Kedves követőink, olvasóink! Köszönjük 2025-ös kitartó figyelmeteket és érdeklődéseteket! A FakTúra művészeti folyóirat lassan húszéves története során 2025-ben érte el eddigi legnagyobb publicitását, minden szinten. A két éve létrehozott, új, dinamikus, folyóirat-formátumú magazinhonlapunk mérföldkőnek bizonyult. A néhány fős csapatunk több mint kétszáz írást publikált az év során.
Ezúton is köszönöm minden szerzőnk és szereplőnk közreműködését, valamint két olvasószerkesztőnk munkáját, kiemelten B. Kiss Anita és Baranya Edit elkötelezett segítségét.
A publicitás terén a Facebook-oldal hozta a legnagyobb számokat: a tavaly megjelent tartalmaink közül a legtöbb figyelmet Rékasi Attila Narratívából absztrakció – Interjú Schnabel Annabella filmrendezővel című publikációja érte el, közel hatezer megtekintéssel. A második legnézettebb cikk Lénárt Attila grafikusművész siófoki kiállításmegnyitójáról szóló tudósításunk lett, négyezer-négyszáz megtekintéssel. A 2025-ös év harmadik legnépszerűbb írása Ritter Márta Szirtes András Kísérleti Filmszemle a Kettőspont Színházban – ahogy a Kétlámpás látta című beszámolója volt.
A kritikák közül Rékasi Attila Semmi szövegek (RS-9) című színházi kritikája érte el a legnagyobb figyelmet, háromezer-kétszáz megtekintéssel. Szintén jelentős nézettséget hozott Ritter Márta színházi Adventi naptára, amelyet szenteste napján mintegy ezerötszázan olvastak. Az országos szinten is egyedülálló, a fővárosi független színházak világát végigpásztázó, unikális ajánlósorozat összesen húszezer feletti elérést ért el, jelentős figyelmet irányítva a színházművészet mai műhelyeire.
A fenti számok fontosak, és várakozásainkon felüliek. Reméljük, hogy mindez kitartó munkánknak is köszönhető, ugyanakkor a legfontosabbak számunkra mégsem pusztán az adatok. Főszerkesztőként úgy gondolom, a lényeg az, hogy a FakTúra eredeti szellemisége épüljön tovább: figyelem jusson azokra a művészekre és produkciókra, akik nincsenek a fősodorban, mégis legalább olyan értékesek – sok esetben pedig értékesebbek –, mint a kortárs művészet jelenlegi sztárjai.
Jelenet Dióssi Gábor színművésszel az „Egy kisember triptichonja” című filmből (Szirtes András Kísérleti Filmszemle)
Rékasi Attila intrjúja
Egy filmfesztivál nem csak filmünnep, hanem egy nagyon fontos fórum arra, hogy egy-egy alkotás felkeltse a sajtó a közvélemény figyelmét. A FakTúra művészeti folyóirat is kiemelten foglalkozik a Szirtes András kísérleti filmszemlén valamely szempontból „kiemelkedő” mozival. A fiatal alkotókra igyekszünk még jobban odafigyelni, Schnabel Annabella fiatal, de egyáltalán nem kezdő művész. Tanult hivatása a filmművészet, figyelmünket mégis autonóm munkája keltette fel a kísérletező kedv és minőség sajátos szimbiózisa okán.
FakTúra-Rékasi Attila:A filmed szerény véleményem szerint kimagaslott a Szirtes András kísérleti filmszemle alkotásai közül, proffesszionalitásán felül sajátos hangulatával. Ez volt benne a kísérleti jelleg?
Schnabel Annabella: Számomra a kísérlet elsősorban abban rejlett, hogyan lehet egy klasszikus narratív szöveget absztrakt formába önteni. Érdekelt, hol húzódik a határ a játékfilmes és a kísérleti filmes megközelítés között, mivel magam a klasszikus elbeszélő iskola felől érkezem — ezt tanultam az SZFE-n. Talán épp ezért is jelentkeztem a Hamvas Béla Alapítvány Új Közjáték pályázatára, amelynek támogatásával készült a film: szerettem volna az egyetem után új műfajban is kipróbálni magam.
Formailag a triptichon szerkezetét választottam. Ez eredetileg hármas oltárképként állt templomokban, majd idővel önállósodott és profán képzőművészeti formává vált (például Francis Bacon triptichonjai, amik előképei is voltak a filmnek). Az Egy kisember triptichonjában három „oltárképet” alkottam meg, amelyek ugyanannak a történetnek a különböző perspektívái: az első a „kisember”, a második a „látogató”, a harmadik pedig a „rendszer” nézőpontja. Ezekhez képarányokat társítottam, amelyek folyamatosan “kinyílnak”, ahogy a nézőpontok is egyre komplexebbé válnak.
Az Örkényi “egyperces” rövidséget pedig hosszúsnittekben gondoltam tovább, így három darab egyperces „oltárkép” született. És ha már az idő szóba került: azzal is kísérletezni akartam, hogyan tud megállni, majd újra mozgásba lendülni a film mozgása, ritmusa.
R.A.: A te olvasatodban mitől kísérleti egy film, neked mennyire fontos a progresszió?
