Klasszik-rock parádé Újpesten

Fotó: Rékasi Attila

Klasszik-rock parádé – Rock Cover Night; Kedélyes Urak, Chili Con Carne – Május 10. Újpesti Kultúrális Központ – Ifjúsági Ház

Május idusán egy kellemes Duna-menti séta után az újpesti Ifjúsági Ház előtt ért az este, Rékasi Attila barátom társaságában. A hívószó ezúttal a klasszikus rock volt: egy Deep Purple és egy Red Hot Chili Peppers tribute-zenekar lépett fel aznap este. Az intézmény dolgozóinak szívélyes útbaigazítása után, némi sörrel felfegyverkezve elfoglaltuk a helyünket a nézőtér szélén felállított asztaloknál. A Rock Cover Night címmel futó esemény eredetileg hét órás kezdéssel volt meghirdetve, ehhez képest körülbelül háromnegyed 8-kor csapott a húrok közé a Chili Con Carne. Mikor megérkeztünk, alig lézengtek néhányan a teremben, de bíztunk benne, hogy mire a zene felharsan, legalább fél ház lesz. A közönség azonban csak nem akart odatalálni, amit nem kis megütközéssel vettünk tudomásul, de erről majd később.

Bevallom, noha szimpatizálok a Chilivel egy ideje, nem ismerem behatóan a munkásságukat, így jó pár nótát nem tudtam beazonosítani. A színpadon a zenekar mindenesetre beleadott mindent, még ha kezdetben egy kicsit statikus is volt az előadásuk. Több nóta is elhangzott az első nagy sikerlemez, a Blood Sugar Sex Magic előtti vadócabb időszakból, és a harmadik nóta környékén kezdtek belemelegedni a srácok. A nézőtér közepén táncikáló néhány néző legalább vissza tudott valamit sugározni a színpadról áramló energiából. 

Az énekes hamar nekivetkezett, és Anthony Kiedis-t idézve ugrált szünet nélkül, hibátlanul hozva közben a dallamokat, a basszer és a dobos is feelingesen hozta a témákat, egyedül a gitáros színpadi jelenlétével nem voltam teljesen kibékülve, igaz, hogy maga Frusciante sem szántja fel a deszkákat általában. Pontosan és érzéssel nyomták, a hangosítással azonban sajnos akadtak problémák, végig volt egy alapzúgás, ami a csendesebb daloknál volt zavaró. Összességében nem érheti panasz a produkciót, a vállalásukat teljesítették, az anyabanda hőskorához  képest persze visszafogottabban, de, végül is, kinek is hiányzott volna 2024-ben az egy szál zoknis megjelenés, nem igaz? A nagy slágerek (Give it away, Californication, Other Side) a vége felé jöttek, kerekké téve a produkciót.

KOVRövid átszerelés után jöttek a Kedélyes Urak a Purple dalokkal, és bár a Chiliék is jól nyomták, azért rögtön érződött, hogy itt már egy évtizedek óta összeszokott, profi banda szól. A Rockbook szerint 1985-ben alakultak (talán Gillanék újbóli, 84-es összeborulása inspirálta őket), majd hosszabb szünetet követően 2008-től zenélnek ismét aktívan. Gazdag múlt áll tehát a csapat mögött, rutinosan csaptak bele a Burn című örökzöldbe. Persze a leglegendásabb felállás, a MK2 éra is képviseltette magát, másodiknak a Speed King jött az In Rock c. alapvetésről, és ekkor már én sem tudtam az asztalnál maradni, bementem csápolni, noha sajnos a második etapra sem lettünk többen. A csapat frenetikusan idézte meg a híres gitár-orgona párbajokat, közben kétszer is kikacsintottak az egyik legsikeresebb Purple utódzenekar, a Whitesnake karrierjére is (Fool for your loving, Ain’t no love in the heart of the city.)
Sajnos a késés miatt rövidített programot játszottak, pedig a jelenlevők biztosan nem bántak volna kétszer ennyi nótát –  egy ilyen életműből bőven lehet csemegézni. Így végül maradtak a legsikeresebb Machine Head album meganótái, a Highway Star, Lazy és persze a dédanyám által is ismert Smoke on the Water – ezekkel nem lehet hibázni, nem mintha egyébként lett volna gyenge pontja a produkciónak. Érdemes őket elcsípni majd, az énekesük elmondása szerint ősszel játszanak ismét Újpesten.
A koncert után sikerült néhány szót váltanunk Kedélyesék basszusgitárosával, aki szintén nem értette, miért volt ilyen kevés fizetővendég. A két zenekart 2600 forint ellenében lehetett megnézni, ennek a programnak ilyen áron, a kb. 120 ezer fős Újpest kellős közepén, péntek este ennél sokkal több embert kellett volna bevonzania. A rock iránti általános érdektelenség ellenére is lefogadom, hogy sokan eljöttek volna, ha például nem egy szem plakát lett volna kitéve a kerületben, az Ifjúsági Ház bejáratánál. Több helyen lett itt elbaltázva a szervezés, amibe e helyütt felesleges is talán belemenni, csak azt sajnálom, hogy sok gitárzenét szerető embernek lehetett volna egy szuper estéje, ha tudnak a koncertről. A Chili Con Carnén és a Kedélyes Urakon mindenesetre nem múlott volna.

