtó vitrinekben engedhetek bepillantást a múlt fotóeszközeinek mesés világába. A nosztalgiázás mellett, fontos a gépekhez tartozó ismeretterjesztő „múzeumi” információk terjesztése is, ezért honlap is készült a gyűjteménynek, ahol a kiállított masinákról QR kódok segítségével plusz információkhoz is juthatunk.
Rékasi Attila fotóművész, Újpest
Gyűjteményembe régi fényképezőgépeket objektíveket, fényképeket, negatívokat vásárolok: artporond@gmail.com
A videó tudósítást a Faktúra folyóirat YouTube csatornájára Rékasi Attila készítette
Az alkotó siófoki tárlata az egyik legnagyobb, legteljesebb és legreprezentatívabb, amelyet az általam látottak között mindenképpen kiemelnék. Fiatal Alkotók Közösségének vezetőjeként (ahol Attila több mint tíz éve tag) biztosan láttam már jelentős kiállításokat, de ez mindenképpen kiemelkedő. Hatalmas a Balaton „fővárosaként” is emlegetett üdülőváros, Siófok Kálmán Imre Művelődési Központjának KMIK galériája, ahol közel hatvan rézkarc sorakozik az impozáns kiállítótérben. Így talán nem is lepi meg a kedves olvasót, hogy nagyon megtisztelőnek éreztem a felkérést, hogy nyithassam meg a művész tárlatát. Nem tudom leplezni a rácsodálkozásomat, hogy milyen messzire, konkrétan szerintem a csúcsra sikerült eljutnia Lénártnak azóta, mióta én jó pár évvel ezelőtt még a Csipetnyi Mese című kiállítását megnyitottam. Azóta hivatásos művész címet szerzett két rangos szakmai szervezetnél is, és a kiállított képek alapján teljesen megérdemelten, kiforrott, magabiztos alkotóvá érett az évek során.
A megnyitón a Hangvirág Nőikar énekét hallgathatta a megnyitóközönség.
Csodálatos élmény volt a 44. Magyar Filmszemlén, két a színházak világát bemutató dokumentumfilmet megnézni a Filmszemle programjában, az egyik a Kettőspont Színházban Mészáros Attila és Kovács Zsuzsi által forgatott a független állami támogatás nélkül magas művészetet életben tartó egyesületi közösség mindennapjait, majd a másik végletet bemutató Víg 125 című, a Vígszínház történetét megjelenítő film érzékeltette, mekkora kontraszt van a kőszínházak és a független társulatok között.
Mint mindig a Vajdahunyadi Kortárs Galériában, Kalcsmann Péter kurátor újra egy remek hangulatú, nagy látogatottságú megnyitót gründolt össze, Dresch Mihály Kossuth és Liszt díjas előadóművész magas szintű tárogató improvizációival.
Puha Ferenc festőművész, absztrakt gesztus festménye
Lakatos Pál Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása
Még lehet kapni a 2025. január 22-i pótszilveszterre, de nem árt sietni a vásárlással, mert szilveszterkor is sokan már nem jutottak be Formanek Csaba Kiborult című előadásra és vacsoraszínházi eseményére, a FakTúra folyóiratnak Rékasi Attila fotóművész fotózott a premieren, 2024. december 31-én.
A Kettőspont Színház 2025. januári programja a FakTúra ajánlásával
Szinte hősiesnek nevezhető az a küzdelem, amellyel a független színházak próbálnak életben maradni, és alternatívát kínálni az államilag dotált teátrumokkal szemben. Itt, a FakTúra folyóirat hasábjain olvashattuk tavaly év végén Ritter Márta kollégánk szintén heroikusnak nevezhető sorozatát, egy adventi naptárt, amely több mint húsz független játékhelyet mutatott be nem csekély alapossággal. Természetesen abból sem maradt ki a Kettőspont, ami még mindig a felszínen van. Itt jegyzem meg, hogy fontos lenne, hogy minél többen vásároljanak bérletet, jegyet, vagy akár ajándékutalványt, mert olyan időket élünk, amikor már kevés a szó és az ígéret! Én is vettem bérletet, mindenkit erre biztatok. Biztos vagyok benne, hogy a januári kínálatban is mindenki talál kedvére való programot. Amit én nagyon ajánlok, az a Game of My Life és a Kiborult című előadások, de a Kovács kutyája előadás is nagyon kíváncsivá tett.
