Hokné Zákány Marianna, a kiállítás kurátora a képekről:
Attila olyan képeket válogatott össze a városnap alkalmából nyíló jubileumi kiállítására, amelyek a derecskeiek számára nem csak képek, hanem emlékek is. Akarva akaratlanul elkezdtünk a képek láttán nosztalgiázni. Egymást követték a „Jeszusom! Te jó Ég! Erre már nem is emlékeztem! „ megnyilvánulások, amikor a képeket nyomtattam. Csak arra lettem figyelmes, hogy egyre többen lettünk és csak jöttek egymás után a sztorik. Jó volt egy kicsit megint a 80-as 90-es évekbe visszarepülni…
Tarol a nemzetközi rövidfilmfesztiválokon Weith Katalin rendező-producer sci-fi filmje, amelynek férfi főszereplője a Barátok közt sorozatból is ismert színész, Bodor Géza. Az eddig 51 díjat besöprő, komoly társadalmi és technológiai kérdéseket is felvető produkció és a magyar film kapcsán rég látott siker okán kérdezte az alkotókat a FakTúra művészeti folyóirat.
Katalin, Ön két neves amerikai stúdiumot is elvégzett, majd az ELTE filmkészítő szakán is diplomát szerzett, tehát hivatásos szakember, nyilván rálát a mai filmes közegre. De hogyan találta meg főszereplőnek Gézát? Sokan őt inkább a Kettőspont színházból, drámákból ismerünk.
Weith Katalin: Számomra viszont egy film, a Drága Elza című 2014-es produkció hozta az ismeretséget. Én itt társproducer voltam, Géza pedig remek szerepet, egy nagyon férfias karaktert játszott. Így amikor most ilyet kerestünk, nekem egyből bevillant Géza karaktere! Ez volt az egyik tényező. A másik pedig, hogy ebben a produkcióban elengedhetetlen a perfekt angol nyelvismeret, hogy a nyelvhasználat semmiképpen ne okozzon plusz figyelmet, a színész abszolút a játékra tudjon koncentrálni. Gézánál mindkettő megvan, láttam őt játszani, zseniális!
Géza, te miként reagáltál a felkérésre? Milyen kihívásokat hozott ez a filmszerep? Van olyan, amikor nem vállalsz el egy szerepet?
Bodor Géza: Természetesen nagyon örültem, amikor Katának eszébe jutottam. Ritkán, csak extrém esetekben utasítok vissza darabot, felkérést. Az a hozzáállásom, hogy egy színésznek a produkciót kell „szolgálni” és legjobb tudása szerint megfelelni a figura megformálásában, most is erre helyeztem a hangsúlyt. Talán az Ai-vel való közös munka hozott kihívásokat, de mivel én tech fan vagyok, ez nekem szerencsére nem volt újdonság. Inkább egy olyan kihívás előtt álltam, hogy hirtelen, gyorsan kellett megoldani a feladatot.
A rendezőhöz fordulok kérdésemmel: mi volt az alapja a forgatókönyvnek, honnan a film története? Úgy olvastam, egy sci-fi regény volt a kiindulás. Úgy érzékeltem, nem egy széles körben ismert mű az alap.
Weith Katalin: Tizennégy éve ismerkedtem meg az íróval, több művét olvastam, illetve a kiadóm jelenteti meg az álnéven író szerző sci-fi illetve összeesküvés elméleti könyveit. Nem véletlen ír álnéven, hiszen témafelvetései nagyon erősek, politikai trélerek, összeesküvés elméletek. Három kötetes Az elme gyilkosai című könyveket olvastam tőle, ezek adták a forgatókönyvhöz – amit együtt írtunk – a gondolati hátteret. Röviden: ezen írások főszereplője Julius Andon, akit Géza alakít és akiről tulajdonképpen szól ez az egész film, őrá építettem az egész projektet. Julius Andan tulajdonképpen egy fiktív szereplő, aki árulóvá válik a legfelsőbb kasztból, besokall, elege lesz és leleplezi mindazt a manipulációt, elnyomást és egyéb igaztalanságokat, amit huszonöt éven keresztül művelt. Ez a gondolat egészült ki fikciós elemekkel, úgymint a mesterséges intelligencia és Julius együttműködve milyen új világot tudnának létrehozni. Ehhez az írónk A világ a színfalak mögött című könyve is sok inspirációt adott. Rendezőként az én személyes „küldetésem” a fimmel egy boldogabb, jobb, mondhatni idealizált társadalom létrehozása.
Géza, mitől lesz izgalmas ez a film, mi hozhatja a sok díjat?
Bodor Géza: Ahogy Kata mondta, ez a történet Julius Andannak a története. Nagyon sokat dolgoztunk vele, hogy a vásznon is erős lehessen. A filmnek a fogadtatása egyenlőre nagyon kedvező, hisz több díjat is nyert. A világ a színfalak mögött könyv az egy alap, abból nőtt ki a történet, mondhatnánk, hogy ez egy spinoff tulajdonképpen, de attól válhat egy sztori izgalmassá, hogy belekerülnek szereplők, így egészen más dinamikája lesz a filmnek, mint amilyen a könyvnek van. Aki szereti a könyvet az szeretni fogja a filmet, de ha elolvasod a könyvet az még nem spoilerezi le a filmet. Szóval nagyon-nagyon izgalmas alkotás született, ami megjelenhet a díjak odaítélésénél is.
Nem vagyok filmszakértő, de ha jól láttam, egy olyan fesztiválon is díjazott lett a film, ahol az Oscar Díjjas Mindenki című magyar kisfilm is sikerrel szerepelt, ha lehet ilyet kérdezni egy rendezőtől, mennyire „rangos” díjakat tarol Julius Andan története?
Weith Katalin: Nem csak a film rövid, az elkészülési ideje is az volt, tavaly áprilisban indult a projekt, amikor elkészült a végleges változat, teszteltük online egy zárt vetítésen, amit kétezren néztek meg. A filmnézők hatszáz kérdőívet küldtek vissza és nagyon pozitív volt a visszajelzés, erre alapozva, kezdtük el az angol nyelven forgatott filmünk nemzetközi fesztiválokra való nevezését. Ezeken a megmérettetéseken első körben online formában versengenek az alkotások a havonta vagy negyedévente megrendezett fesztiválokra általában több ezer filmet neveznek. Akik itt első helyezést értek el, azok bekerülnek az éves rendezvényre és ott megmérettetődnek egy nagyon komoly zsűri előtt. Én eleve csak olyan fesztiválra neveztem be a filmet ami úgynevezett IMDb által elfogadott fesztivál, mert az már rögtön egy szűrő. Amikor megnyertünk egy fesztivált, akkor kaptunk egy IMDb linket, hogy feltölthetjük magunkat és az IMDb kereszt ellenőrzést is végzett, így mondhatni nem „futottak még” kategóriájú fesztiválokra sikerült bejutnunk. Igyekeztem figyelni arra is, hogy hol vannak azok a városok, ahol a filmvilág koncenrálódik, tehát ahol utána majd az élő vetítésen megjelennek olyan befektetők, producerek, akik érdeklődhetnek az alkotás iránt, ezért Los Angeles-t és a többi jelentős filmes amerikai városokat és angliai fesztiválokat céloztunk meg.
