Örömteli, hogy ebben az untig emlegetett nehéz hazai és nemzetközi helyzetben még nyílnak új galériák az országban, jelen esetben Budapesten. A Tokaj Art Wine Galériában jártunk, aminek a Négy negyed nevet viselő második tárlata kapcsán nem volt kisebb az ambíciója, minthogy Magyarország legígéretesebb négy jövőbeni festőművészét mutassa be a közönségnek. Nem kis vállalás. No, de ahogy mondani szokták, a szavaknak súlya van, nagy várakozással néztem meg a kiállítást. Ehhez képest az egyik negyed (már ha a cím a kiállítók számára utal, amit feltételezek) számomra gyenge alkotásokkal mutatta meg magát, a négyes három másik tagjai pedig az átlagtól nem elütő művészi munkákkal jelent meg a falakon. Nekem, aki lassan harminc éve foglalkozom képzőművészettel, semmi újszerűt, semmi meglepőt, semmi „különlegeset” nem adott ez az anyagegyüttes. Nem gondolnám, hogy ezek közül az alkotók közül fog kikerülni a jövő irányadó képzőművésze. Nyilván kizárni sem tudom ennek lehetőségét, de ezek a munkák nekem egyenlőre nem sejtetik a dicső jövőt. A friss Galéria első tárlata – ha jól sikerült kinyomoznom – Tereskova művésznő nevéhez fűződött, talán emiatt is vártam többet.
Kun Fruzsina alkotása a Tokaj Art Wine Galéria Négy negyed kiállításán
Félreértés ne essék, nem nézhetetlen ez a kiállítás. Még az általam legkevésbé értékelt Kun Fruzsina munkái sem amatőr vagy vállalhatatlan munkák, csak nekem nem hozzák azt a képzőművészeti minőséget, amihez én hozzá vagyok szokva. Sibitka Anna munkái szín- és formavilágában erősen emlékeztettek befutott művészekéire, de vajon egyediség tekintetében elégséges-e, hogy láthatósági mellényben ábrázolunk aktokat, s ha igen, ezesetben is elmondható, hogy talán a hiperrealista festésmód jobban adta volna a kontrasztot. Enzsöly Kinga akvarelljei rendben vannak, de itt véget is ért a művész velem való kommunikációja. Cianotípia kollázsa számomra indokolatlan és túlzó. Attól, hogy valamit archaikus technikával valósítunk meg, még nem lesz izgalmas. Vajon mi indokolja eme választását, mit adott hozzá az eredeti koncepcióhoz? Makkai-Kovács Beatrix munkái a Négy negyed mezőnyéből némileg kiemelkednek, ami a kiforrottságot illeti, unikalitásról azonban az ő esetében sem beszélhetünk. Összegezve benyomásaimat: nem gondolom, hogy a Négy negyed kiállítás eleget tett volna fent említett vállalásának, legalábbis ennek a kiállított anyagnak a tükrében nem, de remélem, egy jövőbeni tárlaton rám cáfolnak majd az alkotók!
-Úgy értesültünk, egy nagy méretű rézkarcon dolgozol, amit van szerencsénk elsőként publikálni a most induló MűTúra rovatunkban. Milyen méretű a munka és mennyire kuriózum ez itthoni, vagy világviszonylatban?
Lénárt Attila: Ahogy az az évek során kialakult, most is fő technikámmal, a rézkarccal dolgozom. Amennyiben a „kuriózum” kérdése a technikára vonatkozik, úgy elmondható, hogy sajnos egyre inkább igaz ez a rézkarc technikára. Alkotó- és pedagógiai munkám során gyakran szembesülök azzal, hogy a ma embere mennyire nem ismeri a képzőművészet különböző eljárásait, anyagait. Ma már egyre kevesebb intézményben tanítják ezt az eljárást széleskörű anyag- és eszközigénye miatt. A rézkarc a grafikai eljárásokon belül a meleg eljárások körébe tartozik, azaz nem csak manuálisan munkáljuk meg a majdani nyomatok készítésére szolgáló klisénket, hanem savval és egyéb anyagokkal alakítjuk annak nyomófelületét. Jelenleg egy 200x400mm méretű vörösréz lemez megmunkálását folytatom, ami méretében és arányaiban sem szokványos.
-Amennyire én tudom a sokszorosító grafikát és a rézkarcot kiváltképp kevesen művelik már manapság, mi az oka, hogy neked ez az egyik kedvenc technikád és lassan az ország kiemelkedő karcolói között emlegetnek, akik találkoznak a munkáiddal.
Lénárt Attila: A rézkarc a vonalak finomsága által lehetőséget nyújt arra, hogy egészen kis felületen rendkívüli kidolgozottsággal jelenítsük meg mondanivalónkat. Ezáltal már tanulmányaim elvégzését követően nagyon megkedveltem. Az alkotó számára számos olyan lehetőséget biztosít, aminek köszönhetően minden lap megalkotása egy új lehetőség a határok, a belső korlátok ledöntésére. Ahogyan sok festőt és szobrászt vonz a monumentalitás, úgy vonzza a grafikust, hogy egy apró felületen belül megteremtse világát. Számomra nagy áttörést az aquatinta eljárás megismerése jelentett. Ez utóbbi a foltmaratás egy bizonyos formája, ami által festői felületeket és különleges tónusgazdagságot képes elérni az alkotó.
