Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.
A fiú észbe kap: nincs rajta jelmez! Az öltözőbe fut, nincs már ott senki, szabadon válogathat, ám a számára kedveseket már elvitték, vagy vastag fólia borítja, amihez tilos nyúlnia. Felkapja az első keze ügyébe kerülőt, szalad vissza a színpadhoz, de megint az ügyelőbe ütközik.
Még nem te jössz.
Leül egy ládára, kemény a fa alatta, felpattan, fel-alá járkál, a nyitány utolsó crescendója a gyomrába vág, az ügyelőfülkében a vénasszony elbóbiskolt, a következő percekben sem fogja tehát hívni. Halk klarinét viszi a prímet, egy díszletmunkás érkezik, int neki, hogy segítsen eltolni a ládát az útból. A klarinéthoz fájdalmas hegedű csatlakozik hívogatón. Megpillant egy estélyi ruhában a függöny előtt várakozó dámát, aki élénken mutogat neki valamit. Ez lesz a pillanat. A dáma a ládájára mutat.
Ott nincs jó helyen.
Egy sarokba tolja, a hegedű elvékonyodik, mire visszaér, a dáma már odaát jár, éles szopránjára elnémul a zenekar, tenor felel rá, valamit ünnepelnek, bekúszik közéjük a kórus, alájuk a vonósok, nagy crescendo emeli, körkörös motívum tartja a bent lévőket éteri magasban. A folyosó gyér fényében végigpillant magán, ez a jelmezt már kinőtte, újat kell hoznia. Kétszer is a rossz irányba fordul, bent kacag egy trilla, dörmögve hahotáz egy tuba. Őt nevetik.
Egy öltöny várja az öltözőben, eddig nem is látta, tapintása bársonyos, hónaljban elszakadt. Tűt, cérnát fog, megszúrja magát, ímmel-ámmal megfoltozza, legfeljebb nem emelgeti a karját a táncjelenetben. Azon mindenképp ott kell lennie. Siet vissza, de ezúttal végképp eltéved, mire a kulisszák mögé ér, az ügyelő szünetet hirdet és sajnálkozóan tárja szét felé a karjait. A szemüveg és a ráncok eltűntek, nem is olyan vén, csak szomorú, amint elfordul kérdő tekintete elől.
A ládájához lép, kijjebb húzza a sarokból, nehezebb lett, beletehettek valamit a kellékesek, de nem, egy lány ül rajta, jelentéktelen zöld kosztümben. Leül ő is, suttogni kezdenek, hangjukat elnyomja a hangoló zenekar moraja, az ügyelőpult üresen tátong velük szemben. Felpattan és beles a függöny mögé, odaát épp kihunytak a fények, nem lát semmit, egy-egy köhintést hall a nézőtér felől. Csak egy lépés és bent van, aztán már lesz, ami lesz. De a szövegének már az első sora sem jut az eszébe, ijedten néz a sötétben ücsörgő lány felé, nem látja, biztatja-e vagy magához inti.
Ledermed, a zenekar kivár, egy vékony fénycsík jelenik meg a színpad közepén, senki se látszik. Vidám trombita töri meg a csendet, visszamegy a ládához, nem ül rajta senki. Az ügyelőpult lámpácskája felgyullad, egy pillanatra mintha a lány karcsú alakját látná odabent, de nem, az ügyelő az, hullámos vörös haja a vállára omlik, feszülten követi a szövegkönyvet. Hogyan félhetett tőle? Feléje suttog, az ügyelő elpirul és ujját a szájára téve inti csendre.
A térdét felhúzva ül a ládán, keze papírost érint, egy újság az, benne kritika a darabról. Lassan betűzi a homályban, előbb bólogat, a fejét csóválja, aztán elhajítja. Magasan a feje fölött hatalmas felhő-kartonok úsznak, beléjük tudna markolni, hogy messze vigyék innen.
Közelebb húzza a ládát a függönyhöz, alig bírja mozdítani, erősen súrlódik, néha megáll, hátha túl nagy zajt csap. Kifullad, de szuszogni se mer, a dereka roppan. Résnyire húzza a függönyt, ehhez már nem kell bátorság. Kavargó fények közt suhanó alakokat lát, karokat, lábakat, a táncosok belelendülnek, egy szigorú, barázdált arc őrá néz… de hiszen nem láthatja onnan bentről. A forgatag alatt mintha meginogna a föld, egy oszlop dőlni kezd és maga alá temeti a barátságtalan alakot, majd egymás után a szereplők egy részét, köztük a szép dámát is. Már nem emlékszik, hogy mindez része-e az előadásnak, arra sem, hogy hősköltemény, tragédia, vagy bohózat-e, ami odabent zajlik, netán mind egyszerre. Tanácstalanul pillant az ügyelőfülke felé, de a zenére ringatózó szeplős leánytól nem várhat választ.
Lefekszik a ládára, feje alatt furcsán puha a fa, talán valaki otthagyott egy párnát, de nem párna az, hanem egy öl, egy kéz a haját cirógatja. A zöld ruhás naiva jött vissza. De mégsem, szürke fürtjei közül egy sokat látott szempár mered rá. A dáma az.
Nem szól, a szavak elkergetnék e megtört jelenést, a ládát mégis arrébb kéne vinni, hogy ne zavarják őket az izgága bonvivánok, szubrettek. A zenekar a visszatérő taktust játssza, ami végigkíséri a darabot, halkan dúdolni kezdi, két ütemmel később a társa is beszáll. Mellettük egy ifjú kórista a szöveget biflázza, segít neki, már emlékszik mindenre, hogy is felejthette el. A fülkéből egy fogszabályzós, vörös hajú kislány pisszeg nekik, aztán megbánástól szabadon, ránevet. Ő is mosolyog, így fordul vissza a dámához, de a ládán már nem ül rajta kívül más.
Kiegyenesedik, amennyire tagjai engedik, megragad egy kellékbotot és a függönyhöz botorkál vele, utoljára visszanéz a ládára, aztán reszkető kézzel megmarkolja a bársonyt. Odaát csönd támad, valaki elfelejtette a szövegét, kritikus mondat, enélkül képtelenség folytatni, súg, amíg meg nem hallják. A zenekar megkönnyebbülve indítja az utolsó dalt, a kislány hálásan biccent felé a fülkében. Nem szabadul a gondolattól, hogy a darab félkész, a szövegkönyv az öltözőben maradt, vissza kéne mennie, hogy odafirkantson egy tisztességes befejezést. Mégsem indul, a fődallam tér vissza, ennyire szépnek még sosem hallotta. Ott kéne lennie, legalább a végén, ha csak a sarokban megbújva is, de megszédül a lehetőségtől. Ilyen könnyű lenne?
Mire elcsoszog a fülkéig, a zene bejárja az egész színházat, belerezeg az összes díszlet, néhány szólamot mintha először hallana, már nincs idő megtanulni őket, a gong öblös kongása véget vet a finálénak, csak a klarinét sírja el még egyszer a refrént. Egy pici gyermek tipeg elé, haján finom szőkésvörös pihék, a keze felé nyúl.
Dere
A függöny mögött síri csend, a közönség még nem tért magához. Talán nem is lesz taps, mindenki hazament, és azon töpreng, mit is látott az imént. Látja, amint gyermek keze a rést kutatja a vásznon, a túloldalról friss fuvallat érkezik, a takarítók máris szellőztethetnek. El sem hiszi, hogy lámpalázas, a lába nem engedelmeskedik, pedig tudja, hogy nincs miért izgulnia, csak az első lépés lesz nehéz.
Ha jól számolok, nem sok olyan rockzenész maradt a legnagyobb kedvenceim közül, akit ilyen vagy olyan formációval ne láttam volna élőben. Persze vannak, akikről lekéstem (pl. a Rush, Pink Floyd), akikből kiábrándultam (Bon Jovi, Metallica) és akiket koromnál fogva esélyem se volt látni (Jimi Hendrix, The Doors) A két évvel ezelőtti dublini Guns n’ Roses bulival bezárulni látszott a kör, ahogy öregszik az ember, egyre kevesebb kedve van a tömegben órákig ácsorogni, töltse fel bármennyire is az élő muzsika ereje. A néhány megmaradt bakancslistás előadó közt mindenképp ott van Alice Cooper, akit tavaly nyáron a Hollywood Vampires élén óhajtottam volna megtekinteni, ám a koncertet Johnny Depp „állítólagos” lábtörése miatt az utolsó pillanatban lemondták.
Éppen ezért csillant fel a szemem egy este a Kettőspont színház büféjében ücsörögve, mikor átfutottam a friss októberi műsort. 26-ára az „Özvegyek” zenekar volt beírva programként, (nevükkel az 1975-ös „Black Widow” c. számra utalva) akik ennek megfelelően a jó öreg Vincent Furnier (ez Alice polgári neve, bizony, még neki is van ilyen) repertoárjával állnak színpadra. A várakozásomat csak növelte, hogy a koncert előtti este – szintén a Kettőspontban – a zenekar basszusgitárosa, Lehoczky Frigyes Alice-ről és a menedzseréről szóló remek andekdotákkal szórakoztatta a pultnál összeverődött társaságot. Megtudhattuk azt is, hogy a legnagyobb slágerek mellett különlegességekkel is készülnek másnapra.
És valóban, amikor szombat este negyed kilenckor belecsaptak a lecsóba, nem átallottak a „Who do you think we are”-ral kezdeni az 1981-es Special Forces című, new wave-s beütésű lemezről. A választás azért is érdekes, mert Cooper életének a nyolcvanas évek volt talán a legsötétebb időszaka, amikor is nyakig merült a drogok és az alkohol mocsarába, állítása szerint egyáltalán nem emlékszik az ekkortájt készült lemezekre. A furcsa az, hogy noha tényleg hallatszik rajtuk a szétesettség, és slágereknek is híján vannak, de még így is tele vannak kreativitással, Alice szarkasztikus humora pedig talán ezeken a legnyilvánvalóbb. A nóta mindenesetre meglepően működőképes volt nyitányként, utána pedig olyan ismertebb számok következtek, mint az „Under my wheels” vagy a „Spark in the Dark”.
A legtöbb dal persze a 70-es évek első feléből, az akkor még zenekarként működő Alice Cooper legkreatívabb és legsikeresebb korszakából csendült fel (I’m eighteen, School’s Out, Billion Dollar Babies, Be My Lover, Go to Hell), és egész sokat játszottak Cooper nyolcvanas évek végi – kilencvenes évek eleji hajmetálos reneszánszának idejéből is (House Of Fire, Bed of Nails, Love’s a Loaded Gun, Lost in America – külön örültem az egyik Hey Stoopid lemezes kedvencemnek, a Die for you-nak, amit Alice eddig még sose vett elő koncerten. Az 1994 utáni termésből egyedül a 2021-es Detroit City fért be a programba. A mellettem ülő fiatal hölgyek bánatára nem volt „Poison”, de mivel Frici előző este elkotyogta, hogy kimarad, így nem lepődtem meg, különösebben nem is hiányzott a mester leglakosságibb, leg-agyonnyúzottabb slágere.