Szívrohamot kapott úszás közben és belefulladt a termálfürdő hidegvizes medencéjébe. Mindössze 42 éves volt. Így halt meg Doktor Mengele, a náci orvos is, csak ő a tengerbe fulladt bele Brazíliában és persze jóval idősebb korában. Sosem kapták el, hiába kutatott utána a fél világ. G. sohasem akart orvos lenni, tűzoltó annál inkább, de elutasították a jelentkezését a tetoválás miatt az alkarján, legalábbis ő ezt híresztelte. Mások szerint a pszichológiai alkalmasságin bukott el, azért szórták ki, mert túlságosan perverz válaszokat adott a személyiségét firtató kérdésekre. A tetkó amúgy egy mexikói koponyát ábrázolt, alatta „Rocco” felirattal, utóbbi becenevet még gimis korában kapta a csajoktól, ugyanis legalább olyan mesterien csinálta hátulról, mint az azonos nevű olasz pornócsillag. Persze ezt is csak ő maga híresztelte. Az első komolyabb emlékem G.-vel kapcsolatban, amikor hatévesen a játszótéren összevesztünk, mert szerinte Farkas Bertalan nem is akkora hős, a tévében szándékosan úgy mutatták, hogy jobb kiállásúnak tűnjön és talán nem is járt soha az űrben. A vita annyira elfajult, hogy G. megharapta a karom, én pedig fejbe vágtam őt a lapáttal, sokáig megmaradt a púp a fején. Néhány hónappal korábban volt a csernobili atombaleset, anyám attól félt, a szél veszélyes sugárzást hordoz, ezért akkoriban csak napi egy órát engedett le a játszótérre. Évekkel később, amikor G. összejött az első barátnőjével, elmentünk hármasban a diszkóba, ahol a neonfényben G. arca és karja olyan furcsa zölden csillogott, hogy mondtam is anyámnak, biztosan többet mehetett ki a játszótérre annak idején, mint én. A családja elég zűrös volt, az apja otthagyta őket, aztán később halálra itta magát, mumifikálódva feküdt egy fürdőkádban, mire napokkal később rátaláltak a szomszédok. Az anyja újra megházasodott, egy jugoszláv fazonhoz ment hozzá, valami Dejánhoz, aki több millió forintot lenyúlt a városi szerb nemzetiségi önkormányzattól, de váltig állította, hogy népi hangszerek készítéséből lett pénze. Persze ő is szerette az italt, és amikor beivott, agresszív lett. Kamaszként G. sokat fantáziált arról, hogy patkánymérget tesz a mostohaapja ételébe, de persze sosem merte megtenni, hiába mondogatta fennhangon, hogy úgyis kegyelmet adna neki a köztársasági elnök. Miután kiszórták a tűzoltósági rostán, a nagybátyja autószervizében és használt autó kereskedésében kapott munkát, naphosszat nézte a statisztikákat, ki hány járgányt vett meg, mennyi karburátort kellett kicserélni, közben tette a szépet az irodistalányoknak, akiknek imponált a rámenős, de mégis kedves, figyelmes stílusa. A haját olyan formára nyíratta, mint a Scooter frontemberének volt, ez is sok csajnak bejött akkoriban. Egyszer véletlenül rosszul parkolt és összezúzta az egyik eladandó kocsi motorháztetőjét, a nagybátyja kicsapta a balhét, levonja a fizetéséből, mindegy, hogy rokon. G. viszont a szerelőkre hárította a felelősséget és sikerült is kirúgatnia az egyiküket. Ekkor jött rá, mekkora tehetsége van a rábeszéléshez. Pár évvel később összeállt az egyik beszállítóval és saját bizniszt alapított, hűtőfolyadékkal és ablaktörlőkkel üzletelt, egész jól ment neki, sikerült egy kisebb vagyont összeharácsolnia. Az irodájukat egy felüljáró alatt rendezte be, tetszett neki, hogy akármikor is megy be, mindig árnyékban van, még nyáron sem látja a napot, ha kinéz az ablakon, ez olyan rejtélyes légkört teremtett körülötte. Összeszólalkozott az egyik ismerősével, aki lebuzizta, válaszként G. széttörte a söröspoharat a fazon hátán. A sértett feljelentette testi sértésért, egy évig járogattak a bíróságra, végül G.-t csak pár nap közmunkára és egy kisebb összegű kártérítésre ítélték. Alig egy évre rá már országos cimborák voltak, együtt jártak kenuzni Gödre a Dunához, G. pénzt is adott kölcsön korábbi ellenségének, amikor az megszorult a pókeradósságokkal. G.
