Slash – Slash (2010)

Illusztrácó: Rékasi Attila

Még jól emlékszem, hogy egyáltalán nem szerettem a Guns ‘n Rosest. Túl durva, túl nyers, a tagok meg bunkónak, agresszívnek tűntek a Paradise City klippjében. Tizenegy voltam, és a mikulásnapi ajándékozás során az egyik osztálytársamtól naná, hogy az Appetite For Destruction-t kaptam, amolyan nevelő célzattal. Becsületemre legyen mondva, legalább kétszer legyűrtem otthon, egy-két rész még tetszett is, aztán egy sértődés miatt visszaadtam az illetőnek. Snitt, ugrás ’91 nyarára: 14 vagyok, nagy az izgalom, láttuk a T2 trailerét a tv-ben (minden esti reklámblokkban lenyomták), tuti megnézzük a moziban, már elég nagy vagyok hozzá, hiába korhatáros. Az MTV-n meg persze ezerrel dübörög a You Could Be Mine, de nem jön be, mindig lehalkítom, csak a filmbejátszások érdekelnek a klippben. Hiába, akkor épp az első – és utolsó – rapkorszakomat élem (a Kylie Minogue, Michael Jackson rajongás után). Aztán néhányszor véletlenül marad a hang, és azon kapom magam, hogy kezdem dúdolgatni a dallamot, és hamarosan már bömböltetem, ha látom valahol. Kritikai érzék bekapcs, sok műanyag szemét ki, kisrocker korszak indul. Anyám meg mindig átkiabál, ha épp Guns megy valamelyik csatornán. 90-es évek eleje, változik a rockvilág, sok izgalmas, eredeti zene, talán a rock utolsó aranykora, ebbe csöppenek bele. Naná, hogy király!

Megint ugrunk: 2010, pár száz lemezzel később. Az ízlésem jócskán kiszélesedett, hol van már a Guns-polós korszakom, meg az amibenszintivanazgáz hozzáállás. Mégis felfigyelek, mikor a volt Guns-tagok, vagy épp az „Axl és a többiek” megjelentetnek valamit. Hiába, első szerelem. Most Slash volt a soros, és ha nem is rágom tövig a körmöm, jóleső várakozással teszem be a cd-t a lejátszóba.

Szerencsére nem vártam gunsos muzsikát a változatos énekesgárda miatt, így a dögös, modern Ghost le is vesz egyből a lábamról, meg hát Astbury (The Cult) hangja még mindig ász. Ozzy nótájával később sikerül megbarátkozni, pedig elég sabbath-os, valahol úgy a Sabotage környékéről. Aztán jön a meglepetés: a Black Eyed Peas pacsirta, Fergie olyan döggel vezeti elő a Beautiful Dangerous-t hogy nem is nagyon értem mit keres még abban a gagyi ugra-bugra izében. Abba’ van a pénz, azért. Mindegy.

Tehát már a felvezetés is király, pedig még csak most jön Myles Kennedy nótája – mit mondjak, nem véletlen, hogy végül őt kérte fel a cilinderes a turnéra, hangjában ott van Robert Plant és Chris Cornell, de persze saját stílusban. Ha már Cornell, következőnek ő jön, és bár alig ismerni fel a hangját ezzel a falsetto-val, libabőrös dallamokat hoz.

És így tovább, végig, igaz az album második fele leheletnyivel kevésbé karakteres. Jó nóták váltakoznak szuper nótákkal, itt van Lemmy papa, Kid Rock, sőt még Iggy Pop is. A legtöbb nótánál érzek egy afféle kortalanságot, mindenféle trendek fölött állást, pedig nagyon változatos a felhozatal. Az tuti, hogy 90-es években iszonyú nagyon ütött volna ez a zeneanyag, bár így is az év egyik sikerlemeze, (még ha ez manapság nem is jelent már arany- és platinalemezeket), igazi rock-házibuliba való cucc.

Kreativitása teljében van az öreg boglyashajú, könnyedén pipálta le a Chinese Democracy-t, ezek után nem sírok a klasszikus Guns-reunionért. Viszont máris várom a következő Slash-lemezt, ha minden igaz, végig Myles Kennedy-vel a mikrofon mögött.

