Rékasi Attila

Ady – Luca …

Szerző:

Rékasi Attila művészeti író színikritikája Formanek Csaba: Én vagyok a Kíváncsi c. monodrámájáról a FakTúra művészeti folyóirat színházművészeti rovatában

Pusztai Luca színművész Kíváncsi szerepében a Kettőspont Színház előadásán – Budapest

Megkönnyeztem Lucát, Adyt, magamat. Igen. Várható volt, hiszen nem nehéz azonosulnom tragikus sorsú Költőkkel, Művészekkel és Formanek is jó ívvel építette fel a katarzist. Ez pont elég is lehetett volna, de már a darab elején éreztem, hogy Pusztai Luca nem küzd a megformálással, azonos a karakterrel és a Senkisében megcsodált színtérteremtő képessége nem csak egyszeri saját. Luca szép, de én annyi szép nőt fotografáltam már, hogy azzal ritkán lehet „megvenni”, amivel viszont szinte bármikor meglehet érinteni az az, amikor valaki attól szépül meg amit és ahogyan csinál. Az ember csak ott ül és rácsodálkozik, milyen kegyes a teremtő. Milyen bő kézzel tud mérni, hogy össze tudja hangolni a műveit, a fizikai szépséget nem rám pazarolta, aki úgyis a kamera mögött állok hanem arra aki a reflektorfénybe kell álljon, mert erre született. A lénye volt szép ahogy létezett a színpadon, a vonalai csak szolgálták a képességeit. Így indult számomra a darab, aztán jött egy olyan videóvetítési monológ ahol a művésznő két méteresre nagyított arca olyan elementárisan jelenítette meg egy „vívódó” ifjú hölgy angyali bájosságát, hogy szerettem volna ha az a pillanat örökké tart! Lehet én értettem félre, mert sok volt az élmény, de a színművészeti felvételizős jelenetben, a „botladozva” kezdő felvételiző egyszer úgy kezd el Adyt szavalni, hogy ott már majd eltört a mécsesem. A darab háromnegyedén azt kezdtem el csodálni, hogy én nem vagyok színházi ember, de ez nem könnyű, viszont tetemes szöveg és mily könnyedén labdázik vele Luca. Aztán kibomlik a csúcspont, jönnek Ady hangján (Csaba, Luca) a költőóriás válaszlevelei az esszenciális emberi érzékenység, finomság, szépség, szeretet szavakba foglalt ékkövei.
Taps, sötét, Kettőspontos bárpultnál álldogálás, hogy megölelhessem a Művésznőt.
„Világosodik lassacskán az elmém…”. Ati öregszel, lehet már nem vagy elég éber, vagy megint önmagad hatása alá kerültél, hol vannak a vitriolos józan szavak?
Aztán előbb ölelte Lucát egy ismert, általam nagyon tisztelt kőszínházi színművésznő. Az a jelenet egy külön novella tárgya, szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam.
Lehet, hogy öregszem és már nem vagyok elég éber, de azt a gratulációt látva éreztem, ebben az esetben nem erről volt szó!
Rékasi Attila, egy néző
Kettőspont Színház, Budapest. 2023. február 17. 19 óra
Én vagyok a Kíváncsi c. monodráma
Kíváncsi Illi szerepében: Pusztai Luca
Írta és rendezte: Formanek Csaba

Senki se …, de mindenkinek!

Szerző:

Rékasi Attila művészeti író színikritikája Formanek Csaba: Senki se mer egyedül élni c. drámájáról a FakTúra művészeti folyóirat színházművészeti rovatában

Pusztai Luca és Formanek Csaba a Senki se mer egyedül élni című drámában a Kettőspont Színház színpadán

Mondták nekem, hogy ez a darab nagyon jó. Csak az a baj velem, hogy több mint 25 éve foglalkozom alkotóművészettel aminek nálam szövődményi is vannak, mint a kovidnak. Például az, hogy a kritika az ember sejtjeibe ivódik. Egy műalkotásnak, műfajtól függetlenül a tökéletesség érzetét kell keltenie bennem. A színdarabokkal a színjátszással kapcsolatban is így vagyok, nem gondolom, hogy egy előadással szemben kevesebb elvárást kellene megfogalmazni, mint mondjuk egy festménnyel kapcsolatban. Egyenrangú minden művészeti ág, ugyanazok az elvárásaim is.

Nagyon szeretem a Kettöspont Színház előadásait, az egyik legjobb teátrum a piacon, de általában mindig találok olyan dolgot, amit azért én nem pont úgy csináltam volna.

Tegnap láttam a Senkisét pótszékes telt házzal ment, fáradt voltam, nem is igazi színházi hangulatban. Nem gondoltam volna, hogy életem egyik, ha nem a legnagyobb színházi élménye varázsol el, elfeledtetve, fáradtságot, hátfájást, háborút, ársapkákat, vagy azok hiányát azaz minden nyavalyát!