-Mik ennek a technikának a sajátjai, nehézségei?
Lénárt Attila: Ahogy minden technikának, úgy a rézkarcnak is megvannak a maga előnyei és hátulütői. A magasnyomású eljárások esetében (pl. fametszet vagy linóleummetszet) egy negatív képet kell a nyomóformánkon megjeleníteni, ami a nyomtatási folyamat során fog megfordulni. A rézkarc mélynyomás, azaz az általunk lemezre vitt vonalak fognak megjelenni a grafikai lapon, ami könnyebbséget jelent. Ami a rézkarcot kiemeli a hideg- vagy éppen a magasnyomású technikák sorából, az a műveléséhez szükséges rendkívüli anyagismeret és technikai tudás. A klisé megszületéséhez vezető út már a megfelelő anyag (vörösréz, sárgaréz, cink, alumínium, acél, egyéb ötvözet) kiválasztásánál elkezdődik, majd a lemez megálmodott méretre történő leszabásával, polírozásával, fazettázásával és precíz lealapozásával folytatódik. Ezt követően történik a különböző vonalvastagságokkal történő karcolás, pontozás, amit később a korábban kiválasztott anyagú lemezhez kiválasztott és általunk bekevert maró anyag segítségével mélyítünk a lemezen. A foltmaratás, tónusmaratás pedig csak ezt követően következik több lépcsőben. Egy rézkarc és aquatinta eljárással készülő grafikai lap létrejöttének ennek megfelelően akár 20 fázisa is lehet. Mivel a nyomtatás során a rézkarc a klisé minden apró rezzenését visszaadja, a klisé elkészítésének minden fázisát nagy műgonddal kell elvégezni.
-Milyen papírra, melyen festékkel készül, van a festékek között különbség, vagy csak a színekben?
Lénárt Attila: Mivel a technika nem annyira elterjedt, az anyagok terén sincs nagy választék. Ennek ellenére kiváló minőségű speciális rézkarc festékeket és a nyomtatásukra alkalmas, lehetőség szerint legalább 250gr-os pamut alapú papírt alkalmazunk, amely amellett, hogy jól bírja nedvességet és a nagy nyomást, megfelelő viszkozitással is bír, ami a nyomtatáshoz elengedhetetlen.
-Milyen apropóból készült ez a munka, lehet e vásárolni belőle?
Lénárt Attila: A most elkészült grafikai lap különleges számomra. Egy számomra nagyon fontos személynek készítettem, amire a grafika címe is utal (S.L.-L.A.). Egyelőre csak egyetlen nyomat készült belőle és ez lehetséges, hogy így is marad. A lapon megjelenő táj Esztergom környékét idézi. A Burda-hegy vonulata sejlik fel a távolban. A Dunakanyar vidéke az alkotónak és a kép címzettjének közös pontjaként szolgál.
-Mennyi idő egy ilyen munkát elkészíteni?
Lénárt Attila: Az elkészítés ideje függ a kidolgozottságtól és a mérettől. Az előbb említett lap rézkliséjén hozzávetőlegesen 150 óra munka volt. Ez azonban nem csak az anyag és a technika sajátosságaitól függ, hanem attól is, hogy mennyire megtervezett a folyamat. Én szeretem, ha egy munka friss. Ennek érdekében sok rézkarccal foglalkozó alkotóval ellentétben rengeteget improvizálok. A tervező munka az én esetemben kimerül a kompozíció főbb elemeinek elhelyezésében, majd a kívánt cél eléréséhez szükséges megfelelő anyag és méret kiválasztásában.
„Az Aela gyűjtemény támogatásával a kARTc Kulturális Egyesület minden évben kiválasztja az év legsikeresebbnek ígérkező képzőművészeit.”
A meghívóban ez állt, ó – gondoltam – ez a FakTúra művészeti folyóiratot nagyon is érdekli, mondhatni pont ez az, amit keresünk! Uccu neki, el is mentünk megnézni a kiállítást. A Batthyány- örökmécses szoknyáján egy csoda szép polgári ház első emeletén nyílt meg a galéria, ahol a képek mellett remek borokat is kóstolhatunk, vásárolhatunk. A galéria nagyon jó, második kiállításuk ez, de érezhetően nagy a felütés és átjárja a helyet a pénz szaga, amivel persze nincs semmi baj, sőt, pénzt, pénzt, pénzt a magyar művészetbe! Rengetegen voltak, pedig csak regisztrációval volt látogatható az egyébként ingyenes megnyitó. Mint kiderült, egy tokaji borház hosszútávúnak tűnő, művésztelepet is üzemeltető ambíciójának budapesti manifesztációja a hely. Hamarosan szakmai kritikával is jelentkezünk, addig is néhány fotó a megnyitóról:
A 2023-as évben ezt az elismerést négy női képzőművész kapta az ő képeiket tekinthetjük meg a galériában: Enzsöly Kinga, Kun Fruzsina, Makkai-Kovács Beatrix, Sibitka Anna. A legújabb műveiket 2024. január 17-én közösen állítják ki a Tokaj Art Wine Galériában. Budapest, Hold utca 21. 1.emelet (70-es kapucsengő) Kurátor: Meggyesházi Éda
Illusztráció: Rékasi Attila felvétele a szentendrei temető egy sírkövéről
Már gyermekként is mindig lenyűgözött, amikor megláttam a képernyőn. Ennek egyik oka, hogy mindig is vonzottak a nemes arcélű, mondhatni arisztokratikus karakterek, mert úgy vagyok velük, mint az emberi léttel: kell legyen benne valami fennkölt.