Itt szeretném elmondani, hogy most vasárnap (2024. júnus 2.) lesz nyilvános a film, eddig zárt csatornán volt a fesztiválok miatt, vasárnap indul egy komplex weboldal is, sok információ lesz rajta a film kapcsán, úgyhogy meg lehet nézni az alkotást és lesz egy „beavatottaknak” szóló jelentkezési lehetőség, regisztráció is, ugyanis egy közösséget hozzunk létre azoknak, akik szeretnének hasonló módon egy „jobb” világot létrehozni és velük folyamatosan kommunikálni fogunk, heti hírlevél és minden egyéb formában.
Mit mondhatok? Ötvenegy díj csak eddig! Gratulálok és azt ígérhetem a FakTúra folyóirat követni fogja ezt a példátlan sikert, köszönöm az interjút.
Klasszik-rock parádé – Rock Cover Night; Kedélyes Urak, Chili Con Carne – Május 10. Újpesti Kultúrális Központ – Ifjúsági Ház
Május idusán egy kellemes Duna-menti séta után az újpesti Ifjúsági Ház előtt ért az este, Rékasi Attila barátom társaságában. A hívószó ezúttal a klasszikus rock volt: egy Deep Purple és egy Red Hot Chili Peppers tribute-zenekar lépett fel aznap este. Az intézmény dolgozóinak szívélyes útbaigazítása után, némi sörrel felfegyverkezve elfoglaltuk a helyünket a nézőtér szélén felállított asztaloknál. A Rock Cover Night címmel futó esemény eredetileg hét órás kezdéssel volt meghirdetve, ehhez képest körülbelül háromnegyed 8-kor csapott a húrok közé a Chili Con Carne. Mikor megérkeztünk, alig lézengtek néhányan a teremben, de bíztunk benne, hogy mire a zene felharsan, legalább fél ház lesz. A közönség azonban csak nem akart odatalálni, amit nem kis megütközéssel vettünk tudomásul, de erről majd később.
Bevallom, noha szimpatizálok a Chilivel egy ideje, nem ismerem behatóan a munkásságukat, így jó pár nótát nem tudtam beazonosítani. A színpadon a zenekar mindenesetre beleadott mindent, még ha kezdetben egy kicsit statikus is volt az előadásuk. Több nóta is elhangzott az első nagy sikerlemez, a Blood Sugar Sex Magic előtti vadócabb időszakból, és a harmadik nóta környékén kezdtek belemelegedni a srácok. A nézőtér közepén táncikáló néhány néző legalább vissza tudott valamit sugározni a színpadról áramló energiából.
Az énekes hamar nekivetkezett, és Anthony Kiedis-t idézve ugrált szünet nélkül, hibátlanul hozva közben a dallamokat, a basszer és a dobos is feelingesen hozta a témákat, egyedül a gitáros színpadi jelenlétével nem voltam teljesen kibékülve, igaz, hogy maga Frusciante sem szántja fel a deszkákat általában. Pontosan és érzéssel nyomták, a hangosítással azonban sajnos akadtak problémák, végig volt egy alapzúgás, ami a csendesebb daloknál volt zavaró. Összességében nem érheti panasz a produkciót, a vállalásukat teljesítették, az anyabanda hőskorához képest persze visszafogottabban, de, végül is, kinek is hiányzott volna 2024-ben az egy szál zoknis megjelenés, nem igaz? A nagy slágerek (Give it away, Californication, Other Side) a vége felé jöttek, kerekké téve a produkciót.
KOVRövid átszerelés után jöttek a Kedélyes Urak a Purple dalokkal, és bár a Chiliék is jól nyomták, azért rögtön érződött, hogy itt már egy évtizedek óta összeszokott, profi banda szól. A Rockbook szerint 1985-ben alakultak (talán Gillanék újbóli, 84-es összeborulása inspirálta őket), majd hosszabb szünetet követően 2008-től zenélnek ismét aktívan. Gazdag múlt áll tehát a csapat mögött, rutinosan csaptak bele a Burn című örökzöldbe. Persze a leglegendásabb felállás, a MK2 éra is képviseltette magát, másodiknak a Speed King jött az In Rock c. alapvetésről, és ekkor már én sem tudtam az asztalnál maradni, bementem csápolni, noha sajnos a második etapra sem lettünk többen. A csapat frenetikusan idézte meg a híres gitár-orgona párbajokat, közben kétszer is kikacsintottak az egyik legsikeresebb Purple utódzenekar, a Whitesnake karrierjére is (Fool for your loving, Ain’t no love in the heart of the city.) Sajnos a késés miatt rövidített programot játszottak, pedig a jelenlevők biztosan nem bántak volna kétszer ennyi nótát – egy ilyen életműből bőven lehet csemegézni. Így végül maradtak a legsikeresebb Machine Head album meganótái, a Highway Star, Lazy és persze a dédanyám által is ismert Smoke on the Water – ezekkel nem lehet hibázni, nem mintha egyébként lett volna gyenge pontja a produkciónak. Érdemes őket elcsípni majd, az énekesük elmondása szerint ősszel játszanak ismét Újpesten. A koncert után sikerült néhány szót váltanunk Kedélyesék basszusgitárosával, aki szintén nem értette, miért volt ilyen kevés fizetővendég. A két zenekart 2600 forint ellenében lehetett megnézni, ennek a programnak ilyen áron, a kb. 120 ezer fős Újpest kellős közepén, péntek este ennél sokkal több embert kellett volna bevonzania. A rock iránti általános érdektelenség ellenére is lefogadom, hogy sokan eljöttek volna, ha például nem egy szem plakát lett volna kitéve a kerületben, az Ifjúsági Ház bejáratánál. Több helyen lett itt elbaltázva a szervezés, amibe e helyütt felesleges is talán belemenni, csak azt sajnálom, hogy sok gitárzenét szerető embernek lehetett volna egy szuper estéje, ha tudnak a koncertről. A Chili Con Carnén és a Kedélyes Urakon mindenesetre nem múlott volna.
Szereti-e még valaki ma Radnóti Miklóst? Nekem, amikor irodalomra kerítem a szót, nagyon sokan mondják, hogy igen, Ő a kedvencem. Szólok, nehogy lemaradjanak azok, akik kedvelik, tisztelik Őt, hogy holnap egy nagyon fontos estje lesz a Kettőspont Színházban ennek a zseniális irodalmárnak, akit most csak azért nem nevezek költőnek, mert Szitás Balázs színművész Ikrek hava önálló estjén egy Radnóti vers sem hangzik el. Az életét a hazájáért adó író prózája lesz előadva, nem „kisiskolás fokon”. Volt szerencsém a főpróbán fényképezni, ami természetesen nem egy primer befogadói élmény, hiszen dolgoztam, a képre kellett koncentráljak, de így is megérintett Balázs értő és magas színvonalú interpretációja. Orgánuma, szöveggel való együtt lüktetése ért el hozzám szinte azonnal, dacára a köztünk lévő kamerának. Úgy érzem, közelebb kerültem Radnótihoz, sokszor éreztem úgy, „jelen” van, itt van köztünk. Méltatlan, értelmetlen, soha fel nem fogható, meg nem bocsájtható halálát nem lehet feldolgozni, annyi vigaszunk lehet, hogy olyan fontos színházi emberek, mint jelen esetben Szitás Balázs rendező, előadó és Formanek Csaba vezető, aki színházába fogadta ezt a szerintem nem mindennapi produkciót, nem feledik el költő óriásunkat. Kérek mindenkit, mi nézők se tegyük, vásároljunk jegyet, őrizve ezzel emlékét!
