Látod, az ott a te ablakod. A te időablakod. Rám nyitottad, s minden öleléssel gyújtottál egy újabb csillagot. Nézd, hogy ragyognak.
Barlangban laktam, sötét volt és nyirkos, telve volt társas magánnyal, ürességgel és félelemmel. Féltem a sötéttől: tengernyi ablakot nyitottam. Mindegyik tele volt fénnyel és nappallal.
Aztán csendben nyitottál a barlangomon egy ablakot. Látod? Az ott a te ablakod. Csak abban vannak csillagok.
Az objektum 2026. július 22-én jelent meg a bajai főiskola főépületének ablakában.
Azonosítatlan repülő tárgyként azonosítottam. Gyorsan kellett exponálnom. A zár kattanásának hangjára a jelenség megszűnt.
Fények által hajlított tér maradt utána.
A jelenség újradefiniálta számomra azt, ahogyan a fény természetéről gondolkodom. Az életről. A fény az élet, jelenlegi létformánk alapja. Sötétségből érkezünk a fényre a születés pillanatában, idegrendszerünk megtelik fényességgel, majd szép lassan gondolatokat, érzeteket karcol bele a külvilág. Aztán formákat kezdünk látni. Életlen formákat. Édesanyánk szívdobbanásai, énekei is életlen foltokként kötődnek be neuronjaink hálójába a szeretett személyhez, akinek ki vagyunk szolgáltatva. Azt az állapotot keresem, amikor még teljes volt a bizalom. Nem tudom, mikor és miért hajlottak el azok a dallal telt foltok, de a mai napig őket keresem, hogy kaput nyissanak a megbékélés világába.
Az objektum 2026. július 22-én jelent meg a bajai főiskola főépületének ablakában.
Papp Károly a harmincadik Hajdú-Bihar megyei grafikai művésztelep derecskei termeiben alkot a nyár folyamán. Arra kértük, hogy néhány friss munkájával mutassa be művészetét a FakTúra folyóirat olvasóinak. Olyan alkotókat sorjázunk MűteremTúra rovatunkban, akik megítélésünk szerint kiemelkednek a mai magyar alkotók közül. Véleményünk szerint Papp munkái nagyobb figyelmet érdemelnek, nemcsak annak okán, hogy lapjai komoly irodalmi beágyazottsággal bírnak. Okot ad a kiemelt figyelemre az is, hogy rendkívül „finomak”, kimunkáltak: a sokszorosító grafika és az egyedi grafika határterületein mozogva hoznak progresszív dinamikát a „poros” műfajokba.
Alkotásai látomásszerűek, álomszerűek és megkapóan humanista hangvételűek. A spiritualitás megjelenése grafikáin inkább szimbolikusan, mint konkrétan történik: egyfajta energetikai hálót szőve köti össze minden alkotását. Sőt, az Arc nélkül I. című munkáján a klasszikus ikonográfiai motívum akár a dehumanizáció vádját is felvethetné. Az arc „kitörlése” azonban véleményem szerint nem elembertelenítés, hanem éppen a kollektivizálás aktusa. Az arc geometrikus formákra bontása számomra a figura kezében tartott könyv (Biblia) lapjai felé nyit átjárást: egy olyan képi gesztust, amely a kollektív, kulturális értelmezést erősíti. Ha tovább nézzük a sorozat képeit, talán nem tűnik légből kapottnak az előbbi gondolatsor.
Kérem, keressék a művész munkáit: véleményem szerint érdemesek a figyelemre!
Rékasi Attila, művészeti író (Újpest)
Papp Károly: Arc nélkül-I. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Arc nélkül-II. (A Vakság sorozathoz) rézkarc, foltmaratás
Papp Károly: Ready-I. (A Vakság sorozathoz) tollrajz
Papp Károly: Transzcendens etűdök, vegyes technika
Letűnt világok partján kerestelek, ott, ahol már csak az emlékek laknak. A kamerám a tükröződő vizet pásztázta; elillant, szép termálvizes összesimulásaink preerotikus emlékei kavarognak ma ott, ahol először érintettelek. Az idő geometrizált, kemény, szoborszerű, szögletes térformákká transzformálta lágy, kerek kebleid idomait. Ez maradt a fiatalságból. Mindig tudtam, hogy egyszer itt fogok állni, és téged újraalkotlak. Megérettél, vagy feloldódtál? Minden pillanatunk emlékművesedik? Minden teret rám zártál, mikor úgy döntöttél, nem csak engem szeretsz. Szárnyalj – mondtad, s mutattad az utat; galaxisnyi erőt gyűjtöttél, és azóta rozsdává hajlítod nekem a teret. Jeleket hagysz, amiket csak én tudok dekódolni. Szeretettel töltöd meg nekem a formákat, és megtanítod, hogy minden közös. Furcsa így várni az elmúlást, hogy már csak absztrakciókban mutatod meg magad: a szeretet anyag.
Véleményem szerint erős filmekkel, valamint a filmvilágot és a színházművészetet összekötő, remek, vicces, a végén pedig meghatóan szimbolikus képpel záruló performanszelőadással indult a hiánypótló II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle. Formanek Csaba és Szitás Balázs színházi improvizációja Szirtes András Balázs Béla-díjas filmszerész életrajzi regényére épült: annak ikonikus jeleneteit álmodták színpadra Kovács Bence „mozgásművészeti” segítségével.
A megnyitó után a filmszemle a Láthatatlan Budapest elnevezésű vetítési blokkal folytatódott, majd az alkotókkal való beszélgetéssel zárult, amelyet Lengyel Zoltán moderált. Az én „tapsmérőm”, illetve a közönségkérdések alapján Farkas Bianka „Az 56-os villamos kedves sofőrjének” és az „Irma álma szerdán” című professzionális animációs rövidfilmjei aratták a legnagyobb sikert, de minden film megkapta a maga, tapssal honorált elismerését. Természetesen a privát beszélgetésekben megjelentek a kritikai észrevételek is, ami szerintem egy ilyen filmszemle egyik legfontosabb értéke. Tavaly is volt szerencsém ott lenni az első filmszemlén, és kifejezett tapasztalatom, hogy a tavalyihoz képest sokkal kevesebb kritika fogalmazódott meg, ami bennem azt az érzetet keltette, hogy a beérkező filmek kvalitása növekvő tendenciát mutat.