Efféle arénákba való színpadias hard rock-ot nem is olyan egyszerű egy akkora színpadon prezentálni, mint amilyen a Kettősponté. Az ötfős csapat alig fért el a színpadon, ennek ellenére hamar jó hangulatot tudtak varázsolni a falak közé. Megtudhattuk, hogy kilenc év óta ez az első fellépésük, ebből fakadóan voltak kisebb csúszkálások a műsor első felében. Markó János dobos nyilván sokkal visszafogottabban kényszerült játszani a hely méretei miatt, de hozta a biztos alapokat a zene alá. Gajdics Éva végig mosolyogva ritmusgitározott, a szólógityós Lindenmayer Péter viszont nem tűnt különösebben lelkesnek, kissé statikus volt a színpadi jelenléte. A szólóiból sajnos a hangosítás miatt keveset hallhattunk, de amit igen, az alapján a játékára nem lehet panasz. Frici már jobban érezte a rock n’ rollt, laza terpeszben nyomta a basszust, és a közönséggel is ő kommunikált. A csapat legfőbb motorja azonban egyértelműen a frontember, Nagy Benedek, aki mindent megtett, hogy pörögjön a buli, többször is átöltözött, egyszerre hozta Alice nyegle és mégis erőteljes performanszát, ugyanakkor a mozgásában tetten érhető a Velvet Revolver korszakos Scott Weiland glam-es pimaszsága is. Remekül vitte végig a showt a vállán, mind látványban, mind az éneket illetően meggyőző volt, még úgy is, hogy Alice bácsi magasait nem erőltette.
Lehoczky Frigyes basszusgitár, fotó: B. Kiss Anita
A koncertet egy kb. 15 perces szünet osztotta két részre, ezalatt Formanek Csaba lépett a színpadra a Kettőspont színház (és a Kispont galéria) a negyedik születésnapjának alkalmából. Csaba felelevenített néhány emléket a kezdetekről, valamit egy részletet a Likvidátor című darabjából, amit azóta is meghatározó momentumnak tart a művészi pályáján. Majd ismét a zenekar következett, és a végére igazán belemelegedtek ők is, és mi is. Jómagam, ismervén a dalok nagy részét, végig dudorásztam, és ezzel nem voltam egyedül, a refréneket egész jól fújta a közönség. Az egyetlen komolyabb problémám az Özvegyek produkciójával a rövidsége volt, ha leszámítjuk a szünetet, kb. egy órás volt a játékidő, és bár a publikum kért ráadást a fergeteges School’s Out után, már csak meghajolni jött vissza a banda.
Ettől függetlenül nagyszerű élmény volt hallgatni ezeket az örökérvényű dalokat az Özvegyek tolmácsolásában egy – szerintem meglehetősen – alulértékelt rocklegendától. Ha Alice jön még erre valaha, természetesen ott lesz a helyem, de az Özvegyeket is bármikor szívesen megnézem újra, ha úgy alakul.
1968-as megalakulása óta a huszonharmadik stúdiólemezét adja ki a legendás brit ötösfogat. Ennyi még gombócból is sok, ám úgy tűnik, a Purple veretes hardrockját még mindig nem unja a nagyérdemű, hisz újabb albumaikat is nagy érdeklődés övezi. A tavalyi váratlan csere a gitárosi poszton tovább fokozta az izgalmakat: beválik-e az új fiú, Simon McBride, vagy túl nagy lesz neki Blackmore és Morse kabátja. A július 19-én megjelent, hülye című „=1” alapján az előbbi látszik valószínűbbnek.
Steve Morse közel harminc évnyi közös muzsikálás után hagyta el a fedélzetet, hogy nagybeteg felesége mellett lehessen. A csapat érthető módon nem tiltakozott a gitáros döntése ellen, és noha bőven rászolgáltak arra, hogy innentől fogva valamelyik trópusi paradicsomban szürcsöljék a koktélokat, eszük ágában sem volt bedobni a törülközőt.
Az új lemez hírére csak a vállamat vonogattam, úgy tűnt, 21-re húznak lapot. Már a 2017-es „Infinite” is laposabb volt elődjénél, covid-albumuk, a „Whoosh!” totál elwhoossant mellettem, azóta pedig csak egy felejthető feldolgozásalbummal jelentkeztek. Ugyanakkor a Purple-nél a vérfrissítés mindig új energiákat hozott magával, mint pl. a „Burn” (1974) vagy a „Purplendicular” (1996) esetében. Morse-szal kapcsolatban amúgy is gyakran felmerül, hogy a jazz-rock-ból jövő, kifinomult stílusa nem ér fel a zsigeri Blackmore feelinghez. Nekem, mint későn érkezettnek sosem volt vele problémám, és hát, valljuk be, a belépése előtti utolsó három lemez sem volt nagy eresztés. A vele készültek közül mégis csupán az emített „Purplendicular”-t és a 8 év szünet után visszatérő 2013-as „Now what”-ot éreztem igazán ihletett dolgozatnak. Így végül mégiscsak kíváncsi lettem, mire jutnak Gillan-ék a náluk jó 30 évvel fiatalabb McBride-dal.
Gyökeres változásról nincs szó, a Mélybíbor most is azt az elegáns, kimért, egy lehelletnyit talán öreguras, de szerethető hammondos hardrockot játssza, amit az elmúlt 30 évben. Mégis, már az első dalnál megéreztem valami vibrálást, feszültséget, ami egyértelműen hiányzott az utolsó lemezekről. Azokon mintha inkább a billentyű dominált volna, Morse pedig csak kísérte az eseményeket, néha villantva egy-egy ízesebb futamot. McBride itt máris nagyobb szerephez jut, játékán érződik az éhség, a motiváció, és a soundja is jóval vastagabb. Ami azt illeti, az egész lemez koszosabban szól, semmi cizella, és ez jól is áll neki. Mondhatni, a hardrock szóból a „hard” nem csak dísznek van ott.
Erre jó példa a nyitó „Show me”, ami egy ügyes, vissza-visszatérő téma köré épül. Már itt feltűnő, hogy a gitáros „ifjonti” energiája Viagraként hatott a vén rókák alkotókedvére. Sokszor mondják a jelenlegi Purple-re, hogy karrierjük levezető, jutalomjáték szakaszában vannak, ők pedig szemlátomást ki is egyeztek ezzel. Itt viszont az örömzenélés mellett kicsit újra megjelenik a kinyilatkoztatás vágya is, mintha eme dalcsokor most egy kicsivel fontosabb lett volna nekik. A cím a számomra nem túl szimpatikus „minden egy”-féle leegyszerűsítő világelméletekre hajaz, de szerencsére maguk a dalok nem ezt bocolgatják; itt-ott csipkelődnek, beszólnak pl. Instagram-huszároknak, de nem akarják megmondani a tutit. Jól teszik, a Purple-nél mindig is a szöveg volt a gyenge láncszem.
A korai klasszikusokkal nyilván ez a korong sem vetekedhet, kár is lenne ilyesmit várni a nyolcadik x felé ballagó uraktól. Az ember vére mégis felpezsdül a lendületes „Sharp Shooter”-től, és „Now You’re Talking”-től, együtt énekli Gillan-nel a „Pictures Of You”, és a „Portable Door” fülbemászó refrénjeit. A „Lazy Sod” és a „No Money To Burn” egészen a Machine Head albumig kanyarodik vissza, és a két balladisztikusabb nóta is rendben van, Gillan rég volt ilyen szenvedélyes, bár hangszálai már nem mindig tudják követni oda, ahová menni akar. Ezen azért túl lehet lépni, pláne Don Airey és McBride remek gitár-billentyű párbajait hallgatva. Az utolsó „Bleeding Obvious” c. tételben is nagyot mennek, itt még a Dream Theater neve is eszembe jutott, ez a kedvencem talán a nyitó nóta mellett.
Még nem tudni, hogy az „=1” hol fog elhelyezkedni a zenekar életművében,, nekem mindenesetre határozottan tetszik ez az új hozzáállás, és a kritikákat hallva nem vagyok ezzel egyedül. Most kivételesen búcsúzkodni sem akarnék tőlük, van ott még a tankban legalább egy albumra való.
Klasszik-rock parádé – Rock Cover Night; Kedélyes Urak, Chili Con Carne – Május 10. Újpesti Kultúrális Központ – Ifjúsági Ház
Május idusán egy kellemes Duna-menti séta után az újpesti Ifjúsági Ház előtt ért az este, Rékasi Attila barátom társaságában. A hívószó ezúttal a klasszikus rock volt: egy Deep Purple és egy Red Hot Chili Peppers tribute-zenekar lépett fel aznap este. Az intézmény dolgozóinak szívélyes útbaigazítása után, némi sörrel felfegyverkezve elfoglaltuk a helyünket a nézőtér szélén felállított asztaloknál. A Rock Cover Night címmel futó esemény eredetileg hét órás kezdéssel volt meghirdetve, ehhez képest körülbelül háromnegyed 8-kor csapott a húrok közé a Chili Con Carne. Mikor megérkeztünk, alig lézengtek néhányan a teremben, de bíztunk benne, hogy mire a zene felharsan, legalább fél ház lesz. A közönség azonban csak nem akart odatalálni, amit nem kis megütközéssel vettünk tudomásul, de erről majd később.
Bevallom, noha szimpatizálok a Chilivel egy ideje, nem ismerem behatóan a munkásságukat, így jó pár nótát nem tudtam beazonosítani. A színpadon a zenekar mindenesetre beleadott mindent, még ha kezdetben egy kicsit statikus is volt az előadásuk. Több nóta is elhangzott az első nagy sikerlemez, a Blood Sugar Sex Magic előtti vadócabb időszakból, és a harmadik nóta környékén kezdtek belemelegedni a srácok. A nézőtér közepén táncikáló néhány néző legalább vissza tudott valamit sugározni a színpadról áramló energiából.
Az énekes hamar nekivetkezett, és Anthony Kiedis-t idézve ugrált szünet nélkül, hibátlanul hozva közben a dallamokat, a basszer és a dobos is feelingesen hozta a témákat, egyedül a gitáros színpadi jelenlétével nem voltam teljesen kibékülve, igaz, hogy maga Frusciante sem szántja fel a deszkákat általában. Pontosan és érzéssel nyomták, a hangosítással azonban sajnos akadtak problémák, végig volt egy alapzúgás, ami a csendesebb daloknál volt zavaró. Összességében nem érheti panasz a produkciót, a vállalásukat teljesítették, az anyabanda hőskorához képest persze visszafogottabban, de, végül is, kinek is hiányzott volna 2024-ben az egy szál zoknis megjelenés, nem igaz? A nagy slágerek (Give it away, Californication, Other Side) a vége felé jöttek, kerekké téve a produkciót.