Pusztai Luca és Formanek Csaba által megalkotott darab lenyűgözött, ugyanazt éreztem, mint amikor a legkedvesebb festményeim előtt állok, vagy Vivaldit, vagy Metallicát hallgatok.

Progresszív, misztikus, elementáris, finom, brilliáns darab. Mindkét színművész hihetetlen profi átéléssel, végig érzékenyen, hitelesen formálta meg a szerepet. Sallangtalan tiszta minden, a fény, a hang, a díszlet, a világítás Lakatos Dániel felelt a dolgokért, abban sem láttam én hibát.

Ritkán mondok ilyet, de ez egy tökéletes este volt:

Színházművészet magas fokon, műalkotás!

Nem hívott a Vasút, de várt a MÁV!

Szerző:

Tegnap volt szerencsém hallani a MÁV szimfonikusok előadását egy MA karmesteri diplomakoncert keretében a zeneakadémia nagytermében, túlzás nélkül állíthatom, hogy felejthetetlen élmény volt!

A kovid miatt rég nem jártam komolyzenei koncerten és már el is feledtem milyen élmény a katarzis. Az a zsigeri ingerület ami az ember feje búbjától a gerincvelőn -medulla spinalis (kitartás Anita)- keresztülfutva a lábán szaladva jut el a talpába, majd bizseregve távozik az energiája a földbe, ami akár meg is nyílhatna mint amikor egy Csontváry, Debreczeni vagy Sütő festmény előtt állok és azt érzem érdemes élni.

Minden eltűnik. Tér, idő. Csak a mű létezik!

Úgy szólt az a zenekar mint az ágyú, no nem olyan bömbölve, hanem olyan dinamikával és megrendítő erővel! Ha nem uralkodom az érzelmeimen, a Beethoven: 7. (A-dúr) szimfónia, op. 92 lassú tételénél kitör belőlem minden vélt vagy valós sérelmem egy zokogásban, oly gyönyörűen húzták a vonósok. Ilyesmit legutóbb Vad Fruttik hallgatása közben éltem át és szerencsére csak egy embert rémítettem meg vele, bár biztosan láttak már könnyeket a zeneakadémia patinás falai, ha abból indulok ki, hogy kik jáctak itt.

Sárosi Dávid úgy vezényelte a zenekart mit egy rocksztár, nekem nem volt ez zavaró, de azon járt az eszem eljut e a dupla leszúrt rittbergerig? Energiáit tekintve benne volt a pakliban!

A MÁV-ot legtöbbször szidom és csak bosszant, de ezt a számomra világszínvonalú élményt köszönöm nekik!

/Rékasi Attila Budapest, 2022. június 4./

Az esemény: SÁROSI DÁVID KARMESTER DIPLOMAKONCERTJE

Beethoven: 7. (A-dúr) szimfónia, op. 92

Szünet

Fauré: Elégia, op. 24

Közreműködik: Fülöp Gergely (cselló)

Dvořák: 7. (d-moll) szimfónia, op. 70

Közreműködik: MÁV Szimfonikus Zenekar

Vezényel: Sárosi Dávid

RENDEZŐ:

Zeneakadémia Koncertközpont

Ady Gimisek a Kettőspont Színházban

Szerző:

Játékos költészet a Kettőspontban

Színváltások fesztivál keretében volt szerencsém láthatni a debreceni Ady Gimnázium előadásában Pozsgai Zsolt, Naplopók című darabját. Debreceni éveimből a gimnáziumhoz sok kedves emlék fűzött ezért tudtam, hogy beleteszik a munkát az előadásokba, színházi élményt várhatok arról nem is beszélve, hogy több ma ismert színészünk jött ebből a műhelyből.

Azt gondolom igazi fesztiváldarabbal érkeztek a hajdúságiak, humorral fűszerezett pörgős előadást láthatott a szép számú közönség.

A magyar költészet nagyjai Ady, Babits, Móricz, Tóth Árpád, Kosztolányi elevenedtek meg egy számomra új kontextusban egymás „riválisaként”, az egyetlen női szereplőhöz fűződő egyéni élményeiken keresztül, ami Ady esetében a szifilisz volt.

A költők mindig közel álltak hozzám, a művészvilág különleges alakjainak tartom őket, nagy élmény volt belehelyezkedni az „életükbe” és -nem tankönyv ízűen- árnyaltságokat megismerni természetszerűen összetett személyiségükből.

Nagyon tetszett, szinte kivétel nélkül minden színész játéka, élmény volt látni a jövőt, hogy van még igény a fiatalokban a színházra, hogy akad még hely Budapesten ahol a vidéken működő műhelyek is megmutathatják tehetségüket!