Még három napig, vasárnapig ingyenesen látogatható a filmszemle a Kettőspont Színházban, ahol a terem légkondicionált. Jöjjenek, szerintem nem bánják meg: ha nyitottak a művészetre, ne hagyják ki – csak ajánlani tudom!
Rékasi Attila, Újpest
Az első nap és a további programok:
— JÚLIUS 2. CSÜTÖRTÖK —
18h MEGNYITÓ – Vándorszem, könyvbemutató 2005, vetítés (30 p) Szirtes András életrajzi regényének bemutatója az Írók Boltjában, beszélgetőtársai: Jancsó Miklós és Szabó István, felvétel: Sólyom András – Vándorszem (színházi jelenet a regényből – a Kettőspont Színház produkciója) (20 p) – Sólyom András filmrendező beszél Szirtesről – Döme Zsuzsanna Suzi, Ferencváros alpolgármesterének köszöntője – A szemlét megnyitja: Muhi András producer, a Magyar Filmszemle igazgatója
szünet és fogadás
20h 1. BLOKK – LÁTHATATLAN BUDAPEST 1. (65 perc) aparémálma (r: Almásy Ivor) arcok/helyek (r: Rözge Borisz) A tömb (r: Medvegy Albert) Az 56-os villamos kedves sofőrjének (r: Farkas Bianka) Cataclysm (r: Betlej Marcell) Egy nap (r: Görgényi Gábor) Érkezők (r: Burián Ármin) Irma álma szerdán (r: Farkas Bianka) Káposztásmegyeri Anzix (r: Rékasi Attila és Rudolf Dániel) Mártonhegyi Graffitik (r: Shikli Réka) We bark in the same tone of voice (r: Hidegkuti Kardos Luca)
szakmai beszélgetés
22h Letűnt világ – Nemes Gyula filmje (20 perc) utána beszélgetés az alkotóval életről, filmezésről, Szirtes Andrásról
— JÚLIUS 3. PÉNTEK —
16h 2. BLOKK – KÍSÉRLETI HORROR (62 perc) The Thing in the Coffin / A dolog a koporsóban (r: Lichter Péter)
szakmai beszélgetés – a rendező a vasárnap 16h-s programon vesz részt, ott fogunk beszélgetni vele erről a filmről is
18h 3. BLOKK – ETŰDÖK, ESSZÉK, PERFORMANSZOK, ABSZTRAKCIÓK (53 perc) A halálról (r: Rékasi Attila) Befelé (r: Juhos Fanni Mária, Csengery Dániel) body_s (r: Gyenes Zsolt) Distance (r: Vincze-Bába Gabriella) Ez a film egy videó (r: Tobai Botond) Hold Water (r: Gombos Lajos) Inner Landscape (r: Gyenes Zsolt) lonely (r: Cui Yue) Karácsonyi Nekrológ (r: Botos András) PINOCCHIO IL CAPITANO (r: Sunday Soros (Takács Máté)) r_or (r: Gyenes Zsolt) Silver rain (r: Vincze-Bába Gabriella) Unseen (r: Kovács Lívia) Visitors (r: Ovin Katipearachchi)
szakmai beszélgetés
20.30h 4. BLOKK – KÜLÖNÖS TÖRTÉNETEK 1. (82 perc) EGY EMBER TRAGÉDIÁJA A SOKBÓL (r: Takács Domonkos) Hogy kell Rizst főzni? (r: Vajdai Liza Vera) LYING TOGETHER (r: Cui Yue) Nincs nagy baj (r: Burns Katalin) Téli Vándor (r: feLugossy László, Cs.Nagy Sándor) Térden haraptak álmomban (r: Biró Rozália) Üvegtest (r: Szilágyi Edvin) vagyok (r: Kremeny Iringó)
szakmai beszélgetés
— JÚLIUS 4. SZOMBAT —
16h 5. BLOKK – KÜLÖNÖS TÖRTÉNETEK 2. (75 perc) Holdfényes út (r: Cs. Nagy Sándor)
szakmai beszélgetés
18h 6. BLOKK – LÁTHATATLAN BUDAPEST 2. (65 perc) Átmeneti központi probléma (r: Szoták Gergő) Ede megevé ebédem (r: László Gábor) Láthatatlan / Invisible (r: Pátkai Rozina) Péntek esti irgalom / Mercy on a Friday (r: Varga Mici és Maruszki Milán) rakpart angyalai (r: Feledy Bori) Ricercare (r: Roger Deutsch) Théta (r: Tóth Boglárka)
szakmai beszélgetés (a két Budapest-blokk egyben) Füzi Izabella filmtörténész közreműködésével
21h 8. BLOKK – TÁNC- és VERSFILMEK, ANIMÁCIÓK (62 perc) El Kazovszkij (r: Koncz Tamás István, Abuczki Ákos) Ephemeral Journeys 04 (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski) Fekete Igazolványok (r: Bodri Marcell, Igaz Réka) Important Work (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski) KITCHEN (r: Kovács Kinga, Jobbágy Bernadett) Létigék (r: Vincze-Bába Gabriella) Night Sky Elevator (r: Baksa-Soós Csanád) Npf (r: Iván Rebeka Anna, Benkő-Benczúr Anna) Pilinszky János: Meghatározás (r: Bordás Róbert, Pápai Rómeó, Horváth Kristóf) Solvers I. (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski) Solvers II. (r: Agnes Gruz, Peter Gruz, Nikolaus Gerszewski) Téglahordók (r: Abuczki Ákos, Koncz Tamás István) Zabhegyező (r: Abuczki Ákos, Koncz Tamás István)
szakmai beszélgetés
— JÚLIUS 5. VASÁRNAP —
14h Filmroncsoló workshop (vezeti: Tobai Botond) Bevezetés az analóg kísérleti filmes technikákba Helyszín: udvar (kb. 5 fő vehet részt egyszerre, szükség esetén hirdetünk egy 2. menetet) Jelentkezni lehet: filmszemle@kettospont.org
16h A magyar kísérleti film helyzete és finanszírozása – lehetőségek egy nehezen kategorizálható műfajban (beszélgetés Gelencsér Gábor filmesztétával és Lichter Péter filmrendezővel) – Hogyan látjuk a hazai kísérleti film helyzetét? – Definiálható-e a műfaj? – Mit jelent ma a Balázs Béla Stúdió öröksége? Érdemes volna újraindítani? Ilyen és hasonló kérdésekkel járjuk körbe a magyar kísérleti film hagyományát és lehetséges jövőképeit.