Az Ikrek hava Radnóti Miklós egyetlen prózai műve. Sodró lendületű, ritmikus és dallamos, hol humoros, hol megrázó erejű alkotás.
Mélyre merülünk Radnóti boldog és mégis traumatikus gyermekkorába. Az emlékek láncolatán át felsejlik egy ember, egy sors, egy korszak: egy költő születése.
Radnóti költeményeit sokan szeretik, köztük én is, el is fogok jönni az önálló estedre, de érdekelne, miért őt választottad a Kettőspontos bemutatkozásodra?
Igazából egy ideje gondolkodom azon, hogy újra színpadra lépjek, de megfogadtam, hogy csak olyan szöveggel, vagy történettel szeretnék a nézők elé állni, ami annyira megfog, hogy nem tudom nem megcsinálni. Újraolvastam tavaly szeptemberben az Ikrek havát, és azonnal tudtam, hogy megvan, amit kerestem. Néhány hétig még csak ízlelgettem a szöveget, mint a jó bort, utána kezdtem csak el vele dolgozni. Mondhatjuk úgy is, hogy a szöveg választott engem, és nem én a szöveget. (Nevet). Rengeteg közös élményem van Radnóti gyerekkorával. Nem pontosan az történt meg velem, ami vele, de hasonló élményeim vannak. És azt hiszem, sokan mondhatjuk el magunkról ugyanezt. Ezért zseniális a szöveg, mert univerzális problémákat vázol a költő egyéni történetén keresztül. Teszi mindezt ritmikusan, dallamosan és érzelmektől fűtve. Olyan lüktetése van, mint egy zenei remekműnek.
Ha már Radnóti, mennyire tartod Őt ma aktuálisnak? Nekem a háborúk miatt hátborzongatóan aktuális.
Hát igen, rátapintottál a lényegre. Persze nemcsak a háborúk miatt. Ahogy azt fentebb kifejtettem, univerzális állapotokkal dolgozik a szöveg. Dehát az is árulkodó, hogy a költő mikor fejezte be a kéziratot. 1939 augusztus végén. Érezhető a bizonytalanság és a háborúra készülő Európa túlfűtöttsége. De talán egy idézet a műből jobban megvilágítja ezt az állapotot: “Riasztó újságcímek között jöttem idáig, ma újra Európa sorsa dől el, izgatottan és ünnepélyesen élek, de kezdem megszokni már.” Ezt szerintem ma bármelyikünk mondhatná. Hátborzongató, hogy ez az idézet már 85 éves… Ahogy a kapcsolatairól, az érzelmeiről, az érzéseiről mesél, az pedig időtlen. Radnóti egyre aktuálisabb olvasmány.
Nem nagy kockázat egy költőre alapozni egy színházi estet, meg lehet így tölteni a nézőteret?
Nem tudok erre válaszolni, nem vagyok marketingszakember. (Nevet). A szöveg nem egy költemény, hanem egy konkrét történet az egyik legnagyobb költőnk életének egy részéről. Egy sztori, ha úgy tetszik. Zenei dallamokkal, pontosan kiszámított dramaturgiai ívekkel. Gyakorlatilag színpadra van teremtve. Megfelelő jelenléttel előadva katartikus élményt adhat. Ez egy olyan szöveg, amit meglepően kevesen ismernek. Pedig nem is hosszú, és nem is nehezen befogadható. Kicsit küldetésemnek is érzem, hogy minél több emberhez eljuttassam ezt a csodát, mert az Ikrek hava maga a csoda.
Mi számodra a legnagyobb kihívás ebben a darabban?
Erre a premier után szeretnék válaszolni. (Nevet)
Mivel hívnád fel magadra a nézők figyelmét? Mi adta eddig művészi munkásságodnak, irodalmi kötődéseidnek a gerincét?
Sokfelé sodort az élet. Először színész voltam, egészen hosszú ideig, aztán 9 évig táncos. Külföldön játszottam egy ideig. 2020-ban megkaptam az év legjobb férfiszínészének járó díjat a New York Film Awardson. Amikor elkezdtem újra tanulni, a filmen kívül mindent abbahagytam, mert nem szerettem volna egy seggel több lovat megülni. Tavaly szereztem meg a filmrendező diplomámat, de mesterre már forgatókönyvíró szakra mentem. Azt hiszem most kezd bennem összeérni az a sokfajta dolog, amivel foglalkoztam, vagy éppen foglalkozom. Mert ezek mind egy tőről fakadnak, és egyfelé vezetnek. Mindegy, hogy a végén vászonra, vagy táncszőnyeggel leterített padlóra álmodom-e a produktumot.
Mennyire fog jellemezni téged a színpadon a Radnótihoz első blikkre jobban illő visszafogottság, vagy meglepetést fogsz okozni?
A színpadon szinte bárki, és bármilyen lehetek. Amelyik figurát meg tudom teremteni, az élni fog. Persze, az általam életre keltett figura csak belőlem tud táplálkozni, hiszen van egy testalkatom, izomzatom, hangom, lelki beállítottságom, mint mindenkinek. De ezeket az attribútumokat másképpen tudja használni egy színész.
Mi a véleményed a FakTúra folyóiratról, hogy érzed tud segíteni egy induló fiatal művésznek egy ilyen művészeti online folyóirat?
Nagyon fontosnak tartom. Az által, hogy teret kapunk a gondolataink kifejtésére, lehetőséget kapunk a leendő közönségünkkel elkezdeni egyfajta kommunikációt. Ezért nagyon köszönöm neked a lehetőséget, és nagyon-nagyon sok olvasót kívánok a FakTúrának!
Méhek, anyák, gyermekek címmel lesz május 5-én 15 órai kezdéssel verseket és filmeket felvonultató anyáknapi program a Ráday utca 39. szám alatti Kettőspont Színházban, ahol Formanek első egyszereplős filmalkotása nézhető meg újra. A színházi drámái után ez a saját rendezésű alkotás egy sokkal spirituálisabb, filozofikusabb alkotás, ami meglátásom szerint szép képi és filmes nyelvezettel lett megalkotva. Egy hegy, egy házikó és Lali kutya szerepelnek még a rendezőn kívül a filmben, ami nagyon bensőséges hangulatvilágú, talán ez indokolhatja az Anyák napi vetítést. Kis költségvetése ellenére egy ízig vérig szerzői film, ami egyenlőre népszerűségében nem „veri” a Most vagy sohát (már, hogy akciófilmesen fejezzem ki magam), de ez az alkotás is bővelkedik akcióban, jönnek, mennek, nézelődnek, étkeznek, fürdenek. Már ha nem csak azt tekintjük akciónak amikor hülyére verik egymást és halomra ölik a szereplőket. Félre téve az összehasonlítást a Formanek film lényege meglátásom szerint, egyfajta életérzés, értékként definiált életmód bemutatása, ez abszolút sikerült is az alkotónak! Mivel a vetítés után lehetőség lesz beszélgetni a szerzővel, hangot adhatunk esetleges észrevételeinknek, véleményüknek, Csaba erre nagyon nyitott, ahogy én tudom, örül is ha van visszajelzés!
