Illusztrácó: Rékasi Attila
Még jól emlékszem, hogy egyáltalán nem szerettem a Guns ‘n Rosest. Túl durva, túl nyers, a tagok meg bunkónak, agresszívnek tűntek a Paradise City klippjében. Tizenegy voltam, és a mikulásnapi ajándékozás során az egyik osztálytársamtól naná, hogy az Appetite For Destruction-t kaptam, amolyan nevelő célzattal. Becsületemre legyen mondva, legalább kétszer legyűrtem otthon, egy-két rész még tetszett is, aztán egy sértődés miatt visszaadtam az illetőnek. Snitt, ugrás ’91 nyarára: 14 vagyok, nagy az izgalom, láttuk a T2 trailerét a tv-ben (minden esti reklámblokkban lenyomták), tuti megnézzük a moziban, már elég nagy vagyok hozzá, hiába korhatáros. Az MTV-n meg persze ezerrel dübörög a You Could Be Mine, de nem jön be, mindig lehalkítom, csak a filmbejátszások érdekelnek a klippben. Hiába, akkor épp az első – és utolsó – rapkorszakomat élem (a Kylie Minogue, Michael Jackson rajongás után). Aztán néhányszor véletlenül marad a hang, és azon kapom magam, hogy kezdem dúdolgatni a dallamot, és hamarosan már bömböltetem, ha látom valahol. Kritikai érzék bekapcs, sok műanyag szemét ki, kisrocker korszak indul. Anyám meg mindig átkiabál, ha épp Guns megy valamelyik csatornán. 90-es évek eleje, változik a rockvilág, sok izgalmas, eredeti zene, talán a rock utolsó aranykora, ebbe csöppenek bele. Naná, hogy király!
Megint ugrunk: 2010, pár száz lemezzel később. Az ízlésem jócskán kiszélesedett, hol van már a Guns-polós korszakom, meg az amibenszintivanazgáz hozzáállás. Mégis felfigyelek, mikor a volt Guns-tagok, vagy épp az „Axl és a többiek” megjelentetnek valamit. Hiába, első szerelem. Most Slash volt a soros, és ha nem is rágom tövig a körmöm, jóleső várakozással teszem be a cd-t a lejátszóba.
Szerencsére nem vártam gunsos muzsikát a változatos énekesgárda miatt, így a dögös, modern Ghost le is vesz egyből a lábamról, meg hát Astbury (The Cult) hangja még mindig ász. Ozzy nótájával később sikerül megbarátkozni, pedig elég sabbath-os, valahol úgy a Sabotage környékéről. Aztán jön a meglepetés: a Black Eyed Peas pacsirta, Fergie olyan döggel vezeti elő a Beautiful Dangerous-t hogy nem is nagyon értem mit keres még abban a gagyi ugra-bugra izében. Abba’ van a pénz, azért. Mindegy.
Tehát már a felvezetés is király, pedig még csak most jön Myles Kennedy nótája – mit mondjak, nem véletlen, hogy végül őt kérte fel a cilinderes a turnéra, hangjában ott van Robert Plant és Chris Cornell, de persze saját stílusban. Ha már Cornell, következőnek ő jön, és bár alig ismerni fel a hangját ezzel a falsetto-val, libabőrös dallamokat hoz.
És így tovább, végig, igaz az album második fele leheletnyivel kevésbé karakteres. Jó nóták váltakoznak szuper nótákkal, itt van Lemmy papa, Kid Rock, sőt még Iggy Pop is. A legtöbb nótánál érzek egy afféle kortalanságot, mindenféle trendek fölött állást, pedig nagyon változatos a felhozatal. Az tuti, hogy 90-es években iszonyú nagyon ütött volna ez a zeneanyag, bár így is az év egyik sikerlemeze, (még ha ez manapság nem is jelent már arany- és platinalemezeket), igazi rock-házibuliba való cucc.
Kreativitása teljében van az öreg boglyashajú, könnyedén pipálta le a Chinese Democracy-t, ezek után nem sírok a klasszikus Guns-reunionért. Viszont máris várom a következő Slash-lemezt, ha minden igaz, végig Myles Kennedy-vel a mikrofon mögött.