SZIRTES ANDRÁS EMLÉKÉRE: 19h – Szirtes András: A pronuma bolyok története (87 perc) 21h – Szeredi Csaba / Kaos Camping: SZÁRAZ ÚSZÁS – analóg filminstalláció és hangjáték (30 perc) 22h – Záróest és Szirtes születésnap
— A II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle támogatói: —- Budapest Főváros Önkormányzata, Pro Cultura Urbis Közalapítvány, Ferencváros Önkormányzata, NFI – Nemzeti Fimarchívum, Dúzsi Borászat
A második Szirtes Filmszemle szervezői házigazdának kérték fel a fesztiválra bejutott filmek alkotóit. Mivel a többi művet én is csak a szemlén fogom látni, gondoltam, kedvcsinálóként leírom, miért volt számomra meghatározó élmény a tavalyi, első alkalom.
Az első és legfontosabb érvem az, hogy – már bocsánat – a legtöbb hollywoodi mozifilm halálosan unalmas számomra. Egy kaptafára készülnek, klisékből építkeznek – tisztelet a kivételnek. Mindig is a megszokottól eltérő filmi világokra voltam kíváncsi.
A művészfilmek ilyenek: nincs két egyforma, mindegyik egyedi, megismételhetetlen alkotói látomás. Számomra ezek akkor is többet érnek, ha – urambocsá – nem feltétlenül tetszenek. Megítélésüknek nem is kizárólag a tetszés az alapja, hanem az ember mint gondolkodó lény megismerésének lehetősége.
Jelenlegi tudásunk szerint az univerzumban a gondolkodás és az alkotás képessége annyira ritka és különleges jelenség, hogy önmagában is figyelemre méltó. Mi lehet ennél izgalmasabb, mint amikor egy kortársunk gondolataiba pillanthatunk be, és részesévé válhatunk annak az egyedi látásmódnak, amelyet művészete közvetít?
Véleményem szerint ez a néző számára a teremtés pillanatának újraélése. Ha lehetőségünk volna páholyból végignézni azt a pillanatot, amikor Isten megteremti a világot – a semmiből hozva létre valamit –, vajon kihagynánk?
Interjú: Rékasi Attila, Fotó: Kettőspont Színház – Formanek Csaba Szirtes András filmművész „társaságában”
Rékasi Attila: Nagyon jól startolt tavaly a Filmszemle, mi is több cikkben foglalkoztunk vele. Te hogy látod, a második évre erősödött a mezőny, emelkedett a művek színvonala? Ha igen, ez miben nyilvánul meg?
Formanek Csaba:A Szirtes András Kísérleti Filmszemle hiánypótló rendezvény – ezt az alkotók is rendszeresen megerősítik. Budapesten nem ismerünk rendszeresen megrendezett kísérleti filmes fesztivált, bár mind az újraindult Magyar Filmszemle és a Friss Hús is rendelkezik kísérleti filmes szekciókkal. Nálunk azonban ez a műfaj a főszereplő, így szélesebb merítést végezhetünk. Éppen ezért tavaly és idén is az elmúlt 5 év filmterméséből lehetett művekkel nevezni, hogy feltérképezzük és bemutathassuk a hazai experimentális mozgókép minden spektrumát.
Emiatt is lehet, hogy – a magam részéről – nem tapasztalok különösebb erősödést (szerintem már az első szemle is erős volt), de gyengülést sem! Ami jó hír: egyrészt azt mutatja, hogy számos alkotó és régebben készült mű van még „talonban”, másrészt a vetítési programba került művek között is jócskán akad idei munka. Sőt, több esetben már célzottan a Szirtes Filmszemlére készültek el ezek az alkotások.
Sok a visszatérő alkotó, amit a tavalyi szemle sikerének is tulajdoníthatunk. A lényeg az számomra, hogy ez a kis filmfesztivál rövid idő alatt inspirációs forrás és egyféle pici „elosztóközpont” lett a kísérleti filmes berkekben, és bízom benne, hogy a kalandvágyó közönség körében is.
Közönségtalálkozó a tavalyi filmszemlén, sokan beszélgetnek – fotó: Szitás Balázs
R.A.: Feltűnt a kiírásban egy új, budapesti kategória. Ide hány film érkezett, és végül hány került be a programba? Volt-e vidéki nevező, akinek csak a témája kötődött a fővároshoz? Találkoztatok ebben a szekcióban meghökkentő, szokatlan alkotással?
F.Cs.: A „Láthatatlan Budapest” szekcióba összesen 32 művet jelöltek az alkotók (itt hagytunk egy „talán” lehetőséget is a nevezéskor, ezek is benne vannak). Ezek közül 19 alkotást fogunk vetíteni. Az ötlet onnan jött, hogy idén a Pro Cultura Urbis Közalapítvány pályázatán keresztül a Főváros is támogatja rendezvényünket, így kölcsönösen gyümölcsözőnek tűnt egy olyan külön kategóriát is meghirdetni, ami Budapest szubjektív filmes lenyomatát mutathatja be – azt remélem, hogy akár hosszú éveken keresztül is. Számomra az egyik legizgalmasabb mű egy amerikai úriember Budapestről szóló, sok-sok évet felölelő, Ricercare című filmnaplója. Az ő perspektívájából egészen más Budapest, mint amiben mi élünk nap mint nap, persze mégis nagyon ismerős. Felfrissítően és drámaian hatott rám, mennyire vonzó és elidegenítő is lehet egyszerre egy város, egy élőhely.