Kovács Gergely

+AC/DC – Black Ice

llusztráció: Rékasi Attila

Hatmillió példány! Ennyi talált gazdára eddig a veterán ausztrál ötösfogat új lemezéből, és ez a szám a turné végéig valószínűleg újabb súlyos milliókkal növekszik majd. Nem túlzás állítani, a világ AC/DC lázban ég, utoljára a The Razor’s Edge megjelenésekor volt körülöttük ekkora hisztéria. Angusék is elhűltek az album fogadtatásakor, pedig jó pár sikerlemez van már mögöttük. A koncertek teltházasak, sok helyen kell repetát adniuk a rock n’roll-ra kiéhezett közönségnek, bizonyisten, már csak az Angust, vagy Brian-t sikító tizenéves kiscsajok hiányoznak.

Vajon miért ez az őrület egy olyan csapatnál, amelyik 35 éve gyakorlatilag ugyanazt a zenét játssza, meglepetések nélkül, ám mindig megbízhatóan? És vajon hányszor kapták már meg a következő generációktól, hogy öregek már, menjenek nyugdíjba, hogy aztán cirka 10 évenként főnixként támadjanak fel, és alapjaiban rengessék meg a világot?

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy az AC muzsikája egyetemes. Egyszerű, mint az egyszeregy, de ha meghallod, egyből kisüt a nap, még éjjel is, eltűnik az összes nyomorod, talán még akkor is, ha nemigen szívleled a rockot. Az meg nem is igazi rocker, aki nem kezdi a lábával ütemesen dobolni a taktust, ha felcsendül a Highway To Hell, a Back in Black, vagy a You Shook Me All Night Long. Bőven akad az AC/DC-nél változatosabb, művészibb zenét játszó csapatokból, ám ezek a lassan 60-as éveiket taposó arcok valamire kegyetlenül ráéreztek, ami az életérzést illeti. Angusékat a Parlamentbe! Mindegy melyikbe.

De vissza a kérdéshez, vajon mitől fogyott majd’ háromszor annyi a Fekete jégből, mint az elődjéből, a 2000-es keltezésű Stiff Upper Lip-ből. Talán a nyolcéves várakozás így kiéheztette a világot? Netán egy újabb generáció fedezte fel magának a bandát? Vagy a már szeptemberben kikerült kislemez, a Rock n’ Roll Train volt olyan fogós, amilyet a Big Gun óta nem hallottunk tőlük?

Akárhogy is, a világ szereti az AC/DC-t. Mindenféle zaftos médiabotrány nélkül adtak el több mint 200 millió lemezt a pályafutásuk alatt ezek a tinibálványnak nem igazán csúfolható emberkék, ez pedig csak a rajongók lojalitásával magyarázható.

És hogy a lemezről is ejtsek néhány szót: Az említett R. Train egy igazi rockhimnusz, mint mondjuk a Thunderstruck, de a Big Jack is hasonlóan fülbemászó, a döngölős War Machine pedig a TNT nyomdokain halad. Csodák csodája, de van pár újítás is a korongon: az Anything Goes Springsteen-es dallamai meglepnek, a bandától szokatlanul drámai hangvételű Rock ’n Roll Dream-től totál elhűltem, a Stormy May Day elején pedig a slide gitározásra kaptam fel a fejem. Az adu ász ezúttal Brian Johnson, aki most igaziból énekel, nem csak repeszt, sokszor ő adja el az adott dalt, szemben az utolsó két albummal, ahol szinte csak asszisztált a Young tesóknak. De Brendan O’Brien is fantasztikus munkát végzett, a hangzás lüktető, élő, dögös, és egészen a Back In Black-ig repít vissza minket, ami mellé nyugodt szívvel oda is lehet tenni a Black Ice-t, még az egy-két átlagosabb dal ellenére is.

Ahhoz képest, hogy egy darabig még az sem volt biztos, hogy egyáltalán lesznek új dalok, a csapat egy igazán ütős lemezzel tért vissza. Ezek után kifejezetten kíváncsi lennék a folytatásra, de ha mégsem lesz, akkor a Black Ice-nál méltóbb lezárása nem is lehetne egy korszakos banda szenzációs életművének!