büszke volt rá, hogy az ellenségeit is képes a legjobb barátaivá tenni, csak erőfeszítés kérdése a dolog. Egyszer középsuliban belógtunk egy másodosztályú focimeccsre, átkúsztunk a beléptető kapu alatt, amikor a biztonsági őr észrevett minket és ki akart tessékelni, G. odaadta neki ajándékba a sálját és két doboz ukrán cigit. A fazon nem csupán hagyta, hogy bemenjünk, a meccs után meghívott minket fröccsözni. G. egy biliárdszalonban ismerte meg Ágit, aki akkor még Puttó Ferinek, egy köpcös szőnyegkereskedő vállalkozónak a barátnője volt, de nem igazán kedvelte a Ferit, a háta mögött inkább a török üzletfelekkel enyelgett titokban. Kiváló biliárdjátékos volt, jobb, mint G., az első találkozásukkor alaposan le is alázta őt, amit G. ugyan sértésnek vett, valahogy felizgatta a dolog és elkezdett utána érdeklődni a csajnak. Egy héttel később egy medencés bulin Erdőkertesen lesmárolta Ágit, azt mondta neki, ha máshoz is olyan jól ért, mint a biliárdhoz, elválaszthatatlanok lesznek. Közölte Puttó Ferivel, hogy Ági mostantól az ő barátnője és neki egy szava nem lehet emiatt. Így is történt, aztán a kettesben töltött horvátországi nyaralásukon megkérte Ági kezét. G. ekkor már egy pizzéria tulajdonosa volt, Rocco’s Pizza and Grill néven ment a hely a Duna- parttól nem messze, tágas kerthelyiség, a belső térben biliárdasztalok, péntek esténként retró diszkó. A húsimádó pizzájukat sokan dicsérték, de szerintem az igazi aduász a tejfölös alapú Vezúv-pizza volt. Aznap, amikor megszületett a kisfia, G. minden ismerősét meghívta egy zártkörű partira, ő állta a sört és a viszkit és még a szakácsot is meggyőzte, hogy maradjon és rittyentsen nekünk vacsorát. Ritkán részegedett le, de akkor nagyon, az este végefelé a nyakamba akaszkodott és könnyes szemmel emlegette a régi időket. Másnap reggel rohant a kórházba egy hatalmas virágcsokorral és egy fél embernyi méretű plüss elefánttal. A következő időszak a szerelem jegyében telt, Ági gondoskodott a gyerekről, G. pedig, amikor ideje engedte, igyekezett az újdonsült családjával foglalkozni, elvitte őket kirándulni, állatkertbe, vidámparkba. Az első házassági évfordulójukon elmentek Ciprusra nyaralni, G. lábát megvágta egy kagyló a tengerben, azt hitte, ott menten elvérzik, de a mentők gyorsan rendbe tették, állítólag azóta is látszik az alvadt vére a part homokjában. A boldogság azonban nem tartott sokáig, ahogy eltelt egy-két év, Ági egyre jobban ráunt G.-re, elege lett belőle, hogy folyton az étteremben tölti az időt, a biznisz mellett sosem jut elég ideje őrá, mire hazaér, hullafáradt és semmihez sincs kedve. Időközben G.-nek meggyűlt a baja a könyvelőjével, aki lenyúlt tőle egy nagyobb összeget. Szólt pár haverjának, éjszaka kirángatták az ipsét az ágyából, elvitték az autóút szélén egy gödörhöz, lapátot adtak a kezébe és ráparancsoltak, hogy ásson. Annyira halálra rémült, hogy sírva könyörgött G.-nek, minden pénzt visszafizet, csak ne haragudjon rá. Ági ekkoriban kezdett újra a törökökhöz járni, az egyik régi hapsijával feküdt össze, sokszázezret érő kézzel varrt keleti szőnyegeken falták egymást. Az üzlet körüli teendők egyre jobban leterhelték G.