Ebben a szekcióban lesznek lírai és vadabb etűdök, különös történetek, animációk, életérzések, filmre rögzített performatív események. Nagyon változatos módon élünk itt, már ebből a kis termésből is látszik, mennyi szemlélet, viselkedés, látvány, kulturális jelenség jellemző kedves, szeretett – vagy éppen néha kevésbé szeretett – fővárosunkra, annak különféle kerületeire, utcáira, ikonikus vagy éppen elfeledett, elrejtett külső-belső helyszíneire.
R.A.: Melyek voltak a beválogatás fő szempontjai? Hová pozicionálja magát a fesztivál a filmes palettán?
F.Cs.: Első körben a rendelkezésre álló vetítési idő szabott korlátot, beleértve színházunk kapacitását is. Lehetne például délelőtti vetítéseket is tartani, de munkatárs kellene, kinyitni, elindítani a filmeket, figyelni a vendégekre, alkotókra. Másrészt nagyon fontosnak tartjuk a vetítési blokkok utáni beszélgetéseket is, ahol meghallgatjuk az alkotókat inspirációikról, filmjeik születési körülményeiről, ők pedig szembesülhetnek a közönség reakcióival. Ez a kommunikáció nagyon segít a sokszor elszigetelten dolgozó, kevés vetítési lehetőséghez jutó filmeseknek, és a közönséghez is közelebb hozza a sokszor igen furcsa nyelvezettel fogalmazó, komfortzónából kibillentő műveket.
Amikor a vetítési időhöz kell szabni a programot, nyilván „hátrányban részesülnek” a hosszabb lélegzetű alkotások, ott már nagyon működnie kell egy filmnek, hogy valóban indokolja a befektetett figyelmet és időt egy alapvetően inkább rövidfilmes mezőnyben. Személyesen az egyik kedvencem az idei programból Cs. Nagy Sándor Holdfényes út című mozija, amit mind a 75 percéért érdemes lesz megnézni szombat délután 4 órától.
A „zsűri” előválogatók tagjai
Ezeken túl az előnézők szubjektív ízlése döntött. (Nem szeretem sem az előzsűri, sem a válogató kifejezést, mivel nem gondoljuk rangsorállítóknak magunkat.) Mindannyian három kategóriába sorolhattuk első körben a műveket: igen / nem / talán, és egy megosztott táblázatban minden alkotáshoz írtunk egy rövid gondolatot (amolyan indoklást). Elolvastuk egymás szempontjait is, átgondoltuk, ha kellett, javítottunk az „értékelésen” (rontásra nem nagyon volt példa). A vitás filmeket újra átbeszéltük immár személyesen, ha úgy éreztük, még javítottunk felfelé. Végül kialakult egy nagy összesített „igen / nem / talán” halmaz. Összeadva a vetítési időket, úgy láttuk, hogy az igen és talán szavazatot kapott műveket egyaránt meghívjuk.
Ami még érdekes lehet, hogy több esetben felmerült a nevezett film kísérleti jellege, vagyis, hogy idevaló-e. Mit jelent az, hogy kísérleti film? A magam részéről azt gondolom, nem lehet ennek a fogalomnak egzakt definíciót adni, korosztályonként, alkotói tapasztalattól, tehetségtől, szociológiai körülményektől függően minden film kicsit másként „kísérleti”. Nekem az is elég volt, ha árnyalatnyit eltér a hagyományosabb narratíváktól vagy megszokott vizualitástól, ugyanakkor számomra nagyon fontos volt, hogy lehetőleg ne pusztán a néző idegeivel, hanem saját témájával, formanyelvével, történetével kísérletezzen.
Olykor nehéz ezt elválasztani ebben a műfajban, így szerintem társaim nevében is mondhatom: összességében abszolút vállaljuk a közös döntést, ami született, még ha volt – nem sok egyébként – pár film, ahol a végén sem egyezett a véleményünk.
Összességében tehát lesznek professzionális alkotások, amatőr produkciók, diákfilmek, vizsgafilmek, merész, „igazi” kísérleti művek, teljesen egyedi, besorolhatatlan mozgóképes csemegék. Nagyon változatos, olykor üdítően, máskor szédítően sokféle vizuális és lelki élmény részesei lehetnek, akik eljönnek hozzánk szemlézni.
Arról pedig, hogy hová pozícionáljuk magunkat?… Én sehová. Szirtes András emléke miatt jött létre ez a szemle, én magam nem a klasszikus értelemben vett filmszakmai intézményrendszerből érkezem (régebben filmes újságíróként dolgoztam, csináltam pár rövidfilmet, szerepeltem néhány kisebb-nagyobb filmben, de ennyi). A Kettőspont Színház tere és technikai lehetőségei viszont adottak egy ilyesféle rendezvényhez, és jólesik olykor kinézni a színpadi alkotásból, a mindennapok színházi dolgaiból. Alkotóként is inspirál mások mozgóképes munkája: friss, júniusi színházi bemutatóm, a Szevasz tavasz! videós betéteire biztosan ösztönzően hatott, hogy előtte-közben megnéztem közel 90 kísérleti filmet.
R.A.: Úgy rémlik, ismerted Szirtes Andrást. Mit gondolsz, mit szólna a mostani szemléhez, ha itt lenne közöttünk? Esetleg vállalná a zsűrizést is?
F.Cs.: Andrással a Tűzraktérben ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze 2008-9 táján. Neki ott volt a filmes műterme, nekünk pedig az akkori színházunk. Nagyon sokat tanultam tőle, elsősorban némi jó értelemben vett csibészséget, bátorságot, humort és derűt – mindezt az élethez és az alkotáshoz szükséges egyedi, saját szemlélet kialakításához. A Tűzraktér után egy darabig ritkán találkoztunk személyesen, de közben belépett az egyesületünkbe, segített távolról is tanácsaival, lelkes hozzászólásaival. Aztán érzékeltem, – pedig még éppen a Covid előtt voltunk – hogy nagyon elszigetelődött Kisorosziban, betegeskedett is, így hát néhány barátommal meglátogattuk a 68. születésnapján, 2019. július 6-án. Azt mondta egy idő után, hogy mi nyugodtan maradjunk fenn, ameddig akarunk, ő majd visszavonul aludni, mert nem sokáig tud ülni a fájó dereka miatt. Mégis egész éjjel szórakoztatott minket az udvaron, elképesztő történetekkel, amiken könnyesre röhögtük magunkat. Aztán a Covid után már a Kettőspontban volt két alkalommal a születésnapi vetítése (melyeket korábban mindig ő maga szervezett a város különféle pontjain). Ebből adódott, hogy az emlékére alapított filmszemle minden évben július 6 körül legyen.