Sorolhatnám szerepeit, de most ezen a szomorú napon szeretnék mégis vidáman emlékezni rá és ide idézni Haumman Péterrel karöltve zseniálisan megformált szinkronszerepét a Macskafogóból, ahol Teufel-t (Mr. Tejfölt) alakítja:
„Teufel: – És.. üdvözlöm a kedves feleségét! Safranek: – Köszönöm uram, de már egy éve Önnel él.”
Hallom a hangjuk, feledhetetlen! Nyugodjék békében.
Benedek Miklós (Budapest, 1946. szeptember 28. – Budapest, 2024. január 9.) a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész, színházi rendező, szinkronszínész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. (forrás wikipédia)
-Régóta foglalkozol a fogyasztói társadalom problémáival. Mik az ezzel kapcsolatos aktualitások, min dolgozol, mik a tervek?
Filp Csaba Jelenleg a génmódosítás, annak környezet rongáló aspektusa foglalkoztat. Ezen kívül a fölösleges vásárlási és (a konzumált fast food) étkezési szokások, illetve a pazarlás. Napjainkban mindez már nyilvánvaló problémát okoz. Az én művészetem jó ideje ezzel a jelenséggel foglalkozik, annyi az újdonság, hogy nem csak festek, hanem más dolgokat is csinálok, például objektek készítésének irányába is fordultam. Három évvel ezelőtt készítettem egy húsoltárt, ezt te is figyelemmel kísérted a Caffart Nemzetközi Művésztelepen Baján. „Hús imapad oltárképekkel szobor”-nak kereszteltük el együtt. Szívesen folytatnám ezen a vonalon, viszont némileg akadályoz, hogy egy olyan műterem áll rendelkezésemre, ami gyakorlatilag megtelt, és nem igazán tudom már hol tárolni ezeket a nem kis méretű plasztikákat. 100×80 cm-es munkákról beszélünk. Ha egy rendes kiállítást akarok, rögtön megtelik egy fél műterem.
-Azt gondolnánk, egy kortárs képzőművész probléma rendszerének fókuszában az áll, hogy mit alkosson, de esetedben ezek szerint a hely, a tárolás. Látsz valami kiutat?
Filp Csaba Vagy raktárt bérel az ember, vagy nem tud raktárt bérelni, pont! Ha valaki nagyon sikeres még életében, az bérel vagy vásárol helyet. Ez a ritkább eset. Van, aki kevésbé sikeres életében, de annál sikeresebb élete után. Ez a gyakoribb a dolog természete miatt. Nekem nincs alkotási válságom vagy problémám, tele vagyok ötlettel, van kvázi ihletem, volna mit csinálni, inkább az infrastruktúra hiánya, ami nagyon visszafog.
-Munkáidat nézve egy ismerősöm azt kérte, mondjam el, miért ilyen a témaválasztásod. Én azt feleltem neki, hogy az idea, a gondolat a fontos, ami a képek hátterében van. Hallgatóm további kérdését tolmácsolom feléd: akkor ez konceptuális művészet?
Filp Csaba Azt gondolom, hogy nem az. Hogy előbb van az idea, az teljesen evidens. Ötszáz évvel ezelőtt is arról volt szó, hogy az ember hozzá ne kezdjen semmihez, amíg nincs meg az idea, vagyis a kép a fejében. Ha ez megközelítőleg megvan, azt megpróbálja létrehozni anyagban, fizikailag, időben és térben, majd ehhez méri magát, ehhez az ideához. Az érdekli, hogy ami elkészült, az mennyiben felel meg az ideának. Itt nem szabad megalkudni! Tehát egyre pontosabban kellene megközelíteni ezeket az ideákat. Ez a rész alapvetően nem konceptuális ügy. Az viszont igen, hogy én sokat változtam, meg változom is még, sok olyan dolgot csinálok, amit előtte soha életemben nem csináltam, mondhatom magam kísérletező művésznek. Ma már azt gondolom, a táblaképnek örök érvénye van, de maga a festmény is lehet konceptuális ügy, tehát nem muszáj ábrázolni, ezt már régóta tudjuk, és lehet egészen elvont absztrakciókat csinálni, amik már ugyan táblaképeknek maradnak, de összetettebb gondolkodásról tesznek bizonyságot, úgyhogy a koncepció egyik része tisztázott. Más része pedig az, hogy én rajzoltam, szobrot készítettem, nagyon sok mindenbe kezdtem, de ennek most már mindig van egy térbeli aspektusa, egy más médiabeli aspektusa. Mindig elgondolkodom, hogy hogyan lehetne tágítani ezt a dolgot, nem elégszem meg „csak” a vásznakkal.
-Az is kérdésként merült fel a Kiscelli munkáidról beszélgetve, konkrétan a csatok kapcsán, hogy aki „csak” a tárgyak kinézetére fókuszált, azt is mondhatta: mi van itt, nincs ez befejezve? Ha azonban úgy szemlélte, hogy mi a csat, mint jelenség abban a térben, az angyalszobrokkal, a hímzett hatalmas iniciálészerű drapériával stb. akkor már inkább konceptuális dolgot sejthetett a befogadó.
