Méhek, anyák, gyermekek címmel lesz május 5-én 15 órai kezdéssel verseket és filmeket felvonultató anyáknapi program a Ráday utca 39. szám alatti Kettőspont Színházban, ahol Formanek első egyszereplős filmalkotása nézhető meg újra. A színházi drámái után ez a saját rendezésű alkotás egy sokkal spirituálisabb, filozofikusabb alkotás, ami meglátásom szerint szép képi és filmes nyelvezettel lett megalkotva. Egy hegy, egy házikó és Lali kutya szerepelnek még a rendezőn kívül a filmben, ami nagyon bensőséges hangulatvilágú, talán ez indokolhatja az Anyák napi vetítést. Kis költségvetése ellenére egy ízig vérig szerzői film, ami egyenlőre népszerűségében nem „veri” a Most vagy sohát (már, hogy akciófilmesen fejezzem ki magam), de ez az alkotás is bővelkedik akcióban, jönnek, mennek, nézelődnek, étkeznek, fürdenek. Már ha nem csak azt tekintjük akciónak amikor hülyére verik egymást és halomra ölik a szereplőket. Félre téve az összehasonlítást a Formanek film lényege meglátásom szerint, egyfajta életérzés, értékként definiált életmód bemutatása, ez abszolút sikerült is az alkotónak! Mivel a vetítés után lehetőség lesz beszélgetni a szerzővel, hangot adhatunk esetleges észrevételeinknek, véleményüknek, Csaba erre nagyon nyitott, ahogy én tudom, örül is ha van visszajelzés!
Tegnap este a Kettőspont színházban Forgács Gábor színész, humorista, szinkronszínész Humorforgácsok című előadását láttam, melyet Csifó Dorinával és Kárpáti Leventével vittek színpadra a Ráday utcában összesen hat alkalommal ebben az évadban.
Én ahhoz a generációhoz tartozom, amely a Szeszélyes évszakokon és a Gálvölgyi-Shown nőtt fel, igy az a fajta humor, amit Forgács Gábor képvisel szerves része volt gyerekkoromnak. Talán nem a sajátom, hiszen nem választottam, de nosztalgiával és biztonságérzettel tölt el, azzal a tudattal, hogy amit gyermekként szerettem, szerethető lehet ebben az önmagából régen kifordult világban.
Mit kaptam Forgács Gábortól tegnap este? Először is patikamérlegen adagolt Forgács humort, remekül kitalált, jól megrendezett összeállítást mindabból, ami ő: standup comedy, helyzetkomikum, kabaré, dalok, a kihagyhatatlan jódli, finoman de egyértelműen megfogalmazott társadalomkritika, közéleti utalásokkal melyek mindig aktuálisak és persze az elmaradhatatlan svájci sapka és munkás karakter, amit senki nem tud úgy mint ő. Na és persze a sztorik… Honthy Hanna, Hofi Géza, Bessenyei Ferenc.. jó, hogy van még, aki emlékszik rájuk.
Amit még kaptam tőle és vele csodásan kooperáló színésztársaitól az az élmény, hogy minden, ami a színpadon történik nekem, a nézőnek szól, még ha az előadás szinte minden pontja a művész úr személyéhez, munkásságához kapcsolódik, egy percig nem éreztem úgy, hogy az öncélú lenne. A darabnak a közönség pont úgy részese volt, mint a színpadon játszó színészek, bár az elismerés egyértelműen az utóbbiakat illeti meg. A szereplők közötti kedves élcelődés, humoros odaszólások, könnyeddé és személyessé tették az egész előadást.
Forgács Gábor egyike azon színészeknek, akik nagyon tudják, hogy kell a színpadon lenni. Legyen szó tv kabaréról vagy egy kis, alternatív színházról 30 férőhellyel, ugyanazt a minőséget kapja a kedves néző. Bár személyes véleményem, hogy ez utóbbi esetben még annál is többet.
A Kettőspont színház az a hely, ami teret ad modern, alternatív színdaraboknak, képzőművészeti kiállításoknak, amatőr és profi színjátszó társulatok darabjainak, gyerekprogramoknak, filmvetítéseknek és most még bővült a színpaletta ezzel az egyik korábbihoz sem hasonlítható előadással. Számomra ez a varázsa ennek a helynek, hogy mindig egy kicsit mást ad, mer kockázatot vállalni és én hiszek benne, hogy ez a jó út.
A darab a jelen állás szerint már csak két alkalommal, ma április 20-án és holnap este lesz látható a Ráday utcában. Mindenkinek ajánlom. Nosztalgia, szeretet, minőség, csak kaphat az ember ha megnézi, mi mást kívánhatunk még? Ha én kívánhatnék még valamit, az az lenne, hogy Forgács Gábor soha ne érezze azt, hogy amit ad, az már nem elég. Isten tartsa meg őt nekünk még sokáig, minden jót kívánunk Művész Úr!
A Kettőspont Színház 2024. áprilisi programja igai tavaszi nekilendülés, kiemelnénk Rékasi Attila SZÍNHÁZI című jubileumi kiállítását a RÉKASI 50/30 rendezvénysorozat keretében, mely a művész ötvenedik születésének napján 25-én este kilenckor nyílik Ács Tamás színművész mond verset, Gogol: Az őrült naplója előadása után.
Premier is várható Forgács Gábor: HUMORFORGÁCSOK szerzői műsora debütál 5-én.
Izgalmasnak ígérkezik a Public Art Konferencia a képzőművészet rajongóinak 12-én.
Végre újra láthatjuk a remek Senki sem mer egyedül élni című darabot Pusztai Luca és Formanek Csaba játsza 10-én és 11-én. jegyek a jegy.hu oldalon beszerezhetők!!!
Címlapfotót Rékasi Attila készítette a Kettőspont Színházi előadáson
A Forrás Művek Színtársulat Verőcén alakult egy baráti-civil közegből, első előadásukat – a generációs traumákat is boncolgató Csodálatos vadállatokat- nemrégiben bemutatták Budapesten is, a Kettőspont Színházban. Hogyan forrnak össze a „dunakanyari köztörzsiség” energiái egy színházi társulattá, mik a kezdet legnagyobb nehézségei és örömei, és merre tovább a jól sikerült indulás után? – ezekről a témákról kérdeztük Tóth Zsuzsannát, a társulat alapító-rendezőjét.
Nem gyakori manapság, hogy felnőtt, civil emberek színházi társulatot alapítanak kvázi a „semmiből”. Hogyan jött létre a Forrás Művek Színtársulat, és hogyan találtatok egymásra ilyen szép számmal Verőcén?
Hogy hol kezdődik igazán valami, azt nehéz volna megmondani. Talán az egyik napsütötte délután, mikor kint ültünk egy Dunára néző teraszon, bámészkodva a csillámló vizek felett, felötlött valakiben, hogy olvassunk fel egymásnak a legszeretettebb írásainkból. Akkor született az ötlet, hogy talán kicsit átgondolva, strukturálva még izgalmasabbá tehető, akár egy drámát is felolvashatnánk – a szerepeket külön-külön felolvasókra bízva. Elsőre mégsem egy drámát dolgoztunk fel, hanem egy felkérésnek eleget téve összeállítottam ajánlásaimat Weöres Sándor költészetéből, és baráti társaságomból – az erre örömmel vállalkozók közül – felolvasókat kértem fel. Később készült egy Karinthy-est is, hasonló dramaturgiával. Mindkét alkalom nyitott műhely volt, amihez felolvasóként bárki csatlakozhatott. A mostani társulat ezen alkalmakból nőtte ki magát.