Formanek a nagy Szirtes-kép előtt – fotó: Szitás Balázs
Őszintén szólva nem tudom, mit mondana. Talán nekem elhinné, hogy ez így jó…
Amúgy mindig nagyon jólesett neki, amikor a filmjeiről beszéltünk, mert szerintem ahhoz képest, hogy milyen rendkívüli látásmóddal és egyéniséggel rendelkezett, méltatlanul ismeretlen maradt a Szirtes-életmű. Ő meg nagyon ezen keresztül kapcsolódott a világhoz, a filmkészítés életforma, sőt talán kapcsolódási aktus volt a számára. Amit aztán élete végén csodálatos versekbe fordított át, de mint elmesélte, fejben akkor is filmezett.
Az ő szellemisége miatt sem hirdettünk zsűrit idénre sem, nem szeretnénk külön díjazni a filmeket. Abban persze biztos vagyok, hogy lennének filmek, amik nagyon tetszenének neki, és lennének, amik kevésbé. De nem nagyon sokat gondolkodom ezen, mert Andrástól éppen azt tanultam meg, hogy a saját látásmódomat képviseljem, nem kell megpróbálnom sem az ő, sem más szemével nézni a dolgokat. Legfeljebb játékból. Az mondjuk jól esik. Van itt egy nagy portré róla a színházban, amin kedélyesen int felénk. Sokszor azon kapom magam, hogy beszélek hozzá. Néha hallani vélem a válaszokat is. Általában jókat nevetünk, és mindig van valami csibészes bölcsessége, amitől sokkal jobb lesz minden.
A nagyinterjút készítette: Rékasi Attila, Újpest
II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle idei kirakati installációja a Ráday utca 39 szám alatti Kettőspont Színház kirakatában
A filmeket előválogatta: – Németh Anita, forgatókönyvíró, dramaturg, – Szandtner Dániel, operatőr, – Formanek István, a Bethlen Téri Színház kommunikációs vezetője, filmes szakember, – Formanek Csaba, író, rendező, színész, a Kettőspont vezetője. A Láthatatlan Budapest szekcióba nevezett filmek válogatásában segítséget nyújtott:
– Dr. Füzi Izabella, filmesztéta, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszék docense)
A II. Szirtes András Kísérleti Filmszemle támogatói:
Budapest Főváros Önkormányzata, Pro Cultura Urbis Közalapítvány, Ferencváros Önkormányzata, NFI – Nemzeti Fimarchívum, Dúzsi Borászat
Németh Anita és Sólyom András a 2025-ös szemlén – fotó: Szandtner Dániel
Ezt a képet a választás előtt lőttem Újpesten. Úgy érzem, kérdésfelvetéseimhez megfelelő illusztráció. Így írtok ti, így éltek ti, így élünk mi. Magam nem gondoltam volna, hogy meg lehet rengetni annak a nihilnek az alapjait, amibe huppantunk itt, a harmadik gengszterváltás végén.
Nem nagyon reagált még a színházi szakma a földindulásszerű eseményekre. Úgy néz ki Formanek Csaba, Diogenész magyar hangja az első aki megszólal. Kérdem én: ki, ha ő nem? Aki színházalakú hordójában évről évre itta a fekete levest!
Vajon bosszút áll? Gúnyolódik, mint a Sziniszter a Felcsúti Rémen? Alázás lesz, mint amit nap mint nap látunk a magyar parlamentben? Vagy az „ÓkoriMai” kritikus filozófus „odapirít” a győztesnek is? Esetleg kiderül, hogy van harmadik út, van Nemzeti Hordó, ahol mindenkinek jut hely?
Nem tudom, mert még most jött a hír az előadásról, még most jön a premier, de úgy érzem a zsigereimben, hogy a Formanekre jellemző különutasság kerül majd felszínre a Kettőspont Színház viharvert, de örök reménnyel tatarozott falai között.
Rékasi Attila, Újpest
A színház bejegyzése, ahol a jegyek is elérhetőek, jöjjenek, ajánlom én kíváncsian várom az előadást, remélem találkozunk:
Kedves Barátaim, éjt nappallá téve munkálkodom az előadáson, lám, még a hajam is kinőtt tőle! És milyen szíp lett! A szöveg elkészült pár napja, szerintem remek, sírni fogtok, meg nevetni. A látvány őrületes, a színészetem fenomenális, de ítéljétek meg Ti a csütörtöki vagy szombati premeiren!
Mindössze a szövegtudásommal küzdök itt a célegyenesben, no meg marketingre sincs sok időm, szinte semmi. Segít, ha hívtok még embereket! Köszi!
Ha jönnétek, vegyetek jegyet, hogy lélekben jól legyek!
3-tól 20 ezer Ft-ig választhattok, kinek mire telik!
Kritika és fotók Sárosi Mátyás Zsolt Televény című kiállításáról: Rékasi Attila
Az újpesti hajógyár apokaliptikus épületrészletei remek hangulati hátteret adnak a Vészkijárat Galéria legújabb, május 12-ig látogatható tárlatához, amely Miksa Bálint vezetése alatt vált bejáratott kiállítótérré. Mindezt azért gondolom így, mert Sárosi Mátyás Zsolt képei csak első pillantásra tűnnek idilli természeti ábrázolásoknak. Ha hosszabban időzünk a képek előtt, feltűnnek azok a rejtett, „shakespeare-i” attribútumok, amelyek világunk pusztulására reflektálnak.
A kortárs művészetben egyre dominánsabban jelenik meg az elmúlás, valamint az ember által okozott természeti pusztítás narratívája. Sárosi kiállításán ezt a gondolatvilágot a burjánzó, cizellált, ám elmúlónak is értelmezhető növényi és tájrészletek, illetve a bennük „elrejtett” emberi maradványok vagy az emberi kultúra szimbólumai jelenítik meg.