Tegnap este a Kettőspont színházban Forgács Gábor színész, humorista, szinkronszínész Humorforgácsok című előadását láttam, melyet Csifó Dorinával és Kárpáti Leventével vittek színpadra a Ráday utcában összesen hat alkalommal ebben az évadban.
Én ahhoz a generációhoz tartozom, amely a Szeszélyes évszakokon és a Gálvölgyi-Shown nőtt fel, igy az a fajta humor, amit Forgács Gábor képvisel szerves része volt gyerekkoromnak. Talán nem a sajátom, hiszen nem választottam, de nosztalgiával és biztonságérzettel tölt el, azzal a tudattal, hogy amit gyermekként szerettem, szerethető lehet ebben az önmagából régen kifordult világban.
Mit kaptam Forgács Gábortól tegnap este? Először is patikamérlegen adagolt Forgács humort, remekül kitalált, jól megrendezett összeállítást mindabból, ami ő: standup comedy, helyzetkomikum, kabaré, dalok, a kihagyhatatlan jódli, finoman de egyértelműen megfogalmazott társadalomkritika, közéleti utalásokkal melyek mindig aktuálisak és persze az elmaradhatatlan svájci sapka és munkás karakter, amit senki nem tud úgy mint ő. Na és persze a sztorik… Honthy Hanna, Hofi Géza, Bessenyei Ferenc.. jó, hogy van még, aki emlékszik rájuk.
Amit még kaptam tőle és vele csodásan kooperáló színésztársaitól az az élmény, hogy minden, ami a színpadon történik nekem, a nézőnek szól, még ha az előadás szinte minden pontja a művész úr személyéhez, munkásságához kapcsolódik, egy percig nem éreztem úgy, hogy az öncélú lenne. A darabnak a közönség pont úgy részese volt, mint a színpadon játszó színészek, bár az elismerés egyértelműen az utóbbiakat illeti meg. A szereplők közötti kedves élcelődés, humoros odaszólások, könnyeddé és személyessé tették az egész előadást.
Forgács Gábor egyike azon színészeknek, akik nagyon tudják, hogy kell a színpadon lenni. Legyen szó tv kabaréról vagy egy kis, alternatív színházról 30 férőhellyel, ugyanazt a minőséget kapja a kedves néző. Bár személyes véleményem, hogy ez utóbbi esetben még annál is többet.
A Kettőspont színház az a hely, ami teret ad modern, alternatív színdaraboknak, képzőművészeti kiállításoknak, amatőr és profi színjátszó társulatok darabjainak, gyerekprogramoknak, filmvetítéseknek és most még bővült a színpaletta ezzel az egyik korábbihoz sem hasonlítható előadással. Számomra ez a varázsa ennek a helynek, hogy mindig egy kicsit mást ad, mer kockázatot vállalni és én hiszek benne, hogy ez a jó út.
A darab a jelen állás szerint már csak két alkalommal, ma április 20-án és holnap este lesz látható a Ráday utcában. Mindenkinek ajánlom. Nosztalgia, szeretet, minőség, csak kaphat az ember ha megnézi, mi mást kívánhatunk még? Ha én kívánhatnék még valamit, az az lenne, hogy Forgács Gábor soha ne érezze azt, hogy amit ad, az már nem elég. Isten tartsa meg őt nekünk még sokáig, minden jót kívánunk Művész Úr!
A Kettőspont Színház 2024. áprilisi programja igai tavaszi nekilendülés, kiemelnénk Rékasi Attila SZÍNHÁZI című jubileumi kiállítását a RÉKASI 50/30 rendezvénysorozat keretében, mely a művész ötvenedik születésének napján 25-én este kilenckor nyílik Ács Tamás színművész mond verset, Gogol: Az őrült naplója előadása után.
Premier is várható Forgács Gábor: HUMORFORGÁCSOK szerzői műsora debütál 5-én.
Izgalmasnak ígérkezik a Public Art Konferencia a képzőművészet rajongóinak 12-én.
Végre újra láthatjuk a remek Senki sem mer egyedül élni című darabot Pusztai Luca és Formanek Csaba játsza 10-én és 11-én. jegyek a jegy.hu oldalon beszerezhetők!!!
Címlapfotót Rékasi Attila készítette a Kettőspont Színházi előadáson
A Forrás Művek Színtársulat Verőcén alakult egy baráti-civil közegből, első előadásukat – a generációs traumákat is boncolgató Csodálatos vadállatokat- nemrégiben bemutatták Budapesten is, a Kettőspont Színházban. Hogyan forrnak össze a „dunakanyari köztörzsiség” energiái egy színházi társulattá, mik a kezdet legnagyobb nehézségei és örömei, és merre tovább a jól sikerült indulás után? – ezekről a témákról kérdeztük Tóth Zsuzsannát, a társulat alapító-rendezőjét.
Nem gyakori manapság, hogy felnőtt, civil emberek színházi társulatot alapítanak kvázi a „semmiből”. Hogyan jött létre a Forrás Művek Színtársulat, és hogyan találtatok egymásra ilyen szép számmal Verőcén?
Hogy hol kezdődik igazán valami, azt nehéz volna megmondani. Talán az egyik napsütötte délután, mikor kint ültünk egy Dunára néző teraszon, bámészkodva a csillámló vizek felett, felötlött valakiben, hogy olvassunk fel egymásnak a legszeretettebb írásainkból. Akkor született az ötlet, hogy talán kicsit átgondolva, strukturálva még izgalmasabbá tehető, akár egy drámát is felolvashatnánk – a szerepeket külön-külön felolvasókra bízva. Elsőre mégsem egy drámát dolgoztunk fel, hanem egy felkérésnek eleget téve összeállítottam ajánlásaimat Weöres Sándor költészetéből, és baráti társaságomból – az erre örömmel vállalkozók közül – felolvasókat kértem fel. Később készült egy Karinthy-est is, hasonló dramaturgiával. Mindkét alkalom nyitott műhely volt, amihez felolvasóként bárki csatlakozhatott. A mostani társulat ezen alkalmakból nőtte ki magát.
Miért éppen Garaczi László Csodálatos vadállatok című színművét választottátok első előadásotok alapanyagául?
Ez nagyon az elején történt, nem volt még állandó társulati tagság, így magam döntöttem a darabról, s kértem fel a szereplőket hozzá. Elegem lett a töredékekből, a pár perces tartalmakból, szeretettem volna legalább egy egyfelvonásost a többiekkel közösen felolvasni. Akkor még úgy képzeltem, hogy a törzshelyünkre, a valaha volt Forrás kávézóba invitáljuk a közönséget, s miközben a vendégek az asztalok körül iszogatgatnak, olyan lesz, mintha egy rádiójátékot hallgatnánk, csak történetesen élőben. S miért pont Garaczi? Megérintett, felkavart, saját budapesti fiatalkorom idézte, az ismerős helyszínek, szereplők és hangulatok magukkal sodortak, olvasása közben pedig egyre azon kaptam magam, hogy felkacagok, valami nyelvi leleményen, poénon, áthalláson, vagy kósza asszociáción. Egyszerre mulattamés sírtam. Úgy éreztem ez a darab alkalmas lesz arra, hogy megszólítsam a hallgatóságot, hogy olyan utakra hívjam őket, ami megmozgatja, újraértékelésre sarkallja őket, olyan érzékeny területeken is, ami egyébként sokszor önmagunk elől is rejtegetett tabu. Szerettem volna elbeszélni, milyen bizonytalan mentális állapotban vergődnek köröttünk sokan, időszerűnek éreztem, még ha a Csodálatos vadállatok a 90-es évek fiatal generációjának története is, a feszültsége, a felbolygatott kérdéskörök, traumák, családi problémák ma is ugyanúgy jelen vannak, sőt a következő nemzedékeket szemlélve, talán súlyosabban. S mindemellett valami olyasmit szeretettem volna, ami friss, mai, közel jár a mindennapjainkhoz, elevenen érint és közel hoz. Bár lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom így, hiszen mindeközben kezdő színházcsinálóként nagy várakozás élt bennem, hogy vajon képesek leszünk-e a színpadi játék csodájára, és megteremtjük-e néhány katartikus pillanat lehetőségét? Mindenesetre ehhez Garaczi Laci darabját kitűnőnek éreztem.