Filp Csaba Volt egy kiállítás rész, amiben négy angyal tartott egy majd’ két négyzetméteres felületen háromszázegynehány fém csatot, aminek hol megvolt a bújtatója, hol csak a kerete volt meg. Ezt lehet nézni csatként, de az egész kiállítás nagyon szimbolikus volt, gyakorlatilag használhatatlan elemekből épült fel. Ezen el is gondolkodtam utólag: milyen romboló, hogy óriási energiával csináltam teljesen használhatatlan tárgyakat! A csatok sem feleltek meg a csat funkciónak, csak szimbólumként működtek. Ekként tekintve a csat potenciálisan össze tud kapcsolni dolgokat, össze tud kötni két véget, arra szolgál tehát, hogy összetartson, rögzítsen bezáruló dolgokat, és ez biztonságot ad. Ezt a szimbólumot emeltem ki és igen, ez már konceptuális ügy. Installációs elemek és jelentésváltozás, mondhatni jelentés „emelés” vagy metafora csomó.
-Így az ötvenet átlépve, tart még a kiscellis fiatalos lendület, akár az installáció, akár a táblaképfestészet vonatkozásában?
Filp Csaba Ezt nem tudom megmondani. Ismerek olyan kollégát, aki fest, fest, fest, utazik és fest tájképeket. Én nagyon különbözöm ettől. Én rajzoltam, én festettem, én kalapáltam, én műgyantáztam, én hímeztettem, én öntöttem, én fújtam, én főztem, én sokmindent kipróbáltam. Ilyen értelemben nem egyenletes az életművem és nem is tudom magam elképzelni abban a helyzetben, hogy festek ezer tájképet és igazából nem történik semmi.
-Tekintve, hogy gondolataid a környezetpusztítás, fogyasztás-túlfogyasztás, tehát korunk kérdései, problémái körül járnak, adódik a kérdés: mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról? Akár a körülötte zajló „hisztiről”? Szerinted hatással van-e a festészetre, te használod-e az alkotó munkádhoz, vagy el tudod-e képzelni, hogy használni fogod ezeket az algoritmusokat?
Filp Csaba Vázlatozni kitűnő. Eddig az embernek sokat kellett dolgoznia azon, ha mondjuk Joda mestert akarta egy tizedik századi ikon formájában megjeleníteni egy képen. A mesterséges intelligencia ezt egy másodperc alatt láthatóvá teszi. Csomó olyan helyzet kerül bele a kreáció során, amivel az ember előre nem számol. Ilyen értelemben van benne perspektíva. Úgy viszont nincs, hogy mondjuk végig tud-e csinálni egy életművet, úgy ahogy egy költő, egy festő vagy egy színész végigcsinál. Ezek ilyen eseti helyzetek és nem hiszem, hogy fel lehet tölteni valójában művészettel ezt a dolgot. Ehhez – közhely – érezni kell, hogy az ember művész, és az AI nem lesz soha művész. Nem vagyok képben teljesen, de ha például azt mondod az AI-nek, csinálj egy romantikus balladát, csinál nagyon jót kettőt is, de nem lesz belőle Keats vagy Hölderlin, mert megakad, hiszen nincs mögötte a vízió, csak mozaikok vannak összerakva.
-Az ideák mindkettőnknek fontos dolgok, értem ez alatt például a lovagi erényeket. Látsz-e arra esélyt, hogy valaha még visszarendeződjék a világ ebbe az irányba? Nyilván sarkantyú törések már nemigen lesznek, de az erkölcs, az etika társadalmi szintű fontossága visszatérhet-e? Visszakerülhetünk-e az általad is sokszor megénekelt Árkádiába?
Filp Csaba Érdekes kérdés. Árkádiába nem hiszem, hogy bejut az emberiség, sőt azt el tudom képzelni, hogy ez soha nem is volt realitás, de egy nagyon szép gondolat. Goethe azt mondta, Árkádia a költészet hazája, tehát van egy ország, ami a költészet országa, de ez teljesen fiktív ügy, ide nincs utazási iroda által kínált járat. Ennek az egyén szintjén megjelenő valósága, az például, hogy mennyi maradt a lovagiasságból, mennyire tiszteljük a nőket mondjuk, és hogy a tisztelet hiánya hogyan dobálja szét – teszem azt – a családokat, az nagyban függ attól, hogy ma szinte senkinek nincs normális mintája. Vegyünk mondjuk egy harminc fős gimnáziumi osztályt, az abba járó gyerekek hátterét képező családokat. Régen ez úgy festett, hogy volt 28 remek család és volt kettő, ami – mondjuk úgy -, ciki. Ma ez fordítva van. Mindenki ebből építkezik, mindenki a maga valóságában improvizál, valahogy próbálja megoldani ezt az egészet, amit az élet jelent, de senki sem tanult erről semmit. Én legalábbis nem, s ha körbe nézek, mások is kevesen. Nagy kérdések vannak: hogyan kellett volna apának, anyának lenni; hogyan kellett volna megoldani a problémákat; hogyan kellene normálisan felépíteni egy életet, hogy senki ne sérüljön bele. Jönnek ki az emberek zömében jó szándékúan, de sok sérüléssel. Honnan vegye a működő mintát? Zömében lövésünk nincs, hogyan lehet jól csinálni.
-A fogyasztás, a túlfogyasztás, amit te is ábrázolsz, a probléma gyökere, vagy a társadalom irányítói nyomják le a torkunkon a hamis ideákat, ettől bizonytalanodunk el? Vagy a kettő együtt?