Remélem lesz még ilyen, gratulálok az alkotóknak! 🙂

/Rékasi Attila Budapest, 2022.05.30/

Emlékezés Sevcsik Jenőre

Szerző:

Szombat délelőtt, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökségét képviseltem -„A Tanár úr”- Dr. Sevcsik Jenőnek a magyar állami fotóoktatás megszervezőjének, több máig népszerű szakkönyv szerzőjének állított emléktábla újra koszorúzásán. A szövetség tagjainak nevében, virágot helyeztem el. A ház előtt melyben haláláig lakott a tanár úr, Szarka Klára fotótörténész mondott beszédet!

Fotók: Rudolf Herbst

Magyar Fotóművészek Szövetsége Születésnaposok Köszöntése rendezvénye

Szerző:

Magyar Fotóművészek Szövetsége rendezvényeként, Tóth József Füles 20 éve indította el a 70 életévüket betöltő, kerek születésnapjukat ünneplő művészek köszöntésének szép, közösségteremtő hagyományát. Az utóbbi években Módos Gábor volt segítségére a szervezésben.

2019 nyarán Füles jelezte az új elnökség felé, hogy szeretné már hosszú évtizedek utánátadni ezt a munkát valakinek. Rékasi Attila elnökségi tag vállalta, hogy tovább folytatja a köszöntések évenkénti megszervezését. A Herbs Rudolf készítette képek azt mutatják, a rendezvény szeretetteljes, jó hangulatban telt a Mai Manó Ház Napfényműtermében, megvallom a leánykérésre én sem számítottam, de azt gondolom ezek a jelenetek a rendezvény sajátjai 🙂

Köszönöm Füles és Gábor, ill. Baki Péter elnök és Eiter Tamás irodavezető segítségét a szervezésben!

Fotók: Herbs Rudolf

Erdélyi Lajos fotóművész tárlata

Szerző:

2019.10.29-én este a Fotóhónap 2019 fesztivál keretében, az Artphoto Galéria Bp., Bartók Béla út 30. kiállítótermében zajló eseményen, Kincses Károly fotómuzeológus megnyitóbeszédének elhangzása után, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöksége és tagsága nevében köszöntöttem a 90 életévét betöltő Erdélyi Lajos fotóművészt.

Életszeretete, kedvessége, „csibészes” mosolya és nem utolsó sorban az elmúló Erdélyt megörökítő szép nagyításai, feledhetetlenné tették számomra az estét.

Az Isten éltesse! Ajánlom a kiállítás megtekintését! (fotó: Rékasi Attila)

Rékasi Attila: Fénycsönd

Szerző:

-Seres Géza alkotásához-

Akkor, ott egy gyufa lángját láttam amint a meggyújtás pillanatában pattan a plazmagömb. Aztán hirtelen sötét lett, mint előtte. Szénfekete, márványtalan, homogén sötét. Fénycsönd. Az a típusú fénytelenség, amikor az is megkérdőjeleződik, van e ott valami. Vagy semmi űr.

Pontosabban nem emlékszem mi is volt előtte. Sem a színét sem a formáját nem látom annak a negyven évnek. Nem érzem az ízeit, nem érzem a hangulatát. Csak a rendet, a mérhetetlen rendet, ami a világot jellemezte akkor. Minden mindenhez igazodott, arányos volt, ezért a tökéletességet sejttette.

Azt a fajta mozdulatlan tökéletességet, amikor a gondolatok mozognak csak, mert a fény hiányában megszűnt látás értelmetlenné teszi a helyváltoztatást. A kiáltás egy visszhangot sem szül és tapintani is csak a nincset lehet. A teremtés előtti pillanat.

Most, itt egy épületegyüttest látok fölém tornyosulni, mégis az egyenrangúság furcsa nyugalma lebeg. Talán a nap ragyog foltot a hatalmas üvegtáblákon. Sarkot formál térbe a fény. Szénfekete semmiből történet épül, a tökéletességet ellepi az emberi lehelet. Láthatatlan izmok feszülnek, ernyednek, a sötétből sorsok sorakoznak és a tér felett eluralkodik a felület, az idő bőreként recsegve feszül a vázra.

A vázat a tér, a síkok rendje adja. A felület időről, időkről a múltról, múltakról beszél, de mértéket nem ad. Csak érezni az időt, mint ahogy azt érzi az ember, ha fázik. Megfeketedett hátamon árnyak karomnyoma. Érezem, a rács időt cserél. A tegnapot a holnapra, az újat a régire. Talány. Valaki, vagy valami járt erre. Nem tudom észrevette e a világtalanságomat, de ismeretlenül is megérintett. Szavakkal szólt hozzám, de nem a beszélt nyelv hangjain. Fényszavak üzennek, és én csöndben hallgatom. Lehet e egy kép valami kezdete vagy vége? Lehet e egy kép szakralitás? Vannak e a fénynek sámánjai?