Miért éppen Garaczi László Csodálatos vadállatok című színművét választottátok első előadásotok alapanyagául?
Ez nagyon az elején történt, nem volt még állandó társulati tagság, így magam döntöttem a darabról, s kértem fel a szereplőket hozzá. Elegem lett a töredékekből, a pár perces tartalmakból, szeretettem volna legalább egy egyfelvonásost a többiekkel közösen felolvasni. Akkor még úgy képzeltem, hogy a törzshelyünkre, a valaha volt Forrás kávézóba invitáljuk a közönséget, s miközben a vendégek az asztalok körül iszogatgatnak, olyan lesz, mintha egy rádiójátékot hallgatnánk, csak történetesen élőben. S miért pont Garaczi? Megérintett, felkavart, saját budapesti fiatalkorom idézte, az ismerős helyszínek, szereplők és hangulatok magukkal sodortak, olvasása közben pedig egyre azon kaptam magam, hogy felkacagok, valami nyelvi leleményen, poénon, áthalláson, vagy kósza asszociáción. Egyszerre mulattamés sírtam. Úgy éreztem ez a darab alkalmas lesz arra, hogy megszólítsam a hallgatóságot, hogy olyan utakra hívjam őket, ami megmozgatja, újraértékelésre sarkallja őket, olyan érzékeny területeken is, ami egyébként sokszor önmagunk elől is rejtegetett tabu. Szerettem volna elbeszélni, milyen bizonytalan mentális állapotban vergődnek köröttünk sokan, időszerűnek éreztem, még ha a Csodálatos vadállatok a 90-es évek fiatal generációjának története is, a feszültsége, a felbolygatott kérdéskörök, traumák, családi problémák ma is ugyanúgy jelen vannak, sőt a következő nemzedékeket szemlélve, talán súlyosabban. S mindemellett valami olyasmit szeretettem volna, ami friss, mai, közel jár a mindennapjainkhoz, elevenen érint és közel hoz. Bár lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom így, hiszen mindeközben kezdő színházcsinálóként nagy várakozás élt bennem, hogy vajon képesek leszünk-e a színpadi játék csodájára, és megteremtjük-e néhány katartikus pillanat lehetőségét? Mindenesetre ehhez Garaczi Laci darabját kitűnőnek éreztem.
Öt alkalommal mutattátok be eddig ezt a darabot felolvasószínházként, miközben szinte teljes értékű szcenírozás és színészi jelenlét jellemzi az előadást. Miért ezt a formát választottátok? Nem gondoltatok arra, hogy – akár menet közben – „megszabadultok” az olvasópéldányoktól?
Többször volt róla szó, de ha a színészek megtanulják, és felállnak, mozognak, játszanak, akkor teljesen át kell rendezni a darabot, és a szövegtanuláshoz se fűlött akkor még a foguk. Egyszerűen nem voltunk még készen rá. Rendezőként különben is szövegközpontúan álltam hozzá, a szöveget szerettem volna, minél kevesebb csorbítással megosztani, kihangosítani, értelmezni. A felolvasás pedig nagy könnyebbséget és kapaszkodót jelentett az amatőr színészek számára, így egyszerűbb volt elcsábítani őket erre a munkára. Persze a próbák során hamar kiütközött, milyen feszes keret egy asztal mögött ülve, olvasva előadni, ezért is lazítottuk fel itt-ott néhány gesztussal, mozgással, árnyjátékkal. Mondjuk úgy, hogy ez volt a társulat belépője egy igazi színpadi játékhoz. Most már szinte mindenkit zavar a szövegkönyv, ami eddig mankó volt, lassacskán akadállyá vált, ahogy magabiztosabbá váltak a szövegben, úgy haladtak volna karakterük kibontakoztatásában, ami ugye nem igen megy egy A4-es lappal az arcod előtt… A következő munkánk, már biztos, hogy nem felolvasószínház lesz.
Kissé leegyszerűsítve a Csodálatos vadállatok a 90-es évek végén egy felnövő- felnőtt városi generáció életválságába ad betekintést, nem éppen könnyed olvasmány. Hogyan rezonáltak ezekre a témákra és figurákra a színészek a próbák során, és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől?
Ez nagyon érdekesen alakult. Kezdetben küzdenem kellett a darabért, a felkért színészek közül páran feltették a kérdést, hogy biztos jó választás-e? Emlékszem, első próbáink, ami a darab értelmezése körül forogtak, rendre éjszakába nyúló beszélgetésekbe fordultak, hiszen maga a szöveg rendkívül sűrű, szerteágazó, olykor vulgáris és töredezett. Még a cselekményszál sem magától értetődő, így volt, aki aggódott, hogyan jelenítjük ezt meg, hogy fog a közönség erre reagálni, „s miért kell már megint a nyomasztás, feltárni e belső tereket, ráadásul mindenféle kivezető iránymutatás nélkül?” De olyanok is akadtak a társulatban, akik nem töprengtek ilyesmin, és egyszerűen közösségi élményként, tartalmas szabadidős tevékenységként tekintenek a próbákra, kihívásnak tekintették a feladatot és egyszerűen beleálltak. Viszont, ami engem igazán meglepett és egyben megerősített a választás helyességében, az a közönség reakciója volt. Akivel csak szót váltottam az előadás után, szinte mindenki más-más jelenetet emelt ki, a saját személyes történetének tükrében. Ismét a szerzőt illeti a dicséret: a darab újszerű, kísérletező, időben és térben ide-oda ugráló szerkezete remek lehetőséget biztosított arra, hogy mindenféle problémakört a felszínre dobjon. Én úgy hívtam magamban: „a szélesspektrumú darab”, mivel mindenki talált benne valamit, ami számára jelentőségteljes volt, megérintette… De még a gegekkel is sokszor ez volt, az egyik előadáson harsány kacajt váltottak ki, a másikon semmit, a közönség kifürkészhetetlen.
Fotó: Rékasi Attila
Mik a legnagyobb nehézségek, amivel egy kezdő amatőr színházi csoportnak szembe kell néznie – és mi jelenti a legnagyobb örömet számotokra a színházcsinálásban?
A legkomolyabb nehézség a próbákra és a felkészülésre szánt idő megtalálása, és a többiekkel való egyeztetése. Munka és család mellett ez koránt sem egyszerű, s mégis, eddig sikerült megoldani, összetartani a csapatot, amit szerintem elsősorban annak az organikusan kialakuló közösségi együttlétnek köszönhetünk, amit a közös alkotómunka során megéltünk.
Vezetőként gondolom egyszerre kell szervezned és támogatnod a közösség munkáját – és kialakítanod a saját hangodat is rendezőként. Hogyan oldod meg ezt az egyének és a közösség érdekei között nyilván fel-felmerülő feszültséget?