Filp Csaba A személyes problémák látszólagos megoldása az evés, a vásárlás. Vannak olyan emberek, akik attól érzik jól magukat, ha vásárolhatnak és megőrülnek, ha ebben akadályozva vannak, a másik pedig az, akinek mindenféle értelemben az evés a pótlék. Az evés, a szájjal való tapasztalás érzése kikerülhetetlen, ennek az érzéki vonala nem csak az ízek érzete, hanem mindenféle értelemben az érzéki oldala. Ha az ember jóllakik, eltelik, akkor elpilled, jól érzi magát, lehiggad, hiszen gyomrában ott a finomság, a testnedvek áramlanak, lemegy a vérnyomás stb. stb. Nem véletlen, hogy most már Magyarországon is egyre több a túlsúlyos. Nem biztos, hogy ők azért esznek, mert valamit nagyon szeretnek, hanem legtöbbször pótcselekvés gyanánt. Nem a válogatott csemegék irányába mennek, hanem legyen olcsó, legyen sok, lásd nagyáruházak. És ez baj.
-Utolsó kérdés adja magát, merre tovább, lesz-e kiállításod, amire dolgozol, vagy függetlenül attól?
Filp Csaba Van konkrét ötletem, el is kellene kezdenem megalkotni, de az fog vissza, hogy nincs meg az infrastruktúra, de majd valahogy megoldom. Az eddigi tematika mentén, de új anyaggal készülök.
Évtizedek óta azt hallhatjuk a fanyalgóktól, nihilistáktól, – urambocsá’ – krakélerektől: a művészet halott, mindent láttunk már, s mindaz, ami van, csupán mimézis, ismétlés. Tagadhatatlan, hogy a művészetről nem hántható le a története, vagyis azon műveknek a sokasága, amelyeknek zöme, ha nem is építkezett, de minimum reflektált az előzményekre, akár technikailag, akár tartalmilag. Természete ilyetén, hiszen egyfajta társadalmi párbeszédként (is) szoktunk tekinteni a jó műalkotásokra.
Én nagyon szeretem a kortárs művészetet és hiszek a fontosságában, erejében. Legalább annyi, ha nem több katartikus élményt tud nyújtani számomra, mint a klasszikus művészet. Olyan emberként, ki évtizedek óta igyekszik fiatal alkotókat támogatni pályakezdésükben, illetve szakmai fejlődésükben, sokat gondolkodtam ennek a „rajongásnak” az okain, főleg olyankor, amikor egy-egy zsengét meg kellett védjek. A nagyon zsengék kapcsán azt hangoztattam, hogy minden kornak „joga” van a saját művészetéhez, azaz hogy közülük, róluk, nekik beszéljenek. Nemcsak azért, mert egy „vakfolt” maradna a művészet történetén -gondolom, ezt túlélné az emberiség – hanem azért, mert változik a világ, változnak a jelentéstartalmak.
Az utánunk jövő nemzedék az általunk hátrahagyott műalkotásokból ismerhet meg minket a legjobban. Alkotásaink a minket foglalkoztató témák, gondolatok lenyomatai; számot adnak arról, ahol tartunk, ahogyan egymáshoz viszonyulunk, de legfőképp arról, amit érzünk, érzünk-e egyáltalán valamit.
A zsengék világát elhagyva a másik érvem ma a kortárs műalkotások mellett Herman Levente Ádám és Évája, amely vegytisztán hozza számomra, hogy minden szellemi alkotásra, művészeti alkotásra szüksége van az emberiségnek. Az anyagról gondolhatjuk, hogy képes „önmagától” olyan struktúrákba szerveződni, amelyek katartikus élményeket keltenek bennünk, mondjuk egy természeti részlet szemlélése közben, de mennyivel többet kapunk, ha ott a szellem az anyagban! Igen, ha ez a két fogalom összesimul, már az emberen túlmutatón, az Isteni, a magasabb rendű tájakon szemlélődünk. Herman esetében nem csak a témaválasztás és az erősen ráutalónak nevezhető címadás miatt, hanem a megítélésem szerint magas minőségű alkotói munka miatt is.
Tagadhatatlanul kevés Herman képet láttam eddig, ami ne nyűgözött volna le. Sajátos képi világa, atmoszférateremtő ereje mindig a vásznai elé szegezett, de most egyenesen a szívem közepébe talált. Igaz, még csak a telefonom kijelzőjén és reprodukción láttam a képet, de tapasztalatom szerint a jó munkák ritkán okoznak csalódást a valóságban, sőt ha egy alkotás ilyen kicsiben és „anyagtalanítva” is működik, akkor az nagyon ígéretes.
Meglepett ez a mű. Azt is mondhatnám: letaglózott. Annyira hétköznapi és mégis annyira lírai. A jelenet abszurditása, azt hiszem az volt a tagló része. Mégis van a képben valami megmagyarázhatatlan szépség, egy nyugtalanító sejtelmesség. Érzek benne időtlenséget, dacára a Crocs papucsnak és a melegítő felsőnek. Azt gondolom, igazi kortárs műalkotás született, ami figyelmet érdemel, engem megszólított ezer kérdést vetve fel bennem.