-t, akinek folyamatosan viaskodnia kellett az alkalmazottjaival, a beszállítókkal, olykor még a városvezetéssel is, akik nehezményezték, hogy túl keveset fizet és túl sokat elfoglal a Duna-partból. Amikor nem volt elég kapacitása a futároknak, ő maga vitte ki a pizzákat a különböző címekre, akár még Pest külső kerületeibe is, máskor a szakács nem bírta a terhelést és sírva zuhant össze félórával konyhazárás előtt, G.-nek kellett betennie a pizzákat a sütőbe. Az egyik alkalommal annyira stresszes lelkiállapotban volt, hogy nem állt fel neki, amikor Ágival ágyba bújtak, hiába próbáltak minden trükköt bevetni, szégyenszemre csak nyalásra és ujjazásra futotta. Ági ettől kezdve egyre jobban tartózkodott tőle, hogy G.-vel összefeküdjön, inkább Ömerhez járt, aki nem csak testileg elégítette ki, de elvitte kocsikázni a Mercédeszében, strandra, moziba,
bárokba, még valamelyik török légiós focista születésnapi partijára is eljutottak. A dolog persze idővel G. fülébe jutott, ismerősei húzni kezdték, hogy az asszony inkább a török csődörökön szeret lovagolni, mintsem az öreg Rocco tűzoltócsövén. Ezen annyira feldühödött, hogy titokban beleolvasott Ági chateléseibe a mobilján és kiderült, a rosszindulatú pletykák igazak. A törökök metélt farka biztos jobb az enyémnél, vágta Ági fejéhez, amikor számon kérte. Az legalább működik, válaszolta a nő, mire G. akkorát bepancsolt az arcába a pecsétgyűrűs kezével, hogy hónapokig látszódott a nyoma. Ági azt hazudta, elesett a jeges úton, azért lett véraláfutásos seb az arcán. Hónapokig dúlt a háború, G. hiába próbálta elérni, hogy Ági ne járjon a törökhöz vagy másokhoz, nem sikerült hatnia rá, se szép szóval, se erőszakkal. A végső csapást az jelentette, amikor G. dühében az étterem közepén, a haverjai és pár vendég szeme láttára vágta szájon Ágit. DJ Maci, a nagydarab, százkilencvenöt magas házi lemezlovas, aki egészen addig barátjaként tisztelte G.-t, annyira felháborodott, hogy bepancsolt egyet a saját főnökének. Másnap Ági és a gyerek elköltöztek G.-től, állítólag Puttó Ferihez mentek, és elkezdődött a válási procedúra. G. hiába könyörgött Áginak, rendbe fogja hozni a dolgokat, hiszen ő az élete értelme, soha senkit nem szeretett ennyire, nélküle nem érzi magát teljes embernek, Ágit nem érdekelte a szövege. A következő lotyódat áltasd ezzel, ne engem, hátha ő jobban beveszi. Ekkoriban G. gyakran összejárt a régi haverokkal, köztük velem is, volt, amikor hajnalig biliárdoztunk vagy pókereztünk, miközben elsírta nekünk a bánatát. Előfordult, hogy csak azért hagyott engem nyerni, hogy jutalmul meghívhasson még egy-két italra és addig is panaszkodhasson nekem. Néha egészen furcsa témáknál kötött ki. Lehet, hogy a Farkas Bertalan tényleg járt az űrben. Most már mindent elhiszek. A pizzéria tönkrement, amibe belejátszott, hogy a megnövekedett költségek mellett G.