KOVRövid átszerelés után jöttek a Kedélyes Urak a Purple dalokkal, és bár a Chiliék is jól nyomták, azért rögtön érződött, hogy itt már egy évtizedek óta összeszokott, profi banda szól. A Rockbook szerint 1985-ben alakultak (talán Gillanék újbóli, 84-es összeborulása inspirálta őket), majd hosszabb szünetet követően 2008-től zenélnek ismét aktívan. Gazdag múlt áll tehát a csapat mögött, rutinosan csaptak bele a Burn című örökzöldbe. Persze a leglegendásabb felállás, a MK2 éra is képviseltette magát, másodiknak a Speed King jött az In Rock c. alapvetésről, és ekkor már én sem tudtam az asztalnál maradni, bementem csápolni, noha sajnos a második etapra sem lettünk többen. A csapat frenetikusan idézte meg a híres gitár-orgona párbajokat, közben kétszer is kikacsintottak az egyik legsikeresebb Purple utódzenekar, a Whitesnake karrierjére is (Fool for your loving, Ain’t no love in the heart of the city.) Sajnos a késés miatt rövidített programot játszottak, pedig a jelenlevők biztosan nem bántak volna kétszer ennyi nótát – egy ilyen életműből bőven lehet csemegézni. Így végül maradtak a legsikeresebb Machine Head album meganótái, a Highway Star, Lazy és persze a dédanyám által is ismert Smoke on the Water – ezekkel nem lehet hibázni, nem mintha egyébként lett volna gyenge pontja a produkciónak. Érdemes őket elcsípni majd, az énekesük elmondása szerint ősszel játszanak ismét Újpesten. A koncert után sikerült néhány szót váltanunk Kedélyesék basszusgitárosával, aki szintén nem értette, miért volt ilyen kevés fizetővendég. A két zenekart 2600 forint ellenében lehetett megnézni, ennek a programnak ilyen áron, a kb. 120 ezer fős Újpest kellős közepén, péntek este ennél sokkal több embert kellett volna bevonzania. A rock iránti általános érdektelenség ellenére is lefogadom, hogy sokan eljöttek volna, ha például nem egy szem plakát lett volna kitéve a kerületben, az Ifjúsági Ház bejáratánál. Több helyen lett itt elbaltázva a szervezés, amibe e helyütt felesleges is talán belemenni, csak azt sajnálom, hogy sok gitárzenét szerető embernek lehetett volna egy szuper estéje, ha tudnak a koncertről. A Chili Con Carnén és a Kedélyes Urakon mindenesetre nem múlott volna.
Amióta nem emlékszem sem arra, aki vagyok, sem arra, ahonnan jöttem, szabadabban áramlik a levegő a tüdőm felé és vissza, fut a vér az ereimben, a szemem előtt olajos gördülékenységgel különös képek olvadnak egymásba, felfogni sincs időm őket, csupán gyanítom, hogy ezek röghöz kötött egykori világom utolsó tüneményei. Lehunyom a szemem, mert az elmém nem képes követni őket, és amikor kinyitom, egyenest a napba bámulok, nem vakít, nem igazi, kör alakú darabja az égnek a falevelek között,
A Fehér Vera: Mesterséges kör, a Let Them Breathe You című sorozatból, 2022.
negatívja mégis előttem táncol, amint az utca forgatagára irányítom a figyelmemet, körülöttem kocsonyásodik az idő, nagy levegőt veszek, mielőtt borostyánná merevedne, mögötte elmosódó alakok táncolnak, kinyújtott végtagokkal, egymást soha el nem érve,
Agócs József: Tánc, 2019.
már csak az iramot érzem, el fogok szédülni, kell egy tükör, amiben megkapaszkodom, másképp elzuhanok. Egy kirakat üvegében megpillantom magam –vénséges tibeti arc, férfié és nőé egyaránt lehet. Mellette felirat: néma embermese – ő volnék?
eM Soós György: Néma embermesék Tibetből, 2016
Közelítek hozzá, bebújok ráncai hasadékába, vissza önmagamba – hogy ki ez az önmagam, az még kérdés, tengernyi a válasz, látom is e tengert, hamuszürke víztömeg, kopár, sziklás partján ember nagyságú képkeret áll kapuként,
Fuchs Lehel: Képkapu, Ciprus, 2019
a belé zárt hullámok felé indulok. Víz és ég mind sötétebb lesz, már feketén ragyog, mint az éjféli égbolt, a keret mértani szövevényre bomlik. Egy szédítően magas bérház belső udvarán nézek felfelé, egyformán kopott ablakok és erkélyek mechanikus hálójára, melynek súlyát az ég fekete csíkja sem enyhíti.
Balogh Attila: Hong Kong, 2018
Valamelyik piszkos kis lyuk az enyém e toronyban. Érdemes-e tovább kutatni a személyazonosságomat? Teszek egy lépést hátra, ahol az előbb még a part volt, ekkor azonban világosság gyúl egy földszinti ajtó két szárnya közt, a fénycsík épp a lábamig ér.
London Katalin: Kijárat 3, 2010.
Az ajtó homályos szobára nyílik, itt látlak meg először egy hasadt tükörben, lehajtott fejjel, meztelenül állsz egy ódon konyhaszekrény előtt, melledet és ágyékodat elrejtik a törésvonalak,
Hitre Imola: Censored 2. részlet a Censored című sorozatból, 2018.
de már ennyiből is tudhatom, férfi vagyok; némi sajnálattal vetem le fele gúnyám, ekkor nézel fel, de csupán vérvörös ajkadban lehetek biztos, a szemüvegedről visszaverődő fény elrejti tekinteted – ez a fény belőlem eredne? Képtelenség. Oldaladba kerülök, most guggolsz, egy futó lendületével, talpadat magas sarok támasztja meg, hátad nyílként görbül előre,
Ajkai Dávid: Vogue Brasil, 2017.
egy biztos célra meredsz; lehetetlen keresztezni szemed sugarát. Szólok hozzád, de nem hallod, füledet egy szegfű takarja. Aztán mégis észreveszel, arcod fényködbe temetkezik,
Nyilas Ilona: Önarckép,1974.
valaki más hazudja rád, nem én, ezúttal tényleg látsz, egy másodperc, és egyetlen titkom sem marad az enyém. Hogy mindkettőnknek bizonyítsam, tévedek, magammal húzlak, fel a kockalabirintusba, szerény kis odúmba, valami fontosat akarok mutatni, csak akkor tudom meg, mit, amikor rátalálunk. Órákon keresztül mászunk felfelé egyforma folyosók és ajtók rendszerében, lábaid ólmosságát érzem, noha bárhová benyithatok, hozzám jutunk. Felrántom a legközelebbi ajtó kilincsét, mögötte végtelen beton, középen neonfény alatt egy alvó cédrus.
Martinkó Márk: Mesterséges Zöld No.8.
Otthonunk lehet e hely? Rám meredsz, szemeinkben egymásra merőleges kérdések. Lennie kell itt még valaminek, ami jóváhagyja maradásunk, és a fa mögött, a föld fölött lebegve meg is lelem a szegfűd mását. Fellélegzem, máris megragadjuk a szárát, de nem történik semmi; keserves a felismerés: a virágot tartó kezek nem hozzánk tartoznak.
Két csonk kapaszkodik bele görcsösen, mi már nem férhetünk hozzá. A neon halk pukkanással kialszik, és emlékezni kezdek a világra, amelyből jövök, bár helyet és évszámot nem tudnék megnevezni. Nem várom meg, amíg a szoba rám hull, futásnak eredek, talán benned botlok meg, talán a küszöbben, néhány lépcsőfok és az utcán vagyok, romok közt, nehezen tisztul a kép, mintha egy golyó ütötte szélvédőn keresztül figyelném.
Mónos Gábor: Tájkép Csata közben, részlet a Délszláv háború című sorozatból, 1991.
Mánfai György: Apály, 2013
Torkom kiszárad, elhagyott csónakok,
majd egy strand behavazott csúszdája mellett visz az utam,
Kerekes Emőke: Strand, részlet az Losif, Alexe, Koloman című sorozatból, 2019
amin egykor boldogan siklottam lefelé. A nevedet kiáltom, hátha a közelben vagy még, az igazat üvölteném, de a szám tele van újságpapírral,
Haris László: Törvénytelen avantgarde, 1971.
bölcs bolondok gondolatait öklendezem fel csupán, azt is szalagcímekben. Amott végre mozgás: halászok jönnek szembe a parton,
Balázs Zsolt: Halászok, 2022
görnyedt háttal, megfeszült arccal, hosszú kötélen homályos alakzatot húznak. Egyszer már láttam őket, egy anya fiatal arca rémlik fel, a karján ülök, amikor észreveszem a komor menetet a nyitott ajtóból, kinyújtom a kezem, futnék hozzájuk, de ő szorosan fog: Nem szabad!
Schild Tamás: Nem szabad?!, Somogy, 2017
Nem ez az utad. Most mégis közéjük állok, segítek húzni, nem állhatunk meg, menet közben jár körbe a felejtés vize, hogy kimarja orrunkból a halbűzt, két korty között téged kutatlak, mígnem egy ajtó gyanánt lengedező áttetsző függönyön megtalálom csupasz torzódat,
Máthé András: Drapéria, 2020.
jobb így, nem bírnék a szemedbe nézni. Felém libbensz a szélben, először el-elhessegetlek, de végül engedek, drapéria-bőröd rám csavarodik, orromat por savanyás szaga üli meg, fojtani kezd, hörögve-kapálózva szabadulok, nincs miért maradjak, visszahúzatom magam a halászokkal a vízbe. Nyugalomra lelnék a habokban, de a víz nem enged lélegezni, süllyedek, kitapintom ősöreg tibeti arcom, ráncaimban megül az iszap és egyre mélyebbre hatol a fejembe. Tán százszor is megfulladok, míg végre sirályok vijjogására eszmélek, és újra meglátom magam – egy fiú bukkan vigyorogva elő a tengerből.
Molnár Zoltán: Velencei tó, Agárd, Magyarország, 2016.
Hisz mi sem történt; az ég könnyű, a víz nedves, a hangodat hallom a közelből. Pehelyként úszom a felszínen, hajam megszárad, szőkén lebeg, búzakalász a szél ringatta mezőn;
Zsila Sándor: Szellőszárnyán, 1996.
nem vagyok egyedül, mellettem is lengedeznek, olyanok, mint én; maga a búzamező vagyok, ringásom lassan elcsitul, és a mozdulatlan táblából egy arc nevet a napba,
Szilágyi Lenke: Kiss Erzsi, Pettend, 2001.
csak te lehetsz az, még ha nem is tudom a neved, lehunyt szemhéjad alatt egy újabb napra elegendő béke. Idáig ritkán jutok el, nincs is már tovább, ezért jöttem, ez az a perc, amit, érzem, már nem vehetnek el tőlem. És miután az ébresztőóra hangjára engedelmesen visszaólmosodom testem horgonyába egy fotókiállítás másnapján, néhány másodpercig csakugyan az enyém.
Nem hitt a szemének, amikor meglátta a Szörnyeteget az úttest közepén. Úgy állt ott korallzölden ragyogva a dugóban veszteglő kocsik között, mintha odamontírozták volna egy reklámból. Mit keres ez éppen itt, az Adam Clayton Boulevardon? És miért nem fekete? Bill visszadugta az üveget a belső zsebébe és a mankóját hátrahagyva botorkált feléje. Muszáj közelebbről is szemügyre vennie ezt az isteni csodát.
– Gyere már, töki, befagy a seggem – hallotta Mike hangját a háta mögül, de rá se hederített. Mike tehet egy szívességet. Az a vén csavargó nem is sejti, mi pottyant az orruk elé.
– A Caddy Egyes! Az Első Kocsi! – susogta hangtalanul.