Egy kőszínházban is nagy dolog, ha egy darab eljut az ötvenedik előadásig, egy független színház esetében azt gondolom, ez még inkább érvényes! A Kettőspont Színház a Ráday utca színfoltja, spirituális ügynökség, azaz remek közösségi tér is! Mindig jó a hangulat, de 2023. december 21-én a szokottnál is nagyobb volt a készülődés. Ahogy mondani szokták, a csillárról is lógtak a Diogenész című Weiner Sennyey Tibor tollából született monodráma ötvenedik, jubileumi előadásán. A FakTúra Művészeti és Kulturális folyóirat Formanek Csaba rendezőt, színészt kérdezte szerepéről, a darabról, érzéseiről és a jövőről.
– Csaba, ez az első ötvenedik előadást megélt darab az életedben?
Formanek Csaba: Nem, évekkel ezelőtt az Étellift című előadásunkkal eljutottunk majdnem hetvenig, ha jól emlékszem. Monodrámából ez az első ekkora széria, de remélem, hogy a Hádésszal is elérem majd ezt az előadásszámot. A Diogenésszel pedig most már megcélozhatjuk a 100-at!
– Amennyire tudom, kőszínházban is becsületes, ha egy darab ötven előadást megél, azért ez nagy dolog, azt gondolom, az írónak és neked is rendezőnek, előadónak. Más érzés, más hangulat az ötvenediket játszani, vagy ugyanolyan mint bármelyik előadást?
F. Cs.: Talán csak azért volt ezúttal picit más, mert tudtam, hogy a közönség is tudja, hogy ez most egyféle jubileum, így minden bizonnyal van egy magas elvárás. Ez az érzés azonban az előadás közben bennem teljesen feloldódott, és úgy érzem, a nézőkben is. Ami még nagyon meghatározó volt – és ennek az 50. előadás is oka lehetett -, hogy nagyon sokan jöttek el, talán ennyien még nem is ültek a Diogenészen a Kettőspontban, és elég jó érzés ilyen létszámú közönségnek játszani.
– Ennek tükrében felvetődik bennem a kérdés, milyen érzés az, amikor nem megy jól egy darab és le kell venni a repertoárról?
F. Cs.: A „nem megy jól” kifejezés nagyon relatív, mert arra is vonatkozhat, hogy kevés nézőt vonz be, vagy arra is, hogy kevésbé jó az előadás. Ez utóbbi számos okból is előállhat: a színészi játék, a megírt szöveg vagy maga a rendezés nem elég találó, nem elég mély, nem elég aktuális, stb. Vagy mindezek különböző variációi. Nem tagadom, mindegyikből volt már tapasztalatom. Ilyen esetben én igyekszem elemezni magamban, hol lehet a hiba, mi a gyengeség, lehet-e rajta javítani. Önmagában egy-egy ilyen tényező még nem elég, hogy egy sok munkával összehozott előadástól megváljunk, azonban ha több ilyen merül fel egyszerre, illetve hosszabb távon sem javul a helyzet, akkor olykor hamarabb kell megválni egy-egy előadástól, mint ahogy azt az ember szíve szerint tenné. És hát nyilván ez nem túl jó érzés, marad benned valami hiány, valami betöltetlenség, amit jó esetben fel tudsz majd használni egy következő alkotási folyamatban.
– Mi lehet vajon a Diogenész titka? Mitől futhatott ilyen jó szériát ez a monodráma?
F. Cs.: A Diogenész esetében több szerencsés szál futott össze, és érlelődött meg az évek során. Az egyik kétségtelenül Weiner Sennyey Tiborral való barátságunk és évek óta tartó színházi együttműködésünk, aminek ez a szöveg is egy eredménye volt, hiszen már az elejétől rám írta a darabot, és bár a szöveg teljesen Tibor munkája, a dramaturgiában már megírás közben is voltak észrevételeim, amiket ő nagyon értő és ihletett módon épített bele a végső változatba.
A darab szerintem abban is erős – és ez szintén Tibor érdeme-, hogy rendkívül egyszerűen, de annál erőteljesebben épít fel egy metafora-rendszert a főhős köré, és minden egyes mozzanat erkölcsi dilemmákat feszeget, de ezt az előadás humora és a figura szertelensége sokáig elrejti a néző elől, hogy aztán a végén a költői motívumok és a morális kérdések láncreakció-szerűen robbanjanak fel.
A harmadik ok talán abban keresendő, hogy az évek során elég szoros viszonyt tudtam felépíteni a figurához, így nem nagyon van különbség a saját érzéseim, élményeim és a darabbéli Diogenészé között. Pontosabban a szereplőt – mint amolyan személyiség-lehetőséget – tudom arra használni, hogy kissé „punkosabban” tudjak létezni, mint amennyire a hétköznapokban mernék. Ez a folyamat talán nem csak számomra, de a közönség számára is felszabadító.
A negyedik ok az, hogy a 2016-os bemutató óta ez az előadás sajnos csak egyre aktuálisabb lett. Annak idején a menekültválságra való reakcióként és néhány egyéb konkrét aktuálpolitikai utalás miatt elég élesen állásfoglalásra késztetett az előadás, ami sokak számára talán kellemetlen is volt. Mostanra azonban az idő ezt is „megoldotta”: a lényeg ugyanannyira aktuális, a túl közeli dolgok pedig már számunkra is kicsit történelmi távlatba kerültek. Most már könnyebb nevetni és megrendülni is, mert politikai színtérből egy személyesebb történet terévé vált az előadás, megőrizve és talán meg is erősítve az univerzális, mindenkire érvényes mondanivalót is.