-nek elég tetemes gyerektartást is kellett fizetnie, valamint teljesen elvesztette a lelkesedését. Nem harcolt már sem az önkormányzattal, sem az üzletfelekkel és azt is magasról leszarta, hogy a szakács néha beleköp vagy vaskosan ráizzad a pizzára. Sokszor csak ült a hátsó helyiségben egymagában, számolta a legyeket az asztalon. Nem volt búcsúbuli, a Rocco’s egyszer csak csendben lehúzta a rolót, igazából nem is nagyon érdekelt senkit a hely sorsa. Van még tíz másik étterem a környéken. Pár hónappal később G. elköltözött a városból, többnyire elvesztettük vele a kapcsolatot, annyit tudtunk róla, taxizgat, néha pedig ukrán cigivel üzletel, hogy a tartozásait rendezni tudja. Azt beszélték, összejött egy nála tíz évvel fiatalabb jógaoktató csajjal, de ennél többet senki sem hallott. DJ Maci mesélte, hogy egy alkalommal látta G. kocsiját a városban, a polgármesteri hivatal előtt. Várt egy darabig, hátha felbukkan maga G. is, de csak egy vastag napszemüveget viselő, furcsa férfit látott, aki belovagolt a térre és egy nagy X-el ellátott dossziét tett az autó ablakába, aztán gyorsan távozott, ugyanúgy ahogy érkezett, lóháton. Egyesek úgy gondolták, a különös figura G. egyik régi alvilági kapcsolata lehet, mások szerint a titkosszolgálat embere, akiktől G. megbízást kapott cserébe egy nagy rakás pénzért és bizonyos bűnei megbocsátásért. Az igazság persze sohasem derült ki. G. haláláról is csak az anyjától értesültünk. Kevesen jöttek el a temetésre, se Ági, se az időközben általános iskolássá lett fiuk nem volt ott, de Puttó Feri valamilyen okból kifolyólag odatolta a képét. Az elhunyt mindig szerető fia volt édesanyjának, barátai mindenkor számíthattak rá, a szíve tele volt szeretettel, önzetlenséggel, olvasta egy papírról az előre megírt szöveget a pap. A szertartás után lehajtottam egy felest G. tiszteletére, ekkor hallottam, hogy épp aznap délelőtt leégett az egykori Rocco’s pizzéria épülete, a tűzoltók egy órán keresztül küzdöttek a lángokkal. Akaratlanul is röhögnöm kellett.
Este kilenctől majd’ fél tizenkettőig játszotta Formanek Csaba Kiborult című legújabb monodrámáját egy hangulatos, vidámságot sem nélkülöző vacsoraszínházi est keretében. Az öniróniával, önsors-kritikai és ontológiai aspektusokkal dúsított darab igyekezett társadalmi „áthallásokat” is artikulálni. A Formanekre jellemző ön- és világelemző szövegtörzseket interaktív videobejátszások, valamint nézőbevonós jelenetimprovizációk tarkították. A vacsora nem csupán „nézőcsalogató” ötlet, fontos szerepe van a szépen kibomló történetben, és a rövidnek nem nevezhető előadás „emésztését” is kiválóan szolgálja, lazítja.
Idén, hosszú évek szokását megszakítva (sokakat a keletkezett űrrel a kétségbeesés peremére taszítva), az éppen regnáló Köztársasági elnökünk nem szólt népéhez. Isteni szerencse, hogy van nekünk a Kettőspont, így nem maradtunk intelmek és állami jókívánságok híján. Kobakos Alajos lustának sem nevezhető, hiszen már a pezsgőbontás előtt elmondta sajátságos, filozófiai mélységeket is megjáró nagyívű ünnepi köszöntőjét. Nekem személy szerint nagyon szimpatikus volt, hogy elődeitől eltérően nem adott amnesztiát senkinek, illetve a közbeszerzési szabályokat komolyan véve nem csupán díszletnek vásároltatta az elnöki hivatallal a pezsgőt, hanem azt testi épségét sem kímélve bőszen nyakalgatta a beszéde alatt. Természetesen nem csak a magas rangú vendég okán ajánlom a darabot, véleményem szerint egy remek színházi élménnyel gazdagodhatunk, ha jegyet, vagy bérletet vásárolunk rá.