Az épületek között mint a városban. Totemszobor hirdeti azt a negyven évet, amit elvett tőlem a szénfekete éj. Dobolnak a tónusok. Azt ütik, egyszer egy gondolatba jelként magamat véstem és az idő felfedi. Úgy érzem én vagyok minden ember és minden ember én. Testterem nyolc vonal, fölöttem ez ég. Talpam alatt az irodában hagyott szabadidők szürkéi lobbannak. Talán onnan jöttem én. A fehér vonalak párhuzamossága őseim, vagy áldozati állataim vázát idézi, de nem emlékszem másra, csak a gyufalángból született város márványtalan feketéire.

Derecske, 2019-01-18

Gondolatok Huszárik Zoltán Szindbádjáról

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Huszárik Zoltán a modern magyar filmművészet kiemelkedő, új utakat kereső, megkerülhetetlen alakja. 1971-ben elkészíti első játékfilmjét, a Szindbádot, mely addig soha nem látott képi-hangulati megoldásokkal élve beírta magát a magyar művelődéstörténetbe, ahogy a film operatőre és főszereplője, Sára Sándor és Latinovits Zoltán is. Krúdy Szindbád -novelláiból nem hiszem, hogy valaha is lehetne jobb filmet álmodni, bár hozzá kell tenni, hogy a legmegosztóbb magyar filmek egyike, kevesek életre szóló élménye. Már az elején le kell szögezni: aki a színészkirályt akarja látni, csalódni fog. Latinovits talán ebben a filmben, tudom lehet túlzó, de saját magát alakítja, ezt az is bizonyítja, hogy szinte összeforrt az emberek tudatában Szindbáddal. Minden bizonnyal, nem hiába. A film legnagyobb erénye, hogy a „krúdyasságot” tökéletesen megteremti, s itt megemlíteném, hogy általában lírai hangvételű filmként aposztrofálják, de én tovább mennék, meglátásom szerint a lírai jelző itt a különleges érzékenységű jelenetek füzérének szól, nem pedig Krúdy nyelvezetének. Én tehát nem csupán lírai hangvételűnek nevezem, hanem egyszerűen költészetnek, mert a képi-hangulati megoldások abszolút összhangban vannak Krúdy zseniális prózájával, amit én amúgy is költészetnek nevezek, de itt egyszerűen más nézet sértő a filmre nézve. Latinovits szájából pedig ezek a szavak igaz költészetté állnak össze. szerint mindenképpen az utóbbi megállapítást érdemes tovább boncolgatni, hiszen a szereplők szinte kivétel nélkül monologizálnak. Nyilván ez a talaj volt a legmegfelelőbb arra, hogy hitelesen vissza tudják adni Krúdy amúgy is bonyolult szerkezetű nyelvezetét. S nem utolsósorban a monologizálásnak köszönhetően a jelenetek még sejtelmesebbek lettek, még nagyobb hangsúlyt kaptak a szavak. Vágyak, életek és sorsok folytonos lebeszélésére gondoljunk ezalatt. Ebből is következik, hogy a film egy pillanatnyi szusszanást sem engedélyez. Ám az ebéd-szertartás jelenetében Szindbád és a pincér, Vendelin monológja hirtelen dialógusba vált. A történet Szindbád keserédes bolyongását eleveníti fel, az érzéki örömökön és a kulináris élvezeteken át. Emlékeit életre hívja: sorra látogatja volt asszonyait, volt életeit, Majmunkát (Dayka Margit felejthetetlen alakítása), Fruzsinát, Lenkét (Ruttkai Éva), Irmát, Fannit, Setétkét és a többieket. Egy pillanatig sem kérdőjelezhető meg az elkerülhetetlen végzet, ami ellen Szindbád nem hogy nem tesz, hanem táplálja, növeszti azt, s bolyongása végső állomása a templom lesz. Kár egyetlen jelenetet is kiemelni, de mégis megteszem. A Szindbád legismertebb és számomra legmegrázóbb képsorai a virágárus lány halálát mutatják be. „Szeretnék meghalni és nemsokára meg is fogok halni” – mondja a lány Szindbádnak egy mulatóban kezében egy kosár virággal. Később megkéri Szindbádot: „Kérem az urat, kísérjen haza”. A ház előtt állnak. A lány búcsúzóul csak annyit mond: „Kérem maradjon itt a ház előtt. Valami virágot ledobok önnek az ablakomból, ha szobámba értem… Ön jó fiúnak látszik”. Néhány pillanat múlva a virágárus lány vérét Szindbád lábai előtt elissza a hó.

Komlósi Kornél filmelemző írása