És végül van egy úgymond technikai oka is ennek, ami ered a darab témájából és főhőséből: alig van szükség bármire is az előadáshoz, így nagyon könnyen utaztatható, költséghatékony és nagyon rugalmasan adaptálható szinte bármilyen térhez. Emiatt tudtunk eljutni vele az ország számos pontjára, az erdő közepétől lakásokon keresztül színházi terekig.
– Tudom, hogy szokott lenni előadások után egy beszélgetés a darab kapcsán a közönséggel, amit te nagyon szeretsz. Ehhez kapcsolódva kérdezem: volt már olyan, hogy az ott felmerült észrevétel, diskurzus befolyásolta a darabot és egy későbbi előadásba valami beépült vagy máshogy játszódott?
F. Cs.: Általában az a tapasztalatom, hogy a Diogenész esetében a közönség utólagos reakciói megerősítik bennünk és bennem azt, hogy ezt kb. így érdemes csinálni, illetve folytatni. Nem nagyon szokott előfordulni, hogy más irányt javasolnának a darabnak, a rendezésnek vagy a színészi játéknak, inkább az előadásban megszólaló témákat, helyzeteket, jelentéseket és azt a hatást szokták elemezni, amit az este rájuk gyakorolt. Szóval a legjobb hatás, ami beépül, az végső soron az, hogy igen gyakran érzem, hogy az emberkeresés sikerrel járt. Erre pedig nagy szükség van ebben az egyre képmutatóbb világban.
– Utolsó kérdésem az, van-e már új monodráma a terveid között, s ha igen, arról mi tudható, mi publikus?
F. Cs.: Januárban szünetet tartunk a Kettőspontban, amelynek során ezen a kérdésen is szeretnék majd meditálni. Vagyis igen, tervezek új előadást, de nem feltétlenül monodrámát… Abból van már kettő is, minek halmozni, ugyebár… Szóval van egy érdekes terv a tarsolyban, amihez lehet, hogy Tibinek is van némi köze, de ezt – mivel bennem is rengeteg a bizonytalanság – egyelőre fedje még egy kis jótékony homály.
Ja, és szilveszterkor bemutatok a színházunkban egy kisfilmet (lehet, hogy nem is olyan kicsit), amit nyáron forgattam, és bár van egy csomó szereplője, mégis „majdnem” monodráma lesz. Most zajlanak az utómunkák, még címe sincs. Ha jól sikerül, majd máskor is levetítem, de az internetre nem kerül fel, szeretném, ha az emberek összegyűlve, egymás társaságában, színházi élményként tudnák befogadni.
És ami még bizonyos: Diogenész folytatja, és tavasztól ismét aktív lesz, láthatjátok majd a Kettőspontban is, de házhoz is hívhatjátok a jövő évi emberkereső turné keretében.
Ma zàrt a galéria nagy vilàgos termeiben rendezett karácsonyi vásár, valóban érdemes volt ezt a megfogalmazást használni, hiszen műtárgy rendezési szempontból nagyon zsúfoltan vannak a képek, de egy vásár kapcsán ez teljesen normális. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy az egyik legtöbb fiatal alkotót bemutató fővárosi tàrlat.
Balogh Kristóf József festménye
Véleményünk szerint kiemelkedő munkákat adott le a tàrlatra Balogh Kristóf József, Bíró Botond, Till Zoltán, Herman Péter, Géczi Jànos
70 életévüket betöltő, kerek születésnapjukat ünneplő művészek köszöntése régi, közösségteremtő hagyománya a fotóművészek szövetségének, idén a Foton Galériában került megrendezésre az esemény. Mint az a képekből is kiderül nagyon sokan eljöttek a mindig jó hangulatban zajló rendezvényre 2023. december 19-én este hatkor, az ünnepelteket a palack bor és oklevél mellett némi humort sem nélkülöző személyes hangvételű laudációval szoktuk köszönteni, az írásban hozzánk beérkezőket az ünnepeltek kérésének eleget téve hamarosan publikálni is fogjuk itt a FakTúra művészeti és kulturális folyóirat hasábjain. Fotók: Mike Károly
Magyari Balázs szobrászművész megvásárolható alkotása (fotó: Rékasi Attila)
Az én olvasatomban bárki lehet kortárs műgyűjtő, aki kortársai műalkotásait gyűjti, illetve aki a kortárs alkotók munkáit birtokolja. A lényeghez is értünk: a birtoklás aktusához. Az esetek többségében ez vásárlással valósul meg, ami történhet galériában vásárlással, birtokostól vásárlással (mondjuk egy piacon vagy antikváriumban vagy gyűjtőtől), illetve magától a művésztől is vásárolhatunk. Az esetek többségében a legkedvezőbb áru vásárlást a művésztől való vétellel realizálhatjuk, kivéve azt a ritka esetet, amikor a még nem befutott vagy épp nem „divatos” művész esetleg hozzá nem értéssel árazott (barátod a Google óta ez azért egyre ritkább eset, hacsak az eladó számára az azonosítás nehézségbe ütközik, vagy hamisnak gondolja a művet ((itt jegyzem meg, számomra furcsa, de Jófogáson találtam hamis Aknay képet is már)) munkáiba futunk bagóért.