Újpesti művészként nagy érdeklődéssel érkeztem a Polgár Centrum galéria termeibe. Öt éve költöztem erre a nagyon szerethető, sok helyszínén festőinek is nevezhető városrészre s ennyi idő alatt még csak néhány előadóművésszel sikerült megismerkednem. Ez az én hibám, több energiát kellene kapcsolatteremtésbe fektetnem. Azt gondoltam, mivel magam is vizuális területen alkotok, ez a tárlat remek lehetőség lesz arra, hogy megnézzem, hova is kerültem. Nos.
Valószínűleg az én hibám, de a kiállított munkák tüzetes átnézése után azt kell, hogy mondjam, nem ugyanazt értjük művészi minőség alatt. A kiállítást végignézve azt fogalmaztam meg magamban, hogy az Újpesti Alkotók Társasága – legalábbis a látott anyag alapján – jobban fémjelezné a csoportosulás valóságát. Természetesen azt sem zárhatom ki, hogy a kurátor hibázott (ha volt), de általában a kurátorok igyekeznek az adott alkotó legjobb munkáit beválogatni egy tárlatra.
A fentiek ellenére megbántam-e, hogy megnéztem a kiállítást? Nem. Ennek oka, hogy volt néhány alkotó, aki felkeltette az érdeklődésemet, a többiek felé pedig nyitott vagyok. Remélem, fogok még tőlük is remek munkákat látni, ha hamarabb nem, akkor jövőre.
A kiemelkedő művészekről szólok, közülük már nehezebb kiválasztanom a „kedvencemet”. Sokat gondolok arra, hogy ez a kedvenc választósdi amúgy sem igazán méltó a művészethez, mert miért kellene megversenyeztetnem Ady-t József Attilával? Az általam most kiemeltek, azt gondolom méltó képviselői a kortárs magyar képzőművészetnek, ha egy külhoni téved be a galériába, nem vallunk velük szégyent. Ha magamnak ellentmondva mégis a „leg” polcra teszek valakit, akkor az Koó Éva Lídia művészete. Az installációt nem tartottam a legszerencsésebbnek, de így is neki sikerült a legközelebb kerülni a „magasművészethez” (sokan nem szeretik ezt a terminust, de nem tudok rá hirtelen jobbat). Véleménycsere című munkáján a formai elemek szép harmóniában vannak a „tartalommal”, ettől számomra hitelessé, önmagán túlmutatóvá válik ez az alkotás.
Koó Éva Lídia Véleménycsere című festmény
A Téli tárlat plakátjára Erdész Erika munkája került, nem indokolatlanul, mindhárom nyitóképünkön szereplő festménye a színek plasztikus megfestésén túl érzékelteti a festői gondolkodásmód fontosságát.
Erdész Erika festményei
Horváth Veronika Önbizalom c. alkotásán éreztem a tehetség és a festészeti gondolkodásmód markáns jelenlétét. Nekem a frissesség, a narratív gondolkodásmód jutott róla eszembe. Hölgyek korát nem firtatjuk, de arra tippelnék, hogy egy fiatal alkotó piktúráját láttam. Az is megfogalmazódott bennem, talán az eddig általam jónak tartott és kiemelt alkotások közül ez a kép válthatná ki a legtöbb vitát, ha nagyon górcső alá akarnánk venni, nekem „működött”!
Horváth Veronika Önbizalom című festménye
Szőllősi Albert munkája is felkeltette a figyelmem és nem csak azért mert a név kötelez – ezt a kritikát a FakTúra folyóiratnak írom-, hiszen a faktúra szempontjából voltak a tárlaton dominánsabb alkotók, de Szöllősi koloritjának finomsága, szenzibilitása megragadja a néző figyelmét, nem csak én időztem képe előtt hosszan.