Első pillantásra grafikáknak gondolhatnánk a kiállított, nagy méretű táblaképeket, ám közelebbről szemlélve inkább tusalapú, festészeti igényű rajzokként írhatók le – bár nem kívánok technikai kérdésekben végső ítéletet mondani. A művek magas esztétikai minőségről és stabil, magabiztos technikai tudásról árulkodnak.
A kiállított képanyag egységes, jól installált, ami tovább erősíti azt az érzetet, hogy egy hivatásos, figyelemre méltó művész tárlatán járunk.
Az interjút Rudolf Dániel készítette, fotók: Rékasi Attila
Rudolf Dániel:Az új kiállításodon az elmúlt egy-két év műveiből láthatunk egy összeállítást. Hogyan jellemeznéd ezt az alkotói időszakodat? Milyen új (vagy éppen régi) irányokba mozdultál el az elmúlt években, és hogyan jelenik ez meg a kiállítás anyagában?
Rékasi Attila: Igen, friss munkákat fogok kiállítani. Sok anyagom van, sokat dolgozom, fotózom, 4-5 kiállítási anyag általában van a fiókomban. Most kifejezetten az autonóm képzőművészeti szemléletű legfrissebb munkáimból lesz egy kis válogatott anyag. Ez az alkotói időszakom az eddigiekre építve egy új, általam kikísérletezett technikára épül, de klasszikus digitális fotóexpozíciók is vannak a képek között, amiben semmi beavatkozás nincs. Egy új irány, hogy egyfajta fényszobrászati jellegű vonalat próbálok behozni a művészetembe.
Gyakran hangoztatod, hogy a fényképezésre elsősorban képzőművészetként tekintesz, a fizikai látvány „transzformációja” izgat elsősorban. Mit értesz pontosan ezen?
Röviden azt, hogy számomra a fényképművészet az nem a „pillanat művészete”, hanem egy ugyanolyan szerkesztésen, előre elgondoltságon, illetve intuitív improvizáción alapuló folyamat, mint mondjuk a festészet. Kézműves munka akkor is, ha digitálisan készítem.
Közismert rólad, hogy évtizedek óta foglalkoztat a tér, mint sajátos fizikai vagy éppen mentális forma megragadhatósága, ábrázolhatósága. Miért éppen a TérFoglalók címet kapta az új tárlat, és hogyan kapcsolódik ez a művészi irányodhoz, érdeklődésedhez?
Igen, a régebbi képeimnek is gyakori témája volt a minket körülvevő, vagy az éppen bennem élő térképzetek világa. Azt gondolom, hogy mindennek, ami létezik, legyen az élő, élettelen, vagy csak egy bonyolultabb gondolat, a tér, legyen az konkrét vagy elvont, ad valóságot. A képzőművészet gondolati alapja a térelemekben való gondolkodás, minden motívum vagy szín, ami a képtérre kerül, az kontextusba helyeződik, meghatározza a teret, vagyis nemcsak azonnal kontextusba lép a többi képalkotó elemmel, de a puszta ottlétével új tereket hoz létre. Az én olvasatomban tehát elfoglalja a teret. Ezt a dinamikát én gyakran egyfajta „táncként” fogom fel, aminek ritmikai és időbeli elmei vannak. A klasszikus fotóimon például olyan „jeleneteket” ábrázolok, ahol az adott látvány abban a fényben, abból a látószögből egy szabad, de akár egy adott asszociációt indíthat el, vagy egy szokatlan létezésre világít rá. Így kapcsolódik a művészetemhez.
A kiállításon olyan különleges fotográfiai technikákkal készült alkotásokat is bemutatsz, melyeket te kísérleteztél ki. Mesélj ezekről bővebben!
Annak idején fiatalon a Debreceni Egyetem pedagógiai karán fotóművészeti témából írtam a szakdolgozatomat. Már akkor nagyon érdekelt, meddig marad meg egy művész kísérletező kreativitása, nem gondoltam volna, hogy én még ötven évesen olyan technikákat tudok behozni a munkáimba, aminek nincs előzménye. Lehet, azért adatott ez meg, mert mindig is a kísérleti fotográfia érdekelt, nagyon fiatalon letértem a klasszikus utakról, így próbáltam egyedi alkotásokat létrehozni.
Köztudott az is, hogy nem vagy tősgyökeres újpesti, mégis otthonodként tekintesz Észak-Pestre, a IV. kerületre. A kiállításon megjelennek a Berda Józseffel kapcsolatos Az újpesti Szindbád című írásod reflexiói is. Mit érdemes tudni erről a kapcsolatról?
Debrecen mellett Derecskén éltem és alkottam negyven éves koromig. Az alföldi embert lenyűgözik a dombok, a hegyek, a folyók, a vad erdőségek, a hajók látványa, úgyhogy szinte azonnal szerelembe estem Újpesttel. Boldog vagyok, hogy itt találtam meg több mint öt éve az otthonom. Minden nap úgy érzem, hogy nyaralok, rengeteget vagyok a Dunánál és barátaimat, művész kollégáimat is igyekszem ide csábítani, akiknek mindig megemlítem „elődömet”, az Újpesti bohém Berda Józsefet, akire emlékezve írtam meg Az újpesti Szindbád című novellámat. Ehhez az írásművemhez pedig több Újpesten készült fotográfiám is kapcsolódik.
Pár éve az ötvenedik születésnapodat ünnepelted egy tárlattal, de úgy tűnik, azóta sem csökken a tempód. Mik a terveid a következő évekre, hol láthatjuk a jövőben még a műveidet?
Az Újpest Galéria is meghívta 50/30 jubileumi tárlatomat két éve, remélem ha idén nem is, de jövőre újra ki tudok állítani itt. Nemrég a Caffart Képzőművészeti Egyesület, amelynek alapítója vagyok, két képemet is kiállította ugyanitt. Jövőre több tematikus kiállítást is szeretnék a több mint harminc éve épített fotóarchívumom képeiből, például a kereszteket ábrázoló fotósorozatomból, ehhez keresek galériákat.
