llusztráció: Rékasi Attila
Hatmillió példány! Ennyi talált gazdára eddig a veterán ausztrál ötösfogat új lemezéből, és ez a szám a turné végéig valószínűleg újabb súlyos milliókkal növekszik majd. Nem túlzás állítani, a világ AC/DC lázban ég, utoljára a The Razor’s Edge megjelenésekor volt körülöttük ekkora hisztéria. Angusék is elhűltek az album fogadtatásakor, pedig jó pár sikerlemez van már mögöttük. A koncertek teltházasak, sok helyen kell repetát adniuk a rock n’roll-ra kiéhezett közönségnek, bizonyisten, már csak az Angust, vagy Brian-t sikító tizenéves kiscsajok hiányoznak.
Vajon miért ez az őrület egy olyan csapatnál, amelyik 35 éve gyakorlatilag ugyanazt a zenét játssza, meglepetések nélkül, ám mindig megbízhatóan? És vajon hányszor kapták már meg a következő generációktól, hogy öregek már, menjenek nyugdíjba, hogy aztán cirka 10 évenként főnixként támadjanak fel, és alapjaiban rengessék meg a világot?
Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy az AC muzsikája egyetemes. Egyszerű, mint az egyszeregy, de ha meghallod, egyből kisüt a nap, még éjjel is, eltűnik az összes nyomorod, talán még akkor is, ha nemigen szívleled a rockot. Az meg nem is igazi rocker, aki nem kezdi a lábával ütemesen dobolni a taktust, ha felcsendül a Highway To Hell, a Back in Black, vagy a You Shook Me All Night Long. Bőven akad az AC/DC-nél változatosabb, művészibb zenét játszó csapatokból, ám ezek a lassan 60-as éveiket taposó arcok valamire kegyetlenül ráéreztek, ami az életérzést illeti. Angusékat a Parlamentbe! Mindegy melyikbe.
De vissza a kérdéshez, vajon mitől fogyott majd’ háromszor annyi a Fekete jégből, mint az elődjéből, a 2000-es keltezésű Stiff Upper Lip-ből. Talán a nyolcéves várakozás így kiéheztette a világot? Netán egy újabb generáció fedezte fel magának a bandát? Vagy a már szeptemberben kikerült kislemez, a Rock n’ Roll Train volt olyan fogós, amilyet a Big Gun óta nem hallottunk tőlük?
Akárhogy is, a világ szereti az AC/DC-t. Mindenféle zaftos médiabotrány nélkül adtak el több mint 200 millió lemezt a pályafutásuk alatt ezek a tinibálványnak nem igazán csúfolható emberkék, ez pedig csak a rajongók lojalitásával magyarázható.
És hogy a lemezről is ejtsek néhány szót: Az említett R. Train egy igazi rockhimnusz, mint mondjuk a Thunderstruck, de a Big Jack is hasonlóan fülbemászó, a döngölős War Machine pedig a TNT nyomdokain halad. Csodák csodája, de van pár újítás is a korongon: az Anything Goes Springsteen-es dallamai meglepnek, a bandától szokatlanul drámai hangvételű Rock ’n Roll Dream-től totál elhűltem, a Stormy May Day elején pedig a slide gitározásra kaptam fel a fejem. Az adu ász ezúttal Brian Johnson, aki most igaziból énekel, nem csak repeszt, sokszor ő adja el az adott dalt, szemben az utolsó két albummal, ahol szinte csak asszisztált a Young tesóknak. De Brendan O’Brien is fantasztikus munkát végzett, a hangzás lüktető, élő, dögös, és egészen a Back In Black-ig repít vissza minket, ami mellé nyugodt szívvel oda is lehet tenni a Black Ice-t, még az egy-két átlagosabb dal ellenére is.
Ahhoz képest, hogy egy darabig még az sem volt biztos, hogy egyáltalán lesznek új dalok, a csapat egy igazán ütős lemezzel tért vissza. Ezek után kifejezetten kíváncsi lennék a folytatásra, de ha mégsem lesz, akkor a Black Ice-nál méltóbb lezárása nem is lehetne egy korszakos banda szenzációs életművének!