Öt alkalommal mutattátok be eddig ezt a darabot felolvasószínházként, miközben szinte teljes értékű szcenírozás és színészi jelenlét jellemzi az előadást. Miért ezt a formát választottátok? Nem gondoltatok arra, hogy – akár menet közben – „megszabadultok” az olvasópéldányoktól?
Többször volt róla szó, de ha a színészek megtanulják, és felállnak, mozognak, játszanak, akkor teljesen át kell rendezni a darabot, és a szövegtanuláshoz se fűlött akkor még a foguk. Egyszerűen nem voltunk még készen rá. Rendezőként különben is szövegközpontúan álltam hozzá, a szöveget szerettem volna, minél kevesebb csorbítással megosztani, kihangosítani, értelmezni. A felolvasás pedig nagy könnyebbséget és kapaszkodót jelentett az amatőr színészek számára, így egyszerűbb volt elcsábítani őket erre a munkára. Persze a próbák során hamar kiütközött, milyen feszes keret egy asztal mögött ülve, olvasva előadni, ezért is lazítottuk fel itt-ott néhány gesztussal, mozgással, árnyjátékkal. Mondjuk úgy, hogy ez volt a társulat belépője egy igazi színpadi játékhoz. Most már szinte mindenkit zavar a szövegkönyv, ami eddig mankó volt, lassacskán akadállyá vált, ahogy magabiztosabbá váltak a szövegben, úgy haladtak volna karakterük kibontakoztatásában, ami ugye nem igen megy egy A4-es lappal az arcod előtt… A következő munkánk, már biztos, hogy nem felolvasószínház lesz.
Kissé leegyszerűsítve a Csodálatos vadállatok a 90-es évek végén egy felnövő- felnőtt városi generáció életválságába ad betekintést, nem éppen könnyed olvasmány. Hogyan rezonáltak ezekre a témákra és figurákra a színészek a próbák során, és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől?
Ez nagyon érdekesen alakult. Kezdetben küzdenem kellett a darabért, a felkért színészek közül páran feltették a kérdést, hogy biztos jó választás-e? Emlékszem, első próbáink, ami a darab értelmezése körül forogtak, rendre éjszakába nyúló beszélgetésekbe fordultak, hiszen maga a szöveg rendkívül sűrű, szerteágazó, olykor vulgáris és töredezett. Még a cselekményszál sem magától értetődő, így volt, aki aggódott, hogyan jelenítjük ezt meg, hogy fog a közönség erre reagálni, „s miért kell már megint a nyomasztás, feltárni e belső tereket, ráadásul mindenféle kivezető iránymutatás nélkül?” De olyanok is akadtak a társulatban, akik nem töprengtek ilyesmin, és egyszerűen közösségi élményként, tartalmas szabadidős tevékenységként tekintenek a próbákra, kihívásnak tekintették a feladatot és egyszerűen beleálltak. Viszont, ami engem igazán meglepett és egyben megerősített a választás helyességében, az a közönség reakciója volt. Akivel csak szót váltottam az előadás után, szinte mindenki más-más jelenetet emelt ki, a saját személyes történetének tükrében. Ismét a szerzőt illeti a dicséret: a darab újszerű, kísérletező, időben és térben ide-oda ugráló szerkezete remek lehetőséget biztosított arra, hogy mindenféle problémakört a felszínre dobjon. Én úgy hívtam magamban: „a szélesspektrumú darab”, mivel mindenki talált benne valamit, ami számára jelentőségteljes volt, megérintette… De még a gegekkel is sokszor ez volt, az egyik előadáson harsány kacajt váltottak ki, a másikon semmit, a közönség kifürkészhetetlen.
Fotó: Rékasi Attila
Mik a legnagyobb nehézségek, amivel egy kezdő amatőr színházi csoportnak szembe kell néznie – és mi jelenti a legnagyobb örömet számotokra a színházcsinálásban?
A legkomolyabb nehézség a próbákra és a felkészülésre szánt idő megtalálása, és a többiekkel való egyeztetése. Munka és család mellett ez koránt sem egyszerű, s mégis, eddig sikerült megoldani, összetartani a csapatot, amit szerintem elsősorban annak az organikusan kialakuló közösségi együttlétnek köszönhetünk, amit a közös alkotómunka során megéltünk.
Vezetőként gondolom egyszerre kell szervezned és támogatnod a közösség munkáját – és kialakítanod a saját hangodat is rendezőként. Hogyan oldod meg ezt az egyének és a közösség érdekei között nyilván fel-felmerülő feszültséget?
Igyekszem minden felvetésre, óhaj-sóhajra, igényre, vagy problémára odafigyelni, őszinte és egyenes kommunikációval mindezeket megbeszélni, majd a lehetséges megoldások között optimalizálni. Ami olykor ellene megy rendezői szándékaimnak, de azt hiszem, ez természetes. Egy dologban vagyok hajthatatlan: hogy mind a szövegválasztásban, az előadásmódban, társulati megjelenésben nívós, érzékeny, hiteles csapat legyünk. A Vadállatokhoz például ragaszkodtam, mert meggyőződésem volt, hogy színvonalas, remek darabbal van dolgunk. De voltak helyzetek, amikor a többiek győztek meg, hogyan lenne jobb egy jelenet, egy hangsúly. Folyton változó körülményekkel kell kooperálni, lehetőleg sose levéve a kezed a finomhangolásról.
Mik a társulat további tervei, melyek a fejlődés tervezhető irányai?
Pillanatnyilag egy költészetnapi verses előadáson dolgozunk, amit értelemszerűen április 11-én mutatunk be Verőcén. Két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt mi itt vagyunk itthon, szinte kötelező dolgunknak tartjuk, hogy egy ilyen alkalmat támogassunk, jelen legyünk, másrészt titkos rendezői gondolatom, hogy remek próba a színészeknek a szövegtanulás terepén, ami eddig még nem volt gyakorlat. Több színészmesterségbeli workshop-ot is tartottunk már külső, professzionális segítséget is bevonva, ezeket a jövőben is folytatni szeretnénk. Valamint kimunkálás alatt áll egy Mrozek-előadás, amit a társulatból arra vállalkozókkal hamarosan próbálni szeretnék.
A Dunakanyar – innen a belvárosból szemlélve – egyre pezsgőbb közegnek tűnik számomra. Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség? Milyen szerepe lehet ebben a Forrás Műveknek?
Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség. De ez már évtizedek óta zajlik, és sokkal lazább kapcsolódásokkal, mint gondolnánk. Hol fellángol ez a közösségi lét, és pezseg és pörög, lehet, hogy egy koncert, előadás, vagy épp egy kaláka miatt. Máskor meg leesik, visszazuhan. Nincs neve, nincs vezetője, nincs állandó tagsága, nincs iránya, és nem lesz sose kész, egy alaktalan, örökkön változó izé. Egy valami talán mégis állandó ebben a közegben, az alap hangütés, ami nyitott, elfogadó, szívélyes és baráti. Bár most jut eszembe: a szintén verőcei illetőségű Aznap Zenekar nevet adott ennek a jelenségnek, „éljen a dunakanyari köztörzsiség!”- valahogy így szokott búcsúzni a frontember. Kicsi ez a Dunakanyar, a kulturális értékekre érzékeny közönséget folyton összefújja valahol a szél. Így találkozunk, tudunk egymásról, s sokszor inspirálunk, együttműködünk, kapcsolódunk is. Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a nagyvárosi léttől, hogy mindez valahogy emberléptékű maradt.
Mi a legnagyobb öröm a számotokra a színházban?
A társulat tagjainak válaszaiból:
„Más bőrébe belebújva, megkönnyül a saját búja, meg lehet úgy hülyének menni, hogy nem kell hülyének lenni, a közönség meg bólogat, meg pénzt dobál, meg bókokat!”
„Az együtt alkotás, mi más?”
” A csoportban feloldódás, spontán kreativitás, erős önismeret- és személyiségfejlesztés.”
„A figyelem, a fókusz gyakorlása önmagunk és egymás iránt. A szerep megtalálása az emberi mivoltunk jegyeinek kutatásával.”
Az interjút készítette Formanek Csaba, a Kettőspont Színház művészeti vezetője (nem jelzett fotók: magánarchívum)
FakTúra: Két hét múlva nyílik jubileumi tárlatod az Újpest Galériában, ennek kapcsán szeretnélek szakmailag kicsit jobban megismerni. Egy vidéki kisvárosban nőttél fel a 80-as 90-es években, ahol a fényképezőgép inkább volt családi eseményeket kiszolgáló kellék, mint művész eszköze. Ebben a közegben mi vitt téged a fotózás felé? Miért pont a fotó?
Sőt, egy három gyermeket nevelő szerény körülmények között élő családban nevelkedtem, úgyhogy fényképezőgépünk nem is volt. Néhány fotó, amit hivatásos fényképészek készítettek óvodai ballagásról, tablóképek, egy-két albumra való esküvői fotó rokonoktól: ennyi volt a fényképekkel való kapcsolata a családomnak. Papír és ceruza volt, ezért rajzoltam gyermekként (nem túl tudatosan, nem is túl jól), lánglelkű ifjúként verseket fabrikáltam, de ezek a próbálkozások még nem voltak értékelhető alkotások. A művészi lélek (nagyon érzékeny gyermek voltam, illetve volt bennem egyfajta különcség, amit a tanáraim is szóvá tettek) megvolt bennem, illetve jó eszű voltam – mondom a tanáraim után -, tanulás nélkül is jó érdemjegyem voltak, több tantárgyban kiemelkedő voltam, kémia, történelem, irodalom. Aztán Kozma László sógorom külföldre ment dolgozni és hozott egy Premier 620-as kompakt gépet. Életemben előszőr fényképeztem! 18 éves voltam ekkor. Természetesen negatív analóg filmre készültek a képek, amiket előhívatva megdöbbentett azok valóság hűsége. Letaglózott az, hogy általuk meg tudtam állítani az idő múlását. A katonaságnál összeismerkedtem Zombor Ferenc őrnagy, repülő irányító tiszttel, aki azóta is atyai jóbarátom. Ő hobbiként fényképezett, gépeket szervizelt. Megjavította az első, fillérekért vásárolt Zenit tükörreflexes „profi” kamerámat, amivel már a szolgálati idő alatt próbáltam elvontabb, nem emlékkép igényű, azon túlmutató felvételeket készíteni, kifejezetten művészi szándékkal (természetesen akkor még csak a szándék volt meg hozzá). Az azonban ott eldőlt, hogy ezzel a művészeti ággal akarok foglalkozni, úgyhogy leszerelve olyan munkát választottam, ahol sok szabadidőm volt és elkezdtem képezni magam. Minden elérhető könyvet megvettem, azokból tanultam. Akkora szenvedéllyel, hogy egyszer elolvastam és már tudtam is a lényegét kívülről. Két év tanulás, gyakorlás után a Debreceni Fotóklubba vittem el a művészi igényű fotóimat. Azonnal felvettek tagnak. Olyan felvételekkel érkeztem, amik kapcsán nagy jövőt jósoltak nekem, kiállították alkotásaimat.
FakTúra: Harminc éve vagy a pályán, mi az, ami ennyi év után is motivál és alkotásra ösztönöz? Tudatosan vagy ösztönösen alkotsz? Igen, 30 év már nem csak fellángolás, néha az ember akár fel is adná, de egyszerűen nem tud szabadulni ettől a szenvedélytől és amikor már azt gondolja, hogy vége, akkor mindig támad egy újabb ötlete vagy egy újabb érzés ragadja el, hogy kamerát ragadjon vagy új képzőművészeti projekten kísérletezzen. Motiválni, úgy gondolom, semmi nem motivál, ez inkább egyfajta „kényszerűség” erő. Tudatosan és ösztönösen is alkotok, ezek kéz a kézben járnak, mindkettőre szükség van. A tudatosság, ha másban nem is, abban mindenképp megjelenik, hogy hivatásos művészként, el kell helyezzem a munkáimat a világ művészetében, nem tehetek úgy, mintha nem létezne művészettörténet. A montázsaim elkészítésénél is szerep jut a tudatosságnak, hiszen a műfajból adódóan sok áthallás, utalás születik a képeken.
FakTúra: Érzed-e szükségét annak, hogy lépést tarts a szakmában történő változásokkal, lekövetsd az újításokat? Ha igen hogy tudod ezt megtenni? Ha nem, mi ennek az oka? Ha nem érezném szükségét, akkor is valamilyen szinten rajta kellene hogy tartsam a szemem a „pályán”, hiszen ez a tanult szakmám. Úgy technikailag mint művészileg fél szemem rajta tartom a dolgokon, de az alkotói munkámra nincs túl nagy hatással ez a figyelés, vagy legalábbis csak nagyon ritkán. Inkább ez a magam útját járom típus vagyok. Én analóggal kezdtem fényképezni, tehát ha nem követném a változásokat akkor még mindig analóggal fotóznék és akkor nagyon trendi lennék, de én a forradalmat és a lehetőséget láttam az elektronikus változásban, úgyhogy digitális fényképezőgépekkel dolgozom, sőt ma a legtöbbet telefonnal fotózom.