Szöllősi Albert festménye
Nagy Imre Gyula munkáival korábban is találkoztam már egyéni kiállításán, a szintén Újpesti Ifjúsági Centrum galériájában. Akkor is megírtam, hogy rendben vannak a munkái, itt is a tőle „megszokott” igényességgel megkomponált munkáját találtam, kritikaként annyit jegyeznék meg vele kapcsolatban, hogy emlékeim szerint ez a kép szerepelt az egyéni kiállításán, és mivel Újpesten a közönség nagyjából homogén, talán szerencsésebb lett volna egy új vásznat kiállítani.
Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.
A fiú észbe kap: nincs rajta jelmez! Az öltözőbe fut, nincs már ott senki, szabadon válogathat, ám a számára kedveseket már elvitték, vagy vastag fólia borítja, amihez tilos nyúlnia. Felkapja az első keze ügyébe kerülőt, szalad vissza a színpadhoz, de megint az ügyelőbe ütközik.
Még nem te jössz.
Leül egy ládára, kemény a fa alatta, felpattan, fel-alá járkál, a nyitány utolsó crescendója a gyomrába vág, az ügyelőfülkében a vénasszony elbóbiskolt, a következő percekben sem fogja tehát hívni. Halk klarinét viszi a prímet, egy díszletmunkás érkezik, int neki, hogy segítsen eltolni a ládát az útból. A klarinéthoz fájdalmas hegedű csatlakozik hívogatón. Megpillant egy estélyi ruhában a függöny előtt várakozó dámát, aki élénken mutogat neki valamit. Ez lesz a pillanat. A dáma a ládájára mutat.
Ott nincs jó helyen.
Egy sarokba tolja, a hegedű elvékonyodik, mire visszaér, a dáma már odaát jár, éles szopránjára elnémul a zenekar, tenor felel rá, valamit ünnepelnek, bekúszik közéjük a kórus, alájuk a vonósok, nagy crescendo emeli, körkörös motívum tartja a bent lévőket éteri magasban. A folyosó gyér fényében végigpillant magán, ezt a jelmezt már kinőtte, újat kell hoznia. Kétszer is a rossz irányba fordul, bent kacag egy trilla, dörmögve hahotáz egy tuba. Őt nevetik.
Egy öltöny várja az öltözőben, eddig nem is látta, tapintása bársonyos, hónaljban elszakadt. Tűt, cérnát fog, megszúrja magát, ímmel-ámmal megfoltozza, legfeljebb nem emelgeti a karját a táncjelenetben. Azon mindenképp ott kell lennie. Siet vissza, de ezúttal végképp eltéved, mire a kulisszák mögé ér, az ügyelő szünetet hirdet és sajnálkozóan tárja szét felé a karjait. A szemüveg és a ráncok eltűntek, nem is olyan vén, csak szomorú, amint elfordul kérdő tekintete elől.
A ládájához lép, kijjebb húzza a sarokból, nehezebb lett, beletehettek valamit a kellékesek, de nem, egy lány ül rajta, jelentéktelen zöld kosztümben. Leül ő is, suttogni kezdenek, hangjukat elnyomja a hangoló zenekar moraja, az ügyelőpult üresen tátong velük szemben. Felpattan és beles a függöny mögé, odaát épp kihunytak a fények, nem lát semmit, egy-egy köhintést hall a nézőtér felől. Csak egy lépés és bent van, aztán már lesz, ami lesz. De a szövegének már az első sora sem jut az eszébe, ijedten néz a sötétben ücsörgő lány felé, nem látja, biztatja-e vagy magához inti.
Ledermed, a zenekar kivár, egy vékony fénycsík jelenik meg a színpad közepén, senki se látszik. Vidám trombita töri meg a csendet, visszamegy a ládához, nem ül rajta senki. Az ügyelőpult lámpácskája felgyullad, egy pillanatra mintha a lány karcsú alakját látná odabent, de nem, az ügyelő az, hullámos vörös haja a vállára omlik, feszülten követi a szövegkönyvet. Hogyan félhetett tőle? Feléje suttog, az ügyelő elpirul és ujját a szájára téve inti csendre.