Egy néző elmondása szerint a Kettőspont Színházban élő zongorakísérettel előadott, dramatizált sanzonesten nemcsak a feledhetetlen Edith Piaf dalaihoz kapcsolódhatunk, hanem a művésznő tragikus szerelmi életéhez is hiteles, lelki és emberi közelségbe kerülhetünk. Természetesen a legismertebb Piaf-dalok sem maradtak ki a Csépai Eszter énekművész által színpadra álmodott estből.
Megítélésem szerint nemcsak hibátlan éneklést hallhattunk, hanem Eszternek sikerült valódi párizsi hangulatot is teremtenie átéléssel interpretált előadásmódjával. Szem- és fültanúi lehettünk egy szeretetre vágyó nő viharos szerelmi krónikájának. A dalok közötti dramatizált „mesélés” a férfiak iránti vágyakozás ívére fűzte fel Piaf életének meghatározó alakjait, egészen a tragikus, drámai csúcspontig, amelyet a gondosan megválasztott dalok is szépen építettek.
Ahogyan ajánlóm címében is jeleztem, véleményem szerint a darab megtekintése kötelező minden Piaf-rajongó számára. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy azok a nézők sem fognak csalódni, akik eddig kevésbé ismerték Piaf művészetét, csupán nyitottak a minőségi énekművészetre, a szívügyek drámájára, netalán a francia, párizsi kultúra hangulatára.
Rékasi Attila, Újpest
Színházi sanzonest Édith Piaf születésének 110. évfordulójára –
„Amikor a közönség előtt állok, nagyon igyekszem egy fikarcnyit sem engedni az energiáimból. A legjobbat nyújtom, egész lelkem, egész szívem beleadom a sanzonjaimba, minden alkalommal azon vagyok, hogy emberi kapcsolatot teremtsek a nézőtérrel, közösséget találjak a hallgatóimmal…” Édith Piaf
A Miksa Bálint vezette Vészkijárat Galéria egy művészközösséget is magában foglal: alkotói az újpesti hajógyár urbánus tereiben tartják fenn műtermeiket. Minden kiállításmegnyitó alkalmával lehetőség nyílik a nyitott műtermek meglátogatására is. Egy ilyen alkalom során ismertem meg Nagy Edit művészetét. Azonnal megragadott képeinek líraisága, nonfiguratív szemlélete.
A mostani tárlaton kollázsok is helyet kaptak, amelyek Nagy műtermi koncepcióinak jellegzetes elemei. Alkotásai utalnak az eredeti látványra, ám az áttranszformálódik, szublimálódik, alakot és formát vált. Jelen, legújabb kiállításán mindez pászmákká, „csíkokká” sűrűsödik. Mondhatnánk akár energetizáló fénytapaszoknak is (lásd lenti alkotás): zömében lírai, pasztell hangoltságú formáknak.
Nehéz eldönteni, hogy tájakat, belső képeket, épületrészleteket látunk-e, vagy „csupán” szín- és formaintuitív viszonyokat. Úgy vélem, nem is szerencsés az absztrakt műveket konkrétumokhoz kötni. Nagy Edit kiváló érzékkel alkot színekből formákat – és feltételezhetően formákból színeket is –, így adva érzelmi töltetet expresszív képeinek. Egy mű esetében éreztem úgy, hogy egy konkrétabb képelem nem feltétlenül szolgálja a mű minőségét, ám ennek megítélését az olvasóra bízom. Véleményem szerint Nagy Edit a kortárs magyar képzőművészet egyik izgalmas alkotója, aki következetesen magas minőségű munkákat hoz létre.
Deli Ágnes szobrászművész megnyitóbeszéde számos értelmezési szempontot és megközelítést kínált; a nagyszámú közönség hálás volt a humort sem nélkülöző megszólalásért. A megnyitót követően egy éjfélig tartó, jó hangulatú happening vette kezdetét, amely baráti beszélgetéseknek adott teret. Sok szó esett a kortárs művészetről – már csak ezért is érdemes lett volna ellátogatni Újpestre, a Vészkijárat Galériába.
A kiállítás megtekintését ajánlom, azzal a megjegyzéssel, hogy érdemes előzetesen, a galéria Facebook-oldalán feltüntetett telefonszámon egyeztetni a nyitvatartásról.
Varga Tamás debreceni fotóművész három fotóalbuma is eljutott a FakTúra folyóirathoz a szerző ajánlásával. A téli-télies hideg napok, gyakran késztetnek minket a bekuckózásra, ilyenkor „fókuszba” kerülhetnek a könyvek, ezek az egyre mostohább sorsú entitások. Ha szereti a művészetkedvelő a klasszikus fotográfiát, analóg fényképezést ha nem, azzal egyet kell értsen velem, hogy Tamás albumai entitások, azaz véleményem szerint túlmutatnak fizikai valójukon. Többet „tükröznek”, hordoznak a lapok, mint a beléjük fektetett munka, energia, mint a készítésük szándéka.
Mindhárom hozzánk eljutott nagy alakú, keménytáblás kötésű művészeti album kézműves minőségű értem ez alatt, hogy nagyon szép kivitelű minőségi nyomdai munka. Zömében Varga portréfotográfiáit sorjázza, melyek ismert és kevésbé ismert, de vélhetően számára fontos személyeket mutat be, a nagyformátumú archaikus technikák megszokott hangulatával. Számomra pozitívum, hogy a ma divatos „archaizmusnak” nem a szépelgő vonalát viszi az alkotó. Jó érzékkel találta meg a maradiság progresszióját Tamás, s ez az egyedibb szemléletmód kiemeli őt a „régigépezők” tarkának nem mondható de népesedő táborából. Azért is jutott eszembe Vargáról a progresszió fogalma, mert az általam elismert alkotásai nekem gondolati progressziót hordoznak dacára „maradi” küllemüknek. Van képessége, tehetsége, formai érzéke ahhoz, hogy a látvány hangulattal, gondolati vagy kompozíciós tartalmakkal töltse fel, így lépve át a képzőművészeti szemléletű fotóművészet figyelemreméltó kortárs alkotói közé. Nem gondolom Tamásról, hogy a trendiség vezeti, én úgy érzem ő azért használ analóg technikát, mert ebben a vizuális nyelvben születnek meg nemegyszer költőinek is nevezhető, alapjában véve lírai hangvételű alkotásait.