Igyekszem minden felvetésre, óhaj-sóhajra, igényre, vagy problémára odafigyelni, őszinte és egyenes kommunikációval mindezeket megbeszélni, majd a lehetséges megoldások között optimalizálni. Ami olykor ellene megy rendezői szándékaimnak, de azt hiszem, ez természetes. Egy dologban vagyok hajthatatlan: hogy mind a szövegválasztásban, az előadásmódban, társulati megjelenésben nívós, érzékeny, hiteles csapat legyünk. A Vadállatokhoz például ragaszkodtam, mert meggyőződésem volt, hogy színvonalas, remek darabbal van dolgunk. De voltak helyzetek, amikor a többiek győztek meg, hogyan lenne jobb egy jelenet, egy hangsúly. Folyton változó körülményekkel kell kooperálni, lehetőleg sose levéve a kezed a finomhangolásról.
Mik a társulat további tervei, melyek a fejlődés tervezhető irányai?
Pillanatnyilag egy költészetnapi verses előadáson dolgozunk, amit értelemszerűen április 11-én mutatunk be Verőcén. Két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt mi itt vagyunk itthon, szinte kötelező dolgunknak tartjuk, hogy egy ilyen alkalmat támogassunk, jelen legyünk, másrészt titkos rendezői gondolatom, hogy remek próba a színészeknek a szövegtanulás terepén, ami eddig még nem volt gyakorlat. Több színészmesterségbeli workshop-ot is tartottunk már külső, professzionális segítséget is bevonva, ezeket a jövőben is folytatni szeretnénk. Valamint kimunkálás alatt áll egy Mrozek-előadás, amit a társulatból arra vállalkozókkal hamarosan próbálni szeretnék.
A Dunakanyar – innen a belvárosból szemlélve – egyre pezsgőbb közegnek tűnik számomra. Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség? Milyen szerepe lehet ebben a Forrás Műveknek?
Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség. De ez már évtizedek óta zajlik, és sokkal lazább kapcsolódásokkal, mint gondolnánk. Hol fellángol ez a közösségi lét, és pezseg és pörög, lehet, hogy egy koncert, előadás, vagy épp egy kaláka miatt. Máskor meg leesik, visszazuhan. Nincs neve, nincs vezetője, nincs állandó tagsága, nincs iránya, és nem lesz sose kész, egy alaktalan, örökkön változó izé. Egy valami talán mégis állandó ebben a közegben, az alap hangütés, ami nyitott, elfogadó, szívélyes és baráti. Bár most jut eszembe: a szintén verőcei illetőségű Aznap Zenekar nevet adott ennek a jelenségnek, „éljen a dunakanyari köztörzsiség!”- valahogy így szokott búcsúzni a frontember. Kicsi ez a Dunakanyar, a kulturális értékekre érzékeny közönséget folyton összefújja valahol a szél. Így találkozunk, tudunk egymásról, s sokszor inspirálunk, együttműködünk, kapcsolódunk is. Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a nagyvárosi léttől, hogy mindez valahogy emberléptékű maradt.
Mi a legnagyobb öröm a számotokra a színházban?
A társulat tagjainak válaszaiból:
„Más bőrébe belebújva, megkönnyül a saját búja, meg lehet úgy hülyének menni, hogy nem kell hülyének lenni, a közönség meg bólogat, meg pénzt dobál, meg bókokat!”
„Az együtt alkotás, mi más?”
” A csoportban feloldódás, spontán kreativitás, erős önismeret- és személyiségfejlesztés.”
„A figyelem, a fókusz gyakorlása önmagunk és egymás iránt. A szerep megtalálása az emberi mivoltunk jegyeinek kutatásával.”
Az interjút készítette Formanek Csaba, a Kettőspont Színház művészeti vezetője (nem jelzett fotók: magánarchívum)
FakTúra: Két hét múlva nyílik jubileumi tárlatod az Újpest Galériában, ennek kapcsán szeretnélek szakmailag kicsit jobban megismerni. Egy vidéki kisvárosban nőttél fel a 80-as 90-es években, ahol a fényképezőgép inkább volt családi eseményeket kiszolgáló kellék, mint művész eszköze. Ebben a közegben mi vitt téged a fotózás felé? Miért pont a fotó?
Sőt, egy három gyermeket nevelő szerény körülmények között élő családban nevelkedtem, úgyhogy fényképezőgépünk nem is volt. Néhány fotó, amit hivatásos fényképészek készítettek óvodai ballagásról, tablóképek, egy-két albumra való esküvői fotó rokonoktól: ennyi volt a fényképekkel való kapcsolata a családomnak. Papír és ceruza volt, ezért rajzoltam gyermekként (nem túl tudatosan, nem is túl jól), lánglelkű ifjúként verseket fabrikáltam, de ezek a próbálkozások még nem voltak értékelhető alkotások. A művészi lélek (nagyon érzékeny gyermek voltam, illetve volt bennem egyfajta különcség, amit a tanáraim is szóvá tettek) megvolt bennem, illetve jó eszű voltam – mondom a tanáraim után -, tanulás nélkül is jó érdemjegyem voltak, több tantárgyban kiemelkedő voltam, kémia, történelem, irodalom. Aztán Kozma László sógorom külföldre ment dolgozni és hozott egy Premier 620-as kompakt gépet. Életemben előszőr fényképeztem! 18 éves voltam ekkor. Természetesen negatív analóg filmre készültek a képek, amiket előhívatva megdöbbentett azok valóság hűsége. Letaglózott az, hogy általuk meg tudtam állítani az idő múlását. A katonaságnál összeismerkedtem Zombor Ferenc őrnagy, repülő irányító tiszttel, aki azóta is atyai jóbarátom. Ő hobbiként fényképezett, gépeket szervizelt. Megjavította az első, fillérekért vásárolt Zenit tükörreflexes „profi” kamerámat, amivel már a szolgálati idő alatt próbáltam elvontabb, nem emlékkép igényű, azon túlmutató felvételeket készíteni, kifejezetten művészi szándékkal (természetesen akkor még csak a szándék volt meg hozzá). Az azonban ott eldőlt, hogy ezzel a művészeti ággal akarok foglalkozni, úgyhogy leszerelve olyan munkát választottam, ahol sok szabadidőm volt és elkezdtem képezni magam. Minden elérhető könyvet megvettem, azokból tanultam. Akkora szenvedéllyel, hogy egyszer elolvastam és már tudtam is a lényegét kívülről. Két év tanulás, gyakorlás után a Debreceni Fotóklubba vittem el a művészi igényű fotóimat. Azonnal felvettek tagnak. Olyan felvételekkel érkeztem, amik kapcsán nagy jövőt jósoltak nekem, kiállították alkotásaimat.
FakTúra: Harminc éve vagy a pályán, mi az, ami ennyi év után is motivál és alkotásra ösztönöz? Tudatosan vagy ösztönösen alkotsz? Igen, 30 év már nem csak fellángolás, néha az ember akár fel is adná, de egyszerűen nem tud szabadulni ettől a szenvedélytől és amikor már azt gondolja, hogy vége, akkor mindig támad egy újabb ötlete vagy egy újabb érzés ragadja el, hogy kamerát ragadjon vagy új képzőművészeti projekten kísérletezzen. Motiválni, úgy gondolom, semmi nem motivál, ez inkább egyfajta „kényszerűség” erő. Tudatosan és ösztönösen is alkotok, ezek kéz a kézben járnak, mindkettőre szükség van. A tudatosság, ha másban nem is, abban mindenképp megjelenik, hogy hivatásos művészként, el kell helyezzem a munkáimat a világ művészetében, nem tehetek úgy, mintha nem létezne művészettörténet. A montázsaim elkészítésénél is szerep jut a tudatosságnak, hiszen a műfajból adódóan sok áthallás, utalás születik a képeken.