Steve Lukather – Transition

Illusztráció: Rékasi Attila

Ha azt mondom: Steve Lukather, a többség csak néz ki a fejéből bambán. Ha azt mondom: Toto, akkor a harmincasok bizonytalanul bólogatnak. Ha azt mondom: Africa (avagy Rosanna, netán Hold the line) akkor persze rögtön: Jaaaa! Hát azt ismerem! Való igaz, hogy a Toto-t a 90-es évek óta elkerüli a médiafigyelem, különösen Angliában és az USA-ban, pedig sose voltak hajbanda, hogy a feltámadó alternatív zene esküdt ellenségei legyenek, a zenéjükben pedig továbbra is meg volt a siker záloga. Egy rövid időre fel is oszlottak, de már újra vannak, tavaly Budapesten is jártak, és óriási bulit csináltak. Lukather, a csapatfőnök már egyenesen hazajár hozzánk, idén is jön új albumát bemutatni az A38-ra.

Az örökmozgó gitárhős játékát egyébként valószínűleg az is hallhatta, aki még életében nem találkozott egyetlen Toto szerzeménnyel sem. Michael Jackson Off the Wall-ján például ő szolgáltatta a funky-s alapokat a fényre fehéredő Mikey alá, de játszott Donna Summerrel, Richard Marx-szal, és egy seregnyi popsztárral. Ugyanakkor a fúziós jazz-ben is otthon van, ahogy jószerivel bármilyen stílusban. Nem a legtechnikásabb gitáros, de az egyik legsokoldalúbb.

Az utolsó Toto (Falling in Between, 2006) már jó rég volt, hál’istennel Luke azóta is folyamatosan jelentkezik jobbnál jobb eresztésekkel, melyek nem térnek el különösebben a késői Toto stílusától. Ebben a jazz-es elemekkel tarkított, fanyarul szentimentális pop-rockban kevesen alkotnak ilyen minőségben, manapság meg különösen hiánypótló ez a muzsika. A kilenc dalból legalább négyet nyugodtan játszhatna a rádió, de a többi is fogós. Szerintem Luke bátyó akkor is fülbemászó melódiákat írna, ha direkt az ellenkezőjére törekedne.

Az előző album, az All’s weel that ends well valamivel tüskésebb, rockosabb volt, több instrumentális résszel. Akkor a magánéleti válsága erősen rányomta a bélyegét a zenére, most viszont már jóval bizakodóbb hangvétel, ahogy a cím sugallja: egyfajta átmenet a sötétségből a fénybe. Luke elmondása szerint megszabadult démonaitól, valamint káros szokásaitól, és sokkal jobban érzi magát, mint pár éve. Ez persze nem jelent felszabadult örömhimnuszokat, sokkal inkább a mondanivaló letisztulását, ami magával hozott némi melankóliát, így a rockos momentumok most háttérbe szorultak. Egy popba ágyazott blueslemez a Transition, éjszakai autókázáshoz épp megfelelő. Különösen a névtelenség mögé bújó internetes gyűlölethuszárokat ostorozó Creep Motel tetszik, de a Last Man Standing is király azzal az „elhajtok a naplementébe” érzéssel. Az élénkebb Do I stand alone-ban az amcsi kormányt osztja egy kicsit, hogy mindenki örüljön, a címadóban pedig nekiereszti zenészeit néhány fergeteges jazz-es futamnak. A bluesos Rest of the World-nél Ritchie Sambora (Bon Jovi) szóló dolgai jutottak eszembe, és itt tűnik fel igazán, hogy mennyit fejlődött Luke hangja az utóbbi időben.

Semmi újdonsággal nem szolgál a Transition, de akár csak elődei, hamar hozzá tud nőni az emberhez. Egy idősödő ex-rocksztár őszinte gondolatai, melyek mindig számíthatnak egy maroknyi zenerajongó érdeklődésére szerte a világon. Találkozunk a hajón!