– Billy, az isten áldjon meg, mindjárt mínusz húsz fok lesz!
Kelletlenül a nyakához szorította az elektromos műgégét, nem mintha Mike meghallhatta volna ebben a zajban.
Fuss csak a szállóba Mike, még megfázol. Billnek e pillanatban semmi kedve nem volt őt meg a többi vakegeret bámulni abban a penészes lyukban. Azért persze jobb lesz óvatosnak lenni, nem veszélytelen a kocsik közt, ha már benned lötyög másfél liter bor.
A Szörnyeteg csillogott, szinte fluoreszkált egy tartálykocsi és egy taxi mögött. Bill a sárga szedán motorháztetőjére támaszkodva, jobb lábát maga után húzva próbált átevickélni köztük. Mintha egy tégla lett volna a lábfeje helyén. Még a nap folyamán rá kell néznie, idejét sem tudja, mikor vette le az ócska, lyukas bakancsát utoljára. Látta, hogy a taxis hessegető mozdulatot tesz, miközben járt a szája, de egy hangot sem hallott belőle. Dudálni persze nem mert. Ugyan ki követne el ilyen ostobaságot egy Szörnyeteg közvetlen közelében.
Végül a jobb keréknél állapodott meg.
Hát te honnan csöppentél ide, szépségem?
Ijedten felszisszent, amikor egy hangosat szellentett. Most mindjárt kinyílik valamelyik ajtó. Habár… Meglehetősen jól ismeri ennek a dögnek a paramétereit. Ezek az ajtók olyan nehezek, mint egy Boeing 757–es bejárata. Nem fogják azt az ő kedvéért nyitogatni. Meg aztán a Szörnyeteg vegyi támadás ellen is fel van szerelve, és bár tegnap ugyan minden szart összeevett a szállón, kétli, hogy komoly veszélyt jelentene a bent ülőkre.
Vajon ki szállna ki? Az elnök nem lehet, nincs kint elöl a zászló. Ki is most az elnök egyáltalán? Billy, Billy, ezt márpedig illene tudni, akkor is, ha az utcán élsz. Trump után valahogy nem igazán követte már a neveket, olyan egyformák voltak. Talán nem is amerikai csücsül benne. Esetleg az a hogyishívják… Putyin? De hisz az már rég meghalt. Valami ázsiai drogbáró? De hogyan jutott hozzá? Ilyet nem veszel használtautó-kereskedésben. Meg sehol máshol. Még a titkosszolgálatnak is legfeljebb húsz van belőle. Ki a bánat lehet odabent? Miféle titán tévedt el itt, Harlem kellős közepén?
Jól eső izgalom lett úrrá rajta, hosszú évek után egy pillanatra belecsöppent a mostba. Az évszámon ugyan gondolkoznia kellett volna, ha valaki kérdezi, de kit izgat az ilyesmi, most, amikor talán épp a tanúja valami fontosnak. Vagy az lesz, perceken belül. Vette a bátorságot és végighúzta a mutatóujját a fényezésen. Húsz centi vastag a karosszéria. Még a festék is golyóálló!
Elővette az üveget, mert a kelleténél jobban meglepte a nosztalgia. Így futtatta végig az ujját azokon a nyavalyás Cheviken, amik ennek a monstrumnak az alapjául szolgáltak, mikor kigördültek a gyártósorról, odahaza Detroitban a GM–nál. Micsoda idők voltak! Ők voltak Amerika szívverése. És munka után valaki várta haza…
Az a képtelen ötlet jutott az eszébe, hogy csinál egy szelfit a kocsival és elküldi Eleanornak. Szerencsére még azelőtt eszébe jutott, hogy legalább hat éve nincs mobilja, hogy keresgélni kezdte volna a zsebeiben. Miután New Yorkba jött, nem kereste többé senki.
Megborzongott. A rohamosan hűlő levegő áttört a szesz gőzölgő auráján. Mike–nak igaza van. Lesz ebből mínusz harmincöt is. Ezek már rég nem a szép emlékű húszas évek. De ha egyszer nincs kedve bemenni a szállóra! Mintha a koporsó fedelét húzná magára. És már csak néhány korty maradt az üveg alján. Nem jó ez így. Csökkentenie kell az adagon, az elmúlt három napban jószerivel csak percekre józanodott ki.
A fények egy finom reccsenés kíséretében arrébb csúsztak a karosszérián. Hohó, csak nem megindultak végre? De bizony, gurult néhány centit ez a csodamasina, amitől rögtön valóságosabbnak tetszett egy fokkal. Biztosan ráhajtott egy zacskó mogyoróra, vagy isten tudja mire. Amennyi szemét ezeket az utcákat ellepte újabban…
Apró szemű jég szitált. Bill sóhajtott egyet, ideje volt indulnia. Átjárta a hideg, és a lábán felkúszó nyomás egyre erősödött. Még egyszer végigsimított a karosszérián, majd tisztelgésre emelte balját. Ég veled, csatahajó, te nemzet büszkesége, te USS Nimitz, evezz derűsebb vizekre.
A Szörnyeteg azonban nem eresztette.
Bill jobb lába mintha odafagyott volna a betonhoz. Ballal próbált hátrálni, ám ekkor a Szörnyeteg láthatatlan mancsa kinyúlt érte, megpörgette a tengelye körül és iszonyú erővel oldalba rúgta.
Mielőtt felfogta volna, mi történt, eszébe jutott, ki következett Trump után.
A földön feküdt, az oldalán. Jobb lábát kifacsarta valami titokzatos erő, combján mintha egy forró késsel vágtak volna végig. Megesett már vele, hogy piásan eltaknyolt, de most rögtön tudta, hogy nem a bor ütötte ki. Mikor nagy nehezen felkönyökölt, és meglátta, mi tartja fogva, felsikoltott, aztán még egyszer, sokkal erősebben, mikor rájött, hogy némi susogáson kívül más nem jön ki a torkán.
Kificamodott bokája mögött a bakancsa orra eltűnt a Good Year gumiabroncs alatt. A Szörnyeteg mind a nyolc tonnájával a lábán állt. Bill viharos sebességgel józanodott, már azt is tudta, hogy az imént mogyoró helyett a csontjai ropogtak. Érezni ugyan nem igazán érzett semmit a sarkától a lábfejéig, de más nemigen lehetett.
– Segítség – suttogott, mint az őszi avar. A karjaival megpróbálta elérni a Cadillac mellett álló kamiont, miközben ép lábával a Szörnyeteg kerekét rugdalta. A kamion sofőrje a hatalmas visszapillantó tükörben ugyan ráláthatott volna, ám a fülke oldalsó ablakát máris ellepték a jégvirágok. A limuzin magas farokrésze teljesen eltakarta őt a mögötte lévő kocsik elől, esélye sem volt, hogy az arab taxis vagy bárki más a segítségére siessen. Épp oly láthatatlannak érezte magát, mint a járdán, ahol koldult.
Hamar kifáradt a rugdosásban. Amúgy is hiába, az abroncsok acélból vannak, a gumi pedig kevlárral van megerősítve, hogy akár száz mérföldet is kibírjon egy komolyabb sérülés után. Dacára a helyzetének, Bill képtelen volt rá, hogy ne adózzon elismeréssel eme mérnöki teljesítménynek. Hol van ilyenje a ruszkiknak vagy a japcsiknak?
Kemény nyomást érzett a bal oldalában. Tessék, még ez is. Épp most mondja be az unalmast a ketyegője? De csak a borosüveg volt a belső zsebében. Az nem tört össze. Még hogy nincsenek csodák…
Miközben előkotorta, eszébe jutott egy pár nappal korábbi rémálma, amiben beszorult egy ilyen üvegbe. Belülről próbálta széttörni, épp oly hasztalan rúgkapálva a lábával, mint az előbb. Mikor felébredt, megvetően köpött álombéli önmaga felé. Senki nem tartott fegyvert a fejéhez, hogy igyon.
Az utolsó pár korty végre oldott valamit a rémületén. Valaki csak észre fogja venni. Egyelőre azonban nem látja más, csak az a néhány arc a felüljáró szélére kitett reklámtáblákon. „Csak akarnod kell!” – állt a felirat egy sportos szőke nő mellett, aki valami protein–turmixot tartott a kezében. A rohadt életbe, neki meg oda van a lába! Valószínűleg le kell vágni. És miért? Mert nem volt hajlandó kivenni azt a nagy hótaposót a segélycsomagból, amire Mike hívta fel a figyelmét. Mikor fagyhatott meg a lába? Egy napja? Három? …Tíz? Ahogy józanodott, gyötörni kezdte az önvád. Hatvan évig mindenhova elvitte az a derék végtag, és erre így hálálja meg? A szőke nő szemlátomást ugyanúgy nem értette a dolgot, olyan lenézően mosolygott, hogy Bill rá se bírt nézni többet. Mintha csak Eleanort látta volna. Megpróbált talpra állni, de kiment belőle minden erő.
De hát mit kellett volna tennie? Nem akart ő ártani senkinek, mikor aláírta azt a petíciót. Miután a fékbetétek gyártásánál használt azbeszttől többen is gégerákot kaptak a gyárban, úgy gondolta, talán hasznára válik mindenkinek egy kis változtatás. Ettől ő még nagyon is hitt a fejlődésben, annak a fiatal kis titkárfélének, aki kirúgta, nem volt igaza. Vagy talán mégsem hitt eléggé? Eleanor később, mikor neki is fájni kezdett a torka, azt mondta, szimulál, hogy valamivel igazolja a tettét. Amikor kivették a hangszalagjait, már rég nem volt sehol.
Vajon Detroitban él még? Nem valószínű. Jó, ha ötvenezer ember lézeng még abban a szellemvárosban. Azért legalább megvárhatta volna, míg talpra áll és talál munkát. De persze érthető, hogy lelépett. Ha már gyereket nem tudott csinálni neki Bill, legalább a biztonságáról gondoskodhatott volna.
Az ég hirtelen kitisztult és a hőmérséklet másodpercek alatt fokokat csökkent. Bill rúgott néhányat, de jobban esett nem mozdulni. A feje fölött a sportos hölgy mellett egy borostás fickó hanyag eleganciával hirdette egy vadonatúj Honda társaságában: „A szerencséd kovácsa te magad vagy!„
Bill röhögött volna, ha még képes rá. Mit tesz isten, ő egy olyan kovács, aki egész életében a saját ujját ütötte a vas helyett. Mindig is undorodott azoktól, akik másra kenik az elbaltázott életüket. Hát tehet arról bárki, hogy ő ilyen átkozottul kancsal? Kedves volt Mike-tól, amikor vigasztalni próbálta azzal, hogy a volt feleségét és a munkahelyét ostorozta, de Mike… eh, csak egy naiv idealista. És mire ment vele?
Nem. Hangozzék bármilyen klisésen, annak a két reklámpofának odafent igaza van.
Bárcsak lenne még egy korty az üvegben.
A feje felett a korallszín hullámzásba hangok vegyültek.
– Eleanor?
De nem, ennek a valakinek sokkal mélyebb hangja volt. Billnek könnyek gyűltek a szemébe, így csupán elmosódott árnyakat látott belehajolni az égbolt keskeny sávjába. Valami nehezet érzett a testén. Elmosolyodott. Hát ez lenne a halotti leple. Legalább jó meleg.