FakTúra: Érzed-e szükségét annak, hogy lépést tarts a szakmában történő változásokkal, lekövetsd az újításokat? Ha igen hogy tudod ezt megtenni? Ha nem, mi ennek az oka? Ha nem érezném szükségét, akkor is valamilyen szinten rajta kellene hogy tartsam a szemem a „pályán”, hiszen ez a tanult szakmám. Úgy technikailag mint művészileg fél szemem rajta tartom a dolgokon, de az alkotói munkámra nincs túl nagy hatással ez a figyelés, vagy legalábbis csak nagyon ritkán. Inkább ez a magam útját járom típus vagyok. Én analóggal kezdtem fényképezni, tehát ha nem követném a változásokat akkor még mindig analóggal fotóznék és akkor nagyon trendi lennék, de én a forradalmat és a lehetőséget láttam az elektronikus változásban, úgyhogy digitális fényképezőgépekkel dolgozom, sőt ma a legtöbbet telefonnal fotózom.
FakTúra: Mikor lesz egy alkotásod „teljesen kész”? Mit jelent számodra ez a kifejezés ha fotókról van szó? Létezik-e tökéletesen befejezett műalkotás? Az attól függ, hogy montázst készítek vagy klasszikus fotót. Klasszikus fotónál viszonylag egyszerűbb a helyzet, az bizonyos szempontból már az expozíció pillanatában kész van, de én mindig végzek utómunkát is. Nagyon ritka az, hogy semmilyen utólagos korrekció ne kelljen. Ennek az az oka, hogy a a digitális kép – ugyanúgy mint régen a negatív – egy nyers kép, azon még, ha nagyon keveset is, de utólag biztos, hogy egy-két paramétert be kell állítani. Mivel én sokat foglalkozom kísérletező, illetve fotómontázs technikákkal, így viszonylag sokszor van az, hogy hetekig, hónapokig dolgozom egy képen, többször félreteszem, előveszem a munkát, mire egy kép elkészül, ahogy te fogalmaztál „teljesen kész” lesz, ez akkor jön el, ha két hét ránemnézés után elővéve, úgy érzem, sem hozzátenni, sem elvenni nem tudnék belőle. Természetesen létezik tökéletesen befejezett műalkotás, sőt, műalkotás meglátásom szerint csak a tökéletesen befejezett kép lehet!
FakTúra: Szakmailag és helyileg hol látod magad 10-15 év múlva? Lesz Rékasi 60/40? Amikor rosszat álmodom, akkor a fronton egy lövészárokban hasalok rettegve. Nagyon-nagyon remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni, én voltam katona és voltam harci helyzetben is élesben, a hátam közepére sem kívánom a háborút, nem hiszem, hogy képes lennék emberek életét kioltani, megrögzött pacifista vagyok. Amikor nem álmodom rosszat, akkor a realitás talaján állok. Régebben azt gondoltam, mivel tanulmányaim is ezt jósolták, hogy 50 év felett már nem nagyon alkot új dolgokat egy művész, nem nagyon tud eredetit mutatni, de vagy elírták a személyi adataimat, vagy nem feltétlenül mindenkire igazak a kutatások eredményei, ugyanis egyelőre – legnagyobb csodálkozásomra – vannak még kreatív ötleteim, bízok a jövőben. Reményeim szerint Újpesten leszek, lesz 60/40, bár ez már olyan finisesen hangzik, de az idő nem kegyelmez senkinek, miért pont nekem kegyelmezne?
FakTúra: A fotó a pillanatot ragadja meg. Melyik volt életedben az a momentum az elmúlt 30 évben amelyet mindenképp megörökítenél?
Na most beletrafáltál egy sarokpontomba – erre mindig harapni szoktam – pár éve írtam egy tanulmányt arról, ami mindig is bosszantott engem: „a fotó a pillanat művészete”, miszerint azt ragadja meg, illetve a fotó a pillanatról szól. Szerintem ez maximum csak egy fizikai jellemzője. De vegyünk csak egy egyszerű gyermek portrét. A pillanat belőle az, amikor éppen a fejére esik a labda és édesen, vagy ijedten hunyorít. Ám amikor „csak” belenéz a kamerába, ami megrajzolja őt, az sokkal több egy pillanatnál. Meglátásom szerint az egy antropológiai tanulmányként fogható fel inkább. Ha nem tévedek, a saját életem kapcsán kérdezted ezt. El kell mondjam, hogy szerencsére nagyon-nagyon sok olyan pillanat van az eddigi életemben, ami megörökítésre érdemes, úgyhogy ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Ezen pillanatok zöme a művészethez kötődik, a másik része pedig Hölgyekhez, szerelmekhez illetve a barátaimhoz. Ha kifejezetten egy pillanatot kellene mondanom, akkor az az első saját alkotásaimat tartalmazó önálló könyvem kézbevétele, mert arra mondtam fiatalon, ha egyszer megjelenik egy könyv nyomtatásban, amin csak az én nevem szerepel, akkor már elértem mindent, amit akartam, a többi csak hab a tortán!
FakTúra: Jelenleg milyen művészeti és kulturális projekteken dolgozol? Hol láthatjuk/olvashatjuk a munkáidat, hol találkozhatunk veled mostanában?
Művészetileg mostanában két általam kitalált, létrehozott technika művészeti megvalósításán dolgozom, amik egy teljesen új vizuális világot hoznak létre, ennek első munkája az Anita kapitánya című alkotásom volt. Folytatom ezt a vonalat és van egy teljesen új is, de az még nem publikus. Kulturális projektként megemlíteném a honlapom portfólió részének feltöltését a teljességre törekedve (ez hatalmas munka lesz), illetve továbbra is sokat foglalkozom önkénteskedéssel a Kettőspont Színházban, illetve az általam alapított civil szervezeteimet Újpesten próbálom újraéleszteni. Tagként sok alkotó közösségben is dolgozom, igyekszem azokban is helyt állni. 2024-ben áprilisban indul a Rékasi 50/30 program és kiállítás sorozat. Április 5-én az Újpest Galériában nyitunk, 25-én a születésnapomon folytatjuk a Kettőspont színházban. Olvasni a Tanka János irodalmi kör honlapján lehet írásműveimet.
A Kortárs Magyar Fotográfia 2024 kiállítás meghívója – Faktúra folyóirat
A külső szemlélőnek hosszú idő óta úgy tűnhetett, hogy magyarország legrangosabb fotóművészeti szervezete „eltűnt” a jó pár éve megfigyelhető bárkinek teret adó honi kulturális kavalkádból. Akár tűnhetett így is, belülről végigélve a folyamatokat én azt láttam, a társadalmi változások, a gazdasági környezet átalakulása, a demográfiai folyamatok megfejelve a koviddal nagy csapásokat mért minden civil szerveződésre, a szövetségre is. Az MFSZ is megvívta harcait és a jelek szerint újult erővel mutatja fel egyetemes értékeit, az általa létrehozott -előszobájaként is definiált- Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójával vállvetve egy majd kétszáz kortárs alkotót bemutató pécsi kiállítás keretében igyekszik „új” színt hozni hazánk kiállítási kínálatába.