S.A.: Nagyon szeretem a fejlődést — nemcsak a filmezésben, hanem az élet más területein is. Fontosnak tartom a nyitottságot, a kreativitást, az új utak keresését. Szerintem erre már kisgyerekkortól érdemes lenne érzékenyíteni az embereket.
A kísérleti film számomra éppen ezért kísérleti: szabad a témájában, formájában, időkezelésében, esztétikájában, és még a befogadójában is (pl installációk, interaktív platformok, stb). De legfőbbképp nekem azért kísérleti, hogy nem akarja előre eldönteni, mi lesz a végeredmény, hanem önmaga játékából születik.
R.A.: Miért pont egy Örkény-egyperces lett a filmed alapja?
S.A.: Három szöveget választottam ki eredetileg: Platónt, Kafkát és Örkényt. Körülbelül ebben a sorrendben is szerettem volna őket megcsinálni, mert tartottam az “Örkényi abszurd” ábrázolásától. De végül Örkényre esett a zsűri választása. Őszintén, kissé meg is ijedtem, mert Örkény tipikusan az a szerző, akiről az egyetemen a tanáraid le szoktak tiltani. Nagyon nehéz — szinte lehetetlen — pontosan megcsinálni azt az abszurd, groteszk hangulatot, amit ő tudott. Éppen ezért, próbáltam nem ráfeszülni az Örkényi abszurdra, hanem inkább arra koncentrálni, ami engem érdekel ebben a kísérletben.
Úgy éreztem, Örkény szellemessége ebben a szövegben abban rejlik, hogy egy rendkívül filozofikus, transzcendens, már-már szakrális témát ütköztet a nyers kispolgárisággal és a hétköznapi egyszerűséggel. Egy kimondhatatlan, megfejthetetlen igazságot ad egy jelentéktelennek tűnő ember szájába — olyat, amellyel még a filozófusok sem birkóznának meg. Számomra ez a feszültség teremti meg a groteszket. Ezt akartam vizuálisan elmesélni, miközben megőrzöm azt a szocialista miliőt, amelyben Örkény egypercesei születtek
R.A.: Mi okozott nehézséget számodra a film elkészítésében?
S.A.: Az, hogy a mű tételmondata “Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe” — honnan jöjjön a portástól. Volt is jó pár instrukció variációm, amiket Quitt Laci igazi kísérletező szellemiséggel — nyitottsággal — vett. Nagyon jó volt vele együtt dolgozni, és szomorú, hogy azóta nincs már köztünk. Laci nagyon jó szívű, tehetséges, és különleges színész volt.
R.A.: Ez hanyadik filmed? Hol tanultál? Filmes pályád folytatod, ha igen milyen vonalon?
S.A.: 2020-ban diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező mesterképzésén, Gothár Péter és Schwechtje Mihály osztályában. Az egyetemen számos vizsgafilmet forgattunk, végül pedig a diplomafilmet is.
Azóta szabadúszóként dolgozom, szerencsére a szakmámban: olyan rendezői felkéréseket kapok, amelyekben örömömet lelem, és amelyek értéket is teremtenek (videoklipek, oktatási anyagok, reklámok).
Tavaly elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját, ennek keretében jelenleg egy animációs kisfilmen dolgozom. Ez már nagyobb lélegzetvételű munka, amelyen immár 2,5 éve munkálkodom autodidakta módon, hobbiból.
Ha minden jól megy, ezután a nagyjátékfilm felé fordulok, amit önerőből, szabadon szeretnék megvalósítani. Hogy milyen vonalon? Talán a legegyszerűbb, de egyben a legnehezebben képviselhető: az autentikusság vonalán.
R.A.: Ez volt az első filmes eseményed? Hogyan érezted magad a fesztiválon? Ha újra megrendezik ezt a fesztivált tervezed e, hogy ismét pályázol? Ezt a filmedet fogod versenyekre is nevezni?
S.A.: Nem, nem ez volt az első filmes eseményem: több mint ötven fesztiválon szerepeltek már a filmjeim. Ennek a kísérleti filmnek például a világpremierje a 30. Raindance International Film Festivalon volt, Anglia egyik leghíresebb fesztiválján. Ezen kívül bemutatták Olaszországban, Amerikában, Ausztráliában, Kínában, Indonéziában és Oroszországban is.
Korábbi filmjeimmel is sokfelé jártam: a pici, családias hangulatú fesztiváloktól kezdve a nagy presztízsű, csinnadrattás (A-kategóriás, Oscar-kvalifikáló) eseményekig, tengeren innen és túl. Hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, mert rengeteg élménnyel gazdagodtam — köztük a Szirtes Filmszemlén is.
Különösen tetszett a szemle közösségi jellege, főleg az, hogy verseny nélkül vetítették a filmeket. Ez az attitűd szerintem rátapint a kísérleti film lényegére: az ember szabadon készíti, mint egy megfigyelő, aki hagyja, hogy a film önállóan kezdjen mesélni.
Ezúton is szeretném megköszönni az alkotótársaimnak és a támogatóinknak (Flow Production, Mojzer Könyvkiadó), hogy megadták nekem ezt a kísérletező bizalmat.
Rékasi Attila kérdéseire Schnabel Annabella filmművész válaszolt, amit ezúton is köszönünk!