FakTúra: Mikor lesz egy alkotásod „teljesen kész”? Mit jelent számodra ez a kifejezés ha fotókról van szó? Létezik-e tökéletesen befejezett műalkotás? Az attól függ, hogy montázst készítek vagy klasszikus fotót. Klasszikus fotónál viszonylag egyszerűbb a helyzet, az bizonyos szempontból már az expozíció pillanatában kész van, de én mindig végzek utómunkát is. Nagyon ritka az, hogy semmilyen utólagos korrekció ne kelljen. Ennek az az oka, hogy a a digitális kép – ugyanúgy mint régen a negatív – egy nyers kép, azon még, ha nagyon keveset is, de utólag biztos, hogy egy-két paramétert be kell állítani. Mivel én sokat foglalkozom kísérletező, illetve fotómontázs technikákkal, így viszonylag sokszor van az, hogy hetekig, hónapokig dolgozom egy képen, többször félreteszem, előveszem a munkát, mire egy kép elkészül, ahogy te fogalmaztál „teljesen kész” lesz, ez akkor jön el, ha két hét ránemnézés után elővéve, úgy érzem, sem hozzátenni, sem elvenni nem tudnék belőle. Természetesen létezik tökéletesen befejezett műalkotás, sőt, műalkotás meglátásom szerint csak a tökéletesen befejezett kép lehet!
FakTúra: Szakmailag és helyileg hol látod magad 10-15 év múlva? Lesz Rékasi 60/40? Amikor rosszat álmodom, akkor a fronton egy lövészárokban hasalok rettegve. Nagyon-nagyon remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni, én voltam katona és voltam harci helyzetben is élesben, a hátam közepére sem kívánom a háborút, nem hiszem, hogy képes lennék emberek életét kioltani, megrögzött pacifista vagyok. Amikor nem álmodom rosszat, akkor a realitás talaján állok. Régebben azt gondoltam, mivel tanulmányaim is ezt jósolták, hogy 50 év felett már nem nagyon alkot új dolgokat egy művész, nem nagyon tud eredetit mutatni, de vagy elírták a személyi adataimat, vagy nem feltétlenül mindenkire igazak a kutatások eredményei, ugyanis egyelőre – legnagyobb csodálkozásomra – vannak még kreatív ötleteim, bízok a jövőben. Reményeim szerint Újpesten leszek, lesz 60/40, bár ez már olyan finisesen hangzik, de az idő nem kegyelmez senkinek, miért pont nekem kegyelmezne?
FakTúra: A fotó a pillanatot ragadja meg. Melyik volt életedben az a momentum az elmúlt 30 évben amelyet mindenképp megörökítenél?
Na most beletrafáltál egy sarokpontomba – erre mindig harapni szoktam – pár éve írtam egy tanulmányt arról, ami mindig is bosszantott engem: „a fotó a pillanat művészete”, miszerint azt ragadja meg, illetve a fotó a pillanatról szól. Szerintem ez maximum csak egy fizikai jellemzője. De vegyünk csak egy egyszerű gyermek portrét. A pillanat belőle az, amikor éppen a fejére esik a labda és édesen, vagy ijedten hunyorít. Ám amikor „csak” belenéz a kamerába, ami megrajzolja őt, az sokkal több egy pillanatnál. Meglátásom szerint az egy antropológiai tanulmányként fogható fel inkább. Ha nem tévedek, a saját életem kapcsán kérdezted ezt. El kell mondjam, hogy szerencsére nagyon-nagyon sok olyan pillanat van az eddigi életemben, ami megörökítésre érdemes, úgyhogy ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Ezen pillanatok zöme a művészethez kötődik, a másik része pedig Hölgyekhez, szerelmekhez illetve a barátaimhoz. Ha kifejezetten egy pillanatot kellene mondanom, akkor az az első saját alkotásaimat tartalmazó önálló könyvem kézbevétele, mert arra mondtam fiatalon, ha egyszer megjelenik egy könyv nyomtatásban, amin csak az én nevem szerepel, akkor már elértem mindent, amit akartam, a többi csak hab a tortán!
FakTúra: Jelenleg milyen művészeti és kulturális projekteken dolgozol? Hol láthatjuk/olvashatjuk a munkáidat, hol találkozhatunk veled mostanában?
Művészetileg mostanában két általam kitalált, létrehozott technika művészeti megvalósításán dolgozom, amik egy teljesen új vizuális világot hoznak létre, ennek első munkája az Anita kapitánya című alkotásom volt. Folytatom ezt a vonalat és van egy teljesen új is, de az még nem publikus. Kulturális projektként megemlíteném a honlapom portfólió részének feltöltését a teljességre törekedve (ez hatalmas munka lesz), illetve továbbra is sokat foglalkozom önkénteskedéssel a Kettőspont Színházban, illetve az általam alapított civil szervezeteimet Újpesten próbálom újraéleszteni. Tagként sok alkotó közösségben is dolgozom, igyekszem azokban is helyt állni. 2024-ben áprilisban indul a Rékasi 50/30 program és kiállítás sorozat. Április 5-én az Újpest Galériában nyitunk, 25-én a születésnapomon folytatjuk a Kettőspont színházban. Olvasni a Tanka János irodalmi kör honlapján lehet írásműveimet.
A Kortárs Magyar Fotográfia 2024 kiállítás meghívója – Faktúra folyóirat
A külső szemlélőnek hosszú idő óta úgy tűnhetett, hogy magyarország legrangosabb fotóművészeti szervezete „eltűnt” a jó pár éve megfigyelhető bárkinek teret adó honi kulturális kavalkádból. Akár tűnhetett így is, belülről végigélve a folyamatokat én azt láttam, a társadalmi változások, a gazdasági környezet átalakulása, a demográfiai folyamatok megfejelve a koviddal nagy csapásokat mért minden civil szerveződésre, a szövetségre is. Az MFSZ is megvívta harcait és a jelek szerint újult erővel mutatja fel egyetemes értékeit, az általa létrehozott -előszobájaként is definiált- Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójával vállvetve egy majd kétszáz kortárs alkotót bemutató pécsi kiállítás keretében igyekszik „új” színt hozni hazánk kiállítási kínálatába.
Ha jól érzékelem az egyesülés hatvanadik születésnapján a Várkert Bazárban megrendezett nagyszabású Face-BOOM tárlathoz lehet mérni ezt a kiállítást úgy jelentőségében mint volumenében. Az is egy grandiózus, reprezentatív és látogatott esemény volt.
A pécsi tárlat nívóját tovább növeli, hogy egy minőségi, a munkákat, illetve azok leírását tartalmazó könyv is bemutatásra kerül a megnyitón 2024. március 23-án szombaton este öt órakor a Pécsi Galériában.
Kortárs Magyar Fotográfia 2024 A Magyar Fotóművészek Szövetsége egy generációkat összefogó csoportos kiállítást szervez közel 200 alkotó részvételével 2024 március 23. és április 28. között Pécsen, a Pécsi Galériában és a Martyn Ferenc Galériában.
A tárlat kurátora: Nagy Izabella A kiállításon köszöntőt mond: Hamarits Zsolt, Elnök, Magyar Fotóművészek Szövetsége. A kiállítást megnyitja: Fekete Valéria művészeti vezető
A két helyszínen párhuzamosan zajló kiállításon a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagjai (FFS) és a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjai (MFSZ) mutatják be legfrissebb munkáikat.