Ha jól érzékelem az egyesülés hatvanadik születésnapján a Várkert Bazárban megrendezett nagyszabású Face-BOOM tárlathoz lehet mérni ezt a kiállítást úgy jelentőségében mint volumenében. Az is egy grandiózus, reprezentatív és látogatott esemény volt.
A pécsi tárlat nívóját tovább növeli, hogy egy minőségi, a munkákat, illetve azok leírását tartalmazó könyv is bemutatásra kerül a megnyitón 2024. március 23-án szombaton este öt órakor a Pécsi Galériában.
Kortárs Magyar Fotográfia 2024 A Magyar Fotóművészek Szövetsége egy generációkat összefogó csoportos kiállítást szervez közel 200 alkotó részvételével 2024 március 23. és április 28. között Pécsen, a Pécsi Galériában és a Martyn Ferenc Galériában.
A tárlat kurátora: Nagy Izabella A kiállításon köszöntőt mond: Hamarits Zsolt, Elnök, Magyar Fotóművészek Szövetsége. A kiállítást megnyitja: Fekete Valéria művészeti vezető
A két helyszínen párhuzamosan zajló kiállításon a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagjai (FFS) és a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjai (MFSZ) mutatják be legfrissebb munkáikat.
MFSZ tagok: A Fehér Vera, Agócs József, Ambrits Tamás, Apáti-Tóth Sándor, Arató András, Assay H. Péter, Balázs Zsolt, Balogh Attila, Dr.Baloghné Kovács Matild, Barcsi Diána, Barta Zsolt Péter, Bátorfi Andrea, Bátori Zsolt, Becze Anita, Belicza László Gábor, Benkő Imre, Beregi Edina, Chochol Etelka, Czimbal Gyula, Csikós Árpád, Csillag Pál, Csizik Balázs, Deim Balázs, Diósi Máté, Drégely Imre, Dusha Béla, Eifert János, eM Soós György, Erdős Gábor, Fábry Péter, Farkas Ildikó, Fedor Ilka, Fejér Zoltán György, Felicides Ildikó, Féner Tamás, Fuchs Lehel, Gaál Zoltán, Gál András, Gálos László, Galyasi Géza Attila, Gerhes Gábor, Glázer Attila, Gombos Lajos, Varga Tamás, Gőbölyös Luca, Gyenes Zsolt, Gyukics Péter, Haid Attila, Haris László, Haid Attila, Hajdú József, Hamarits Zsolt, Harnóczy Örs, Hegedűs 2 László, Herbst Rudolf, Herendi Péter, Hitre Imola, Homoga József, Horváth Barnabás, Horváth M Judit, Horváth Péter, Horváth Tamás, Ilku János, Jáger Viktor, Kállai Márton, Kaiser Ottó, Katona Bálint, Katkó Tamás, Kele János, Keleti Éva, Kerekes Emőke, /Keresztes Zoltán, Kis Lajos, Kiss-Kuntler Árpád,Kolozsi Beáta, Korniss Péter, Kovács Norbert, Kóti Réka, Körtvélyesi László, Landthaller Judit, Lehotka László, London Katalin, Martin Wanda, Martinkó Márk, Mánfai György, Mészáros János, Mezősi Ágnes, Módos Gábor, Molnár Zoltán, Mónos Gábor, Móser Zoltán, Mike Károly, Nagy Tamás, Nagy Zopán, Nyilas Ilona, Papp Elek, Polyvás Béla Albert, Ritter Doron, Rékasi Attila, Schild Tamás, Schreck Mo, Sélley Miklós, Seres Géza, Siklós Péter, Simon Csilla, Síró Lajos, Stalter György, Sulyok László, Szabó Béla, Szabó Ferenc, Szabó Judit (Meer), Szamódy Zsolt Olaf, Szilágyi László, Szilágyi Lenke, Sziráczki György, Szirányi István, Szita János, Szél Ágnes, Szolga Hajnal, Tamási Gábor, Tarjáni Antal, Tasnádi László, Timár Péter, Tombor Zoltán, Tóth Egó István, Tóth György, Tumbász András, Urbán Ádám, Váczi Anna, Vadászi Zoltán, Vágó Lévai Katalin, Dr. Varga Tamás, Venczel Attila, Vedres Ágnes, Vécsy Attila, Vizúr János, Wei Xiang, Zséger Olivia, Zsila Sándor.
Vizuális Művészeti Centrum-Pécsi Galériák Zsolnay Örökségkezelő Nkft A kiállítás fő támogatói: NKA, MMA. Az esemény támogatói a Bock Pincészet és a Kostas Oliva. Zenei háttér: Bodó Marci. A képanyag szakszerű szállítását Honfi Zsolt biztosította.
Ma nyílik egyik legkiválóbb, legszenzitívebb magyar fotóművészünk a ceglédi Apáti-Tóth Sándor tárlata Az idő kapujában címmel a Tihanyi Bencés Apátság Galériájában mely április 14-ig látogatható. Olyan kérdésekre keresi a választ a művész, mely előbb utóbb minden élőt érint. Miként távozunk a földi világból, milyen módon rejtélyes utakon. Nagyon nagy szeretettel ajánljuk a tárlatot, akár egy kirándulással összekötve az országból bárhonnan érdemes felkerekedni, Apáti-Tóth magas minőségű művészete garantált látogatói élményt ígér!
Hogy hány éves vagyok, azt ne firtassuk. Annyit elárulok: 1979-ben születtem. (Többet nem segíthetek..) Régi darab régi köntösben, első ránézésre. Másodikra is. Van több idegesítő szokásom. Az egyik, hogy újra és újra ugyanazokat a kérdéseket teszem fel. Ennek ellenére sok barátom van, akik még beszélgetni is szeretnek velem!
Mindezek alapján akár Pielmeier Ágnes, báránykám-ja is lehetnék a Kettőspont színház repertoárjáról. Régi darab (’79-es), ám a kérdések, amiket felvet, sokunkat újra és újra provokálnak, megmozgatnak. Hisz bármennyiszer pörgettük, forgattuk gondolatainkat tudomány és hit határvidékeiről, vélt vagy valós antagonizmusáról, etikai felelősségünk mibenlétéről, gyakran előfordul, hogy az így nyert ábrák, mintázatok valahogy folyton mozgásban vannak. Ebben a témában hív együttgondolkodásra Bodor Géza rendező és három kiváló játszója (Gubík Ági, Pásztor Edina, Fodor Boglárka) egy izgalmas bűnügyi történet kibogozása mentén, egy intim térbe a város szívében: a Kettőspont Színházba. Akár most szombaton este!
Dr. Martha Livingstone-t, a törvényszéki pszichiátert egy zárdába rendelik ki. Feladata, hogy felmérje egy apácanövendék beszámíthatóságát, akit saját újszülöttjének meggyilkolásával vádolnak. Miriam Ruth anya, a zárda főnöknője eltökélten próbálja Ágnest távoltartani az orvostól, amivel tovább fokozza Livingstone gyanúit.
Ki ölte meg a csecsemőt, és ki volt a csöppnyi áldozat apja? Livingstone kérdései arra kényszerítik mindhárom nőt, hogy felülvizsgálják a hit jelentését, a szeretet erejét, és megkérdőjelezzék saját értékrendjüket, viszonyulásukat az emberi bűnökhöz és az isteni akarat(?) megnyilvánulásaihoz.