Nekem a három album vonatkozásában a képünkön szereplő Fictures című album nyerte el legjobban a tetszésemet, melyet Varga képei és Burai Árpád írásai kovácsolnak egységes „kordokumentummá”. Akinek sikerült az érdeklődését felkelteni a művész képei iránt a lenti linkre kattintva elérheti az alkotó honlapját, ahol betekintést nyerhetünk sajátos hangulatú munkáiba, köszönjük az albumok megküldését!
A FakTúra folyóirat január elején kapott meghívást Szitás Barbara rendező által színre álmodott Egon Wolff Papírvirágok című művére. Ez egy pszichodráma, amelyben két magányos, sérült lelkű ember keresi a kiutat. Már ebből is felsejlik a darab aktualitása, engem azonban Szitás Barbara kimagasló színészi játéka is arra ösztönzött, hogy interjút készítsek az alkotóval.
Rékasi Attila: Miért pont ezt a dél-amerikai szerző által írt darabot álmodtad színpadra, mivel indokolnád az aktualitását és korszerűségét?
Szitás Barbara: Annó ezt a darabot kaptam, amely a legismertebb dél-amerikai művek egyike, és film is készült belőle. Azonnal megfogott, mert a történeten túlmutató, számomra nagyon erős üzenetek sejlettek fel benne. Aktualitása abban rejlik, hogy mennyire képtelenek vagyunk kapcsolódni egymáshoz, kimutatni és elmélyíteni az érzelmeinket, illetve abban is, hogy egy magányos lélek mennyire kiszolgáltatottá válhat, és hogyan lesz játékszere egy felépített, de nem valós érzelmi – akár szerelmi – kapcsolatnak.
R. A.: Milyen rendezői és színészi nehézségekkel járt a színrevitel, és milyen élményeket adott a szerepformálás?
Sz. B.: A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy én rendeztem a darabot – amely kétszereplős –, és az egyik szerepet is én játszom. Korábban, ha rendeztek, legfeljebb kisebb szerepet vállaltam. Így a partneremmel közös gondolkodás és elemzés zajlott, hamar megtaláltuk a közös hangot és az értelmezési síkokat, ezután pedig olajozottan, organikusan fejlődött a történet és a színrevitel. Mindig magamból fogalmazom meg az adott női figurát és sorsot; Éva útjával és lelkével könnyen megtaláltam a kapcsolódási pontokat. Az ő sorsának megélése csodás repülés – minden előadás fantasztikus élmény.
R. A.: Ahogy tudom, a kőszínházakhoz viszonyítva nagyon barátiak a jegyárak. Amikor ismerőseimmel beszélek arról, miért nem járnak színházba, sokan nem is tudják, hogy ilyen olcsón is lehet élményhez jutni.
Sz. B.: Pontosan nem tudom, hányadik előadásnál tartunk, de körülbelül a tizenötödik–tizenhatodik körül járhatunk. Mindig van bennünk egyfajta félelem, hogy lesznek-e nézőink, és mivel önálló produkcióról van szó, mi béreljük a játszóhelyet, így a közönségszervezés is teljes egészében ránk hárul. A bérleti és technikusi díjak levonása után minimális előadási gázsi marad. A bevételből kell mindezt fenntartanunk és működtetnünk.
R. A.: Nekem úgy tűnt, tele volt a nézőtér. Te hogyan látod: nevezhető sikerdarabnak ez a produkció? Milyenek az eddigi visszajelzések?
Sz. B.: A visszajelzések nagyon pozitívak. A Magyar Narancsban is megjelent egy kritika tavaly tavasszal, amely kifejezetten elismerő volt. Akik eljönnek, elgondolkodnak a látottakon, és úgy érezzük, hogy katarzisélménnyel távoznak. Ezt eddig minden alkalommal a tapsból is leszűrtük.
R. A.: Aki még nem látta a produkciót, annak mit mondanál: miben kap többet vagy mást, mint egy „hagyományos” szerelmi drámától?
Sz. B.: Ez a darab jóval túlmutat egy szerelmi drámán. Pszichodráma, amelynek központi kérdése az: milyen tragédiákhoz és lelki torzulásokhoz vezet, ha valaki nem képes kimutatni és megélni az érzelmeit – a szeretetet, a szerelmet, a bizalmat. Ez manapság rendkívül gyakori, így fájóan aktuális téma. Ahogyan az is, hogy mennyire sok mentálisan sérült ember él körülöttünk.
R. A.: Hol dolgozol jelenleg, vannak-e szabad kapacitásaid, és mik a jövőbeli terveid? Rendezel vagy játszol új darabban?
Sz. B.: Szabadúszó vagyok. A Hadart Színházban játszom egy kétszereplős vígjátékban, amely utazó színházi produkció. A Panoráma Teátrumban nyáron Balatonberényben játszom egy tavaly bemutatott darabot, a Casanova, avagy a nyuszi illata című előadást, és idén nyáron új bemutató is lesz. A FreeSZFE-n tanítok, emellett szinkronizálok. A következő évad tervezése jelenleg is zajlik, kilátásban vannak új feladatok, de babonából ezekről még nem beszélnék.
Rékasi Attila, Újpest
Egon Wolff Papírvirágok című műve az egyik legismertebb dél – amerikai dráma. Egy pszicho-dráma, amiben két magányos, sérült lelkű ember keresi a kiutat. Ez tulajdonképpen áldozatok csatája, ahol senkinek sincs esélye a győzelemre. Két kibékíthetetlenül ellentétes világ találkozása.
Egy magányos, emlékeinek élő asszony lakásába enged egy fiatal fiút, aki aztán ott ragad, és fokozatosan saját képére formálja a csendes polgári otthont, s annak lakóját is. És hogy ennek a játszmának ki lesz a győztese? Egyáltalán lehet-e győztese? Erre is választ kapunk az este végén.
Szereposztás: Eva…………………… Szitás Barbara Sneci………………… Kós Mátyás
csinosnak érzi magát.