A térdét felhúzva ül a ládán, keze papírost érint, egy újság az, benne kritika a darabról. Lassan betűzi a homályban, előbb bólogat, a fejét csóválja, aztán elhajítja. Magasan a feje fölött hatalmas felhő-kartonok úsznak, beléjük tudna markolni, hogy messze vigyék innen.
Közelebb húzza a ládát a függönyhöz, alig bírja mozdítani, erősen súrlódik, néha megáll, hátha túl nagy zajt csap. Kifullad, de szuszogni se mer, a dereka roppan. Résnyire húzza a függönyt, ehhez már nem kell bátorság. Kavargó fények közt suhanó alakokat lát, karokat, lábakat, a táncosok belelendülnek, egy szigorú, barázdált arc őrá néz… de hiszen nem láthatja onnan bentről. A forgatag alatt mintha meginogna a föld, egy oszlop dőlni kezd és maga alá temeti a barátságtalan alakot, majd egymás után a szereplők egy részét, köztük a szép dámát is. Már nem emlékszik, hogy mindez része-e az előadásnak, arra sem, hogy hősköltemény, tragédia, vagy bohózat-e, ami odabent zajlik, netán mind egyszerre. Tanácstalanul pillant az ügyelőfülke felé, de a zenére ringatózó szeplős leánytól nem várhat választ.
Lefekszik a ládára, feje alatt furcsán puha a fa, talán valaki otthagyott egy párnát, de nem párna az, hanem egy öl, egy kéz a haját cirógatja. A zöld ruhás naiva jött vissza. De mégsem, szürke fürtjei közül egy sokat látott szempár mered rá. A dáma az.
Nem szól, a szavak elkergetnék e megtört jelenést, a ládát mégis arrébb kéne vinni, hogy ne zavarják őket az izgága bonvivánok, szubrettek. A zenekar a visszatérő taktust játssza, ami végigkíséri a darabot, halkan dúdolni kezdi, két ütemmel később a társa is beszáll. Mellettük egy ifjú kórista a szöveget biflázza, segít neki, már emlékszik mindenre, hogy is felejthette el. A fülkéből egy fogszabályzós, vörös hajú kislány pisszeg nekik, aztán megbánástól szabadon, ránevet. Ő is mosolyog, így fordul vissza a dámához, de a ládán már nem ül rajta kívül más.
Kiegyenesedik, amennyire tagjai engedik, megragad egy kellékbotot és a függönyhöz botorkál vele, utoljára visszanéz a ládára, aztán reszkető kézzel megmarkolja a bársonyt. Odaát csönd támad, valaki elfelejtette a szövegét, kritikus mondat, enélkül képtelenség folytatni, súg, amíg meg nem hallják. A zenekar megkönnyebbülve indítja az utolsó dalt, a kislány hálásan biccent felé a fülkében. Nem szabadul a gondolattól, hogy a darab félkész, a szövegkönyv az öltözőben maradt, vissza kéne mennie, hogy odafirkantson egy tisztességes befejezést. Mégsem indul, a fődallam tér vissza, ennyire szépnek még sosem hallotta. Ott kéne lennie, legalább a végén, ha csak a sarokban megbújva is, de megszédül a lehetőségtől. Ilyen könnyű lenne?
Mire elcsoszog a fülkéig, a zene bejárja az egész színházat, belerezeg az összes díszlet, néhány szólamot mintha először hallana, már nincs idő megtanulni őket, a gong öblös kongása véget vet a finálénak, csak a klarinét sírja el még egyszer a refrént. Egy pici gyermek tipeg elé, haján finom szőkésvörös pihék, a keze felé nyúl.
Dere
A függöny mögött síri csend, a közönség még nem tért magához. Talán nem is lesz taps, mindenki hazament, és azon töpreng, mit is látott az imént. Látja, amint gyermek keze a rést kutatja a vásznon, a túloldalról friss fuvallat érkezik, a takarítók máris szellőztethetnek. El sem hiszi, hogy lámpalázas, a lába nem engedelmeskedik, pedig tudja, hogy nincs miért izgulnia, csak az első lépés lesz nehéz.