A történet izgalmas krimibe ágyazva vizsgálja, hogy léteznek-e ma jelenkori csodák, hogy feloldhatatlan-e az ellentét a tudomány és a vallás között.
Szereplők: Doktor / Gubík Ági Anya / Pásztor Edina (Jászai Mari-díjas) Ágnes / Fodor Boglárka
Alkotók: Írta: John Pielmeier Jelmez: Kovács Kata és Kisgyörgy Orsi Zene: Nagy Lajos A rendező munkatársa: Pál Zsófia és Danila Liza
Rendezte: Bodor Géza
A színdarab Magyarországon a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével kerül színre.
Kőrösi Papp Kálmán festménye és Magyari Balázs szobra társaságában a megnyitó előtti pillanatokban
E két Világot a művészi minőségen kívül összeköti a kozmosz. Esetükben ez nem tudósítói túlzás, hanem a közös érdeklődés, közös téma. Magyari Balázs szobrászművész és Kőrösi Papp Kálmán festőművész alkotásait egy számomra szokatlan, másoknak is talán „egzotikusnak” tűnő helyen láthatjuk: a Vajdahunyad várában, jobban mondva annak a városligeti klónjában. Jópár évet éltem a környéken, számtalanszor róttam hangulatos utcáit, bevallom tehát, nem a kortárs képzőművészet kapcsán égett bele retinámba a környék. Most azonban e két kiforrott, mondhatni pályája csúcsán lévő művésszel örömteli módon egészülnek ki ezzel kapcsolatos korábbi élményeim. Ajánlom a kiállítást mindazoknak, akik két egyedi művész kozmoszi világát szeretnének befogadni és nem mellesleg egy csodás palotát is látni.
Székely Edit és „MÁV-os” zeneművész kollégái elvarázsolták a közönséget az „Ismerd meg az ütőhangszereket!” délutánjukon.
Fotók: Rékasi Attila
Székely Edit fuvolaművész műsorvezetőként, animátorként vezette végig a csillogó szemű nagyon aktív újpesti nebulókat az ütőhangszerek játékos megismerésének Vivaldi muzsikáját is megszólaltató élménygazdag útján. Három kiváló „játszótársával” a MÁV Szimfonikusok Zenekart képviselve érkeztek Újpestre, az Ifjúsági Ház nagytermébe mely meg is telt a kis érdeklődőkkel. Edit nagy rutinnal, remek pedagógiai érzékkel vezette a jövő közönségét, akik a sokat emlegetett „csak a telefon érdekli őket” vélekedést itt most messze meghazudtolva, nagyon nagy aktivitást mutattak. A feltett hangszerfelismerő kérdésekre számtalan jelentkező kéz reagált. Felnőttként is élmény volt Vivaldi Tél című közismert kompozíciójának ütős átiratát meghallgatni a három művésztől, igazi zene csemegét hallhattunk. A különleges bemutató koncerten, az előadók által konstruált-fellelt „hangszereket” is megszólaltattak a gyerekeknek, például a nyitóképünkön is látható rozsdás autórugót, aminek kifejezetten kellemes hangja volt a szakavatott kezek által megcsendítve. Azt gondoljuk érdemes akár más kerületekből is ellátogatni, mert nagyon nagy élmény egy ilyen program, március elején újra egy hangszercsoport érkezik, látogassanak el Újpestre!
Székely Edit művésznő a délután házigazdája, műsorvezetője
JÁTÉK, ZENE, ÖRÖM – a MÁV Szimfonikus Zenekarral
Kodály szavai adták az idei sorozat címét. „Hozzon a gyermeknek mindenki, amit tud: játékot, zenét, örömet!” A klasszikus zene és a hangszerek segítségével nyújtunk élményt a koncertlátogató gyerekeknek. Közös éneklés, zenei játékok segítségével élheti át mindenki a saját alkotás élményét, valamint a közösséghez való tartozás örömét. Az európai kultúra legismertebb és legkedveltebb kamarazenéiből válogattunk a sorozatban, valamint vonós –illetve szimfonikus zenekari művekből. A koncerteken bemutatjuk, hogyan szólalnak meg a hangszerek, valamint előadás közben több játékos zenei gyakorlat, mozgásos játék beiktatása is helyet kap. Az interaktív zenés délelőttöt Székely Edit fuvolaművész, zenepedagógus vezeti.
ZENEDÉLUTÁN ISKOLÁSOKNAK 2. ELŐADÁS: 2024. FEBRUÁR 9. PÉNTEK 14 ÓRA 30 PERC Ismerd meg az ütőhangszereket!
Az előadás időtartama: kb. 50-60 perc
Helyszín: Újpesti Kulturális Központ – Ifjúsági Ház, színházterem (1042 Budapest, István út 17-19.)
A jegy ára: 1500 Ft
A gyerekeket kísérő pedagógusoknak 10 fő esetén 1 db tiszteletbérletet/tiszteletjegyet biztosítunk. Újpest kártyával 10% kedvezményt adunk a bérlet és/vagy a jegy árából. Egy kártya 1 főnek ad kedvezményt.
Az igényeket a jelentkezés sorrendjében tudjuk teljesíteni.
Jelentkezés és információ: Katona Gyöngyi; katona.gyongyi@ujkk.hu; 0670/430-5627
Soltis Miklós SZÜRKE ZÓNA című kiállításán járt a FakTúra folyóirat a Magyar Műhely Galériában
Fotó: Rékasi Attila
Irónia, humor, társadalomkritika a falakon, mindenképp tekintsék meg az ingyenesen látogatható kiállítást, nekünk nagyon tetszett, rég láttunk ilyen remek egyéni kiállítást.
,,És akkor imigyen szóla egy égi hang: Mesélj. Ne féld a meséket, mesélj.” (Esterházy Péter)
A Magyar Műhely Galéria (Akácfa utca 20, Budapest 1072, Magyarország)
Soltis Miklós: SZÜRKE ZÓNA | Festmények és installációk
Megnyitó: 2024. február 7-én, szerdán 18 órára. Megnyitó beszédet mond Fekete Ádám író, rendező.
A kiállítás megtekinthető március 1-ig, munkanapon 10 és 17 óra között.
Kritika a Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak „A nagy zabálás” című pályázati tárlatáról
Ivády Holli alkotása
Attól, hogy az egyetem patinás Barcsay terme zsúfolásig megtelt, még lehetne nem tetsző egy ott megrendezett kiállítás, de a „Nagy zabálás” esetében szó sincs erről! Kíváncsisággal mentem, nagy élményekkel távoztam. Erőssége a tárlatnak, hogy úgy a „klasszikus” mint a modern kifejezési képzőművészeti formák megmutatják útjaikat. Kellemes volt a felismerés: noha hallgatókról, pályakezdő fiatalokról, tizennyolc életévükön épp csak túllépő művésznövendékekről beszélünk, a kitett képek láttán érett, komoly kvalitásokat villantó alkotókat ismerhettem meg.