– Az én hibám.
A szája görcsösen ismételgette ezt az egy mondatot. Miatta csak ne vonjanak felelősségre senkit. Becsukta a szemét, mielőtt ráfagynak a könnyek, a hangok valahogy szürkén, kifejezéstelenül csengtek ebben a monoton motorzúgásban: Hé, uram, guruljon arrébb… de hisz ebben nem ül senki… a mocskos szemétládák… Jól van, jól van, csak nyugi, fiúk! Bill semmi meglepőt nem talált abban, hogy a kocsi üres, egy Szörnyetegnek nincs szüksége holmi emberekre. És egyébként is… őérte jött. Óvatosan kinyitotta a szemét. Homályos folt nézett rá fentről. A hondás pasas. Elmosolyodott. De nagyra van azzal az ócska japán verdával. Pillantson csak le az uraság, hogy az öreg Billnek milyen van!
Egy kicsit mintha elemelkedett volna a földtől, aztán valahová úszni kezdett a levegőben. A hordágy, a thermo-takaró és a mentőautó nem tudatosult benne, ahogy a pillanat sem, amikor az önvezérlés kikapcsolása után a Szörnyeteg legördült a lábáról. A föléje hajoló arcok értetlen tekintetét sem tudta tisztán kivenni, amint azt próbálják megfejteni, hogy mit motyorászik.
Azt hittem, soha nem vergődöm el a Victoria Station-ig. Emese nekem hiába mondja, hogy el sem lehet téveszteni. Valóban jóval egyszerűbb lett volna a London Bridge-től indulni, de hát kellett nekem várost nézni. Emese nem érti, hogy annak, aki nem beszéli a nyelvet, olyan érzés egy külföldi nagyvárosban, mintha egy tükörlabirintusban bolyongana, ahol minden sarkon a saját bambaságával kénytelen szembenézni. Még szerencse, hogy a PCR tesztemet kinyomtattam, abban a nagy kavarodásban a Heathrow-n meg sem találtam volna a telefonomon.
Az oltottakat persze nem egzecíroztatták, úgy hatoltak át minden ellenőrzésen, mint kés a vajon. Emese persze csak legyintett (mostanában szinte mindenre legyint a Skypeon, amit mondok.) Mikor a brightoni állomáson végre találkoztunk, azt mondta, nekik is ugyanúgy fel kellett mutatni az oltási bizonyítványt a reptéren, nem csak velem szórakoztak. Bizonyára így van. De legalább megpróbált udvarias lenni, mikor megjegyezte, hogy ő sem ért egyet az oltatlanokat korlátozó intézkedésekkel. Talán hiba volt rázúdítanom az utolsó hónapokban felgyülemlett keserűséget. Szidtam a magyar kormányt, az Uniót, de legfőképp a tudósokat, akik összevissza hebegnek-habognak, közben nem csinálnak mást, csak ijesztgetik az embert. – Arról persze nem szól a fáma, hogy ki jár jól ezzel az egész hajcihővel. Nem mintha nem tudnánk.
Emese közben igyekezett megmutatni, amit a városból érdemes látni, de nem igazán tudtam figyelni. Jókora tömeg volt az utcákon, a sok hülye, aki eddig bezárkózott, most végre kitombolhatja magát. Mire ahhoz a hagymakupolás kastélyhoz értünk, már Anglia is dühített, főleg, hogy majdnem elütöttek, miután rossz irányba nézve léptem le a járdáról.
– Ez a Royal Pavilon, a király család rezidenciája.
– Persze, valóban gyönyörű, de könnyű úgy villogni, hogy ötszáz éven át kiraboltuk a fél világot. Ezek még most is azt hiszik, hogy ők uralkodnak Európában.
– De hát kiléptek az EU-ból.
– Csak várj. Nem azon múlik, hanem a lóvén. Láttam én, micsoda felhőkarcolók vannak Londonban. Itt koncentrálódik a nagy suska. Márpedig pénz beszél, kutya ugat.
Nem tudtam leállni, de nem is nagyon akartam. Elkapott a hév, mint otthon, amikor a boltos Irénkével kitárgyaljuk a világ folyását.
– Mit gondolsz, mi lóvé van ezekben a vakcinákban? Olyan pénzek mozognak itt nyugaton, hogy azt magyar ésszel föl sem érnénk. Szerinted a tudomány kinek a szolgálatában áll? Az ilyen csórókéban, mint mi, vagy ezekében? – mutattam a palotára. – Meg aztán nagyon elrugaszkodtak már a tisztelt tudós urak a valóságtól. Belenyúlkálnak a génjeinkbe, meg persze az a sok elektromos hullám, öt gé, hat gé, meg amit akarsz… Ebben a vakcinában is ki tudja, mi van.
– Chip? – kérdezte ártatlan ábrázattal.
Gúnyos mosolyra húztam a számat.
– Nem kell hülyének nézni a nagybátyádat. Arról van szó, hogy fogalmunk sincs, milyen mellékhatásai lehetnek. A facebook-on egyre másra olvasom a beszámolókat azokról, akik belehaltak, vagy legalábbis maradandó károsodást szenvedtek. De nem is kell annyira messzire menni. Nem egy ismerősömnek voltak szívritmuszavarai. Nagyanyádnak tüdőembóliája lett, csoda, hogy megmaradt. És ne gyere nekem azzal, hogy láncdohányos. Az a nő még most is olyan, mint a vas, csak az a szaros vakcina kényszerítette térdre. Elegem van ezekből a sarlatánokból. Olyan nagyra vannak a tudásukkal, pedig nem egyszer kiderült már, hogy a régi magyar sámánok is simán birtokolták ezt a tudást, meg még többet is. Amit persze megint csak nem harsognak túl.
– Nem táltosok?
– De… táltosok. Felesleges kioktatni, én is tudom, hogy táltosok, csak felcsesztem az agyam. Talán jobb is, ha hagyjuk a témát. Elvégre itt vagyok a tengernél, a kedvenc unokahúgommal.
– Tényleg? Van több is? – mímelte a hüledezést, mire elnevettük magukat.
Miután kiadtam a mérgem javát, igyekeztem rá figyelni. A nap hátralevő részében nem került szóba az oltás. A vizsgáiról beszéltünk, meg valami helyi ficsúrról, aki tetszik neki mostanában. Érdeklődtem, nem bánja-e, hogy nem lett színész, de úgy látszott, elégedett a fizika szakkal. Vacsora után még egy kocsmába is elvitt, ahol korábban dolgozott és ahol tudta, hogy nem kérnek oltási papírokat se tőle, se a vendégétől. Ragaszkodtam hozzá, hogy én álljam a cechet. Fesztelenül beszélgettünk mindenféléről, de néha elrévedt a tekintete, mintha máshol járt volna gondolatban.
Mielőtt otthon a kis apartmanjában nyugovóra tértünk volna, halkan így szólt.
– Bátyó, valamit el kell mondanom. Az a helyzet, hogy… szóval, nem oltottam be magam. Egyszerűen csak nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet. De anyáéknak el ne mondd, különben nem ismerlek többé!
– Ami azt illeti, nem igazán tetszik, hogy titkolózol a szüleid előtt. Persze ismerem anyádat, tudom mi a véleménye a dologról. Mindig is ilyen volt, sose kérdőjelezett meg semmit. Most is vakon hiszi, amit a média mond. Biztosan leharapná a fejedet, ha megtudná.
– Az a minimum.
Elmosolyodtam és átkaroltam, melengette a szívemet, hogy velem ilyen őszinte.
– Én nem hallottam semmit.
Hamar elnyomott az álom ez után a sűrű nap után. Még hallottam, hogy a szomszéd szobában angolul beszél valakivel telefonon, és mind a ketten fel-felvihognak. Egy idő után mintha a tenger susogott volna a fülembe, aztán egy ismerős női hang azt mondta: Sweet dreams, Jellybean. De lehet, hogy azt már csak álmodtam.
Reggel, miután kidörzsöltem a csipát a szememből, a konyhai csapból engedtem magamnak egy pohár vizet. Már csaknem az egészet megittam, mikor Emesét hallottam felszisszenni a hátam mögött.
– Jaj, elfelejtettem mondani, hogy ne igyál a csapból. Állítólag meddőséget okoz a vezetékes víz itt Dél– Angliában. Tudod, csökkenti a… spermaszámot – pirult el.
– Állítólag?
– Vannak itt is olyan fórumok azért, ahol leírják az ilyesmit. Azt mondják, hogy a Brexitnek súlyosabb következményei lesznek, mint várták és ilyen megoldásokkal akarják a népességszaporulatot kordában tartani. Persze, lehet, hogy kamu, mindenesetre én jó ideje csak palackozott vizet iszom. Ott van a hűtő mellett.
– Ja, persze, tegnap is milyen kihaltak voltak az utcák. Ugyan már, ez badarság. Meg aztán… azzal már el tetszett késni – idéztem mosolyogva Pelikánt a Tanúból. Ha vágytam is valaha gyerekre, rég lemondtam róla.
– Te tudod – mosolygott vissza. Legalább ötször láttuk együtt a filmet.
Derűs idő ígérkezett, ezért úgy döntöttünk, kisétálunk a Palace Pier-re, Anglia egyik legnagyobb és legpatinásabb mólójára, aminek a végén még hullámvasút is van. Gyerekként sokszor ültem fel a városligeti rokonára és most is kedvem támadt hozzá.
– Én ugyan fel nem ülök rá – borult el Emese tekintete.
– Félsz? De hiszen még együtt is mentünk rajta otthon!
– Nem bízom ebben a szerkezetben. Meg egyáltalán az itteni mérnökökben.
– Nekem stabilnak tűnik – vakartam meg a fejem. Persze nekem is megvoltak a rossz tapasztalataim az otthoni „szakemberekkel”. Kis túlzással, alig találni már kőművest Magyarországon, aki felismer egy glettelő spatulát. De hát ezek az ánglis vidámparkosok csak tudják tán, hogy mit csinálnak, különben nem ülne fel rá ennyi ember erre a Turbo-micsodára. Irigykedve hallgattam a boldog sikolyokat.
– Tőlem nyugodtan menjen vele, aki akar, csak ne erőltessék rám.
– Erőlteti a nyavalya! Jézusom, egészen elsápadtál. Gyere, meghívlak ebédelni, tudod, a kedvenc helyünkre.
Hamar visszatért az életkedve, bár amikor elmentünk egy felállványozott épületfal mellett gyorsan átrángatott az utca másik oldalára. A pubban gyorsan rendeltünk két korsó Guinness-t a nagy ijedségre. Csodálattal néztem körbe a tradicionális angol kocsmabelsőn. Látszott, hogy az ivásnak megvan a kultúrája errefelé. Emese azonban megint kizökkentett az ámulatból.
– El fogok költözni Brightonból.
– De hát miért? Olyan helyes kis város.
– Túl közel van a Dungeness.
– Az meg mi a búbánat?
– Atomerőmű – mondta olyan hangsúllyal, mintha épp most mondta volna be a híradó a szivárgást.