MFSZ tagok: A Fehér Vera, Agócs József, Ambrits Tamás, Apáti-Tóth Sándor, Arató András, Assay H. Péter, Balázs Zsolt, Balogh Attila, Dr.Baloghné Kovács Matild, Barcsi Diána, Barta Zsolt Péter, Bátorfi Andrea, Bátori Zsolt, Becze Anita, Belicza László Gábor, Benkő Imre, Beregi Edina, Chochol Etelka, Czimbal Gyula, Csikós Árpád, Csillag Pál, Csizik Balázs, Deim Balázs, Diósi Máté, Drégely Imre, Dusha Béla, Eifert János, eM Soós György, Erdős Gábor, Fábry Péter, Farkas Ildikó, Fedor Ilka, Fejér Zoltán György, Felicides Ildikó, Féner Tamás, Fuchs Lehel, Gaál Zoltán, Gál András, Gálos László, Galyasi Géza Attila, Gerhes Gábor, Glázer Attila, Gombos Lajos, Varga Tamás, Gőbölyös Luca, Gyenes Zsolt, Gyukics Péter, Haid Attila, Haris László, Haid Attila, Hajdú József, Hamarits Zsolt, Harnóczy Örs, Hegedűs 2 László, Herbst Rudolf, Herendi Péter, Hitre Imola, Homoga József, Horváth Barnabás, Horváth M Judit, Horváth Péter, Horváth Tamás, Ilku János, Jáger Viktor, Kállai Márton, Kaiser Ottó, Katona Bálint, Katkó Tamás, Kele János, Keleti Éva, Kerekes Emőke, /Keresztes Zoltán, Kis Lajos, Kiss-Kuntler Árpád,Kolozsi Beáta, Korniss Péter, Kovács Norbert, Kóti Réka, Körtvélyesi László, Landthaller Judit, Lehotka László, London Katalin, Martin Wanda, Martinkó Márk, Mánfai György, Mészáros János, Mezősi Ágnes, Módos Gábor, Molnár Zoltán, Mónos Gábor, Móser Zoltán, Mike Károly, Nagy Tamás, Nagy Zopán, Nyilas Ilona, Papp Elek, Polyvás Béla Albert, Ritter Doron, Rékasi Attila, Schild Tamás, Schreck Mo, Sélley Miklós, Seres Géza, Siklós Péter, Simon Csilla, Síró Lajos, Stalter György, Sulyok László, Szabó Béla, Szabó Ferenc, Szabó Judit (Meer), Szamódy Zsolt Olaf, Szilágyi László, Szilágyi Lenke, Sziráczki György, Szirányi István, Szita János, Szél Ágnes, Szolga Hajnal, Tamási Gábor, Tarjáni Antal, Tasnádi László, Timár Péter, Tombor Zoltán, Tóth Egó István, Tóth György, Tumbász András, Urbán Ádám, Váczi Anna, Vadászi Zoltán, Vágó Lévai Katalin, Dr. Varga Tamás, Venczel Attila, Vedres Ágnes, Vécsy Attila, Vizúr János, Wei Xiang, Zséger Olivia, Zsila Sándor.
Vizuális Művészeti Centrum-Pécsi Galériák Zsolnay Örökségkezelő Nkft A kiállítás fő támogatói: NKA, MMA. Az esemény támogatói a Bock Pincészet és a Kostas Oliva. Zenei háttér: Bodó Marci. A képanyag szakszerű szállítását Honfi Zsolt biztosította.
Ma nyílik egyik legkiválóbb, legszenzitívebb magyar fotóművészünk a ceglédi Apáti-Tóth Sándor tárlata Az idő kapujában címmel a Tihanyi Bencés Apátság Galériájában mely április 14-ig látogatható. Olyan kérdésekre keresi a választ a művész, mely előbb utóbb minden élőt érint. Miként távozunk a földi világból, milyen módon rejtélyes utakon. Nagyon nagy szeretettel ajánljuk a tárlatot, akár egy kirándulással összekötve az országból bárhonnan érdemes felkerekedni, Apáti-Tóth magas minőségű művészete garantált látogatói élményt ígér!
Hogy hány éves vagyok, azt ne firtassuk. Annyit elárulok: 1979-ben születtem. (Többet nem segíthetek..) Régi darab régi köntösben, első ránézésre. Másodikra is. Van több idegesítő szokásom. Az egyik, hogy újra és újra ugyanazokat a kérdéseket teszem fel. Ennek ellenére sok barátom van, akik még beszélgetni is szeretnek velem!
Mindezek alapján akár Pielmeier Ágnes, báránykám-ja is lehetnék a Kettőspont színház repertoárjáról. Régi darab (’79-es), ám a kérdések, amiket felvet, sokunkat újra és újra provokálnak, megmozgatnak. Hisz bármennyiszer pörgettük, forgattuk gondolatainkat tudomány és hit határvidékeiről, vélt vagy valós antagonizmusáról, etikai felelősségünk mibenlétéről, gyakran előfordul, hogy az így nyert ábrák, mintázatok valahogy folyton mozgásban vannak. Ebben a témában hív együttgondolkodásra Bodor Géza rendező és három kiváló játszója (Gubík Ági, Pásztor Edina, Fodor Boglárka) egy izgalmas bűnügyi történet kibogozása mentén, egy intim térbe a város szívében: a Kettőspont Színházba. Akár most szombaton este!
Dr. Martha Livingstone-t, a törvényszéki pszichiátert egy zárdába rendelik ki. Feladata, hogy felmérje egy apácanövendék beszámíthatóságát, akit saját újszülöttjének meggyilkolásával vádolnak. Miriam Ruth anya, a zárda főnöknője eltökélten próbálja Ágnest távoltartani az orvostól, amivel tovább fokozza Livingstone gyanúit.
Ki ölte meg a csecsemőt, és ki volt a csöppnyi áldozat apja? Livingstone kérdései arra kényszerítik mindhárom nőt, hogy felülvizsgálják a hit jelentését, a szeretet erejét, és megkérdőjelezzék saját értékrendjüket, viszonyulásukat az emberi bűnökhöz és az isteni akarat(?) megnyilvánulásaihoz.
A történet izgalmas krimibe ágyazva vizsgálja, hogy léteznek-e ma jelenkori csodák, hogy feloldhatatlan-e az ellentét a tudomány és a vallás között.
Szereplők: Doktor / Gubík Ági Anya / Pásztor Edina (Jászai Mari-díjas) Ágnes / Fodor Boglárka
Alkotók: Írta: John Pielmeier Jelmez: Kovács Kata és Kisgyörgy Orsi Zene: Nagy Lajos A rendező munkatársa: Pál Zsófia és Danila Liza
Rendezte: Bodor Géza
A színdarab Magyarországon a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével kerül színre.
Kőrösi Papp Kálmán festménye és Magyari Balázs szobra társaságában a megnyitó előtti pillanatokban
E két Világot a művészi minőségen kívül összeköti a kozmosz. Esetükben ez nem tudósítói túlzás, hanem a közös érdeklődés, közös téma. Magyari Balázs szobrászművész és Kőrösi Papp Kálmán festőművész alkotásait egy számomra szokatlan, másoknak is talán „egzotikusnak” tűnő helyen láthatjuk: a Vajdahunyad várában, jobban mondva annak a városligeti klónjában. Jópár évet éltem a környéken, számtalanszor róttam hangulatos utcáit, bevallom tehát, nem a kortárs képzőművészet kapcsán égett bele retinámba a környék. Most azonban e két kiforrott, mondhatni pályája csúcsán lévő művésszel örömteli módon egészülnek ki ezzel kapcsolatos korábbi élményeim. Ajánlom a kiállítást mindazoknak, akik két egyedi művész kozmoszi világát szeretnének befogadni és nem mellesleg egy csodás palotát is látni.