A két kisebb teremben a legmodernebb tendenciákat idéző kortárs művészet volt jelen, míg a nagyteremben a „klasszikusabb” képvilág, grafika, festészet volt domináns. Kezdjük a modernitásnál. A sötétbe burkolózó leghátsó kiállítótér az intermédia, médiaművészet barlangja lett, a sarokban két végtelenített videómunkával, melyek a kiállítás vezérgondolatára reflektálnak. Az egyiken egy a falánkság oltárán feláldozott sertés perzselését láthattuk. Nekem kissé túl dokumentarista stílusban készült ez a videó, több kreativitást vártam volna. A tényszerűség lehet koncepció és nem kell mindig nagy hatásokra törni, sőt! Itt mégis egyfajta „ez csak úgy megtörtént” érzetem volt.
A középső terem konceptuálisabb alapon közelített a tárlat tematikájához, bár ez a meglátásom néhány mű esetében vitatható, illetve nézőpont kérdése. Ivády Holli képzőművész Innards/Belsőségek című munkája kronológiailag „visszafelé” vezet be a sötét terembe, ahol a fent említett sarokban elhelyezett monitoron futó, a disznósors kilátástalanságát ábrázoló perzseléses videón a lélekvesztés vége, a tor nyitánya látható. Azonban Ivády nem dokumentálni inkább elgondolkodtatni akart alkotásával: a falfelületre is installált, térbe komponált, anyagtalanított és szagtalanított disznóbelek „Hello Kitty-s” rózsaszíne a szűrrealitás irányába tolja a természete okán meglehetősen bizarr, már-már banális témát.
Meglepő módon e banalitás ellenére sikerült „esztétikát” csempésznie a progresszív kompozícióba; nekem első látásra nagymamáim pamutgombolyagai villantak be a színek és formák miatt. Aztán jobban fókuszálva, lokalizálva a bélszerűséget, József Attila szerelmi lírájának profán vonatkozásai sejlettek fel. Szarka Boglárka Hús szigetei aligha büntetésből lettek sarokba állítva, de ha ez szimbolikus helyválasztás volt részéről, akkor az a földgolyópusztító, húsevő, urambocsá’ zabáló emberre kimért morális ítéletként volt értelmezhető. Plasztikus, realitásba is hajló fizikai megvalósítás jellemzi.
A nagyterem közepén egy fiktív zabálás megmaradt attribútumaira utalóan hosszú terített asztal fogadta a látogatót – installáció formájában. A térelem jól vezette fel a falakon bemutatott – szinte kivétel nélkül -figyelemre méltó műalkotásokat. Kezdem az egyik kedvencemmel (ha ennyi személyesség megengedhető). Lakó Dorka „Asztalnál” című kollográfiájával, ami a kiforrottságával, magas esztétikai művészeti színvonalával emelkedett ki a többi közül. Megjegyzem, az e kiállításon szereplő művészek mindegyike nagyon magas szakmai és művészeti jártasságot mutat.
Szécsi Ödön munkáival nem először találkoztam, már felvételi munkáinak láttán is megbizonyosodtam a tehetségéről, és most örömmel konstatáltam, hogy továbbra is jó úton jár, markánsak a festményei, érezhető a formabiztossága, egyedi, karakteres stílusjegyei a legjobbakat sejtetik. „Részegek” című munkáját emelném ki kritikámban. Ha nagy zabálásra, konkrétan disznótorokra gondolok, a sertéslét megrázkódtatásai után hamar a részeg férfiak képe villan fel. Máris a társadalomkritika egy újabb felütésénél tartunk, ez a munka is árnyalja a képet. Ödönnek sikerül minden „jellemzőt” sűrítenie amit elvárunk egy műalkotással szemben, magas esztétikai minősége az anyagon túlmutatás képességét mutatja miközben érzéseket vált ki szemlélőjéből.
Figyelemre méltóak Bálint-Norbert László festőiséggel megalkotott, a feldarabolt sertések részleteit ábrázoló, azokat az örökkévalóságnak átadó torzói. Az állatoknak az emberi önzésből lelt halálát a Barcsay terem fenségességével oldja, a közös tematikát ezzel egy még nemesebb dimenzióba emeli.
Kovács Lili azonosíthatatlan alakjai, arcai mindannyiunk közös felelősségét vetik fel, úgy a mértéktelen fogyasztás, mint -messzebb tekintve – az ipari állattartás vonatkozásaiban.
A fiatal művészek eredetileg a kisebb méretű „kamara” jellegű aulában állítottak volna ki, de összefogva a Nagy zabálás koncepciójával megpályázták a – nemcsak nevében – patinásabb Barcsay galériát és nyertek. Jól döntöttek, mert így a „jelentősége” is nagyobb lett a tárlatnak, többen felfigyeltek rá, nagyobb „rangot” kapott. Azt gondolom, mi látogatók is nyertünk, mert egy nagyobb lélegzetű, technikailag és gondolatilag is összetettebb kiállítást láthattunk. A figyelemfelkeltő cím minden bizonnyal sok nézőt hozott, de a hivatásos pályára készülő alkotók esetében nélkülözhetőek az ilyen marketing-fogások. Nem, sőt! Az ilyesmi persze visszaüthet, ha nincs a cím mögött tartalom, itt azonban erről szó nincs, sőt nagyon is a tartalom dominál.
Az utóbbi néhány évtizedben érte kritika a képző kicsit bedohosodni látszó falait. Szándékosan nem „levegőjét” írtam, mert a jó „emberanyag” (mesterek növendékek) nem engedte a nívót lezuhanni, még ha néha egyesek véleménye szerint lehettek is vakvágányok. Mintha kicsit megállt volna az idő az intézmény körül -mondták a kétkedők- például a MOME-hez viszonyítva, ahol minden trendinek, fancynek látszik. Azt hiszem az általam is mélyen tisztelt Barcsay mester örömmel látná, hogy a képzőn újra feléledt a szél, „új idők új dalaival”, melyek most a róla elnevezett teremben „csendülnek fel”.
Mindenképp ajánlom, hogy nézzék meg ezt a kiállítást, és ha véleményük van, írják meg a FakTúra folyóiratnak.
Szarka Boglárka alkotása
Lakó Dorka alkotása
Szécsi Ödön alkotása
Bálint-Norbert László alkotása
Kovács Lili alkotásai
(A fényképeket és műtárgy reprodukciókat Rékasi Attila készítette, minden jog fenntartava!)