– Na és aztán. Az atomenergia biztonságos, csak a zöldek pampognak. Ezek már rég nem olyanok, mint Csernobil.
– Figyelj ide bátyó. Én még csak nemrég kóstoltam bele a nukleáris fizikába a suliban, de annyit már megtanultam, hogy baromira a tűzzel játszanak. A biztonságos erőmű csak egy mítosz. Pláne egy negyven éve működő reaktor esetében.
– De hát akkor biztosan lehetne erről hallani – pillantottam körbe a derűs asztaltársaságokon – gondolom, figyelmeztetnék a lakosságot a veszélyre.
– Hallunk róla éppenséggel, de nem akarják nagy dobra verni.
– Azon a fórumon, mi? Amit tegnap mutattál? Biztos, hogy megbízható? Ezek az angolok már nem tudják, hogy jó dolgukban mit csináljanak.
– Végül is, mi megbízható manapság? A tévénél azért biztosan jobb.
Felhörpintettem a maradék söröm. Az utolsó mondatával végre egyet tudtam érteni.
– Próbáljunk meg józan paraszti ésszel gondolkozni. Csak nem fog felrobbanni a fél ország a közeljövőben. Azért azt te is beláthatod, hogy ilyesmi nem történik meg túl gyakran.
Nagyot sóhajtott.
– Igazad lehet. Tiszta hülye vagyok, mi?
Legnagyobb döbbenetemre úgy kis híján elsírta magát, szerencsére jött a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. Én megreszkíroztam egy steaket közepesen átsütve, Emese azonban megelégedett egy ásványvízzel és egy csomagolt sós mogyoróval.
– Mi az ördög van veled, te lány? Nagyon nem tetszel nekem. Nincs rád jó hatással ez a hely. Talán haza kéne jönnöd. Otthon is tanulhatsz tovább.
Hevesen rázta a fejét.
– Nem, nem, semmi bajom. Csak láttam elégszer, hogy mi megy a konyhában. Sose tárolják a megfelelő hőmérsékleten a kaját, ráadásul nem is sütik át rendesen. És hát a higiénia… tudod mit jelent az, hogy cross-contamination?
Nem tudtam, de nem is voltam rá kíváncsi. Körülöttünk mindenki jóízűen lakmározott.
– Most már aztán elég legyen! Kezdesz nagyon furcsán viselkedni. Mintha mindenki az életedre törne.
– Igazad van, ne haragudj. Sajnálom. Tudod, hogy anya is mennyire félt, hogy itt vagyok egyedül. Csak próbálok lavírozni valahogy, hogy mikkel vigyázzak. A gyorséttermek is nagyon durvák ám.
– Kicsit túllavírozod magad, nem gondolod?
– De, lehet. Mindenesetre van egy ilyen ezo-bolt a sarkon, ott szoktam bevásárolni a főzéshez.
Fintorogtam, mert sejtettem, miféle madáreledelt árusítanak az efféle üzletekben, de aztán eszembe jutott, hogy Irénke is jó véleménnyel volt róluk. Márpedig az ő szavára lehet adni a bio-dolgokban, maszekban természetgyógyászként is praktizál.
Végül ráhagytam a dolgot Emesére és megkértem, hogy rendeljen még egy korsóval. Próbáltam derűsebb mederbe terelni a beszélgetést. A steak ízletes volt, szerintem rendesen átsült, mégis otthagytam a felét. A baktériumfertőzés és az atomsugárzás emlegetése megtette a hatását. Hazafelé le is kellett ülnöm egy padra, mert félő volt, hogy visszakívánkozik az ebédem. Elnéztem a tenger ólomszürke hullámait. Olyan hidegnek és érzéketlennek tűnt ez a világ. Nem csodáltam, hogy Emese olyan boldogtalan itt.
Nem vágytam másra, csak egy jó forró zuhanyra. Miután valamelyest felfrissültem, ki akartam ülni megnézni az angol naplementét, ám Emese rám szólt, hogy a balkon csak a teregetéshez használható, máskülönben veszélyes. Csak ebben az évben két erkély szakadt le a lakóparkban. Így aztán inkább a szobámban ejtőztem egyet, mígnem Emese halálsápadt arccal jelent meg az ajtóm előtt.
– Bátyó, ne ijedj meg, de valami fontosat kell kérdeznem. Ugye, te valamikor a hetvenes évek elején kaptál kanyaró elleni oltást?
Nem igazán volt már kedvem válaszolni erre.
– Mert?
Kezében a tabletjével lehuppant mellém az ágyra.
– Én nem tudom, mi igaz ebből, de itt elég sok az adat.
– Miről, te jószagú úristen!? Hogy autizmust okozott sokaknál? Most őszintén, szerinted én autista vagyok?
– Nem, dehogyis. Arra amúgy sem volt elég bizonyíték. Viszont itt most azt írják, hogy a kelet-európai országokban alkalmazott MMR oltások első generációja időskori izomsorvadást és/vagy Parkinson kórt okoz.
– És/vagy??
– Bizonyos esetben hirtelen szívleállást.
– A fenébe is, Emese! Az egész kurva országot beoltották annak idején, és senki nem lett Parkinson kóros.
– Igen ám, csakhogy itt az áll, hogy egy-két éve kezdtek el nőni az esetszámok. Ami azt jelenti, hogy az 55 és 60 év közöttieknél.
– Apjuk faszát, azt! Mutasd!
Odatartotta az orrom elé a tabletet. Sűrű, apró betűs kommentfolyam volt, természetesen egy büdös szót sem értettem belőle, csak az MMR és a Hungary szó volt ismerős.
– Bazki, ez nem magyar oldal.
– Csodálod?
– Mi van?
– Szerinted Orbánék hagynák, hogy a választások előtt bármilyen oltásról bármi negatív a nyilvánosságra kerüljön odahaza?
– Az isten áldjon már meg, te gyerek, ne cseszd fel az agyamat teljesen!
– Jó, jó, nyugi. Amúgy is csak minden tizedik érintett, úgy tűnik.
– Hát ez piszkosul megnyugtató!
– Nem akartalak felzaklatni. Én egy picit megijedtem, mikor elolvastam. Csak gondoltam, jobb az ilyet előre tudni, sokkal könnyebben megelőzhető bármi, ha számítunk rá. Na mindegy, a konyhában leszek, ha kellenék.
Azzal otthagyott, mint aki jól végezte dolgát. Ezek a fiatal nők olykor ugyancsak kegyetlenek tudnak lenni. Nem szívesen lennék az udvarlói helyében.
A szűk kis szobában nem találtam a helyem, tébláboltam csak fel-alá. Öt óra körül eszembe jutott, hogy be kell vennem a tablettáimat. Besurrantam a fürdőszobába, mivel reggel otthagytam a gyógyszeres dobozomat a tükör előtt, de csak a hűlt helyét találtam. Más se hiányzott, mint hogy estére felmenjen a vérnyomásom, mikor már amúgy is magasnak éreztem. Idegesen túrtam fel a bőröndömet és kétszer is átkutattam az egész szobát, eredmény nélkül.
– Mesi! Nem láttad a gyógyszereimet?
– De igen.
Megmerevedtem a szoba közepén, aztán hosszan kifújtam a levegőt.
– Esetleg tudsz valami közelebbit is mondani a hollétükről?
– Igen.
Ilyen nincs, gondoltam.
– Hallgatlak!
– Ígérd meg, hogy nem leszel dühös.
– Azzal már el tetszett késni.
– Haha.
– Basszus, Emese! Hol vannak?
– Figyu, nem kéne ilyeneket szedned.
– Na jó, most lett elegem! Add elő a gyógyszereimet, különben holnap az első géppel repülök haza.
– Sajnálom, de kidobtam őket.
– Mondd még egyszer!
– Van fogalmad róla, mennyi felesleges mérget viszel be a szervezetedbe? Nem vetted észre, hogy egyre több kell belőlük?
– Te teljesen megbuggyantál idekint!
– Én buggyantam meg? Te költesz tízezreket havonta gyógyszerre! Én egy pennyt sem fizetek ezekért a szarokért, se az itteni félanalfabéta orvosokért.
– Na most jól figyelj rám! Elmegyek sétálni, mert ha itt maradok, még a végén olyat mondok, hogy egész életemben bánni fogom. Te meg addig szépen felforgatod az összes kukát és előkeríted a dobozt, vagy elmész a patikába, és kiváltod, amit lehet. Nem érdekel, hogyan csinálod, de itt legyenek, mire visszajövök!
Visszhangzott tőlem a lakás, ahogy húztam a cipőm.
– Hülyegyerek! Azt hiszi, neki mindent lehet. De már kölyökkorában is ilyen volt. Tőlem abban hisz, amiben akar, de mást ne veszélyeztessen vele.
Egy órát gyalogoltam, mire valamelyest lehiggadtam. Elsétáltam a mólóig, és egy darabig bámultam a hullámvasúton száguldozó népeket. Visszafelé beugrottam a bárba, ahol ebédeltünk. Gondoltam, ha kérik az oltásit, elküldöm őket magyarul a fenébe és eljövök. Nem kérték, annyit pedig ebben az idegi zsibbadtságban is ki tudtam nyögni, hogy Guinness.
Néhány korty után elővettem a telefonom. Láttam, hogy Emese kétszer is hívott, de nem foglalkoztam vele, inkább megnéztem, találok-e valamit a dél-angliai atomerőművekről. Csodák csodájára kidobott egy magyar nyelvű cikket. Az állt benne, hogy a Dungeness reaktort 2006-ban, közel negyven évnyi működés után bezárták.
Ott hagytam a maradék söröm, szinte futottam hazáig.
– Emese, gyere csak ide! – kiáltottam, mikor beléptem az ajtón. Az unokahúgom nem volt sehol, az ebédlőasztalon viszont ott hevert a gyógyszeres dobozom. Hiánytalanul megvolt az összes tabletta benne.
– Az anyád istenit, te kölyök, mi folyik itt?
A doboz mellett egy négybe hajtott A/4-es lap hevert, de már ki sem kellett bontanom ahhoz, hogy tudjam, hogy az oltási bizonyítványa az.
Kopogás nélkül nyitottam rá az ajtót, végül is hallhatta, ha akarta, hogy megjöttem. Az ágyán ült a tabletjével az ölében és egy jókora sajtos pizzát rágicsált épp.
– Szóval ezt gondolod rólam? Hogy egy idióta, konteóhívő barom vagyok, igaz? Ilyesmiket szoktatok mondani, ugye. Most biztosan úgy véled, hogy rászolgáltam. Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy épp az unokahúgom akar majd megleckéztetni.
– Bátyó… én csak azt akartam ezzel megmutatni, hogy…
– Tudom én, hogy mit akartál megmutatni. Nem tarthatsz valami sokra, ha ezt megengedhetőnek érezted velem szemben. De van egy jó hírem. Ha nem jönne össze a fizika, még mindenképp megpályázhatod a Színművészetit. Tehetséged az van hozzá. Gratulálok. Én holnap reggel az első vonattal elhúzok innen. Jó éjszakát.
Azzal rácsaptam az ajtót, ám a szobám helyett az erkély felé vettem az irányt. Hideg volt már odakint, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy leszakadhat alattam a valóban rozogának tűnő szerkezet. Egy pillanatig még kívántam is, hogy ez történjen. Akkor aztán bánhatta volna a kishercegnő a viselkedését. El voltam keseredve, úgy éreztem muszáj felhívnom a húgomat.