Fenti gondolataim alátámasztására ide idézem a Portfolió pénzügyi folyóirat 2016-os megállapítását:
„A műgyűjtés szerencsére ma már egyre kevésbé számít a kiváltságos kevesek hobbijának, mivel akár egész kis megtakarításokkal is bele lehet vágni a gyűjtésbe. Különösen igaz ez a kortárs művészetre, ahol a formálódó kánonok miatt sokszor nagyon kedvező áron lehet fiatal alkotóktól vásárolni.”
Aki műgyűjtésre adja a fejét, vagy nem, de szeretne mondjuk gyönyörködésre, lakásdekorációra, ajándék gyanánt velünk egy korban élő, azaz kortárs művésztől vásárolni, a december az ő igazi hónapja! Nem csak azért, mert ilyenkor nagyon sok adventi műtárgyvásár, jótékonysági aukció (ennek előnye, hogy „nemes” célt szolgál költésünk), művészeti kipakolás kínál alkalmat a vásárlásra, hanem az is, hogy az év végéhez közeledve bevételkényszerből, humanitásból sok galériánál művésznél az évközbenihez képest kedvezőbb árakat találhatunk, ráadásul a belépés a tárlatokra, vásárokra legtöbb esetben ingyenes! Összefoglalva: ha vásárlunk, ha nem, mindenképp egy csodás művészeti kalandban lehet részünk; ha pedig megcsípünk egy remekművet, az akár jó befektetés is lehet hosszú távon, addig pedig kamatozik a sok boldog pillanatban, amit nézegetésével töltünk.
Hamarosan megjelenő cikkeiben a FakTúra is ajánlani fog néhány adventi kiállítást és vásárt olvasóinak, követőinek.
Idézett szöveg forrása: Portfolio.hu | 2016. szeptember 28. 14:01
Színházszeretők, elsőre színházba vágyók, bárki aki megnézne egy élménygazdag monodrámát!
Ma a budapesti Ráday utcai Kettőspont Színházban Ács Tamás Barátom frenetikus játékában rendezésében megy
Gogol Az őrült naplója című nem hétköznapi előadása, én láttam nagyon-nagyon ajánlom, még kapható jegy este 19 órakor kezdődik, aki nagyon spontán típus, 18:55-ig a helyszínen is vehet jegyet, ha addig online nem fogy el, úgyhogy inkább előre
A tér foglalkoztat elsősorban. A térélményeink elsődleges helyszíne a testünk, érzékeink a tapintás, az ízlelés, a szaglás, a hallás, a látás információit közvetítik az idegeinkbe, ahol képzeteinkkel kapcsolódva fizikai és spirituális tereket alkotnak. Ezek a terek hétköznapiaknak is nevezhetőek. Így épül fel a létünk, a világunk. Számomra sokkal izgalmasabbak azok a terek, melyek az idegeink egy bonyolultabb régiójában születnek, amikor is az érzetek kiegészülnek az idővel, az emlékezettel és az érzelmekkel. Amennyire ez általam megítélhető, ezek már igazi emberi terek.
Rékasi Attila: Teremtett terek – Fiktív bajai móló I.
Ha az előbbi térképzetekhez elkezdünk alkotói, képzőművészeti érdeklődéssel viszonyulni, elindul az információszerzésen túlmutató kommunikáció. Párbeszéd a színeken, formákon keresztül személyes emberi illetve társadalmi jelenségekkel, önmagukon túlmutató létkérdésekkel, szakrális érzületekkel.
A tér gondolataink, metafizikai kérdésfeltevéseink és konklúzióink, kinyilatkoztatásaink sajátos megjelenítőjévé válik. Egyfajta médiummá, mely a művészet nyelvezetén keresztül kelt a nézőben egyedi asszociációkat, érzeteket, érzelmeket.
Sokat időzöm jelekkel, jelképekkel, toposzokkal. Kifejezetten érdekel a HŐS, illetve a hősiesség jelenségéhez tapadó társadalmi viszonyulások rendszere, a felépülő kultuszok kérdésköre. Alapjában véve az emberrel mint entitással, annak létszerűségével és e létezésének az időhöz fűződő kapcsolatával foglalkozom azt figyelem, kutatom. Néha hideg tudományossággal, leggyakrabban azonban intuitív alapokon nyugvó érzelmekkel, az alkotás legsajátosabb pillanataiban pedig egy időn túlmutató áramlásban.
Rékasi Attila: Talált terek – Őszi tér I.
A fotográfia egy nagyon sajátos átalakuláson megy most át, ami cirka húsz esztendeje kezdődött a digitalizációval. Transzformációja után leveti azt a kezdetektől béklyóba fogó sajátosságát, hogy csak a hozzáértők tudtak fényképet készíteni. Sok fotográfus kolléga félt ettől a változástól, amit én már nagyon vártam. A fotó liberalizációja az a jelenség, hogy ma már gyakorlatilag bárki, bárhol, bármikor készíthet technikai kötöttségek nélkül fényképet és készít is, az esztétikai vizsgálódás szempontjából a költészeti elvárások szintjére hozza fel a fotóművészetet, ezt érthetően úgy szoktam érzékeltetni, hogy mindenki tud beszélni, mégsem mindenki költő. Én a fotográfiára mindig a költészet nézőszögéből tekintettem. Minden műalkotásnak ugyanazt a keresztutat kell megjárnia, nincs elvárásbeli különbség! Miért is lenne?