A Bartók 1 Galériában bemutatott művésztelepi anyag meglátásom szerint a magyarországi, sőt akár a kárpátmedencei vagy európai (bár utóbbira kicsit kevesebb a rálátásom), de akár világszinten is megállja a helyét. Professzionális művészek átgondolt munkáit tekintheti meg az érdeklődő közönség. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan országban élhetek, ahol nem csak „dudva és muhar” terem, hanem színvonalas tárgyalkotó művészet is. Ezen a kiállításon senki ne számítson bizonytalan útkeresésre, hiszen itt még az „újonc” is belesimul a mezőnybe, ami a határozottságot illeti. Az az apró hullám, kicsiny rezgés, amit érezhetünk művei kapcsán, mint „enyhe zavart az erőtérben”, elfogadható ilyen esetben, amikor az embernek környezetéből kilépve kell megmutatnia tehetségét. A teret Drabik Tamás nagyméretű fej torzója uralja, mondhatni felüt, leüt. E munka el- és befogadása talán ízlés, hozzáértés és előműveltség függvénye is, ám ami borítékolható: reakció nélkül nem hagy bennünket. Ne higgyük azonban, hogy Tamás e reakció kiváltása céljából készít ennyire kendőzetlen alkotásokat, amik messze nem a „köztéri szépségideál” esztétikumával hatnak. Azért készíti őket, mert autonóm szobrász, ami pedig az én olvasatomban a jó szobrász elengedhetetlen ismérve. Abban mutatkozik ez meg, ahogyan az anyaggal dolgozik, vizsgálja, gyűri, és – ami számomra még fontosabb-, hogy szellemi síkon legalább annyira megdolgozza anyagát, mint fizikailag. Hiteles, nem akar hazudni, más lenni, mint ami. E hitelesség elmondható a tárlat többi alkotójáról is. A Drabikkal való „megküzdésben” egy cyber amazon figura segít minket. Bár Retkes Maté szobrászművész lovon ülő figurájának nemét nem tudnám megmondani – tekintettel űrhajós szkafander öltözékére -, de arra gondoltam, a tárlat plasztikusabb bemutatásának okán Drabik maszkulinságát az amazonnal jobban feloldhatom. Tamás szögletes formálását lírai finomsággal oldja Máté kerekded vonalvezetése. Első látásra nem is Retkes munkára tippeltem volna a műtárgy láttán, annyira újszerű volt számomra ez a formálás, úgy méretben, mint anyagban, színben, valamint geometrikusabb, ikonszerűbb formavilágában. Szabó Zoltán mitikus figurái az emberiség örök kérdéseire keresik a választ. Milyen lény az ember? Valóban a küzdés volna az egyetlen útja? Túlléphetünk-e a saját árnyékunkon? Ha túloz a kritikus, akkor mondjuk azt: „csak” állnak a posztamensen és gipszbe fagyasztják a hétköznapi küzdelmeinket. Bajári Zsolt munkáival most találkoztam először – köszönöm Sándorfalva! – s teljesen világos, miért hívták maguk közé a többiek. Kísérletező, karakteres művész, akár a társai. Betonból készült munkája engem igencsak zavarba hozott. Ha az anyaggal való kísérletezés lényege az volt, hogy a beton papír érzetet keltsen, örömmel üzenem: nekem átjött! Nem valószínű, hogy ez volt a művész célja, egyszerűen arról lehet szó, a szobrászat ilyen: anyagközpontú. Bennem ezt az érzetet keltette, más szemlélőben talán ez így fel sem merülne. Egy biztos: Bajári hagyott helyet az asszociációnak.
Drabik Tamás alkotása
Ezen a kiállításon a falat a festmények uralják. Ha nem nézi a látogató a képaláírásokat, akkor is érzi a táblaképekről a női energiát. Nemcsak a témaválasztás miatt, hanem a kisugárzás okán is. Harmóniára törekvés, az otthon, a család világa sejlik, ám ebből a toposzból, mint gomba a fatörzsből akar kitörni Kusnyár Evelin, ami szürreáliái révén sikerül is neki. A kérdés, amit felvet: kitörhetünk-e hétköznapi szerepeinkből, miközben meg is maradunk bennük? Vágyaink vannak, értelmet szeretnénk adni az életünknek, s közben kortárs képzőművészek maradunk akkor is, ha történetesen nőnek születtünk és gyermekeink vannak, boldogok vagyunk. Kötelező vajon minduntalan a „kardunkba dőlni”? Szélsőségekben, végletekben gondolkodhatunk csupán, erre predesztinál minket az ún. művészlét? Evelinnek igaza van, nem kötelező, de véleményem szerint csak az úszhatja meg a kérdésfeltevés konfliktusát, aki a mérleg másik serpenyőjébe belerakja az ellensúlyt, vagyis ad valami olyat, ami a dráma hiányát ellensúlyozza. Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik Csanálosi Mária is. Ő sem a dráma oldaláról közelített jelen munkáiban a művészet kérdéseihez, de miért is tette volna Sándorfalván, a nyár kellős közepén, vélhetően vidám és boldog szobrászok flexszólói között? Szobabelsőket, lakásrészleteket ábrázoló akvarelljei szép jövőt sejtetnek. Úgy vélem, Csanálosi jó műhelybe került, hiszen ezen a telepen mindenki fontos, mindenki munkáját becsülik. Németh Csabával és műveivel is most találkoztam először, bár a munkáiban mutatkozó humánkontinuitást tekintve úgy is fogalmazhatnék: „előző életeinkben” korábban is találkozhattunk már. Ez az időtlen ismerősség érzés, amit „őserőként” szoktam definiálni, körüllengi Németh produktumait. Emberi, elemi és egyetemes. Figurái túlmutatnak az anyagon, kiragadnak térből és időből.
Kusnyár Eveline alkotása
Az összképet tekintve leszögezhetjük, hogy ez a művész társaság nem a véletlen játékaként került közös térbe, legyen ez alkotói erőtér, vagy kiállítótér. Dolguk van egymással, akár még azt is érezhetjük, inspirálják egymást. Hivatásos művészeknél az egymásra hatás nem mindig olyan egyértelműen jelentkező, mint a műkedvelők vagy a még útkeresők esetében, itt tehát csak sejthetjük az inspirációt, s nem tudhatjuk biztosan, hogy nem párhuzamos utakon jutottak-e ugyanoda. Ilyesmire példa bőven akad, vegyük csak a technológia világából Talbot és Daguerre mesterek esetét, akik ugyanabban az időben egymástól földrajzilag is elkülönülve fedezték fel a fényképezést.
Csanálosi Mária alkotása
A műelemzést zárva engedjen meg az olvasó egy nem feltétlenül kritikai írásba való személyes észrevételt, ami csak áttételesen kapcsolódik az alkotásokhoz, de egy művésztelepi miliő érzékeltetésére talán alkalmas. Arról akarok megemlékezni, hogy túlmutatva az egyértelmű célon, miszerint azért gyűlünk össze ezeken a jeles alkalmakkor, hogy megismerkedjünk személyesen az alkotókkal, műveikkel, mindezeken túl tehát én úgy érzem, egy jó művésztelep esetében ugyanolyan fontosak azok az Angyalok, akik törődnek velünk, kedveskednek nekünk, ettől érezzük otthonosan magunkat. Ezúton köszönöm Máté feleségének a dínós megnyitó sütiket, és visszagondolva saját bajai művésztelepi napjaimra, Kovács N. Zitának feledhetetlen pogácsáit, a szeretet ezen finom megnyilvánulásait!
Végezetül kérem látogassanak el a Bartók 1 Galériába, döntsék el Önök, megfelel-e a valóságnak, amit e sorok írója a művek befogadása közben megfogalmazott. Merüljenek el a kortárs képzőművészet szerintem jelentős alkotóinak legújabb telepi munkáiban és ha kedvükből, idejükből telik, öntsék szavakba saját gondolataikat, a FakTúra művészeti folyóirat mindig nagy örömmel publikálja azokat.
Kovács Lili: Óvatlan duvatlanok 2023, akril, vászon
Telthàzzal fut a megnyitó a Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében, a patinás falak között a modernitás is megjelenik, sokszínű színvonalas anyag sejlik, most egyik kedvencemet adom közre, ha tehetik jöjjenek el, tehetséges fiatalok kortárs tendeciái közé.