Egy szuszra ledaráltam neki a történteket, de csak azt értem el, hogy még hülyébbnek éreztem magamat. Ancsa a megértéséről biztosított, és megígérte, hogy a körmére néz a lányának.
– Azért ne légy annyira kiakadva rá, nem akart rosszat. És végtére is, még csak huszonhárom éves. Persze, hogy szemtelen, ha az igazát akarja védeni.
Mintha nevetés bujkált volna a hangjában, de, végül is, nem mondott hülyeséget. Mi is ilyenek voltunk.
– Talán igazad van. Jó éjt, Ancsa!
– Sweet dreams, Jellybean!
Csak akkor eszméltem rá, mit is hallottam, amikor a szobámba értem. Percekig alig vettem levegőt, aztán úgy rogytam az ágyra, mint egy politikai fogoly, kínzás után. Sejthettem volna, hogy az anyja áll e mögött. Hát persze, hiszen ő is lehúzott Londonban néhány évet még a 90-es években. Valami tényleg lehet az angol ivóvízben, csak épp nem meddőséget okoz, hanem… De hogy már a saját testvérében sem bízhat az ember…
Úgy tetszett, mindegy már, hogy maradok vagy hazamegyek. Mindenhol én vagyok a nevetség tárgya. Próbáltam sírni, de nem sikerült az sem.
Tizenegy körül Emese kopogott. Nem válaszoltam, de láttam a lenti résen át, hogy az árnyéka lecövekelt az ajtó előtt.
– Bátyó, alszol? Azért még… szeretlek.
A fejemre húztam a paplant, és egy perc múlva hallottam csukódni a szobája ajtaját.
Éjfél elmúlt, mire a legnagyobb súlyok legördültek rólam, és belemormogtam a párnámba.
– Én is szeretlek, te… Jellybean.
Az vigasztalt, hogy másnap legalább eszünk egy jót, és talán még arra a nyavalyás hullámvasútra is felülhetünk a mólón. Vakcináról meg szó se essék, míg Brightonban vagyok. Tényleg gyerek még ő ehhez. Nőtt volna fel a szocializmusban, tudná, hogy nem kell úgy megbízni a hatalomban. Egyébként is: nemde fizikát tanul, és nem virológiát. Mit a francot beszéljek én vele az oltásokról? Majd Irénkével megtárgyaljuk, úgyis megyek hozzá auraporszívózásra a jövő hónapban. Olyankor mindig valahogy a helyükre kerülnek a dolgok, minden értelmesnek, áttekinthetőnek tűnik. Ez az idegen föld meginog az ember lába alatt.
Mintha valóban ringott volna velem az ágy és rájöttem, hogy csakugyan a behallatszik a tengermoraj. Éreztem, ahogy lassan elsimítja a redőket a homlokomon, de még sokáig nem jött álom a szememre.
Még jól emlékszem, hogy egyáltalán nem szerettem a Guns ‘n Rosest. Túl durva, túl nyers, a tagok meg bunkónak, agresszívnek tűntek a Paradise City klippjében. Tizenegy voltam, és a mikulásnapi ajándékozás során az egyik osztálytársamtól naná, hogy az Appetite For Destruction-t kaptam, amolyan nevelő célzattal. Becsületemre legyen mondva, legalább kétszer legyűrtem otthon, egy-két rész még tetszett is, aztán egy sértődés miatt visszaadtam az illetőnek. Snitt, ugrás ’91 nyarára: 14 vagyok, nagy az izgalom, láttuk a T2 trailerét a tv-ben (minden esti reklámblokkban lenyomták), tuti megnézzük a moziban, már elég nagy vagyok hozzá, hiába korhatáros. Az MTV-n meg persze ezerrel dübörög a You Could Be Mine, de nem jön be, mindig lehalkítom, csak a filmbejátszások érdekelnek a klippben. Hiába, akkor épp az első – és utolsó – rapkorszakomat élem (a Kylie Minogue, Michael Jackson rajongás után). Aztán néhányszor véletlenül marad a hang, és azon kapom magam, hogy kezdem dúdolgatni a dallamot, és hamarosan már bömböltetem, ha látom valahol. Kritikai érzék bekapcs, sok műanyag szemét ki, kisrocker korszak indul. Anyám meg mindig átkiabál, ha épp Guns megy valamelyik csatornán. 90-es évek eleje, változik a rockvilág, sok izgalmas, eredeti zene, talán a rock utolsó aranykora, ebbe csöppenek bele. Naná, hogy király!
Megint ugrunk: 2010, pár száz lemezzel később. Az ízlésem jócskán kiszélesedett, hol van már a Guns-polós korszakom, meg az amibenszintivanazgáz hozzáállás. Mégis felfigyelek, mikor a volt Guns-tagok, vagy épp az „Axl és a többiek” megjelentetnek valamit. Hiába, első szerelem. Most Slash volt a soros, és ha nem is rágom tövig a körmöm, jóleső várakozással teszem be a cd-t a lejátszóba.
Szerencsére nem vártam gunsos muzsikát a változatos énekesgárda miatt, így a dögös, modern Ghost le is vesz egyből a lábamról, meg hát Astbury (The Cult) hangja még mindig ász. Ozzy nótájával később sikerül megbarátkozni, pedig elég sabbath-os, valahol úgy a Sabotage környékéről. Aztán jön a meglepetés: a Black Eyed Peas pacsirta, Fergie olyan döggel vezeti elő a Beautiful Dangerous-t hogy nem is nagyon értem mit keres még abban a gagyi ugra-bugra izében. Abba’ van a pénz, azért. Mindegy.
Tehát már a felvezetés is király, pedig még csak most jön Myles Kennedy nótája – mit mondjak, nem véletlen, hogy végül őt kérte fel a cilinderes a turnéra, hangjában ott van Robert Plant és Chris Cornell, de persze saját stílusban. Ha már Cornell, következőnek ő jön, és bár alig ismerni fel a hangját ezzel a falsetto-val, libabőrös dallamokat hoz.
És így tovább, végig, igaz az album második fele leheletnyivel kevésbé karakteres. Jó nóták váltakoznak szuper nótákkal, itt van Lemmy papa, Kid Rock, sőt még Iggy Pop is. A legtöbb nótánál érzek egy afféle kortalanságot, mindenféle trendek fölött állást, pedig nagyon változatos a felhozatal. Az tuti, hogy 90-es években iszonyú nagyon ütött volna ez a zeneanyag, bár így is az év egyik sikerlemeze, (még ha ez manapság nem is jelent már arany- és platinalemezeket), igazi rock-házibuliba való cucc.
Kreativitása teljében van az öreg boglyashajú, könnyedén pipálta le a Chinese Democracy-t, ezek után nem sírok a klasszikus Guns-reunionért. Viszont máris várom a következő Slash-lemezt, ha minden igaz, végig Myles Kennedy-vel a mikrofon mögött.
A múltkori Yes-kritikában a 60-as, 70-es éveket emlegettem, mint különösen kreatív művészeti időszakot, különösen a rockzenét illetőleg. Való igaz, hogy legendás zenekarok tucatszám adtak ki korszakalkotó albumokat, amik akkor egy kivételesen fogékony közegbe cseppentek. A progresszív rock aranykora szerencsére nem múlt el nyomtalanul: a 90-es évekre szárba szökött a Yes, Genesis, Pink Floyd és még sok más zenekar által elültetett mag.
Az új hullám zászlóshajói közt a legnépszerűbbek a The Flower Kings, a Spock’s Beard valamint a Porcupine Tree voltak. Utóbbi zenekar páratlan atmosztférájú lemezeket jelentetett meg a 90-es években, a korai Pink Floyd pszichedeliája találkozott a Radiohead melankóliájával, de az elszállósabb tánczenék és a kemény rock is a csapat eszköztárához tartoztak. A 2000-es évek elejétől aztán bekeményítettek, ezáltal egyre nagyobb hírnévre tettek szert, de a hangulati többlet szerencsére megmaradt. Nem túlzás állítani, hogy remekművek sorát tették le az asztalra, (Lightbulb Sun, In Absentia, Deadwing, Fear of a Blank Planet) nem mellesleg olyan hangzással, amilyenről a legtöbb banda még csak álmodni se szokott. A banda zenei agytrösztje, producere, egyben cikkünk tárgyának szerzője: Steven Wilson.
Noha a Porcupine Tree muzsikája sokat változott a kezdetektől fogva, az utóbbi néhány album egy jól meghatározható irányt követett, amitől a főnök egyre szűkebbnek érezte az alkotói mozgásterét. Így a Tree most pihenőpályán van, ám nem maradunk hoppon, a Grace for Drowning azóta már a második szólólemeze Wilsonnak, és a kanyarban van a harmadik is. Míg az első, Insurgentes című munkája még magán viseli az anyabanda stílusjegyeit, a Grace-en sikerült eléggé elrugaszkodnia mindattól, amit eddig csinált.
Steven egész egyszerűen visszatért a forráshoz, oda, ahol minden elkezdődött, azaz a késői hatvanas, korai hetvenes évekbe. Ám ahelyett, hogy készített volna egy a korszakra jellemző lemezt, csupán azt a kompromisszumoktól mentes alkotói szabadságot vette át, amit a 70-es évek végétől egyre inkább kiszorított az üzleti szemlélet. Célját maradéktalanul megvalósította: ritkán születik manapság eféle művészalbum, ami teljesen fittyet hány a közízlésre, vagy ilyen-olyan marketing szempontokra. Alighanem a PT rajongóknak is feladja a leckét ez a kísérletező anyag, bár Steven jellegzetes hangja és dallamvilága elegendő kapaszkodót nyújt.
Már a címe (Ima a fuldokláshoz) elárulja, hogy nem délutáni piknikhez való, kedélyes sanzongyűjteményről van szó. Hihetetlen mélységeket jár be a zene: olyan helyekről hoz fel érzéseket, hangulatokat, amiknek a létezéséről sem tudtam, vagy ha igen, már rég elfelejtettem. Fuldoklásról szerencsére szó sincs, hossza és fajsúlyossága ellenére meglepően gördülékeny muzsika, köszönhetően olyan közérthetőbb daloknak, mint a Deform To Form a Star, a Postcard, vagy az igézően gyönyörű Belle de Jour. A hosszabb tételekben viszont tényleg nem fukarkodnak a hangokkal. Különösen igaz ez a 23 perces, teljesen elborult Raider II-re. Ezután tényleg megkönnyebbülés a záró Like a dust I have cleared from my eye éteri lebegése.
Wilson hihetetlen zenészgárdát toborzott ehhez a produkcióhoz, és hagyja is őket kibontakozni, nem próbálja a megmozdulásaikat négy vagy nyolc ütembe sűríteni. Tény, hogy sokszor megszalad a szólisták keze, ám valahogy mégsem unalmasak ezek a részek, inkább kisebb utazások egy nagyobban. Persze olyan vendégmuzsikusoktól, mint Robert Fripp (King Crimson) Alex Lifeson (Rush) nem is várnánk rosszabbat. Megannyi hangszer színesíti az összképet: fuvola, szaxofon, klarinét, zongora, sőt vonósok is szerepelnek.
Széles érzelmi spektrumot fog át az album egésze, ám alapvetően befelé forduló, és szomorú, talán a legszemélyesebb, amit Wilson valaha akotott. Az interjúkban előszeretettel használta a spirituális szót, amit én roppant elcsépeltnek érzek, ám ha valami, a Grace tényleg képes egy lélekcsupaszító utazásra vinni bárkit, aki képes átadni magát neki. Odafigyelést igényel, de ha a hosszú jazzes szólók alatt elkalandozunk, az sem baj, valahogy mégis benne sodródunk öntudatlanul, hogy aztán a következő hangsúlyosabb téma kétszer olyan hatásos legyen. Nem könnyű szórakozás, de felemelő, egyszersmind hátborzongató élmény, ami után egy kicsit másnak látjuk a világot. Nem jobbnak, nem rosszabbnak. Igazibbnak.
Gyakorta találkozom a 20. század populáris művészetének elemzéseiben azzal a véleménnyel, miszerint a 60-as évek közepétől a 70-es évek közepéig tartó időszakot olyan jelentős szellemi fellendülés jellemezte, amely azóta is példa nélkül álló dolog, hiába voltak később is kritikai sikerektől hangos hullámhegyek az elmúlt negyven évben. Annyi biztos, hogy megszámlálhatatlanul sok klasszikus alkotás született ekkor minden művészeti ágban, és talán sehol sem nyilvánvalóbb hatású ez a bő évtized, mint a könnyűzenében.
Az ötvenes évek egyszerű, olykor kifejezetten butácska, és pénzszagú zenei világa gyökeresen megváltozott a következő évtized derekára, amihez ugyan nagyban hozzájárult a Beatles és a The Rolling Stones világméretű sikere, ám az átalakulás itt is inkább a földalatti mozgalmakból kezdődött. Olyan zenekarok próbáltak meg kitörni a jófiús slágerek biztonságos világából, mint a The Kinks, a The Who, megjelenik a The Doors költői, kábszer-áztatta pszichedeliája, Eric Clapton a bluest emeli új szintekre, bejön Frank Zappa cinikus, kifordított slágeressége, majd totális zenei elvetemültsége, elindul a Pink Floyd. Mindezek hatására a fent említett két gigasztár banda is magára zárja a stúdiót, hogy minél egyedibb és kísérletezőbb muzsikával próbálja felvenni a versenyt az ifjú titánokkal. Lennonék 1967-es Bors őrmesterével, valamint az első Pink Floyd albummal pedig voltaképp megszületik az a zene, amit jobb híján mai napig is progresszív rocknak hívunk.
Az évtized fordulóján eme irányzat uralja a zenei világot, a tinédzserek hatalmas tömegei otthon nem slágereket üvöltetnek, hanem belemélyednek a komolyabb, összetettebb alkotásokba, a lemezborítókat és szövegeket böngészve. Ez ma már szinte elképzelhetetlen, de akkor bizony az igényesség volt a menő egy ideig. Pink Floyd, King Crimson, ELP, Genesis, Jethro Tull, és végül a Yes – ők a progrock „nagy hatos”-nak is hívott csúcsbandái.
Aztán a hetvenes évek közepén hanyatlásnak indult ez a zenei nirvána, amihez azért az is kellett, hogy az együttesek túlságosan nagy sztárok lettek, ugyanakkor kicsit ki is merültek zeneileg. Nem véletlen, hogy ez az időszak az, amikor feloszlik a King Crimson, Emersonék és a Yes pedig jó pár éves szünetet iktat be. A többiek ugyan továbbra is jól teljesítenek, de legnagyobb klasszikusaikat már megírták. Talán csak a Floyd csillaga ragyog ugyanolyan fényesen.
De nincs mit tenni, a zenei világ gyorsan maga mögött tudja a progresszív dinoszauruszokat, jön a punk és a disco, majd a new wave, ami radikális változást hoz az említett bandák zenéjében. Egyszerűsödés, slágerek, szintetizátorok. Kivétel nélkül mindenki behódol az új hangzásoknak, aztán ki jobban, ki rosszabbul jön ki az újításból.
A Yes is ezt az utat választja, már a ’78-as Tormato albumon is kevésbé fajsúlyos muzsikát nyomnak, aztán a ’80-as Drama albummal, immár megváltozott felállással egy igen érdekes hibrid születik, ami magán viseli a progresszív rock jegyeit is, de a listákat célzó törekvések is nyilvánvalóak. A Yes-kánon nem tartja alap klasszikusnak, de nagyon sokan szeretik ez a lemezt, amolyan titkos favorit, ráadásul az ősrajongók ellenszenvét kiváló mainstream siker még csak ezután jött az „Owner of a Lonely Heart” képében.
És hogy miért is említem a Drama albumot most a 2011-es lemezük kapcsán? Nos azért, mert rengeteg tagcsere után most, 10 évvel az utolsó album, a Magnification után épp a 80-as album felállása zenél Yes néven, annyi különbséggel, hogy az akkori énekes, Trevor Horn, itt most produceri teendőket látott el, az új pacsirta, Benoit David pedig egy Yes-tribute zenekarból érkezett frissítésként a betegeskedő Jon Anderson helyére.
A másik ok a Drama említésére, hogy a kezdő, csaknem 24 perces címadó eposz még valamikor a nyolcvanas évek elején, az említett korong felvételei közben született, és 30 évet pihent a dobozban, hogy aztán toldozgatva-foldozgatva idén napvilágot lásson. Valljuk be, ez már elég is egy jófajta zenei időutazáshoz, mégis, noha erősen érzodik rajta a 80-as évek elejének elektronizálódó, fülbemászó világa, a megszólalás nagyon is élo és modern. A nóta sok-sok hangulatot, remek dallamot rejt, és hossza ellenére sincs tele technikai villogással, inkább 3-4 nagyobb slágertéma tér vissza-vissza időnként. Remek darab, úgy progresszív, hogy észre se vesszük.
A többi dal mellett sem érdemes szó nélkül elmenni: a The Man You Always Wanted Me To Be átlagos témái ugyan nem arattak sikert a különböző Yes fórumokon, és tényleg nem egy nagy durranás, de nekem bejön az álmodozós refrénje valamiért. Hasonló a helyzet a Hour of need balladájával. Az akusztikus gitáros Solitaire is inkább csak kellemes, viszont a szintén 80-as évekbeli ötletekre épülo Life On a Film Set, és a záró, a Drama-t leginkább megidéző, lendületes Into The Storm igazi telitalálat. Persze, mondhatjuk, hogy 10 év alatt kicsit több új muzsikát is össze lehetett volna hozni, de ez a végeredményen nem változtat, ami összességében meggyőző.
A klasszikus éra albumaihoz persze nem hasonlítható, sőt szerintem a Magnification is erősebb volt, ám valahogy kimondottan hallgattatja magát a Fly From Here, és ennél többet nem is kívánhat egy zenész, tehát hosszú kihagyás után egy új Yes lemez, amit büszkén vállalhathat a csapat. És szerintem búcsúzni sem érdemes még tőlük, mert úgy érzem, bőven van ott még, ahonnan ez jött.
Hatmillió példány! Ennyi talált gazdára eddig a veterán ausztrál ötösfogat új lemezéből, és ez a szám a turné végéig valószínűleg újabb súlyos milliókkal növekszik majd. Nem túlzás állítani, a világ AC/DC lázban ég, utoljára a The Razor’s Edge megjelenésekor volt körülöttük ekkora hisztéria. Angusék is elhűltek az album fogadtatásakor, pedig jó pár sikerlemez van már mögöttük. A koncertek teltházasak, sok helyen kell repetát adniuk a rock n’roll-ra kiéhezett közönségnek, bizonyisten, már csak az Angust, vagy Brian-t sikító tizenéves kiscsajok hiányoznak.
Vajon miért ez az őrület egy olyan csapatnál, amelyik 35 éve gyakorlatilag ugyanazt a zenét játssza, meglepetések nélkül, ám mindig megbízhatóan? És vajon hányszor kapták már meg a következő generációktól, hogy öregek már, menjenek nyugdíjba, hogy aztán cirka 10 évenként főnixként támadjanak fel, és alapjaiban rengessék meg a világot?
Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy az AC muzsikája egyetemes. Egyszerű, mint az egyszeregy, de ha meghallod, egyből kisüt a nap, még éjjel is, eltűnik az összes nyomorod, talán még akkor is, ha nemigen szívleled a rockot. Az meg nem is igazi rocker, aki nem kezdi a lábával ütemesen dobolni a taktust, ha felcsendül a Highway To Hell, a Back in Black, vagy a You Shook Me All Night Long. Bőven akad az AC/DC-nél változatosabb, művészibb zenét játszó csapatokból, ám ezek a lassan 60-as éveiket taposó arcok valamire kegyetlenül ráéreztek, ami az életérzést illeti. Angusékat a Parlamentbe! Mindegy melyikbe.
De vissza a kérdéshez, vajon mitől fogyott majd’ háromszor annyi a Fekete jégből, mint az elődjéből, a 2000-es keltezésű Stiff Upper Lip-ből. Talán a nyolcéves várakozás így kiéheztette a világot? Netán egy újabb generáció fedezte fel magának a bandát? Vagy a már szeptemberben kikerült kislemez, a Rock n’ Roll Train volt olyan fogós, amilyet a Big Gun óta nem hallottunk tőlük?
Akárhogy is, a világ szereti az AC/DC-t. Mindenféle zaftos médiabotrány nélkül adtak el több mint 200 millió lemezt a pályafutásuk alatt ezek a tinibálványnak nem igazán csúfolható emberkék, ez pedig csak a rajongók lojalitásával magyarázható.
És hogy a lemezről is ejtsek néhány szót: Az említett R. Train egy igazi rockhimnusz, mint mondjuk a Thunderstruck, de a Big Jack is hasonlóan fülbemászó, a döngölős War Machine pedig a TNT nyomdokain halad. Csodák csodája, de van pár újítás is a korongon: az Anything Goes Springsteen-es dallamai meglepnek, a bandától szokatlanul drámai hangvételű Rock ’n Roll Dream-től totál elhűltem, a Stormy May Day elején pedig a slide gitározásra kaptam fel a fejem. Az adu ász ezúttal Brian Johnson, aki most igaziból énekel, nem csak repeszt, sokszor ő adja el az adott dalt, szemben az utolsó két albummal, ahol szinte csak asszisztált a Young tesóknak. De Brendan O’Brien is fantasztikus munkát végzett, a hangzás lüktető, élő, dögös, és egészen a Back In Black-ig repít vissza minket, ami mellé nyugodt szívvel oda is lehet tenni a Black Ice-t, még az egy-két átlagosabb dal ellenére is.
Ahhoz képest, hogy egy darabig még az sem volt biztos, hogy egyáltalán lesznek új dalok, a csapat egy igazán ütős lemezzel tért vissza. Ezek után kifejezetten kíváncsi lennék a folytatásra, de ha mégsem lesz, akkor a Black Ice-nál méltóbb lezárása nem is lehetne egy korszakos banda szenzációs életművének!